Ezt az eltérést lehet leginkább a fővárosi intézmény dominanciájának bizonyítékaként értékelni. Míg a kinevezett tanárok karában a képesítő vizsgákra való felkészítés ellátása érdekében mindkét egyetemen korán (Kolozsváron is már kezdettől fogva) létrehozták az alapvető tanszékeket, bár legtöbbször mindössze egy-egy ’rendes’ vagy ’rendkívüli’ tanári státusz keretében, addig a magántanárok nyújtotta s sajátosabb tudományterületekre szakosított oktatási kínálat palettája csak a fővárosban nyílt erősebben ki. A korszak legvégén Budapesten már kétszerannyi bölcsész magántanár működött, mint ’rendes’ professzor. Kolozsváron viszont a két kategória számai ekkor jutottak egy szintre, miután itt a dualista kor nagy része alatt csak elenyésző számú magántanár volt aktív. Ez minden bizonnyal összefüggött azzal, hogy a sokkal kisebb számú erdélyi diákság csak szerény mértékben tartott igényt a diplomaszerzésen túlmutató szakosított tudományos képzésre, melyet a magántanárok sajátos kutatási területeiken nyújtottak. A magántanárok budapesti túlsúlyának azonban más, nyomósabb okai is lehettek a helyi tudományos kereslet nagyobb mértéke mellett, melyet egyébként a ’rendkívüli’ (nem diplomára készülő, külső) hallgatók is szaporíthattak.

 Egyrészt a fővárosi kar történelmi tekintélye az itt szerzett magántanári habilitáció presztízsét eleve megemelte. Ez azt is jelentette, konkrétan, hogy budapesti habilitált sokkal könnyebben nyert kinevezést Kolozsvárra mint egy kolozsvári Budapesten, bár a Kolozsvárra kinevezett bölcsésztanárok harmada (24-ből 8) pályája előrehaladott fázisában a budapesti bölcsészkarra került. Nem tudunk viszont budapesti kinevezett tanárról, aki később elhagyta volna fővárosi pozícióját egy kolozsváriért. A budapesti kar elsőbbsége ezen a triviális területen is igen látványosan nyilvánult meg.

Másrészt az itteni kar kinevezett oktatóinak legalább kétszerte nagyobb száma több reményt adhatott a habilitáltaknak, hogy előbb utóbb ők is kinevezést nyerjenek. A kolozsvári magántanárságtól ténylegesen nem lehetett ugyanazt a promóciós esélyeket várni, mint a budapesti habilitációtól. A kolozsvári két bölcsészkar magántanárainak, prozopográfiai adataink szerint, 55 %-a végezte pályáját főiskolán, legtöbbjük magán a kolozsvári egyetemen, míg az ehhez hasonló esély a budapesti bölcsészkar habilitáltjainál 69 % volt. Ezek a különbségek ugyan erősen szignifikánsak, mégis elsősorban a magántanári intézmény hatékonyságát bizonyítják, annál is inkább, hogy a magántanári státusz akkor is tudományos rangot adott, tekintélyt kölcsönzött és minden bizonnyal rendre megerősítette birtoklóinak esetenként adott állásukban előléptetésben, jövedelemben is kifejezett szakmai pozícióját (pl. mint középiskolai tanár), amikor nem hozott tényleges egyetemi kinevezést.

 Végül, de nem utolsósorban, mint ezt lentebb tárgyaljuk, egyedül a fővárosi magántanárság kecsegtetett azzal, hogy a meghirdetek kurzusok nagyobb diákszámot vonzanak s az evvel járó leckepénz az esetleges kinevezett státusz eléréséig is jelentősebb pótjövedelmet biztosít. Az ilyen jövedelem persze még nagyobb hallgatóság meghódítása árán sem volt legtöbbször elegendő egy értelmiségi egzisztencia méltó fenntartására, a fővárosi intellektuális piac merő méretei – magántanítás, korrepetálás, középiskolai tanárság, óraadás más főiskolákon, nevelősködés, nyelvoktatás - sokkal több lehetőséget nyújtottak a gyakran mindössze szimbolikus magántanári jövedelem kiegészítésére mint ’Kincses Kolozsvárott’. Ez utóbbi ekkor még kelet-magyarországi viszonylatban sem volt igazi nagyváros.[1] Bár három felekezeti gimnáziumával és a két protestáns (református és unitárius) teológiájával fontos iskolavárosnak bizonyult, hiszen ennyi elitképző intézmény ekkor csak a korabeli legnagyobb magyar városokban létesült.[2] Mégis, a századforduló utánig más világi főiskola nélküli[3] Kolozsvár értelmiségi piacának álláskínálata az egyetemen kívül voltaképp csekély kiterjedésű volt (pl. kevesebb középiskolával mint Brassóban[4]). Így magántanári keresetlehetőségek terén a város aránytalanul kevesebbet tudott nyújtani mint Budapest, ahol a főiskolai piac túlnyomó többsége koncentrálódott[5] és 1910 felé már a középiskolai tanárság 17 %-a is - azaz több mint egész Erdélyben (16 %)[6], melynek népessége a fővárosinak mintegy négyszeresét tette ki.[7]

A magántanárok habilitációs idejének alakulásával jól lehet követni a két egyetemen a humán és a reálbölcsész szak iránti kutatói érdeklődés változását.

 

 

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

 

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

 

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!


[1] 1910-ben például Kolozsvár közel 61.000 lakosával a szűken vett Erdély messze legnagyobb városi népességét foglalta ugyan magában Bassóval (41.000), Nagyszebennel (33,500) és  Marosvásárhellyel (25.500) szemben, azonban népessége meg sem közelítette a legnagyobb magyar városokét, mint Szeged (118.000), Szabadka (94.600), Debrecen (93.000) vagy Pozsony (78.000) és elmaradt a gyorsabban iparosodó bánáti és partiumi nagyvárosok mögött is, mint Temesvár (72.500), Nagyvárad (64.000) vagy Arad (63.000). L. Magyar statisztikai közlemények, 64, 104-110.

[2] Három fiú középiskola egy városban a századforduló táján Kolozsváron kívül már egy sor kisebb-nagyobb városban volt, így Brassóban, Debrecenben, Nagyszebenben, Nagyváradon, Pécsett (1912 óta), Szegeden, és Pozsonyban is. Ez utóbbi két városban alapult 1912 után egyetem, miután itt annak előtte jogakadémiák és protestáns teológiák működtek. L. Mészáros István, Középszintű iskoláink kronológiája és topográfiája, 996-1948, Budapest, Akadémiai, 1988, passim.

[3] A kolozsmonostori (mező)gazdasági főiskola csak 1906-tól működött érettségit megkövetelő, hároméves főiskolaként (akárcsak a többi gazdászképző intézmény) és a Kereskedelmi Akadémiát is a századforduló után szervezték főiskolává 2 éves tanfolyammal.

[4] Brassóban 1885-től már négy érettségire felkészítő középiskola volt. L. Mészáros István, id. mű, 159-160.

[5] A Kolozsvári Egyetemen, a teológiákon, a jogakadémiákon, (mező)gazdasági főiskolákon és a Selmecbányai főiskolán kívül tulajdonképpen az egész korabeli főiskolai oktatás Budapesten történt. 1910-ben pl. csak a két fővárosi egyetemen (a Tudományegyetemen és a Műegyetemen) az egyetemi, jogakadémiai és teológiai hallgatóknak 61 %-a összpontosult. (Forrás : Magyar statisztikai évkönyv, 1910, 385-386.) Ebben nincsenek beleszámítva a szintén kizárólag Budapesten működő országos rekrutációjú művészeti, katonai és kereskedelmi főiskolák (mint pl. a Keleti Kereskedelmi Akadémia 1899 óta).    

[6] L. Magyar statisztikai közlemények, 

[7] Budapest lakóssága 1900-ban a Horvátországon kívüli ország mindössze 4,3 %-át tette ki, míg Erdélyé 14,7 %-át. L. Magyar statisztikai közlemények, 27, 6-7.