5.táblázat.

A humánbölcsész karokon a történelem messze a leggyakrabban oktatott tárgy különösen a szaktörténelmi vagy segédtárgyakkal együtt, melyekkel az összes humánbölcsész tantárgyi kategóriának pontosan egy harmadát képezi. Mindez annak ellenére, hogy a történelem egyáltalán nem foglalt el kiemelt helyet a középiskolák programjában. A történelem ilyen rendkívüli térnyerése a karokon közelebbi s lehetőleg komparatista vizsgálódást érdemelne. Elképzelhető, hogy a történelmi érdeklődés ilyen intézményes promóciója a nemzetállam-építés korai fázisának elengedhetetlen ideológiai tartozékaként fungált. Ezt követik fontossági sorrendben a klasszika filológia (latin és görög), majd a filozófia, a magyar nyelv és irodalom valamint a nyugati nyelvek. Ezek részben a gimnáziumi oktatás lényeges elemei – a gimnáziumban a latin és a görög illetve a görögpótló tárgy s a magyar mindenütt, az idegen nyelvek is mindkét iskolatípusban -, részben a tanári államvizsga (filozófia) illetve alapvizsga (magyar) kötelező tárgyai (is) voltak. Ha a többi humán tantárgyak fontossága – melyek nem szerepelnek a középiskolai oktatásban sem – el is marad az előbbiekétől, mégis feltűnő, hogy mindkét kar jelentősen áldozott a szomszéd népek illetve magyarhoni kisebbségek civilizációja tanulmányozásának. Ez is csak politikai érdekekkel értelmezhető Európa egyetlen soknemzetiségű nemzetállamában, melynek népességi többsége nem tartozott a címzetes uralkodó etnikumhoz. Azonban ugyanakkor a keleti népek kultúrája is hasonlóan kitűntetett figyelmet kapott a karokon, s ez utóbbit már nem lehet ilyen közvetlen politikai megfontolásokkal magyarázni. Mégis, a nemzetállam ideológiai önképéhez, tudjuk, szintén hozzátartozott a keleti gyökerek és kapcsolatok kultusza (ural-altáji nyelvek, finn, stb). Az ugyanebbe a kategóriába sorolt sémi filológia pedig az 1877-ben alapított pesti állami (neológ) Rabbiképző növendékeinek – akiknek a bölcsészkaron is doktorálniuk kellett diplomájuk elnyeréséhez - kézenfekvő kiegészítő szakot képezett. Viszonylag nagy súllyal szerepelt ezen kívül a nyelvészet és a pedagógia is a humán tantárgyak között. Az előbbi kiegészítő stúdium a magyar nyelvre és irodalomra vonatkozó alapvizsgához, az utóbbi pedig egyike a tanári államvizsga tárgyainak. A földrajz feltűnően gyengén volt képviselve az oktatói kínálatban, pedig ez minden középiskola programjának része volt, igaz csekély óraszámban. Mégis, a történelemmel vagy a természetrajzzal (biológiával) kombinálva az egyik klasszikus tanári szakválasztást képezte. Ennél fogva érthető az is, hogy míg mindkét városban három-három kinevezett földrajz tanárt találni a dualista korban, addig ezt a szakirányt mindössze egy magántanár jelezte speciális szaktárgya gyanánt.

Az előbbi, globálisan különböző módon de klasszikusnak tekinthető (mert különböző intézményes keretekben már régóta gyakorolt) szakirányok mellett a századvégen születő újabb ember- vagy társadalomtudományi diszciplínák, éppúgy mint az esztétika és az irodalomelmélet alig, vagy csak egy-egy (majdnem kizárólag csak magántanári) témaválasztás erejéig szerepelnek a humánbölcsészet korabeli oktatói kínálatában. Ezekből az adatokból is kitűnik a magántanári intézmény potenciálisan újító funkciója. Tanári kinevezést inkább csak a legitimként elfogadott szaktárgyakban lehetett kapni. A magántanároknak látszólag könnyebb volt újításokat elfogadtatni ezen a téren, bár persze végső soron az új szakirányt képviselő magántanár-jelöltek tényleges recepciója mindig is a kinevezett tanári testületen belüli erőviszonyok függvénye maradt, hiszen az ő kezükben volt a habilitációs ajánlatok elfogadására vonatkozó döntés joga.

Ami a két város intézményei közötti különbségeket illeti, egyértelmű, hogy a fővárosi szakválasztások skálája sokkal szélesebb és modernebb, amennyiben a ritkább és kevésbé klasszikus szakok Kolozsvárott csak elvétve jelennek meg az oktatásban. Az ember- és társadalomtudományok között ott csak egy-egy néprajzi és könyvtártudományi magántanári kurzust találni, akárcsak a nyelvészetben. Még a pedagógia is csak egy kurzussal volt képviselve a vizsgált korban, míg a zenetudomány, az esztétika vagy az ’irodalom’ eggyel sem.

Mindenesetre így vagy úgy, a humánbölcsész tanári kar által oktatott szaktárgyak legtöbbször vagy az egyetemi és középiskolai tanárképzés konkrét igényeinek, vagy bizonyos ideológia indíttatású egyetempolitikai meggondolásoknak feleltek meg. Mindez értelemszerűen nem vagy (a középiskolai tanárképzést illetően) másképp érvényesült a reálszakok tekintetében.

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!