A reál tantárgyak képviseletében ugyanis még inkább egyértelmű a rangsor, melyet nagyjából azonos szinten vezet a kémia, a fizika és a matematika. Ezeket követi az állattan és a növénytan – lévén egyben mind ilyen vagy más kevésbé szakosított elnevezéssel (pl. ’biológia’ vagy ’természetrajz’) középiskolai tantárgyak. Itt azonban már feltűnő az eltérés tantárgyak középiskolai és bölcsészkari fontossága között, hiszen az előbbiekben csak a matematika és a geometria szerepel igazán nagy súllyal, míg a többiek sokkal kevésbé. Nyilvánvaló, hogy a természettudományi karokon nem csak a tanárképzés szükségletei diktálták az oktatók képzését és kinevezését, hanem valószínűleg az új, kísérleteken vagy megfigyelésen alapuló természettudományok térnyerése az egyetemen kívüli tudományos közéletben, még az elméleti diszciplínák viszonylagos hátrányára is. Mellettük mindenesetre valósággal eltörpül a többi természettudományos szaktárgy képviselete, még a leghagyományosabbaké is, mint a föld- és ásványtan, az őslénytan, a csillagászat vagy a meteorológia. Az utóbbi kettő a kolozsvári TTK kínálatában egyáltalán nem is szerepel, akárcsak egyes Budapesten egy-egy oktatót foglalkoztató kémiai szakdiszciplínák, mint a gyógyszerészet vagy a kristálytan. A középiskolai programokból kieső tantárgyak között Kolozsváron tulajdonképpen csak az ásvány- és kőzettan (4 kurzus) és az őslénytan (mindössze egy kurzus) voltak jelen. A szakosodásban megfigyelhető egyenlőtlenségek természete a fővárosi és az erdélyi bölcsészkarok között tehát annyiban hasonló volt a humán és a reáltárgyak területén, hogy Kolozsvárott inkább csak a legklasszikusabb diszciplínák oktatására került sor. Azonban a fentiekből megállapítható, hogy a karok természettudományi kínálata sokkal modernebbnek bizonyult, mint a humán oldalon, amennyiben a TTK-s képzés a korszak végén már messzemenően elszakadt a középiskolai tanárképzés diktálta szükségletektől.

A két város és a kétféle kar tanárai közötti egyenlőtlenségek abban is megnyilvánultak, hogy a legnépszerűbb, azaz előadásaikra a legtöbb hallgatót magukhoz vonzó magántanárok sokkal gyakrabban voltak humánbölcsészek és nyertek a Budapesti Tudományegyetemen tanári állást mint a többiek. Erre nézve egy rendkívüli – bár pontosságát illetőleg nehezen ellenőrizhető forrás áll rendelkezésünkre a Vallás és Közoktatási Minisztérium éves kormányjelentéseiben 1876/7 és 1992/3 évek között (bár 1885/6 és 1889/90 között hiányzik ez az információ). Ezek ugyanis a magántanárokra nézve személyenként közlik meghirdetett előadásaik címét és a hallgatók számát. Az egyetemi almanachokban a későbbiekben is követni lehet az előadások témáját, de ezek már nem jelzik a diákszámot. Hallgatói létszámmal összesen 76 előadó sok száz kurzusának adatait állítottuk össze prozopográfiai adatbankunkban, melyek skálája a csak egy éves előadásoktól a határévek közötti majdnem minden évre vonatkozó kurzusokig terjed. Látszólag csak addig publikáltak ilyen típusú adatot az érintettekre nézve, amíg az előadó nem nyert ’rendkívüli’ vagy ’rendes nyilvános tanári’ kinevezést.

Néha egy előadó egy évben több előadást is hirdetett, bár ez a gyakorlat az 1870-es évek végétől megszűnni látszik. Az anglicista Simonyi Zsigmond 1877/8-ban már nyolc kurzust indított. A hires orientalista Goldziher Ignác 1876/7-ben öt kurzust hirdetett meg (de ebből egyet nem adott elő), 1877/8-ban pedig négyet. A pegagógus Kármán Mór 1876/7-ben nem kevesebb mint hatféle, 1877/8-ban háromféle előadást tartott. Ilyenfajta kurzusdömping egy kivétellel csak a humánbölcsészek között fordult elő, közöttük is ritkán s legtöbbször úgy, hogy az előadó sajátos szakterületének különböző altémáinak kifejtésére vállalkozott. Előfordult azonban, az is, hogy például a később Kolozsváron szakirányában tanszéket nyerő ural-altáji nyelvész és irodalmár Bálint Gábor, aki eredetileg angol-francia tanári képesítést szerzett, 1876/7-ben párhuzamosan nem kevesebb mint 12 (!) előadást proponált olyan igencsak eltérő témákban mint francia és angol irodalom eredeti nyelveken, ugyanezeken nyelvi gyakorlatok, de emellett a ‘kazáni tatárság’, a ‘mandzsu nyelv’ és a ‘mongol nyelv’ témáiban is… Igaz, az utóbbi kettőre egyetlen hallgató sem jelentkezett, míg a ‘Francia nyelv kezdőknek’ című kurzusára 26.

Érdekes számba venni, bármennyire részleges és csekély méretű ez a rendelkezésre álló adatbank, a magántanárok hallgatóságának nagyságát s ezt összevetni az előadók későbbi pályaképével.

Mindenekelőtt fel kell figyelni a hallgatóság óriási méretű szóródására a magántanári előadások között. Ez ugyanis a 0-tól vagy nem ritkán 1 hallgatótól egészen 513 hallgatóig terjedt. Ez utóbbi diákszámot a pedagógustörténész Kármán Mór érte egyszer el s többször megközelítette. A nagyméretű ingadozást még ugyanannak az előadónak a kurzusainál is meg lehet figyelni. Az említett Kármán Mór - látszólag a korabeli bölcsészkarok legnépszerűbb magántanára - ugyan sokszor vonzott több százas hallgatóságot (vagy legalább beiratkozót) előadásaira, de ez valószínűleg azért is történhetett, mert ezek a pedagógia szakvizsgára készítettek fel. 1876/7-ban meghirdetett ‘Etika’ kurzusát azonban csak 15 bölcsész követte. (Igaz, ide még 42 jogi kari diák is ‘áthallgatott’.) Alexander Bernát népszerű filozófia-történeti kurzusaira hol 150-nél is több hallgató iratkozott fel, hol húsznál kevesebb. Hasonló volt a helyzet Petz Gedeon szintén igen keresett ógörög irodalmi előadásainál, melyek diákszám-skálája 18 és 273 között mozgott. Még nagyobb kilengéseket mutatott a korán Európa-hírű aurával bíró orientalista, Goldziher Ignác hallgatósága. Egyik 1877/78-as kurzusát, mely igencsak kieshetett a korabeli átlagos bölcsészhallgató érdeklődési köréből ’Az iszlám institutiói’-ról nem kevesebb mint 105 diák követte, míg 1880/81-es ’Korán magyarázatá’-t csupán egyetlen egy (!). Ballagi Aladár szaktörténelmi kurzusára 1879/80/ban ‘A Magyar ötvösség történelmé’-ről szintén mindössze egy hallgató volt kiváncsi, míg 1881/82-es ‘Az angol forradalom története. XIV Lajos. Wallerstein’ című kurzusára már 408 – talán azért is, mert ez ingyenesnek volt meghirdetve (nem leckepénzesen). A nyelvész Simonyi Zsigmond angol irodalmi előadásaira rendre tíznél kevesebb diák járt, az 1877/78-as angolnyelvű ‘Encyclopaedia Robert Chambers’-re éppen csak kettő, ami talán megfelelt az angolosok marginális státusának a korabeli bölcsészek körében : hiszen angol tanárra nemigen volt nagy kereslet, amennyiben csak néhány középiskola oktatta a nyelvet különórában. Viszont ugyanez az előadó mindig száznál több diákra számíthatott magyar nyelvészeti kurzusainál, minden bizonnyal azért is, mert ezek az alap- és szakvizsgák anyagát tárgyalták.

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!