Mindenekelőtt tetten érhetjük itt a lokális eredet tágabb értelemben vett (regionális) hatástényezőjét abban, hogy az erdélyi egyetem oktatóinak közel két-ötöde (a humánbölcsészeknek majdnem fele) erdélyi születésű volt (6. táblázat, 4-5-6. oszlop). Ez a magas arány globálisan az egyéb értelmiségi csoportok (6. táblázat 9. és 12 oszlop) átlaga felé emeli az erdélyi származású bölcsész oktatók arányát. Ez az eredmény csak megerősíti a fentebbi megállapítást a Kolozsvárott érettségizettek pályájáról. Viszont az Erdélyhez legközelebbi két régióban – a Tisza bal partján és a Tisza-Maros szögén – születetteknél a (távolabbi) földrajzi elhelyezkedés a kolozsvári bölcsész karrierek elérésének esélyében már nemigen érezteti hatását.
A globális regionális egyenlőtlenségek között eléggé kirajzolódik az értelmiség elhelyezkedésének és az oktatók születési régióinak összehasonlításából Dunántúl és az nyugati Felvidék viszonylagos előnyhelyzete a többi nagy régió hátrányára. Közöttük a Duna-Tisza közén születettek majdnem annyira vannak képviselve az oktatók között mint az egyéb értelmiségben, de a közép-magyarországi születésűek helyzete annyiban sajátos, hogy közülük közel azonos arányban kerültek oktatók a budapesti karra, mint a kolozsvári karokra. Márpedig a regionális egyenlőtlenségek közös jegye az, hogy az erdélyi és azt övező régiók kivételével minden egyéb terület (még a Kelet-Alföldet képviselő Tisza bal partja is) aránytalanul több oktatót juttatott pozícióba a fővárosban mint Kolozsvárott. Ez magyarázható persze az erdélyi egyetem helyi rekrutációjának fent említett dominanciájával amely mintegy elnyomta a távolabbról indulók helyi esélyeit. Ezek a globális különbségek mindenesetre távolról sem radikális jellegűek, néha nem is egyértelműek. Eltörpülnek azok mellett, amelyeket az urbanizáció vizsgálatánál tapasztaltunk.
Ezek után áttérhetünk a rekrutáció felekezeti különbségeinek vizsgálatára. A korai honi értelmiség általános felekezeti megoszlásának főbb ismérvei – melyek elemeit a szabadpiacon működők közötti markáns zsidó és kevésbé markáns evangélikus túlképviseltettség, a katolikus és evangélikus németség szintén kiemelt helyzete valamint a két görög rítusú (s túlnyomóan román és szláv hátterű) csoportok gyengesége alkotja – körvonalaiban a bölcsész oktatók rekrutációjában is felismerhetők. Ezeket azonban itt egy különös külső tényező, az egyetemek vallási státusa erőteljesen módosítja. A pesti egyetem ugyanis a hivatalos, de csak 1867 után bekövetkező szekularizáció után is megőrizte valamelyest katolikus jellegét, ami esetenként hátráltathatta a nem katolikusok kinevezését. Ebből a szempontból Kolozsvár kezdettől fogva világi intézményként működött, amely elvben kizárta a felekezeti szempont érvényesülését és a gyakorlatban minden bizonnyal a helyi vagy regionális felekezeti erőviszonyokat engedte valamelyest érvényesülni. E megállapításhoz hozzá kell tenni, hogy – mint az egész állami szektorban – a hithű zsidó jelöltek egyetemi pályája (sőt valószínűleg a ’kitérteké’ is) végig a korban hallgatólagosan szokásos megkötések mellett bontakozhatott csak ki. A zsidó háttér itt is hátrányt jelentett, melyet csak kompenzatórikus teljesítmények vagy az uralkodó elittel való szintén kompenzatórikus szövetségi háló kiépítése árán lehetett áthidalni. Ez azonban az egész korszakon keresztül lehetséges maradt, míg – mint ismeretes - az 1918 utáni évtizedekben már nem.[1] Ezekkel a megjegyzésekkel meg is adtuk csoportunk rekrutációjában megfigyelhető felekezeti egyenlőtlenségek értelmezési kereteit. Tárgyalásunk érvényességét azonban sajnálatosan behatárolja a több mint egy negyedes adathiány. Eredményeink így egyelőre csak hipotetikus jellegűek lehetnek, melyeket további kutatások, főképp pontosabb adatgyűjtés segítségével lehet majd igazolni vagy módosítani.
A görög rítusúak alulreprezentációja szempontjából eredményeink megegyeznek az országos trenddel, mely szerint a román, szerb, és rutén népességi aggregátumok (e felekezetek majdnem kizárólagos etnikai bázisai Magyarországon) igen szerényen vettek részt a modern értelmiség formálásában. Ez a megállapítás tisztán tükröződik a 7. táblázat utolsó oszlopában, hiszen a görög rítusúak általános értelmiségi képviselete népességi arányuk felét sem érte el 1910-ben. Pontosabb vizsgálat azt is kimutatná, hogy ez az értelmiségi aggregátum is – szemben a többi történelmi felekezetével – túlnyomóan (a képzettség intenzitását és idejét illetően) ’kisértelmiség’ volt, amennyiben nagyrészt papokból és tanítókból[2] állt össze.[3]
Ha a kolozsvári egyetem tanárjelöltjei között kissé magasabb arányban szerepeltek, ez minden bizonnyal azért volt így, hogy (az Újvidék-i egyetlen szerb ortodox gimnázium mellett) az Erdélyben működő s a görög egyházak által fenntartott középiskolák tanszemélyzetének képzési igényeit a legkisebb költséggel lehessen kielégíteni. Azt a tényt viszont, hogy a bölcsészkarok személyzetében éppúgy mint a korszak végén a középiskolák tanárai között is csak az elenyésző 4 % erejéig szerepeltek, míg ennél sokkal magasabb arányban nyertek tanári képesítést a pesti karon (7 %) s különösen a kolozsvári karokon (16 %), csak úgy lehet értelmezni, hogy a bölcsész képzettségű s nem csekély volumenű de etnikailag kisebbségi görög rítusú bölcsészek a túlnyomóan magyar nyelvű, a magyar állam és a nyugati keresztény egyházak által dominált, minek következtében nacionalista vagy felekezetileg exkluzív felvételi politikát érvényesítő tanári piacon számottevő diszkriminációt szenvedtek. A tanári képzettséget nyertek közel tizedét képviselő görög rítusú bölcsész többsége csak a tanárságból kizárt írástudók táborát szaporíthatta, mivel – bár magyar egyetemen nyert képzést – a korabeli gimnáziumok többségét kezelő nyugati keresztény egyházak iskoláiban (különösen az ortodoxok) nemigen nyerhettek el állást. Szokásjogilag ugyanis az iskolai piac többségi – felekezeti – része mind elemi, mind középfokú szinten erős vallási szegregáció alatt állt a felvett beiratkozók s az oktatók szempontjából egyaránt. A keleti keresztények pozíciói itt végig igen gyengék maradtak, annyira, hogy 1910-ben például a középiskolai tanárság mindössze 2,7 %-a volt görög katolikus és alig 1,8 %-a görög keleti.[4]
A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:
Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi
Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
tanulmány(ok) ; magyar
(Szociológiai dolgozatok ; 5.)
A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú
projekt keretében készült.
eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a
19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és
Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8
Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció,
oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.
A könyv elérhetőségei:
http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon
https://mek.oszk.hu/10900/10983
Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a
fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze
meg!
[1] A világháborúk közötti egyetemi ’tudáselit’
vizsgálatából kiderül, hogy az 1927/8 és 1942/3 között választott mintaévekben
hivatalban lévő, mindössze 8 (az összes 1,4 %-át képező) zsidó egyetemi tanárt
mind 1919 előtt nevezték ki. A kikeresztelkedettekkel együtt 29 főt kitevő
zsidó eredetű professzorból 20 kapott 1918-ig katedrát, 9 már 1919 és
1932 között, de azután egy sem. L. Kovács I. Gábor és Kende Gábor, id.
tanulmány, 427.
[2] A tanítók képzettsége, mint ismeretes, még teljesen
középiskolai volt e korban, a tanítóképzők kurzusaira négy középiskolai
osztàlyt végzett tanulókat vettek fel.
[3] Erre példa az, hogy 1900-ben az erdélyi
görög-katolikus értelmiség 40,5 % volt pap és 36 %-a tanító. A görög
ortodoxoknál ezek az arányok még ennél is magasabbak (42,6 % és 37,5 %) voltak.
Így a ’kisértelmiség’ az összes erdélyi görög rítusú értelmiségnek jóval több,
mint három-negyedét tette ki, szemben az egész erdélyi értelmiség 44,1 %-ával
(melyben a görög rítusúak is beleszámítanak). A hasonló arány a zsidóknál
mindössze 10,7 %, a katolikusoknál 20,6 %, a reformátusoknál 38,3 % és az
evangélikusoknál 38,8 % volt. L. Magyar statisztikai közlemények, 16,
134-236 passim.
[4] Magyar statisztikai közlemények, 56,