A köznyelv és a tudomány a felsőoktatási elit egyik legfontosabb belső törésvonalának a főiskolai és egyetemi felsőoktatók közötti különbséget tekinti. Fenntartásokat ezzel szemben csak azért érdemes hangsúlyozni, mert mindennapi tapasztalat, hogy számos intézmény nem valamiféle „tudományos” mércével leírható módon érte el az egyetemi státuszt, hanem kapcsolati tőkék ügyes alkalmazásával. Így egy kutatás során az intézményeket újra és újra besorolva több variácóban is meg kell vizsgálni, hogy képet kapjunk róla, hogy a rendszer mennyiben „duális”, és mennyiben alkot felsőoktatási intézményrendszerünk egy folytonos, többelemű sort, s vajon a felsőoktatók (tudományos fokozat, publikáció, elismertség) szempontjából hogyan oszlanak meg e duális vagy lineáris intézményi skála pontjai között. Minthogy a felsőoktatók közül sokan “több intézményben is jelen vannak” (ténylegesen vagy virtuálisan), az országos statisztikákat csak óvatosan szabad használni. A két szektor között elvileg alapvető különbséget jelent, hogy a deklarációk szintjén az egyetemi szféra elvárja, ill. főszabály szerint díjazza is a tudományos tevékenységet. Remek kutatási kérdés lenne annak megállapítása is, hogy mennyire van ez így ténylegesen a növekvő tanításorientáltság, s a tudományos értékeket alig díjazó piacosodás viszonyai között.  (Hrubos: 2005) Másfelől: az eredendő megosztottság alig változott attól, hogy a nagy egyetemek integrálták a főiskolákat, hiszen a főiskolai karok zömében megmaradtak. Ahol nem, pl. a tanárképző karok szaktanszékein, ott is az oktatók elvileg beilleszkedtek (bekényszerültek) az egyetemek világába (Havas, 2004), ami a felsőoktatók közötti csoportharcok kiéleződéséhez vezethetett. (K2, K3)

A kettősségből kiindulva meállapíthatjuk: a felsőoktatási szektor, mint a felsőoktatók munkahelye, “német természetű”, vagy legalábbis 10 évvel ezelőtt tisztán megfelelt annak, amit hagyományosan német modellnek gondolunk és élünk meg. (Ritkán gondolunk bele abba persze, hogy az elmúlt 50 évben a német világban is lettek kutatóintézetek -Max Plank-, sőt korábban is léteztek már ilyenek a wilhelminus Németországban.) A képet azonban bonyolítja, hogy ehhez egy francia természetű -CRNS-típusu- kutatóintézeti hálózat is csatlakozik. (Mi ezt „szovjet típusúnak” hívjuk, merthogy hozzánk onnan jött.). Ezek a kutatóintézetek – funkcionalistán szemlélve – „párhuzamos” vagy „kiegészítő” egységek a felsőoktatási intézmények mellett, kevésbé funkcionalistán nézve a kettős rendszer a forrásokért való versengést jelenti, kedvez az egymással küzdő elitek kialakulásának, de a multipozicionális ill. mediator elit létrejöttének is. Azoknak a „megrögzött funkcionalistáknak”, akik „felesleges párhuzamosságokat” látnak ebben, szintén el kell ismerniük: az MTA-hálózat és az egyetemi szféra egymás mellett élése szellemi pluralizmust biztosít ott is, ahol egyébként egy egyetemi tanszék vagy intézet vezetése monopolhelyezetben lenne. (K3)

Másfelől: nyomasztóan jelenik meg a hiány, ha egy szférában nincs akadémiai intézet, s működnek akadémiai fenntartású kutatócsoportok egyetemre telepítve is. (Hargittai 2007) A dolgot tovább bonyolítja, hogy egy harmadik hálózat, a kormányzati háttérintézetek hálózata is megjelent a szocialistakor végén (a húszas évekig viszanyúló előzményekkel), s noha 1990-ben elkezdték őket megszüntetni, ezek jelen vannak az erőtérben, mint kutatóhelyek. (K1) (Lukács 2001) S természetesen nem feledkezhetünk meg a magán és piaci természetű kutatóhelyekről sem a közvéleménykutatástól a gyógyszerkémiáig, melyek a felsőoktatók fontos második vagy első munkahelyei, s akiknek nem, azoknak is közegei, kutatási bázisai. (K2, K3)

Szintén csak látszólag „külső feltétel” a tulajdonosi struktúra. A magyar felsőoktatást dominálják az állami tulajdonú intézmények, az oktatók elsöprő többsége az állami szektorban dolgozik, ahol – legalábbis nyilvánosan megfogalmazva – nincs világnézeti-politikai preferencia a felsőoktatási állások betöltésekor, s nincsenek tiszta piaci bérviszonyok sem. Csakhogy a rendszerváltás óta megjelent a privátszektor, mely – legalábbis a kilencvenes években – nagy számban csábított el embereket az állami felsőoktatásból, irányított a felsőoktatásba a tudományos és nem tudományos szférából nem felsőoktatási embereket, ill. biztosított másodállást az állami szektor oktatóinak. (K2, K3) Csak benyomásaink vannak arról, hogy az egyházi egyetemi szférában az évek előrehaladtával markánsabb lett-e a felekezeti-világnézeti arculat, egyrészt, mert az egyetemtulajdonos egyházak képesek voltak fokozatosan feltölteni számukra világnézeti szempontból komfortabb minősítettekkel a felsőoktatói személyzetet, másrészt pedig, mert a konfliktusok nyomán s az állami felsőoktatási szféra bővülő lehetőségei mellett sokan maguk cserélték fel korábban ígéretesnek tartott állásaikat. (vö Endreffy, 1999, Kárpáti 2005, Máté Tóth 1999) A mainstream egyházakhoz[1] tartozó egyetemek, főiskolák számának növekedése “legálisan”, az állami egyetemek számának növekedése “illegálisan” (pontosabban informálisan) növel(het)i annak esélyét, hogy mindenki világnézeti-felekezeti-életstílus szempontjából is a hozzá legközelebb “eső” intézményt válassza munkahelyéül. (K2)

Szintén strukturális kérdés, hogy Magyarországon zárt szám van, vagyis érettségi nélkül nem lehet a felsőoktatásba lépni (nincs Open University). Ezzel a felsőoktatók akár elégedettek is lehetnének, hiszen így elvileg kevés gyenge általános műveltségű hallgatót „kapnak”. A valóságban azonban ez nem így van, egyrészt azért, mert egyre többen érettségiznek, másrészt azért, mert – legalábbis hipotetikusan – az iskolai műveltségben csökken a tárgyi ismeretek jelentősége az úgynevezett „kompetenciákhoz” képest, s nyilván e szintre is igaz, hogy az egymást követő generációk műveltségnormái radikálisan eltérnek. (K2) (Lukács 1991, Bazsa 2004, Kozma 2002, Sáska 2006, Sáska 2005) Mégis: noha a felsőoktatási törvény mozgásteret nyújtana arra, hogy egyes szakokon a felvételt alkalmassági vizsgákhoz kössék, nem mutatkozik erre törekvés. A hallgatókért folyó verseny, s a hallgatószám növekedéséből eredő intézményi bevételnövekedés az ezzel együttjáró biztosabb státusszal, az intézményen belüli jobb alkupozícióval, a javuló – vagy lassabban romló – infrastruktúrával a hagyományos szempontok félretételére kényszerítik az oktatókat. (K2) (Szemerszki, 2001) Nem tudjuk, hogy az erről szóló döntések konszenzussal vagy vezetői túlhatalommal élve hozattak-e meg, s végképp nem tudjuk, hogy ugyanazok támogatják-e a hallgatók beengedését, akik később a leginkább sérelmezik alkalmatlanságukat… A diákok több mint fele fizetős, azaz – ahogy sok funkcionalista megfogalmazás tartja: az “oktató egyre inkább szolgáltatóvá válik”. Ennek azonban megint utána kellene járni. Sok amerikai egyetemen képtelenségnek tűnik olyan diákokkal konzultálni, akik nem vették fel az adott kurzust, vagy legalábbis az egyetem valamely kurzusát – magyarán: nem fizettek az oktató idejéért. Egy magyar egyetemen képtelenségnek tűnik nem konzultálni valakivel, aki szakmai kérdésekről akar beszélni az oktatók bármelyikével. Az a tény, hogy a diákok fizetnek, egyelőre mintha nem változtatná meg az oktatók attitűdjét. Ha lennének attitűdkutatások, lehet, hogy kiderülne, hogy sokan már végiggondolták, hogy ha deklarált értékeik szerint osztályoznának, az a hallgatók tömeges távozásához, és eképpen intézményük ellehetetlenüléséhez, személyes egzisztenciájuk romlásához vezetne.

 

 

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

 

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

 

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!


[1] Alkotmányjogi értelemben 1990 és 2011 között Magyarországon minden egyház egyenjogú, noha a tábori lelkészség, az ingatlanrendezés és a Vatikáni államszerződés nyomán létrejött finanszírozási külön megállapodások az egyházak egy szűkebb csoportját megragadhatóvá teszik. A felsőoktatási intézményeket fenntartó kör ennél részben szélesebb, részben szűkebb. Ebben az érvelésben „egyházak” alatt egy ennél szűkebb csoportot értünk, azokat, melyeket egy amerikai szociológus „mainstraim” egyháznak nevezne, nem egyszerüen a létszám és a történelem, hanem a hatalmi politikai strukturákkal való kapcsolat alapján: a katolikus, a református és az evangélikus egyházat.