1993 óta – mivel az állami egyetemeket kizárólag az oktatási minisztérium[1] tartja fenn – látszólag a kormányzati vitákra vonatkozó politikai elemzéseknek csak a PM és az oktatási minisztérium a szereplője, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy rajtuk kívül a honvédelmi, az egészségügyi vagy az agrártárca is kvázi megrendelője a felsőoktatás nem jelentéktelen szektorainak, tehát formálisan vagy informálisan fellépnek. (Semjén 2000) Az is nyilvánvaló, hogy a PM, a Miniszterelnöki Hivatal, illetve a tudományos ügyekért felelős – változó nevű – államtitkárságok is alkupartnerek szinte minden felsőoktatási oktatókat érintő jogszabály ill. éves költségvetési döntés megalkotásakor. Témánk szempontjából ez azért fontos, mert a különböző oktatói csoportok – egy kutatásban objektiválhatóan – ezen alkufolyamat különféle szereplőivel vannak összefonódva, különféle szervezeteknél működnek szakértőként közre, stb…(K2) (A közhivatalnok 2000, Forray-Polónyi 2001)

Elméletileg jó évtizede a hallgatószámot követi a finanszírozás, s az ebből adódó intézményi lehetőségek és feladatok határozzák meg azután az oktatók munkafeltételeit, “természetbeni” juttatásait. A valóságban – egészen a legutóbbi időkig – e “piaci modellnek” és a “közszféraracionalitásnak” a kombinációján[2] alapul a felsőoktatás állami finanszírozása. (A dolgot témánk szempontjából modulálja, hogy a minősített oktatók után is kap az intézmény – teljes bevétele töredékét jelentő – állami normativát.)

De a piaci és közszféraracionalitás kombinációja a professzorok intézményen belüli funkcióját is radikálisan érinti.

Egy tisztán “piaci modellben” (ami az USA-ban sincsen) a professzor azzal befolyásolhatja intézménye finanszírozását, hogy a nyilvánosságban gyakran mutatkozva növeli annak valószínűségét, hogy az ő intézményét, ill. az ő szakját választják a hallgatók. A médiában való gyakori mutatkozás sok tekintetben ellentmond a “professzori” vagy „tudósi szerepnek”, mely hagyományosan a visszavonultság, a differenciált (médiába nem való) érvelés, az erős – a médiában már érdektelennek minősített – specializálódás és tudományos elmélyedés, „a vélemények és tudományosan bizonyított állítások éles kettéválása” értékeihez kötődik. (Vö: Bencze 1999, Fábri, 2002, 2007, 2006, Gieryn 2006, Nyíri 2000) A professzor azonban azzal is befolyásolhatja az intézménye piaci helyzetét, hogy kevés jelentkező esetén engedékenyebben osztályoz, vagy azzal, hogy a végponton a “munkaerőpiac” jobb informálása céljából széthúzza a jegyeket. Ez is szembenáll a hagyományos professzori értékekkel, melyek szerint az értékelést kizárólag a tudományos teljesítmény időben sem változó ideálja szerint kell és lehet beskálázni, munkaerőpiaci szempontból pedig nincsen felelőssége a professzornak, csak jogosultsága van annak megállapítására, hogy a végzett személy alkalmas-e tanárnak, orvosnak vagy mérnöknek. (K2)

A közszféramodellben[3] (ilyen sincs persze tisztán) a professzorok kapcsolati tőkéje a mindenkori kormányzathoz válik döntővé. Kétféle értelemben: egyrészt a felvehető hallgatók számának megállapításakor, a “kívánatos” szakok engedélyeztetésekor, amivel tulajdonképpen a piaci keresletet is irányítja, másrészt a fejlesztési forrásokért folyó vitákban közvetlenül is. Noha a közszféramodellben is szerepe van a nyilvánosságnak, ilyenkor nem az a tekintélyes professzor „feladata”, hogy “reklámozza” az intézményt és a tudományágat a leendő „fogyasztóknál”, hanem az, hogy az intézmény anyagi “ellehetetlenülésére” – akármit is jelentsen ez – felhívja a véleményformáló értelmiség figyelmét, illetve az intézményt vagy a szakot olyan “nemzeti intézményként” mutassa fel, melynek fenntartása – akármilyen alacsony hallgatószám esetében is – elvárható. (K2) (Egy kutatás módszertanilag csak abból indulhat ki, hogy az egyes intézményekért harcbaszállók csoportérdekeket képviselnek. Más kérdés, hogy a kutatást vezető saját maga is tudományos ill. egyetemi ember, tehát maga is így tesz, kognitiv disszonancia nélkül nehezen tud elképzelni olyan világot, ahol ezek „a nemzeti tudományos intézmények” nem léteznek…)

A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:

Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor

tanulmány(ok) ; magyar

(Szociológiai dolgozatok ; 5.)

A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt keretében készült.

eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8

Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció, oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.

A könyv elérhetőségei:

http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon

https://mek.oszk.hu/10900/10983

Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze meg!

---

[1] Az egyik legstabilabb nevű 1867 utáni minisztérium (a VKM) a pártállam kezdeteitől napjainkig többször változtatott nevet és struktúrát. 1953-ban még Felsőoktatási Minisztérium nevű kormányszerv is volt.

[2] Lásd Polónyi István elemzését az Educatio 2007/3 ban

[3] Hrubos négy, Kozma három modellt különböztet meg, de a felsőoktatói szerep szempontjából a nem piaci modellek összevonása indokoltnak látszik.