Ha az intézmény finanszírozása tisztán piaci lenne – mondhatjuk hipotetikusan –, vélhetőleg folyamatos lenne a “managerek” hatalomátvétele az egyetemek igazgatását óhatatlanul csak másodlagos tevékenységként folytató tudósokkal szemben, a „közszféra racionalitás-mozzanata” azonban újra és újra objektiválja, hogy az egyre inkább nagyüzemszerű egyetemek irányítását a tudósok miért ambicionálják, s hogy a managerializmus hullámai ellenére miért nem sikertelenek ebben teljesen, illetve miért lesznek gyakran sikertelenek a hasonló méretű vállalatok vagy közüzemek menedzselésében sikeres üzletemberek. (K2, K4) (vö: Barakonyi, 2000, 2004, Hrubos: 2003, Polónyi Timár 2006)
Ahogy az előbb utaltunk rá, nemcsak a pénz, hanem olyan szakmai kérdések, mint a PhD-iskolák, az új intézmények, új szakok indítása, illetve régi szakok indításának egy-egy intézmény számára való engedélyeztetése, is alkufolyamat, melyben a felsőoktatók meghatározóak. A színhely döntően az akkeditációs bizottság, de sok-sok történetből gyaníthatjuk, hogy nem csak az, hanem legalább annyira a tudományos társaságok elnökségi ülései, a konferenciák kávészünetei vagy az intercity vonatok büfékocsijai. (K2)
A felsőoktatók egyszerre haszonélvezői és – szakértői testületekben, bizottságokban – döntőfaktorai az állami-kormányzati kézben lévő ösztöndíjak és kutatási támogatások rendszerének.[1]
A fenti felsőoktatásügyi kérdésekben a felsőoktatók nem munkavállalóként vesznek részt. A munkakörülmények, a szociális kérdések, az óraszámok azonban közvetlenül is egy állandó alkufolyamat eredményei. Ilyen eredmény az „előrehaladási tábla”-vita, ahol – amint minden hasonló közalkalmazotti vitában – a politikai tér “szakmai” érdekekre hivatkozó képviselői a kvalifikáció, a “munkavállalói” érdekekre vonatkozó képviselői az “életkor és szolgálati idő” pártján állnak. Tudjuk, hogy a kialakult rendszer ennek kombinációja, a részleteknek, melyen súlyos milliárdok múlhattak egyik vagy másik oktatói csoport javára, nyilván megírandó konkrét története van. (Papp 2005)
Csak hétköznapi tudásunk van arról, hogyan befolyásolja az országos szintű viszonyokat a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete[2], (s esetleg más szakszervezet, pl. a TUDOSZ…), a különböző, s gyakran pártokhoz is kötődő hallgatói szervezetek, a pártok felsőoktatásban érdekelt vezetői[3], parlamenti képviselői, a Rektori Konferencia, az egykori Főigazgatói Konferencia, a Magyar Akkreditációs Bizottság. S természetesen munkaügyi alkuk tárgya konkrét csoportok alkalmazása, nyugdíjazása az egyes intézményekben. De ezek az alkuk megint csak visszahatnak a rendszer egészére, hiszen egy ilyen alkalmazás megerősíthet egyes tudományágakat, a tudományágon belül versengő paradigmák valamelyikét, vagy azonos paradigmán belül versengő személyek valamelyikét. (K3)
A fenti néhány bekezdés része az alábbi műnek:
Iskolázás, értelmiség és tudomány a 19-20. századi
Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
tanulmány(ok) ; magyar
(Szociológiai dolgozatok ; 5.)
A kötet az elites08 jelzésű ERC_FP7_230518 számú projekt
keretében készült.
eredeti kiadvány: Iskolázás, értelmiség és tudomány a
19-20. századi Magyarországon / Karády Viktor, Nagy Péter Tibor
Budapest : Wesley János Lelkészképző Főiskola, Wesley Egyház- és
Vallásszociológiai Kutatóközpont, 2012
(Szociológiai dolgozatok, ISSN 2063-6733 ; 5.)
ISBN 978 615 5048 12 8
Művelődésszociológia, Oktatáspolitika, oktatásügy, Felsőfokú oktatás
elitképzés, értelmiség, társadalmi elit, oktatásszociológia, peregrináció,
oktatáskutatás, oktatási statisztika, oktatástörténet, Magyarország, 19-20. sz.
A könyv elérhetőségei:
http://archive.org/details/IskolzsrtelmisgsTudomnyA19-20.SzzadiMagyarorszgon
https://mek.oszk.hu/10900/10983
Jelen részlet nem biztos, hogy szó szerint azonos a
fenti művekben található szöveggel, ezért javasoljuk, mindenképpen azt nézze
meg!