Előszó

Engedtessék meg nekünk, hogy ünnepeljünk. Ünnepeljünk kilenc olyan egyszerű embert, akinek bölcseje nem volt koronás veretű, s nevöket nem harsogja a napisajtó, de akik mindamellett sokat, az értékes dolgoknak legértékesebbikét: produktiv munkát, valódi munkát, egy félszázadon túl terjedő időszak valódi munkáját rakosgatták oda a nemzet oltárára.

Mindeneknek viszonylagos az értéke, csak a teremtő munkáé abszolut és változhatatlan. A tegnap ünnepelt államférfiú mára közgyűlölet tárgya lehet, s a késő idők történetírója kártékonynak bélyegezheti a működését; a máma divatos teóriákat holnapra silány agyrémnek meg hazugságnak nevezheti a világ; egész sereg foglalkozásnak problematikus az erkölcsi és materiális létjogosultsága, csak egy van, aminek az értéke örök és változhatatlan: ez a munka, a teremtő, javakat produkáló és reprodukáló, nemzeteket boldogító munka.

A munka: erkölcs; a munka: becsület; s amely világnézetnek nem ez a gerince: csak boldogtalanságot hozhat az emberiségre. A munka az, ami felölel minden lehető szépet, jót és magasztosat az emberi életben.

Kilenc derék öreg kollégánk sorakozik előttünk. Mindmegannyi hőse a világboldogító valódi munkának. Ötven esztendeje dolgoznak ernyedetlenül. Mindegyikök hozzávetőlegesen százötvenezer hasznos munkaórát dolgozott le életében. Számítsuk ennek teljes termelvényi értékét amerikai módra - tehát reálisan - óránkint csak egy dollárjával (számíthatjuk, mert a munka belső értékét a valutakülönbség nem bontja meg), számítsuk le ebből az állam háború előtti 15%-os részesedését, a mostani 40-50%-ot, s rá kell jönnünk, hogy ez a kilenc egyszerű ember a munkája révén sok-sok millió koronával járult hozzá a nemzeti vagyon növeléséhez és az állami gépezet föntartásához. Ha Csonka-Magyarország öt millió felé járó felnőttjének csak kilenctized része dolgozna úgy, oly igazán, akkora ügybuzgósággal s igyekezettel, mint most jubiláló öreg munkástársaink: rövid emberöltő alatt soh'se látott jólét és megelégedettség lenne úrrá e siralomtanyán...

Kilencszer százötvenezer munkaóra! Mennyi gondolatszikra pattant ki ez alatt jubilánsaink agyában a legfő közjó: a munka javára?7 Mennyi szent veríték gyöngyöződött tisztes homlokukon?! Mennyi lehet az a szárnyaló akarat, amely ágyat vetett ennek a kilencszer másfélszázezer-órás áhítatos munkálkodásnak?!

Százötvenezer becsülettel lerótt munkaóra! Mutassanak ennél szebb nemesi levelet. A munka beláthatatlan hadseregének felső tízezre közé emelődtek általa jubilánsaink. A munka hercegei, a munka grófjai, lovagjai, hősei lettek általa!

Őszülten és megtépetten, de félszázad termékenyítő munkájának büszke öntudatával áll előttünk kilenc munkástársunk; multjuk jobbára nélkülözés, a holnapjuk bizonytalan, de a munkásbüszkeség ott kell hogy ragyogjon a szemükben.

Becsüljük meg őket. Jól dolgoztak. Egyenként másfélszázezer munkaórát! Övék volt a munka és a becsület, vajjon elkövetkezik-e érte valaha a haza és a társadalom elismerése?