Előszó

Fogom a fejem és nem tudom, hova tegyem, mióta szerény személyemet besorolták a közírói kategóriába. Merthogy magamat csak írogató embernek tartom. Hogy hogyan jutottam el idáig is, kiderül az alábbi kis történetből.

Családtagjaim szaporultával annak idején egyre szűkebbnek bizonyult beregszászi tanácsi lakásunk, ám a szocializmus fénykorában nem volt lehetőség nagyobbra cserélni azt. Erre is több mint tíz évig vártunk... Sok kilincselés után végre engedélyt kaptunk a kétszobás udvari lakás kibővítésére egy háromszor-három méter alapterületű szobácskával. Természetesen a saját költségünkön, s azzal a feltétellel, hogy az új építmény szintén tanácsi tulajdonba kerül, tehát lakbért kell fizetnünk érte. Abban az időben ez másként nem működött.

A munkát a városi építkezési vállalat végezte. Még javában folyt az építkezés, amikor egy alkalommal arra figyeltem fel, hogy a munkások azon tanakodnak, mi is lehet az épülő pici szoba sorsa. Tőlem is megkérdezték.

- Egy kis dolgozószobának szánom - mondtam tárgyilagosan. Észleltem a tekintetükön, hogy nem nagyon értik a kurta választ. A munkásembereknek nyilván szeget ütött a fejébe, mit is lehet majd dolgozni egy ilyen kis szobában. - Gondolom, egy könyvespolc és egy heverő elfér benne, no meg egy íróasztal, hogy ha netán kedvem tartja, legyen hol írogatnom - próbáltam röviden felvilágosítani őket. Másnap, amikor hazarohantam ebédelni, láttam: a háromfős építő brigád új segédmunkással gyarapodott. Munka közben ő is a parányi szoba sorsa felől érdeklődött.

- Ez egy dolgozószoba lesz - közölte vele tudálékosan az egyik melós.

Mivel az érdeklődő szeme kerekre nyílt az értetlenségtől, a mester vette át a szót:

- Ha egészen pontosan akarod tudni: ez egy írószoba lesz - magyarázta nagy szakértelemmel.

Aztán egy szép napon elkészült a kis szoba, és valóban került bele íróasztal. Én meg azt gondoltam, ha már az építők kinevezték írószobának, akkor illik rendeltetési céljára használnom.

És elkezdtem írogatni erről-arról, amarról. Humoros írásaim többnyire a társadalmi visszásságokról szóltak, s itt-ott meg is jelentek a helyi és a megyei lapok hasábjain. Ha nem is azonnal, de így lettem közíró, holott ez az összetett, a közéleti író fogalmából kurtított szó még a Magyar Értelmező Kisszótárban sem található. Másfelől: ha van közéleti író, akkor lennie kell ellentétének, a magánéleti írónak, vagyis magánírónak is. Márpedig ilyen nincs. Az író attól író, ha nem csak magának, íróasztala fiókjának ír, hanem mások is olvassák az írásait.

Magáníró semmiképpen nem szeretnék lenni, inkább maradok közíró, az én értelmezésemben: közönséges írogató ember. Ebben a szerény hitben ajánlom írásaimat a kedves olvasó figyelmébe.

Schober Ottó