Előszó

Miközben volt olyan szerencsém (az egyszerűség kedvéért hívjuk szerencsének), hogy évről-évre újabb, könyvméretű Dávid Veron-történeteket írhattam, az érdeklődésem el-elkalandozott más irányba is. Szinte biztos vagyok benne, hogy minden író így van ezzel: nem képes leragadni egy műfaj mellett, és nem feltétlenül irigylésre méltó vakmerőséggel hagyja, hogy másféle szövegek is megkísértsék, könnyebb szövegek, nehezebbek, csavarosabb vagy egyszerűbb gondolkodást követelők, verbális szöszmötölést jobban vagy kevésbé igénylők.

Azokat a történeteket, amelyeknek ebbe a válogatásba sikerült beosonniuk, leginkább műhelymaradványoknak lehetne nevezni. Egy részüket még akkor írtam, amikor ki se láttam az egyetem padsorai közül, éppenhogy odahagyva az előző években amúgy sem igazán burjánzó lírikusi dzsumbujt; más részüket az egyetem után, az Ida és az aranygyapjú című ifjúsági regény megjelenését követően szenvedtem össze. Azért emlegetem a szenvedést, mert közben dolgozni kezdtem, és, mint mindenki, én is jócskán megtapasztaltam, hogy a diploma semmilyen segítséget nem ad a valódi munkahelyi körülményekhez való alkalmazkodáshoz és a valódi feladatok maradéktalan teljesítéséhez, szóval volt mire fordítanom az időmet és az energiáimat. Ráadásul a munkám, bevallom, őszintén érdekelt is, és tényleg magának követelte a figyelmemet, amiből így egyre kevesebb jutott bármiféle más, kreatív barkácsolásra. Mi több, a reklámszövegírásnak megvan az a szirénénekesen csábító tulajdonsága, hogy rendszeres megjelenést biztosít, sokkal harsányabbat és gyakoribbat, mint a szépírás, úgyhogy ha csak azt óhajtottam volna, hogy sokan lássák, amit csinálok, ez az óhajom nap mint nap hiánytalanul teljesült.

Ennek az időszaknak az elején született minden történet, ami a Zsengék fejezetcím alatt található. Nyomatékosan felszólítok mindenkit: ha ehhez a fejezethez ér, alaposan gondolja meg, valóban tovább akar-e lapozni. Azoknak, akik egyáltalán nem kíváncsiak azokra a szemérmetlenül személyes (és ezért, félek, többnyire érdektelen) vonatkozásokra, hogy milyen elképzeléseim voltak a kortárs irodalomról, hogy milyen kortárs magyar szerzőket olvastam, és hogy miféle novellákat tartott akkoriban (1997-től 2003-ig) divatosnak egy zöldfülű magyar szakos hallgató (utalnék itt megannyi esterházys szövegkölcsönzésre, amiket én is csak alig tudtam most, tíz évvel később azonosítani), azt javaslom, szemrebbenés nélkül ugorjanak a következő fejezethez. Annyit azonban a novelláim iránti tiszteletből muszáj elárulnom, hogy e zsengék között akad nem egy, amit egykorú online irodalmi lapok (ki tudja, milyen okból) közöltek, sőt, egyet díjjal is jutalmaztak; illetőleg néhány olyan ujjgyakorlattal is lehet itt találkozni, amelyek Spiró György novellaíró szemináriumára születtek. (Bízom benne, kétszáz év múlva már az irodalomtankönyvekben fog szerepelni a tény, miszerint az első irodalmi munkáért kapott honoráriumot Spiró tanár úrnak köszönhetem, mert ő ajánlott be a Magyar Rádióhoz egy horvát hangjáték reménybeli fordítójaként. A pár darab ezrest - szintén potenciális irodalomtörténeti kuriózum! - nyomban elvertem egy hajszárítóra, ami azóta is remekül funkcionál.)

Egy idő után a legtöbb dolog veszít a varázsából, és ez a reklámügynökségi kreatív munkájával sincs másként, így aztán 2008-ban fél- vagy inkább negyedgőzzel ismét nekiláttam, hogy régi tervemet nyélbe üssem: azazhogy írjak egy regényt. Ez a regény A fekete zongora lett. Az a jó egy év, amíg mindenféle kiadóknak küldözgettem a kéziratot, nem kecsegtetett semmi reménnyel a megjelenést illetően, úgyhogy közben beiratkoztam egy forgatókönyvíró-kurzusra, és összeraktam egy Pesten játszódó poszt-apokaliptikus ifjúsági regény részletes szinopszisát is az elkészült első fejezettel együtt, hogy aztán ne nyerjek vele egy pályázaton, de később biztató véleményt kapjak egy kiadótól. A rövidebb lélegzetű történetekhez csak akkor tértem vissza, amikor A fekete zongora végre megjelenhetett, vagyis úgy tűnt, nem teljesen értelmetlen írással próbálkoznom.

Ekkor kezdtek szárba szökkenni a Mesék cím alatt összegyűjtött kis kalandok. A Gorgonzola kapitányról szóló legelső történetet egy festő-grafikus ismerősöm, László Maya káprázatos és grandiózus képzeletbeli vitorlása ihlette. A többi pedig már jött magától. Ezeket a meséket írni számomra már-már kikapcsolódás, mindenféle előkészület nélkül szoktam belefogni, éppen csak arra ügyelek, hogy valahogyan mind belepasszoljanak Goldinea világába, ugyanis ezt a világot eléggé megszerettem. A mesesor végére sehovaseillőségében végül odabiggyedt a Három halál című scifi is, aminek a léte sokkal inkább a műfaj iránti lelkesedésemet, mint a jövőbeli ambícióimat tükrözi, nyugtatnám meg gyorsan a rémüldözőket.

A Friss nyomok fejezetet a krimiszerű novellák számára nyitottam. Ezeket (a mesékkel együtt) többnyire a Scribd.com-on is olvashatták már azok, akiknek arra szottyant a kedvük. A Poszttraumatikus pedikűr a Hamu & Gyémánt magazin számára készült, a történetet egy, a magazintól kapott fotóra kellett alapoznom. A Szinkronban című kisujjnyi sztorival egy facebookos, a londoni olimpiához is kapcsolódó ígéretemet teljesítettem, míg az Ég veled, mama! egy alternatívtörténelmi krimikísérlet (amivel, félek, az alternatív történelem iránti érdeklődésem még korántsem semmisült meg). Az eichstätti remeték meséje kissé kilóg ebből a sorból, ugyanis ezt még egyetemistaként írtam (látszik is rajta a bősz posztmodern igyekezet), de mivel szintén egy nyomozás története, ebben a csokorban a helye.

Bölcsen jobblétre szenderült költői énem kísért a túlélő című versben, amibe azok a szerencsések (?) botlanak majd bele, akiknek sikerül a köteten átvergődniük. Ehhez is tartozik egy kép, méghozzá egy budai falmaradványról, amit Majsai Rita barátnőmnek sikerült észrevennie. Ugyanőt illeti a köszönet a kötet borítóját meghatározó fotóért is.

És ha már belecsúsztam a köszönömökbe: nem tudok eléggé hálás lenni, amiért Farkas István (Dworkyll) az elvárhatónál jóval szakszerűbben formát adott ennek az e-gyűjteménynek. Ugyanígy köszönet illeti Csapó Tomi kollégámat, aki a borítóterveket készítette, valamint Szász Tibit, akitől a tárhelyre vonatkozóan kaptam tippeket.

Végül pedig jár a köszönet annak a sok olvasónak is, akik addig rontották a szemüket a Scribd.com-ra feltöltött novelláimmal, hogy el kellett gondolkodnom: miért is ne adhatnék a kezükbe egy olvasóbarátabb gyűjteményt az ott felhalmozott írásokból.

Utóirat

Volt-van nekem egy jóbarátom, aki évek óta kitartó lelkesedéssel rágta a fülemet az e-könyvek miatt. Reméltem, hogy ez az összeállítás vagy legalább az ötlete tetszeni fog neki. Nem tudhattam, hogy nem lesz már módja beleolvasni. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy nélküle nem születhetett volna meg ez az e-novelláskötet.

A könyvet éppen ezért Neked ajánlom, István.

Baráth Katalin
Budapest, 2012. szeptember 23.