KOCSIS FRANCISKO
Muzica nopţilor / Éjszakák zenéje
Poezii alese / Válogatott versek
Selectate-traduse
de
Cseke Gábor
válogatásában-tolmácsolásában
Cuprins / Tartalom
Poezia - doar un an de trudă din viaţa mea
Convorbire cu Kocsis
Francisko
despre
limitele şi orizonturile existenţei lirice
Cseke Gábor: Ca poet, dar şi ca traducător, ce crezi despre poezia contemporană, se află ea în criză sau din contră, i se deschid noi perspective de manifestare? Oricare ar fi răspunsul, aştept şi argumentaţia potrivită.
Kocsis Francisko: Întrebarea îmi aminteşte de una asemănătoare, care mi s-a pus cu mulţi ani în urmă, aşa că răspunsul n-ar trebui să mă încurce prea tare. Şi totuşi... E greu să faci afirmaţii tranşante, nu suntem în cadrul unei ştiinţe exacte în care formulele de calcul conduc spre un rezultat identic indiferent unde şi când se efectuează calculul. E adevărat că şi poezia lucrează cu formule, numai că acestea nu sunt aceleaşi pentru toţi, mai bine zis sunt altele pentru fiecare. Chiar dacă s-a afirmat de numeroase ori că este măcinată de criză, că este cea mai inadaptabilă dintre genurile literare, constatăm că poezia atrage tot atât de multă lume ca şi altădată, se succed generaţii care îşi fac loc în istorie, îşi dispută cu aceeaşi ardoare locurile fruntaşe şi vor să-şi afirme unicitatea. În cele două literaturi pe cale le cunosc îndeajuns de bine prin privilegiul destinului, constat o adevărată invazie de tineri. Cred că nu sunt cu nimic mai puţini decât acum patruzeci de ani, diferenţa e doar că ei cuceresc spaţiul virtual în care se manifestă cu precădere mult mai uşor decât se cucerea înainte spaţiul tipografic. Având toate acestea în faţa ochilor, consider că ar fi riscant să vorbim de o criză a genului. Am putea vorbi de o criză a calităţii, tot pe propriul risc, pentru că ar putea exista chiar în preajma noastră poetul care să dea un nou etalon, un nou model. Poezia n-a dus niciodată lipsă de autori tulburător de mari.
Nu pot să vorbesc despre o criză a poeziei câtă vreme constat mai curând o criză a condiţiilor. Asta o resimţim dureros toţi, dar nici o clipă nu ne-am pus problema abandonului, a capitulării în faţa dificultăţilor pe care le putem numi oricum, fie şi criză. Câtă vreme şi tu, şi eu scriem, citim şi traducem poezie, câtă vreme ştim că multe alte sute de persoane din preajma noastră şi din lumea asta fac acelaşi lucru, cred că ar trebui să vorbim mai bine de o mare nevoie de deschidere, înţelegere, empatie profundă. Poezia n-a avut şi cred că nu va avea niciodată orizontul blocat. După cum observi, nu-ţi ofer argumente, ci numai convingeri, care ar trebui să fie primele între argumente. Sunt convins că lucrurile n-au stat nici mai bine, nici mai rău nici înainte şi nu se vor schimba radical nici de acum încolo. Poezia va rămâne mereu o constantă a existenţei umane de pretutindeni.
CSG: Ştim, desigur, că timpul în mişcare face ca totul, dar absolut totul - astfel şi poezia - să se aşeze la urma urmei în tipare fireşti pe care nu le configurăm noi, în cel mai fericit caz suntem copărtaşi la Marea Desăvârşire a spiritului poetic. Mă gândeam în primul şi în primul rând, dacă eşti destul de motivat să înfrunţi acele condiţii şi influenţe neprielnice care ne ţin captivi între limitele existenţei noastre cotidiene? Te consideri un poet înnăscut sau îţi construieşti în mod conştient viziunea poetică?
KF: Uite cum stau lucrurile, eu mă simt bine în această "captivitate", eu am ales să fiu în acest sentiment, această stare, aşa cum alţii aleg alcoolul, drogul sau viciile şi mai periculoase ale existenţei, mă simt bine în pielea mea, dar n-aş vrea s-o iau de la capăt, pentru că n-aş putea schimba nimic şi ar fi cu totul inutil să risipesc încă o viaţă pentru un lucru deja făcut; timpul, în ciuda oricăror evidenţe fizice, nu trece egal pentru toţi, "ora mea de trudă" şi o oră de somn nu vor fi egale niciodată, noi am împărţit timpul în durate convenţionale şi ne resemnăm să credem că o clipă de fericire poate fi egală cu una de tragism profund. Îmi aduc aminte acum de clipa în care am primit vestea morţii tatălui meu - clipa aceea a fost atât de lungă că gândul meu a ocolit o dată universul pe care mi-l pot imagina şi nu mai ştiu când s-a lăsat înlocuită de cea următoare, dar cred că am rămas zile întregi în clipă şi timpul m-a ocolit, a trecut pe lângă mine. Timpul care ne face copărtaşi la Marea Desăvârşire de care spui, timpul actului de creaţie, nu-i egal pentru toţi, şi este singurul care merită să fie trăit. Dar timpul acesta e compus din secvenţe atât de scurte încât, adunate la un loc prin formule de matematică subtilă, n-ar face poate decât un an de viaţă, poate ceva mai mult, dar n-ar putea fi egal niciodată cu vârsta noastră matură. După raţionamente atât de pesimiste la prima vedere, ai fi tentat să crezi că sunt ins cu multe supărări pe viaţă, dar nu-i deloc aşa, singurul meu reproş e că suma acelor clipe nu face măcar un sfert de viaţă. De aici poţi să înţelegi că sunt destul de motivat în tot ce fac, pentru că fac multe alte lucruri decât scrisul. Prin tot ce fac, prin tot ce cred, mă străduiesc să frânez graba cu care ne trecem zilele.
Da, mă consider, sunt un poet înnăscut, dacă asta înseamnă să scrii numai când versul vine din senin. Da, dacă asta înseamnă să nu te pui cu coatele pe masă, în faţa unei coli de hârtie şi să-ţi storci creierii ca să înşiri câteva rânduri. Da, dacă asta înseamnă eliminarea oricărei bariere interioare şi înţelegerea libertăţii. Cât priveşte partea a doua a întrebării, în tinereţe nu mi-a trecut niciodată prin cap că aş putea "construi" ceva de genul acesta, totul se reducea la momentele faste ale scrierii, dar trebuie să recunosc că după ce mi s-a întărit "moalele capului" am pus în joc instrumentele intelectului, mai ales la structura cărţilor (deloc întâmplătoare, cu "tendinţă"), ajungând ca la ultima carte de poeme - care trebuie să apară în zilele acestea - viziunea să joace un rol destul de consistent, unele poeme născându-se, scriindu-se după săptămâni de "trăire, vieţuire" în tema, atmosfera lor. Scrierea o pot echivala cu o evadare din captivitatea temelor care erau pe pragul de a mă acapara, de a-mi confisca imaginaţia. În unele, intelectul şi simbolistica livrească se împletesc cu emoţia, se zăresc în ţesătura poemului. Dar nu domină, doar însoţesc.
CSG: După aceste cuvinte, pline de observaţii şi argumente pertinente, aş crede că eşti conştient de risipa pe care ne-o permitem, asumându-ţi responsabilitatea pentru poemele care se duc zilnic pe apa sâmbetei... Ai realizat măcar o dată că ai pierdut o poezie-două sau chiar un ciclu întreg de dragul unui moment de lene sau de o obligaţie cotidiană, mult prea prozaică; Şi dacă da, cum califici acest fel de “avort" poetic?
KF: Risipesc numai cei ce au de unde, am citit sau am auzit undeva. Nimeni nu-i poet tot timpul, nu pui pe hârtie tot ce-ţi trece prin cap, trec zile în şir fără să scrii un vers, şi nu-i nici o tragedie. Mi s-a întâmplat de multe ori să risipesc metafore la o cafea cu prieteni, o discuţie banală cu vreun necunoscut în circumstanţe anodine, în dialoguri telefonice cu persoane dragi, scrisori, dar mai ales mesaje facilitate de tehnologie. Nici nu-mi dau seama când şi-au luat zborul. Uneori remarc surprins că anumite imagini ori expresii îmi sunt cunoscute (sigur, nu-i vorba de versuri ori expresii celebre pe care le cităm frecvent), uneori descopăr că-mi aparţin, sunt din poeme vechi, dar de cele mai multe ori nu aflu nimic, şi atunci le ocolesc, le resping, gândindu-mă că ar putea fi rămăşiţe de lectură, deşi o parte dintre ele ar putea să fie imagini şi versuri pe care nu le-am notat, le-am pierdut, iar ele au revenit într-o nouă tentativă de a se aşeza în poem. Să-ţi povestesc o întâmplare recentă, din iarnă, când încă scriam la cartea aflată la tipar. Într-una din seri, după ce am recitit un text căruia intenţionam să-i schimb câteva versuri, nu înţeleg nici acum de ce mi-a venit în minte poezia lui E.A. Poe, Annabel Lee, poezia mea nu avea nimic cu ea, şi m-a cuprins o dorinţă nebună de a reciti celebrul poem, am lăsat totul, am scos de pe raft cartea şi am deschis la cuprins, ca să caut pagina. Atunci au alunecat din carte două file de carneţel cu pătrăţele. Le-am luat de jos şi am început să le citesc. Erau două texte scrise, probabil, la vremea citirii cărţii, şi m-am uitat la anul apariţiei: 1987. Amândouă au intrat în noua carte. Una este foarte scurtă, ţi-o pot cita: Şi monştrii/ se iubesc/ între ei./ Şi se-nmulţesc. Reacţia din prima clipă a fost de bucurie, dar a doua zi am început să-mi pun întrebarea: cum se întâmplă aceste lucruri? De ce or fi rămas textele în carte, cum e posibil să fi uitat de tot de ele? Cum aş putea explica dorinţa de a reciti Annabel Lee? Partea mai stranie e că de prin '85, după decepţii crunte, n-am mai scris literatură, m-am dedicat rebusului. De ce nu-mi aduc aminte cum au ajuns acolo? Cum să-mi explic circumstanţele descoperirii lor? Probabil că au puterea de a ne chema...
Eu am pierdut groaznic de multe poezii gata "scrise". Să-ţi spun de ce. Pentru că aveam o memorie foarte bună (la 25 de ani ştiam pe de rost toate poeziile lui Bacovia şi o sumedenie de alte poeme geniale), nu le aşterneam pe hârtie decât după ce poemele se şlefuiau în minte, dobândeau forma finală, dar nici atunci imediat, ci când aveam vreme. Am avut perioade când ducem în memorie o carte întreagă. Asta până mi-am dat seama că anumite texte se dezintegrează, rămân numai versuri, încep să uit, dar cu un mic efort reuşeam să le reîntregesc (recunosc, nu sunt sigur dacă în aceeaşi formă). Am avut prima oară spaima aceasta când scriam la Ceva trece pe-aproape, aveam atât de multe poeme cizelate în minte, dar încă nimic pe hârtie. Ieşisem la o cafea cu un prieten, am vorbit despre uitarea care survine uneori neaşteptat, îţi trece prin minte un vers superb, nu-l poţi nota şi apoi îl uiţi definitiv. El ştia despre obiceiul meu şi m-a avertizat. A fost ca o explozie lăuntrică, s-a întâmplat ceva. Încă din aceeaşi zi am început să le culeg pe calculator. Acum pot să-ţi spun că multe s-au dus pentru totdeauna, am recuperat câteva versuri, dar nu mai erau întregi. Nici n-am mai încercat să le refac. Ar fi ca vasele reconstituite de arheologi: câteva cioburi originale într-o întregire din material diferit. Dar nici acum nu mi-am făcut obiceiul de a nota, îmi spun că lucrurile importante rămân sau revin. Îmi spun că poemele pe care trebuie să le scriu în viaţa aceasta nu se poate să nu le scriu. Mă consolez cu gândul că ceea ce am pierdut nu-mi aparţinea, a ajuns la mine din greşeală. Chiar şi poezia se poate rătăci.
CSG: Din păcate, trebuie să recunoaştem, că memoria, de care suntem atât de mândri într-o perioadă de viaţă, mai devreme, sau ceva mai târziu se deteriorizează inevitabil, se degradează, ne joacă feste. Rămâne deci scrisul, textul scris sau tipărit. Există confraţi, care aruncă la coş cu uşurinţă textele proprii de care nu sunt mulţumiţi. Nu i-am înţeles niciodată. De unde atâta siguranţă în aprecierea imediată a operei, că rândurile înşirate acum pe hârtie nu vor avea cu timpul altă acustică, altă strălucire? Sunt tare curios, de unde provine reţinerea ta de-a scrie direct poemul aflat în lucru? Ai avut nişte experienţe negative în acest sens, sau există alte motive?
KF: Da, ştiu foarte bine, am simţit pe propria piele şi am plătit deja taxa pe uitare. Într-adevăr, hârtia pare a fi memoria perfectă, deşi tehnologia modernă ne contrazice pe amândoi. Sunt convins că într-un viitor nu foarte îndepărtat - al cărui început s-ar putea să-l prindem şi noi - cărţile se vor tipări în tiraje bibliofile, numerotate, poate chiar cu listele viitorilor posesori. Şi vor exista biblioteci virtuale, adevărate, în care accesul va fi permis de sfincşi care se pricep la literatură. Astăzi, dacă un critic ar vrea să dobândească notorietate, n-ar avea decât să deschidă o pagină de internet şi ar fi asaltat de mii de pdf-uri, dar asta ar presupune şi un curaj nebun. Ar fi expus unor reproşuri fără menajamente, brutale şi injuste uneori. Criticul virtual va fi mult diferit de cel de revistă.
Partea a doua a întrebării aş putea s-o evit, dar n-ar fi cinstit. Fac parte dintre confraţii pe care... nu-i înţelegi. Am aruncat la coş, cu o satisfacţie diabolică, o sumedenie de texte, dar trebuie să-ţi povestesc cum s-au petrecut lucrurile, nu pentru circumstanţe atenuante însă. E ştiut că am debutat editorial în 1979 în Caietul debutanţilor de la Albatros. Atunci aveam deja trei dosare de poezii scrise după debutul în presa culturală, din care am încropit un volum de concurs cu şanse de a câştiga. Am intrat numai la grămadă (dar o grămadă onorantă, din care mai făceau parte Alexandru Muşina, George Vulturescu, Cristian Şişman, Viorel Dinescu). În vremea aceea scriam cu mare uşurinţă, depozitam în memorie douăzeci-treizeci de poezii şi le scriam pe hârtie când aveam timp. Adică le băteam la maşina de scris. Apropo de maşină: ştii şi tu că în anii aceia trebuia să ne înfăţişăm cu ele în fiecare an la miliţie, ca să înregistreze amprenta caracterelor. De prin '85 nu m-am mai dus. Am o maşină Remington, masivă, greu de trambalat. A doua zi după ce trebuia să mă prezint, a sunat la uşă miliţianul de sector să mă întrebe de ce am lipsit. I-am spus că n-am avut cum s-o duc, că sunt gata să renunţ la ea, să-i scoată tastatura, îl ajut şi eu, face proces-verbal de demontare şi predă la ei la depozit caracterele, eu predau cadrul de oţel la fier vechi şi-i duc adeverinţă de casare. S-a uitat la mine într-un fel care trebuia să-mi dea fiori, apoi a plecat. Nu m-a mai deranjat nimeni niciodată. La maşina aceasta băteam poeziile în două exemplare şi le prindeam într-un dosar cu şină, iar după ce se îngroşa la circa o sută de file îi dădeam un fel de titlu şi-l puneam în dulap, peste celelalte. Imediat după debutul de la Albatros, am deschis un dosar al poeziilor fără şansă de a fi publicate, i-am spus Câmpul lui Marte şi l-am semnat Mihai Malda (heteronimii aceştia erau egali cu mine, îşi scriau cărţile - adică umpleau dosarele cu şină - şi le semnau, numele meu nu figura deloc pe aceste dosare, nu aveam nici un drept asupra lor. Ei sunt Mihai Malda şi Ion Vogan, dar şi rebusistul Paul Degan). Pe lângă acesta, s-au adunat alte patru dosare. Cred că pe la sfârşitul lui '85, poate începutul anului următor, am făcut o selecţie din dosare ulterioare episodului Albatros (unde am mai avut depusă o carte, amânată mereu, retrasă apoi) pentru Editura Dacia din Cluj, cu titlul Alkahest, schimbat apoi în Pădurea de trandafiri sălbatici, de unde am primit o scrisoare elogioasă prin care eram anunţat că volumul va fi publicat cât de curând (păstrez şi acum scrisoarea din 25 martie 1987, semnată de V. Rebreanu şi Ştefan Damian). A fost ultima licărire se speranţă. Adevărul e că după ce am făcut selecţia pentru Dacia n-am mai scris decât foarte puţin, cele mai multe pentru Câmpul lui Marte, m-am lăsat păgubaş, m-am dedicat rebusului. Cred că nici n-am mai publicat până prin '91, când am scos cu câţiva prieteni Carul Mic, dar şi atunci numai traduceri. Când m-am hotărât să revin în literatură şi să scot prima carte, am luat dosarele până în 1979, am făcut o selecţie, vreo două sute de texte, le-am pus într-un dosar şi am rugat doi prieteni (Teodor Borz şi Soril Miavoe) să mă ajute să încropim o carte cât de cât bună. Aşa a apărut Umbrela profetului în 1998 (recunosc că a intervenit o mică "deşteptăciune" de organizare a textelor). La a doua carte, Oceanul interior, am ales singur din dosarele rămase neatinse la prima selecţie, iar ciclul al doilea l-am închegat din Câmpul lui Marte, apoi la a treia, Codul de bare, am făcut o ultimă selecţie şi am inclus şi poeme scrise în perioada anterioară, pentru că am început din nou să scriu cu oarecare regularitate. În Alteritate de duminică se mai găsesc poezii scrise în anii optzeci, dar le-am ales numai pe cele care se "împăcau" cu cele noi. Trebuie să-ţi spun că volumele respectă cronologia scrierii poemelor. Cele care n-au intrat în nici una din selecţii zăceau în dosarele îngălbenite, descompletate. Îmi tot propuneam să le recitesc, ca să văd ce-i de făcut cu ele, dar am tot uitat, amânat. Până acum doi ani şi jumătate, când am scos toate caietele, carnetele, dosarele, am început cu începutul, cu caietele adolescenţei, când simţul critic era în vacanţă. Am început să citesc şi am rupt, am rupt, am rupt. Vreo trei-patru sute de texte. Am făcut-o. Şi nu-mi pare rău deloc. Am păstrat într-un dosar câteva care mi se păreau încă vii, aveau o imagine ori o metaforă reuşită, unele numai un epitet frumos. Şi am mai umplut două coli cu versuri frumoase, interesante, luate din câte un text.
Crede-mă, n-am nici un fel de reţinere de a scrie direct pe hârtie, e un obicei făcut în tinereţe, când mă puteam bizui pe memorie, când scriam poemul pe un anumit ritm de deplasare, lucrul acesta îi dădea şi poeziei un ritm interior, iar când le aşterneam pe hârtie dădeau impresia că s-au scris "dintr-o suflare", dar adevărul e că minţii mele îi plăcea să se joace, de aceea le purtam în mine, le migăleam, le şlefuiam, le îndrăgeam. Eu şi acum scriu în memorie, diferenţa e că "le trec pe curat" mult mai repede, uneori chiar în aceeaşi zi. Ca o revelaţie, gândul că ritmul interior al poemelor s-a domolit. Pentru că şi ritmul mersului s-a domolit cu anii.
CSG: Mai ţin minte, s-a întâmplat cu ani în urmă, cam prin 2007, că ai scris o poezie direct în limba maghiară, intitulată Illo tempore, după care ai realizat atât o traducere, cât şi o rescriere direct în română a textului. Mie mi s-a părut o experienţă inedită şi plină de învăţăminte. După ce au trecut atâţia ani, ce gândeşti astăzi despre această "escapadă"? Şi ca să fim foarte concreţi, iată cele trei texte menţionate:
KF: Aşa e, ţin minte şi eu momentul acela, interesant din toate privinţele, mai întâi pentru că am scris acest text în limba mea secundară, devenită pentru o clipă dominantă, apoi pentru celelalte două gesturi, survenite la puţin timp. Cum ni se întâmplă rar aşa ceva, mai ales mie, care port textele în memorie, textul m-a "obligat" să-l scriu atunci, imediat, într-o clipită, de parcă aş fi aşternut pe hârtie o dictare, nici nu mi-am dat seama în ce limbă îl scriu, abia după aceea m-am dumirit, conştientizarea declanşând traducerea şi apoi rescrierea, de parcă aş fi căutat să mă aşez într-un echilibru cunoscut şi confortabil pentru mine. Ţin minte că ţi-am trimis poezia "la cald", chiar în dimineaţa scrierii, şi ai îndreptat cu nobleţe ezitările mele de exprimare. Dar trebuie să-ţi reamintesc - nu mai ştiu cu ce ocazie ţi-am spus - că n-a fost prima încercare, am mai scris şi mai demult câteva poeme direct în maghiară, ce-i drept la intervale de timp foarte mari, două le-am şi publicat în revista Látó, dacă nu mă înşeală memoria. La o discuţie cu Demény Péter, care a scris un grupaj de poeme direct în limba română, pe care i le-am publicat în Vatra, i-am spus că voi face într-o bună zi efortul de a aduna toate poemele scrise în maghiară, să văd ce se poate face cu ele. Asta ca să certific bilingvismul meu.
Pentru că e vorba tot de un fel de "iubire", de "aventură", putem să-i spunem şi escapadă acestei răsturnări de situaţie. Rămâi cu o stranie satisfacţie şi melancolie. Şi cu dorinţa de a se repeta.
CSG: Ultima şi cea mai firească întrebare vine de la sine, deoarece de la bun început şi până acum n-am vorbit despre altceva decât despre existenţa noastră în poezie, în creaţie. Este o problemă firească, legată de "meseria" noastră, despre care genialul poet, cunoscut şi iubit atât de tine cât şi de mine, Jozsef Attila ne-a lăsat o mărturisire scurtă şi memorabilă. Citez: "Amikor verset ír az ember,/ mindíg más volna jó,/ a szárazföld helyett a tenger,/ kocsi helyett hajó.// Amikor verset ír az ember/ nem írni volna jó." Deşi fiecare dintre noi trăieşte poezia într-un mod original, specific, la urma urmei, într-un fel sau altul, ajunge la această concluzie ambiguă, dar reală. Te rog să încerci a face o transpunere cât mai acceptabilă a acestor rânduri, dar şi să comentezi în loc de încheiere.
KF:
Să începem atunci cu transpunerea: Omul
veşnic altceva ar vrea/ când scrie poezii,/ în locul pământului
marea,/ vapor în locul caleştii.// Când omul scrie poezie,/ placu-i
ar fi să nu scrie.
Oho, cum ai reuşit să mă surprinzi cu aceste versuri, şi mai ales cu autorul lor, că puteai să citezi şi din alt autor, găseai exprimate şi la alţii asemenea gânduri despre tirania poeziei, de ce l-ai ales tocmai pe el? Spun asta pentru că această vară şi toamnă i-au aparţinut lui József Attila, am reuşit să transpun foarte multe poeme, vei vedea că unele sunt de-a dreptul remarcabile, cred eu. Cum ai receptat preocuparea mea? Sau alegerea e joc al hazardului? Indiferent cum e, faptul în sine e grăitor. Dar să revin puţin la ce am subliniat mai sus. Cred că înţelegi la ce mă refer, la momentele când fiinţa este acaparată integral de scriere, de poezia ce se aşterne pe hârtie sau se fixează în memorie. Atunci ne mai aflăm în timp, în legile fiinţei? Ceea ce spune poetul nu poate fi decât post factum. Pentru că atunci nu ai voinţa de a vrea altceva, eventual doar o slabă conştientizare a neputinţei de a te împotrivi, pe care o poţi exprima numai după eliberarea de sub tirania de care vorbeam. Şi poate nu-i decât un reproş, pe care şi noi suntem gata a-l face. Anume că starea uitării de lume ţine prea puţin. Deşi ştim că tirania aceasta nu poate fi continuă, ne-am dori inconştienţi să fie. Ce noroc că nu depinde de noi.
14 septembrie 2012
*
Kocsis Francisko s-a născut în 1955, în comuna Cecălaca, jud. Mureş. Este redactor şef adjunct la revista Vatra din Tg. Mureş, redactor al revistei de filosofie şi literatură Târnava din Tg. Mureş. A lucrat şi la "Editura Dacia" din Cluj-Napoca (2002-2003). Membru al U. S. Din 2001.
Volume de poezii: Umbrela profetului ('A próféta esernyője', Tavis, 1998); Oceanul interior ('Belső óceán', Ardealul, 2000); Codul de bare ('Vonalkód', Junimea, 2002); Alteritate de duminică ('Vasárnapi másság', Ardealul, 2004); Ceva trece pe-aproape ('Valami közel jár', Ardealul, 2009), Melancolii în formă continuată ('Kísértő búbánat', Ardealul, 2012).
A publicat şi un volum de proză scurtă, Plimbări cu Freud ('Séták Freud oldalán', Ardealul, 2006).
Desfăşoară şi o bogată activitate de traducător. Principale volume de tălmăciri: Efectul admiraţiei. Poeţi maghiari din Transilvania ('A csodálat hatása', Ardealul, 2006); Avangarda maghiară în texte şi portrete ('A magyar avantgárd - szövegek és portrék', Ardealul, 2008) Balázs Imre József: Avangarda în literatura maghiară din România (Az avantgárd a romániai magyar irodalomban, Bastion, 2009).
A vers - alig esztendőnyi nyűg az életemből
Párbeszéd
Kocsis Franciskoval
a
költői lét korlátairól és távlatairól
Cseke Gábor: Költőként, de fordítóként is, miként vélekedik a jelenkori költészetről: válságban lenne-e, vagy ellenkezőleg, egyfajta új megnyilatkozás távlatai előtt áll? Bármi legyen is válaszod, kíváncsi vagyok az érvelésre.
Kocsis Francisko: A kérdésről valami hasonló jut eszembe, sok éve tették föl, nincs miért zavarba jönnöm a válasz miatt. És mégis... Nehéz kategorikusan válaszolni. Nem egzakt tudományról beszélünk, hogy a számításhoz használt képletek azonos eredményt adjanak, függetlenül a művelet helyétől és idejétől. Igaz ugyan, hogy a költészettől sem idegenek a képletek, csakhogy ezek nem minden esetben azonosak, pontosabban, ahány eset, annyifélék. Hiába nyilatkozták már annyiszor a költészetről, hogy válság sújtja, hogy a legnehezebben alkalmazkodó irodalmi műfajok egyike, azt kell tapasztalnunk, hogy ugyanannyian rajonganak érte, mint korábban, a történelemben egymást követő nemzedékek váltják egymást, változatlan elszántsággal vitatják el egymástól a pálmát és juttatják érvényre eredetiségüket. Ama két irodalomban, melyeket a sors kegyéből meglehetősen jól ismerek, azt tapasztalom, hogy csak úgy nyüzsögnek a fiatalok. Nem hinném, hogy kevesebben volnának, mint most negyven éve, a különbség csak annyi, hogy ők már virtuális térben törnek előre, s abban jóval otthonosabban mozognak, mint amit számukra a nyomtatás világa felkínált. Mindezzel számolva, kockázatosnak tartom a műfaj válságát emlegetni. Beszélhetnénk értékválságról, de az sem egyértelmű, hiszen előfordulhat, hogy az a költő, aki az új mérce, a minta lehetne, éppenséggel itt van a soraink között. A költészet sosem nélkülözte a kimagaslóan nagy tehetségeket.
CsG: Az csak természetes, hogy az idő hömpölygése az égvilágon mindent, így a költészetet is, végül a maga medrébe terel, és ebbe nekünk nincsen beleszólásunk, a legjobb esetben is csupán részesei lehetünk a költői szellem Nagy Kiteljesedésének. Ezért inkább arra gondoltam, vajon eléggé érdekelt vagy-e szembeszállni minden olyan körülménnyel és behatással, amelyek mindennapi létünket túszul ejtik? Született költőnek tartod-e magadat, avagy tudatosan építed ki költői látásmódodat?
KF: Nézd, a dolgok állása a következő: én jól érzem magam ebben a "rabságban", önállóan döntöttem úgy, hogy ekként érezzem magam, ebben az állapotban; amiként mások az alkoholt, a kábszert vagy az ennél is ártalmasabb szenvedélyeket választják, ugyanúgy jól érzem magam a saját bőrömben, de semmi kedvem sincs újrakezdeni, mert képtelen volnék valamin is változtatni, és teljesen hiábavaló lenne még egy életet eltékozolni valamiért, ami immár befejezett tény; az idő, minden fizikai nyilvánvalóság dacára, nem mindenki számára telik egyformán, az én költői nyűgölődésem órája sosem lesz egyforma egy óra alvással; mi egyezményes szakaszokra szabdaltuk fel az időt és megnyugszunk abban a hitben, hogy egyetlen boldogságos pillanat megfelelhet egy mélységesen tragikus pillanatnak. Eszembe jut erről az a pillanat, amikor utolért az apám halálhíre - annyira hosszúnak tűnt, hogy gondolataim valósággal körbeszaladták az általam elképzelt világegyetem egészét, s fogalmam sincs, mikor adta át a helyét a következő pillanatnak, de azt hiszem, napokon át megrekedtem benne, az idő pedig kikerült, elhömpölygött mellettem. Az idő, mely az általad emlegetett Nagy Kiteljesedés részesévé avat, az alkotó tevékenység ideje, nem egyforma mindenki számára, és ez az egyetlen, amiért érdemes élni. Csakhogy oly rövid szakaszokból tevődik össze, hogy a legagyafúrtabb matematikai képleteket alkalmazva sem tennének ki egy esztendőnél többet az életünkből, esetleg valamivel többet is, de egyenlő sose lehetne egy felnőtt ember életkorával. E látszólag egészen pesszimista érvek után azt lehetne hinni, hogy az élettől megkeseredett ember volnék, ez viszont egyáltalán nem így van, egyetlen kifogásom annyi, hogy ama pillanatok összessége miért nem teszi ki legalább az életem egynegyedét. Ebből megértheted, hogy valamennyi cselekedetemben érdekelt vagyok, hiszen az írás mellett még sok egyébbel foglalkozom. Minden tettemmel és egész hitemmel azon vagyok, hogy visszafogjam azt a sietséget, amire napjainkat kényszerítjük.
Úgy van, született költőnek tartom magam, az is vagyok, amennyiben ez azt jelenti, hogy csak akkor írok, ha a vers a derült égből szakad rám. Az vagyok, ha ez nem jár azzal, hogy az asztalra könyökölve, egy papírlap előtt facsarjam az agyamat, hogy összeüthessek néhány verssort. És az vagyok, ha mindez bármely belső korlát ledöntését és a szabadság megértését jelenti.
Ami a kérdés második részét illeti, fiatalon meg se fordult a fejemben, hogy az ilyesmi tudatosan építhető, minden az írás ünnepélyes pillanataira összpontosult, de bevallom, hogy miután "benőtt a fejem lágya", elővettem az értelem eszközeit is, különösképpen a könyveik megtervezésében (szándékosan és egyáltalán nem bíztam a véletlenre), eladdig, hogy legutolsó verseskönyvem esetében - megjelenése különben a napokban esedékes - a látomás meghatározó szerepet játsszon, egyes versek tárgyukban, hangulatukban heteken át tartó "megélés, átélés" szüleményei. Az írást tekinthetném egyfajta szökésnek is az engem fogva tartó, képzeletemet béklyóval fenyegető témák rabságából. Egyesekben, az értelem és az olvasmányok táplálta szimbolisztika a vers szövetében tettenérhetően összefonódik az érzelemmel. Nem dominál, csupán kiegészít.
CsG: E helytálló megjegyzéseket és érveket hallva azt hihetnénk, hogy tudatában vagy annak a pazarlásnak, amit a költők megengednek maguknak, vállalva a felelősséget ama versekért, amiket naponta elvetélnek. Végigkövetted-e, legalább egyszer, miként áldoztad föl egy-két versedet, esetleg egész ciklusodat egy könnyelmű pillanat vagy egy hétköznapi, prózai kötelezettség oltárán? És ha igen, miként jellemeznéd ezt a fajta költői "abortuszt"?
KF: Csak azok tékozolnak, ezt olvastam valahol, akiknek van amiből. Senki se lehet költő élete minden percében, nem vetünk papírra mindent, ami csak megfordul a fejünkben, napok egész sora telik el, és nem írunk egyetlen verssort sem, de ettől még nem dől össze a világ. Számtalanszor megesett velem, hogy barátaimmal kávézgatva, két kézzel szórtam a metaforákat, vagy éppen egy közönséges beszélgetés közben, miközben egy ismeretlennel traccsoltam, netán szeretteimnek telefonálgatva, levelezgetve, de még inkább a technológiai támogatású üzenetváltások révén. Fogalmam sincs, mikor illantak el mindörökre. Olykor meglepődve tapasztalom, hogy bizonyos költői képek, szófordulatok ismerősnek tűnnek (nem olyan verssorokról vagy jól ismert kifejezésekről van szó, amiket gyakran idézgetünk), néha felismerem, hogy tőlem származnak, régebbi verseimből valók, legtöbbször viszont nem derül ki semmi ilyesmi, és akkor óvakodok tőlük, ejtem őket, arra gondolván, hogy olvasmányaim foszlányai csupán, bár az is lehet, hogy nem egy közülük olyan fordulat, kép, amit elmulasztottam lejegyezni, amit elvesztettem, de valamilyen újabb próbálkozással igyekeznek bekerülni a versbe.
Elmesélek egy nemrégen, még a télen történt esetet, mikor a megjelenésre váró könyvemen dolgoztam. Az egyik este, miután átfutottam egy itt-ott változtatásra ítélt versemet, magam sem értem, miként, hirtelen eszembe jutott E. A. Poe Annabel Lee c. verse. Az én költeményemnek az égvilágon semmi köze nem volt Poe szövegéhez, de megszállt valami szenvedélyes vágy újraolvasni a híres költeményt, félbehagytam mindent, levettem a polcról Poe verseskönyvét, s a tartalomjegyzékhez lapoztam, hogy megkeressem az oldalszámot. Abban a pillanatban a könyvből két kockás noteszlap hullott ki. Felvettem, elolvastam. Két kézírásos szöveg állt rajtuk, valószínűleg a Poe-kötet olvasása idején íródhattak. Nézem a kiadás évét: 1987... Mindkettőt beválogattam az új kötetembe. Az egyik egészen rövid, akár itt is elfér: "Şi monstri / se iubesc / între ei. / Şi se-nmulţesc." [A szörnyetegek is / szeretkeznek / egymással. / És szaporodnak.] Első reakcióm az öröm volt. Másnap viszont már töprengeni kezdtem: hogyan történhetett ez meg? Miért kerültek a szövegek a könyvbe, hogyan felejtkezhettem meg róluk teljesen? Mi a magyarázata szándékomnak, hogy újra olvassam az Annabel Lee-t? A legfurcsább az egészben, hogy úgy '85 táján, kemény csalódások folytán felhagytam az irodalommal és rejtvénykészítésre adtam a fejem. De miért nem jut eszembe semmi arról, hogyan kerülhettek e szövegek oda? Mivel magyarázhatók előkerülésük körülményei? Valami rejtett tulajdonságuk folytán képesek megszólítani bennünket...
Rengeteg "készre írt" versemet vesztettem el. Azt is megmondom, miért. Igen jó memóriám volt. (25 évesen betéve tudtam Bacovia összes versét, egy egész sor más költői remekművel egyetemben), s az enyéimet csak akkor vetettem papírra, miután gondolatban alaposan addig csiszolgattam őket, míg elnyerték végleges formájukat. De még akkor se siettem el a dolgot, amíg egyszer mégis időt szakítottam a lejegyzésre. Volt olyan időszakom, amikor egész könyvre való hemzsegett a fejemben. Ez addig tartott, amíg rá nem jöttem, hogy bizonyos szövegek "megromlanak", inkább csak verssorok maradnak belőlük, feledékenységem folytán. Igaz, némi erőfeszítéssel sikerült rekonstruálnom őket (bár bevallom, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ugyanabban a formában). Az ettől való rettegés akkor tört rám, amikor a Ceva trece pe-aproape (Valami közel jár) kötetemen dolgoztam. Rengeteg véglegesített, már kicsiszolt vers tolongott a fejemben, papíron viszont még egy sem. Kávézni ültünk be egy barátommal, szóba került a feledékenység, ami olykor váratlanul lepi meg az embert; eszünkbe jut egy pompás verssor, nincs alkalmunk leírni, majd végleg elfelejtjük. Barátom tudta, mi a szokásom, s figyelmeztetett is a várható következményekre. Mintha egy belső robbanás következett volna be, egycsapásra minden a helyére került, s még aznap leültem a számítógép elé. Most pedig bevallhatom, hogy nagyon sok versem véglegesen odalett, néhányat sikerült, ha csak töredékesen is, megmenteni. Nem is kínlódtam velük tovább. Mert csak olyanok lennének, mint a régészek helyrepofozta agyagedények: néhány eredeti cserépdarab, más anyaggal kiegészítve. De a lejegyzés azóta se vált azonnali szokásommá, mondogatom magamnak, hogy az igazán fontos dolgok megmaradnak vagy visszaköszönnek. Azok a versek, amiket ebben az életben meg kell írnom, gondolom, meg lesznek írva. Azzal vigasztalódom, hogy amit elvesztettem, az nem is volt az enyém, tévedésből jutott hozzám. Mert a vers is képes eltévelyedni...
CsG: Sajnos, be kell ismernünk, hogy az emlékezet, amire életünk egy szakaszában annyira büszkék vagyunk, előbb-utóbb óhatatlanul gyengül, megromlik, csúfot űz belőlünk. Marad tehát az írott vagy nyomtatott szöveg... Léteznek pályatársak, akik könnyedén megválnak saját írásaiktól, amikkel nincsenek megelégedve. Honnan merítenek annyi biztonságot a mű azonnali megítéléséhez, hogy amit ma papírra vetnek, annak esetleg nem lesz-e idővel más akusztikája, ragyogása? Rendkívül kíváncsi vagyok, mi rejlik a te ódzkodásod mögött attól, hogy azonnal papírra vessed a születő verset? Voltak bizonyos negatív élményeid ezzel kapcsolatban? Netán más okai vannak?
KF: Igazad van, ezt én mind tudom, s a tandíjat is megfizettem ezért. Ténylegesen úgy tűnik, hogy a papír jelenti az eszményi emlékezetet, bár a korszerű technológia mindkettőnket cáfolni látszik. Meggyőződésem, hogy a nem is túl távoli jövőben, amelynek kezdeteit mi is megérhetjük, a könyveket bibliofil példányszámban, számozottan, a példányok esetleges tulajdonosi névsorával együtt adják ki. És lesznek majd valódi virtuális könyvtárak, ahová irodalombarát szfinxek őrzik a belépést. Manapság, ha egy kritikus szeretne híres lenni, elég ha nyit egy weboldalt, s azonnal elárasztják pdf-kiterjesztésű kéziratokkal, ehhez viszont szükség van valami esztelen bátorságra is - kíméletlen, durva és nemtelen támadásoknak lenne kitéve. A virtuális kritikus lényegesen különbözni fog.
A kérdés második felét megkerülhetném, de nem lenne tisztességes gesztus részemről. Ugyanis azon pályatársaid közé tartozom, akiket úgymond nem értesz meg. Teméntelen szöveget hajítottam már papírkosárba, pokoli elégtételt éreztem, s bár elmesélem, miként esett ez meg, nem az enyhítő körülményekre számítva teszem. Kiadói bemutatkozásom az Albatrosnál történt, a Caietul debutanţilor-ban (Kezdők füzete). Addigra már legalább három irattartónyi verset összeírtam, miután a lapokban is sikerült bemutatkoznom, abból válogattam ki egy pályázatra szánt csokrot, reménykedve a sikerben. De csak a csoportos jelentkezéshez volt szerencsém (a csoportot magát örömmel vállalhattam: Alexandru Muşina, George Vulturescu, Cristian Şişman, Viorel Dinescu társaságába kerültem). Akkoriban könnyedén írtam, húsz-harminc verset is tároltam az emlékezetemben, s mikor volt rá szabadidőm, papírra vetettem. Pontosabban, legépeltem őket.
Apropó, írógép... Te is jól tudod, hogy azokban az esztendőkben évről évre jelentkeznünk kellett a rendőrségen, hogy nyilvántartásba vegyék a gépeink betűinek karakterrajzát. 1985-ben elmulasztottam jelentkezni. Robusztus Remingtonom van, nem könnyű cipelni. A határidő másnapján a körzeti milicista csenget az ajtómon, s érdeklődik, hogy miért hiányoztam. Azt feleltem, hogy nem állt módomban elcipelni a gépet, különben is szándékozom lemondani róla, szerelje csak le nyugodtan a billentyűzetet, ha kell, segítek neki, aztán megírhatja az erről szóló jegyzőkönyvet, majd a szükséges helyen leadja a billentyűket, a maradékot pedig beviszem az ócskáshoz, az elismervényt pedig átadom neki. Úgy nézett rám merően, hogy beleborzongtam, mire sarkon fordult és eltávozott. Azóta se háborgatott senki... Ezen a gépen kopogtam le a verseimet két példányban, sínes dossziéba gyűjtve az egészet, s mikor az száz ívnyire duzzadt, címfélét firkantottam rá és időről időre egymásra helyeztem őket a szekrényben.
Mindjárt az Albatrosnál történt bemutatkozásom után egy iratgyűjtőt a közlésre esélytelennek ítélt verseimnek szántam, ráírtam, hogy Câmpul lui Marte (Marsmező) és szerzőként Mihai Maldát tüntettem fel (ezek az ál-elnevezések engem képviseltek - sínes dossziéik megteltek versekkel; az én nevem sose szerepelt rajtuk, semmilyen jogosultságom nem volt fölöttük. A szóban forgó fickók: Mihai Malda, Ion Vogan és a rébuszgyártó Paul Degan.) A továbbiakban újabb négy iratgyűjtő telt meg. '85 végén, esetleg a következő év elején összeválogattam belőlük egy könyvet a kolozsvári Dacia kiadó számára, Alkahest címmel, amit aztán Pădurea de trandafiri sălbatici-re (Vadrózsaerdő) változtattam, érkezett egy dicsérő levél is, amelyben értesítenek, hogy kötetem hamarosan napvilágot lát (máig őrzöm az 1987. március 25-én kelt, V. Rebreanu és St. Damian jegyezte levelet). Ennyiből állt a remény utolsó lobbanása. Igazság szerint, a Daciának szánt válogatás után nagyon keveset írtam, abból is a zöm egyenesen a Marsmező-be került. Feladtam, rejtvényeket gyártottam. Azt hiszem, '91-ig még csak nem is közöltem, amikor is néhány társammal kihoztuk a Carul mic (Kis-Göncöl) c. lapot, akkor is csak fordításokat. Amikor eldöntöttem, hogy visszatérek az irodalomba és kiadom az első önálló kötetemet, az 1979-ig lezárt irattartóból kiválogattam egy kötetre valót, mintegy kétszáz szöveget fűztem egybe, s megkértem két barátomat (Teodor Borzot és Soril Miavoét), segítsenek összeütni egy jó kötetet. Ekként jelent meg 1998-ban az Umbrela profetului (A próféta esernyője) - bevallom, a szövegek elrendezését illetően némi huncutsággal. A második kötethez magam válogattam az addig érintetlen, kész dossziékból (Oceanul interior - Belső óceán), illetve a Marsmező-ből, a harmadik esetében még egy harmadik tallózás történt (Codul de bare - Vonalkód), de már frissebb verseket is beválogattam, mert időközben némi rendszerességgel újra írni kezdtem. Az Alteritate de duminica-ban (Vasárnapi másság) szintén vannak a nyolcvanas években írott versek, de csak azoknak kegyelmeztem, amik összeillettek az újabbakkal. A kötetek pedig hűen tükrözik a versek születésének időrendjét. Amelyek minden válogatásból kimaradtak, továbbra is a sárguló, hiányos irattartóban lapultak. Mindegyre azt terveztem, hogy átrágom magam rajtuk, lássam, mihez kezdhetnék velük, de aztán halogattam a dolgot s megfeledkeztem róluk. Így ment ez két és fél évvel ezelőttig, amikor is előkapartam valamennyi füzetet, noteszt, dossziét, a kezdet kezdetétől, a kamaszkori füzetekkel indítottam, amikor kritikai érzékem még ugyancsak tétlenkedett. Nekifeküdtem az olvasásnak, és aztán csak téptem, és téptem, és téptem a sok papirost. Mintegy három-négyszáz szöveget. Megtettem! És egyáltalán nem bántam meg! Egy irattartóba rejtettem néhányat, amelyek életrevalóbbnak tűntek, felvillant bennük egy-egy sikerült kép vagy metafora, egy-egy érdekes verssor, amiket a szövegekből kimazsoláztam.
Egyáltalán semmilyen fenntartásom nincs azzal kapcsolatban, hogy a verset egyenesen papírra vessem, ezt elhiheted, egyszerűen csak ifjúkori beidegződésről van szó, amikor még megbízhattam az emlékezetemben, amikor a verset a járásom ütemére írtam, ez egyfajta belső ritmust kölcsönzött a versnek, s amikor aztán leírtam, az volt az érzésem, hogy "együltömben" hordtam ki. Az az igazság, hogy kedvemre volt ez a játékos észtorna, ezért is hordoztam magammal, csiszolgattam, simogattam, babusgattam a verset. Én ma is fejben írok verset, a különbség csak annyi, hogy most már gyorsabban "letisztázom", nem egyszer még ugyanazon a napon. Érdekességként említem, hogy idővel a belső versritmus is megszelídült. Mivel az évek múlásával a lépteim üteme szintén megcsendesedett.
CsG: Emlékszem, néhány éve történt, mintha 2007-ben, hogy egyik versedet, az Illo temporét egyenesen magyarul írtad meg, majd utána fordítottad le, illetve írtad újra román nyelven a szöveget. A fegyvertény számomra igen érdekesnek és tanulságosnak tűnt. Annyi év elteltével, hogyan vélekedsz ma erről a "kiruccanásról"? És hogy nagyon tárgyilagosak lehessünk, íme a három említett szöveg:
Illo
tempore
ha üvölt a
szél,
ha vér buggyan
a bokrok tövisén,
szó lobban
és ráborul
a messzeség
érzelmeim határán -
nem mond
senki igét,
sem imát,
nem zavarja képzeletem
tükörmélyét
sem törés, sem üvöltés -
bár menekülni szeretnék,
mégis, mégis visszatart
e sötét ravatal
melyen
feküdnék,
de még élek,
kóstolom
a tiltott halált
túlélésem
minden napján.
Illo
tempore
(traducere)
de
şuieră vântul,
de stropi de
sânge stau
pe spinii
mărăcinilor,
scapără
cuvântul
şi-n hotarul
simţirii
se surpă
orizontul -
nu-i
cine să murmure cuvânt,
nici
rugăciune,
nici ciobire, nici urlet
nu tulbură
adâncul oglindit
al închipuirii
-
deşi să fug aş
vrea,
totuşi, totuşi
mă reţine
acest negru catafalc
pe care-n dor de moarte
calc,
deşi încă sunt
viu;
oprita
moarte o degust
în toate
zilele trăirii.
Illo
tempore
(rescriere)
vântul
de plânge,
de spinii
mărăcinilor
se umplă de
sânge,
scapără
cuvântul
şi-n hotarul
simţirii
se surpă
orizontul -
cu
mine nu-i cine să murmure grai,
nici
rugăciune, şi vai,
nici
destrămare,
nici urlet de disperare
nu tulbură
adâncul oglindit
al închipuirii
-
deşi să fug aş vrea,
totuşi, totuşi mă reţine
acest negru catafalc
pe care-n dor de moarte
calc,
deşi încă-s în legea firii;
oprita
moarte o degust
în toate zilele trăirii.
(2007)
KF: Így igaz, magam is emlékszem arra a minden szempontból kivételes pillanatra, elsősorban azért, mivel a szöveg az én második nyelvemen született meg, majd az azutáni kettős gesztus miatt is. Mivel csak nagy ritkán történik ilyesmi az emberrel, hát még velem, aki emlékezetében szövegeket hordoz; a szöveg volt az, ami arra késztetett, hogy azon nyomban leírjam, akárha diktálás után tenném, meg se fordult a fejemben, milyen nyelven írok, csak amikor már megesett a dolog, akkor tértem magamhoz, a tudatosodás pedig kiváltotta a fordítást, majd az újraírást, mintha csak azt kerestem volna, hogy visszanyerjem megszokott, a számomra kényelmes egyensúlyt. Emlékszem, azon melegében küldtem el neked a verset, mindjárt a megírás reggelén, te pedig nagylelkűen kiigazítottad stiláris tétovaságaimat. De azt is meg kell vallanom, nem is tudom, mely alkalommal említettem neked, hogy nem ez volt az első hasonló próbálkozásom, már régebben is írtam néhány verset egyenesen magyar nyelven, igaz, hogy nagy időközönként történt mindez, s úgy tudom, kettő meg is jelent a Látó folyóiratban. Demény Péterrel beszélgetve, aki eleve románul írta meg egy verscsokrát, amit aztán a Vatrában is közöltünk, azt ígértem neki, hogy egy szép napon fogom magam és összegyűjtöm valamennyi magyarul írt versemet, hátha lehet velük kezdeni valamit. Ennyit az én kétnyelvűségemről.
Mivel ezúttal szintén valamiféle "szerelemről", "kalandozásról" van szó, akár "kiruccanásnak" is nevezhetjük ezt a váratlan közjátékot, aminek a nyomán valami rendkívüli elégtétel és borongós hangulat fogott el, az újrázás vágyával együtt.
CsG: Az
utolsó és legtermészetesebb kérdés önmagától adódik, hiszen az
elejétől a végéig csakis a versben, az alkotásban való létezésünkről
beszéltünk. Természetes, "mesterségünkhöz" kapcsolódó
gond ez, amelyről az általunk kedvelt zseniális költő, József Attila
egy rövid versben fogalmazott meg emlékezetes sorokat. Idézem:
"Amikor verset ír az ember,/ mindig más volna jó,/ a
szárazföld helyett a tenger,/ kocsi helyett hajó.// Amikor verset ír
az ember/ nem írni volna jó." Annak ellenére, hogy
mindannyian egyéni, eredeti módon éljük meg a verset, előbb vagy
utóbb ugyanerre a kétpólusú, helytálló következtetésre jut.
Megkérlek, próbálj e versről elfogadható fordítást adni, s egyúttal
befejezésül akár értelmezni is.
KF: Kezdjük mindjárt az átültetéssel: "Omul veşnic altceva ar vrea/ când scrie poezii,/ în locul pământului marea,/ vapor în locul caleştii.// Când omul scrie poezie,/ placu-i ar fi să nu scrie..." De hogyan sikerült neked meglepned éppen e verssorokkal? S főként a szerzővel! Hiszen egyebeket is idézhettél volna, mások is vallottak a költészet zsarnokságáról, miért éppen őt választottad? Ezt csak azért mondom, mert ezt a nyaramat és ezt az őszt József Attilának szenteltem, rengeteg versét sikerült átültetnem, nemsokára megláthatod, hogy egyeseket egészen kiválóan, gondolom én... Honnan sejtetted meg, mivel foglalatoskodom? Vagy a választásod csak a véletlen játéka? Végül is mindegy, miként történt, maga a tény önmagáért beszél. De kanyarodjak vissza ahhoz, amit fentebb már mondottam. Gondolom, megértetted, mit akartam elmondani, azokról a pillanatokról, amikor az írás, a vers, ami a papírra kerül vagy csak az emlékezetbe, teljesen lenyűgözi az ember egész lényét. Vajon akkor is ugyanezt az időt éljük, a lét ugyanazon törvényei szerint? Amit a költő állít, csak post factum lehetséges. Mert abban a pillanatban nincs meg az erőd, hogy mást akarjál, esetleg csak egy halvány tudomásulvétele annak, hogy képtelen vagy ellenállni, amit viszont csak a már említett zsarnokság megszűnte után tudsz megfogalmazni. És talán csak egy szemrehányás az egész, amit akár mi magunk is megtennénk. Amiatt, hogy a világról való megfeledkezés oly rövid ideig tart. Tudjuk ugyan, hogy ez a zsarnokság nem lehet folyamatos, tudat alatt szeretnénk, ha az lenne. Tiszta szerencse, hogy nem rajtunk múlik.
2012. szeptember 14.
*
Kocsis Francisko 1955-ben született Csekelakán (Maros megye), a marosvásárhelyi Vatra főszerkesztő helyettese, a Târnava folyóirat szerkesztője. Költő, prózaíró és műfordító egy személyben. Korábban, néhány évig a kolozsvári Dacia kiadó szerkesztője.
Verseskötetei: Umbrela profetului ('A próféta esernyője', Tavis, 1998); Oceanul interior ('Belső óceán', Ardealul, 2000); Codul de bare ('Vonalkód', Junimea, 2002); Alteritate de duminică ('Vasárnapi másság', Ardealul, 2004); Ceva trece pe-aproape ('Valami közel jár', Ardealul, 2009), Melancolii sub forma continuată ('Kísértő búbánat', Ardealul, 2012).
Megjelent egy rövidprózákat tartalmazó kötete is: Plimbări cu Freud ('Séták Freud oldalán', Ardealul, 2006).
Kiemelkedő műfordítói teljesítménye is: Efectul admiraţiei ('A csodálat hatása', Ardealul, 2006) c. fordítás antológiája az erdélyi magyar költészetből; Avangarda maghiară în texte şi portrete ('A magyar avantgárd - szövegek és portrék', Ardealul, 2008) c. antológiája és Balázs Imre József Az avantgárd a romániai magyar irodalomban (Avangarda în literatura maghiară din România, Bastion, 2009) c. monográfiája.
UMBRELA
PROFETULUI / A PRÓFÉTA ESERNYŐJE (1998)
Parabola lupilor
Din
liniştea marilor ninsori, când
renii aerului
parcă trag spre miazăzi
tot polul
încărcat în
sănii de sidef,
vin lupii ca un
grup de bocitoare,
fiecare sunet
sfâşietor
amplifică
foamea şi mai rupe
o bucată din
giulgiul de nea,
vin
lupii care trăiesc numai din victorii,
ca alte
câteva specii
ale
pământului.
Farkas-parabola
Roppant
havazások csöndjéből, amikor
a lég
rénszarvasai mintha déli irányba vonszolnák
az egész
sarkot
elefántcsont
szánjaikon
jönnek
a farkasok siratóasszonyokként csapatostól
a marcangolás
hangzatai
növelik az
éhséget és tovább
szaggatják a
hólepelt
jönnek
a farkasok a csak győzelmekből élők
akár a
földkerekség
némely faja
Toamna
Toamna:
copacii rămân goi
şi perfect
imobili
ca femeia lui Lot
după ce s-a
întors
să privească
o clipă incendiul divin -
durerea
devine pătrunzătoare
ca o rază
roengten -
în mine e o
dură credinţă
la care pe nimeni nu voi
converti.
Az
ősz
Ősszel:
a fák lecsupaszodnak
és teljesen
lemerevednek
miként Lót
asszonya
miután
hátrafordult
hogy egy
pillantást vessen az isteni tűzre -
a
fájdalom átható lesz
mint a
röntgensugár -
szilárdan él
bennem a hit
melyre senkit
meg nem térítenék
Întâmplări
Sunt
întâmplări fără timp
ca acestea:
după
vis, realitatea
îndreaptă
retina
ca un
tinichigiu o tablă îndoită;
soldaţii
care poartă berbecul
nu se mai
mulţumesc să doboare
poarta,
ei dărâmă
toată cetatea;
poetul pune
cuvintele sale
într-un vers
ca o săgeată
cu vârful de
argint.
Esetek
Léteznek
időtlen esetek
miként ezek:
az
álom után a valóság
elegyengeti a
retinát
akár a
bádogos a meggörbült lemezt
a
faltörőkost cipelő harcosoknak
nem elég
beszakítani
a kaput
lerombolják
az egész várat
szavait
a költő
nyílvesszőként
illeszti versbe
hegyük
ezüstből
Ţipătul
Stau
în pântecul materiei şi gândesc
într-o limbă
de circulaţie restrânsă;
în
adâncul plămânilor mei,
discobolul e
pregătit
să arunce în
afară ţipătul universal;
în
orice limbă,
ţipătul are
acelaşi înţeles.
A sikoly
Ülök
az anyag méhében és egy szűk
körben
használt nyelven gondolkodom;
tüdőm
mélyén
a
diszkoszvető készen áll,
hogy világra
hajítsa az egyetemes
sikolyt
bármely
nyelven
egyet jelent: sikolyt
Jurnal
Parcă
aş avea nervi de sârmă ghimpată,
aşa îi simt,
înnebunit de ei;
totul
se comprimă fulgerător
şi devine trecut,
zadarnic am învăţat atâtea
lucruri,
dacă nu ne sunt de nici un
folos;
ochii noştri au
învăţat să plângă
mai subtil şi-şi
transportă lacrimile
dincolo de natură, într-o
deltă volatilă;
istoria e aproape
fără civili,
ceilalţi au ordin să nu
plângă.
Napló
Idegeim mintha
szögesdrótból lennének
érzem az ólálkodó
őrületet;
minden
villámgyorsan összepréselődik
és múlttá leszen;
hiába tanultunk annyi
mindent
ha semmi hasznát nem
vesszük;
szemünk megtanult
kifejezőbben
sírni és képes a
természeten túlra,
egy illó deltába
szállítani a könnyeket;
a történelem
már-már civilek nélküli,
a többiek parancsba
kapták: ne sírjatok
Oraşul
Oraşul e o imensă
sală de aştep-
tare. Toată lumea aşteaptă
pe cine-
va, aşteaptă ceva. Plouă
mult, sin-
gurătatea este aproape
adevărată.
Oamenii cumpără nutrii şi
câini
blânzi care îi latră pe
nume; gos-
podinele spală mai mult,
pielea de
pe mâini le-a devenit
subţire ca o
membrană, transparentă;
copiii plâng uşor, cei
mari se
enervează şi fac educaţie
et caetera
et da capo.
Plouă mult, toţi par
înlăcrimaţi,
şi mulţi sunt cu adevărat.
A város
A város egy óriási
váró-
terem. Mindenki vár
valaki-
re, vár valamit. Gyakran
esik, a ma-
gány már-már valóságos.
Az emberek szelíd nutriát
és
kutyát vásárolnak, ezek a
nevüket ugatják; a házi-
asszonyok még többet
mosnak, kezük
bőre elvékonyodott akár a
hártya, áttetsző;
a gyermekeknél könnyen
törik a mécses, a felnőttek
idegesek és rájuk szólnak
satöbbi
et da capo.
Gyakori az eső, úgy tűnik,
mindenki könnyes,
és sokan valóban azok.
Plopii
Plopii din oraş,
plopii de la mar-
ginea oraşului, plopii de
la ţară şi
plopii din întreaga lume
privesc
turlele bisericilor;
în acest spaţiu,
unde pentru două
fiinţe obiectele niciodată
nu vor fi
cu adevărat identice,
plopii foşnesc,
toţi plopii foşnesc la
unison.
A nyárfák
Városi nyárfák,
városszéli
nyárfák, vidéki nyárfák és
a világmindenség nyárfái a
templom-
tornyokat fürkészik;
e térben amelyben
két
személy számára a dolgok
igazából sose
lesznek azonosak, a
nyárfák susognak,
valamennyi nyárfa egy
szólamban susog.
Dansatorul pe
sârmă
Dansatorul rămâne o
clipă nemişcat,
de parcă s-ar ruga,
înainte de a-şi începe
numărul
pe sârma ghimpată
veritabilă;
ochii spectatorilor
urmăresc mişcările
corpului
şi zâmbetul,
dar ochii celor doi
căţei din arenă
îi urmăresc numai
picioarele;
la o greşeală, pe care
nici un spectator n-a
văzut-o,
ei se reped sălingă din
praf
picăturile calde de sânge.
A kötéltáncos
A kötéltáncos egy
pillanatra megtorpan
imádkozik talán
mielőtt a mutatványba
fogna
valódi szögesdróton.
tekintetével a
közönség
a testmozgást és a mosolyt
követi;
de az arénában a
két ebecske
csak a lábára sandít
elég egy félrelépés ami
egyetlen nézőnek sem tűnik
fel
s ők odarontanak felnyalni
a porból
a meleg vércseppeket
Călătorii
Fiecare călătoreşte
de unul singur;
ne străbatem drumurile cu
gândul înainte
ca o mână întinsă în
întuneric;
nimic nu ne apără
de viziunea prăpastiei
şi nici de îmbrânceli,
oboseala-i ca o lipitoare
pusă
pe picioarele bolnave;
iertaţi-mă, dacă
mâna mea v-a zgâriat
pe obraz -
tăcerea tuturor pare o
conspiraţie,
dar e numai viaţa lor.
Utazások
mindenki magányosan
utazik
útjainkon a gondolat
előttünk jár
mint egy sötétben
tapogatózó kéz;
semmi sem óv meg a
szakadék képzetétől
sem a tülekedéstől,
a fáradtság akár egy beteg
lábra helyezett pióca;
bocsánat ha kezem
fölsértette az ön
arcát -
a tömeg hallgatása már-már
összeesküvés
pedig csak életünk maga
Pata de sânge
Iată, cum stăm şi
ne uităm la pata
de sânge de pe trotuar,
mă ia cu frig; mă ascund
în haine şi tac;
întotdeauna se
găseşte cineva să ne spună
povestea petei de sânge,
întotdeauna cineva
povesteşte
cum se varsă sângele, cum
se încheagă;
dar cine ne spune:
de ce?
A vérfolt
Íme, ahogy itt
állunk és nézzük a vér-
foltot az utca kövén
kiráz a hideg, ruhámba
burkolózom és hallgatok;
mindig akad valaki
hogy elmondja nekünk
a vérfolt történetét
valaki mindig elmeséli
miként özönlik, s hogyan
alvad meg a vér;
de ki mondja meg,
hogy: miért?
Eu visez un cor
imens
Eu visez un cor
imens cântând în amurg
despre durerea celui lovit
pe nedrept,
milioane de
indivizi cântând cu tot pieptul,
până timpul ajunge iar pe
suişul zilei,
despre durerea celui lovit
pe nedrept
cu vorba,
cu palma,
cu pumnul,
cu legea,
cu cuţitul.
Hatalmas
kórusról álmodom
Hatalmas kórusról
álmodom dalol az alkonyatban
arról, akit fájdalmasan
sújtott az igazságtalanság
emberek milliói
énekelnek teli tüdőből
míg az idő újra napkeltébe
fordul
arról, akit fájdalmasan
sújtott az igazságtalanság
szavakkal,
tenyérrel,
ököllel,
törvénnyel,
késsel.
Pastel
Ca un lujer subţire
stăteam pe malul râului
în amurgul din ce în ce
mai violet;
de aerul umed şi de fumul
pipei
mă durea în piept;
pe lângă plopii-n
foşnet, apa şi cerul
curgeau atotlin,
părea că şi pământul
puţin câte puţin;
.
şi-un glas părea că sună
pe aproape,
dar poate nu era
decât în mal de rai
şopotul de ape.
Pasztell
Vézna indaként
hevertem a folyó partján
sötétlilába hajló
alkonyatban;
a nedves légtől és a
pipafüsttől
sajgott a mellem,
a suttogó nyárfák
mellett, a víz és az ég
csöndesen fodrozódtak;
úgy tűnt, hogy velük
együtt
apránként a föld is
és úgy tűnt egy
hang megszólal a közelben
de lehet hogy csupán
a mennyország partján
csobban egy hullám.
Celălalt mal
Râul, ca o idee
navigabilă,
se ţine cu toată apa de
maluri, parcă;
trezit de aerul
tare al dimineţii,
un fluture albastru a
pornit
să străbată în echilibru
precar
distanţa dintre cele două
maluri;
îl urmăresc
liniştit
până ocheanul meu
mă face să cred
că celălalt mal nici nu
există.
Túlsó part
A folyó mint
hajózható eszme
elkíséri a vizet a part
mentén, úgy tudom;
a reggeli hars
levegő keltette
kék pillangó nekiindult
törékeny egyensúllyal bejárni
a két part közti távot
követem csöndesen
amíg csak látcsövem
elhiteti velem hogy
a túlsó part nem is
létezik talán.
OCEANUL
INTERIOR / A BELSŐ ÓCEÁN (2000)
Un
lup tânăr stă la pândă
Noaptea,
între ieri si azi,
în pauza
dintre două
bătăi de orologiu,
stă la pândă
un lup tânăr;
sunt
singur în vidul acesta de sunet
pe care-l resimt ciudat,
ca pe un urlet inversat
pe care îl
pot imita întocmai,
pentru că
este şi al meu,
e în
mine, pregătit, prelung,
să-i dau
drumul
când nu voi
mai putea îndura.
Egy
fiatal farkas lesben áll
Éjjel,
tegnap és ma között
két
óraütés
közötti csöndben
lesben áll
egy ifjú farkas;
magamra
vagyok a hangtalan térben
amit furán
érzékelek
akár egy
fordított üvöltést
amit
tökéletesen utánzok
merthogy az
enyém
bennem
rejtőzik, készen áll, elnyújtott,
hogy
kibocsáthassam
ha már nem
bírom tovább.
Socrate
Elevii
mei sunt bogaţi,
ei îşi iubesc
maestrul
şi stimează
sărăcia;
şi
sunt liberi cât timp
gândurile lor
nu au
oprelişti
şi nu vor
face plecăciuni
la genunchiul
trecător
al vreunei
puteri străine;
chiar
dacă nu vorbesc
nici o altă
limbă,
sclavii nu sunt greci.
Szókratész
Tanítványaim
gazdagok,
szeretik
mesterüket,
és tisztelik
a szegénységet;
és
addig szabadok míg
gondolataik
előtt
nincsenek
gátak
és nem fognak
hajlongani
valamely idegen hatalom
mulandósága
előtt;
még ha
nem is beszélnek
egyetlen más
nyelvet sem,
a rabszolgák
nem görögök.
Peisaj
Trei
platani uscaţi, un cuib, o casă
şi liniştea
profundă,
peisaj sărac
în care-ncearcă
să se ascundă
o fâşie
decolorată de pânză -
atât
cât ţi-ar trebui
ca să
bandajezi o rană.
Táj
Három
kiszáradt platán, egy fészek, egy ház
és mélységes
csönd,
szegényes táj ahol
rejtőzni
próbál
egy kifakult vászondarab -
amennyi egy sebet
bekötözni elég.
Calul de lemn
Eu privesc lumea
prin vizieră;
sunt puternic în armura
mea, aproape invincibil,
şi mă pot lăuda
că armăsarul meu
n-a nechezat niciodată
la apropierea vreunei
călduroase iepe;
sunt puternic,
pentru că nimeni nu poate
destrăma
ceea ce mintea mea ţese cu
uşurinţă -
şi ea ţese
fantastice aventuri
bellice;
ei spun că sunt
nebun -
nebuni sunt ei,
dar sunt majoritatea;
o, cât aş vrea să
necheze-odată,
măcar în şoaptă,
calul meu de lemn de brad!
A faló
Rostélyon át nézem
a világot;
páncélomban erős vagyok,
már-már legyőzhetetlen,
és kérkedhetek vele
hogy csődöröm
sose nyerített föl
holmi hevülő kanca
közeledtén;
erős vagyok,
mivel senki se tudja
szétszaggatni
amit az eszem könnyedén
kigondol,
ő pedig csuda
harci kalandok
kiokoskodója;
ők azt
mondják bolond vagyok -
a bolondok
ők,
de többségben
vannak;
ó, de
szeretném, ha nyerítene egyszer
bármilyen
halkra fogva
én fenyőfa
paripám.
Trece
şi septembrie
Trece
şi septembrie,
zilele se
retrag într-o vale
prin care
uitarea nu trece niciodată;
te
aştept ca pe o pradă,
dar încă nu
vii;
printre
atâtea lucruri dobândite prin violenţă,
imaginea ta
pare o statuetă orientală
îndărătul
unei sticle aburite,
conlucrare a
simţurilor mele neştiutoare
care au
meditat despre tine;
am compus un lung
monolog
de şoapte
aspre
pe care să-1
aştern
sub
picioarele tale în loc de purpură,
dar trece şi
septembrie
şi-i atât de
târziu
că nici nu
mai ştiu
dacă te
aştept sau îţi boicotez sosirea,
surioară
moarte, surioara mea.
Elmúlik
szeptember is
Elmúlik
szeptember is,
a napok egy
völgybe húzódnak,
mit a
felejtés messzire kerül;
Várok
rád, mintha zsákmányra
de még nem
érkezel;
megannyi
erővel kicsikart szerzemény között
képed keleti
szobrocskát idéz
pára lepte üveg mögött,
tudat alatti érzékeim
eredményeként,
amelyek rólad képzelegnek;
hosszú monológot
fogalmaztam
karcos suttogásként
amit majd a lábad elé
terítek szőnyeg gyanánt,
de elmúlik a szeptember is
és oly későre jár,
hogy már nem is tudom,
hogy várlak-e téged, vagy
késleltetem érkezésed
halál húgocska, én
kishúgom.
Pasărea
Pasărea mă privea
cu ochi mari;
eu priveam pasărea, şi ea
spuse:
ucide-mă;
am ridicat puşca la
ochi
şi am vrut s-o omor,
dar era atâta linişte în
preajmă
şi atât de puternic m-am
tulburat
că n-am mai găsit
trăgaciul;
pasărea mă privea
cu ochi mari
şi striga: ucide-mă,
ucide-mă,
cu gesturi ciudate mă
grăbea -
am scuturat atunci
arma,
ca să se întâmple ceva,
adia vântul, poate mi se
părea,
când mă transformam într-o
pasăre
ca pasărea mea;
trebuia să mă
omori, spuse ea,
venind lângă mine pe ram -
totul era straniu:
limbajul în care comunicam
şi felul cum mă simţeam cu
aripi,
deşi nu le aveam.
A madár
A madár rám
tekintett nagy szemekkel;
én a madarat néztem, ő meg
így szólt:
ölj meg;
célba vettem a
fegyverrel
és meg akartam ölni;
de akkora csend honolt
köröskörül
és olyan izgalom fogott
el,
hogy a ravaszt hiába
kerestem;
a madár rám
tekintett nagy szemekkel
és rikoltozott: ölj meg,
ölj meg,
furán szökdelve sürgetett
-
megzörgettem akkor
a fegyvert,
hogy történjen végre
valami,
meglódult a szél, véltem
hallani,
miközben madárrá
változtam,
őhozzá hasonlítani;
meg kellett volna
ölnöd, mondta ő,
mellém telepedve az ágra -
minden oly fura volt:
beszéde, vallomása
és ahogy hirtelen szárnyas
lettem
mint kinek nincs is
szárnya.
Răsfoind un
album de fotografii
În această zi de o
generozitate nesăbuită şi lungă,
ascult prin geamul deschis
bârfa elegantă
a vântului cu perdeaua;
de fiecare dată, când am
stat în faţa fotografului,
mă gândeam la lucruri încă
neîntâmplate
şi încercam să creionez
chipul meu fericit de peste ani;
răsfoind acest album, mă
prefac încă destul de uşor
că totul este precum am
voit:
ca
o ploaie parfumată de vară;
ca o limpede apă în
care practici narcisismul
e un album, îţi aduci
aminte de tine şi de lumea
în care ai
conspirat
sub mila
ocrotitoare a celorlalţi,
îţi aduci
aminte de toate câte nu le poţi spune
nici unui
chip străin.
În această zi
ca o risipă de mană,
chipurile
mele de demult mă somează cu emoţie.
Egy
fényképalbumot lapozgatva
E
végtelenül kegyes és hosszú napon
a nyitott
ablakon át hallani a válogatott szószátyárkodást
függöny és
szél között;
valahányszor
csak a fényképész előtt álltam
még meg nem
történt eseményekre gondoltam
és felidézni
próbáltam éveken túli boldog arcom;
az albumot
lapozgatom, még könnyen úgy teszek,
mintha minden
akaratom szerint történne:
illatos nyári
esőként;
mert a
tiszta víz amiben az önszerelmet
gyakorlod
akár egy
album, eszedbe ötlik személyed és a világ
amelyben
mások aggályos sajnálatával
cinkoskodtál
minden
eszedbe jut amit képtelen vagy elmondani
egyetlen idegen arcnak is
ezen a
mannával záporozó napon
régenvolt
arcaim kérdően állnak elém.
Iluzioniştii
Un
iluzionist are oricând un truc
de rezervă.
Unul zdrobitor împotriva celui
care se
îndoieşte şi întreabă,
aşa cum un
tiran are întotdeauna
o lege cu care te poate
pedepsi,
chiar de eşti
nevinovat;
când au
greşit prea evident,
amândoi se
pot scuza cu aceleaşi cuvinte,
unul începe,
celălalt termină un gând,
unul posedă
puterea,
celălalt
iluzia ei.
A
bűvészek
Egy
bűvésznek bármikor van egy pót-
mutatványa. Amolyan
lehengerlő azokkal szemben
akik kételkednek és
faggatóznak,
amiként
egy zsarnoknak is mindig van
egy törvénye amivel
lesújthat rád
még ha ártatlan is vagy;
amikor
túlontúl nyíltan hibáztak,
mindketten egyazon
szavakkal szabadkoznak,
az egyik belekezd, a másik
végez egy gondolattal,
egyik birtokolja a
hatalmat,
a másik csupán az
illúzióját.
Raport despre
poeţi
Poeţii ascund
printre rânduri
adevăruri crude despre
rege
şi despre zei;
ei se aşează lângă
pietrele templului
şi adorm pe suprafaţa lor
răcoroasă,
sau se prefac numai,
şi după-aceea aşează
cuvintele
într-o ordine pe care n-au
mai avut niciodată,
şi ele, cuvintele,
şuşotesc între ele
că ţi se face frig şi ţi
se face cald;
ei sunt mândri de
iscusinţa lor,
dar mai ales foarte
trişti,
ciudata lor melancolie
le vine ca aura la sfinţi.
Jelentés a
költőkről
A költők a sorok
között kegyetlen
igazságokat rejtenek el a
királyról
és az istenekről;
ők a templomok
kövére telepednek
és elalszanak a hűs
lapokon,
vagy csak mímelik csupán,
majd a szavakat olyan
sorrendbe
állítják, amilyent azok
nem is pipáltak,
a szavaknak pedig egymás
közt eljár a szájuk
csak úgy hevül s borzong
az ember tőle;
a költők büszkék
rátermettségükre,
de főképpen igen bánatosak
furcsa szomorúságuk
feltündököl akár a szentek
glóriája.
CODUL
DE BARE / VONALKÓD (2002)
Decalogul lui
Malda
1
Nu oda trebuie
interzisă,
ci
linguşeala.
2
Trebuie să-ţi
impui
voinţa,
nu capriciile.
3
Nu te ruşina
când de la
abuzuri
te dai
înapoi.
4
Nu
îngenunchia
decât în faţa
idealurilor tale.
5
Fii curajos
de unul singur,
nu cu gloata.
6
Nu umbla
cu nasul pe sus,
gropile sunt
pe pământ.
7
Fii soldatul
unei singure cauze -
omenie necondiţionată.
8
Fii convingător
cu argumentele,
nu cu pumnii.
9
Nu minţi
pentru alţii,
pentru tine
nici atât.
10
Fii
necruţător
numai
cu
slăbiciunile tale.
Malda
tízparancsolata
1
Nem az ódát
kell
betiltani
hanem a
hízelgést.
2
Akaratodat
szeszélyeidben
kell
érvényesítened.
3
Ne
szégyenkezz
mikor a
durvaság
elriaszt.
4
Ne hajts
térdet
csak az
eszményeid
előtt.
5
Légy bátor
egymagadban
ne a
csürhével.
6
Ne járkálj
fennhéjázón
a gödröket a
földön találod.
7
Egyetlen ügy
katonája
légy:
a feltétlen
emberségé.
8
Érveiddel
légy meggyőző
ne az
öklöddel.
9
Ne hazudj
másokért
magadért
annyira sem.
10
Légy kérlelhetetlen
de csak
gyengeségeiddel.
Vânătoare de
iarnă
Pe ramul de tuş
croncăne un corb,
pleoapa cade des
peste ochiul orb.
Troian de larmă
e preajma, de ger,
de promoroacă-i
raiul efemer;
iz de viscere
are vânatul,
soare şi sânge
muşcă omătul.
Cortegiul trece,
urmele rămân -
martore acestui
ritual păgân.
Tot mai departe,
în cornul de bou
suflă hăitaşii
un palid ecou;
sună tot mai stins
cornul în amurg,
nespus de încet,
însă îndelung.
Téli vadászat
Fekete ágon
krákog egy holló
vak szeme zárja
sűrűn csukódó
Mindenütt hangok
fagyos buckái,
jeges páncélban
a mennyek fái.
Belsőség ízével
a vadhús tele,
napfényt és vért fal
a tél szelleme.
Vonuló gyászmenet
maradék nyoma
tanúskodik milyen
egy pogány lakoma.
Mind távolabbról
harsanó kürtszó,
a hajtók zenéje -
elszomorító,
dallama elhal
míg jön az alkony
végtelen hosszan
kitartott hangon.
Octombrie 1999
Duium de frunze aud
căzând în amintire
spre un pământ depărtat ca
stelele stinse,
tangaj de foşnet fără
sfârşire
în toiul acestei cumplite
aglomerări
de zile şi ani şi
conştiinţe, vălmăşag
de imagini în cronologie
răsturnată;
ascendenţii mi-au
lăsat
moşteniri nedeclarate,
îndur fără clipire
acest subtil mesaj de
octombrie
ca pe o scaldă în apele
determinărilor reci;
zgribulit părăsesc
teritoriul
acestui exil fantomatic,
foşnetul stăruie-n auz şi
în real
chiar pică frunza în
Ardeal,
dar nu e linişte,
sub toga nopţii e numai
tăcere.
1999 október
Levelek özöne
hallszik emlékeimben hullanak
egy távoli földre mint
kihunyt csillagok
véget nem érő levélzizegés
táncjátéka
e kíméletlen
összetorlódott napok
és évek és lelkek
teljében, képek halmaza
fordított időrendben
elődeimtől rám
maradt
beváltatlan örökségek.
Zokszó nélkül elviselem
október e rejtett üzenetét
megmártózásként a hűvös
meghatározások vizében
vacogva hagyom el e
képzeletbeli
száműzetés vidékét
makacsul hallom a
levélsuttogást a valóságban is
Erdélyben épp a levelek
hullnak
de nincsen csönd
az éj palástja alatt merő
hallgatás.
Ruga pe malul
apei
Dă-mi,
Doamne, puterea
de a crede, o
dată,
că n-am fost
niciodată,
că nu
sunt,
că totul nu-i
decât un gând
al tău de
tristeţe
în care totul
încape,
în
care stau şi eu
pe malul unei
ape
în care se
scaldă
puzderii de smaralde,
de nimeni
râvnite,
de tine aruncate.
Mirajul El Dorado -
postuma realitate.
Ima
a vízparton
Adj
Uram, erőt
hogy higgyek
már egyszer,
hogy sohasem
voltam,
hogy nem vagyok,
hogy minden
csupán egy
szomorú
gondolat a
tiéd
amibe minden
belefér
amelyben
én is ott állok
egy víz
partján
benne smaragdok
garmadája
fürdik
senkinek nem
hiányzik
te szórtad el
őket
El
Doradó varázsa
síron túli
valóság.
Octombrie 2000
Pică
frunza în pădurile transilvane...
Chindia le
suflă cu o pojghiţă de aur
ca acum treizeci de ani,
când încă
admiram asemenea frumuseţi
neştiutor
despre perfida intruziune
a efectelor
absurde în existenţă;
luciul
metalic învie detalii,
frânturi
decolorate din toamna unor frustrări
care deveneau
grefe de maturitate -
firescul a fost atunci
dureros,
zvâcnetul
pleoapelor - singurul semn
despre un
năprasnic strigăt nestrigat,
ca al
arborilor desfrunzindu-se după gerul hain;
după aceea
ne-am văzut tot mai rar,
până rar s-a
făcut
niciodată.
Abia
azi, după trei decade,
ţi-aş putea
spune
că nici un
adio nu-i cumsecade -
2000
október
Erdélyi
erdőkben hull a levél
vékony
aranyfüsttel az alkony bevonja
mint egykor
harminc éve
amikor még az
effajta szépségeket csodáltam,
mit sem
tudván az abszurd effektusok
beszüremkedéséről
a létezésbe;
a
fémes csillogás mindent bevilágít,
kifakult
foszlányokat egy vesztes őszből,
belőlük
később sebhelyek lettek,
sajgó
természetesség,
vonagló
szemhéjak jelezték csupán
az el nem
üvöltött iszonyú bődülést,
a fákéhoz
hasonlót mikor a szívtelen fagy vetkőzteti őket,
később mind
ritkábban láttuk egymást
míg a
ritkából egyszer csak
soha lett.
Csupán
ma, három évtized után
mondhatnám
neked
hogy egyetlen
búcsú sem illedelmes -
Călătorie
în zonă crepusculară
De
mult n-am călătorit pe calea ferată:
goneşte pe
linii de carmin
o locomotivă
cu luciu de smoală;
parcă
ar fi un peisaj de înviere:
patru zări se
ciocnesc violent între roţi
şi bat şi-n
inima mea cu putere;
fascii
albastre agită lumina puţină:
ritmul turbat
aruncă fărâme de ecou
până-n
piscurile minţii de pe urmă;
la limita serii,
provincii translucide:
o entitate
abilă sparge blindaje de idei
de veacuri
bătrâne, haite de canide;
înger,
demon, eon sau ce o fi:
mă rog să mă
mai trezească o dată
înainte de a
muri.
Utazás
áttűnési övezetbe
Rég
volt hogy vasúton utaztam:
a kárminpiros síneken egy
mozdony
száguld szuroktól
fényesen;
mintha a feltámadás
tájait járnánk,
négy égtáj torlódik a
kerekek alatt
s szívemből erős lüktetés
fakad;
kék fénycsíkokból a
gyönge derengés,
a veszett ritmus
visszhangot ereget
a végső értelem csúcsai
felé;
az est határán
áttetsző tartományok:
fürge lény sérti föl az
eszmék páncélzatát
vén századokból, falkányi
kutyák;
angyal, démon,
szellem vagy bármi,
imádkozom, még egyszer
költsenek föl
a halálom előtt.
ALTERITATE
DE DUMINICĂ / VASÁRNAPI MÁSSÁG (2004)
La
numărul singular
Nu e
deloc uşor să locuieşti
la cincizeci de ani
distanţă
de ziua
naşterii tale -
la numărul
singular fiind -
când toate
problemele
au tendinţa
de a trece la plural
dozele
zilnice de disconfort;
aici
nu discut despre sisteme în dezvoltare,
ci de stări,
unde discernământul
nu ne poate
însoţi şi proteja,
dar nu
simt nici un fel de spaimă,
ci mai curând
o terifiantă resemnare -
exist între
limitele unor legi
care nu
exclud umilinţa, ipocrizia, angoasa,
aroganţa,
crima virtuală;
tainicul
sine mă ceartă că-mi lipseşte
patima de-a zdrobi acest
habitat de sfială,
însă nu am vocaţie de erou
şi nici de politician -
prefer să fiu tandru şi ticălos
numai cu mine însumi.
Egyes számban
Csöppet sem könnyű
ötven
esztendő távolában élni
születésed napjától -
méghozzá egyes számban -
amikor minden gond
a többes szám felé sodorná
a napi
kényelmetlenség-adagot;
itt nincsen szó
fejlődési rendszerekről,
inkább állapotról, melyben
a beszámíthatóság
képtelen velünk tartani és
bennünket óvni,
de egyáltalán nem
rettegek,
inkább csak szorongva
beletörődök -
létemet törvények kertelik
amelyek nem zárják ki a
megalázást, a képmutatást, a szorongást,
a fennhéjázást, a gyilkos
szándékot;
titokzatos énem
pöröl velem hogy hiányzik
belőlem a szenvedély
kilépni e téveteg életből,
de én nem születtem hősnek
se politikusnak -
inkább legyek gyöngéd és gyalázatos
saját magammal csupán.
Vânătoare cu
colţi de argint
Vânătoarea nu este
apanajul unor inşi cu puşcă;
adevăratul vânător îşi
pândeşte prada
până îi descoperă
slăbiciunile şi virtuţile,
până îşi învinge propria
spaimă;
apoi, dacă n-a fost
devorat,
îşi îndreaptă atenţia spre
alt sentiment.
Vadászat, ezüst
agyarral
a vadászat nem
holmi puskás egyének kiváltsága,
a vérbeli vadász
zsákmányát kémleli
amíg fölfedi gyöngéit és
erényeit,
amíg magában legyőzi a
rettegést;
majd, ha közben föl
nem falták,
más érzelem felé fordítja
figyelmét.
Soldatul în
noapte
Astăzi
nu se mai poartă gestul etalării
rănilor;
uneori, e mai bine
să nu se ştie
că ai fost combatant;
soldatul
nu trebuie să aibă personalitate
în preajma
ideilor şi nici logică în acţiune;
el trebuie să
fie conştient de un singur lucru:
înfruntarea
va avea loc în orice condiţii,
indiferent
dacă participă sau e mort;
între un
soldat mort şi unul viu
e o singură
diferenţă: primul e scutit
de a se mai supune
ordinelor,
el şi-a
câştigat dreptul de a deveni civil.
Pentru
că poţi vedea şi contempla
cum schimbă
luna unghiul umbrelor în parc
şi ai timp de
a-ţi aminti şi altceva,
te-ntrebi de
eşti nălucă,
ori ai
devenit civil de când s-a înnoptat.
A
katona éjjel
Ma már
nem divat a sebek
mutogatása:
olykor jobb is
ha nem
tudják, harcos voltál;
a
katonának ne legyen személyisége
az eszmék
táján, se logikája a tettei mentén;
egyvalamit kell neki
tudnia:
az
összecsapásra így is, úgy is sor kerül,
tekintet
nélkül arra, részt vesz benne vagy csak hulla;
egy holt és
egy élő katona közt
egy a
különbség: az első megúszta
a parancsok
teljesítését,
jogot nyert
hozzá, hogy civillé váljon.
És
mert láthatod és elmerenghetsz fölötte,
miként
változtatja a parkban a holdfény az árnyak szögét
és van időd
másra is emlékezni,
azon
töprengsz, kísértet volnál-e
vagy civillé
lettél mióta leszállt az éj.
fregata
nălucilor
ca
aurul cizelat al unui templu,
superb şi
năucitor,
cu catargul
încins iese din mare
fregata
nălucilor;
nu are
în geografii celeste
tangente obsedante,
doar amânare de ţel pare
plutirea
ei în ritmuri andante
pe valuri cuminţi
de beznă solidă
din adânc se ridică
urletul colosal al altor
veacuri
preschimbat în lumină.
szellemvitorlás
akár egy templom
míves aranya
szédítően pompás
a tenger felől repülve
érkező
szellemvitorlás
égi térképek
jelölte útjain
nincsen találkozás,
úgy látszik, célját
feledtette a halk
tengerringatás
a sűrű sötétség
szelíd hullámain -
előtör a mélyből
letűnt századok üvöltő
jajszava
vakító fényből.
Octombrie 2001
Lungi penumbre trec
încet spre întunecare;
porţia de inefabil am
consumat-o în anii tineri,
neştiind că nu voi fi
toată viaţa
vizitat de mirări;
toamna alege
culorile şi aplică
sentimentelor nuanţe de
bronz coclit;
firul cu plumb al lunii
se lasă pe lângă arbori şi
măsoară
devierile de la unghiul
drept;
secretelor noastre
devieri de la
verticalitate
doar Mnemosina le mai ştie
şirul;
meditaţia se
opreşte aici,
amintirile jenante
nu au loc în poem
şi nu se lasă moştenire.
2001 október
Nyúlánk félárnyékok
siklanak a szálló sötétbe;
rejtélyeimet ifjú éveimben
feléltem,
mert nem sejtettem, hogy
életemből
majd elmaradoznak a
csodák;
az ősz megválogatja
a színeket és az emberi
érzelmeket rozsdás bronzba
vonja;
a hold függőónja
a fák közé ereszkedik és
kimutatja
a derékszögtől eltérő
dőléseket;
az egyenes tartástól elütő
titkainknak csupán
Mnémosiné tudja sorát;
a töprengés itt
végetér,
a kínos emlékeknek
nincs helyük a versben
és nem hagyhatók örökül.
Octombrie 2002
Disciplinaţi,
câinii latră la lună -
năluci cu palidă piele de
bronz nubian,
glisând pe traiectorii
năucitoare,
descarcă-n ochii lor cu
lacrimi reci
energii ca o pulbere de
diamant,
julind excoriaţii vechi şi
tumefiate;
în lucarnele
spaimei clipesc ochi halucinanţi
când bruma se lasă ca o
jupuire de conştiinţă
şi se culcă nălucirile
în lichidele perle
sidefii;
între
imaterialitatea lor
şi a mea e doar o
deosebire de percepţie,
diferenţa că eu încă nu mă
pot risipi
în miliarde de fragmente
pentru a mă odihni.
2002 október
A fegyelmezett ebek
a holdat ugatják
mintha bronzszín núbiai
szellemek,
surrannak szédítő
útvonalakon
hűs könnyel teli
tekintetükben gyémánt-
porhoz illő energiák
gerjednek,
régi, felpuffadt
nyúzottakat csigázva;
a rettegés
hajóablakaiban pillogó képzelgő szemek,
leszáll a harmat mint a
megnyúzott lelkiismeret
és a látomások elpihennek
a gyöngyházszínű kagylók
vizében;
anyagnélküliségük
és
az enyém között csupán az
érzékek játéka dúl,
mert hogy én még nem tudom
eltékozolni magam
milliárd részecskeként
hogy megpihenjek.
Învăţături
Am învăţat câteva
lucruri simple:
nu-i nevoie să ridici
pumnul,
îţi faci destui duşmani şi
cu blândeţea;
nu-i nevoie să
strigi,
tăcerea poate ţine loc de
urlet;
nu trebuie să vezi
şi să pipăi,
să resimţi e mult mai
profund;
nu te poţi rătăci
nicăieri,
afară de inima ta.
Tanulságok
Megtanultam pár
egyszerű dolgot:
nem muszáj az öklödet
ráznod,
szelíden is lesz
ellenséged elég;
nem kell kiáltanod,
a hallgatás akár üvöltés
is lehet;
nem kell látnod és
tapintanod,
a megérzés sokkal
mélyebbre hatol;
nem tévesztheted el
az utat,
csakis a szívedig.
Octombrie 2003
simţire în exces -
arta brumarului,
cu tuşe severe-n
grafica frigului;
drenajul matutin
al luminii pe crengi
incizii profunde-n
peţiolii prelungi;
funigeii-n balans
se scutură de stropi
sidefii de brumă -
risipă e, de tropi;
pe tobe mici,
vântul
bate-un solo magic -
frunzele cad în ritm
endecasilabic.
2003 október
már érezni jól -
közel a november
vastagon rajzolgat
a fagyos hideggel
reggel még
felszikkad
a fény az ágról,
mélyülnek a ráncok
a levélkocsányon
lengő ökörnyálról
gyöngyház
harmatcseppek
szédülnek a
mélybe
s pazarlón
leesnek
bűvös
szólóba kezd
dobját veri a
szél
időmértékre
hull
alá a sok
levél.
Scenă
în natură
Puţine
cuvinte şi puţine culori
se folosesc
la o ceremonie tristă;
un
alai cu chipuri lungi de asceţi sau fanatici
îi redăm
divinului o parte din creaţie;
îngroparea
morţilor
e mai grea
decât orice bătălie;
glasul
preotului nu are tăiş,
nu răneşte
nici o conştiinţă;
despre acest fiord
de absolut
doar Socrate avea ceva
habar
şi
corbii bătrâni de pe ramuri
care asistă
la profanare.
Jelenet
a természetből
kevés
a szó és kevés a szín
egy szomorú
szertartáson;
aszkéták
vagy megszállottak nyűtt arcú serege,
visszaszármaztatjuk
az istenségnek a teremtés egy részét;
a
halottak elföldelése
nehezebb
bármely ütközetnél;
a papi
hang tompán cseng,
egyetlen lelket sem sebez,
a
csipkézet öblének teljességéhez
egyedül
Szókratész konyított valamit
és az
ágon gubbasztó vénséges hollók,
akik a
kegyeletsértést látva látják.
Feed-back
Naşterea
oricărei
fiinţe
e un
exerciţiu de înviere.
Bármely
lény
születése
gyakorlat a
feltámadáshoz.
CEVA
TRECE PE-APROAPE / VALAMI KÖZEL JÁR (2009)
Octombrie 2004
Ochi
lucioşi plutind în ceaţă,
nici un trup
sesizabil în preajmă,
sunetele n-au
coerenţă, poate nici nu există,
dar mintea
febrilă încearcă să le ordoneze
într-un
înţeles care aşează pământul sub tălpi,
postulează
realitatea senzaţiilor
şi
materialitatea lumii,
atunci
aud crengi de tuş trosnind înfundat
ca sub pilote
groase de lână,
ceva trece pe-aproape
şi apa de sub
piele
se-ncreţeşte
de frig,
bufniţele
sunt şi ele neputincioase,
ceaţa li se
aşează pe ochi
şi nu zăresc
vânatul,
cântecul lor
trist umple marginea de lume
din care încă
nu s-au tăiat copacii -,
inima
îşi porneşte sonarele
şi scanează
drumul spre casă.
2004
október
Fénylő
szemek lebegnek a ködben
sehol a
közelben egy észlelhető test,
a hangok
szakadozottak, talán fel se hangzanak,
de a lázas
elme nyilvántartja őket
egy
földhözragadt logika szerint,
tételezvén a
benyomások valóját
és hogy a
világ anyagelvű,
majd
fekete ágak halk roppanását hallom
mintha vastag
gyapjúdunyha alól,
valami
elvonul a közelben
és a bőröm
alatti pára
megdermed a hidegben,
még a
baglyok is tehetetlenek,
a köd a
szemükre telepszik
és nem veszik
észre a zsákmányt,
szomorú
énekük kitölti a világszél bugyrait,
ahol még nem
vágták ki a fákat -,
a szív
beindítja radarjait
és onnan
olvassa le a haza vezető utat.
Noapte de august
Ţipătul
strident al bufniţelor
după al
doilea cântat al cocoşilor,
scârţâitul
uşii în faţa morţilor recenţi -
frisonul
frunzelor de arţar
ca un suspin
auzit cu închipuirea
şi conectat
de memorie
la centre de amplificare,
deşi adierea
s-a stins de mult;
orizontul
spre care ne pregătim plecarea
retează
elipsa destinului,
îmi presimt
decepţiile şi inerţia -
aş face un
duş, dar aseară a explodat
un
transformator şi s-a oprit centrala,
lumânarea
induce o senzaţie de clătinare,
o vijelie mută
încâlceşte
umbrele pe pereţi,
peste puţin
timp se luminează,
plecăm la
înmormântare,
am depozitat
coroanele pe balcon,
casa s-a umplut
de mirosul de cetină
intrată în
agonie -
în
zori ieşim din oraş
ca dintr-o
inimă crăpată.
Augusztusi
éjszaka
éles
bagolyrikoltás
a második
kakasszóra
- ajtó
nyikorgása a nemrég távozottak előtt;
a
juharlevelek hideglelése
miként a
képzeletben hallott sóhaj
az emlékek erősítő-
készülékére kötve,
pedig a nekilódult szél
régen elült,
a láthatár amerre távozni
készülünk
metszi a sors ellipszisét,
csalódásaim és
tehetetlenségem érzem -
zuhanyoznék de tegnap este
szétrobbant
egy transzformátor és
leállt a központ,
a gyertyafény mindent
imbolygásra késztet,
néma örvénylés
torzítja az árnyékokat a
falon,
hamarosan kivilágosodik,
temetésre készülünk,
a koszorúkat az erkélyre
raktuk
az megtelt
a haldokló
fenyő illatával -
hajnalban elhagyjuk
a várost
akár egy meghasadt szívet.
Duminica
pierdută
Frigul dimineţilor
de decembrie;
vântul de nord trece prin
oraş
după rondul măturătorilor;
zgomotul flacoanelor
rostogolite pe asfalt,
urletul nepăsării;
vrăbii zgomotoase în jurul
unei felii de pâine,
imn al supravieţuirii
speciei;
maşinile se
înghiontesc în ambuteiaje,
nervii se transformă în
lasouri
aruncate în gâtul
celorlalţi;
cuvintele ies muşcate,
sâsâite, otrăvite.
Biserica se ascunde
în gogoaşa de ceaţă,
de pe limba clopotului
picură condens verzui;
în zilele lucrătoare,
clopotele exsudează de spaimă.
Duminica s-a pierdut
printre zile,
nu află cale de întoarcere
spre suflet.
Nu ştim cum s-o chemăm.
A îmbătrânit şi are
riduri.
Elveszett
vasárnap
Decemberi reggelek
zimankója;
az északi szél átseper a
városon
az utcaseprők osztaga
után;
aszfalton görgetett
pillepalackok zaja,
a nemtörődömség bődülése;
zsinatoló verebek egy
karéj kenyér körül,
a faj túlélésének
himnusza;
az összetorlódott
gépkocsik egymásba rohannak,
az idegekből mások nyakába
hajított pányvák lesznek;
a szavakat elharapják,
selypítik, megmérgezik.
A templom megbújik
a köd udvarában,
a harangnyelv zöldes
nyálat ereszt;
hétköznapokon a harangok
verejtékeznek a rettegéstől;
A vasárnap
felszívódott a napok között,
nem lel visszautat a
lélekig.
Nem is tudjuk, miként
szólítsuk.
Öreg lett s csupa ránc.
Octombrie 2005
Seară cu mişcări
leneşe de umbre
sub lămpile străzii
tăcute,
o vraişte de
sentimente ascunse
sub folia unui surâs
echivoc,
pentru mine s-a
sfârşit o zi,
pentru altul o viaţă,
pentru unii urmează
mâine,
pentru alţii niciodată.
2005 október
Az estben ingó,
renyhe árnyak
a hallgatag utcák lámpái
alatt,
egy csomó titkolt
érzelem
egy zavart mosoly hártyája
alatt,
számomra véget ért
egy nap,
másnak egy egész élet,
egyeseknek holnap
következik
másoknak sohamár
Octombrie 2006
Prelungi fiorduri
de ceaţă
scaldă văile transilvane;
octombrie mi-aduce
aminte iar
că din decepţii n-am
învăţat nimic;
mă-ntorc la locul
expierii
ca o cicatrice la starea
de rană;
peste vârfuri
atârnă un fald
mişcat de-o suflare de
gheaţă;
ce dor mi se face
să mă scald
în trunchiul
gros al unui râu,
ce dor
de-un stenic şi cald răsfăţ,
de-o cu totul
altă viaţă.
2006
október
Elterpeszkedő
ködök fjordjai
mossák Erdély
völgyeit;
október
ismét felidézi bennem,
hogy a
csalódásokból mitsem tanultam;
visszatérek
a vezeklés helyére,
sebhelyként
újra sebbé kinyílva;
a
csúcsok fölött csüngő fodrozatot
jéglehelet
libegteti;
mennyire
vágyom fürdőzni egyet,
valamely
folyó széles ölében;
micsoda
vágy egy erős és meleg cirógatás után
egy egészen
más életben.
Declaraţie
Am
trecut noaptea prin oraş, i-am întâlnit
pe băutorii
întârziaţi, pe drogaţi
şi pe cei ce
trag foloase din asta,
dar pe
jandarmi nu i-am întâlnit
nici în faţa
băncii, nici la pasaj,
nici la intrarea
cimitirului;
îi
înţeleg că s-au ascuns,
pistolul de
la şold nu le ţine loc de curaj
cum nici briceagul din
buzunarul meu
nu reduce riscul.
Am ajuns
acasă fără să păţesc ceva
şi declar că
le sunt recunoscător
că n-au
pândit la vreun colţ,
căci numai ei
se mai leagă
de oamenii
paşnici.
Nu era
înnorat, doar smogul
a şters de pe
boltă stelele.
Nyilatkozat
Éjszaka
a városban jártam, találkoztam
az elkésett
iszákosokkal, a drogosokkal
és
mindazokkal, akik belőlük élnek,
de a
csendőrökkel nem találkoztam,
se a bank
előtt, se az aluljárónál,
de a
temetőkapunál sem;
megértem
őket, hogy rejtve maradtak,
a derekukon
lévő pisztoly nem pótolja a bátorságot
miként a
zsebemben lapuló bicska
sem csökkenti
a veszélyt.
Hazaértem és
nem esett bajom
és bevallom
hogy hálás vagyok nekik
amiért nem
lestek rám valamely sarkon
mert ma már
csak ők kötnek belé
a békés
emberekbe.
Felhőtlen
volt az ég, csak a szmog
nyelte el
fönt a csillagokat.
Octombrie 2007
La
Lacul Roşu, în ceaţa densă şi dură, ecoul
tăietorilor
de lemne dincolo de lac -
sărind brusc
şi-ntotdeauna
cu o octavă
înapoi
în golul
vibrat de şuierul astmatic -
eclatante
sonuri vâslind pe apa încremenită,
nechezatul repetat al unui
cal
şi un corb
zgribulit pe şindrila unei cabane
cu obloanele
lăsate;
în singurul
bar deschis miroase a vin fiert
şi a căldură
de foc de brad.
La radio se
anunţă cer senin. Pământul e înnorat.
2007
október
A
Gyilkos-tónál, a kegyetlenül sűrű ködben, a tavon
túli favágók
visszhangja -
hirtelen és
minduntalan
egy oktávval
lejjebb csúszva
a sípoló
légszomjtól rezgő semmiben -
ismerős
hangok eveznek a dermedt vizen,
egy ló
ismétlődő nyerítése
és fázós
holló egy menedékház zsindelyén
ablakain
lezárt zsalu;
az egyetlen
nyitott bárban a forralt bor szaga
és a fenyőtűz
melege.
A rádió
tiszta égboltot emleget. A földet felhő fedi.
Lectură
divină
Omul e
o lectură divină,
suntem citiţi
din celulă-n celulă,
orice fugă e
o evadare în altă suferinţă,
fiinţe
transnaturale cobesc în întunericul ei
cu cristale negre,
conform axiomei
atingerii, pipăitul
dobândeşte deodată văz şi
miros şi auz
şi şoaptă ca să se facă
auzit
şi dincolo de hotarul care
suprimă biologia,
dincolo de acest
prag în ce alfabet
vom scrie povestea, cine
va citi rezumatul
zilei de apoi şi ce va
înţelege,
proteice alcătuiri
răscolesc preajma
căutând urmele care ne
reprezintă,
cronica unei specii
autodevoratoare,
nu te speria de
aceste melancolii,
citeşte fără-ngrijorare,
sunt doar figurile de stil
ale erei cuaternare
în care ne-am îngropat.
Isteni olvasmány
Az ember isten
olvasmánya,
sejtről sejtre olvasnak
minket,
bárhogy meneküljünk -
újabb szenvedésbe szökünk
s természeten túli lények
tanyáznak fekete kristály
belsejében,
az érintés
alaptörvénye szerint, a tapintás
egycsapásra látássá,
szaglássá, hallássá
és suttogássá válik hogy
hallható legyen
a biológia határain túl is
e küszöbön túl mely
ábécében
írjuk a
történelmet, ki olvassa el majd a vég-
ítélet
napjáról a jelentést s ki érti meg,
változó
képződmények dúlják fel a vidéket,
jellemző
nyomokon haladva
egy önemésztő
faj krónikája után.
olvass csak
nyugalmasan,
ne rettenj
vissza ennyi búsulástól,
csupán egy
emberszabású kor stílusalakzataiba
ástuk el
magunkat
Curs de
sinceritate
Sunt un om sincer,
îmi asum
toate inconvenientele;
constat
că istoria nu-i un lanţ
de fapte, ci un şir de
consecinţe;
că inteligenţa nu
are valoare,
dacă nu are împrejur un
vârtej de sentimente;
mă deschid cu
aceeaşi migală cu care
viermii de mătase se-nchid
în gogoaşe;
exist şi constat,
trăiesc şi resimt,
îndur şi mă îndur împăcat.
Őszinteségi
tanfolyam
Őszinte ember
vagyok,
vállalom ennek minden
ódiumát;
belátom, a
történelem nem tények
láncolata, csak egy sor
következmény;
hogy az értelem mit
sem ér,
ha körülötte nem örvénylik
az érzelem;
oly félénken nyílok
meg, ahogyan
a selyemhernyó begubózik;
létezem és belátom,
élek és megérzem,
tűrök és békében eltűröm
magam.
Muzica nopţilor
noaptea, viorile
cântă singure
în cutiile închise;
şi-i amintesc pe
virtuozii
cu degete electrizate
şi repetă cu patimă
şi suferinţă
câte o bucată îndrăgită,
în pieptul lor ţin
calde
respiraţiile şi geniul
tuturor;
în cutiile închise,
ele cântă
până pică de somn.
Éjszakák zenéje
éjszaka, a hegedűk
zárt tokjukban
maguktól zenélnek;
és a mesterek
ördöngös
ujjaira emlékeznek
szenvedélyesen
szenvedve gyakorolnak
egy-egy kedvelt melódiát
kebelükben tovább
éltetik
mindenikük lélegzetét és
géniuszát;
a lezárt tokban ők
muzsikálnak,
míg elnyomja őket az álom.
Octombrie 2008
Venirea
toamnei; cerul plumburiu reflectat în băltoacele de apă înţeapă
privirea, pe nervul optic se produc torsiuni de durere. În memorie e
alarmă generală, se încolonează toate cohortele de imagini
care îi seamănă. Se organizează ceremonia de primire a acestei
dimineţi. Să trăieşti nu face toţi banii, să nu trăieşti e destul de
costisitor. Asta gândesc între două înţepături sub coastă, apoi
aprind ţigara. Despre efect, numai tăcere.
2008 október
Az ősz
eljövetele: a pocsolyákban tükröződő ólmos égbolt szúrja a szemet,
fájdalmasan ráng a látóideg. Az emlékezet riadót fúj,
felsorakoznak a beugró emlékképek özönei. A reggel ünnepélyes
fogadtatásban részesül: élni nem igazán kifizetődő, nem élni
meglehetősen költséges. Erre gondolok két, bordáim közti nyilallás
között, majd cigarettára gyújtok. Az eredményről, néma csönd.
Fotografie veche
Pe aici timpul a trecut de mult, totul e pustiu, rece, încremenit. Lumina unui amurg cu ceaţă lustruieşte arborii desfrunziţi şi-i absoarbe încet în vârtejul care a luat locul orizontului. Fâşia de drum pătrunde în aceeaşi pastă sepia uşor dungată de umbrele încremenite în expunerea prelungită. Dincolo de ele, marginile destrămate ale hârtiei.
Perechi-perechi, ca ochii
unor dragoni curioşi, pietrele cenuşii de pe margine nu se pot smulge
din îmbrăţişarea noroiului brăzdat de urmele carelor. Colţul casei cu
un ochi aşteaptă să se surpe partea nevăzută, ca să-i facă loc să se
prăbuşească în afara fotografiei. În ochiul podului, o bufniţă cu
ochi albi aşteaptă semnalul înserării.
Dinspre toate marginile,
bacteriile înaintează spre
centru.
Régi fénykép
Jócskán megszaladt errefelé az idő, minden kopár, hideg, megdermedt. Egy ködös alkony derengése vonja fénybe a lecsupaszított ágakat s szippantja lassú örvénybe, mely a láthatárt kiváltja. Az útszalag beleszalad e szépia-árnyalatba, amit a hosszas kioldás árnyai satíroztak be. Mindezen túl, a málló papír szakadozott szélei.
Pár a párral, mint kíváncsi
sárkányszemek, hamuszín kövek a szélen képtelenek elszakadni
a szekerek feltörte sár fogságából. A félszemű ház sarka arra vár,
hogy láthatatlan része is leszakadjon, helyet csinálva és leszakadva
a fényképen kívül. A padlás ablakában egy fehér szemű bagoly várja az
est beköszöntét.
A szélekről a baktériumok
középre igyekeznek.
MELANCOLII
ÎN FORMA CONTINUATĂ / KÍSÉRTŐ BÚBÁNAT (2012)
Flautul
aud un
cântec scrâşnit de flaut
imprimat
undeva în memoria mea auditivă,
nu se leagă
de nici o imagine,
de nici o
întâmplare în care să fiu parte,
de parcă ar
veni de dincolo de amintiri,
din
plăsmuirile neamului din care mă trag
şi s-a
impregnat indelebil în gene, uneori se întâmplă să răzbată
ca o vibraţie
de dincolo de hotarul de morminte -
sunt destul
de zălud să ascult cu luare aminte sunetul stenic
şi să mă
conving că nu-i închipuire,
se întâmplă ceva dincolo
de ştirea de sine,
în interiorul foarte
îndepărtat, din vecinătatea spectrului roşu al fiinţei,
unde lumile se îndreaptă
spre lagunele fără geografie
în care se pierd toate
vieţile chemate înapoi,
e o melodie ca un
meridian astral trasat
de astrologi iubitori de
stele fixe, ca să-şi marcheze locul în univers
şi să fie găsiţi uşor de
zeii ce revin din când în când din veşnicie
ca să petreacă o viaţă cu
noi,
e cântecul care ne ţine
laolaltă
ca un nevăzut cordon
şi înainte şi după timpul
petrecut în starea vie.
A fuvola
Hallok egy érdes
fuvola dallamot
hallásom emlékezetébe
préselődve
semmilyen kép nem társul
hozzá
se olyan történet aminek
részese voltam
mintha az emlékeken túlról
érkezne
népem képzeletéből
amelyből vétettem
és makacsul megmaradt a
génekben néha megesik hogy előáll
mint egy remegés a sírok
birodalmán túlról
jócskán eszelős
vagyok olyankor figyelmesen hallgatva a buzdító hangot
meggyőződvén hogy nem
képzelődök
valami történik, túl az
eseten magán is
odabent de oly távol a
létezés vörös spektruma mellől
ahol a világok a
földrajztól idegen lagunák felé siklanak
amelybe majd minden
visszaszólított élet belevész,
a dallam akár egy
csillagászok megszabta
délkör ők az állócsillagok
hívei hogy megszabják helyüket a világegyetemben
s majd könnyen rájuk
találjanak az istenek akik időről időre otthagyják az öröklétet
hogy velünk töltsenek egy
életet
ez a dal mely összetart
bennünket
mint egy láthatatlan
zsinór
élő állapotunk előtt és
után.
Poem retard
Caniculă,
copilărie
şi crudă
socoteală
de şanse,
elegie frântă,
iulie,
jurnal
de război
în cimitir.
Alături,
soldat german
necunoscut,
soldat sovietic
necunoscut,
războiul trecut
în tărâmul
de dedesubt.
Summa irreconciliata.
Késleltetett
vers
Kánikula,
gyerekkor
esélyek
kegyetlenül
latolgatása,
törött
elégia,
július,
háborús
napló
temetőben.
Egymás
mellett
ismeretlen
német katona,
ismeretlen
szovjet katona,
az elmúlt
háború
a földben
odalenn.
Summa irreconciliata.
Cântec
de dincolo
nu mai
ştiu sau am uitat cine eşti, fredonezi calmă,
poate doar în
amintirea mea melodia însoţeşte intrarea în somn,
acum mi-ar
prinde bine un curs de calificare de scriere şi desen
cu cerneală
simpatică, să te pot înfăţişa în feluri ascunse, declin
orice
tentaţii represive şi ascult numai ritmul
leneş cu care
frânezi graba mea de a ajunge nu ştiu unde
şi nu ştiu de
ce,
totul
s-a mai întâmplat cândva, poate nu cu mine,
cu cineva
dinaintea mea, care puteam să fiu chiar eu
într-o altă
ipostază, care-şi aminteşte de un cântec
cu ritm domol
ascultat înainte de a cădea în somn,
somn greu,
după care amintirile nu mai revin niciodată,
doar uneori o
stranie străfulgerare îţi redeşteaptă
imagini şi
sonorităţi pe care nu le-ai trăit, deşi le recunoşti,
n-am
nici o problemă cu simţurile, sunt sănătos în toate felurile,
senin şi calm
ca o dimineaţă de basm,
CINE CERE
DOVEZI are probleme cu adevărat grave,
ascult
liniştit, nu mă îngrijorează că-n lumea reală
nimeni nu
te-aude şi doar mie-mi eşti fantasmă,
tu fredonezi
în continuare, exişti, existăm.
Dal
odaátról
nem is
tudom vagy tán elfeledtem, ki volnál, nyugodtan dúdolsz
talán csak
emlékezetemben kíséri a dallam az álomba ájulást
most jól
fogna egy átképzés írásból-rajzolásból
szimpatikus tintával, hogy
diszkréten ábrázolhassalak, visszafogok
minden durva késztetést és
csak a ráérős ütemet
hallgatom, amivel
buzgalmamat fékezed hogy mit tudom én miért és mit
tudom én hová érjek,
valamikor minden
megesett már, talán nem pont velem,
valakivel, aki előttem
járt, s aki lehettem volna magam is
más felállításban, aki egy
csöndes sodrású
dalra emlékeztet, mielőtt
meglep az álom,
súlyos álom, amelyben az
emlékek örökre odavesznek
csak néha egy furcsán
felrémlő ráébredés
képeket és hangokat idéz
melyekre nem emlékszel,
bár felismered őket,
semmi bajom
érzékeimmel, minden szempontból ép vagyok,
józan és megfontolt, akár
egy pompás reggel
AKINEK BIZONYÍTÉK KELL,
azok valóban súlyos gondban vannak,
csöndesen fülelek,
csöppet sem aggaszt, hogy a való világban
senki se hall semmit, és
csak előttem jelensz meg,
te dúdolsz tovább,
létezel, létezünk.
Ceasornic
leneşă uneltire-n
destin
e orice ceas în mişcare,
din ritmul monoton reţin
doar îndemnul la plecare
spre locuri în care
se şterg
stranii confrerii de semne
cu înţelesuri ce converg,
pe pietre albe, pe lemne,
foşnetul ierbii pe
morminte,
fior rezonând în
transcendent,
dar vai! ce rar mi-aduc
aminte,
ce ades mă surprind absent
la dojana altui
ceasornic
zilele vieţii bătându-le,
tăcutul ceas biologic
oră cu oră scăzându-le.
Óramű
renyhe kísértése a
sorsnak
minden óra mely ketyeg,
egyhangú ütemben arról
szólnak,
hogy egyszer csak elmegyek
oly tájakra hol
elmosódnak
szokatlan égi jelek
egybehangzóan róluk
szólnak
a fák, a fehér kövek
sírokon ahol a fű
neszez
borzong belé a mélység,
ó jaj! mily gyakran
feledem meg-
hallani ketyegését
egy más órának,
mely nem kímél
éltünk napjaira jár,
a létezés néma ütemén
óra fogy óra után.
Octombrie 2009 -
În toiul nopţii
Dezorientat,
rătăcit în locuri sordide din care
pe orice lungime de undă
strigi, plângi, simţi, disperi
sau implori nu te-aude
nimeni şi nu zăreşte semnele
pe care le-ai aşezat la
toate răspântiile
dorinţei tale de a te
smulge din această întâmplare abrazivă,
împletire de solitudine şi
amintiri din nopţi prelungi
în care îmi tot imaginez
strategii de plecare
din peisajul puternic
reliefat de imaginea dezolării -
ţintuit în
coordonatele fixe de torsiune a luminii,
cine se gândeşte la mine
oprit între două puncte,
nici aici, nici dincolo,
în locul unde încearcă se se-adune
din neant dezintegratele
stele, cine îmi ţine imaginaţia captivă
într-un regat de simboluri
stilizate după reguli ezoterice,
aşezate într-un scut
heraldic mai întins decât privirea,
o, ce realitate
insolită mă înconjoară
la capătul acestei veri cu
peisaje splendide
ce se pregătesc să intre-n
vremea declinului lor,
ce frumuseţi
necruţătoare luminează toiul nopţii
cu un torent de wolfram
incandescent,
descifrez mize grave pe
chipuri cadaverice, întoarcerile târzii
trădează conflicte aproape
insuportabile,
se vede de departe
tragicul domestic
înecat într-un pahar de
alcool la barul de noapte,
ca într-o temniţă
m-am zidit şi eu în nopţile lucrătoare
şi zadarnic strig, nu mă
mai aud nici eu,
într-atât de mult m-am
îndepărtat ca Urashima Taro
de ţărmul vremii sale când
s-a lăsat ademenit pe
tărâmul magic din care
nu s-a mai întors cum şi
unde a fost.
Visul poate fi refugiu,
dar nu şi adăpost.
2009 október -
Éjnek évadján
Förtelmes helyekre
tévedve, eltájolódva, ahonnan
bármely hullámhosszon
rikoltsál, sírj, érezz, ess kétségbe
vagy könyörögj, senki se
hallja és nem észleli a jeleket
amiket szándékod minden
keresztútján
állítottál, hogy
kiszakítsd magad e durva történetből,
hol magány s véget nem érő
éjszakák fonódtak egybe
melyeken a távozás terveit
szövöm egyre
a kétségbeesés erősen
hepehupás felszínének tájairól.
a fénytörés állandó
értékeitől helyhez szögezve
ki gondol rám két pont
között megállva,
se itt, de túl sem, egy
helyen, ahol bár összeszedné magát,
a semmiből a megsemmisült
csillagokat, ki tartja fogva képzeletem
egy jelképes királyság
stilizált ezotérikus szabályai szerint,
a tekintetnél is tágabb
címerpajzsra terítve,
ó, miféle derűs
valóság vesz körül
e nyár végén tájai
csodásak
készen állva hogy
hanyatlásuk ideje beköszöntsön,
micsoda kegyetlen
szépségek sugárzanak éjnek évadján
az izzó wolfram áramán át,
súlyos téteket olvasok le
halálravált arcokról, kései hazatérések
már-már elviselhetetlen
konfliktusokról árulkodnak,
messziről látszik az
otthonok tragédiája
az éjjeli bárban egy pohár
italba fojtva,
mintha csak
börtönbe falaztam be magam dolgos éjjelekbe,
és hiába kiáltozom, már
magamat se hallom
oly távolra sodródtam mint
Urashima Taro
kora partjaitól amikor
hagyta magát elcsábulni a
bűvös vidékektől ahonnan
sose tért vissza úgy és
oda, ahonnan elindult.
Az álom lehet menedék,
de óvó hely soha.
Dar
Mi-am bătut capul
ce să-ţi dăruiesc,
să fie cu totul altfel,
mai insolit decât
orice dar de care ai auzit
sau ţi-ai imaginat
că l-ai putea primi;
cel mai mult mi-ar fi
plăcut să-ţi trimit o mierlă,
dar asta ar însemna s-o
despart, imaginându-mi
cum am putea fi noi, de
aceea îţi trimit
numai cântecul ei matinal
înregistrat pe un disc,
tonuri acute întrerupte de
tăceri
ca dialogurile noastre
calme la cafeaua de prânz;
ştiu că nu te-ai
aştepta la aşa ceva din partea mea
şi i-ai da drumul imediat,
după ce i-ai trece
degetul arătător peste
creastă şi i-ai cere iertare,
deşi ştii că n-ar înţelege
limba în care-i vorbeşti
şi ar fi aşa de speriată
că ar putea să-i crape inima
chiar în mâinile tale;
în clipa asta îmi
vine-n minte puiul de lăstun
ce s-a aventurat prea
devreme să plece din cuib
şi s-a prăbuşit pe drum
chiar în faţa mea,
l-am ridicat şi cu atâta
spaimă şi-a-ncleştat ghearele fragile
în degetul meu că n-am
putut să i le desprindem nici după un ceas,
zadarnic am încercat să-i
umezim ciocul,
zadarnic i-am prins muşte,
cum să înţeleagă
că nişte fiinţe atât de
uriaşe nu vor s-o mănânce,
că vor să salveze ceva
atât de insignifiant pentru lume;
şi ştiu că nu-ţi
doreşti un dar chiar atât de ieşit din comun,
care ţi-ar pune vreo trei
noduri în gât
şi un pumnal de emoţie în
coşul pieptului - cine
reuşeşte asta, cu
certitudine va fi pomenit la toate
zilele tale de naştere,
cel puţin în gând -,
tocmai de aceea vreau
să-ţi fac cel mai neaşteptat dar,
să-mi câştig locul acela
din care nimeni nu va putea
să mă dea vreodată la o
parte
nici dacă ţi-ar aduce la
picioare insulele Bahamas
într-o perlă prin care
poţi ieşi direct pe plajă,
poţi călca direct în spuma
valului de mare.
Ajándék
Azon agyaltam mit
ajándékozzak neked,
hogy egészen más legyen,
szokatlanabb mint
bármi egyéb amiről
hallhattál vagy amit elképzeltél
hogy megkapod talán;
leginkább egy feketerigót
küldtem volna neked,
de ez maga lenne az
elválasztás, s elképzelem
hogy velünk történhetne
mindez, ezért most csak
reggeli dalát küldöm egy
lemezen,
az éles hangokat
elhallgatások tarkítják
mint az ebéd utáni kávé
melletti csöndes beszélgetéseinket;
tudom, te nem
számítanál részemről ilyesmire,
s azonnal szélnek
eresztenéd, miután mutatóujjaddal
végigsimítanád a gerincét
és bocsánatát kérnéd
bár tudnád hogy beszélt
nyelved meg se értené,
és úgy megrémülne hogy
talán a szíve is meghasadna,
éppen a kezeid között;
e pillanatban
eszembe jut a fecskefiók,
aki idő előtt odahagyta
fészkét
és az úttestre zuhant épp
a lábam elé
fölemeltem és halálra
rémülve mélyesztette törékeny karmait
ujjamba, hogy egy óra
múlva se tudtuk lefejteni,
hiába nedvesítettük meg a
csőrét,
hiába fogtam neki
legyeket, miként érthette volna meg
hogy ekkora óriási lények
nem akarják őt felfalni,
hogy szívesen megmentenék,
még ha oly jelentéktelen is a világ szemében;
és tudom, hogy nem
kívánsz egy ilyen rendhagyó ajándékot,
amitől legalább három
ízben is elszorul a torkod,
és az izgalomtól elállna a
lélegzeted - aki
ezt eléri nálad, azt
biztosan megemlegeted valamennyi
születésnapodon,
gondolatban legalább -,
ezért adnám
neked a legmeglepőbb ajándékot,
hogy elnyerjem azt a
helyet ahonnan soha
senki ki nem
túrhat engem
még ha a
Bahamas-szigeteket helyezi is lábaidhoz
egy
igazgyöngyben amelyen át rögtön a plázsra léphetsz
egyenesen a
hullámot vető tenger permetébe.
viaţă
viaţă,
viaţă - şi-atât,
suma zilelor
în care n-am murit,
de câte ori
m-am trezit dimineaţa
şi-apoi din
nou am adormit
la
capătul unei zile
cu încă o zi
mai obosit;
n-a mai rămas
nimic din timpul
când m-am
înfericit;
nici somnul nu-i
mai mult
decât un
simplu decubit,
nu mai
râvnesc la odihnă,
de timp sunt
vlăguit.
élet
élet,
élet - semmi több,
napra nap jön
s még mindig élek,
hányszor
ébredtem reggelente
hogy csak
álmodtam az egészet
egy-egy
nap végére érve
mind jobban s
jobban elcsigázva
nem futja már
az időből
a
megboldogulásra;
az
álom is csak annyi
fekszünk
vízszintesen,
már pihenésre
se vágyom,
az idő bánt
el velem.
Octombrie 2010
În
noapte,
pacea
stelelor stătătoare
în luciul
apei, întunecat,
ca
nişte
ochi ajuraţi
de cucuvaie
încremeniţi
în zbor suspendat
pe dedesubt,
pe sub
oglinda-ncreţită
mărunt de-o
goană-nchipuită
de
năluci
în holograme
translucide,
plutind în
goluri placide
de
gânduri
care în jocul
de-a viaţa
imaginează
sincope,
abateri
de la temei,
dislocând
colosalele metope
dintre
lumi -
trecători
deschise-n zori
prin bezna de
la cântători.
2010
október
Az
éjben
békés
állócsillagok
a víztükrön,
sötéten,
mint
gyűrűk
a röptükbe
dermedt
baglyok
szemében
alant
a megborzongó
tükör alól
egy képzelt
hajsza nyomán,
látomások
tünékeny
hálórajza
lebeg egyik a
másik után
a gondolattal
amit az
élet-játékban
a képzelet
kipontoz
eltérve
alapoktól, s ettől
kimozdul
helyéből minden oszlop
világaink közül -
hajnali homályban a
madarak
dalukkal nyitnak utakat.
Tărâmul
subpământului
răsare neagră
steaua sacră
a tărâmului
subpământului,
ceru-i luminos,
stelele pe dos,
neviul e viaţă,
seninul ceaţă,
gândul e stană,
piatră funerară.
A földalattiság
vidéke
feketén villan
szentséges csillag
lenti világban
földalattiságban,
az ég hogy ragyog
fordított csillagok
élettelen az élet
a tiszta légből köd lett
szikla a gondolat
sírkőként megmarad
Regula simplă
regula simplă e să
nu te repezi la gâtul celor ce te lasă-n pace,
nu ţi-i face duşmani câtă
vreme indiferenţa lor poate fi egală
cu o favoare după care ai
tânji în condiţii răsturnate,
nu tulbura adiaforia lor
grea ca o beznă
prin care se pierde drumul
spre confesionalul lăuntric
în care vechii greci
căutau eudaimonia
la care ştiau că au
dreptul şi-i acceptau fără crâcnire preţul
fixat de zei nu foarte
miloşi; regula simplă spune aşadar
să respecţi răzorul
fiecărei fiinţe şi să nu ţi-o cauţi cu lumânarea
ca bătrânul din Sinope,
chiar dacă butoiul tău e de beton armat
şi-ţi poate deveni
buncărul temporar în care ţi se virează
ajutorul de şomaj,
facturile, somaţiile, sentinţele -,
dar nu te lua de
unul singur nici de cei ce nu te lasă în pace şi-ţi trimit
toate aceste dovezi de
legare de glie la fel de durabilă
ca robia dobândită prin
naştere,
învaţă de la greci cum să
întorci realitatea-n ficţiune
ca să poţi transforma
pământul de sub picioare
în al nouălea cer
măcar în chip efemer, cât
o lună de miere;
iarba nu foşneşte
la etaj, doar mobilele trosnesc când se schimbă vremea
şi-n unele nopţi ţi se
pare că auzi vibrând oţelul tensionat în beton
de parcă o strună de
contrabas s-ar răsuci în somn
ciupită de-un deget
translucid de nălucă,
iar florile te cred un
straniu zeu al ploii străbătând universul
cu un flacon de plastic în
mână,
ştimele destinului
creionează extreme eclatante şi veghează
să-ţi împlineşti fără rest
înscrisul, te învaţă
că totul e-o subtilă
creanţă scrisă-n oglindă
care te invită
să-ţi aperi şi cu moartea
răzorul de viaţă -
Az egyszerű
szabály
az egyszerű szabály
abból áll, hogy ne ragadd torkon azt, aki nem bánt téged,
ne csinálj magadnak
ellenséget, ameddig közömbösségük kedvezménynek
tűnhet, amely után
fordított helyzetben áhítoznál,
ne zavard éjsötét
nemtörődömségüket,
amelyben elvész a belső
megismeréshez vezető út,
amelyben a régi görögök az
eudaimoniát keresték,
úgy tudták, joguk van
hozzá és fenntartás nélkül elfogadták az árát
amit a nem túl kegyes
istenek szabtak; az egyszerű szabály tehát úgy szól,
hogy tiszteld mindenki
körét, s ne hívd ki magad ellen a sorsot
a sinopei öreghez
hasonlóan, még ha hordód vasbetonból is készült,
s ideig-óráig bunkered
lehet, ahová átutalják
a munkanélküli segélyt, a
nyugtákat, a felszólításokat, az ítéleteket -
de önmagadban
azokba se köss bele akiktől nincsen nyugtod és mindezen
bizonyítékokat a földhöz
kötöttségről neked címezik,
mely súlyosabb, mint a
születésből eredő rabság,
tanulj a görögöktől,
hogyan változtasd fikcióvá a valóságot,
hogy átalakíthasd a földet
amelyen állsz
a kilencedik mennyországgá
bár csak egy pillanat -
akár a mézeshetek - erejéig.
a fű nem zizeg az
emeleten, csupán a bútorok recsegnek időváltozáskor
s bizonyos éjszakákon
hallod az acélt rezegni a feszülő betonban
mintha egy nagybőgőn
megfeszülne a húr
egy áttetsző látomás ujja
alatt
a virágok meg az eső fura
istenségét látják benned amint áthatolsz a világmindenségen
kezedben pillepalackkal,
a sors dallamai
nyilvánvaló végleteket írnak le és őrködnek,
hogy maradéktalanul
beteljen az írás, megtanít rá,
hogy minden csak egy
tükörre írt huncut törlesztés
mely arra késztet
hogy akár halálod árán is
megvédd életed köreit.
Despre schimbare
Draga mea,
lumea nu s-a schimbat aşa
cum sperai
la douăzeci de ani;
nici la patruzeci
de ani
nu dă semne că ar putea fi
schimbată
de copilul nostru care
tocmai face
douăzeci de ani;
nici când nepotul
nostru
va avea douăzeci de ani
lucrurile nu vor sta
altfel,
dar toate acestea
nu sunt motive
să crezi că nu se va
întâmpla cândva,
dar nu va mai fi cine
s-o facă la loc.
A változásról
Kedvesem,
a világ nem változott meg,
miként remélted
húszévesen;
negyven évnél se
úgy néz ki,
mintha megváltoztatható
lenne
gyermekünk által, aki most
éppen
húsz éves;
ha majd unokánk is
húsz éves lesz,
a helyzet mit sem
változik;
de mindez még nem
ok rá
hogy azt hidd, nem kerül
rá sor valamikor,
ámde nem lesz, aki
később visszacsinálja.
Puşca
Curăţ cu exagerată
grijă puşca
şi baioneta cu şanţ prin
care ştiu sigur
că n-a curs niciodată
sânge,
ung cureaua cu ulei
vâscos,
lustruiesc patul cu postav
rusesc
impregnat cu ceară,
verific cu migală
fiecare îmbinare,
ca totul să fie în
perfectă ordine
când cocoşul va trebui
declanşat -
nici cu mine, nici
cu ceilalţi
nu negociez nici un fel de
cedare,
puşca trebuie să fie în
perfectă stare,
să funcţioneze cu
cel mai spectaculos
efect cinematografic
în creierul meu înarmat cu
toate descrierile,
recrutat să
ilustreze cu veridicitate
şi rigoare gramaticală
şi situaţiile exclusiv
virtuale.
A puska
Túlontúl buzgón
tisztítom a puskát
szuronyán a vércsatornát,
amelyen, tudom,
vér még sose csurgott,
sűrű olajjal
kenegetem a szíját
a puskatust viasszal
átitatott
orosz nemezzel subickolom
apróra ellenőrzöm
az összes illeszkedést
hogy minden tökéletes
rendben legyen
mikor meg kell húzni a
ravaszt -
se magammal, se
mással
nem alkuszom, nincsen
pardon,
a puskának tökéletes
állapotban kell lennie,
hogy működése a
lehető leglátványosabb
mozihatást érje el
zsúfolt képzeletemben,
melyben a leírások
azt szolgálják,
hogy hűen és nyelvtani
pontossággal leképezzék
a kizárólag virtuális
helyzeteket is
Mama
Mama e singură,
seara cu vânt anemic se
caţără pe streşini
şi scotoceşte în podul
casei.
La telefon îmi spune însă
altceva,
că au alunecat probabil
iar vreo două ţigle
şi trage curentul, poate
au rămas nişte hârtii
ori coceni de porumb şi se
rostogolesc
printre grinzi imitând
paşii de om;
paşi uşori, furişaţi, ca
mersul pe vârfuri
când vrei să te strecori
neobservat;
nu-i nimeni,
dar nu poate alunga din
gânduri fantasma
că totuşi e, pentru că-i
prea multă linişte
după ce se astâmpără
suflarea,
de parcă s-ar ascunde
cineva;
şi mai bine să umble om
decât vreo cucuvea;
ea crede că
graniţele dintre lumi nu se află chiar atât de departe
cum ne face văzul să
credem,
că poate chiar în preajma
noastră
se află locul prin care se
trece,
de parcă ai ridica o ţiglă
şi ai privi în grădina vecinului,
în lumea de peste gardul
care nu se vede
în dimensiunea aceasta
modulară;
şi cum aş putea s-o
contrazic
când n-am nici o dovadă
că-i altfel,
când aud vântul călcând
tiptil în receptor
la şaizeci de kilometri
distanţă;
îi spun că voi pune
ţiglele la loc, dacă-s mişcate,
voi da jos şi ultima pânză
de păianjen, cuiburile de viespi,
dar nu voi putea muta nici
un hotar
nici de-ar fi să trec de
partea cealaltă
prin deschizătura lăsată
de vreo ţiglă alunecată
pe unde să fi pătruns în
pod vreo pasăre, vreun liliac
ori câteva frunze de măr
de pe creanga lăsată pe casă.
Anya
Anya egyedül van,
a gyönge esti szél az
ereszre kúszik
s a padláson motoz.
A telefonba viszont mást
mond nekem,
hogy biztosan ismét
meglazult két cserép
és huzat van, tán némi
maradék papiros
vagy kukoricakóró zörögnek
a gerendák között akár az
emberi léptek;
könnyed, lopakodó,
lábujjhegyes léptek,
szándékolt észrevétlen
surranás;
nincsen ott senki,
de nem tudja kiverni
fejéből a képzelgést,
hogy mégis csak van, mert
túl nagy a csend
miután elcsitul a szél,
mintha rejtőzne ott
valaki;
és jobb, ha ember az,
mintha bagoly;
ő hiszi, hogy a
világok határai nincsenek is tőlünk annyira távol
ahogy a szemünk láttatná
velünk
és talán épp a közelünkben
van
az a hely ahol meghúzódik,
mintha fölemelnénk egy
cserepet és rálátnánk a szomszéd kertjére
a kerítésen túli világra
amely nem látszik
e moduláris rendszerben;
hogyan is
mondhatnék neki ellent,
amikor semmi bizonyítékom
rá, hogy más a helyzet,
mikor meghallom a
telefonkagyló mélyén surranó szelet
hatvan kilométeres
távolságból;
azt mondom,
helyükre igazítom a cserepeket, ha elmozdultak,
eltüntetem a legutolsó
pókhálót, a darázsfészkeket,
de nem tudom elköltöztetni
azt a határt
akkor sem, ha a túlsó
világba lépek át
egy elcsúszott cserép
nyitotta résen át
ahol a padlásra
tévedhetett egy madár, egy denevér talán
vagy néhány almalevél a
házra hajló fáról.
Frig
Letiţiei Ilea
Cuvintelor noastre
li se face frig în biblioteci
cum iarna i se face frig
pielii de om
în încăperi neîncălzite.
cuvintelor noastre
din biblioteci
gerul le îngheaţă
sensurile, nuanţele,
rostul de a fi,
dacă nici un cititor
pătimaş nu le face loc
în cuibul cald al palmei
sale.
de aceea să nu te
mire că modestele noastre cuvinte
îşi iau soarta în mâini
şi evadează uneori din
biblioteci
şi încearcă să i se
adreseze omului de pe stradă
şi constată că se înţeleg
atât de dificil
de parcă ar vorbi dialecte
foarte îndepărtate deja
ce tind să devină limbi
diferite,
de parcă ar fî
nimerit într-un alt timp,
poezia se simte ca şi cum
ar fi decăzut în statutul de minoritar
ori condiţia de limbă
neoficială,
de parcă bibliotecile s-ar
afla
la capătul lumii,
dacă nu chiar pe lumea
cealaltă.
Hideg
Letiţia Ileának
a könyvtárakban
szavainkat a hideg rázza
az ember bőre is így
borzolódik télen
egy fűtetlen hodályban
a könyvtárakban
megdermed
a fagytól a szó értelme,
minden árnyalata
létének egész értelme
ha egyetlen szenvedélyes
olvasó sincs kinél otthonra lelne
a tenyerek
fészek-melegében
ne csodálkozz hát
ha szerény szavaink
kezükbe veszik a sorsuk
és olykor elmenekülnek a
könyvtárakból
és leszólítják az utca
emberét,
és úgy találják, hogy
annyira nem értik egymást
mintha egymástól jócskán
távol került nyelvjárásban
már-már önálló nyelveken
szólalnának
mintha más idősíkba
tévedt volna a vers
úgy érzi kisebbségi sors
vár rá
vagy nemhivatalos nyelvvé
züllene
mintha a könyvtárak a
világ
végén lennének
ha nem épp ama másikon
odaát
Octombrie 2011
Măşti desfigurate
umblă pe stradă,
teatrul tragic a dat pe
dinafară;
hipnotic son, ca o
limbă străină,
s-aude după teribila
cortină
dintre un om viu şi
omul celălalt,
stă între ei ca un munte
de bazalt;
unul tace, celălalt
ascultă,
bolboroseşte doar ploaia
măruntă;
ce stranie urbe, ce
oraş ciudat,
teatrul a ieşit din scenă,
a evadat,
actorii umblă pe
stradă haihui,
trist jucându-şi fiecare
rolul lui;
două jumătăţi,
întreg niciodată,
o lume măruntă ca o erată.
2011 október
Elfajzott álarcok
kószálnak az utcán
minden sarokról színjáték
köszönt rám;
bűvölő dallam,
mintha idegen nyelven
szólnának s a szörnyű
függöny szétlebben
két ember között,
egyik él, mint a másik,
a függöny mégis
bazalthegyet játszik;
az egyik hallgat, a
másik meghallgat,
mokány eső csapódik a
falnak;
szokatlan város,
fura egy vidék,
a színpadokról megszökött
a nép,
utcákon csatangoló
színészsereg
szomorúan játssza ki-ki a
szerepet;
két fél csupán,
soha se egység,
picinyke világ, akár egy
hibajegyzék.
Seară
cu lună plină
De
parcă s-ar ridica din măcelul unui câmp de bătaie,
luna răsare
ca-ntr-un poem de Ady Endre,
aruncă peste
noi umbra sângerie a unui nor ajurat
şi cenuşa
fină a înserării;
pe
creste de valuri încremenite, peşti ciudaţi cu aripi
înoată în
marea dispărută în văzduh,
de parcă ar
fi strămoşii albatroşilor imperiali;
caligrafii
străvechi stau scrijelite pe copaci,
vântul le
citeşte murmurând cu voce stinsă
înţelesuri pe
care fructele le memorează-n sâmburi;
iarba
ştie toată întinderea lumii, se teme numai
de strigătele
terifiante ce se aud din grotele negre
în care n-a
pătruns nimeni din neamul ei;
luminile
periferiei ies pe câmp, ademenesc fluturi
şi gâze şi
apoi le incinerează aripile
ca unor
îngeri naivi la prima ieşire în lume.
Teliholdas
éjszaka
Mintha
csak vérbe fagyott harcmező fölé,
a hold égre
kúszik akár egy Ady Endre-versben,
egy beszegett
felhő véres árnyát hinti ránk
az esteledés
finom hamujával;
megdermedt
hullámok taraján, furcsa repülő halak
úsznak a
mindent elnyelő légtengeren,
mintha a
királyalbatroszok ősei volnának;
régi
feljegyzések a fák törzsére vésve,
a szél
olvassa őket halk mormogással
s értelmüket
a gyümölcsök magvai őrzik;
a fű
ismeri a világ minden kiterjedését, félni csupán
csak a sötét
üregekből előtörő szörnyű kiáltásoktól fél,
ahol még
egyetlen őse se járt;
a
városszél fényei a mezőre tévednek, lepkéket és bogarakat
szédítenek
magukba, majd szárnyaikat leperzselik
akárha naiv
kis angyaloknak kik először kapnak kimenőt.