Ez a könyv Summa című ötkötetes regényes életrajzom második kötete.

Háromnegyed évszázados küszködés után rájöttem, hogy igaza van anyámnak: az öregség nehéz teher. Különösen, amikor rádöbbenünk, hogy nem értjük ezt a világot. De ha az ember élni akar, dolgoznia kell. A munka pedig közelebb visz a megértéshez, minden nehézség és tragédia elviseléséhez.

Mindig izgalmas dolog élni.

Úgy döntöttem, hogy életrajzom írásába fogok és a svédországiak átlagéletkorához igazítom éveimet számláló napórámat. Amíg süt rám a nap, itt nem gond az élet. Mi egyébnek nézzem a többkötetes mű megírásához szükséges időt.

Terveztem a legterjedelmesebbet.

Arra gondoltam, hogy minél terjedelmesebb lesz művem, annál nagyobb lesz az akaratom, hogy a végére jussak. Mit számít az, hogy évekre, talán bő évtizedre lesz szükségem ehhez a munkához.

Ha élek, megteszem.

Ha nem, akkor sem bánom, tervezésem hirdeti, hogy többet akartam.

Anyám minden napjára többet tervezett, mint amennyit elbírt. Úgy feküdt le, hogy másnap is volt oka az életre. Úgy számította, hogy majd behozza azt a kicsiny lemaradást, amit erején felül tervezett. A munka éltette mindhalálig.

S ha én már meghaladtam évei számát, ez azért van, mert őt a mások akarnoksága kiperdítette megszokott munkás napjaiból, a tudatlan jóakarás által előirányzott semmittevő pihenés elleni tiltakozásban pattant meg agyában egy, a sokféle küszködésben megfáradt ér.

Ezért aztán úgy teszek, mintha nem tőlem függne a dolgom és a halálom.

Ha jól meggondoljuk, ez utóbbi az egyetlen, amelyben az én akaratom is számít.

A gondviselés kegyelmébe ajánlom magam, pedig jól tudom, hacsak nem számítógépes a nyilvántartása, rólam régen megfeledkezett.

Tehát az én kockám is el van vetve.