Előszó

Szabó Katalin könyvek tucatjait, sárguló újságoldalak százait lapozta fel, csak ő tudja hol elfekvő fotók után kutatott és önmagától megtalálta a történelemnek azokat az élő tanúit, akik leggyakrabban a mai nemzedékre rápirító szép nyelvezettel és gondolatisággal tudtak beszélni mindarról, ami olykor töredezetten, de máskor a maga gyönyörű szép ragyogásában bukkant fel emlékezetükből. És az idő forgószínpadán így nem csupán a Petőfi utca házai és lakói vonulnak el újra, hanem a tizenkilencedik és a huszadik század fordulójának, majd a két világháború közötti éveknek vagy éppen az ötvenes éveknek az a csíki társadalma, amely feltámadt haló poraiból és üzent a jelennek mindarról, ami volt, ami szép volt, ami működőképes volt, amit újra el kellene érni, vagy amit éppen el kellene kerülni.

A kötet, amely szövegrészletekben, lejegyzett interjúkban, visszaemlékezésekben nem pátosszal teli, nem ünnepélyes, nem dicsőítő, hanem egy város valós hétköznapi feltámadása. Egy könyv, amely nem a múlt megőrzéséről, a szülőföld iránti ragaszkodásról szól, hanem teszi is azt. Olyan visszajátszás, amely nélkül a jövő előrejátszása talapzat nélkül marad. Szabó Katalin tanulságos és olvasmányos sétát ígér a múlt utcáin, terein, otthonaiban, életformájának talán kevésbé zegzugos ösvényein. Sajnos, e könyv olvasói a tévénézőknél némileg szegényebbek lesznek: nem látják a visszaemlékező arcok rezdüléseit, nem hallják a hangoknak a lélekből fakadó dallamváltását, nem érezhetik azt a kiváló szerkesztői munkát, amely a dokumentumértéken túl a zene, a kép, a hang ötvözésével éri el a nagyon is egyszerűsítő kifejezéssel nézettségnek és nem is akármilyen nézettségnek nevezett hatást.

A Visszajátszás így is hatásos, szokatlan baedeker. Minden anyaga a város egy-egy konkrét címéhez kötődik, egy-egy épület, hely adja az ürügyet, hogy valakire-valamire emlékezzünk. Olyan visszajátszás ez, amely nélkül a jövő előrejátszása talapzat nélkül marad.

Székedi Ferenc