Előszó

Nem szellemi önéletrajzot akarok itt írni, mert ami tipikus, az nemigen érdekes, ami pedig egyedi, az legfeljebb nekem fontos. Nem is fejlődéstörténetet, mert kifelé tartva az erdőből, már nem a kezdet botladozásai az érdekesek. Sőt, nem is borongás következik az olvasási szokások megváltozásán, avagy az olvasó emberek számának drámai csökkenésén, az írott szó szerepének, fajsúlyának változásain.

Hosszan sorolhatnám még, mit is akarok elkerülni, miről is nem akarok írni, miközben mindezekről mindenképpen szó esik. Szubjektív az alaphang, alig megfogható a közös lényeg, mintha keresztrejtvényt szerkesztenék, amiben az olvasónak legalább akkora, vagy nagyobb szerepe van a megfejtés során, mint a készítőnek. Remélem, a közös koordináta rendszer megvan, ugyanabban a világban (vagy a róla alkotott konstrukcióban) tájékozódunk. Mi, olvasók.

Az első olvasmányélmény máig eleven. Rácsos kiságy, hálóing, villanyfény, a nap zárása elalvás előtt, lámpaoltás után még közösen imádkozni fogunk, ölemben a könyvtáros néni ajánlotta könyv, egy az eszkimók életét bemutató fele szöveg, fele kép kiadvány. Boldog ősidők. Anyám korábban is olvasott nekem, a Nők Lapja meseoldala önálló szertartás, ölbe vesz, nézem az illusztrációt, anyaszag és testmeleg, s elvarázsol a történet. Az eszkimók egy teljesen ismeretlen világ: hóból építenek házat, fókára vadásznak, kajakot építenek, amibe vízmentesen belecsomagolják magukat, s ha fölborulnának, nem esnek kétségbe, csapnak kettőt az evezővel, s máris ők uralják megint a helyzetet.

Most is beleborzongok abba a nagyszerűségbe, amit akkor átéltem. Egy ismeretlen valóság, sosem hallott-látott embercsoport életéről, szokásairól, örömeiről és harcáról kaptam fél óra alatt egy érthető, megjegyezhető összefoglalót. A semmiből épült valami a könyv betűiből. Az olvasás az önálló ismeretszerzés kimunkált rendszere, nem szorulok senkire, nálam a kulcs a végtelen birodalmához. Utólagos rekonstrukciónak tűnik, a felnőtt gondolkodó fogalmilag helyreteszi a gyermekkori eredendő élményt. Eszköz a könyv, a világ, valóság fölfedezésének, az emberi tudás rögzítésének legkiválóbb eszköze, s ennek nagyszerűségétől elalél a kisgyermek. A közhasznú fölismerésnek ellentmond, hogy utána legalább évtizedig kábítószer volt a könyv a mindennapjaimban. Mellékes és másodlagos, hogy van körülötte egy közmegegyezés, miszerint hasznos a dolog, előreviszi az emberi fejlődést. Az egy darab fűtött szobában szólnak hozzám az esti beszélgetésnél, mintha víz alól merülnék föl, emelem ki tekintetem a lapok közül, s látom az arcokon, valami nem normális, ami velem történik.

Mindeddig úgy gondoltam, hogy az ellenséges közeget szüleim gyakorlatiassága, az úgynevezett józan parasztész teremtette. Én vagyok az ismeretekre szomjas kisgyermek, s megütközöm az olvasást lustaságnak, semmittevésnek minősítő hétköznapi szemlélettel. Ugyanilyen véleménnyel vagyok legkisebb fiam számítógépes játékairól, mint egy generációval ezelőtt én szenvedtem a világ igazságtalanságától. Tény, hogy a fiam önképzéssel számítógépes szakember lett, s én értelmiségi életformát alapoztam meg azokban az években, mert volt haszna vagy üledéke a sok betűfalásnak, de mindig van mérték (sosem bennünk), ami elválasztja a szenvedélyt a normálistól. Más kérdés, lehetne-e értelmesen élni szenvedélyek nélkül.

Korán, későn, összevissza találkozom a legnagyobb és a legnyomasztóbb élményekkel, koravén módon sok mindenről tudok, amihez éretlen vagyok, s nincs önvédelmem a szó hatalmával szemben. Móricztól a Légy jó mindhalálig. Még tíz biztos nem voltam, de tele azokkal a kényszeres apró kisebbségi érzésekkel, amiktől Nyilas Misi szenved a sok egészségesen rossz gyerek között a kollégiumban. Hangosan zokogok a világ igazságtalanságán, amikor Misi a tanári kar előtt megszégyenül, és legalább a felnőttkor alsó határáig a világ számomra egy ellenséges, igazságtalan közeg, nyomasztó emberi viszonyokkal, bűnnel, csalással, önzéssel, kiszolgáltatottsággal. Egy absztrakció.

Úgy lettem olvasó ember, mint aki a kábítószerre kap rá. Öröm, gyönyör, kiszakadás, de folyamatos bűntudat és zaklatottság. A legnagyobb olvasókban, akik könyvekről tudtak írni izgalmasan, érzem ezt a kisebbségi nyomatékot. Hogy valójában pozitív, társadalmilag elismert dolog az olvasás, a kultúra támogatása minden politikának (legalább szólamaiban) elsőfokú prioritása, de ijesztően mások, másak azok, akik mértéktelenül kilógnak az átlagból.

Arany Toldija. Az iskolakezdéssel függ össze, hatodikban volt tananyag. Első nap hazavittük a tankönyveket, a magyar irodalom tankönyvet a szeptemberi napsütésben első délután végigolvastam. Másnap kihoztam a könyvtárból a trilógiát, s estig egy szuszra megvolt a teljes Toldi. Összemosódik az emlékezetben, nekem az ősz, a szeptember a Toldi. Még hosszúak a nappalok, de már nincs hőség, estig kinn lehet ülni a szabadban, s ahogy megy le a nap, úgy fogy ki a lapokból az ember. Ösztönös olvasó voltam, tehát valószínű, hogy azt sem konstatáltam, hogy verset olvasok, rímek meg költői eszközök működnek míg összejön az élvezet. S hiába tanítottam utána, meg írtam szakdolgozatot Aranyból, s fedeztem fel, hogy rokonlelkek vagyunk, s hiába tudom, hogy abszolút tudatosan megtervezett mű, ez a mérce a remekműhöz, hogy elkap, beszippant, megsüketít, elvarázsol.

Úgy varázsolt el, hogy nem tudtam: klasszikust olvasok, a nyelv művésze szól hozzám. Nem különösebben fordulatos történet, ha elolvassuk a Tinódi-féle ősváltozatot, abban is benne van minden, mégis másképp működik. És mégsem az a bűvölet, amivel az indiánkönyveket (Karl May, Cooper és mások) olvasom. A tudatos olvasás első mozdulata egy jó érzés, egy otthonosság abban a világban, amit alkotott a szerző, ezt keresem minden könyvben ezután.