Magyar Elektronikus Könyvtár

CÍMLAP

Makkai Sándor

Az erdélyi református egyházi irodalom 1850-től napjainkig

BEVEZETÉS

Egyházi irodalomtörténet - nincs. Az egyházi írók munkásságáról és műveiről eddigelé, - ha külön cím, fejezet vagy szakasz formájában is, - az egyháztörténet emlékezett meg s ott természetszerűleg nem irodalomtörténeti szempontok vezettek s igy a vázlatos és rövid megemlékezések vagy összefoglalások voltaképpen csak függelékei lettek az egyház külső, politikai, intézményes történetének.

...

Az egyházi irodalom egy külön léttypus: a vallásos élet számára egyszerre az, ami az általános emberi élet számára a szépirodalom és filozófia együtt. Ábrázolás és magyarázat, művészet és tudomány együtt és mindakettőnél több azáltal, hogy célja szerint ideálhoz segítés, lelki gyarapítás, egyszóval építés. Nem lehet az "irodalom" kategóriájából kivetni, mert a művészet törvényei alatt áll; nem lehet a "tudomány" birodalmából száműzni, mert a logika és az ismeretelmélet, a psychologia, a történettudomány, a nyelvtudomány, az aesthetika és paedagogia tudományos törvényei alatt áll és nem lehet kisajátítani egyiknek sem, mert mindenekfelett a vallás léleképítő törvényei alatt áll. Szükségszerűen kell tehát elfogadnunk az "egyházi irodalom" külön kategoriáját (mint a vallásos élet mindenirányú ábrázolásának és magyarázatának építő jellegű írásmüvészetét) és így szükségszerűen kell múltját és fejlődését "egyházi irodalom történeti" szempont alá helyeznünk és megvilágítanunk.

Az egyházi írásművészet kritikája lenne tehát a megalkotandó feladat. Ha valaki hozzákezdene, hogy pld. az egyetemes keresztyén egyházi irodalom ilynemű történetét megirja, hamarosan rájőne, hogy mekkora feladatról van szó. De nemcsak hogy erről nem lehet beszélni, hanem egy elenyészően kicsiny, ránk nézve azonban annál fontosabb hajtásának; a magyar református egyházi irodalom történetének megirásáról sem, jelenleg. Ehez maga, a kétségtelenül jelentős mennyiségű és értékű anyag is hiányzik, amennyiben ilyen célzattal sem összegyűjtve, sem áttanulmányozva, sem rendezve, sem méltatva nincsenek a vonatkozó irodalmi termékek. Meggyőződésem az, hogy épen a speciális irodalomtörténeti értékelés szempontjának hiánya miatt a magyar református egyházi irodalmi kincs úgyszólva sötétségben és ismeretlenségben kallódik s absolute nem termékenyíthet még egy ma annyira szükséges egyházi irodalmi megújulást és munkát.

...

A lelki munkának két közvetítője, továbbá két fegyvere van, védelmi és támadási szempontból is s ez az élő szó és az írott szó. Az élő szó hatalma pedig rettenetes és siralmas hanyatlást mutat az egyházi munkában és pedig kétségtelenül azért, mert hiányzik az irodalmi alapja, alátámasztása és erőtartálya. Az egyház élete hitének öntudatosításán fordul meg pásztorai és hivei lelkében. Az öntudatos hit bizonyságtételein. Hogy ezek a bizonyságtételek az élő szó szárnyain milyenek ma az igehirdetésben, vallásos nevelésben stb., arról jobb nem beszélni. De ennek döntő oka abban van, hogy megvettetett a hit irodalmi öntudatosítása, az írott szó óriási jelentősége és erejének megfelelő nivóju, szervezett igénybevétele. Persze, ilyen irodalmi öntudatositás megint nem lehetséges a mult irodalmi öntudatosításainak kritikai ismerete nélkül, ami pedig hiányzik. Most pedig ne feledjük el azt a tényt, hogy a mult lelke és ereje ránknézve kizárólag irodalmi emlékeiben él s azt a lépcsőt adja, amelyen mi mai munkánk magaslatára léphetünk; másfelől, hogy a mi munkánk és lelkünk erejét szintén csak irodalmi obiectivizálása adhatja a jövőnek s enélkül a jövendő nemzedék lába alól hiányozni fog a talaj. A legkomolyabban kell egyházunkat figyelmeztetnünk arra, hogy ha a ref. keresztyénység mindenkor leghatalmasabb fegyverét, az írói tollat elveti, ha irodalmilag nem képes magát propagálni, akkor megtagadta Kálvintól elkezdve valamennyi bizonyságtevőjét és népe a szekták karjai közt fog elveszni, amelyek ezt a fegyvert a maguk módján erőteljesen alkalmazzák, pedig semmiféle komoly tradiciójuk e tekintetben a magyar multban nincs. De hagyjuk most ezt a hangot. Egy kisérletet akarunk tenni az alábbiakban az egyházi irodalomtörténet szempontjainak alkalmazásával. Egészen közeli és egészen szűk területen csupán, a hozzánk, erdélyi magyar reformátusokhoz legközelebb eső részleten. Megkíséreljük vázolni az erdélyi református egyházi irodalom életét az utolsó 70 év alatt, az 1850-es évektől kezdve napjainkig.

Ez az időszak három nemzedék munkáját foglalja magában. Az első nemzedék munkásságát 1850-1895-ig számítjuk, a szabadságharcot követő absolutizmus éveitől a nagyenyedi theologiai akadémia működésének megszüntéig, illetve a kolozsvári theol. fakultás megnyiltáig. A második nemzedék munkáját 1895-től 1918-ig, az erdélyi egyházkerületnek az egyetemes magyar ref. egyháztól való elszakíttatásáig; a harmadik nemzedék munkásságának kezdete pedig az azóta eltelt évekre s a jelenre esik. Mint kísérlet, mely nem is támaszkodhatik szilárd alapokra, s melynek tárgya átnyúlik a jelenre, az esetleges subiectivitástól nem lesz mentes az itéleteiben, de törekvésem az, hogy a szempont és az értékelési elv a lehető legmagasabb és legelfogulatlanabb legyen. A kép talán szegényes, de van benne annyi értékes elem, hogy fokozott munkára és öntudatosságra sarkalljon. Ez pedig jövendőnk kulcsa. Még csak azt kell megemlítenem, hogy e keretek közt nem a teljességre, hanem a jellemzőre kell helyeznem a sulyt s még ez aránylag rövid időszak nem túlságosan gazdag egyh. irodalmának sem adhatom legapróbb jelenségeiig és termékeiig terjeszkedő képét. De újra hangsúlyozom, hogy célom nem adattárt, bibliográfiát és folyóiratszemlét adni, hanem a lelket és annak életmozzanatait legjellemzőbb megnyilatkozásaiban felmutatni.