Bevezetés

Ez a kis gyűjtemény az európai lirának egy egész évezredéből válogat. S ennek az évezrednek irodalma, s egyáltalában egész szellemi élete, az átlag mai olvasó előtt jóformán teljesen ismeretlen.

Az első ének, amelyet közlünk, szent Hilariustól való, aki Krisztus után 366-ban halt meg. Az utolsó legkorábban a XVI. század végén keletkezhetett.

Ez az óriási időköz magában foglalja azt a kort, melyet még nemrég is sötét középkornak volt szokás nevezni. Ma már nem divat ez az elnevezés: egy kicsit talán mosolygunk is rajta. De ha meg kellene rajzolnunk Európa századainak térképét: hányunknak mappája mutatna e hosszú periódus közepén egyebet ama bizonyos fehér foltnál, mely a közelmúlt földabroszain a "legsötétebb Afrikát" jelképezte?

Különös kép az, amit irodalmi tudatunk e hatalmas korról elibénk fest: az eleje vég, és a vége kezdet. Az elején a nagy római kultúra lassú fölbomlását látjuk; a végén a modern nemzeti irodalmak ébredése ragadja meg figyelmünket. Mi van a kettő közt? Néhány krónikás és theológus neve rémlik: vad harcok rengetege és skolasztikus szőrszálhasogatások útvesztője. Ágostontól Dantéig mintha ezeréves ür tátongana. Hol az a név, mely e két meredek partot összeköti? hol az a költő vagy költemény e korból, mely műveltségünkbe elválaszthatatlanul beszívódva, az európai irodalom lelkének megszakítatlan folytonosságát dokumentálná? Zavarba jönne a legtöbb olvasó, ha e kérdésekre felelnie kéne.

A himnuszgyűjtemény, melyet közönségünk kezébe adunk, bizonnyal sokak számára meglepetés lesz. Ez az ötven költemény, sok ezerből kiválogatva, nem pusztán véletlen kuriózuma egy naiv s barbár kornak. Aki végiglapozza, lehetetlen nem éreznie még e gyérszámu példákból is a fejlődést, egy egész hatalmas költészet áramát, mely e kincseket fölvetette, mint egy folyó a csillogó habjait. Folyó, mely ezredéven folyt keresztül, még valahonnan a klasszikus irodalmak multbatünt hegyláncainak aljából eredve, s táplálva egy viszontagságos világrész szellemi életének titkos és hangos forrásaival, ismerve apályokat és csodálatos dagadásokat, s szabályos életpályát rajzolva meg, hogy majd hullámaival a modern európai költészet tengerét gazdagítsa.

Csakugyan, a lirának oly gazdagságáról van itt szó, mely nélkül a mi modern költészetünk el sem képzelhető. Tudva vagy tudatlanul, mindannyian e jámbor középkori himnuszköltők örökösei vagyunk; formában, szinben, érzésben, gondolatban egyformán tőlük függünk, és koldusok lennénk őnélkülük. Az olvasó nyomon követheti e költészetben, hogyan fejlett ki a modern lira formája az antikéból, a modern lirai érzés az antikból; annyira, hogy az ú.n. renaissance, az antik költészet felújult utánzása, elszegényedést, elhidegedést, visszaesést hoz a modern lirai értékek szempontjából. Ha az európai lira bármely más időbeli áramával hasonlítjuk össze ezt a költészetet: az ókori görögtől a mai angolig, bizonnyal egyet sem találunk, melynek fontossága a lirai érzés és kifejezésmód történetében nagyobb volna, mint a középkori latin liráé.

De nem is gondolva erre az irodalomtörténeti fontosságra: mily gazdag dokumentum! mily érdekes tanulmány! mily raffinált művészet! mily bűbájos poézis! mennyi ős, naiv érzés! mennyi gondolati szubtilitás! mennyi gyöngédség, finomság, szin, zene, öröm és szárnyalás! És mennyi változatosság az örökegy témában! S mennyi egység a változatosságban! Milyen különös egy irodalom ez, századokon és népeken keresztül, két virágkorával, melyek egymástól annyira különböznek, s mégis egy sodrával, lobogó formaboldogságában s időnkinti bájos elügyetlenedéseiben! Primitiv ez a költészet néha olyan módon, ahogy a gótikus katedrálisok művészetéről lehet azt mondani, hogy primitiv: amelynél gazdagabb, formailag túlfejlettebb művészet talán nincs is a világon. Néha ahogy egy Giotto-, egy Duccio-kép, egy bizanci mozaik primitiv. S mindaz, amit a régi, ájtatos művészetekben szent nosztalgiával bámulunk s szeretünk...

...