Az oldal megtekintéséhez JavaScript1.1 szükséges. Ajánlott böngésző: Internet Explorer5.0-.

 

 

Szokatlan kérés

Edit azt hitte, klimaxos panaszai vannak, mikor gyakran érzett gyengeséget, s biológiai egyensúlya felborult.
– Majd csak elmúlik – nyugtatgatta magát –, számolni kell ilyen tünetekkel az embernek az ötvenes éveiben.
Teltek a hetek, de javulás helyett mindig gyengébb lett, panaszai nem akartak szűnni.
– Menj el orvoshoz – biztatta férje, aki nagyon szerette harmincöt évi házasság után is a nejét.
– Tudod, mikor voltam nőgyógyászaton? Mikor Bandi született. Annak pedig már több mint harminc éve.
– Elkísérlek, – javasolta a férj, – ami nem volt kis dolog tőle, mert városi vezetőként és sok társadalmi megbízatással terhelve jó előre be volt osztva minden perce.
– Beszélek Kiss professzorral, hogy mikor tudna fogadni.
– Olyan kellemetlen… – próbált az asszony kibúvót találni.
– Nem engedem, hogy tovább húzd az időt, betegség is lehet a háttérben. Biztos kapsz valami gyógyszert, és rendbe jössz. Nem érdemes szenvedni – mondta István.
Edit szorongva lépett be a kórházi rendelőbe, de a beszédes ápolónő nagyon kedves, figyelmes volt vele szemben, így hamar megnyugodott.
A professzor rosszallóan csóválta a fejét, mikor megtudta, a paciens évtizedekkel ezelőtt járt szakrendelésen.
A vizsgálat elvégzése után így szólt:
- Asszonyom, tumort észlelek. Mióta nincs jól? Mert ez nem egyik napról a másikra keletkezett – mondta szemrehányóan.
A válasznak most már nem volt jelentősége.
- Mancika! Vegyen le mintát a vizsgálathoz. Mához egy hétre ismét várom – bocsátotta el az orvos.
Edit nagyon elkeseredett. Bánta már, hogy nem jött el az első tünetek megjelenésekor. Nehezen teltek a napok, éjszakáit, pedig nyomasztóvá tette annak latolgatása, hogy mi vár rá. Végre elérkezett az óra, mikor újra ott toporgott a rendelő várójában. Mancika komor arccal hívta be, s a professzor ismertette az eredményt. Méhnyakrák. Rosszindulatú. Edit úgy érezte, forogni kezd vele a szoba. Mancika közbeszólt:
– Itt van a hölgy férje is. Behívjam?
– Hívja – intett neki az orvos.
István elsápadt a hír hallatán.
- Kaphatnék egy pohár vizet? – kérdezte, mert teljesen kiszáradt a szája. Mancika készségesen nyújtotta felé a poharat.
- Sürgős műtétre van szükség – mondta a professzor –, de ez sem garantál semmit. Nagyon előre haladott a betegség.
István, mikor felfogta, hogy feleségére, – akire szilárd sziklaként támaszkodhatott mindig – milyen nagy műtét vár napokon belül, s mennyire rosszak a kilátásai, – elkeseredett. Nem csak az asszonyt sajnálta, de saját magát is. „Minden sikeres férfi mögött ott egy nagyszerű nő” – hallotta barátai érvelését, mikor meghívta őket egy-egy partira, ha miniszteri elismerést vagy kitüntetést kapott munkájáért.
– Így igaz – dicsekedett ilyenkor. – Edit nélkül nem lehetnék az, aki vagyok.
Bár felesége is dolgozó nő volt, – egy tervező vállalat osztályvezetője, – férjét maximálisan kiszolgálta. Kikészítette neki naponta a tiszta holmit, István azt sem tudta, hol tartják a zoknikat, fehérneműket. Készen várta minden este a meleg vacsora is, amit Edit mindig az ő ízlésének megfelelően tálalt. Még arra is szakítottak időt, hogy véleményt cseréljenek egymás munkahelyi problémáiról.
– Te hogy döntenél ebben az esetben? – tette fel István az okos asszonynak a kérdést, ha egy-egy számára gondot okozó döntést kellett meghoznia. Nem csak kikérte, de meg is fogadta a tanácsokat, melyekről mindig bebizonyosodott, hogy jók, célravezetők voltak.
Most nem tudta elképzelni, mi lesz vele, ha Edit ágynak esik.
A műtétre hamarosan sor került, s egyértelművé vált, hogy a rák áttéteket képezett, megtámadta az egész szervezetet. Megindult a harc az életért, melyben Edit legnagyobb támasza Mancika lett, a professzor jobb keze, aki egyébként szülésznői képesítéssel is rendelkezett. Manci 35 éves volt, hajadon. Nem lehet tudni, hogy enyhe szemtengely ferdülése, vagy be nem álló szája riasztotta el a férfiakat. Ápolt külseje ellenére nem talált férjet, de még udvarlót sem. Jó szívű volt pedig, s az empátia szinte túltengett benne. Figyelt mindenkire, évek múlva is emlékezett a betegekre, az Isten is egészségügyi dolgozónak teremtette. Most a nagy bajban Edit mellé állt. Hízelgett a hiúságának is, hogy egy ilyen „nagy” ember családi gondjaiban segíthet. Ő édesanyjával élt egy kis lakásban, s nem volt köztük felhőtlen a viszony, mert a mama is rendkívüli beszédkészséggel volt megáldva, s mint a közmondás is állítja: „Két dudás egy csárdában nem fér meg.”
Mancika összebarátkozott Edittel, s minden nap, munka végeztével meglátogatta. Nem volt köztük akadály a húsz év korkülönbség. Ellátta a beteg asszonyt tanácsokkal, fájdalomcsillapító injekciókkal, befestette a haját, áthúzta az ágyneműt, elvégzett sok kisebb házimunkát. Edit pénzt ajánlott neki a segítségért, de ő ezen megsértődött.
– Hogy gondolod? Szeretetből, barátságból teszem, amit teszek – érvelt.
Megszervezte, hogy patyolatba kerüljenek István ingjei, és kihordásos ebéd, vacsora érkezzen. Edit, – aki egyre fogyott, és már felkelni sem tudott az ágyból – elégedetten nézte, hogy Mancika – mint korábban ő – ugrál a gondterhelten haza érkező István körül, felakasztja kabátját, elteszi kalapját, megmelegíti a vacsoráját.
– Mi lenne velünk nélküled? – tette fel a férfi egyszer az elismerésnek szánt kérdést, – melyre Edit felfigyelt.
– Tényleg, mi lesz Istvánnal, ha én már nem leszek? – Okos asszony volt, tudta, hogy az elkerülhetetlen esemény hamarosan bekövetkezik, s férje – közel a hatvanhoz – ha egyedül marad, nagyon szerencsétlen lesz. Bánta már, hogy túlságosan elkényeztette, kiszolgálta, mert ez az elismert, magas egzisztenciával rendelkező férfi az egyszerű hétköznapi dolgokhoz egyáltalán nem értett, egy teát sem tudott megfőzni. Azt is tudta, hogy annyira szereti, és úgy összeszoktak, hogy hatvan évesen, saját elhatározásából már nem fog új házasságra lépni, ha őt elveszíti.
A jó lelkű, energiával teli ápolónőt elnézve egyre inkább kialakult benne, hogy a saját sorsa már eldőlt, a legfontosabb, hogy István ne maradjon magára.
Mancika maradhatna házvezetőnőnek mellette – ez volt az első ötlete, de elvetette.
Mi van akkor, ha mégis jön egy férfi az életébe, és már nem tudja vállalni a házimunkát?
Rájött, hogy egy biztonságos megoldás van, ha Manci István felesége lesz.
Egy csendes téli délután, mikor ápolója megérkezett, – és már vitte is neki a gerezdekre bontott mandarint – az asszony így szólt hozzá:
– Gyújts egy szál gyertyát, az olyan nyugalmat teremt. Ott találod, az íróasztal alsó fiókjában. Beszélni szeretnék veled.
– Érzi közeledni a véget – állapította meg magában Manci. Lángra lobbantotta a gyertyát, majd az ágy szélére ült, és megfogta az asszony szinte súlytalan kezét.
– Volna egy kérésem – kezdte Edit. – Fél éve ismerlek, megkedveltelek. Szeretném, – ha már nem leszek, és István ezt feldolgozta – ti ketten összeházasodnátok.

Manci mindenre számított, de erre a kérésre nem. Istvánt egy köztiszteletben álló embernek tartotta, s mivel apja lehetett volna, soha nem nézett rá úgy, mint egy férfira. Zavarba jött, nem tudta, mit mondjon.
– Csak nem gondolod, hogy volt ilyen szándékom? – tette fel a kérdést az asszonynak.
– Természetesen nem. Úgy látom, szimpatikus vagy neki, és te sem lennél egyedül. Gondolkodj ezen, nem kell azonnal válaszolnod.
– Vele már beszéltél erről? – kérdezte Manci.
– Még nem, de ismerem annyira, hogy mérlegelni fogja, és elfogadja, hogy így lenne jó mindkettőtöknek.
Aznap éjjel nem jött álom Mancika szemére. Elképzelte, hogy ő a város egyik legbefolyásosabb emberének a neje. Gondtalan jólét vár rá, fogadások, estélyi ruhák, utazások, s minden jó, ami eddig kimaradt az életéből.

Két hét múlva Edit örökre elaludt.
Angliában élő fia rábeszélte apját, hogy a nagy polgári lakást cserélje egy jó környezetben lévő kisebbre, hogy ne emlékeztesse minden elvesztett feleségére.
Manci az új lakásban is ellátta a háztartást, amit a felnőtt fiú is megértéssel fogadott.
Fél év múlva sor került az esküvőre.
Edit jó emberismerő volt, Manci áldozatkész feleségnek bizonyult.
István magas kort élt meg, nyolcvan éves elmúlt, mikor követte első feleségét, – aki halála után is gondoskodott róla.

2012. © A honlapot az Irodalmi Rádió készítette: www.irodalmiradio.hu