Az oldal megtekintéséhez JavaScript1.1 szükséges. Ajánlott böngésző: Internet Explorer5.0-.

 

 

Az életmentő cigánykártya

András és Angéla évfolyamtársak voltak az egyetemen. Komoly életpályát választottak, az emberek gyógyítását állították célként maguk elé.
A fiú harmadéves korában figyelt fel évfolyamtársnőjére, a szép, hosszú, szőke hajú lányra, aki mindig az előtte lévő sorban ült az előadásokon, és szorgalmasan jegyzetelt.
Idővel azt vette észre, hogy fontos számára ez a lány, s kereste a lehetőséget, hogy az egyetemen kívül is találkozzon vele, de Angéla nem viszonozta érzelmeit.
Ő ennek ellenére elhatározta, hogy addig nem nyugszik, míg meg nem hódítja, és feleségül nem veszi.
Az egyetem elvégzése után egy kórházba kerültek, ahol az ebédlőben gyakran találkoztak és beszélgettek.
Egy alkalommal Angéla elmondta, hogy egy dokumentumfilmben látta az éhező és beteg afrikai gyerekeket, és úgy döntött, az ő gyógyításuknak szenteli az életét.
Jelentkezését örömmel fogadta egy segélyszervezet, s rövidesen indulhatott a fekete kontinensre az alig egy éves szakmai gyakorlattal rendelkező doktornő.
András próbálta lebeszélni tervéről. Kelet-Kongóba készült, hogy igazi hétköznapi hősként élve az életét, menekülttáborokban sínylődő gyerekeket gyógyítson.
– Magadat is veszélybe sodrod – figyelmeztette András. – Tudod, milyen betegségekkel kell szembe nézned?
– Tudom – válaszolt Angéla. – Bélférgesség, rühesség, bőrbetegségek, fertőzött sebek, malária, tbc, aids, tüdőgyulladás…
Ami a leggyakoribb halálok, a gyermekek alultápláltsága. Jelenleg legalább 960 millió ember éhezik a földön, 30 ezer gyerek hal meg naponta a szegénység miatt. Legtöbbjük az ötödik életévét sem éli meg.
– Nem tudod megváltoztatni a világot. Ne veszélyeztesd saját életedet is! – könyörgött neki András.
– Eddig burokban éltem. Nem lehetek közömbös mások szenvedése iránt. Minden maradna a régiben, ha mindenki úgy gondolkodna, mint te – mondta az orvosnő, és másnap elutazott.
András hónapokon keresztül nem kapott hírt sem felőle.
– Talán az életben sem látom többé – feltételezte.

Esténként az interneten egy közösségi oldalon nézelődve talált rá Anikó fotójára, aki megtévesztésig hasonlított Angélára. Nagy távolságra – 200 km-re – laktak egymástól, de szabadnapjain András felkereste a nőt. Kiderült, hogy Anikó férje három éve autóbalesetben meghalt, s egyedül élt kisfiával egy dunántúli falucskában. Miután megtudta, hogy András orvos, mindent megtett bizalma elnyerése érdekében. Terve az volt, hogy amint lehet, hozzá megy feleségül. Fontolgatta ezt annak ellenére, hogy minden gondolata első szerelme, – elvesztett férje – emléke körül forgott. Tudta, hogy a földön további létét csak egy újabb házassággal szilárdíthatja meg.

Egy alkalommal, mikor új kedvesénél töltött hétvége után András utazott vissza a fővárosba, a vonaton hosszasan elgondolkodott azon, hogy jó úton jár-e? Igaz, hogy külsőre hasonlított a két nő, de Angéla műveltsége, elhivatottsága, határozottsága – melyek számára pozitív tulajdonságok voltak – az új partnernőben nem voltak fellelhetők.
Az állomás épületéből kilépve egy jól öltözött cigányasszony szólította meg.
– Fiatalúr! Mondanivalóm van az ön számára.
András soha nem gondolta volna, hogy valaha is szóba áll egy ilyen nőszeméllyel, de friss kételyei és az asszony kezében lévő színes kártyacsomag láttán az ördög nem hagyta nyugodni.
– Még soha nem jósoltak nekem. Mit veszíthetek, ha meghallgatom, mit akar mondani ez a nő – gondolta.
Kabátja belső zsebéből előhúzott egy papírpénzt, és átnyújtotta.
– Mondjon nekem valami jót – kérte.
A jósnő gondosan eltette a pénzt, és hosszasan keverte a színes kártyalapokat, mielőtt kiterítette őket egy nagy kartondoboz tetején.
Ezek után tenyerét a kártyák felett mozgatva hármat kiemelt.
– Uram, ön vakvágányon van. Nem magához való a nő, akit választott. Nagy a műveltségbeli különbség önök között.
Ez a jós tud valamit – gondolta András, és kíváncsian várta, mit mond még.
– Ezen kívül maguk közt áll egy halott ember. Maga soha nem lesz első ebben a kapcsolatban – fejtegette mondanivalóját a jós.
A legfontosabb azonban itt van a harmadik lapban. A maga igazi kedvese nagy bajban van.
Súlyos betegség gyötri, és ha nem kap napokon belül segítséget, meghal. Csakis maga segíthet rajta. Ne tétovázzon, nincs sok ideje – mondta nyomatékkal, és összecsapta a kártyáit.

Andráson különös nyugtalanság vett erőt. Másnap reggel felhívta a segélyszervezetet, mely Angéla kiutazását szervezte és támogatta.
– Mit tudnak róla? – kérdezte.
– A doktornő gyengélkedik. A jelek szerint tüdőgyulladása lehet, már második hete – tájékoztatták.
András azonnal kivette éves szabadságát, beszerzett minden lehetséges gyógyszert, – melyre gondolta, hogy szükség lehet, – s a leghatékonyabbak a feltételezett kór gyógyítására.
Harmadik nap már indult is repülőgéppel az afrikai menekülttábor környékére, ahol feltételezte, megtalálja Angélát.
A repülőtértől több órás, körülményes út megtétele után jutott el a táborba, ahol elmondta, kit keres.
Lábát már sebesre törte a sok gyaloglástól a szokatlan bakancs.
Egy sátorban, nyomorúságos körülmények között talált rá Angélára.
Látszott rajta, hogy magas láza van, arca tűzpiros volt, szemeit alig tudta kinyitni.
Az angol orvos csoport tagjai, – akik kezelték – reménytelennek tartották már felgyógyulását. A náluk lévő gyógyszerek nem voltak kellően hatékonyak a kór kezelésére.
András nagy hatékonyságú, – kizárólag kórházakban használt – injekciókat vitt, s egyet azonnal be is adott kedvesének.
Angéla rápillantott, látszott rajta, hogy megismerte Andrást.
– Te itt? – kérdezték szemei.
– Igen – válaszolta az orvos. – Azért jöttem, hogy meggyógyítsalak.
Egy lepedőt megnedvesített, s a nő forró testére tekerte.
A sátor előtt lobogó tűznél afedim teát főzött, melybe propolisz tinkturát csepegtetett, és ezzel gyakran megitatta a beteget.
Az injekciók, a borogatás és a gyógytea már másnapra kevés eredményt hoztak, egy hét múlva pedig Angéla már lábra állt, és napról napra erősödött.
András el nem mozdult mellőle. Angélát különös érzés kerítette hatalmába. Ez az ember megérezte, hogy bajban vagyok, eljött hozzám, ebbe a földi pokolba, hogy megmentsen. Ki tette volna ezt meg rajta kívül értem? – kérdezte saját magától. Miközben ezeken a dolgokon gondolkodott, érezte, megszerette egykori évfolyamtársát.
Három hét múlva Angéla egészsége helyreállt.
– Veled maradok – mondta neki András. – Nem tudlak magadra hagyni, mert félek, megint megbetegszel, és nem lesz, aki segítsen rajtad. Meg aztán látom én is, hogy itt igazán szükség van a munkámra – tette hozzá.


2012. © A honlapot az Irodalmi Rádió készítette: www.irodalmiradio.hu