XXI. századi rabszolgasors
Régen terveztem már, hogy felkeresem kedves, volt osztálytársamat, hogy a középiskolai évek élményeit felelevenítsük és tájékozódjunk egymás életének alakulásáról.
Kora reggel vonatra ültem, hogy eljussak az ország keleti csücskébe.
A fülkében csak néhány utas tartózkodott. Harsányan beszélgettek.
Egy országos visszhangot keltett bírósági ügy lezárásáról folyt a diskurzus.
– Vannak ennél cifrább dolgok is – szólalt meg egy idősebb asszony.
Azt hallgassák meg, ami a mi falunkban történt egy emberrel…
Az emberek érdeklődéssel fordultak felé.
Az asszony elbeszéléséből egy XXI. századi rabszolgasors bontakozott ki.
A 70 év körüli Jani bácsinak meghalt a felesége. Mari néni jó asszony volt, rendben tartotta a szép, nagy házat, ellátta a háztartást, és maximálisan kiszolgálta férjét.
Távozásával hatalmas űrt hagyott maga után.
A megözvegyült férfi egy teát sem tudott megfőzni, képtelen volt önálló életre.
Hamarosan lett egy élettársa, aki addig egyedül nevelte fiúgyermekét.
Eleinte úgy tűnt, Jani bácsi élete ismét sínen van. A probléma később abból adódott, hogy az öreg túl gyakran hasonlította össze az új asszonyt volt feleségével.
Mari bezzeg jobban főzött, nagyobb rendet tartott, mindenben különb volt, – mindig ez volt a végeredmény.
Az élettárs eleinte lenyelte a kellemetlenkedő megjegyzéseket, de egyszer csúnyán kifakadt. A veszekedés a kapcsolat megszakítását eredményezte.
Az asszonynak lakása nem volt, ezért fiával együtt – aki apjaként szerette Jani bácsit – a portán maradt.
Az udvari kis házban lakott a volt élettárs a fiával, a szép házban Jani bácsi – ismét magányosan.
Az öreg éppen a szakítás miatt kesergett, mikor egy vashulladékot gyűjtő idősebb férfi szólította meg. A magányos ember örült, hogy valakinek kiöntheti bánatát.
Az idegen nagyon megértő volt, együtt érzett az özvegyemberrel, mikor az arról panaszkodott, hogy milyen nyomasztó a magány.
– Várjon csak! – szólt az idegen az öreghez. – Kommendálok én magának egy jóravaló asszonyt. 52 éves, csinos, ügyes, házias, jól jár vele.
Jani bácsi ráállt, s várta a találkozást az új nővel.
Másnap az idegen férfi elvitte bemutatni neki a szép, fekete, jól öltözött hölgyet, aki igen kedves volt a szeretetre vágyó öreg férfihez.
Két nap múlva oda költözött, három hónap elteltével pedig összeházasodtak.
Jani bácsinak kiemelkedően jó nyugdíja volt, kétszer annyi, mint az átlagos nyugdíj.
Az új asszony azt mondta, ne legyen gondja semmire, majd ő intéz mindent. Elmagyarázta az öregnek, hogy ehhez bankszámlát kell nyitni, arra irányítani a nyugdíjat. Megnyugtatta, hogy bízza rá nyugodtan a rezsi költségek rendezését, a háztartás vezetését. Természetesen, – mondta, neki ehhez szüksége van bankkártyára, hogy hozzáférhetősége legyen a pénzhez.
Ez így is lett.
Az asszony ezzel nem elégedett meg. Rövid időn belül elérte, hogy Jani bácsi ajándékként ráíratta a ház felét. Adás-vételi szerződést is kicsikart férjétől, annak gépkocsijára. Igaz, hogy nem fizetett egy fillért sem, de használta, később pedig elvitte a kocsit.
Idő közben kiderült, hogy az új asszony nem más, mint a vashulladékot gyűjtő, kommendáló férfi elvált felesége. Az is bebizonyosodott, hogy a válás ellenére nem szakadt meg köztük a kapcsolat. Oly annyira nem, hogy idővel az asszony a volt férjhez költözött, a szomszéd faluba, de továbbra is Jani bácsi feleségének tartotta magát.
Az elköltözés után is rendszeresen felvette az öreg nyugdíjának jelentős részét, és saját céljaira fordította.
Jani bácsinak egyre kevesebb pénze maradt, hátralékba került a rezsiköltségekkel.
Gyakran napokig nem evett, mert nem volt a számláján pénz.
Hamarosan legyengült, kórházba került.
A törvényes feleség a kórházban meglátogatta, és ígérte neki, hogy jó ellátásban lesz része, elviszi a volt férjével közösen lakott házba, amíg lábadozik.
A félig gyógyult embert a kórházból kiadták.
Ezek után a vashulladék gyűjtő ember házában „ápolták”.
Ez abból állt, hogy egy fűtetlen szobába bezárva tartották. A kulcsra zárt szobából az öreg kimenni nem tudott, egy lavór és egy vödör helyettesítette a fürdőszobát. Az asszony naponta egyszer-kétszer ránézett, vitt neki egy kávét.
Élelmet csak ritkán kapott és keveset, éppen annyit, hogy ne haljon éhen.
Agyvérzéssel újra kórházba került.
Erről valahogy értesült a nevelt fia és Jani bácsi volt élettársa. Féltették az öreget, mert érezték, hogy rossz kezekbe került.
Elmentek az orvoshoz, kérték, hogy ne adják ki a feleségnek.
Mikor az orvosok úgy döntöttek, hogy otthon lábadozhat tovább, megjelent érte a feleség.
– Nem akarok vele menni – mondogatta az öreg, de az asszony bemutatta a házassági anyakönyvi kivonatot, így az orvos nem tehetett mást, engedte, hogy a feleség elvigye férjét.
Ugyanaz a sors várt Jani bácsira, mint korábban. Bezárták, éheztették.
A nevelt fiú ekkor már jobban figyelemmel kísérte az öreg sorsát.
Ő volt az, aki kiszabadította fogságából és a válóperes eljárás megkezdéséhez, hozzásegítette.
A bíróság végül felbontotta a házasságot, a Jani bácsi javai elvételének „jogalapja” megszűnt, ismét saját maga rendelkezhetett nyugdíjával.
– De mit hoz a jövő? – tette fel a kérdést a történetet elbeszélő asszony.
Fog-e tudni élni új szabadságával az önmagát ellátni képtelen öregember?
A történetet csendben hallgató utasok közül többen voltak azonos véleményen arról, hogy a hozzátartozók nélkül maradt idős emberek gyakran kerülnek szélhámosok csapdájába.