Az oldal megtekintéséhez JavaScript1.1 szükséges. Ajánlott böngésző: Internet Explorer5.0-.

 

 

Az életmentő patkány

A reumatológiai szakrendelő folyosóján sokan várakoztak. Csend volt, mindenki magába roskadva várta, hogy sorra kerüljön.
Egyszer csak egy nyolcvanhoz közeli, ősz hajú, kedves arcú néni érkezett, egy mentőkísérő által támogatva.
– Itt tessék megvárni, majd jövök – köszönt el tőle az ápoló, miközben helyet szorítottak patronáltjának az emberek.
– Várok kedveském, türelemmel – mondta a néni és leült.
A néni – előrehaladott kora és mozgáskorlátozottsága ellenére – különös derűt sugárzott.
Szétnézett, keresve, kinek a tekintetét tudja elkapni, hogy kontaktust teremtsen vele.
A körülötte ülők barátságosan visszamosolyogtak rá, és ő csak erre várt.
Azonnal kinyitotta élete könyvét.
Perceken belül vibrálni kezdett a levegő, izgalmasabbnál izgalmasabb történetek kerültek terítékre a messzi múltból, a háborús időkből.
Minden szempár az egyszerűen öltözött idős asszonyra – Margit nénire – szegeződött, aki népes hallgatóságát látva rögtönzött történelem órát tartott a betegeknek.
Mikor egy pillanatra elhallgatott, – hogy zsebkendőt vegyen elő táskájából – az egyik beteg megkérdezte:
– Hol szedte össze ezt a csúnya betegséget, ami akadályozza a mozgásban?
– A bányában – hangzott a meglepő válasz. – Több mint harminc évig dolgoztam Lyukóbányán, gépkezelőként, föld alatti munkán. A hideg, nyirkos levegőn nyomorodtam így meg.
Azért, ha visszagondolok, voltak jó dolgok is, – mondta.
Hallgatósága érdeklődve figyelt.
– Ugyan, mi jó lehet egy bányában? – ez a kérdés látszott az emberek szemében.
– Volt egy különösen jó barátom. Egy patkány. Neki köszönhetem az életem – kezdte mondanivalóját.
Az úgy volt, – folytatta – hogy hozzám szegődött egyszer ez az állat. Szóltam hozzá, adtam neki egy falat kenyeret, attól kezdve aztán minden reggel várt rám azon a helyen, ahol reggelizni szoktam.
Mindig együtt reggeliztünk. Így ment ez hosszú időn át. Napközben eltűnt, de délután, – mintha megérezte volna a műszak végét – megint előjött, hogy lásson.
Nevet is adtam neki, Jenőnek szólítottam.
Nos, Jenő egy alkalommal délután – szokása szerint – előkerült. Ilyenkor megsimogattam, elköszöntem tőle és mentem társaimmal a felszínre.
Most nagyon furcsán viselkedett.
Izgatott volt, ugrált, s oda-vissza szaladgált előttem, nem akart az átjárón kiengedni. Próbáltam nyugtatni, és átmenni a bánya másik részébe, társaim után, de belém kapaszkodott, és szinte tolt vissza.
Legalább három perc telt így el, hogy egyszerűen nem engedett távozni.
Egyszer csak hirtelen, hatalmas robajjal beszakadt az a rész, ahol társaim tartózkodtak.

Többen meghaltak, vagy súlyos sérülésekkel kórházba kerültek.
Egyedül nekem nem lett semmi bajom az ijedtségen kívül. Hosszú időbe telt, míg rám találtak a mentők.

Az emberek iszonyodnak a patkánytól, – mondta –, pedig állítom, hogy okos állat.

Még szívesen hallgatta volna mindenki a különös barátság folytatásáról szóló történetet, de Margit nénit behívták vizsgálatra, – soron kívül, – mivel mentővel érkezett.

Az ajtóból még visszaszólt:
– Igen, kedveskéim, egy patkánynak köszönhetem az életem.


2012. © A honlapot az Irodalmi Rádió készítette: www.irodalmiradio.hu