Az oldal megtekintéséhez JavaScript1.1 szükséges. Ajánlott böngésző: Internet Explorer5.0-.

 

 

A zarándokút

A zalai dombok között elterülő kis település egyik háza előtt szinte azonos időpontban állt meg két gépkocsi.
Egyikből rövid, szőke hajú fiatal nő szállt ki, kezében orvosi táskával. Gyors mozdulatokkal bezárta a kocsi ajtaját, és a bejáratnál a csengőt kereste. Nem kellett sokáig keresgélnie, mert középkorú, kisírt szemű nő lépett ki az előszoba ajtaján, s kezében kulcsot zörgetve igyekezett a kapuhoz.
Közben a másik gépkocsi utasa is kikászálódott, s reverendában, kezében imakönyvvel csatlakozott a két nőhöz.
– Nem ad életjelt! – jajgatott a háziasszony, – újabb zsebkendőt húzva elő zsebéből.
A hálószobában, – a franciaágyon – ötven év körüli férfi feküdt mozdulatlanul.
Az orvosnő csak ránézett, s látta, hogy a férfi már nem él.
– Rosszul érezte magát reggel, mondtam, hogy maradjon ágyban, ne menjen dolgozni. Mire a boltból hazajöttem, már így találtam – siránkozott az asszony.
Miután a teendőket megbeszélték, az orvosnő és a pap egyszerre távoztak. Az özvegytől elbúcsúzva a fiatal doktornő könnyei kicsordultak.
Péter atya ezt meglátva vigasztalni kezdte.
– Hiába! Pályatévesztett vagyok – mondta könnyeit letörölve Lívia. – Minden haláleset megvisel.
– Mindennek megvan az órája és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt, van ideje a halálnak is. Az ő ideje most érkezett el – mondta a pap a nő vállára téve a kezét.
Akarja, hogy beszéljünk erről részletesebben?
– Szükségem volna lelki támaszra, mert ha az életszemléletem nem fog megváltozni, nem sok jövőm van ezen a pályán – válaszolt a doktornő.
A pap megadta neki mobil telefonja számát, s megállapodtak abban, hogy az esti órákban keresni fogják egymást.
Péter atya harmincas évei közepén járó, fekete hajú, egyenes tartású, jó megjelenésű ember volt. Özvegy édesanyja egyedül nevelte, s az ő indítványára lett Isten szolgája.
Este – miközben a hét végi misére készült – maga mellé tette telefonját, s várta, hogy megcsörrenjen.
– Lívia! – örült meg a nő hívásának. – Megnyugodott már?
– Nem mondhatom – hallatszott a bizonytalan válasz.
– Akkor figyeljen minden szavamra és próbálja megérteni, elfogadni, amit mondok.
Hosszasan beszélni kezdett a születésről, az élet értelméről és a halálról.
Az esti beszélgetések rendszeressé váltak a fiatal pap és az orvosnő között, míg egy vasárnap az orvosnő gyónni ment.
Miután elmondta vétkeit, – többek között, hogy olyan embert szeret, akit nem volna szabad, – Péter atya felismerte a hangját.
– Mit tegyek atyám? – kérdezte a nő.
– Igyekezzen elkerülni őt, ha úgy érzi, nem szabad szeretnie – hangzott a válasz.
Ezek után elmaradtak a telefonbeszélgetések.
Eltelt néhány hét, mikor Lívia és az atya a helyi könyvtárban összefutottak.
– Tudtam segíteni valamit a lelki problémáin? – érdeklődött kedvesen a pap.
– Igen. Megszokni nem lehet a halállal való találkozást, de már elviselem.
– Be kell mennem a megyeszékhelyre. Nem találtam meg azt a könyvet itt, amit kerestem – mondta Péter atya és búcsúzott.
– Magával mehetek? – kérdezte Lívia. Egy-két dolgot szeretnék vásárolni. Nekem is be volt tervezve, hogy délután átmegyek Egerszegre.
– Jöjjön, – intett neki a pap és gépkocsija felé indult.
Húsz perc alatt a városba értek. Út közben jelentéktelen dolgokról beszélgettek. Mindketten feszélyezve érezték magukat.
– Magam részéről egy órán belül végzek – mondta Lívia. – Hol találkozunk?
– A Gerő cukrászdánál. Egy óra múlva én is ott leszek – válaszolt Péter atya.

A hangulatos cukrászda egyik boxában ültek. A sűrű szövésű függönyön csak kevés fény szivárgott be. A diszkrét félhomályt a cseresznye színű falburkolatra szerelt hófehér lámpák fénye világította meg, mely a falitükörben megsokszorozódott. A márványlapos kerek asztalkán ott gőzölgött a finom illatot árasztó kávé.
– Süteményt kér? – kérdezte Péter atya.
– Nem, köszönöm. Vigyázok a vonalaimra. Csak nézni szeretem ezeket a remekműveket – mutatott Lívia az üvegezett vitrinben szemet gyönyörködtető tortákra.
– Sikerült megszereznie a könyvet, amit keresett?
– Igen. Assisi Szent Ferenc művei. Alaposan át akarom tanulmányozni, mielőtt elutazom – mondta és elővette táskájából, hogy megmutassa Líviának.
Ő fellapozta és az első oldalon egy idézetet olvasott a szerzőtől:
„Egy cseppnyi őszinte szeretet nemesebb tengernyi tudománynál.”
– Milyen igaz – mondta Lívia, és érdeklődéssel forgatta, majd megkérte az atyát, ha elolvasta, adja át neki is pár napra a könyvet.
– Azt mondta, elutazik? – tért vissza a doktornő a korábbi témához. – Hová megy?
– San Damianoba. Idén, 2009. április 15-én lesz a Ferences rend 800. születésnapja.
Tudja, akkor hirdette meg Assisi Szent Ferenc:
„Ha tökéletes akarsz lenni, amid van, add el, és oszd meg a szegények között.”
A születésnapra szervezett zarándokúton veszek részt.
– Jaj, de izgalmas. Mindig vágytam én is arra, hogy eljussak egy ilyen távoli, szent helyre, de egyedül nem szántam rá magam. Valamelyik utazási iroda szervezi ezt az utat?
– Igen, egy budapesti székhelyű iroda, itt van nálam a program. Autóbusszal megyünk a fővárosból. A szállás pedig a Grand Assisi Hotelban lesz.

Lívia kézbe vette a prospektust, s megcsodálta a zarándokhelyről készült fotókat, – az egyhajós, hegyes dongaboltozatú templomot, a 14. századi freskókat, a 15. századi kolostort, a Szent Ferenc szobrokat és emlékműveket.
A terméskőből épült mediterrán stílusú szálloda, – melynek teraszáról buja, zöld növények futottak le, – szintén elnyerte tetszését, különösen akkor, mikor meglátta a szálló igényes belső kialakítását, a kényelmesnek látszó szobáit, az uszodát, és báltermet.
Csodálkozott magán, mert azonnal döntött.
– Szeretnék részt venni én is ezen az úton.
Az atyára nézett, hogy mit szól döntéséhez. Örömöt látott a szemében.
– San Damiano egyszerű és békés hely. Biztos jól fogja ott érezni magát – mondta.

Két hét múlva a Szent István Bazilika előtti téren három darab emeletes luxus Mercedes busz várta a zarándokútra indulókat. Lívia és az atya időben érkeztek. A második buszban volt hely részükre biztosítva.
– Nincs egy ismerős sem – állapította meg Péter, miután elhelyezkedtek.
Lívia kényelmesen hátradőlt, s ekkor döbbent rá, hogy végre mellette ül a férfi, akit szeret. Ez különös izgalmat jelentett számára. Ugyanakkor Péter lénye csodálatos nyugalmat sugárzott. E két érzés egyidejű megélése Líviában szokatlan reakciót váltott ki, eleredtek könnyei, melyek örömkönnyek voltak. Az ablak felé fordult, hogy Péter ne vegye észre, de ő rögtön észlelte, és gyengéden átkarolta az orvosnő vállát.
– Nincs semmi baj – mondta kedvesen.
Lívia könnyein keresztül rámosolygott a férfira, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kezét megszorítsa.

A luxus busz a főváros forgatagát elhagyva rátért az autópályára és a kellemes tavaszi napsütésben száguldott dél felé.

 

2012. © A honlapot az Irodalmi Rádió készítette: www.irodalmiradio.hu