Az oldal megtekintéséhez JavaScript1.1 szükséges. Ajánlott böngésző: Internet Explorer5.0-.

 

 

Az elátkozott trafik

Akkoriban még Martin-telepnek nevezték a ma már kertvárosnak titulált városrészt, ahol dolgos, általában több gyerekes családok éltek, – vagy inkább küzdöttek – egyik hónapról a másikra. Olyan emberek voltak, akik a II. világháborúban mindenüket elvesztették, és újra kellett kezdeni életüket. A legtöbb családban csak egy kereső volt, és bűvészkedni kellett az asszonyoknak, hogy a férjük MÁV-tól kapott szerény jövedelme kitartson egyik fizetéstől a másikig.
Voltak időszakok, mikor ez csak a legügyesebbeknek sikerült.
Diszkréten, de elterjedt a hír, hogy Erzsike néni, – aki magányosan élt rendezett, szép házában, – tud segíteni.
Erzsike néni hetven éves lehetett. Ősz haját fonott kontyban viselte, frizurája mindig kifogástalan volt. Megjelenését a különleges, kézi munkával készült mohair vállkendő tette egyedivé, ami öltözékének állandó kiegészítője volt.
Az utca felől egységesnek látszó családi háza három önálló lakrészre tagolódott.
Ő a legkisebb, egy szobás, igényesen berendezett lakásban élt.
Gyermekként, – mikor édesanyám átküldött egy-két frissen sült süteménnyel, – megcsodáltam nála a perzsaszőnyegeket, és a bejárattal szemben lévő kakukkos órát, aminek a működése nagy élményt jelentett számomra.
Mikor megkérdeztem, miért nem használja a ház többi részét, azt válaszolta, hogy majd a lánya és unokája fog odaköltözni, de ennek még nem jött el az ideje.
Telt, múlt az idő.
Egyszer, az egyik szomszéd családban a férj egy kisebb összeget kért rendkívüli kiadásaira feleségétől, a néhány napja maradéktalanul hazaadott fizetéséből.
– Nem tudok adni – mondta az asszony. – Nincs.
– Hogy-hogy nincs? Most volt fizetés! – csattant fel a férj.
– Igen, de sajnos, akitől a múlt hónapban kértem kölcsön, most már kétszeresét kérte vissza a kölcsönzött összegnek.
– Ki volt az a …! – emelte fel hangját Lajos bácsi, életveszélyesen fenyegetve az uzsorást.
– Nem mondhatom meg, – tiltakozott felesége –, mert senki mástól nem tudok kölcsön kérni, a gyerekeknek meg enni kell.
– Tudja az illető, hány gyerekünk van? – kérdezte Lajos bácsi.
– Tudja – bólintott Ica néni.
Az egyébként is lobbanékony természetű ember egész nap tüzelte magát, feje már olyan volt, mint egy piros léggömb.
Felesége féltette, nehogy agyvérzést kapjon mérgében.

Délután a szomszéd Erzsike néni átment Lajos bácsiékhoz, hogy Ica nénivel beszélgessen egy kicsit.
A konyhában, a tűzhely mellett ült a két asszony, mikor az udvarról bement a férj.
Meglátva a kedves szomszédasszonyt, nem tudta megállni, hogy ki ne fakadjon belőle a keserűség, el ne panaszolja neki, ami történt.
– Tessék elképzelni, Erzsike néni, olyan embereket hord manapság a Föld a hátán, akik levegőt sem érdemelnek!
A szomszédasszony érdeklődéssel fordult Lajos bácsi felé, aki folytatta:
– Ember az egyáltalán, aki a másik nyomorúságos helyzetét kihasználva száz százalékos kamatot kér az egy hónapra kölcsön adott pénzéért?
Tudja, hogy négy gyerekünk van, mégis képes erre. Nem érdekli, hogy a gyerekek szájától veszi el a falatot.
Arra kérem a jó Istent, – ha van – hogy ….
Mondta, mondta az idegileg teljesen kiborult ember a válogatott rossz kívánságokat, melyek közül a legkisebb súlyú az volt, hogy ezt a pénzt gyógykezelésére költse az uzsorás.

A mérgét kiadva Lajos bácsi látszólag megnyugodott.
Erzsike néni sietősen vállára kapta vállkendőjét, és távozott.

A háziasszony azt hitte, vége a világnak. Hónapról hónapra Erzsike nénitől kért pénzt, aminek segítségével létezni tudtak. A történtek után biztos volt benne, hogy nem ad többé. Nem is tévedett.

Lajos bácsi soha meg nem tudta, hogy ki volt az uzsorás, de idővel hiányolta, hogy nem jár hozzájuk a kedves, jóságos Erzsike néni.

A történteket Ica néni csak legbizalmasabb szomszédasszonyainak mondta el, akik – bár maguk is szerényen éltek, – összefogtak, hogy kisegítsék, ha bajban volt.

Rövid idő múlva Erzsike nénihez költözött lánya és unokája, egy húsz év körüli, enyhén fogyatékos fiú.
Napok alatt felépült a trafik, amit megélhetési forrásnak szánt a gondos, gyűjtögető nagymama unokájának, aki furcsa viselkedése miatt közösségben nem tudott volna dolgozni.
Az unoka szemmel láthatóan élvezte az önálló üzletet, – ami akkoriban csak keveseknek adatott meg, – de viszonylag fiatalon, legalább harminc éve már, hogy meghalt.

A bezárt trafik a mai napig ott áll a kertváros főutcájának közelében, tégláiban őrizve sok szegény ember utolsó forintjait, és Lajos bácsi átkait.

2012. © A honlapot az Irodalmi Rádió készítette: www.irodalmiradio.hu