A mulasztás következménye
Marika nagyon megörült, mikor látta, hogy aznap édesapja nem kerékpárral ment munkába. Barátnői már mind tudtak biciklizni, s esténként csapatosan kijártak a városszéli, kevésbé forgalmas utakra, egymással versenyezve. Nagyon szeretett volna már hozzájuk csatlakozni.
Édesapja segítségével napok óta ő is gyakorolt a férfi biciklin, de ez a kilenc-tíz éves kislánynak elég nehéz feladat volt, mert nem tudta átemelni lábát a magas vázon.
– No, ha itt lesz egész nap a bicaj, addig próbálkozom, míg sikerülni fog megnyergelni – határozta el.
Tudta, hogy neki soha nem lesz saját járműve – mivel nagyon szegények voltak – egyetlen esélye ez az apja által munkába járáshoz használt rozoga szerkezet volt, arra számított, hogy esténként kölcsön kérheti. Apjának nem is elsősorban közlekedés céljára kellett, hanem a munkahelyen megtermelődött faforgácsot zsákba rakva ezen szállította haza, ami kitűnő tüzelőnek bizonyult a konyhában. Igaz, nem győzték a lepergett forgácsot sepregetni.
Gyorsan befejezte a tanulást, vizet húzott az udvari kútból édesanyjának a mosáshoz, majd elővezette a járgányt. A csendes, keskeny utcában nem volt forgalom, csak a két keresztutca volt veszélyes, ahol már gyakrabban jártak áruszállító teherautók, postakocsi, vagy egy-egy személyautó. Nyár volt, már régen nem esett eső, a szilárd burkolat nélküli út porzott és egyenetlen volt a csapadékos időben keletkezett kocsinyomoktól. Marika tudta, hol vannak nagyobb gödrök, hol kell majd különösen vigyáznia. Egész délelőtt gyakorolt, s már a váz alatt egész jól sikerült hajtani a kétkerekűt. Dél körül elhatározta, hogy megpróbálja átemelni lábát a vázon, és legnagyobb meglepetésére ez ment is. Végre ki tudott egyenesedni, úgy érezte, uralja a kerékpárt és egy percig még boldog is volt. Hirtelen eszébe jutott, hogy ugyan nyeregben van, de hogy száll le onnan? Félelem töltötte el. Érezte, közeledik a sarokhoz, ahol fékeznie kell majd, de nem bízott magában, hogy zökkenőmentesen le is tud szállni a kerékpárról. Szétnézett. Az utca teljesen kihalt volt. Egyszer csak nagy karéj kenyeret majszolva kilépett kapujukon Sanyi, aki vele párhuzamos osztályba járt. Már messziről kiabált a fiúnak:
– Sanyi, segíts leszállni, mert nem tudok!
– Akkor mért ültél rá? – nevetett a gyerek és tovább falatozott.
Marika előtt egyre fogyott az út, már csak 25-30 méter volt a keresztutcáig. Pánikba esett, mi lesz, ha éppen jön egy autó? Félelme nem volt alaptalan. A kereszteződésbe behajtva érezte a nagy ponyvás jármű közelségét, még hallotta a hangos dudaszót, de többre nem emlékezett. A gépkocsival ütközve a földre került, s nem mozdult. A gépkocsivezető – idősebb férfi –, mint a villám ugrott ki a vezetőfülkéből, s a gyerekhez rohant. Külsérelmi nyom nem látszott rajta. Mire a mentő megérkezett, már tíz-tizenöt ember gyűlt össze a baleset helyszínén, s mind felismerni vélték Tóth Marit, aki ebben az utcában lakott. Valaki értesítette édesanyját is, aki a mosást abbahagyva rohant a tömeg felé, s úgy, ahogy volt – otthoni ruhában, kötényben – ült be a hordágyon fekvő lánya mellé a mentőbe.
Kezeit tördelve várta a kórház sebészeti osztályán a vizsgálat eredményét.
– Agyrázkódás vagy agyzúzódás, – tájékoztatta az orvos hosszú várakozás után. – A nagyobb baj azonban az, hogy a gerince is megsérült, lehet, hogy járóképtelen lesz.
– Nem, az nem lehet – zokogott az asszony, s maga sem tudta, hogy jutott haza aznap a kórházból.
A napok, hetek teltek. Marika a súlyos agyrázkódást kiheverte, de deréktól lefelé lebénult. A rehabilitációs kezelések sem hoztak számottevő eredményt, így kerekesszékbe kényszerült. Nem szólt senkinek arról, hogy Sanyitól kért ő segítséget, – s ha megkapta volna, elkerülhető lett volna a tragédia.
A többi utcabeli gyerekkel együtt a fiú is meglátogatta, s könnycseppet látott a szemében, mintha felfogta volna mulasztása súlyát.
Marikáék hamarosan elköltöztek a város másik részébe, egy olyan lakásba, ahol a mozgássérült kislány számára jobbak voltak a körülmények. A család élete – mely eddig sem volt könnyű, – rendkívüli módon megnehezedett. A gyerek magánúton leérettségizett ugyan, de csak kisegítői munkát tudott vállalni, alacsony jövedelemért. Kimaradtak életéből az utazások, – a világlátás, – mely az emberek többségének álma, a saját család: gyermekek és férj. Sokat olvasott, kézimunkázott, de mindig érezte, hogy élete nem teljes. Szülei halála után egyedül maradt a lakásban, melynek rezsiköltségét alacsony nyugdíjából egyre nehezebben tudta kifizetni. Már ötvenes éveiben járt, mikor a körzeti orvosi rendelőben felismerte Sanyit, az egykori szomszéd fiút. Az eltelt évtizedek ellenére ő is ráismert Marikára. Beszédbe elegyedtek. Sanyi elmondta, hogy édesanyjával élt, aki nem rég örökre eltávozott, s ő a nagy családi házat egy kisebb lakásra váltotta ezen a környéken. Sokat kellett várni, míg sorra kerültek, s Marika elmesélte keserves sorsát, s reménytelen helyzetét, mely szerint jelenleg sincs áram a lakásban, mert már nem tudta fizetni a számlákat. A rendelés után Sanyi hazáig kísérte. Másnap kora reggel Marika kopogtatásra ébredt. Összerezzent.
– Biztos megint valami díjbeszedő jött – feltételezte.
Az ajtót kinyitva elcsodálkozott.
– Sanyi? Mi járatban vagy? – kérdezte.
– Bemehetek? – kérdezett vissza a férfi.
– Gyere csak, de látod, itt nincs rend, mert én…
– Nem azért jöttem, hogy szétnézzek. Hoztam neked valamit.
Táskájából egy nagyobb fehér borítékot vett elő, és az asztalra tette. – Eladtam a házat. Az árából maradt nekem tartalék bőven. Ez az egymillió forint biztos segít neked az anyagi gondjaid rendezésében, – egy darabig legalábbis – tette hozzá.
– Nem fogadhatom el – tiltakozott Marika.
– Felnőttem, s tudom, hogy tartozom neked. A mulasztásom…
– Ugyan, hagyd! – fojtotta bele a szót a nő, – számomra ez a sors volt megírva. – A meghatottságtól azonban nem tudta megállni, hogy el ne sírja magát.