Előszó

Kötetünk a 2011. április 12-én "100 év a budai képző épületében. Tanító- és óvodapedagógus-képzés a középfoktól az egyetemi oktatásig" címmel, az ELTE TÓK Tudományos Bizottsága által rendezett konferencián elhangzott előadások - jelentős forrásbázis felhasználásával, felvonultatásával - tanulmánnyá bővített, kiegészített szövegeit adja közre, abban a reményben, hogy komoly érdeklődésre tarthat számot

- a magyarországi történelem, művelődéstörténet,

- a kisgyermekkori nevelés, a nevelőképzés története, perspektívái iránt érdeklők,

- a budai tanítóképző egykori tanárai, diákjai és ELTE-s barátai, valamint a XII. kerületi lokálpatrióták körében.

A kötet szerzői közül ugyanis négyen nemcsak országosan elismert szaktekintélyei témájuknak, hanem egykori/jelenlegi kulcsszereplői is az abban leírtaknak, ezért személyes emlékeikre/elképzeléseikre is támaszkodhattak/támaszkodhatnak, a rendelkezésükre álló gazdag forrásbázis mellett, így bizonyos történelmi távlatból visszatekintve olyan tanulságok összegzésére vagy - a lehetséges legszélesebb információk birtokában - olyan perspektívák felvillantására vállalkozhatnak, amelyek joggal kelthetik fel a kisgyermekkori nevelés és nevelőképzés iránt érdeklődők figyelmét.

Ily módon a neveléstudósok kompetens értékelése a közvetlen szemtanúk beszámolójának hitelességével ötvöződik Hunyady Györgyné és Podráczky Judit tanulmányaiban, melyekben a budai négyéves tanítóképzési kísérlettől, a négyéves képzés országos bevezetésén át, annak a bolognai folyamatba való beillesztéséig vezető útról nyerhetünk képet. Megtudhatjuk általuk, hogy kedvező társadalmi politikai konstellációkban maradandó szakmai előrelépés érhető el,

- ha az ilyen irányú reformlépéseket komoly tudományos előkészítés, monitorozás és apróbb-nagyobb korrekciók sora kíséri

- s a munkát egy kompetens, a kisgyermekkori nevelés egészét reprezentáló szakmai a testület, az Országos Tantervfejlesztő Bizottság irányítja,

- s hogy milyen fontos a képző intézmények, szakemberek és a minisztérium munkatársainak alkotó együttműködése a valamenynyiünk számára kívánatos cél: a korszerű, hatékony és a társadalmi integrációt elősegítő kisgyermekkori nevelés és nevelőképzés eléréséhez.

Szerencsésen ötvöződnek a tudós neveléstörténészek s aktív kari vezetők tapasztalatai Kelemen Elemér és Mikonya György tanulmányaiban, melyekben - eddig irattárban elzárt dokumentumokkal alátámasztott - izgalmas és árnyalt képet nyerhetünk

- a Budapesti Tanítóképző Főiskola önállóságának megőrzéséért folytatott tárgyalásokról, a tanítóképzés szakembereinek képzésére is kiterjedő országos kutatóbázissá válásának szándékáról,

- majd a Budapesti Pedagógiai Főiskolába való integrálás elleni küzdelméről.

Megtudhatjuk,

- hogy miért döntött annak idején a főiskolai tanács "elfogadható kompromisszumként"

- önálló karként - az ELTE-be való integrálódás mellett,

- hogy az ELTE Pedagogikuma keretében hallgatóink számára megteremtett továbbtanulási lehetőség, az MA- és PhD-képzésbe való bekapcsolódásunk révén miként és mennyiben sikerült/sikerül az 1998-1999-ben felvázolt eredeti célokat megvalósítani/ megközelíteni,

- s hogy a PPK Neveléstudományi Doktori Iskolája által befogadott "kisgyermekkori nevelés" doktori modul és a nemrégiben létrejött Kisgyermek-nevelési Módszertani Központ és Laboratórium milyen további perspektívát nyitnak e célok újrafogalmazásra, továbbfejlesztésére.

*

Témájában és jellegében egyaránt távol áll az előbbiektől kötetünk utolsó tanulmánya, amely csak közvetve - negatív módon - kötődik a kisgyermekkori nevelőképzés témájához, amennyiben egy olyan szomorú történetről referál, amely a tanácsköztársaság idején zajlott a budai tanítóképző épületében, amikor azt laktanyaként birtokba vette a Cserny József vezette terrorista különítmény, s amikor emiatt a tanítóképző javarészt kiszorult saját épületéből. Az 1919. július 21-éről 22-ére virradó éjszaka ugyanis százéves épületünk pincéjében a "Lenin-fiúk" - egy elöljárójuk parancsára, ám a központi intenciók ellenére - a forradalmi törvényszék ítélete nélkül, feltételezett, de nem bizonyítható "ellenforradalmi tevékenységük" miatt kivégezték a csendőrség országos felügyelőjét, Fery Oszkár altábornagyot, továbbá Borhy Sándor és Menkina János alezredeseket. A tanácsköztársaság bukása után a tettesek közül hetet elfogtak, halálra ítéltek és kivégeztek. A meggyilkolt csendőrtisztek emlékére 1921-ben az addigi Mozdony utcát (a mai Kiss János altábornagy utcát) Fery Oszkárról, a környezőket a másik két tisztről nevezték el, s emléktáblát helyeztek el intézetünk falán a történtekről. Az 1945 után elmozdított táblát a Budapest XII. kerületi Hegyvidéki Önkormányzat 2011. március 25-i ülésének határozata alapján újra elhelyezték épületünkön. Ebből az alkalomból készült Donáth Péter tanulmánya, mely levéltári források, a korabeli sajtó és egyéb szakirodalom alapján kísérli meg karunk és a kerület polgárait megismertetni az 1919-ben történtekkel, annak mozgatórugóival, következményeivel, s azzal, hogy mindez miként hatott a budai képző akkori és későbbi életére.