Klasszikus Regénytár
Szerkesztik Ambrus Zoltán és dr. Voinovich Géza



Karenina Anna



Irta: Tolsztoj

Fordította: Ambrozovics Dezső





BUDAPEST
RÉVAI IRODALMI INTÉZET KIADÁSA



 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

 



Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2013
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya

ISBN 978-615-5292-31-6 (online)
MEK-11243





FEJEZETEK


I. KÖTET


ELSŐ RÉSZ.
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII.
XXIII. XXIV. XXV. XXVI. XXVII. XXVIII. XXIX. XXX. XXXI. XXXII. XXXIII. XXXIV.

MÁSODIK RÉSZ.
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII.
XXIII. XXIV. XXV. XXVI. XXVII. XXVIII. XXIX. XXX. XXXI. XXXII. XXXIII. XXXIV. XXXV.

HARMADIK RÉSZ.
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII.
XXIII. XXIV. XXV. XXVI. XXVII. XXVIII. XXIX. XXX. XXXI. XXXII.

NEGYEDIK RÉSZ.
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII. XXIII.

II. KÖTET

ÖTÖDIK RÉSZ.
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII.
XXIII. XXIV. XXV. XXVI. XXVII. XXVIII. XXIX. XXX. XXXI. XXXII. XXXIII.

HATODIK RÉSZ.
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII.
XXIII. XXIV. XXV. XXVI. XXVII. XXVIII. XXIX. XXX. XXXI. XXXII.

HETEDIK RÉSZ
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII.
XXIII. XXIV. XXV. XXVI. XXVII. XXVIII. XXIX. XXX. XXXI.

NYOLCZADIK RÉSZ.
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX.






I. KÖTET



ELSŐ RÉSZ.

Enyém a bosszuállás, én megfizetek!

I.

A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módja szerint boldogtalan.

Oblonszkijék házában teljes volt a fölfordúlás. A feleség rájött, hogy az ura összeszűrte a levet a házukban volt franczia nevelőnővel és kijelentette az urának, hogy tovább nem élhet vele egy födél alatt. Ezt az állapotot, mely már harmadnapja tartott, kínosan sínylették nemcsak maguk a házastársak, hanem a családtagok és a cselédség is. A család összes tagjai és a háznép is érezték, hogy együttélésüknek semmi alapja sincs és hogy az utolsó vendégfogadóban véletlenűl összeverődött embereket is szorosabb kötelékek fűzik össze, mint őket, Oblonszkijék családtagjait és háznépét. A feleség ki nem mozdúlt a szobáiból, a férj pedig immár harmadnapja nem volt otthon. A gyerekek úgy bódorogtak idestova a házban, mintha eltévedtek volna; az angol nevelőnő összeveszett a kulcsárnővel s levelet írt egyik barátnőjének, arra kérve őt, hogy keressen más helyet a számára; a szakács még előttevaló nap, éppen ebéd idején, kereket oldott; a fekete szakácsnő és a kocsis meg fölmondottak.

Az összetűzést követő harmadik napon Oblonszkij Arkágyevics Sztepán herczeg, - Sztiva, a hogy' a társaságban hívták, - a szokott időben, vagyis reggel nyolcz órakor fölébredt, de nem a felesége hálószobájában, hanem dolgozószobájának szattyánbőr-pamlagján. Köpczös és elpuhúlt testével megfordúlt a pamlag rúgóin, mintha megint jó darab időre el akart volna aludni s a másik oldalára fordúlva, szorosan magához ölelte a párnát, s hozzásimult az arczával; de egyszerre fölpattant, felült a pamlagon és kinyitotta a szemeit.

- Igen, igen, hogy' is volt csak? - gondolta magában, a mint eszébe jutott az álma. - Igen, hogy' is volt csak? Ahá! Alabin ebédet adott Darmstadtban; nem, nem Darmstadtban, hanem valahol Amerikában. Igen, de Darmstadt mintha Amerikában lett volna. Tehát Alabin ebédet adott, üvegasztalokon, - s az asztalok az Il mio tesoro-t énekelték, vagy nem is az Il mio tesoro-t, hanem valami szebbet, és holmi apró kristálypalaczkocskák mintha asszonyok lettek volna, - jutott az eszébe.

Arkágyevics Sztepán szemei vídáman fölcsillantak s mosolyogva elkezdett tűnődni. - Bizony szép volt, nagyon szép volt. Akadt még ott sok mindenféle pompás dolog, a mit szavakkal ki se lehet mondani, gondolatokkal el se lehet gondolni. - Megpillantván egy fénysávot, mely egyik gyolcsfüggöny széle mellett beszűrődött, vidáman lerúgta a pamlagról a lábait, megkereste velük a felesége által hímzett aranyosfényű szattyánbőr-papucsait (múlt esztendei születésnapi ajándékát), és régi, kilenczesztendős szokásához híven, a nélkül, hogy fölkelt volna, arra felé nyúlt a kezeivel, a hol a hálókabátja függött. Ekkor egyszeriben szöget ütött a fejébe, hogy' és miképpen van az, hogy nem a felesége hálószobájában, hanem a dolgozószobájában alszik; eltűnt arczáról a mosoly és összeránczolta a homlokát.

- Óh, óh, óh! Áá! - kiáltott föl, a mint mindaz, a mi történt, eszébe jutott. És képzeletében újra megjelent előtte a feleségével való összetűzés minden legapróbb részlete, helyzetének teljes fonáksága és mindezeknél sokkalta kínosabban a maga bűnös volta.

- Bizony, nem fog megbocsátani, s nem is bocsáthat meg soha. A legrettenetesebb az egészben az, hogy mindennek én vagyok az oka, - én vagyok az oka, a nélkül, hogy azért bűnös volnék. Ebben egy egész dráma van! - gondolta magában. - Óh, óh, óh! - ismételgette kétségbeesetten, miközben eszébe jutottak az összetűzésnek reá nézve legnyomasztóbb mozzanatai.

Legkellemetlenebb volt az egészben az az első pillanat, mikor a színházból vídáman és elégedetten hazatérve, a felesége számára egy hatalmas körtével a kezében, nem találta az asszonyt a fogadószobában, legnagyobb meglepetésére nem találta a dolgozószobájában sem, és végre a hálószobában akadt rá, a mint azt a szerencsétlen és mindent elárúló levelet a kezében szorongatta.

És ez az örökké gondokba merűlt, szorgoskodó és - mint ő hitte - együgyű Dolli, most mozdúlatlanúl ült ott, kezében a levéllel, s a réműlet, a kétségbeesés, a harag kifejezésével nézett rá.

- Mi ez? Ez itt ni!? - kérdezte a levélre mutatva.

És ennél a visszaemlékezésnél, a mint ez gyakran megesik, Arkágyevics Sztepánt nem annyira maga az eset bántotta, mint inkább az a modor, a hogyan a feleségének ezekre a szavaira felelt.

Ugyanaz esett meg vele ebben a pillanatban, a mi meg szokott esni az emberekkel, a mikor váratlanúl valami nagyon is szégyenletes dolgon kapják őket rajta. Nem volt rá ideje, hogy az arczát annak a helyzetnek megfelelően előkészítse, a melyben bűnének a fölfedezése után a felesége előtt állott. A helyett, hogy megsértődött, tagadott, mentegetőzött, bocsánatot kért, sőt akár teljesen közönyös maradt volna, - mindez jobb lett volna annál, a mit cselekedett, - az arcza teljesen önkénytelenül ("az agyvelő reflexei" - gondolta magában Arkágyevics Sztepán, a ki az élettant nagyon szerette), teljesen önkénytelenűl egyszerre az ő szokott jóságos, és éppen ezért bárgyú mosolyára derült.

Ezt a bárgyú mosolyt sehogyan sem tudta magának megbocsátani. Ezt a mosolyt látva, Dolli, mintha valami testi fájdalom lepte volna meg, megrázkódott, szokott hirtelenségével a kemény szavaknak egész áradatát zúdította az urára és kiment. Ettől fogva többé nem akarta látni az urát.

"Mindennek az a bárgyú mosoly az oka", - gondolta magában Arkágyevics Sztepán.

"De mitévő legyek?" - kérdezte magától s nem talált feleletet a kérdésére.



II.

Arkágyevics Sztepán magamagával szemben nagyon igazságszerető ember volt. Nem tudta magát ámítani és meggyőzni arról, hogy megbánást érez azért, a mit cselekedett. Nem tudta bánni azt, hogy harmincznégy éves, szép és lobbanékony férfi lévén, nem volt többé szerelmes a feleségébe, a ki öt élő és két holt gyermeknek az anyja, és nálánál csak egy esztendővel fiatalabb. Mindössze is csak azt sajnálta, hogy nem tudta a dolgot jobban titkolni a felesége előtt. De azért helyzetének egész súlyát érezte és sajnálkozott a feleségén, a gyermekein és magamagán. Lehet, hogy tán jobban el tudta volna leplezni a bűnét a felesége előtt, ha csak álmodta is volna, hogy ez a hír ilyen hatással lesz rá. Tisztán soha se fontolta volt meg ezt a kérdést, de úgy homályosan sejtette, hogy a felesége már régóta él a gyanúpörrel, hogy nem hű hozzá s csak szemet húny rá. Sőt úgy tetszett neki, hogy igazság szerint kellett is, hogy a felesége, a ki végre is egy kimerült vénűlő, éppenséggel nem szép és semmi tekintetben sem kiváló, egyszerű asszony, s mindössze is csak jó családanya volt, elnéző legyen iránta. De hát ennek éppen az ellenkezője történt.

"Nos hát, ez rettenetes! Ej, ej, ej! Rettenetes! - ismételgette magában Arkágyevics Sztepán, és nem tudott kieszelni semmit. - Eddig pedig milyen jól ment minden, milyen szépen éldegéltünk! Ő boldog és elégedett volt a gyermekeiben, én meg nem zavartam semmiben, ráhagytam: hadd bíbelődjék kénye-kedve szerint a gyermekekkel, a háztartással. Az igaz, hogy az nem valami szép, hogy ő éppen nevelőnő volt a házunkban. Nem szép! Van benne valami köznapi, valami gyalázatos, mikor az ember a maga nevelőnője körül legyeskedik. De micsoda nevelőnő! (Élénken visszaemlékezett mlle Roland csintalan, fekete szemeire és mosolyára.) De hiszen addig, a míg a házunkban volt, semmit sem engedtem meg magamnak vele. A legnagyobb baj az volt, hogy ő már... No de, nem lehet másként, mint hogy ez mind már így volt megírva előre! Ej, ej, ej! De hát mitévő, mitévő legyek?"

Erre nem volt felelet, azon az általános feleleten kívül, a melyet az élet éppen a legbonyolultabb és legmegoldhatatlanabb kérdésekre adni szokott. Ez a felelet pedig így szól: a napi szükségleteknek kell élni, vagyis belefeledkezni valamibe. Álomba belefeledkezni már nem lehet, legalább is az éjszaka beálltáig nem; azokhoz a dallamokhoz visszatérni, a melyeket azok az asszonyformájú kristálypalaczkocskák énekeltek, szintén nem lehet; bele kell tehát feledkezni az élet álmába.

"No de majd elválik", - mondotta magában Arkágyevics Sztepán, s miután fölkelt, kék selyem alsójára fölvette szürke hálókabátját, csomóra kötötte a bojtjait, és széles mellkasát jól teleszíván levegővel, kifelé fordított lábainak - melyek oly könnyedén hordozták kissé köpczös testét - szokott fürge lépteivel odament az ablakhoz, fölhúzta a függönyt és erősen csöngetett. A csöngetésre legott bejött régi jóbarátja, Matvjej, a komornyik, s hozta a ruháját, a czipőit és egy távíratot. Matvjej nyomában jött a borbély, a beretváláshoz szükséges készségekkel.

- Jöttek iratok a törvényszéktől? - kérdezte Arkágyevics Sztepán, miközben átvette a táviratot és odaült a tükör elé.

- Ott vannak az asztalon, - felelt Matvjej kérdő és részvétteljes pillantást vetvén a gazdájára, majd kevés vártatva, ravasz mosolylyal hozzátette: - A bérkocsi-tulajdonostól is volt itt valaki.

Arkágyevics Sztepán nem felelt s csak a tükörből pillantott rá Matvjejre; abból a pillantásból, a melyet a tükörből váltottak, nyilvánvaló volt, hogy mennyire értik egymást. Arkágyevics Sztepán pillantása mintha csak azt kérdezte volna: - Hát ezt ugyan miért mondod nekem? Talán bizony nem tudod?

Matvjej a dolmánya zsebébe dugta a kezét, valamelyest előretolta az egyik lábát és szótlanúl, kedélyesen, alig-alig mosolyogva nézett a gazdájára.

- Megmondtam neki, jőjjön vasárnap, addig pedig ne alkalmatlankodjék, - mondotta el, nyilván előre betanult mondókáját.

Arkágyevics Sztepán megértette, hogy Matvjej tréfálni akart és csak magára akarta vonni a figyelmet. Fölbontotta a táviratot, és miután olvasás közben úgy találomra kiegészítette a szokás szerint hibásan leírt szavakat, fölragyogott az arcza.

- Matvjej, holnap érkezik a hugom, Arkágyevna Anna, - mondotta, egy pillanatra megakasztván a borbély csillogó és húsos kezét, mely éppen a hosszú és göndör pofaszakállai közt lévő rózsaszínű kis közt kapargatta.

- Istennek hála, - szólt Matvjej, ezzel a felelettel elárúlván, hogy éppúgy tisztában van, mint a gazdája, ennek a látogatásnak a jelentőségével, azzal tudniillik, hogy Arkágyevna Anna, Arkágyevics Sztepán kedves huga nagyban hozzájárulhat a férj és a feleség kibékítéséhez.

- Egyedűl jön, vagy az urával? - kérdezte Matvjej.

Arkágyevics Sztepán nem tudott szólni, mert a borbély éppen a felső ajkával bíbelődött s így csak kinyújtotta az egyik ujját. Matvjej a tükörből bólintott felé.

- Tehát egyedül. A felső szobát készítsük el?

- Jelentsed Alexandrovna Darjának, s a melyiket ő parancsolja.

- Alexandrovna Darjának? - ismételte Matvjej mintegy kétkedőleg.

- Igen. Nesze, fogd ezt a táviratot is. Mutasd meg, aztán jelentsd, hogy mit szólt hozzá.

"Próbálkozni akar", - gondolta magában Matvjej, - de csak annyit mondott: - Igenis.

Arkágyevics Sztepán már megmosakodott, megfésülködött volt és éppen öltözködni készült, mikor Matvjej, óvatosan lépkedve csikorgó czipőivel, kezében a távirattal, visszajött. A borbély már nem volt ott.

- Alexandrovna Darja jelentenem parancsolta, hogy ő elutazik. Tegyen, - már mint ön, - a mit akar, - mondotta éppen csak a szemével mosolyogva, s kezeit a zsebébe mélyesztve és kissé félrehajtott fejjel bámúlt rá a gazdájára. Arkágyevics Sztepán hallgatott, majd kedélyes és valamelyest szomorú mosoly jelent meg szép arczán.

- Nos? Matvjej? - kérdezte fejcsóválva.

- Sebaj, uram, majd csak eligazodik valahogy', - felelt Matvjej.

- Eligazodik?

- Igenis, el.

- Gondolod? Hát ott ki jár? - kérdezte Arkágyevics Sztepán, női ruha suhogását hallván az ajtó felől.

- Én vagyok, - szólott egy erőteljes és kellemes női hang, s bekukkant az ajtón a dadának, Filimonovna Matrjónának szigorú, ragyás arcza.

- Nos, mi az Matrjosa? - kérdezte Arkágyevics Sztepán, s az ajtóig elébe ment.

Mind a mellett, hogy Arkágyevics Sztepán teljes mértékben bűnös volt a feleségével szemben, s ezt ő maga is érezte, csaknem az összes házbeliek, még Darja leghívebb bizalmasa, a dada is, az ő pártján voltak.

- Nos, mi kell hát? - kérdezte szomorúan.

- Jöjjön uram, ösmerje be a bűnösségét. Talán még megsegíti az Isten. Valósággal agyongyötri magát az az asszony, siralmas még nézni is. De meg fenekestől fölfordúlt ám az egész ház is. A gyermekeket, uram, igazán csak sajnálni lehet. Ösmerje be hát a bűnösségét, jó uram. Mit is tehetne egyebet! A ki mit főz, egye is meg.

- De hiszen el se fogad...

- Azért csak tegye meg a magáét. Irgalmas ám az Isten, ő hozzá fohászkodjék, uram, az Istenhez fohászkodjék.

- No jó, csak menj, - mondotta Arkágyevics Sztepán hirtelen elpirúlva. - Nos hát, gyerünk öltözködni, - fordúlt oda Matvjejhez és elszántan ledobta a hálókabátját.

Matvjej, mint a hámot, odatartotta elé a kikészített inget, s miután valami láthatatlan pelyhet lefújt róla, szemmellátható gyönyörűséggel övezte körül vele gazdájának elkényeztetett testét.



III.

Arkágyevics Sztepán miután felöltözött, behintette magát illatszerekkel, kihúzta az inge kézelőit, megszokott mozdúlataival beledugdosta zsebeibe a szivarkáit, a pénztárczáját, a gyufát, kettős lánczon függő és fityegőkkel ékes óráját, szétrázta a zsebkendőjét, s minden szerencsétlensége ellenére is tisztának, illatosnak, egészségesnek és testileg fürgének érezvén magát, könnyedén imbolyogva bement az ebédlőbe, a hol a kávéval együtt már vártak rá a levelek és a törvényszéktől érkezett iratok.

Elolvasta a leveleket. Az egyik nagyon kellemetlen volt, - az a kereskedő írta, a ki a felesége birtokán lévő erdőt megvásárolta. Ezt az erdőt elkerülhetetlenűl el kellett adniok; de most, a feleségével való kibékülésig, persze szó se lehetett róla. Az egészben az volt a legkellemetlenebb, hogy ennek a révén pénzbeli érdek is keveredett a feleségével való kibékűlés küszöbön álló ügyébe. És az a gondolat, hogy őt esetleg ez az érdek irányíthatná, s hogy ennek az erdőnek az eladása érdekében kereshetné a feleségével való kibékülést, - ez a gondolat nagyon bántotta.

Miután a levelekkel végzett, Arkágyevics Sztepán odahúzta magához a törvényszéktől érkezett iratokat, hamarosan átlapozott vagy két ügydarabot, egy nagy czeruzával néhány megjegyzést firkantott rá, azután az iratokat félretolván, hozzálátott a kávéjához; ekközben szétnyitotta a még nedves reggeli lapot s elkezdett olvasni.

Arkágyevics Sztepán egy nem szélső, de olyan irányzatú szabadelvű lapot járatott és olvasott, a melyhez a többség tartozott. És mind a mellett, hogy voltaképpen sem a tudomány, sem a művészet, sem a politika nem érdekelte, mégis mindezekben a kérdésekben szilárdan ragaszkodott azokhoz az elvekhez, a melyeket a többség, illetve a lapja vallott, s elveit csak akkor változtatta, a mikor a többség, vagy jobban mondva, nem is ő változtatta az elveit, hanem azok maguktól változtak meg benne, szinte észrevétlenűl.

Arkágyevics Sztepán sem az irányokat, sem az elveket nem maga választotta, hanem ezek az irányok és elvek úgy maguktól vertek gyökeret benne, éppen úgy, mint a hogy' nem maga választotta meg a kalapja vagy a kabátja formáját sem, hanem elfogadta azt a formát, a melyet általában viseltek. De az, hogy elvei legyenek, ő rá nézve, a ki a jól ismert társaságban élt, már csak a valamelyes szellemi tevékenység után való vágyakozásnál fogva is, mely rendszerint az érettebb korban szokott az emberekben kifejlődni, épp oly elengedhetetlen volt, mint az, hogy kalapja legyen. Ha volt is rá oka, hogy a szabadelvü irányzatot a konzervativnál többre becsülje, a melynek pedig az ő köreiben szintén sok követője akadt, ez nem onnan származott, mintha ő a szabadelvű irányzatot észszerűbbnek tartotta volna, hanem onnan, hogy ez közelebb állott az ő életmódjához. A szabadelvűpárt azt hirdette, hogy Oroszországban minden rossz, és csakugyan, Arkágyevics Sztepánnak tömérdek volt az adóssága, a pénznek pedig határozottan szűkiben volt. A szabadelvű párt úgy találta, hogy a házasság elavúlt intézmény, melyet föltétlenűl át kell alakítani, és csakugyan, a családi élet Arkágyevics Sztepánnak vajmi kevés gyönyörűséget szerzett s csak hazugságra és színlelésre késztette őt, a mi pedig teljesen ellenkezett a természetével. A szabadelvű párt úgy nyilatkozott, vagyis jobban mondva úgy gondolkozott, hogy a vallás csak arra való, hogy az emberiség barbár részét fékentartsa és ime Arkágyevics Sztepán a legrövidebb imádságot is képtelen volt elmondani a nélkül, hogy a lábai megfájduljanak, és nem tudta megérteni, mirevaló az a sok rettenetes és nagyhangú frázis a másvilágról, mikor ezen a világon is olyan vidáman lehetne élni. Ennek kapcsán Arkágyevics Sztepán, a ki a vídám tréfáknak nagy barátja volt, szeretett olykor egy-egy békességes embert elképpeszteni azzal, hogy ha már oly nagyra vagyunk a származásunkkal, úgy nem kellene Rjurik-nál megállani és legelső ősünket - a majmot megtagadni. Ilyenformán a szabadelvű irányzat szokásává vált Arkágyevics Sztepánnak, és szerette a lapját, mint ebéd után a szivart, azért a könnyed mámorért, a melyet a fejében előidézett. Elolvasta a vezető czikkelyt, a melyben ki volt fejtve, hogy a mi korunkban teljesen hiábavaló a síránkozás azon, hogy a radikálizmus elnyeléssel fenyegeti az összes konzervativ elemeket, hogy a kormánynak kötelessége volna a forradalmi hydra elnyomására megfelelő rendszabályokhoz nyúlni, és hogy ellenkezőleg "a mi nézetünk szerint a veszedelem éppenséggel nem az úgynevezett forradalmi hydrá-ban, hanem igenis, a hagyományokhoz való ragaszkodás makacsságában van, mely útjában áll a haladásnak" stb. Elolvasott egy másik, pénzügyi czikkelyt is, a melyben Bentham és Mill neve is előfordúlt, s mely csipkedő czélzásokat tett a minisztériumra. Fölfogásának veleszületett gyorsaságánál fogva minden egyes ilyen czélzást azonnal megértett: hogy milyen ötletből, kinek a részéről, és kinek szól, a mi, mint mindig, úgy most is nem kis örömet szerzett neki. De ma ezt az örömet megrontotta a Filimonovna Matrjóna tanácsaira és az arra való visszaemlékezés, hogy olyan szerencsétlenség szakadt a házára; arról is olvasott, hogy Beust gróf hír szerint Wiesbadenbe utazik, meg arról is, hogy nincs többé ősz haj, továbbá egy könnyű kocsi eladásáról, meg egy fiatal leány ajánlkozásáról; de ezek a hírek most korántsem szereztek neki olyan csöndes, irónikus élvezetet, mint annakelőtte.

Mikor a lapot elolvasta s második csésze kávéjával és vajas kalácsával is elkészült, fölkelt, leverte mellényéről a morzsákat, széles mellét kihúzta, és örömteljesen elmosolyodott, de nem azért, mintha a lelkét valami különösen kellemes érintette volna, - azt az örömteljes mosolyt pusztán csak a jó emésztés csalta az ajkára.

De ez az örömteljes mosoly legott eszébe juttatott mindent, és megint elmerűlt a gondolataiba.

Két gyermekhang (Arkágyevics Sztepán megismerte legkisebb fiának, Grisának, s legidősebb leánykájának, Tanyának a hangját), hallatszott kívülről. Valamit czipeltek és elejtették.

- Én megmondtam, hogy a tetőre nem lehet utasokat ültetni, - kiáltott föl angolul a kis leány; - most csak szedd föl őket szépen.

"Minden összegabalyodott - gondolta magában Arkágyevics Sztepán, - íme már a gyerekek is egyedül bódorognak." Az ajtóhoz lépve, hívta őket. Ledobták azt az iskátulyát, mely a vonatot volt hivatva jelképezni, és bejöttek az apjukhoz.

A leányka, apjának a kedvencze, bátran futott be, megölelte őt, kaczagva csimpaszkodott a nyakába, és mint mindig, most is örült annak az ismerős illatnak, mely a szakállából szerte áradt. Mikor végre a lehajlástól piros, és gyöngédségtől súgárzó arczát megcsókolta, a kis leány levette róla a kezeit és ki akart szaladni, de az apja visszatartotta.

- Mit csinál a mama? - kérdezte, kezével a leánya sima és fínom nyakacskáját simogatva. - Jó reggelt, - mondotta, mosolyogva köszöntvén a fiacskáját.

Jól tudta, hogy a fiúcskát kevésbbé szereti és mindig iparkodott egyformán bánni mindkettőjükkel; de ezt a fiúcska is érezte, és nem felelt mosolylyal az apja hideg mosolyára.

- A mama? Fölkelt, - felelt a leányka.

Arkágyevics Sztepán fölsóhajtott.

"Tehát már megint egész éjjel nem aludt", - gondolta magában.

- Nos, és jókedvű?

A leányka tudta, hogy az apja és anyja közt valami összekoczczanás volt, s hogy így az anyja nem lehetett jókedvű, hogy ezt apjának is tudnia kellett, s hogy csak alakoskodott, a mikor ezt a kérdést olyan könnyedén odavetette. Elpirúlt az apja helyett. Egyébiránt ő is tüstént megértette a dolgot és szintén elpirúlt.

- Nem tudom, - mondotta. - Nem parancsolta, hogy órát vegyünk, hanem elküldött miss Goul-lal sétálni, a nagymamához.

- No csak menj Tancsúrocskám. Igaz ni, megállj csak, - mondotta, mégis tartóztatván őt s megsimogatta fínom kezecskéit.

Levett a kandallóról egy csomag édességet, melyet az este tett volt oda, s adott neki belőle két darabot, kiválasztván azokat, a melyeket legjobban szeretett, egy csokoládést meg egy krémeset.

- Ezt Grisának? - szólt a kis leány a csokoládésra mutatva.

- Igen, igen. - S még egyszer megsimogatván a vállacskáit, megcsókolta a haját meg a nyakát s elbocsátotta.

- A kocsi készen van, - jelentette Matvjej. - Egy asszony is várakozik, - tette hozzá.

- Rég itt van már? - kérdezte Arkágyevics Sztepán.

- Egy félórácskája.

- Hányszor mondtam már, hogy azonnal jelentsd!

- De hiszen csak kell, hogy időt engedjek legalább arra, hogy a kávéját megigya, - mondotta Matvjej azon a bizalmaskodó, erélyes hangon, a melyért lehetetlen volt megharagudni.

- No hát, csak ereszd be szaporán, - szólt Oblonszkij s bosszúsan összeránczolta a homlokát.

Az asszony, Kalanin törzskari kapitány felesége, valami lehetetlenséget és badarságot kért; de Arkágyevics Sztepán, szokásához híven, leültette, figyelmesen, minden félbeszakítás nélkül végighallgatta és részletes tanácsokkal látta el őt arra nézve, hogyan és kihez forduljon, sőt öregbetűs, szerteszét hányt, de azért szép és olvasható írásával készségesen megfogalmazott neki egy levelet is ahhoz, a ki a kérdéses ügyben a segítségére lehet. Miután a törzskari századosnét elbocsátotta, Arkágyevics Sztepán fogta a kalapját és megállt, eltűnődve rajta, vajon nem felejtett-e el valamit. Kisült, hogy semmiről sem feledkezett meg, kivéve arról, a miről meg akart feledkezni, - a feleségéről.

"Igaz ni!" Lehorgasztotta a fejét és szép arcza fájdalmas kifejezést öltött. - "Menjek, ne menjek?" - tűnődött magában. És valami belső hang azt súgta neki, hogy fölösleges bemennie, hogy itt színlelésen kívül más egyébről szó se lehet, hogy egymáshoz való viszonyukat rendbehozni, eligazítani lehetetlen, mert hiszen lehetetlen őt megint vonzóvá és szerelmet gerjesztővé, vagy magamagát szerelemre képtelen aggastyánná varázsolni. Hazugságon és színlelésen kívül semmi se sülhetett ki a dologból; már pedig a színlelés és a hazugság ellenkezett a természetével.

"De valamikor mégis csak sornak kell kerűlni rá; mert hiszen, így csak nem maradhat", - mondotta, iparkodván bátorságot önteni magába. Kihúzta magát, szivarkát vett elő, rágyújtott, vagy kettőt szippantott belőle, aztán beledobta egy gyöngyházkagyló-hamutartóba, gyors léptekkel keresztűl ment a fogadószobán és kinyitott egy másik, a felesége hálószobájába nyíló ajtót.



IV.

Alexandrovna Darja, koftocskában,[1] valamikor sűrű és rendkívül szép, most azonban immár gyérűlő hajának, a tarkóján csigába szedett fürteivel, sovány és beesett arczczal, nagy és az arcz soványságától kidülledt, ijedt tekintetü szemekkel állt a szobában, szanaszét hányt holmi közepette, egy nyitott almáriom előtt, a melyből valamit válogatott. Mikor az ura lépteit meghallotta, abba hagyta a munkát, rápillantott az ajtóra és gondosan iparkodott az arczának szigoru és megvető kifejezést kölcsönözni. Érezte, hogy fél tőle, fél a küszöbönálló találkozástól. Épp az imént is megpróbálta megcselekedni azt, a mivel ezalatt a három nap alatt legalább tízszer megpróbálkozott, kiválasztani a maga és a gyermekek holmija közűl azt, a mit majd magával visz az édes anyjához, de megint csak nem tudta magát erre rászánni; de azért most is, épp úgy, mint az előbbi alkalmakkor, elmondta magában, hogy ez így nem maradhat, hogy rá kell végre szánnia magát valamire, meg kell büntetnie, pellengérre kell állítania őt, s meg kell bosszúlnia magát rajta, habár csak egy kis részével is annak a fájdalomnak, a melyet hűtlenségével neki okozott. Még mindig mondogatta ugyan, hogy elmegy tőle, de érezte, hogy ez lehetetlen; lehetetlen pedig azért, mert képtelen volt leszokni róla, hogy őt az urának tekintse és szeresse. Ezenkívül azt érezte, hogy ha már itt, a saját házában alig-alig volt képes öt gyermekének gondját viselni, úgy még nehezebb lesz ez ott, a hova valamennyiükkel menni készült. Hozzájárult még az is, hogy ezalatt a három nap alatt a legkisebb megbetegedett attól, hogy romlott bouillont adtak neki, a többiek pedig tegnap úgyszólván ebéd nélkül maradtak. Érezte, hogy lehetetlen elmennie; de önmagát is elámítva, azért csak tovább válogatta a holmit, és úgy tett, mintha csakugyan menne.

Mikor az urát megpillantotta, mintha valamit keresett volna, belemélyesztette a kezét az almáriom fiókjába, és csak akkor pillantott rá, mikor már szorosan ott állott mellette. De az arcza, a melynek szigorú és elszánt kifejezést akart kölcsönözni, csak zavart és szenvedést árúlt el.

- Dolli! - mondotta Arkágyevics Sztepán, halk és félénk hangon. A fejét behúzta a vállai közé, s szánalmasnak és alázatosnak akart látszani, de a mellett szinte súgárzott a frisseségtől és az egészségtől. Dolli gyors pillantással tetőtől-talpig végignézett frisseségtől és egészségtől súgárzó alakján. "Igen, ő boldog és elégedett, - gondolta magában, - és én?... És az a gyűlöletes jóság, a melyért mindenki annyira szereti és magasztalja őt: én gyűlölöm ezt a jóságot", - gondolta magában. Az ajkai összeszorúltak, s ideges és halvány arczának a jobb oldalán megrándúltak az izmok.

- Mit akar? - kérdezte gyors, és szinte idegen mellhangon.

- Dolli! - ismételte Arkágyevics Sztepán reszkető hangon. - Ma érkezik meg Anna.

- Nos és, mi közöm hozzá? Én nem fogadhatom! - kiáltott föl.

- De mégis csak kell, Dolli...

- Menjen, menjen, menjen! - kiáltott föl, rá se pillantva, úgy, mintha ezt a fölkiáltást valami testi fájdalom váltotta volna ki belőle.

Arkágyevics Sztepán nyugodt lehetett, a mikor a feleségére gondolt, remélhette, hogy Matvjej mondása szerint majd csak eligazodik minden, s nyugodtan elolvashatta a lapját és megihatta a kávéját; de mikor elgyötört, szenvedő arczát megpillantotta, mikor hangjának a végzet akaratában megnyugvó és kétségbeesett csengését meghallotta, elállt a lélekzete, elkezdte valami fojtogatni a torkát s könnyek csillantak föl a szemében.

- Én istenem, mit cselekedtem! Dolli! Az istenért!... Lásd... - nem bírta tovább folytatni, a zokogás beleszorúlt a gégéjébe.

Dolli becsapta az almáriom ajtaját és rápillantott.

- Dolli, hát mit mondjak még?... Azt az egyet: bocsáss meg... Gondold csak meg, az életnek kilencz esztendeje nem volna képes ellensúlyozni néhány perczét, néhány perczét a...

Dolli lesütötte a szemeit és csak hallgatta, várva, hogy mit mond és szinte könyörögve hozzá, hogy hazudtolja meg őt valamiképpen.

- Néhány perczét a fölhevűlésnek... - szólott és folytatni akarta, de erre a szóra, mintha testi fájdalom lepte volna meg Dollit, megint összeszorúltak az ajkai, és arczának jobboldalán megint megrándúltak az izmok.

- Menjen, menjen innen! - kiáltott rá még élesebben, - és ne beszéljen nekem a fölhevűléseiről s a gyalázatosságairól.

Ki akart menni, de megtántorodott s egy szék hátába kapaszkodott, hogy megtámaszkodjék. Az arcza kiszélesedett, az ajkai megduzzadtak, a szemei megteltek könnynyel.

- Dolli! - szólalt meg, most már szinte zokogva. - Az Istenért, gondolj a gyermekekre, azok, lásd, nem hibásak! A bűnös én vagyok, büntess meg hát engem, s követeld én tőlem, hogy bűnömért vezekeljek. A mi tőlem telik, mindenre kész vagyok! Bűnös vagyok, nincs rá szó, hogy mennyire bűnös vagyok! De azért, Dolli, bocsáss meg!

Az asszony leült. Hallotta hangos és nehéz zihálását s kimondhatatlanúl megsajnálta. Néhányszor meg is próbált beszélni, de nem volt képes rá. Arkágyevics Sztepán csak várt.

- Te gondolsz a gyerekekre, de csak azért, hogy játszszál velük, de én igazán gondolok reájuk, és tudom, hogy el vannak veszve, - mondotta, nyilván egyikével azoknak a szólamoknak, a melyeket ezalatt a három nap alatt alkalmasint nem egyszer ismételt magában.

Tegezte őt s Arkágyevics Sztepán hálásan nézett rá és megmozdúlt, hogy megfogja a kezét, de Dolli undorral tért ki előle.

- Én gondolok a gyerekekre, s éppen azért mindent megtennék a világon, csak hogy megmentsem őket; de magam se tudom, mivel mentem meg őket: azzal-e, ha elviszem az apjuktól, vagy pedig azzal, ha itt hagyom őket erkölcstelen apjukkal, - igen, erkölcstelen apjukkal... De hát mondja, azok után... a mik történtek, lehetséges-e tovább is együtt élnünk? Hát lehetséges ez? Mondja, lehetséges ez? - ismételgette emeltebb hangon. - Az után, hogy az uram, gyermekeimnek az apja, szerelmi viszonyt kezd a saját gyermekeinek a nevelőnőjével...

- De mitévő legyek? Mitévő legyek? - szólott Arkágyevics Sztepán panaszos hangon, maga se tudván, hogy mit beszél, s mind mélyebbre horgasztotta le a fejét.

- Maga nekem útálatos, visszataszító! - kiáltott föl Dolli, mind jobban nekihevülve. - A maga könnyei - csak víz! Maga soha se szeretett engem; magában nincsen se szív, se nemeslelkűség! Maga én előttem gyalázatos, alávaló, idegen, igen, igen, teljesen idegen ember! - fájdalommal és dühvel ejtette ki ezt, a magára nézve is rettenetes szót: idegen.

Arkágyevics Sztepán ránézett s a düh, mely az arczáról lerítt, elrémítette és meglepte őt. Nem tudta megérteni, hogy az ő iránta való szánalma őt annyira fölingerelhette. Dolli csak szánalmat látott benne maga iránt, nem pedig szerelmet. "Nem, ő gyűlöl engem, nem fog megbocsátani", - gondolta magában.

- Ez rettenetes, rettenetes! - mondotta.

Ebben a pillanatban a másik szobában alkalmasint elesett, és sírni kezdett az egyik gyermek; Alexandrovna Darja hallgatózott s egyszeriben ellágyúlt az arcza.

Látszott rajta, hogy pár pillanatig habozik, mintha nem tudná: hol van és mitévő legyen, azután gyorsan fölkelt és az ajtó felé indúlt.

"Lám, mégis csak szereti az én gyermekemet, - gondolta Arkágyevics Sztepán, látva, hogy elváltozott az arcza a gyermeksírásra, - az én gyermekemet; hogy' gyűlölhet hát akkor engem?"

- Dolli, még csak egy szót, - mondotta, utána sietve.

- Ha utánam mer jönni, idecsődítem a cselédeket, a gyermekeket! Hadd tudja meg mindenki, milyen hitvány maga! Én ma elutazom, maga pedig maradjon itt a szeretőjével!

Ezzel kiment és becsapta maga után az ajtót.

Arkágyevics Sztepán felsóhajtott, megtörölte az arczát és halk léptekkel járt föl és alá a szobában. - "Matvjej azt mondja: eligazodik a dolog; de hogyan? Én még a lehetőségét se látom. Óh, óh, milyen rettenetes! És milyen közönségesen kiabált, - szólott csak úgy magában, eszébe jutván a kiabálása, és ezek a szavak: hitvány és szerető. - Még az is meglehet, hogy a lányok is hallották! Rettentően közönséges, rettentően." Arkágyevics Sztepán pár pillanatig ott állott magában, megtörölte a szemeit, fölsóhajtott, és jól kihúzván magát, kiment a szobából...

Péntek volt, s az ebédlőben éppen az órát húzta föl a német órás. Arkágyevics Sztepánnak eszébe jutott az az élcze, melyet erről a pontos, kopasz órásról csinált, hogy tudniillik a német, "maga is egész életére föl volt húzva arra, hogy órákat húzzon föl", és elmosolyodott. Arkágyevics Sztepán szerette a jó tréfát. "De lehet, hogy csakugyan eligazodik! Szép szó ez az: eligazodik, - gondolta. - Ezt el kell beszélnem".

- Matvjej! - kiáltott föl, - rendezd el akkor Marjával a pamlagszobát Arkágyevna Anna számára, - szólt oda a belépő Matvjejnek.

- Igenis.

Arkágyevics Sztepán fölvette a bundáját és kiment a lépcsőre.

- Nem tetszik hazajönni enni? - kérdezte Matvjej, a mint kikísérte.

- Magam se tudom. De nesze, fogjad, a költségekre, - mondotta, miközben egy tízrubeles bankót adott át neki a tárczájából. - Elegendő lesz?

- Akár elegendő, akár nem, ki kell jönni vele, - felelt Matvjej, s becsapván a kocsi ajtócskáját, visszavonúlt a lépcsőre.

Ezalatt Alexandrovna Darja, miután a gyermekét elcsitította s a kocsizörgésből megtudta, hogy az ura elment, visszatért a hálószobájába. Ez volt egyedüli menedékhelye a házi gondok elől, a melyek legott megrohanták, mihelyt kilépett belőle. Most is, az alatt a rövid idő alatt is, a míg átment a gyerekszobába, az angol miss és Filimonovna Matrjóna már találtak alkalmat rá, hogy néhány halasztást nem tűrő kérdést intézzenek hozzá, a melyekre csakis ő adhatott feleletet: a sétához milyen ruhát adjanak a gyerekekre? Kapjanak-e tejet? Nem volna-e jó más szakácsról gondoskodni?

- Eh, hagyjatok, hagyjatok békét! - mondotta s visszatérve a hálószobájába, leült ugyanarra a helyre, a hol az imént az urával beszélt, és sovány kezeit összekulcsolva, a melyeknek csontos ujjairól szinte lecsúsztak a gyűrűk, elkezdte az urával folytatott egész szóváltást visszaidézni az emlékezetébe. "Elment! De vajon hogyan végzett vele? - gondolta magában. - Talán bizony még most is találkoznak? Miért is nem kérdeztem meg tőle? Nem, nem, itt az együttélés ki van zárva. Még ha egy födél alatt maradunk is, egymásra nézve idegenek vagyunk. Mindörökre idegenek! - ismételte megint, különös hangsúlyozással, ezt a reá nézve is rettenetes szót. - Pedig hogy' szerettem, én istenem, hogy' szerettem őt!... De hogy' szerettem! És most, talán nem szeretem? Nem szeretem-e tán még jobban, mint annakelőtte? A legrettenetesebb az..." kezdte el, de nem fejezhette be a gondolatait, mert Filimonovna Matrjóna bekukkant az ajtón.

- Tessék hát elküldeni a testvéremért, - szólott, - hadd főzzön ebédet; különben, úgy, mint tegnap is, hat óráig se jutnak evéshez a gyerekek.

- Jó, jó, tüstént jövök és intézkedem. Elküldtek-e már friss tejért?

És Alexandrovna Darja megint elmerűlt a napi gondokba s egy időre beléjük fojtotta a maga bánatát.



V.

Arkágyevics Sztepán, szép tehetségeinél fogva jól tanult az iskolában, de lusta volt és csíntalan, s így mindig az utolsók közé került; de kezdettől fogva kicsapongó élete, jelentéktelen rangja és fiatalsága ellenére is, mint egyik moszkvai törvényszék elnöke, tekintélyes és szép jövedelemmel járó állást foglalt el. Ezt az állást Anna nevű húga urának, Karenin Alexandrovics Alexejnek a közbenjárására kapta meg, a ki abban a minisztériumban, a melyhez az illető törvényszék tartozott, a legfontosabb állások egyikét töltötte be; de még ha Karenin nem neveztette volna is ki a sógorát erre az állásra, Oblonszkij Sztiva száz más ember, férfi- és nőtestvér, első- és másodfokú rokon, nagybácsi és nagynéni révén hozzájutott volna vagy ehhez, vagy más hasonlóhoz, a mely hatezer rúbel fizetéssel jár, a mennyire neki föltétlenűl szüksége volt, lévén az anyagi viszonyai, a felesége tekintélyes vagyona ellenére is, meglehetősen ziláltak.

Fél Moszkva és Pétervár rokoni és baráti viszonyban volt Arkágyevics Sztepánnal. Azok között az emberek közt született, a kik ennek a világnak a hatalmasai voltak, vagy azokká lettek. A kormányférfiak egyharmadrésze, - az öregebbek, - jó barátságban voltak az apjával s még gyerek-ingecskében ismerték őt; a második harmadrésze te-tu pajtása, a harmadik pedig csupa jó ismerőse volt; következésképpen a földi javaknak, állások, bérletek, konczessziók és más effélék képében való osztogatói mind barátai voltak és nem mellőzhették a maguk emberét; és Oblonszkijnak nem is kellett valami nagyon iparkodnia, hogy jövedelmező állást kapjon; csak arra kellett ügyelnie, hogy semmit vissza ne utasítson, senkire ne irígykedjék, senkivel össze ne veszszen, a mit egyébiránt veleszületett jóságánál fogva soha sem is cselekedett. Szinte furcsának találta volna, ha azt mondják neki, hogy nem kaphat állást olyan fizetéssel, a minőre szüksége van, annyival is inkább, mert az igényei nem is voltak valami nagyon túlzottak; mindössze is csak annyit akart, a mennyit a vele egykorúak kaptak, s az erre megfelelő állást ő se töltötte be rosszabbúl, mint bárki más.

Arkágyevics Sztepánt jó és vidám természetéért és kétségbevonhatatlan becsületességeért nemcsak azok szerették, a kik őt ismerték, hanem egész lényében, szép és derűlt külsejében, csillogó szemeiben, fekete hajában és szemöldökeiben, arczának patyolat fehérségében és pirosságában volt valami, a mi fizikailag is kellemesen és földerítően hatott azokra, a kik vele találkoztak. "Áá! Sztiva! Oblonszkij! Csakugyan ő az!" - kiáltottak föl csaknem mindig örömteljes mosolylyal azok, a kikkel összeakadt. Ha meg is esett olykor, hogy a vele való beszélgetés után kiderűlt, hogy voltaképpen semmi különösen örvendetes dolog nem történt, - másnap, harmadnap azért megint csak éppen úgy örült mindenki, ha vele találkozott.

Arkágyevics Sztepánnak, a ki immár harmadik esztendeje töltötte be egyik moszkvai törvényszéknek az elnöki állását, ezalatt az idő alatt tisztviselőtársainak, alárendeltjeinek, fölebbvalóinak és mindazoknak, a kiknek dolguk akadt vele, nemcsak szeretetét, hanem nagyrabecsülését is sikerült megnyernie. Azok a főbb tulajdonságok, a melyek Arkágyevics Sztepán számára ezt az általános nagyrabecsülést megszerezték, ezek voltak: először is az a rendkívüli szívélyesség, a melylyel az emberek iránt viseltetett, s a mely a saját fogyatkozásainak a tudatában lelte magyarázatát; másodszor a legteljesebb szabadelvűség, nem az, a melyről a lapokban olvasott, hanem az, a mely már a vérében volt, s a melynek a révén teljesen egyenlően bánt el mindenkivel, bármily vagyoni viszonyok közt lévő s bármely hivatásu ember lett légyen is az illető; és harmadszor - s legfőképpen - a tökéletes közönyösség az iránt az ügy iránt, a melylyel foglalkozott, minek következtében sohasem ragadtatta el magát és soha se hibázott.

Mikor Arkágyevics Sztepán a hivatalába érkezett, a tiszteletteljes kapustól kísérve, a ki az irattáskáját vitte utána, bement kis dolgozószobájába, fölvette az egyenruháját és átment a tárgyalóterembe. Az irnokok és a szolgák mind fölugráltak s vidáman és tiszteletteljesen üdvözölték őt. Arkágyevics Sztepán szokása szerint gyorsan a helyére ment, kezet szorított a kollégáival és leült. Egy keveset eltréfált és elbeszélgetett velük, de éppen csak annyit, a mennyit illett, azután munkához látott. Senki Arkágyevics Sztepánnál jobban nem tudta eltalálni a szabadságnak, az egyszerűségnek és a hivatalos jellegnek azt az összhangját, a mely a kellemes hivataloskodáshoz szükséges. A titkár derülten és tiszteletteljesen, mint az Arkágyevics Sztepán vezetése alatt álló törvényszéknél mindenki, odajött az iratokkal hozzá és azon a bizalmasan szabadelvü hangon, a melyet éppen Arkágyevics Sztepán honosított volt meg, így szólott:

- Éppen most kaptuk meg az adatokat a penzenszkij kormányzóságtól. Ime itt vannak, parancsolja talán...

- Megkaptuk hát végre? - szólott Arkágyevics Sztepán, s összehajtotta az iratokat. - Nos tehát, uraim. - És az ülés megkezdődött.

"Ha ezek tudnák, - gondolta magában, a jelentés hallgatása közben jelentőségteljesen félrebillentve a fejét, - milyen alázatos kis iskolásfiú volt egy félórával ezelőtt az ő elnökük!" S mialatt a jelentést olvasták, szinte mosolyogtak a szemei. A tárgyalásnak egyhuzamban kellett tartania két óráig, azután következett a szünet és a reggeli.

Még nem volt két óra, mikor a tárgyaló terem nagy, üveges ajtaja kinyílt és valaki belépett rajta. A törvényszék tagjai az arczkép alól és a tükör mögűl mind az ajtóra néztek, megörülvén a szórakozásnak; de az ajtónál álló szolga legott kituszkolta a belépőt és betette mögötte az üveges ajtót.

Mikor a jelentést végigolvasták, Arkágyevics Sztepán fölkelt, kinyújtózott és leróván a kor szabadelvűségének az adóját, ott a tárgyaló teremben elővett egy szivarkát és visszavonúlt a szobájába. Két társa, a réges-régóta szolgáló Nikitin és Grinyevics, a kamarás, vele együtt távoztak a teremből.

- Reggeli után majd befejezhetjük, - mondotta Arkágyevics Sztepán.

- Persze hogy be! - felelt Nikitin.

- Hanem nagy kópé lehet ám ez a Fomin, - jegyezte meg Grinyevics, a tárgyalás alatt levő ügyben szereplő személyek egyikére.

Arkágyevics Sztepán Grinyevics eme szavaira összeránczolta a homlokát, ezzel akarván értésére adni, hogy nem illik idő előtt ítéletet mondani, s nem felelt neki semmit.

- Ki volt az, a ki az imént bejött? - kérdezte a szolgától.

- Mialatt egy pillanatra elfordultam, kegyelmes uram, minden bejelentés nélkül belopózott valaki. Excellenciád után kérdezősködött. Azt mondtam neki, majd ha a többiek kijönnek...

- Hol van?

- Kiment egy cseppet az előcsarnokba, eddig még itt járkált föl és alá. Ez az ni, - mondotta a szolga, s rámutatott egy jól megtermett, szélesvállú és göndör szakállú emberre, a ki báránybőrsipkával a fején gyorsan és könnyedén szaladt föl a kőlépcső kitaposott fokain. Egy czingár hivatalnok, a ki iratcsomóval a hóna alatt éppen lefelé ballagott, megállt és méltatlankodva nézett végig a siető ember lábain, majd kérdő pillantást vetett Oblonszkijra.

Arkágyevics Sztepán éppen ott állott a lépcsőnél. Kedélyességtől sugárzó arcza csak még jobban fölragyogott egyenruhájának kivarrott gallérja mögül, mikor az illetőt felösmerte.

- Csakugyan ő az! Levin, no végre! - mondotta szivélyes és gúnyos mosolylyal, s a feléje tartó Levint végigmérve. - Hogy-hogy' nem átallottál engem fölkeresni ebben az oduban? - kérdezte tőle Arkágyevics Sztepán, nem érvén be azzal, hogy megszorongatta a kezét, hanem össze is csókolta őt. - Rég itt vagy már?

- Éppen most jöttem és nagyon vágytalak látni, - felelt Levin elfogúltan, s egyúttal bosszúsan és nyugtalanúl nézett körül.

- Nos hát, gyerünk a szobámba, - szólt Arkágyevics Sztepán, ösmervén barátjának önző és megátalkodott bátortalanságát, s miután megfogta a kezét, mintha valami veszedelmes helyen vezetné keresztül, úgy húzta őt maga után.

Arkágyevics Sztepán csaknem összes ösmerőseivel tegeződött: hatvanéves öregekkel és húszesztendős fiatalemberekkel, szinészekkel és miniszterekkel, kereskedőkkel és főhadsegédekkel, úgy, hogy nagyon sokan azok közül, a kik vele tegeződtek, a társadalmi létra két szélső fokán állottak, és ugyancsak nagyot néztek volna, ha megtudják, hogy Oblonszkij révén valamelyes közösségben állanak egymással. Tegeződött mindenkivel, a kivel pezsgőzött, pezsgőzni pedig mindenkivel pezsgőzött, és így, ha alárendeltjei jelenlétében találkozott holmi "szégyenletes" te-tu pajtásaival, a mint tréfásan barátainak egy részét nevezte, veleszületett tapintatával ügyesen tudta csökkenteni annak a benyomásnak a kellemetlenségét, a melyet az ilyesféle találkozások alárendeltjeire tettek. Levin nem tartozott ugyan a "szégyenletes" te-tu pajtások közé, de Oblonszkij tapintatosan megérezte, hogy Levin esetleg azt gondolhatná, hogy ő az alárendeltjei előtt tán nem akarná elárulni vele való bizalmas viszonyát, s azért sietett őt bevezetni a szobájába.

Levin csaknem egyidős volt Oblonszkijval, s nem pusztán a pezsgő révén tegeződött vele. Levin kora ifjúságától fogva czimborája és barátja volt neki. Jellemük és ízlésük különbözősége ellenére is, úgy szerették egymást mint azok a barátok szokták, a kik kora ifjúságukban kerülnek össze. De mindamellett, a mint ez az olyan emberek között, a kik különböző működési kört választanak maguknak, gyakran megesik, mindenikük, bár ha jól megfontolván a dolgot, helyesnek tartotta is, a lelke fenekén mégis mélységesen megvetette a másik működési körét. Mindeniküknek úgy tetszett, hogy csak az övé az igazi élet, az pedig, a melyet barátja él - puszta chimaera. Oblonszkij nem fojthatta el könnyed, gúnyos mosolyát, mikor Levint megpillantotta. Pedig hányszor látta már őt megérkezni Moszkvába a falujából, a hol csinált ugyan valamit, de hogy mit, azzal Arkágyevics Sztepán soha se tudott egészen tisztába jönni, az igaz, hogy nem is valami nagyon érdeklődött iránta. Levin mindig izgatottan, lóhalálában, valamelyest elfogúltan s ez elfogúltság miatt ingerűlten, és a legtöbbször a dolgoknak teljesen új és váratlan felfogásával jött Moszkvába. Arkágyevics Sztepán szerette ezt, s csak mosolygott rajta. Éppen így Levin is egész lelkéből megvetette barátjának nagyvárosi életmódját és hivatalát, a melyet badarságnak tartott s a melyen csak mosolyogni tudott. A különbség köztük csak az volt, hogy Oblonszkij, a ki azt cselekedte, a mit mindenki cselekszik, meggyőződéssel és kedélyesen, Levin pedig meggyőződés nélkül és olykor bosszúsan mosolygott.

- Már oly régóta vártunk, - mondotta Arkágyevics Sztepán a szobájába érve, s eleresztette Levin kezét mintegy ezzel akarván jelezni, hogy itt a veszedelmek véget értek. - Nagyon, de nagyon örülök, hogy láthatlak, - folytatta. - Nos, mi történt veled? Hogy' vagy? Mikor jöttél?

Levin hallgatott és rápislantott Oblonszkijnak két, előtte ismeretlen társára, és különösen a gavalléros Grinyevics kezére, a melynek olyan fehér és hosszú újjai, s ezeken olyan hosszú, sárgás és a szélükön hajlott körmei, a kézelőjén pedig olyan óriási és ragyogó gombjai voltak, hogy ezek a kezek szemlátomást egész figyelmét lefoglalták és megfosztották őt a gondolat szabadságától. Oblonszkij ezt legott észrevette és elmosolyodott.

- Igaz ni, hadd ösmertessem meg az urakat egymással, - mondotta. - A társaim: Nikitin Ivánovics Filipp, Grinyevics Sztaniszlavics Mihail, - majd Levinhez fordulva: - Levin Dmitrijevics Konsztantin, igen befolyásos ember a zemsztvoban, különben újdonsült zemsztvo-tag, tornász, a ki félkézzel öt púdot[2] is fölemel, marhatenyésztő, vadász és jó barátom, Koznysev Ivánovics Szergejnek pedig a testvére.

- Nagyon örülök a szerencsének, - szólott az öreg.

- Van szerencsém ösmerni a testvérét, Ivánovics Szergejt, - mondotta Grinyevics, és felényújtotta hosszú-körmös, fínom kezét.

Levin elkomolyodott, hidegen kezet szorított vele, s legott Oblonszkijhoz fordult. Ámbátor nagy tisztelettel viseltetett egész Oroszországban jól ösmert, vele egy anyától való író-testvére iránt, de azért még sem szenvedhette, mikor nem mint Levin Konsztantinhoz, hanem mint a hírneves Koznysev testvéréhez fordultak hozzá.

- Nem, nem vagyok már többé zemsztvo-tag. Összevesztem mindenkivel s a gyűlésekre se járok többé, - mondotta, Oblonszkij felé fordulva.

- Ugyancsak hamar! - szólt Oblonszkij mosolyogva. - De hát hogyan? Miért?

- Hosszú história ez. Valamikor majd elmondom, - szólott Levin, de azért tüstént hozzálátott az elmondásához. - Nos tehát, röviden szólva, meggyőződtem róla, hogy a zemsztvonak nálunk semmiféle működési köre nincs és nem is lehet, - szólt oly hangon, mintha csak az imént bántotta volna meg valaki: - egyrészről játék, parlamentesdi az egész, én pedig nem vagyok sem eléggé fiatal, sem eléggé vén ahhoz, hogy az ilyen játékban örömemet leljem; másrészről pedig csak arra való, (itt kissé akadozni kezdett), hogy eszközűl szolgáljon a kerületi coteriek-nek arra, hogy pénzt szerezzenek. Annakelőtte voltak a gyámhatóságok, a bíróságok, most pedig itt van a zemsztvo, mely nem ugyan ajándékok, hanem meg nem szolgált járandóságok képében pénzeli az embereket, - mondotta oly hevesen, mintha csak a jelenlévők közül ellentmondott volna valaki a nézetének.

- Áhá! Úgy látom, már megint új álláspontra jutottál, a konzervativ álláspontra, - szólott Arkágyevics Sztepán. - No, egyébiránt erről majd később.

- Igen, majd később. De hát okvetetlen találkoznom kellett veled, - mondotta Levin, s gyűlölködő pillantást vetett Grinyevics kezére.

Arkágyevics Sztepán alig észrevehetően elmosolyodott.

- Miért mondtad, hogy soha többé nem veszel magadra európai ruhát? - kérdezte s végignézett vadonatúj és nyilván valami franczia szabó műhelyéből kikerült ruháján. - Úgy, úgy! Látom már: teljesen új álláspontra érkeztél.

Levin egyszerre elpirult, de nem úgy, a mint a felnőttek szoktak, könnyedén, és a nélkül, hogy tudnának róla, hanem úgy, mint a hogy' a gyermekek pirulnak, a kik érzik, hogy bátortalanságukban nevetségesek s ennek következtében elszégyellik magukat, mind jobban elpirulnak és szinte könnyekre fakadnak. És olyan furcsa volt ezt az okos, férfias arczot olyan gyermekes állapotban látni, hogy még maga Oblonszkij is levette róla a szemét.

- De hát hol találkozhatnánk? Nekem nagyon, de nagyon fontos beszédem volna veled, - mondotta Levin.

Oblonszkij mintha elgondolkozott volna.

- Mondok valamit: menjünk el Gurinhoz reggelizni, ott majd beszélgethetünk. Három óráig szabad vagyok.

- Nem, - szólt Levin, rövid gondolkodás után, - nekem még más dolgaim is vannak.

- No jó, akkor hát ebédeljünk együtt.

- Ebédelni? De hiszen nekem voltaképpen semmi különös dolgom sincs veled, csak két szót akarok mondani, illetve kérni, s akkor aztán beszélgethetünk.

- Akkor hát mondd el azt a két szót most, beszélgetni meg majd ebédnél beszélgetünk.

- Nos hát, az a két szó, - mondotta Levin, - egyébiránt semmi különös ám.

Egyszerre haragos kifejezést öltött az arcza, a mi onnan eredt, hogy teljes erővel iparkodott legyőzni az elfogúltságát.

- Mit csinálnak Scserbaczkijék? A régiben van minden? - kérdezte.

Arkágyevics Sztepán, a ki már régóta tudta, hogy Levin szerelmes az ő sógornőjébe, Kitibe, alig észrevehetően elmosolyodott, s a szemei vídáman fölcsillantak.

- Te két szót mondtál, én azonban nem tudok két szóval felelni, mert... Bocsáss meg egy pillanatra...

Bizalmas tiszteletteljességgel és a főnökkel szemben a hivatalos ügyek ösmeretéből folyó fensőbbségnek minden titkárral közös szerény öntudatával belépett a titkár, odament az iratokkal Oblonszkijhoz, és kérdés örve alatt valami bökkenőt kezdett magyarázgatni neki. Arkágyevics Sztepán oda se figyelt, hanem gyöngéden a karjára tette a kezét.

- Nem kérem, csinálja csak úgy, a hogy' mondtam, - szólt Oblonszkij, észrevételét egy mosolylyal enyhítve, s miután szelíden elmagyarázta neki, hogy ő hogy' fogja fel a dolgot, félretolta az iratokat és így szólt: - csinálja csak úgy, legyen szíves csak úgy, Nikitics Zachar.

A titkár zavartan távozott. Levin pedig, a ki a titkárral való megbeszélés ideje alatt teljesen magához tért a zavarából, mindkét kezével egy székre támaszkodva, gúnyos figyelemmel az arczán állott ott.

- Nem értem, nem értem, - mondotta.

- Mit nem értesz? - kérdezte Oblonszkij, szintén derült mosolylyal, s egy szivarkát vett elő. Valami különös kifakadást várt Levintől.

- Nem értem, a mit csinálsz, - szólt Levin vállat vonva. - Hogy' vagy képes teljes komolysággal csinálni az ilyesmit?

- Miért?

- Azért, mert voltaképpen nincs is mit csinálnod.

- Te tán azt hiszed, pedig hát el vagyunk ám halmozva munkával.

- Papiros-munkával. Neked persze, különös tehetséged van ehhez, - tette hozzá Levin.

- Szóval, te úgy gondolod, hogy hiányzik belőlem valami?

- Lehet, hogy igen, - mondotta Levin. - De mindamellett gyönyörködöm a te méltóságodban, és büszke vagyok rá, hogy egy ilyen nagy férfiú nekem barátom. Hanem még mindig nem feleltél a kérdésemre, - tette hozzá, kétségbeesett erőlködéssel iparkodván Oblonszkijnak egyenesen a szeme közé nézni.

- No jó, jó. Várj egy cseppet, majd rátérünk arra is. Szép dolog ám az, ha valakinek, mint neked, háromezer deszjátin földje van a karazinszkij kerületben, meg ilyen izmai és a mellett olyan friss, akár egy tizenkétesztendős leány, - de adod még te majd olcsóbban is. A mi pedig azt illeti, a mit kérdeztél: változás ugyan nincs, de azért kár, hogy oly régen nem voltál itt.

- Miért? - kérdezte Levin réműlten.

- Csak, - felelt Oblonszkij. - Majd beszélünk róla később. De hát voltaképpen mért is jöttél most ide?

- Óh, erről is majd később beszélünk, - szólt Levin, megint fülig elpirulva.

- No jó. Hiszen érthető, - jegyezte meg Arkágyevics Sztepán. - Lásd, meghínálak magamhoz ebédre, de a feleségem nem érzi magát egészen jól. De mondok valamit, ha látni akarod őket, úgy most négy és öt óra közt minden valószínűség szerint az állatkertben vannak. Kiti korcsolyázik. Menj oda, én majd utánad megyek s aztán együtt elmehetünk valahová ebédelni.

- Pompás, tehát a viszontlátásra.

- Vigyázz, mert a hogy' ösmerlek, az egészről megfeledkezel, s egyszerre csak elutazol haza, falura! - kiáltott utána Arkágyevics Sztepán nevetve.

- Nem, igazán nem.

És Levin, a kinek csak akkor jutott eszébe, hogy Oblonszkij társaitól elfelejtett elbúcsúzni, a mikor már az ajtóban volt, kiment a szobából.

- Nagyon erélyes úrnak látszik, - jegyezte meg Grinyevics, mikor Levin kiment.

- Bizony, bátyuska, - mondotta Arkágyevics Sztepán fejcsóválva, - ez aztán a boldog ember! Háromezer deszjátin elsőosztályú föld a karazinszkij kerületben, és ekkora frisseség! Nem úgy, mint mi.

- Még ön is panaszkodik, Arkágyevics Sztepán?

- Bizony, rossz, gyalázatos egy állapot, - mondotta Arkágyevics Sztepán mélyen fölsóhajtva.



VI.

Mikor Oblonszkij megkérdezte Levintől, hogy voltaképpen miért jött most ide, Levin elpirult és haragudott magára azért, hogy elpirult, mert azt csak nem felelhette neki: "Azért jöttem, hogy megkérjem a sógornőd kezét", pedig hát egyenesen és kizárólag csak azért jött.

A Levin- és a Scserbaczkij-családok régi, moszkvai családok voltak, s mindenkor bizalmas és szoros baráti viszony fűzte őket egymáshoz. Levin diákkorában ez a kapocs még jobban megszilárdult. Ő ugyanis együtt végzett és együtt lépett az egyetemre a fiatal Scserbaczkij herczeggel, Dolli és Kiti testvérbátyjával. Ebben az időben Levin gyakran megfordult Scserbaczkijék házában és beleszeretett ebbe a házba. Bármily különösnek lássék is, Levin Konsztantin valósággal a házba, a családba és különösen a Scserbaczkij-család női felébe szeretett volt bele. Levin maga nem is emlékezett az édes anyjára, egyetlen nőtestvére idősebb volt nála, úgy, hogy Scserbaczkijék házában ösmerte meg először azt a művelt és tisztességes régi-nemesi családi kört, a melytől apjának és anyjának a halála megfosztotta. Ennek a családnak összes, de különösen nő-tagjai valami titokzatos és költői fátyollal eltakarva jelentek meg előtte, s ő nemcsak hogy nem látott bennük semmiféle fogyatkozást, de sőt az őket elborító költői fátyol mögött a legmagasztosabb érzelmeket és a képzelhető legnagyobb tökéletességet feltételezte. Hogy miért kellett ennek a három kisasszonynak naphosszat francziáúl és angolúl beszélni; hogy mért kellett nekik a nap bizonyos óráiban fölváltva a zongorát verni, a melynek hangjai fölhallatszottak a fivérükhöz, a hol a diákok tanultak; hogy mért jártak a házba a franczia irodalom, a zene, a rajz és a táncz tanárai; hogy bizonyos órákban mért kocsikázott ki m-lle Linonnal mind a három kisasszony a Tverszkij-boulevardra, még pedig selyembundácskában - Dolli hosszúban, Natali félhosszúban, Kiti egészen rövidben, a mely alól feszes, piros harisnyába bújtatott formás lábacskái egészen kilátszottak; hogy mért kellett nekik aranykokárdás kalapot viselő inassal a nyomukban sétálni a Tverszkij-boulevardon, - mindezt és még sok egyebet, a mi az ő titokzatos világukban történt, nem értette, de tudta, hogy mindaz, a mi ott történt, a lehető legjobb volt, s éppen az eseményeknek ebbe a titokzatosságába szeretett volt bele.

Diákkorában majd hogy bele nem bolondult a legidősebbe, Dolliba, a kit azonban csakhamar férjhez adtak Oblonszkijhoz. Azután kezdett belehabarodni a másodikba. Szinte érezte, hogy a három közül egyikbe bele kell szeretnie, csak azt nem tudta eldönteni, hogy voltaképpen melyikbe. De Natali is, alig hogy a világban bemutatkozott, férjhezment egy Lyvov nevű diplomatához. Kiti még gyermek volt, mikor Levin kikerült az egyetemről. A fiatal Scserbaczkij, miután belépett a tengerészethez, belefúlt a Balti-tengerbe, és Levinnek Scserbaczkijékhoz való viszonya, Oblonszkijval való barátsága ellenére is, mindinkább elhidegűlt. De mikor Levin ebben az évben a tél elején, egyesztendei falusi tartózkodása után Moszkvába jött és viszontlátta Scserbaczkijékat, legott megértette, hogy a három közül voltaképpen melyik volt arra szánva, hogy ő belészeressen.

Úgy látszhatott, mintha mi sem volna egyszerűbb, mint az, hogy ő, egy jó családból való, inkább gazdag, mint szegény, és harminczkét esztendős ember, megkérje Scserbaczkij herczegnőnek a kezét; minden valószínűség szerint tüstént jó parthienak ismerték volna el. De Levin szerelmes volt, s azért úgy tetszett neki, hogy Kiti minden tekintetben annyira tökéletes és annyira minden más földi lény fölött álló teremtés, ő pedig annyira földhöz tapadt és alantas lény, hogy arra még csak gondolni se lehet, hogy akár mások, akár ő maga őt hozzá méltónak elösmerjék.

Miután két hónapot töltött volt Moszkvában valóságos mámorban, s a társaságban, a hova éppen azért járt el, hogy vele találkozzék, csaknem mindennap látta Kitit, egyszerre arra az elhatározásra jutott, hogy a dologról szó se lehet, és visszament falura.

Levin azt a meggyőződését, hogy a dologról szó se lehet, arra alapította, hogy a rokonok szemében ő előnytelen és a bájos Kitihez méltatlan parthie, az pedig, hogy Kiti őt szeresse, teljes lehetetlenség. A rokonok szemében neki semmiféle állandó és meghatározott foglalkozása és társadalmi állása nem volt, míg a társai közül most, a mikor ő harminczkét esztendős lett, ki ezredes, ki szárnysegéd, ki tanár, ki bank- vagy vasút-igazgató, ki pedig - mint Oblonszkij - törvényszéki elnök volt; ő pedig (azt nagyon jól tudta, hogy mások milyen szemmel néztek rá) egyszerű gazdaember, a ki marhatenyésztéssel, szalonka-vadászattal és építkezésekkel foglalkozik, más szóval egy tehetségtelen fráter, a kiből semmi se lett, és a ki, a társaság fölfogása szerint, ugyanazt cselekszi, a mit az olyan emberek cselekszenek, a kik semmire se valók.

Maga a titokzatos és elragadó Kiti pedig, lehetetlen, hogy egy ilyen csúnya, - a minőnek magát tartotta, - és a mi a fő, ilyen egyszerű és semmiben sem kiváló embert szerethessen. Ezenkívül Kitihez való régebbi viszonyában, - mely az utóbbinak bátyjával való barátsága révén a felnőtt embernek a gyermekhez való viszonya volt, - szerelmének egy újabb akadályát látta. Egy csúnya, de jó embert, a minőnek magát is tartotta, - mint ő gondolta, - lehet ugyan szeretni, mint barátot, de ahhoz, hogy valaki olyan szerelemmel szerettessék, a minővel ő Kitit szerette, ahhoz szép, és a mi fő, - rendkívüli embernek kell lenni.

Hallotta ugyan nem egyszer, hogy a nők sokszor szeretnek csúnya és egyszerű embereket, de nem hitte, mert magáról ítélt, a ki szintén csak szép, titokzatos és rendkívüli nőket tudott szeretni.

De miután két hónapot töltött falun, teljes magányosságban, meggyőződött róla, hogy ez nem volt egyike azoknak a szerelmeknek, a melyeken kora ifjúságában keresztülment; hogy ettől az érzelemtől egy pillanatra se volt nyugta; hogy nem élhetett tovább a nélkül, hogy azt a kérdést eldöntse: vajon a felesége lesz-e vagy nem, és hogy egész kétségbeesése annak a fölismeréséből származott, hogy voltaképpen semmi bizonyítéka sincs arra nézve, hogy csakugyan el fogják utasítani. Így most azzal a szilárd elhatározással utazott Moszkvába, hogy megkéri a kezét és nőül veszi, ha elfogadják vőnek. Vagy... arra nem is mert gondolni, mi lesz akkor, ha kosarat kap.



VII.

Levin a reggeli vonattal érkezett meg Moszkvába s anyai részről legidősebb bátyjához, Koznysevhez szállott; mihelyt átöltözött, azzal a szilárd elhatározással ment be dolgozószobájába, hogy tüstént elmondja neki jövetelének az okát és mindjárt tanácsot is kér tőle; de a bátyja nem volt egyedül. Ott ült nála a bölcsészetnek egy ösmert tanára, a ki csak azért jött el hozzá Charkovból, hogy tisztázzon egy félreértést, mely közöttük valami rendkívül fontos bölcsészeti kérdésben fölmerült. A tanár heves polémiát folytatott a materialisták ellen, Koznysev Szergej pedig nagy figyelemmel kísérte ezt a polémiát, és elolvasván a tanár legutóbbi czikkelyét, levélben írta meg neki az észrevételeit; szemére vetette, hogy túl nagy engedményeket tesz a materialistáknak. És a tanár azonnal eljött, hogy a dolgot vele tisztábahozza. Egy divatos kérdésről volt szó: van-e elválasztó határ az ember tevékenységében a lelki és élettani jelenségek között, s ha igen, hol?

Ivanovics Szergej a mindenkivel szemben szokásos barátságosan-hideg mosolylyal fogadta az öccsét, s miután megösmertette őt a tanárral, folytatta a beszélgetést.

A szűkhomlokú, pápaszemes, apró emberke egy pillanatra félbenhagyta a társalgást, hogy a jövevényt üdvözölje, azután ügyet se vetve Levinre, folytatta a beszédjét. Levin csak ült, és várta, mikor megy el a tanár, de a beszélgetés tárgya csakhamar az ő érdeklődését is fölkeltette.

Levin látta a lapokban azokat a czikkelyeket, a melyekről szó volt, el is olvasta őket, érdeklődvén irántuk mint a természettudomány még az egyetemről ösmert alapfogalmainak a fejlődése iránt, de soha az embernek mint állatnak származásáról, a reflexekről, a biologiáról és a szocziologiáról szóló tudományos fejtegetéseket nem hozta volt kapcsolatba az életnek és a halálnak ő reá magára nézve való jelentőségét tárgyaló ama kérdésekkel, a melyek őt az utóbbi időben mind gyakrabban és gyakrabban foglalkoztatták.

A mint bátyjának a tanárral folytatott beszélgetését hallgatta, azt vette észre, hogy ők a tudományos kérdéseket benső, egyéni kérdésekkel kötötték össze, többízben csaknem el is jutottak ezeknek a kérdéseknek a lényegéhez, de valahányszor a közelébe férkőztek a legfőbb dolognak, úgy tetszett neki, hogy legott sietve eltávolodtak tőle, s megint elmerűltek a fínom megkülönböztetések, a magyarázatok, az idézetek, a czélzások s a tekintélyekre való hivatkozások szövevényébe, úgy, hogy ilyenformán ő csak nagynehezen tudta megérteni, hogy voltaképpen miről is van szó.

- Azt nem fogadhatom el, - mondotta Ivanovics Szergej, a kifejezéseknek nála megszokott tisztaságával és szabatosságával s az előadás választékosságával, - abban semmi szín alatt sem érthetek egyet Keis-szel, hogy a külvilágra vonatkozó összes képzeteim a benyomásokból erednek. A lét legalapvetőbb képzeteit nem érzékelés útján kapom; mert hiszen nincs is semmi különleges szerv ezeknek a képzeteknek a közvetítésére.

- Igen, ám, de ők, Wurst, Knaust és Pripaszov erre azt felelik önnek, hogy az ön tudata a létről az összes érzékelések közösségéből ered, hogy a létnek ez a tudata az érzékelések eredménye. Sőt Wurst egyenesen kimondja, hogy a hol nincs érzékelés, ott a lét felfogására való képesség sincs meg.

- Én meg ennek ellenében azt mondom, - kezdte Ivanovics Szergej.

De itt Levinnek megint úgy tetszett, hogy elérkezvén a legfontosabbhoz, újra eltávolodnak tőle, s elszánta magát, hogy a következő kérdést intézze a tanárhoz:

- Következésképpen, ha az érzéseim megsemmisűlnek, ha a testem meghal, szó se lehet többé semmiféle létről? - kérdezte.

A tanár bosszúsan és szinte a félbeszakításból származó szellemi fájdalommal pillantott föl a furcsa kérdezőre, a ki inkább hasonlított valami hajómunkáshoz, mint philosophushoz, majd átsiklott a tekintete Ivanovics Szergejre, mintha azt kérdezte volna: ugyan mit feleljen hát az ember erre? De Ivanovics Szergej, a ki távolról sem beszélt olyan megerőltetéssel és egyoldalúsággal, mint a tanár, s a kinek a fejében még mindig elegendő hely maradt arra, hogy a tanárnak is megfeleljen, s egyúttal azt az egyszerű és természetes szempontot is megértse, a melynek alapján a föltett kérdés állott, elmosolyodott és így szólt:

- Ezt a kérdést még nincs jogunk eldönteni...

- Nincsenek még kellő adataink, - tódította a tanár és folytatta fejtegetéseit. - Nem, - úgymond, - én utalok arra, hogy ha, a mint Pripaszov egyenesen kimondja, az érzékelésnek a benyomás szolgál is alapúl, azért ezt a két fogalmat szigorúan el kell egymástól választanunk.

Levin nem hallgatott többé oda, hanem várta, mikor megy el már a tanár.



VIII.

Mikor a tanár eltávozott, Ivanovics Szergej odafordult az öcscséhez:

- Nagyon örülök, hogy eljöttél. Soká maradsz? Mit csinál a gazdaság?

Levin tudta, hogy legidősebb bátyját a gazdaság vajmi kevéssé érdekli, és hogy pusztán udvariasságból kérdezősködött felőle, s azért csak a búza eladásáról és a pénzekről beszélt neki valamit.

Levin meg akarta mondani a bátyjának, hogy nősűlni készül s tanácsot is akart tőle kérni, sőt erre szilárdan el is volt tökélve; de mikor meglátta őt, mikor végighallgatta a tanárral folytatott beszélgetését, mikor aztán hallotta azt az önkéntelenül is vállveregető hangot, a melyen a gazdasági ügyek felől kérdezősködött (az anyai birtokuk nem volt megosztva és mind a két részt Levin kezelte) egyszeriben úgy érezte, hogy nem igen tud előállani előtte a nősűlési szándékával. Érezte, hogy a bátyja nem úgy fogná föl a dolgot, a mint ő szeretné.

- Nos, és hogy' áll nálatok a dolog a zemsztvoval? - kérdezte Ivanovics Szergej, a ki nagyon érdeklődött a zemsztvo-intézmény iránt s nagy jelentőséget tulajdonított neki.

- Igazán, nem tudom...

- Hogy-hogy'? De hiszen tagja vagy a zemsztvo-választmánynak?

- Nem, már nem vagyok tagja; kiléptem; - felelt Levin, - s nem is járok el többé a gyűlésekre.

- Kár! - szólott Ivanovics Szergej elkomolyodva.

Levin, a maga igazolására, kezdte elmondani, mi történt az ő kerületének a gyűlésein.

- Lám, így van ez mindig! - vágott közbe Ivánovics Szergej. - Mi oroszok mindig ilyenek vagyunk. Lehet, hogy ez tán szép vonás bennünk, - a képesség arra, hogy a magunk fogyatkozásait meglássuk, csakhogy a túlságba megyünk, gúnynyal vígasztalódunk, a mely mindenkor készen áll a nyelvünkön. Én csak annyit mondok neked, adnók csak oda ezeket a jogokat, a mi zemsztvo-intézményünket más európai nemzetnek, - a németek és az angolok kidolgoznák belőlük a szabadságot, mi pedig, ime, csak nevetünk rajtok.

- De mitévők legyünk? - mondotta Levin beösmeréssel. - Ez volt az én utolsó kísérletem. És egész lelkemmel próbálkoztam. Nem bírom. Képtelen vagyok rá.

- Dehogy is vagy képtelen, - szólott Ivanovics Szergej, - nem helyesen ítéled meg a dolgokat.

- Lehet, - felelt Levin leverten.

- Hát azt tudod, hogy a testvérünk, Nikolaj, megint itt van?

Nikoláj idősebb édestestvére volt Levin Konsztantinnak, és egy anyától való testvére Ivanovics Szergejnek, egy elzüllött alak, a ki vagyona nagy részének a nyakára hágott, a legfurcsább és legselejtesebb társaságban forgolódott és hadilábon állott a testvéreivel.

- Mit mondasz? - kiáltott föl Levin réműlten. - Honnan tudod?

- Prokofij látta az utczán.

- Itt, Moszkvában? De hát hol van? Te tudod? - Levin fölkelt a székéről, mintha tüstént indulni készült volna.

- Sajnálom, hogy elárultam, - szólt Ivánovics Szergej, fejcsóválva nézvén öcscsének izgatottságát. - Elküldtem megtudni, hol lakik, és elküldtem hozzá a Trubin-féle váltót, a melyet én fizettem ki helyette. Ime, mit felelt rá.

És Ivanovics Szergej odanyújtott az öcscsének egy levelet, melyet a papirnehezék alól vett elő.

Levin elolvasta a furcsa, de ösmerős vonásokkal írt levelet: "Kérem szívesen, hagyjanak békében. Ez az egyetlen, a mit szeretetreméltó testvéreimtől kérek. Levin Nikoláj."

Levin elolvasta, s a nélkül, hogy a fejét fölemelte volna, kezében a levéllel állott ott Ivánovics Szergej előtt.

Küzdött egymással a lelkében az a vágy, hogy szerencsétlen bátyját elfeledje és az a tudat, hogy ez bizony csúnya lenne.

- Nyilvánvaló, hogy sértegetni akar, - folytatta Ivánovics Szergej, - csakhogy engem nem sérthet, s én egész lelkemmel rajta volnék, hogy segítsek rajta, de tudom, hogy ez lehetetlen.

- Persze, persze, - ismételte Levin. - Teljesen értem és méltánylom a te viselkedésedet; de azért én mégis elmegyek hozzá.

- Ha akarsz, ám menj, de én nem tanácslom, - szólt Ivánics Szergej. - Azaz, a mi engem illet, én nem félek, téged ő nem fog velem meghasonlásba sodorni; de a te érdekedben azt tanácsolom, jobb lesz, ha nem mégy el hozzá. Segíteni úgy se lehet rajta. Egyébiránt tégy, a mint jónak látod.

- Lehet, hogy nincs mód rajta segíteni, de én úgy érzem, különösen ebben a pillanatban, - de persze, ez más lapra tartozik, - úgy érzem, hogy nem tudok ebben megnyugodni.

- Ezt igazán nem értem, - mondotta Ivánovics Szergej. - Csak úgy érteném, - tette hozzá, - ha ez leczke akarna lenni a megalázkodásban. Én egészen másképpen és enyhébben ítélem meg azt, a mit alávalóságnak hívnak, azóta, mióta Nikoláj testvérünk azzá lett, a mi... Hiszen tudod, hogy mit követett el...

- Óh, ez rettenetes, rettenetes! - ismételgette Levin.

Miután Ivánovics Szergej inasától megkapta a bátyja czímét, Levin azonnal el akart menni hozzá, de kissé megfontolva a dolgot, elhatározta, hogy estére halasztja a látogatását. Mindenekelőtt már csak azért is, hogy lelki nyugalmát visszanyerje, dűlőre kellett vinnie azt az ügyet, a melyért tulajdonképpen Moszkvába jött. A bátyjától Oblonszkijhoz sietett a törvényszékre, s miután értesüléseket szerzett Scserbaczkijékról, elment oda, a hol, mint hallotta, megtalálhatja Kitit.



IX.

Négy órakor Levin, erősen érezvén a szíve dobogását, az állatkertnél leugrott a kocsijáról s egy mellékösvényen odament a hegyekhez és a korcsolyapályához, bizton tudván, hogy ott fogja őt találni, mert ott látta a bejáratnál Scserbaczkijék kocsiját.

Derült, hideg nap volt. A bejáratnál sorjában állottak a kocsik, szánok, kocsisok és rendőrök. A kapuban és a tisztára söpört utakon tarka nép nyüzsgött a faragott szelemenes orosz házikók közt; a kert borzas és vén nyírfái, melyeknek ágai szinte roskadoztak a hó alatt, mintha maguk is új és ünnepi köntöst öltöttek volna.

A mint ott ballagott az ösvényen a korcsolyapálya felé, így szólott magában: - "Nem szabad izgatottnak lenned, meg kell nyugodnod szépen. Mi bajod? Mi lelt? Hallgass már, te ostobácska", - mondotta a szívének. De minél inkább meg akarta magát nyugtatni, annál jobban elállott a lélekzete. Találkozott egy ösmerősével, a ki rákiáltott, de Levin azt se tudta, hogy ki volt az. Odaért a hegyekhez, a melyeken csörögtek a föl és alá csusszanó szánkók lánczai, süvítettek a rohanó kis szánkók s vídám hangok hallatszottak mindenfelé. Még pár lépést ment előre, a mikor egyszerre föltárult előtte az egész korcsolya-pálya, s az összes korcsolyázók közt legott fölismerte Őt.

Abból az örömből és remegésből tudta meg, hogy csakugyan ott van, mely a szívét elfogta. Éppen egy hölgygyel beszélgetve állt a korcsolyapálya túlsó végén. Úgy látszott, hogy sem a ruháján, sem az állásán nem volt semmi különös; de Levin épp oly könnyen fölismerte őt ebben a tömegben, mint a rózsatőt a csalán között. Fénybe borult tőle minden. Olyan volt, mint a mosoly, mely mindent földerít köröskörül. - "Hát csakugyan lemehetek a jégre és odamehetek hozzá?" - gondolta magában. Az a hely, a hol ő állott, megközelíthetetlen szentélynek látszott előtte, s volt egy pillanat, a mikor majd hogy vissza nem fordult: olyan félelem vett erőt rajta. Valósággal erőszakot kellett elkövetnie magán, míg végre belátta, hogy hiszen ott mindenféle emberek forgolódnak körülötte, s hogy neki is csak van joga oda lemenni és korcsolyázni. Le is ment és jó darabig iparkodott nem nézni reá, mintha maga a nap lett volna, de azért éppen úgy, mint a napot, mégis csak látta, a nélkül, hogy odanézett volna.

A hétnek ezen a napján és ebben az időtájban csupa egy körhöz tartozó és egymással jól ismerős ember verődött össze a jégen. Voltak ott a jégsportnak mesterei, a kik kérkedtek a művészetükkel, kezdők, a kik kis szánkókba fogózva ügyetlen és félénk mozdulatokkal tették első lépéseiket, voltak gyermekek és öreg emberek, a kik egészségi szempontból korcsolyáztak; ezek mind kiválasztott boldog halandóknak látszottak Levin előtt, mert ott lehettek az ő közelében. A korcsolyázók pedig, úgy tetszett, mind teljes egykedvűséggel érték utól és hagyták el őt, még beszéltek is vele, és tőle teljesen függetlenűl mulattak, örülvén a pompás jégnek s a szép időnek.

Scserbaczkij Nikoláj, Kiti egyik nagybátyja, kurta zekében és szűk nadrágban, korcsolyával a lábán ült ott egy padon, s mikor Levint megpillantotta, odakiáltott felé:

- Áá, Oroszország első korcsolyázója! Rég itt van már? Pompás a jég, szaporán kösse fel a korcsolyát.

- Nincs is velem korcsolya, - felelt Levin, elcsodálkozván ezen a merészségen és fesztelenségen, az ő jelenlétében, s egy pillanatra se tévesztette őt szem elől, bárha nem nézett is rá. Érezte, hogy a nap közeledik felé. Ott állott a szögletben és óvatosan beállítva magosszárú czipőbe bujtatott keskeny lábacskáit, szemmel látható szepegéssel megindult felé. Egy orosz ruhába öltözött, a kezeivel kétségbeesetten hadonászó, s mélyen előrehajlott tacskó utólérte őt. Nem állott egészen biztosan a lábán; kezeit a zsinóron függő kis karmantyúból kihúzván, készenlétben tartotta őket, és Levinre pillantva, a kit most ösmert föl, kaczagott rajta és a szepegésén. Mikor a fordulót befejezte, ruganyos lábacskájával egy lökést adott magának, egyenesen odasiklott Scserbaczkij elé, s a karjában megkapaszkodván, mosolyogva bólintott Levin felé. Sokkal szebb volt, mint a minőnek képzelte.

A mikor rágondolt, élénken el tudta őt képzelni magának egészben is, de különösen tisztán látta maga előtt annak a gyerekesen nyilt és jóságos kifejezésű kis szőke fejecskének a báját, mely oly szabadon állott formás és szűzies vállain. Arczának gyermekesen ártatlan kifejezése s vele együtt termetének fínom szépsége, ez volt az a különös báj, a melyet ő oly bensőleg megértett; de a mi mindig, mint valami meglepetés, bámulatba ejtette őt, az szelid, nyugodt és őszinte szemeinek a kifejezése és különösen a mosolya volt, mely mindig tündérvilágba varázsolta át Levint, a hol olyan megilletődés és ellágyúlás vett rajta erőt, a minőre kora gyermekkorának is csak egyes ritka napjaiból emlékezett.

- Régen van már itten? - kérdezte Kiti, kezet nyújtva neki. - Köszönöm szépen, - tette hozzá, a mikor Levin fölemelte a zsebkendőjét, mely a karmantyújából esett volt ki.

- Én? Nem régen, tegnap... azaz most... jöttem, - felelt Levin, zavarában nem értvén meg rögtön a kérdést. - Önökhöz akartam menni, - mondotta, de legott eszébe jutván, hogy milyen szándékkal kereste őt itt fel, zavarba jött és elpirult. - Nem tudtam, hogy korcsolyázik, még pedig nagyon szépen korcsolyázik.

Kiti figyelmesen nézett rá, mintha szerette volna zavartságának az okát megtudni.

- A maga dicséretét meg kell ám becsülni. Itt ugyanis még mindig az a hagyomány, hogy maga a legjobb korcsolyázó, - mondotta, miközben fekete keztyűs kis kezecskéjével lesöpörte karmantyújáról a ráhullott zuzmarát.

- Valamikor bizony nagy szenvedélylyel korcsolyáztam; szerettem volna elérni a tökéletességet.

- Maga, úgy látszik, mindent szenvedélylyel csinál, - szólt Kiti mosolyogva. - Úgy szeretném látni, hogy' korcsolyázik. Kössön hát korcsolyát, s gyerünk egy kicsit együtt.

"Gyerünk együtt! Lehetséges!?" - gondolta magában Levin, fölpillantva reá.

- Tüstént kötök, - mondotta.

S elment, hogy korcsolyát kössön.

- Rég nem volt már nálunk, uram, - mondotta a pályatulajdonos, a mint a lábát fogta és odacsavarta a srófot a czipője sarkához. - Ön után nem igen akadt az urak közt Mester. Jó lesz így? - kérdezte, meghúzván a szíjat.

- Jó, jó, csak kérem szaporán, - felelt Levin, csak nehezen tudván elleplezni azt a boldog mosolyt, mely akarata ellenére is kiült az arczára. - "Lám, - gondolta magában, - ez aztán az élet, ez aztán a boldogság! Együtt, azt mondta, gyerünk egy kicsit együtt! Szóljak-e most neki? De azért is félek szólni, mert most boldog vagyok, már a puszta reménytől is boldog vagyok... És akkor?... De meg kell lenni! Meg kell, meg kell lenni! Félre a gyöngeséggel!"

Levin lábraállott, levetette a felső kabátját és keresztülvergődve a házikó előtt kissé hepe-hupás jégen, kifutott a sima jégre, és kizárólag a saját akaratával gyorsítva, lassítva és irányítva a futását, minden megerőltetés nélkül siklott ide s tova. Bátortalanúl közeledett Kiti felé, de a mosolya megint csak megnyugtatta.

Kiti kezet nyújtott neki, s futásukat mind jobban gyorsítva, megindultak együtt, és minél gyorsabban haladtak, Kiti annál erősebben szorította Levin kezét.

- Magával, azt hiszem, hamar megtanulnék, valahogyan olyan bizalmam van magában, - mondotta neki.

- Magam is bízom magamban, mikor kegyed támaszkodik reám, - szólott, de legott megszeppent attól, a mit mondott és elpirult. És csakugyan, alig hogy ezeket a szavakat kimondotta, mint mikor a nap felhők mögé búvik, Kiti arczáról teljesen eltűnt a gyöngéd kifejezés, és Levin fölismerte arczának jól ismert játékát, mely nála a megfeszített gondolkodás jele volt: sima homlokán fölbukkant egy ráncz.

- Nincs tán valami baja kegyednek? Egyébiránt, nincs jogom kérdezősködni, - tette hozzá gyorsan.

- Miért?... Dehogy is, nincs énnekem semmi bajom, - felelt Kiti hidegen, és mindjárt hozzátette: - Nem látta még m-lle Linont?

- Még nem láttam.

- Menjen hát oda hozzá, annyira szereti magát.

"Mi ez? Keserűséget okoztam neki. Uram, segíts!" - gondolta magában Levin és odasietett az őszhajú, vén franczia kisasszonyhoz, a ki ott ült egy padon s mosolyogva és hamis fogait mutogatva, mint régi jóbarátot üdvözölte őt.

- Bizony, cseperedünk, cseperedünk, - mondotta neki m-lle Linon, szemeivel Kiti felé intve, - és vénülünk. Tiny bear-ből már nagy leány lett! - folytatta mosolyogva, eszébe juttatván egykori tréfáit a három kisasszonynyal, a kiket az angol mesebeli három medvének keresztelt volt el. - Emlékszik, volt idő, mikor így beszélt róluk?

Levin ugyan a leghatározottabban nem emlékezett erre, de a vén franczia kisasszony már vagy tíz esztendeje mulatott ezen a tréfán, és nagyon szerette.

- No menjen, menjen csak korcsolyázni. De a mi Kitink is szépen megtanult ám korcsolyázni, úgy-e?

Mikor Levin odament Kitihez, az arcza már nem volt szigorú, a szemei is őszintén és gyöngéden néztek rá, de Levinnek úgy tetszett, hogy a gyöngédségében volt valami különös, keresetten nyugodt vonás. Ettől azután elszomorodott. Kiti pedig, miután elbeszélgetett vele vén nevelőnőjéről s a furcsaságairól, elkezdett kérdezősködni az élete felől.

- Lehetséges az, hogy télen nem unatkozik ott falun? - szólalt meg.

- Nem, nem unatkozom, nagyon sok a dolgom, - mondotta, érezvén, hogy Kiti, éppen úgy, mint a tél elején is, ráerőszakolja majd azt a nyugodt hangot, a melytől nem lesz képes szabadulni.

- Hosszú időre jött? - kérdezte tőle Kiti.

- Nem tudom, - felelt, nem fontolva meg, hogy mit mond. Eszébe ötlött az a gondolat, hogy ha belemegy ebbe a nyugodt, baráti hangba, úgy megint el fog utazni a nélkül, hogy dülőre vitte volna a dolgát, s így eltökélte, hogy szembeszáll vele.

- Hogy-hogy' nem tudja?

- Nem tudom. Ez kegyedtől függ, - mondotta, de legott elrémült a szavaitól.

Nem hallotta-e ezeket a szavakat, vagy csak nem akarta hallani őket, de úgy tett, mintha megbotlott volna, s vagy kettőt toppanva a lábacskájával, szaporán elfutott tőle. Odament m-lle Linonhoz, valamit mondott neki, s azután elindult a felé a kis házikó felé, a melyben a hölgyek szokták letenni a korcsolyát.

"Istenem, mit cselekedtem! Uram istenem! Segíts rajtam s ne hagyj el!" - mondotta Levin fölfohászkodva s egyúttal szükségét érezvén valami erőteljesebb testmozgásnak, elindult s mindenféle külső és belső köröket írt le a jégen.

Ekkor egy fiatal ember, a ki az újabbak közt tán a legjobb korcsolyázó volt, korcsolyával a lábán és szivarkával a szájában kijött a kávéházból, nekiszaladt, s dübörögve és ugrándozva ereszkedett le a lépcsőn. Le is ért szerencsésen, s a nélkül, hogy akár csak kezeinek fesztelen tartását is megváltoztatta volna, nekivágott a jégnek.

- Óh, ez valami új mutatvány! - mondotta Levin s tüstént fölszaladt, hogy ő is megcsinálja.

- El ne vágódjék, szokni kell ám az ilyesmihez! - kiáltott rá Nikoláj.

Levin kilépett a legfelső fokra, s a mennyire lehetett, nekiszaladva, a szokatlan mozgás közben kezeivel tartván fönn az egyensúlyt, leereszkedett. Az utolsó lépcsőfokon fönnakadt, de alig, hogy megérintette kezeivel a jeget, egy erőteljes mozdulatot tett, fölegyenesedett és nevetve siklott tova.

"Milyen derék, milyen kedves, - gondolta magában ezalatt Kiti, a mint m-lle Linon-nal a házikóból kilépett, s bensőséges, gyöngéd mosolylyal nézett végig rajta, mintha szeretett, édestestvére lett volna, - De hát csakugyan hibás vagyok én, csakugyan követtem el valami rosszat? Azt mondják: ez kaczérság. Én tudom, hogy nem őt szeretem; de azért mégis szeretek vele lenni, olyan derék ember. De vajon, miért mondta nekem azt?..." - gondolta magában.

A mint Levin meglátta a távozó Kitit és az anyját, a ki a lépcsőn elébe jött, a sebes mozgástól kipirultan megállt és gondolatokba merült. Levetette a korcsolyát s a kert kapujában utólérte az anyát meg a lányát.

- Nagyon örülök, hogy láthatom, - szólott a herczegné. - Csütörtökön, - mint rendesen, - fogadunk.

- Tehát ma is?

- Nagyon fogunk örülni, ha szerencsénk lesz, - felelt a herczegné szárazon.

Ez a szárazság elkeserítette Kitit, s nem tudta leküzdeni magában azt a vágyat, hogy valamelyest enyhítse az anyja hidegségét. Feléje fordította a fejét s mosolyogva így szólt:

- A viszontlátásra.

Félrecsapott kalappal, ragyogó arczczal és szemekkel, mint valami jókedvű hódító, éppen ebben a pillanatban lépett a kertbe Arkágyevics Sztepán. De odalépve az anyósához, szomorú és bűnbánó arczczal felelt a Dolli egészsége felől hozzáintézett kérdéseire. Miután halkan és leverten pár szót váltott az anyósával, kihúzta magát és karonfogta Levint.

- Nos hát, megyünk? - kérdezte tőle. - Szakadatlanul terád gondoltam, s nagyon, de nagyon örülök, hogy eljöttél, - mondotta, jelentőségteljesen a szeme közé nézve.

- Megyünk, megyünk, - felelt Levin boldogan, még mindig hallván annak a hangnak a rezgését, mely azt mondotta: a viszontlátásra, és látván azt a mosolyt, mely ezt a szót kísérte.

- Az "Angliá"-ba, vagy az "Ermitázs"-ba?

- Nekem tökéletesen mindegy.

- Nos, akkor az "Angliá"-ba, - mondotta Arkágyevics Sztepán, a ki azért választotta az "Angliá"-t, mert ott többel volt adós, mint az "Ermitázs"-ban. Így nem tartotta szép dolognak, elkerülni ezt a fogadót. - Van kocsid? No, az derék, mert én elküldtem a magamét.

A két jóbarát egész úton hallgatott. Levin azon tünődött, vajon mit jelentett az a változás Kiti arczkifejezésében, s hol arról iparkodott magát meggyőzni, hogy még van remény, hol pedig kétségbeesett és tisztán látta, hogy a reménye esztelen, de e mellett egészen más embernek érezte magát, mint volt az előtt a mosoly előtt és azok előtt a szavak előtt: a viszontlátásra.

Arkágyevics Sztepán pedig útközben az ebéd ételsorát állította össze.

- Úgy-e, te szereted a turbot-ot? - kérdezte Levint, mikor megérkeztek.

- Mi az? - kérdezte Levin. - Turbot? Igen, én rettenetesen szeretem a turbot-ot.



X.

Mikor Levin Oblonszkij-val a fogadóba lépett, lehetetlen volt észre nem vennie Arkágyevics Sztepán arczán és egész megjelenésén a tartózkodó ujjongásnak valami különös kifejezését. Oblonszkij levetette a kabátját és félrecsapott kalappal lépett be az étkezőbe, miközben parancsokat osztogatott a szinte hozzátapadó frakkos és szalvétás pinczéreknek. Jobbra is, balra is köszöngetve, az őt, mint mindenütt, itt is örömmel üdvözlő ösmerősöknek, odalépett a buffet-asztalhoz, fölhajtott egy pohár pálinkát, bekapott egy kis halat, s valami olyat súgott oda a pénztárnál ülő, csipkékkel és hajfodrocskákkal ékes, kimázolt franczia leánynak, hogy még az is jóízűen elnevette magát. Levin pedig egyedül és kizárólag csak azért nem ivott pálinkát, mert undorodott ettől a franczia leánytól, a ki, a mint látszott, teljesen vendéghajból, poudre de riz-ből és vinaigre de toilette-ből volt összetákolva. Mint valami mételyes helyről, úgy sietett el a közeléből. Egész lelke tele volt a Kitire való emlékezéssel, s a diadal és a boldogság mosolya csillogott a szemeiben.

- Ide, kegyelmes uram, méltóztassék, itt nem fogja zavarni senki, kegyelmes uram, - mondotta egy különösen kullancskodó, deresedő, vén pinczér, a kinek széles medenczéjén kétfelé vágott a frakk két szárnya. - Méltóztassék, kegyelmes uram, - fordult oda Levinhez, Arkágyevics Sztepán iránt való tiszteletből a vendége iránt is figyelmes akarván lenni.

Egy pillanat alatt friss asztalkendőt terített egy bronz-csillár alatt álló kerek asztalra, odatolt mellé néhány bársonyszéket, aztán szalvétával a karján s ételsorral a kezében a további parancsokat várva, odaállt Arkágyevics Sztepán mellé.

- Ha parancsol tán, kegyelmes uram, különszobát, tüstént lesz egy üres: Goliczyn herczeg van benne egy hölgygyel. Friss osztrigát kaptunk.

- Áá! Osztrigát.

Arkágyevics Sztepán elgondolkozott.

- Ne változtassuk-e meg a tervet, Levin? - kérdezte, újját az étrenden tartva. Az arcza komoly tépelődést árult el. - Vajon jó-e az osztriga? Nézz csak utána.

- Flensburgi, kegyelmes uram, ostendei nincsen.

- Flensburginak flensburgi, de vajon friss-e?

- Tegnap érkezett.

- Kezdjük hát talán osztrigával, de akkor persze az egész tervet meg kell változtatni? Hm?

- Nekem teljesen mindegy. Én legjobb szeretnék scsi-t és kását; de az itt persze nincsen.

- Kását à la russe parancsol tán? - mondotta a legény, mint a dajka a gyermek fölé, úgy ráhajolva Levinre.

- Nem, tréfán kívül, a mit választasz, az jó lesz. Én korcsolyáztam s így enni szeretnék. Nehogy valahogyan azt hidd, - tette hozzá, elégedetlen kifejezést pillantván meg Oblonszkij arczán, - hogy én nem becsülöm meg a te választásodat. Én nagyon szívesen eszem jól.

- Persze, hogy szívesen! Akárhova teszszük, ez mégis csak egyike az élet gyönyörűségeinek, - mondotta Arkágyevics Sztepán. - Nos hát akkor, adj nekünk, barátocskám, két, - nem, az kevés lesz, - három tuczat osztrigát; levest zöldséggel...

- Printanière, - szólt közbe a legény. De Arkágyevics Sztepán nyilván nem akarta neki megszerezni azt az örömet, hogy francziául nevezze meg az ételeket.

- Úgy, zöldséggel, tudod? Azután turbot-ot vastag mártással, azután... rostbeef-et; csak vigyázz, hogy jó legyen. Aztán hozhatsz még kappant és befőttet is.

A pinczér, a ki ösmerte Arkágyevics Sztepánnak azt a szokását, hogy az ételeket sohase nevezte meg a franczia étlap szerint, nem ismételte a rendelést ő utána, hanem megszerezte magának azt az örömet, hogy elmondta az egészet a franczia ételsor szerint: "soupe printanière, turbot sauce Beaumarchais, poulard à la estragon, macedoin de fruits..." és legott, mintha csak rúgókon járt volna, lecsapta az egyik bekötött étlapot, s fölkapta a másikat, a bor-jegyzéket, és odavitte Arkágyevics Sztepánnak.

- Hát inni mit fogunk?

- Én - a mit akarsz, csak ne sokat... pezsgőt, - mondotta Levin.

- Micsoda? Mindjárt az elején? Egyébiránt, kérlek, igazad van. Szereted a fehér-sipkásat?

- Caché blanc, - szólt közbe a pinczér.

- Nos, akkor hát add ezt az osztrigához, a többit majd meglássuk.

- Igenis. Asztali bort, minőt parancsol?

- Adhatsz Nui-t. De nem, jobb lesz a klasszikus Chablis.

- Igenis. Sajtot a szokottat parancsolja?

- No persze, Parmezán-t. Vagy te tán mást szeretsz?

- Nem, nekem teljesen mindegy, - mondotta Levin, nem tudván elfojtani egy mosolyt.

S a pinczér libegő frakk-szárnyaival elszaladt és öt perczre rá visszatért egy tál felnyitott, gyöngyházfényű osztriga-kagylóval s az ujjai közt egy palaczk borral.

Arkágyevics Sztepán szétnyitotta keményített szalvétáját, begyűrte a mellénye kivágásába, s kezét nyugodtan az asztalra támasztva, hozzálátott az osztrigához.

- Nem rosszak, - szólott, s egymásután nyeldeste a gyöngyházfényű kagylókból ezüst villácskájával kifejtett sikamlós osztrigákat. - Nem rosszak, - ismételte, hol Levinre, hol a pinczérre emelve nedves és csillogó szemeit.

Levin az osztrigát is megette, bár fehér kenyeret sajttal jobb szeretett volna. De gyönyörűséggel nézte Oblonszkijt. Még a pinczér is, miután fölbontotta a palaczkot s a gyöngyöző bort a fínom és öblös poharakba kitöltötte, fehér nyakkendőjét igazgatva, az öröm észrevehető mosolyával nézte Arkágyevics Sztepánt.

- Te nem valami nagyon szereted az osztrigát? - kérdezte Arkágyevics Sztepán, a poharát kiürítve, - vagy bánt valami? Hm?

Szerette volna, hogy Levin jókedvű legyen. És Levin nem is volt éppen rosszkedvű, egyszerűen feszélyezte valami. Avval, a mi a lelkében volt, nyomottan és kellemetlenűl érezte magát itt a fogadóban, a különszobák közt, a melyekben hölgyekkel vegyes párocskák ebédeltek, s ebben a nagy lótás-futásban. Ez a környezet, tele bronzokkal, tükrökkel, gázlángokkal és pinczérekkel, mintha sértette volna. Attól tartott, hogy bemocskolja azt, a mi a lelkét betöltötte.

- Én? Bizony, bánt valami; de ezenkívül ez az egész környezet is úgy feszélyez, - mondotta. - Fogalmad se lehet róla, hogy nekem, falusi embernek, milyen vadnak tűnik föl mindez, akárcsak annak az úrnak a körmei, a kivel nálad találkoztam...

- Igen, észrevettem, hogy szegény Grinyevicsnek a körmei mennyire érdekeltek, - szólt Arkágyevics Sztepán mosolyogva.

- Nem tehetek róla, - felelt Levin. - Próbáld meg, képzeld magadat az én helyembe, helyezkedjél egy falusi ember álláspontjára. Mi, ott falun, azon vagyunk, hogy olyan állapotba hozzuk a kezeinket, mely alkalmas a munkára; s ezért levágjuk a körmeinket, s olykor bizony még föl is gyűrjük az ingujjunkat. Itt pedig az emberek megnövesztik a körmeiket, a mekkorára csak lehet, s inggombok képében valóságos tányérokat aggatnak magukra, nehogy a kezeikkel bármit is csinálhassanak.

Arkágyevics Sztepán vídáman elmosolyodott.

- Hjah, ez csak annak a jele, hogy durva munkára nincsen szükségük. Itt észszel dolgoznak.

- Meglehet. De azért nekem mégis vadnak tetszik, mint a hogy' vadnak találom azt is, hogy mi, falusi emberek, iparkodunk minél gyorsabban végezni az evéssel, hogy azután a dolgunk után láthassunk, mi pedig most itt ketten azon vagyunk, hogy minél tovább húzzuk az evést, s azért eszünk osztrigát...

- Természetesen, - szólt közbe Arkágyevics Sztepán. - De hiszen éppen ebben van a művelődés czélja: mindenből élvezetet csinálni.

- No, ha ez a czélja, akkor én jobb szeretnék vad lenni.

- Hiszen úgy is az vagy. Ti, Levinek, mind azok vagytok.

Levin fölsóhajtott. Eszébe jutott a bátyja, Nikoláj; fájdalmasan megszólalt benne a lelkiösmeret és elkomolyodott; de Oblonszkij olyan tárgyról kezdett beszélni, mely tüstént magára vonta a figyelmét.

- Nos hát, elmégy ma este a miéinkhez, Scserbaczkijékhez tudniillik? - kérdezte, s félretolva az üres, érdes kagylókat, odahúzta maga elé a sajtot, miközben a szeme jelentőségteljesen csillogott.

- Igen, föltétlenűl elmegyek, - felelt Levin. - Bár úgy tetszett, mintha a herczegnő nem valami szívesen hívott volna.

- Ugyan már! Micsoda badar beszéd! Ez az ő rendes modora... Nos hát, barátocskám, hozhatod a levest!... Ez már az ő modora, grande dame, - mondotta Arkágyevics Sztepán, - Elmegyek majd én is, de előbb még valami énekpróbára kell mennem Bonina grófnőhöz. Már hogyne volnál te vad? Mi másra magyarázhatná az ember azt, hogy olyan hirtelen eltűntél Moszkvából? Scserbaczkijék folyton tőlem kérdezősködtek utánad, mintha bizony nekem tudnom kellett volna, mi lelt. Pedig hát én csak annyit tudok, hogy te mindig azt cselekszed, a mit senki más.

- Úgy ám, - mondotta Levin halkan és izgatottan. - Igazad van, vad vagyok. Csakhogy a vadságom nem abban van, hogy elmentem, hanem hogy most idejöttem. Most azért jöttem...

- Óh, te boldog ember! - szólt közbe Arkágyevics Sztepán, s a szeme közé nézett.

- Miért?

- A vérbeli lovakat a billogjukról, a szerelmes ifjakat a szemeikről ösmerem meg, - szavalta Arkágyevics Sztepán. - Te néked még előtted van minden.

- És te néked talán bizony mögötted?

- Nem, ha nincs is mögöttem, de neked van jövőd, nekem meg csak jelenem, és ez a jelen is... foszladozóban van.

- Hogy-hogy'?

- Hát csak, nincs benne köszönet. No, de magamról nem akarok beszélni, aztán meg nem is mondhatnék el úgy mindent, - szólt Arkágyevics Sztepán. - Tehát miért is jöttél te most Moszkvába?... Hé, fogd csak! - kiáltott rá a pinczérre..

- Nem sejted? - felelt Levin, a nélkül, hogy mélyen csillogó szemeit Arkágyevics Sztepánról levette volna.

- Sejteni sejtem, de én nem kezdhetek beszélni róla. Már ebből is megítélheted, jól sejtek-e vagy sem, - mondotta Arkágyevics Sztepán, fínom mosolylyal pislogván Levinre.

- Nos, és mit szólsz hozzá? - kérdezte Levin reszkető hangon, s érezte, hogy arczának minden izma remeg. - Hogy' fogod föl a dolgot te?

Arkágyevics Sztepán lassan kiitta a pohár Chablis-ját, miközben le nem vette a szemét Levinről.

- Én? - felelt Arkágyevics Sztepán, - semmit sem óhajtanék annyira, mint ezt, semmit! Ez volna a legjobb, a mi csak képzelhető.

- De nem tévedsz? Tudod, hogy miről beszélünk? - szólalt meg Levin, s majd fölfalta szemével a barátját. - Gondolod, hogy ez lehetséges?

- Igen, gondolom, hogy lehetséges. Már mért ne volna lehetséges?

- Igazán, te csakugyan azt hiszed, hogy lehetséges? Mondj el hát mindent, a mit csak gondolsz! Nos, és ha, ha visszautasítás vár reám?... És én meg vagyok győződve...

- Honnan gondolod? - mondotta Arkágyevics Sztepán, az izgatottságán mosolyogva.

- Csak, olykor úgy tetszik nekem. Ez pedig nekem is, neki is rettenetes volna.

- No, a mi azt illeti, a leányra nézve nincs a dologban semmi rettenetes. Minden leány csak büszke rá, ha megkérik.

- Igen ám, minden leány, de nem ő.

Arkágyevics Sztepán elmosolyodott. Ösmerte már Levinnek ezt az érzését, tudta, hogy előtte a világ összes leányai két fajtára oszolnak: az egyik fajtához tartoznak a világ összes leányai, ő kívüle, és ezekben a leányokban megvan minden emberi gyöngeség, szóval ezek nagyon közönséges leányok; a másik fajta, az - ő egyedül, a kiben nincs semmi gyarlóság, s a ki fölötte áll minden emberinek.

- Megállj, végy csak mártást, - mondotta Oblonszkij, megkapván Levin kezét, a ki félretolta magától a mártást.

Levin engedelmesen vett magának mártást, de nem engedte enni Arkágyevics Sztepánt.

- Ne, ne, megállj, megállj, - mondotta. - Értsd meg, hogy ez reám nézve élet-halál kérdés. Én soha, senkivel se beszéltem erről. S nem is beszélhetek senkivel, csak veled. Pedig lásd, mi egymástól teljesen elütők vagyunk: más az ízlésünk, mások a nézeteink, minden; de én tudom, hogy te szeretsz és megértesz engem, s azért szeretlek téged olyan nagyon. De, az Istenre kérlek, légy teljesen őszinte.

- Én csak azt mondom néked, a mit gondolok, - szólott Arkágyevics Sztepán mosolyogva. - Sőt többet mondok: az én feleségem - csodálatos egy asszony... - Arkágyevics Sztepán, mikor a feleségéhez való viszonya eszébe jutott, fölsóhajtott, s pillanatnyi hallgatás után folytatta: - Valóságos jóstehetség van benne. Keresztüllát az embereken; de ez még nem minden, - azt is tudja, mi lesz, különösen a házasságokat illetőleg. Ő például előre megmondta, hogy Sahovszkája Brentelynhez fog menni feleségül. Senki sem akarta neki elhinni, pedig úgy lett. És ő is - a te pártodon van.

- Hogy' érted ezt?

- Úgy, hogy arról nem is szólva, hogy szeret téged, azt mondja, hogy Kiti föltétlenül a feleséged lesz.

Ezekre a szavakra olyan mosoly ragyogott föl Levin arczán, a mely közel állott a megilletődés könnyeihez.

- Ezt ő mondja! - kiáltott föl Levin. - Mindig mondtam, hogy pompás egy teremtés a te feleséged. No, de most elég, ne beszéljünk többet erről, - mondotta s fölkelt a helyéről.

- Jó, jó, csak ülj le.

De Levin nem tudott leülni. Szilárd lépteivel vagy kétszer végigmérte a kalitkaszerű szobát, egyet-kettőt pislantott a szemeivel, nehogy a könnyeit elárulja, s csak akkor ült le megint az asztalhoz.

- Értsd meg, - mondotta, - hogy ez nem szerelem. Voltam én már szerelmes is, de ez nem az. Ez nem is az én érzésem, hanem valami külső erő lett úrrá rajtam. Lásd, én elutaztam, mert úgy láttam, hogy ez lehetetlen, érted, ez olyan boldogság, a milyen a földön nem szokott lenni; de a mellett küzdöttem magammal, s látom, hogy e nélkül nincs élet a számomra. Itt dönteni kell...

- De hát miért utaztál el?

- Óh, megállj! Óh, mennyi gondolat! Mennyi kérdés nyomúl itt az előtérbe! Halld csak. Lásd, neked fogalmad se lehet róla, mit cselekedtél te értem azzal, a mit mondtál. Én olyan boldog vagyok, hogy szinte hitványnyá lettem tőle; mindenről megfeledkeztem. Ma tudtam meg, hogy a bátyám, Nikoláj... tudod, itt van... ő róla is megfeledkeztem. Nekem úgy tetszik most, hogy ő is boldog. Ez már szinte őrület. Csak egy borzasztó... lám, te nős vagy, te ösmered ezt az érzést... az a borzasztó, hogy mi - vének, a kiknek már multunk van... nem a szerelemben, hanem a bűnökben... egyszerre a közelébe férkőzünk egy ártatlan, tiszta lénynek; ez visszataszító, s ezért lehetetlen, hogy az ember ne érezze magát méltatlannak.

- No, neked ugyan nem sok a bűnöd.

- Óh, és mégis, - mondotta Levin, - mégis "a mint undorral eltelve visszagondolok az életemre, rettegek, átkozódom, és keserűen panaszkodom..." Úgy bizony.

- Mit csináljunk, ha már ilyen a világ, - mondotta Arkágyevics Sztepán.

- Csak egy a vígasztaló, mint abban az imádságban is, a melyet mindig szerettem, az, hogy nem az érdemeink, hanem az irgalom révén részesülünk bűnbocsánatban. Ő is csak így bocsáthat meg nekem.



XI.

Levin kiitta a poharát s elhallgattak.

- Egyről még szólnom kell néked. Ösmered te Vronszkijt? - kérdezte Arkágyevics Sztepán Levintől.

- Nem, nem ösmerem. Miért kérdezed?

- Tölts még egyet, - fordúlt oda Arkágyevics Sztepán a pinczérhez, a ki a poharakat töltögette, s mindig olyankor settenkedett ott körülöttük, a mikor semmi szükség se volt rá.

- Azért kellene ösmerned Vronszkij-t, mert ő vetélytársaid egyike.

- Ki az a Vronszkij? - kérdezte Levin, s arczának az a gyermekesen ujongó kifejezése, a melyben Oblonszkij még csak az imént is úgy gyönyörködött, egyszerre bosszúsra és kellemetlenre változott.

- Vronszkij, ez Vronszkij Ivanovics Kirill-nek egyik fia, és a pétervári aranyifjúság egyik legtypikusabb képviselője. Én Tverben ösmerkedtem meg vele, mikor ott voltam hivatalban, ő pedig sorozásra jött oda. Szörnyen gazdag, szép, nagy összeköttetései vannak, szárnysegéd, s mindezen fölül még nagyon kedves és jó fiú. Sőt több, mint egyszerűen jó fiú. A mint őt itt megösmertem, művelt is, okos is; szóval olyan ember, a ki még sokra viheti.

Levin elkomolyodott és hallgatott.

- Kevéssel azután jelent meg itt, hogy te elutaztál, és úgy tudom, hogy fülig szerelmes Kitibe; képzelheted, hogy az anyja...

- Bocsáss meg, de én nem képzelek semmit, - szólt Levin, sötéten összeránczolva a homlokát. S tüstént eszébejutott a bátyja, Nikoláj, valamint az is, hogy milyen hitvány ember ő, hogy róla megfeledkezett.

- Lassan, csak lassan, - mondotta Arkágyevics Sztepán mosolyogva és megérintve a kezét. - Én elmondtam neked azt, a mit tudok, s csak ismételhetem, hogy ebben a gyöngéd és kényes ügyben, a mennyire meg lehet ítélni, nekem úgy tetszik, hogy az esélyek a te részeden vannak.

Levin hátradőlt a székében, és sápadt volt az arcza.

- De én azt tanácsolnám neked, hogy, a mennyire lehet, intézd el a dolgot mielőbb, - folytatta Oblonszkij, bort töltve a poharába.

- Ne, köszönöm, nem tudok többet inni, - mondotta Levin, s elhúzta a poharát. - Még be találok csípni... Hát te, hogy' vagy? - folytatta, nyílván másra akarván terelni a szót.

- Még csak egyet: mindenesetre azt tanácsolom, hogy a kérdést döntsd el mielőbb. Ma azonban nem ajánlom, hogy szólj, - mondotta Arkágyevics Sztepán. - Menj el inkább holnap reggel, tégy neki egy klasszikus vallomást, aztán, áldjon meg az Isten...

- Igaz ni, te mindig szerettél volna eljönni hozzám vadászni. Lásd, most tavaszszal eljöhetnél, - mondotta Levin.

Levin most már teljes lelkéből szánta és bánta, hogy Arkágyevics Sztepánnal ebbe a beszélgetésbe elegyedett. Különös érzését beszennyezték Arkágyevics Sztepán föltevései és tanácsai, és ez a beszélgetés holmi pétervári tisztecske versengéséről.

Arkágyevics Sztepán elmosolyodott. Tisztán látta, hogy mi ment végbe Levin lelkében.

- Majd csak elmegyek valamikor, - mondotta. - Bizony, pajtás, az asszonyok - ez az a csavar, a mely körül minden forog. Lám, az én dolgaim is rosszúl állanak, nagyon rosszúl. S mind az asszonyok miatt. Mondd meg nekem őszintén, - folytatta, - miközben szivart vett elő s egyik kezével a poharát fogta, - adj nekem tanácsot.

- Ugyan miben?

- Íme a következőkben. Tegyük föl, te nős vagy, szereted a feleségedet, de egy másik asszonyért is hevűlsz...

- Bocsáss meg, de ezt a leghatározottabban nem értem, éppen úgy, mint a hogy', mondjuk, nem érteném azt, hogy én most, a mikor jóllaktam, elmennék egy pék mellett s kalácsot lopnék tőle.

Arkágyevics Sztepán szemei a szokottnál jobban csillogtak.

- Ugyan miért? A kalácsnak is olyan pompás néha az illata, hogy nem tud neki ellentállani az ember.

Himmlisch ist's wenn ich bezwungen
Meine irdische Begier;
Aber doch, wenn's nicht gelungen,
Hatt' ich auch recht hübsch Plaisir!

Így szólván, Arkágyevics Sztepán fínoman elmosolyodott. Levin szintén nem állhatta meg mosoly nélkül.

- No, de tréfán kívül, - folytatta Oblonszkij. - Képzeld el, hogy egy nő, egy kedves, szelíd, szerető teremtés, a ki szegény és elhagyatott, mindenét föláldozta neked. Most, hogy már megesett a dolog, úgy-e, csak nem lehet őt elhagyni? Isten neki: szakítunk vele, nehogy földúljuk családi életünket, de csak lehetetlen nem sajnálni, nem támogatni őt, s nem enyhíteni a sorsán?

- No már megbocsáss. Te tudod, hogy szerintem a nők két fajtára oszolnak... azaz nem... jobban mondva: vannak nők, és vannak... Én bukott teremtéseket, a kik bájosak lettek volna, sohasem láttam s nem is fogok látni, az olyanokat pedig, mint az a kimázolt és hajfodros franczia leány ott a pénztárnál, útálatos férgeknek tartom, a mint hogy a bukottak azok is mind...

- Hát az evangéliombeli...?

- Ugyan hagyd el! Krisztus soha sem mondta volna azokat a szavakat, ha tudta volna, mennyire vissza fognak élni velük. Az egész evangéliumból éppen csak ezekre a szavakra emlékeznek az emberek. Egyébiránt én nem azt mondom, a mit gondolok, hanem azt, a mit érzek. Undorodom a bukott nőktől. Te a pókoktól félsz, én meg ezektől a férgektől. Pedig bizonyára te se tanulmányoztad a pókokat és nem ösmered a szokásaikat: éppen így vagyok én is.

- Könnyű neked így beszélni; akárcsak az a Dickens-féle úr, a ki minden fogas kérdést keresztül hajít a balkezével a jobb vállán. Csakhogy a tények tagadása még nem felelet. Mit csináljak, azt mondd meg, mitévő legyek? A feleséged öregszik, te pedig csupa élet vagy. Egyet fordúlsz, s máris úgy érzed, hogy nem tudod többé szerelemmel szeretni a feleségedet, bármennyire becsülöd is őt. S itt egyszerre az utadba akad a szerelem, s véged van, véged van, - mondotta Arkágyevics Sztepán szomorú kétségbeeséssel.

Levin elmosolyodott.

- Bizony, véged van, - folytatta Oblonszkij. - De hát mitévő legyen az ember?

- Ne lopjon kalácsot.

Arkágyevics Sztepán elnevette magát.

- Óh, te moralista! De értsd meg hát, két nőről van szó: az egyik csak a jogaihoz ragaszkodik s ezek a jogok: a te szerelmed, a melylyel azonban nem szolgálhatsz neki; a másik pedig teljesen föláldozza magát érted, s nem kíván semmit. Mit kell hát tenned? Hogyan kell viselkedned? Ez szörnyű dráma...

- Ha éppen tudni kívánod erre vonatkozólag az én vallomásomat, hát kimondom, hogy én nem hiszem, hogy itt drámáról lehetne szó. Azt is megmondom, hogy miért. Szerintem a szerelem... mind a kétféle szerelem, a melyet, ha emlékszel, Plátó a Lakomá-jában körülír, - mind a kétféle szerelem, - próbaköve az embereknek. Némelyek csak az egyiket, mások csak a másikat ismerik. És azok, a kik csak a nem plátói szerelmet ösmerik, hasztalan beszélnek drámáról. Az ilyen szerelemben semmiféle drámáról se lehet szó. "Köszönöm alássan a gyönyörűséget, magamat ajánlom", íme az egész dráma. A plátói szerelemben pedig szintén nem lehet dráma, mert az ilyen szerelemben tiszta és világos minden, mert...

Ebben a pillanatban Levinnek eszébe jutottak a maga bűnei s az a belső küzdelem, a melyen keresztül ment. És egészen váratlanúl hozzátette:

- Egyébiránt lehet, hogy igazad van. Nagyon lehet... De én nem tudom, igazán mondom, nem tudom.

- Íme lásd, - mondotta Arkágyevics Sztepán, - te nagyon is tökéletes ember vagy. Ez neked egyik kiválóságod, de egyúttal fogyatkozásod is. Te magad tökéletes jellem vagy, és azt akarod, hogy az egész élet csupa tökéletes jelenségekből álljon, - ez pedig nincs úgy. Te példáúl lenézed a társadalmi szolgálati tevékenységet, mert azt szeretnéd, hogy a munka mindig megfeleljen a czélnak, - ez pedig nem szokott úgy lenni. Azt is akarod, hogy az egyes ember tevékenységének is mindenkor legyen czélja, hogy a szerelem és a családi élet mindig egymással karöltve járjon, - de hát ez sincsen úgy. Az élet minden változatossága, minden bája, minden szépsége árnyékból és fényből van összerakva.

Levin fölsóhajtott és nem felelt. A maga bajára gondolt s nem is figyelt Oblonszkijra.

És egyszerre mind a ketten érezni kezdték, hogy bár jó barátok, bár együtt ebédeltek és borozgattak, a minek közelebb kellett volna hozni őket egymáshoz, mégis mindenikük csak a maga bajára gondol, s hogy egyiküknek a másikához voltaképpen semmi köze. Oblonszkij már nem egyszer tapasztalta a közeledés helyett ezt a teljes meghasonlást, a mely most az ebéd után bekövetkezett és azt is tudta, hogy mit kell az ilyen esetekben tenni.

- Fizetni! - kiáltott föl és átment a szomszéd terembe, a hol legott összeakadt egy ösmerős segédtiszttel s beszédbe eredt vele egy színésznőről meg a barátjáról. S a segédtiszttel való beszélgetésben Oblonszkij legott megkönnyebbülést és pihenést talált a Levinnel folytatott eszmecsere után, mely mindig túlságosan nagy szellemi és lelki megerőltetésébe került.

Mikor a pinczér a huszonhat rubelra s néhány kopejk-ra, meg még a pálinkáért valami csekélységre rúgó számlával megjelent, Levin, a kit, mint falusi embert, máskor réműletbe ejtett volna a reá eső tizennégy rúbeles számla, most rá se hederített, kifizette a maga részét és elment haza, hogy átöltözködjék s elmenjen Scserbaczkijékhoz, a hol el fog dőlni a sorsa.



XII.

Scserbaczkaja Kiti herczegkisasszony tizennyolcz esztendős volt. Ez volt az első tél, hogy a világba kezdett járni. A társaságban elért sikerei nagyobbak voltak, mint két idősebb nővéreéi, sőt nagyobbak, mint a minőkre maga a herczegnő is számított. Nem is szólva arról, hogy a moszkvai bálok tánczoló fiatalsága, csaknem kivétel nélkül, szerelmes volt Kitibe, mindjárt az első télen két komoly parthie kínálkozott neki: Levin, és csakhamar az ő elutazása után gróf Vronszkij.

Levinnek a tél elején történt megjelenése, gyakori látogatásai és Kiti iránt táplált nyilvánvaló szerelme szolgáltak alkalmul Kiti szüleinek az első komoly megbeszélésre a leány jövőjét illetőleg, de egyúttal összekocczanásokra is, melyek a herczeg és herczegné közt lejátszódtak. A herczeg Levin pártján volt, s azt mondotta, hogy Kiti számára kívánni se tudna jobbat. A herczegné viszont, az asszonyoknál sajátos szokás szerint, a kérdés megkerülésével úgy nyilatkozott, hogy Kiti még nagyon is fiatal, hogy Levin semmivel sem árulja el, hogy komoly szándékai vannak, hogy Kiti nem mutat iránta valami nagy hajlandóságot s több efféle; de nem állott elő a legfőbb érvvel, - azzal, hogy a leánya számára jobb parthiere számít, s hogy Levin nem rokonszenves neki, és hogy éppenséggel nem érti őt. Mikor aztán Levin olyan hirtelen elutazott, a herczegné örült, s diadalmasan mondotta az urának: "Lásd, igazam volt." Mikor pedig megjelent Vronszkij, még jobban örült, s csak megszilárdúlt abban a véleményében, hogy Kitinek nem egyszerűen jó, hanem fényes parthiet kell csinálnia.

Az anya szemeiben Vronszkij és Levin közt szó se lehetett összehasonlításról. Levinben nem tetszettek neki furcsa és éles ítéletei, a társaságban való esetlensége, melyet a büszkeségére vezetett vissza, úgyszintén, az ő felfogása szerint, elvadúlt falusi élete és az, hogy örökké csak barmokkal és a parasztokkal kellett bíbelődnie; az sem igen volt ínyére, hogy bár szerelmes volt a leányába, s másfél hónapig járt a házukba, olyan benyomást tett, mintha folyton várt volna valamire, s mintha attól tartott volna, nem lesz-e nagyon is nagy tisztesség a családra nézve, ha előáll az ajánlatával, s éppenséggel semmi érzéke se volt az iránt, hogyha már olyan házba jár, a hol eladó leány van, úgy kötelessége lett volna nyilatkozni. És egyszerre, a nélkül, hogy nyilatkozott volna, elutazott. "Még szerencse, hogy annyira nem vonzó ember, hogy Kiti nem szeretett bele", gondolta magában.

Vronszkij minden tekintetben megfelelt az anya igényeinek: rendkívül gazdag, okos, előkelő volt, küszöbén egy fényes katonai és udvari pályának, és még hozzá mint ember is elragadó. Kívánni se lehetett jobbat.

Vronszkij a bálokon nyíltan udvarolt Kitinek, tánczolt vele, járt a házba, szóval teljességgel lehetetlen volt komoly szándékaiban kételkedni. Mind a mellett az anya ezen az egész télen rettenetesen nyugtalan és izgatott volt.

Maga a herczegné, ezelőtt harmincz esztendővel, a nagynénje közvetítésével ment férjhez. A vőlegény, a kiről már jó előre kiszimatoltak mindent, eljött, megnézte a leányt, s viszont megnézték őt is; a házasságszerző néni kifürkészte és előterjesztette a kölcsönösen egymásra tett benyomásokat; a benyomások kedvezőek voltak; azután, egy jó előre kitűzött napon, megtörtént a várva-várt házassági ajánlat, melyet a szülők legott el is fogadtak. Roppant könnyen és egyszerűen ment minden, a herczegnének legalább úgy tetszett. De csak később, a leányainál tapasztalta, hogy mennyire nem könnyű és egyszerű, - bárha közönségesnek látszó dolog is - a leányokat férjhez adni. Mennyi aggodalmat kellett átélnie, mennyi gondolatot kellett meghányni-vetnie, mennyi pénzt el kellett pocsékolnia, s az urával mennyi harczot kellett megvívnia, mielőtt két idősebb leányát, Darját és Natalját férjhez adhatta! Most, hogy a legfiatalabbat is bevezették a világba, ugyanazokat az aggodalmakat, ugyanazokat a kétségeket, és az urával az eddigieknél még sokkalta nagyobb pörpatvarokat kellett átélnie. Az öreg herczeg, mint minden apa, különösen kényes volt leányainak a becsületére és tisztaságára; szinte esztelenűl féltékeny volt a leányaira és különösen Kitire, a ki kedvencze volt, s lépten-nyomon nagy háborúságot viselt a herczegnő ellen azért, hogy a leányát kompromittálja. A herczegné ezt már az első leányainál megszokta volt, most azonban úgy érezte, hogy ennek az érzékenységnek ezúttal jóval több alapja van. Látta, hogy a társadalmi szokások terén az utóbbi időben sok minden megváltozott, s az anyai kötelességek még nehezebbekké váltak. Látta, hogy Kiti kortársai egyes csoportokat alkotnak, egyetemre járnak, a férfiakkal szabadon érintkeznek, az utczán egyedül kocsikáznak, sokan közülük már "pukedlit" se csinálnak, és a mi a fő, valamennyien erősen meg vannak róla győződve, hogy férjet választani az ő dolguk, nem pedig a szüleiké. "Manapság már nem úgy adják férjhez a leányt, mint annakelőtte", - gondolták és mondogatták mindezek a fiatal leányok, sőt bizony az öregek is. De hogy hogy' adják hát manapság férjhez őket? - ezt a herczegné senkitől se volt képes megtudni. A franczia szokást, a mely szerint a szülők döntötték el gyermekeik sorsát, nem fogadták el, sőt elítélték. Az angol szokás, - mely teljes szabadságot enged a leánynak - szintén nem volt elfogadva, s az orosz társaságban nem is lett volna keresztülvihető. A férjhezmenés orosz divatja valósággal otrombaság-számba ment, mindenki kaczagott rajta, még maga a herczegné is. De hogy voltaképpen hogy' kell hát férjhezadni és férjhezmenni, azt nem tudta senki. A kivel csak a herczegnének erről a tárgyról alkalma volt beszélni, mind ugyanazt mondta: "Ugyan kérem, manapság már igazán szakítani kell ezzel az ósdisággal. Hiszen végre is, a fiatalok házasodnak össze, nem pedig az öregek; következésképpen rá kell hagyni a fiatalokra, intézzék a dolgot úgy, ahogy' akarják". Persze könnyü volt így beszélni azoknak, a kiknek nem voltak leányaik, de a herczegné belátta, hogy közeledés esetén a leánya nagyon könnyen szerelemre lobbanhat, még pedig esetleg olyas valaki iránt, a kinek eszeágában sincs nősülni, vagy a ki éppenséggel nem férjnek való. S bármennyire iparkodtak is a herczegnével elhitetni, hogy a fiataloknak manapság maguknak kell a sorsukat intézniök, ő nem tudta elhinni, mint a hogy' nem tudta volna elhinni azt sem, hogy volt olyan korszak, a mikor ötéves gyermekek számára a töltött pisztolyt tartották a legalkalmasabb játékszernek. Ez volt az oka annak, hogy a herczegné sokkal jobban aggódott Kitiért, mint annak idején, idősebb leányaiért.

Most azon aggódott, hogy Vronszkij is nem fog-e a leányával szemben pusztán csak az udvarlásra szorítkozni. Annyit már látott, hogy a leánya szerelmes belé, de azzal nyugtatta meg magát, hogy Vronszkij végre is becsületes ember, s tán még se fog ilyesmire vetemedni. De egyúttal azzal is tisztában volt, hogy az érintkezés mostani fesztelensége mellett roppant könnyű egy leány fejét elcsavarni, s hogy a férfiak egyáltalában nagyon könnyen szokták venni az ilyesmit. A múlt héten Kiti elmesélte anyjának, egy a mazurka alatt Vronszkijval folytatott beszélgetését. Ez a beszélgetés részben megnyugtatta a herczegnét; de azért még se tudott teljesen megnyugodni. Vronszkij azt mondta volt Kitinek, hogy ő meg az öcscse annyira hozzászoktak ahhoz, hogy magukat mindenben alárendeljék az édes anyjuknak, hogy fontos lépésre soha nem szánják rá magukat a nélkül, hogy az ő tanácsát kikérjék. - Most is, mint valami különös boldogságot várom édes anyám megérkezését Pétervárról, - mondotta neki.

Kiti elmondta ezt, a nélkül, hogy ezeknek a szavaknak valami különös jelentőséget tulajdonított volna. De az anyja másként fogta föl a dolgot. Tudta, hogy az öregasszonyt napról-napra várták, tudta, hogy az csak örülni fog a fia választásának, s furcsának találta, hogy Vronszkij azért nem nyilatkozik, mert attól tart, hogy megbántja vele az anyját; de ő maga is annyira kívánta ezt a házasságot, és mindenekfölött aggodalmainak a lecsillapítását, hogy végre is elhitte a dolgot. Bármily keserves volt is most a herczegnére nézve legidősebb leányának, Dollinak a boldogtalanságát látni, a ki arra készült, hogy elhagyja az urát, az az izgatottság, mely legkisebb leányának mostanában eldöntendő sorsa miatt erőt vett rajta, minden más érzelmét elnémította. A mai nap, Levin megjelenésével újabb nyugtalanságot okozott neki. Attól tartott, nem fog-e a leánya, a ki, mint látszott, egyidejüleg Levin iránt is elég gyöngéd érzelmeket táplált, túlzott becsületességből Vronszkijnak kosarat adni, s egyáltaljában, hogy Levin megérkezése nem fogja-e a befejezéshez immár oly annyira közeljáró ügyet hátráltatni és összebonyolítani.

- Mit akar, régen itt van már? - kérdezte a herczegné Levin felől, mikor hazaérkeztek.

- Ma érkezett, maman.

- Én csak annyit akarok mondani... - szólalt meg a herczegné, s arczának komoly és élénk kifejezéséből Kiti legott kitalálta, hogy miről lesz szó.

- Mama, - mondotta hirtelen föllobbanással odafordúlván hozzá, - kérem, nagyon kérem, ne beszéljen erről. Tudom, mindent tudok.

Ő is csak azt akarta, a mit az anyja, de az anyja kívánságának az indító okai sértették.

- Én csak annyit akarok mondani, hogy ha az egyikben reményt keltettél...

- Mama lelkem, az istenért, ne beszéljen. Olyan rettenetes nekem, erről beszélni.

- Jó, hát nem beszélek, - szólt a mama, könnyeket pillantván meg a leánya szemében; - csak azt az egyet, édes lelkem: te megígérted, hogy nem lesznek titkaid előttem. Hát csakugyan nem lesznek?

- Soha, mama, semmiféle titkom nem lesz előtted, - szólt Kiti elpirúlva s egyenesen az anyja szeme közé nézett. - De most nincs mit mondanom. Én... én... még ha akarnék is szólni, most nem tudnék mit mondani... igazán nem tudnék...

"Nem, ilyen szemekkel nem hazudhatik", - gondolta magában az anyja, izgatottságán és boldogságán mosolyogva. A herczegné azon mosolygott, hogy milyen óriási és milyen fontos dolognak látszik szegényke előtt az, a mi most a lelkét nyomja.



XIII.

Kitin ebéd után és estefelé olyan érzés vett erőt, aminőt az ifjú érezhet az ütközet előtt. Erősen kalapált a szíve és semmin se tudtak megállapodni a gondolatai.

Érezte, hogy a mai estének, a mikor ők ketten először találkoznak, elhatározónak kell lennie az ő sorsára. S szakadatlanul maga előtt látta őket, hol külön-külön, hol együtt, mind a kettőjüket. Mikor visszagondolt a múltra, gyönyörűséggel és gyöngédséggel állapodott meg Levinhez való viszonyának az emlékein. A gyermekkor s a Levinnel és elhalt öcscsével való barátság emlékei különös, költői bájt kölcsönöztek kettőjük viszonyának. Levinnek iránta való szerelme, a melyről meg volt győződve, hízelgő volt rá nézve s örömet okozott neki. S így könnyű volt Levinre gondolnia. A Vronszkijra való visszaemlékezésbe már némi fonákság is vegyűlt, bárha az a legnagyobb mértékben világi és nyugodt ember volt; mintha valamelyes hamisság lett volna, nem Vronszkijban, - ő nagyon egyszerű volt és kedves, - hanem ő benne magában, míg Levinnel szemben magát egészen közvetlennek és tisztának érezte. De viszont a mint Vronszkijval kapcsolatban gondolt a jövőjére, fényes és boldog perspektíva tárúlt elé; míg Levinnel ködösnek tűnt föl előtte a jövő.

Mikor fölment, hogy az estére átöltözzék, s a tükörbe nézett, örömmel látta, hogy ma jó napja van, a mikor összes erőinek teljes birtokában van, a mire pedig abban, a mi előtte állott, ugyancsak szüksége volt: érezte magában a külső nyugalmat s mozdulatainak fesztelen kecsességét.

Félnyolczkor, alig hogy az elfogadó-szobába lépett, az inas jelentette: "Levin Dmitrics Konsztantin". A herczegné még a szobájában volt, s a herczeg se jött volt le. "Csakugyan úgy van", - gondolta Kiti, s minden csepp vére a szívébe szökött. Elréműlt a halványságán, amint a tükörbe nézett.

Most már biztosan tudta, hogy csak azért jött korábban, hogy őt egyedül találja és nyilatkozzék. S csak most látta meg először, teljesen más és új oldaláról a dolgot. Csak most értette meg, hogy a kérdés nem pusztán őt érinti, - hogy tudniillik kivel lesz boldog és kit szeret, - hanem hogy a legközelebbi pillanatokban meg kell bántania egy embert, a kit szeret. Megbántani, még pedig kegyetlenűl... És miért? Azért, mert ő, a kedves, szereti őt, szerelmes belé. De nem lehet segíteni a dolgon, meg kell lenni, így kell lenni.

"Istenem, de hát én magam vagyok kénytelen ezt neki megmondani? - gondolta magában. - Tán azt mondjam, hogy nem szeretem? De hiszen ez nem igaz. Hát mit mondok akkor? Talán azt, hogy mást szeretek? Nem, ez lehetetlen. Inkább elmegyek, elmegyek."

Már közel volt az ajtóhoz, a mikor lépteket hallott. - "Nem! Ez nem volna becsületes dolog, mitől féljek? Nem cselekedtem én semmi rosszat. A hogy' lesz, úgy lesz! Megmondom neki az igazat. Vele szemben megtehetem. Ime itt van", - mondotta magában, mikor meglátta erőteljes és bátortalan alakját, a mint csillogó szemeit rászögezte. Kiti egyenesen belenézett az arczába, mintha irgalmat esdekelt volna tőle, s kezet nyújtott neki.

- Úgy látszik, nem jókor jöttem, nagyon is korán van még, - mondotta, körülnézve az üres fogadó-szobában. Mikor látta, hogy várakozásai teljesűltek, s hogy semmi sem zavarja abban, hogy nyilatkozzék, elsötétült az arcza.

- Óh dehogy, - mondotta Kiti s leült az asztal mellé.

- De hiszen én magam is csak azt akartam, hogy kegyedet egyedül találjam, - szólalt meg a nélkül, hogy leült volna, s folyton csak őt nézte, nehogy a lábába szálljon a bátorsága.

- A mama tüstént itt lesz. Tegnap nagyon kifáradt. Tegnap...

Beszélt, de maga se tudta, hogy mit mondanak az ajkai, s le nem vette róla könyörgő és beczéző pillantását.

Levin csak nézte; Kiti elpirult és hallgatott.

- Azt mondtam volt kegyednek, hogy nem tudom, hosszabb időre jöttem-e... s hogy ez kegyedtől függ...

Kiti mind mélyebbre és mélyebbre horgasztotta le a fejét, maga sem tudván, mit fog felelni arra, a mi olyan rohamosan közeledett.

- Hogy ez kegyedtől függ, - ismételte. - Én azt akartam mondani... azt akartam mondani... Én azért jöttem, hogy... Legyen a feleségem! - mondotta, maga se tudván, mit beszél; de miután érezte, hogy a legrettenetesebbet kimondta, elhallgatott, és csak nézett rá.

Kiti nehezen zihált, a nélkül, hogy rápillantott volna. Ujjongás volt, a mit érzett. Csordúltig tele volt a lelke boldogsággal. Semmiképpen se számított rá, hogy az ő szerelmi vallomása ilyen nagy hatással lesz rá. De ez mindössze csak egy pillanatig tartott. Eszébe jutott Vronszkij. Fölemelte Levinre derült és őszinte szemeit, s kétségbeesett arczát látva, sietve így felelt:

- Bocsásson meg... de ez lehetetlen...

Még csak egy perczczel azelőtt is milyen közel állott hozzá, milyen fontos volt egész életére! És most milyen idegenné lett rá nézve, milyen messzire sodródott tőle!

- Nem is történhetett másként, - mondotta Levin, a nélkül, hogy rápillantott volna. Meghajtotta magát s el akart menni.



XIV.

Ebben a pillanatban lépett be a herczegné. Rémület ült az arczára, mikor, így egyedül, megpillantotta őket, s dúlt arczukat látta. Levin meghajtotta magát előtte s nem szólt semmit. Kiti hallgatott, a nélkül, hogy fölpillantott volna. - "Hála Istennek, kosarat adott", - gondolta az anyja, s fölragyogott arczán a szokott mosoly, a melylyel minden csütörtökön a vendégeit fogadni szokta. Leült s elkezdett Levin falusi életmódja felől tudakozódni. Levin megint leült, s várta a vendégek érkezését, hogy azután észrevétlenűl elillanhasson.

Öt perczre rá belépett Kitinek egy barátnője, Nordszton grófné, a ki tavaly télen ment volt férjhez.

Ez egy sárga, ösztövér, beteges és ideges, csillogóan feketeszemű asszony volt. Szerette Kitit, s iránta való szeretete, - mint a férjes asszonyoknak a hajadonok iránt érzett szeretete rendszerint, - abban az óhajtásban nyilvánult, hogy Kitit, a boldogságról táplált ideáljának megfelelően, férjhezadja; Vronszkijhoz kívánta hozzáadni. Levin, a kivel a tél elején gyakran találkozott náluk, mindig kellemetlen volt neki. Valahányszor csak összejött vele, állandó és kedvencz szórakozása volt gúnyt űzni belőle.

- Szeretem, mikor méltóságának a magaslatáról néz le reám, vagy félbeszakítja a velem folytatott okos társalgást, mert ostoba vagyok hozzá, vagy pedig leereszkedik hozzám. Nagyon szeretem: leereszkedik! Igazán, nagyon örülök, hogy ki nem állhat engem, - szokta volt mondogatni róla.

És igaza volt, mert Levin csakugyan ki nem állhatta és megvetette őt éppen azért, a mire olyan büszke volt, s a mit kiváló érdeműl rótt föl magának, - az idegességeért, s azért az előkelősködő lenézésért, a melylyel minden durvább és világiasabb dolog iránt viselkedett.

Nordszton grófné és Levin között az, a társaságban nem ritkán előforduló viszony fejlődött ki, a mikor két ember, a ki külsőleg a lehető legbarátságosabb lábon áll, kölcsönösen olyannyira gyűlöli egymást, hogy még arra is képtelen, hogy komolyan érintkezzék, vagy, hogy egyik a másik által magát sértve érezhesse.

Nordszton grófné legott rávetette magát Levinre.

- Áá! Dmitrics Konsztantin? Megint csak eljött a mi feslett Babylonunkba, - mondotta, odanyújtván neki apró, sárga kezét, s eszébe juttatván valamikor a tél elején mondott szavait, hogy: Moszkva valóságos Babylon. - Nos, vajon Babylon javult-e meg, vagy pedig maga romlott el? - tette hozzá, gúnyos mosolylyal pillantva Kitire.

- Nagyon hízelgő rám nézve, grófné, hogy olyan jól emlékszik a szavaimra, - felelt Levin, a ki tüstént föltalálta magát, és belement a Nordszton grófnéval szemben megszokott tréfásan ingerkedő modorba. - Nyilván nagyon mély benyomással voltak kegyedre.

- No persze! Hiszen tudja, hogy én mindent föl szoktam jegyezni. Nos, Kiti, megint voltál korcsolyázni?

És elkezdett Kitivel társalogni. Bármily kényelmetlen dolog volt is Levinre nézve most távozni, mégis könnyebb volt ezt a kényelmetlenséget elviselnie, mint egész este ott maradni és látni Kitit, a ki csak néha vetett rá egy-egy pillantást, különben pedig kerülte a tekintetét. Föl akart kelni, de a herczegné észrevevén, hogy hallgat, odafordult hozzá:

- Hosszabb időre jött Moszkvába? De hiszen ön, úgy tetszik, a zemsztvo ügyeivel is foglalkozik, s nem igen maradhat el soká.

- Nem, herczegné, nem foglalkozom többé a zemsztvo-val, - mondotta. - Mindössze pár napra jöttem.

"Valami lelte, - gondolta magában Nordszton grófné, a mint szigorú és komoly arczára nézett; - valami mintha nyikorogna benne. No de majd segítek én a baján. Szörnyen szeretek Kiti előtt bolondot űzni belőle, s ezt meg is fogom cselekedni."

- Dmitrics Konsztantin, kérem, - fordult oda hozzá, - fejtse meg nekem, hogy' van az, - hiszen maga mindent tud. Hogy' van az, hogy nálunk Kalugában a parasztok és a parasztasszonyok elitták mindenüket, a mijük csak volt, s most nem fizetnek nekünk semmit. Hogy' van az? Hiszen maga annyira dicséri mindig a parasztokat.

Ekkor még egy hölgy lépett a szobába, és Levin fölállott.

- Bocsásson meg, grófné, de én igazán nem értek az ilyesmihez, és nem mondhatok önnek semmit, - szólott, és ránézett a hölgy nyomában belépő katonatisztre.

"Ez lesz Vronszkij", - gondolta Levin, s hogy meggyőződjék róla, ránézett Kitire, a ki már észrevette volt Vronszkijt, s egy pillantást vetett Levinre. Szemeinek ebből az egyetlen, sugárzó pillantásából megértette, hogy Kiti szereti ezt az embert, épp oly tisztán megértette, akárcsak szavakkal mondta volna meg neki. De vajon miféle ember ez a Vronszkij?

Most már, - helyes volt-e vagy nem, - de kénytelen volt maradni; meg kellett tudnia, vajon miféle ember az, a kit Kiti szeret.

Vannak emberek, a kik, ha bármi tekintetben szerencsés vetélytársukkal összeakadnak, készek legott minden jótól, a mi benne csak van, elfordulni, s csak a rosszat látják meg benne; vannak viszont emberek, a kik éppen ellenkezőleg, mindenekelőtt azokat a tulajdonságokat óhajtják ebben a szerencsés vetélytársban megtalálni, a melyekkel ez őket legyőzte, és szorongó fájdalommal a szívükben, csakis a jót keresik benne. Levin is ezek közé tartozott. De neki nem volt nehéz Vronszkijban a szépet és a vonzót megtalálni. Egyszeriben a szemébe ötlött. Vronszkij alacsony, zömök termetű, barna férfi volt, arcza kedélyes, szép s rendkívül nyugodt és határozott. Arczában és egész megjelenésében, rövidre nyírott fekete hajától és frissen borotvált állától kezdve kényelmes és újdonatúj egyenruhájáig egyszerű, de egyúttal előkelő volt minden. Miután a belépő hölgyet előrevezette, Vronszkij odament a herczegnéhez, azután Kitihez.

Akkor, a mikor odalépett hozzá, valami különös gyöngédség csillant fel szép szemeiben, s alig észrevehető, boldog és szerényen diadalmas mosolylyal (Levinnek legalább így tetszett) tiszteletteljesen és óvatosan fölé hajolva, odanyújtotta neki nem túlságosan nagy, de széles kezét.

Miután mindenkivel köszöntést és néhány szót váltott, leült a nélkül, hogy csak egyetlen pillantást is vetett volna Levinre, a ki viszont le nem vette róla a szemét.

- Engedjék meg, hogy megösmertessem egymással, - mondotta a herczegné, Levinre mutatva: - Levin Dmitrievics Konsztantin. Gróf Vronszkij Kirillovics Alexej.

Vronszkij fölkelt s barátságosan a szeme közé nézve Levinnek, kezet szorított vele.

- Úgy tetszik, most a télen egyszer együtt kellett volna ebédelnünk, - mondotta szokott egyszerű és nyílt mosolyával, - de ön váratlanúl falura utazott.

- Dmitrievics Konsztantin megveti és gyűlöli a várost és bennünket városiakat is, - jegyezte meg Nordszton grófné.

- Úgy látszik, az én szavaim nagy hatással vannak kegyedre, hogy olyan jól emlékszik reájuk, - szólt Levin, s eszébe jutván, hogy az imént is ugyanezt mondotta neki, elpirult.

Vronszkij ránézett Levinre és Nordszton grófnéra s elmosolyodott.

- Tehát ön állandóan falun lakik? - kérdezte. - Azt hiszem, télen kissé unalmas lehet?

- Nem unalmas, ha az embernek van foglalatossága, aztán meg magammal én nem unatkozom soha, - felelt Levin élesen.

- Én szeretem a falut, - szólt Vronszkij, a kinek feltűnt Levin hangja, de úgy tett, mintha nem vette volna észre.

- De remélem, gróf, arra már nem volna hajlandó, hogy falun lakjék, - jegyezte meg Nordszton grófné.

- Nem tudom, hosszabb időre még nem próbáltam. De valami furcsa érzést tapasztaltam, - folytatta. - Sehol falun, az orosz falun, a maga bocskoraival és parasztjaival, nem unatkoztam annyira, mint mikor az anyámmal egy telet Nizzában töltöttem. Nizza magában véve unalmas, azt ön is tudja. Még Nápoly és Sorrento is csak rövid időre kellemes. És éppen ott különösen élénken eszébe jut az embernek Oroszország, s különösen a falu. Úgy van ez, mint...

Kitihez és Levinhez fordulva beszélt, s egyikről a másikra siklott át nyugodt és barátságos tekintete; nyilván csak beszélt, a mi éppen a nyelvére jött.

Észrevévén, hogy Nordszton grófné valamit akart mondani, elhallgatott, a nélkül, hogy befejezte volna, s figyelmesen kezdte hallgatni őt.

A társalgás egy pillanatra se szünetelt, úgy, hogy az öreg herczegnének, a kinek tárgy-hiány esetére mindig volt tartalékban két nagy ágyúja: a klasszikus és a reális nevelés, valamint az általános védkötelezettség, nem kellett ezekkel előhozakodnia, Nordszton grófnénak meg nem sikerült Levint megszégyenítenie.

Levin szeretett volna, de nem tudott belevegyűlni az általános társalgásba; minden pillanatban azt mondta magában: "no most megyek", de azért még sem ment el, mintha még várt volna valamit.

Az asztaltánczoltatásra és a szellemekre fordult a beszéd, és Nordszton grófné, a ki hitt a spiritizmusban, elkezdett csodákat mesélni, melyeket a saját szemeivel látott.

- Jaj, grófné, az Istenre kérem, vigyen el, de föltétlenűl vigyen el engem közéjük! Én még soha semmiféle rendkívülit nem láttam, pedig váltig keresem mindenfelé, - mondotta Vronszkij mosolyogva.

- Jó, jövő szombaton, - felelt Nordszton grófné. - Hát ön, Dmitrics Konsztantin, hisz bennük? - kérdezte Levintől.

- Mért kérdi ezt tőlem? Hiszen úgy is tudja, mit fogok felelni.

- De én a véleményét akarom hallani.

- Az én véleményem csak az, - felelt Levin, - hogy ezek a tánczoló asztalok csak azt bizonyítják, hogy az úgynevezett művelt társaság semmivel sem áll magasabb fokon, mint a parasztok. Ők hisznek a szemmel megverésben, a megrontásban, az igézésben, mi pedig...

- Ön tehát nem hisz?

- Nem tudok hinni, grófné.

- De ha én a saját szemeimmel láttam?

- A vénasszonyok is azt mesélik, hogy a saját szemeikkel látták a koboldokat.

- Ön tehát azt hiszi, hogy nem mondok igazat?

S a grófné vídáman elnevette magát.

- Dehogy, Masa, Dmitrics Konsztantin csak azt mondja, hogy ő nem tud hinni, - mondotta Kiti, Levin helyett is elpirulva, s Levin ezt megértette, és még jobban fölháborodván, felelni akart, de Vronszkij az ő derült és nyílt mosolyával legott segítségére sietett a társalgásnak, mely már-már kellemetlenné kezdett fajulni.

- Ön tehát még a lehetőségét is tagadja? - kérdezte. - De hát miért? Ha megengedjük a villamosság létezését, a melyet pedig nem ösmerünk: miért ne volna hát képzelhető egy új, előttünk ösmeretlen erő, a mely...

- Mikor a villamosságot fölfedezték, - vágott közbe Levin szaporán, - csak egy jelenséget fedeztek föl, a melyről nem tudták, honnan származik, mire képes és századok múltak el, mielőtt arra gondoltak, hogy fölhasználják. A spiritiszták pedig, ellenkezőleg, azzal kezdték, hogy az asztalok írnak, hogy a lelkek eljönnek hozzájuk, s csak akkor tértek rá arra, hogy itt egy ösmeretlen erőről van szó.

Vronszkij, mint rendesen, figyelmesen hallgatta Levint, mert nyilván érdeklődött az iránt, a mit mond.

- Igen, de a spiritiszták azt mondják, hogy most ugyan még nem tudjuk, milyen az az erő, de azért az erő maga megvan, és íme, ilyen és ilyen körülmények közt működik. Azt azután, hogy miben áll ez az erő, hadd derítsék ki a tudósok. Nem, azt én nem látom be, mért ne lehetne ez egy új erő, ha...

- Azért, - vágott közbe Levin, - mert a villamosságnál, valahányszor gyantát gyapjúhoz dörzsölünk, előállanak azok a bizonyos jelenségek, itt pedig nem mindig, következésképpen, ez - nem természetes jelenség.

Vronszkij, alkalmasint érezvén, hogy a társalgás, a helyre való tekintettel, túlságosan komoly jelleget ölt, nem felelt, hanem iparkodván másra terelni a szót, vidáman elmosolyodott s a hölgyekhez fordult.

- Jőjjön grófné, tegyünk legott egy próbát, - szólalt meg; de Levin végig akarta mondani, a mit gondolt.

- Én úgy találom, - folytatta, - hogy a spiritisztáknak az a kísérlete, hogy a csudáikat valami új erőre vezessék vissza, - a lehető legszerencsétlenebb. Ők ugyanis egyenesen szellemi erőről beszélnek, s ezt anyagi kísérleteknek akarják alávetni.

Valamennyien várták, hogy mikor fejezi már be, s ezt ő maga is érezte.

- Én pedig azt hiszem, hogy ön kitünő médium lenne, - szólt Nordszton grófné, - van önben valami olyan ihlettség...

Levin kinyitotta a száját, akart valamit mondani, de elpirúlt és nem szólt semmit.

- Gyerünk, kérem, grófné, próbáljuk ki legott az asztalokat, - mondotta Vronszkij. - Úgyebár herczegné, megengedi?

És Vronszkij fölkelt, asztalt keresve a szemeivel.

Kiti fölállt az asztalkától, s a mint mellette elment, találkozott a pillantása Levinével. Egész lelkéből sajnálta őt, annyival is inkább, mert olyan szerencsétlenség miatt kellett sajnálkoznia rajta, a melynek ő volt az okozója. "Ha ugyan lehet, bocsásson meg, - mondotta a pillantása, - olyan boldog vagyok".

"Gyűlölök mindenkit, magát is, magamat is", - felelt Levin pillantása. A kalapja után nyúlt, de úgy volt megírva, hogy ne távozhassék. Alig hogy el akartak helyezkedni az asztalka körül, alig hogy Levin távozni készűlt, belépett az öreg herczeg s miután a hölgyeket üdvözölte, Levinhez fordúlt.

- Áá! - kiáltott föl örömmel. - Rég itt van már? Nem is tudtam, hogy megjöttél. Nagyon örülök, hogy látom.

Az öreg herczeg hol tegezte, hol magázta Levint. Megölelte őt, s miközben vele beszélt, észre se vette Vronszkijt, a ki fölállott s nyugodtan várta, mikor fordul hozzá a herczeg.

Kiti érezte, hogy a történtek után az apja szeretetreméltósága mennyire terhére lehet Levinnek. Azt is észrevette, hogy az apja milyen hidegen viszonozta végre nagy sokára Vronszkij köszöntését, s hogy Vronszkij milyen kedélyes meglepetéssel nézett a herczegre, iparkodván, de sehogy se tudván megérteni, hogyan és miképpen lehet rá neheztelni, - és elpirúlt.

- Herczeg, engedje át nekünk Dmitrics Konsztantint, - szólt Nordszton grófné. - Egy kisérletet akarunk tenni.

- Miféle kísérletet? Asztalt tánczoltatni? No már bocsássanak meg, hölgyeim és uraim, de szerintem akkor még a gyűrűsdi is mulatságosabb játék, - mondotta az öreg herczeg, Vronszkijra pillantva, mert sejtette, hogy ő eszelte ki a dolgot. - A gyűrűsdiben legalább még van valami.

Vronszkij erős szemeivel csodálkozva nézett a herczegre, s alig észrevehető mosolylyal legott a jövő hétre kitűzött nagy bálról kezdett beszélgetni Nordszton grófnéval.

- Remélem, ott lesz? - fordúlt oda Kitihez.

Levin, alig hogy az öreg herczeg elfordúlt tőle, észrevétlenűl kiment, s az utolsó benyomás, a mit erről az estéről magával vitt, Kiti boldogan mosolygó arcza volt, a mint Vronszkijnak a bálra vonatkozó kérdésére felelt.



XV.

Mikor az est véget ért, Kiti elmondta az anyjának Levinnel való beszélgetését, s minden szánalom ellenére is, melyet Levin iránt érzett, örült annak a gondolatnak, hogy megkérték a kezét. Az iránt semmi kétsége sem volt, hogy úgy járt el, a mint kellett. De az ágyban sokáig nem tudott elaludni. Egyetlen benyomás szűntelenűl üldözte őt: s ez Levin arcza volt, összeránczolt szemöldökeivel, s alóluk sötéten és szomorúan pislogó jóságos szemeivel, a mint ott állott, s miközben az apját hallgatta, őt és Vronszkijt nézte. S olyan szánalom vett erőt rajta iránta, hogy kicsordultak a könnyei. De tüstént eszébe jutott az is, hogy kiért cserélte őt el. Élénken elképzelte azt a férfias és határozott arczot, azt a fenkölt nyugalmat s azt a mindenki felé egyformán sugárzó jóságot; elképzelte annak iránta való szerelmét, a kit ő is szeretett, és megint öröm töltötte el a lelkét, s a boldogság mosolyával feküdt vissza a párnáira. "Sajnálom, sajnálom, de hát mit tegyek? Én nem vagyok oka", - mondotta magában; de egy belső hang egészen másként szólott hozzá. Vajon azon bánkódott-e, hogy Levint magához édesgette, vagy pedig azon, hogy kosarat adott neki, azt maga se tudta. De boldogságába mérget kevertek a kétségek. "Uram segíts, Uram segíts, Uram segíts!" ismételgette magában, a míg csak el nem aludt.

Ugyanebben az időben lenn, a herczeg kis dolgozószobájában lejátszódott egyike azoknak, a szülők közt gyakran ismétlődő jeleneteknek, a melyeknek tárgya mindkettőjök kedvencz leányának a sorsa volt.

- Hogy micsoda? Hát az ni! - kiáltott a herczeg a kezeivel hadonászva, s legott összekapta mókusprémes köntösét. - Az, hogy önben nincs se büszkeség, se méltóság, hogy megalázza, tönkreteszi a leányát ezzel a gyalázatos és esztelen házasságszerzéssel!

- De hát kérem, herczeg, az Isten szerelméért, hát mit tettem én? - kérdezte a herczegné és szinte sírva fakadt.

A herczegné a leányával való beszélgetéstől boldogan és elégedetten, szokása szerint bement a herczeghez, hogy jó éjszakát mondjon neki, s bár nem volt szándékában vele Levin vallomásáról és Kiti visszautasításáról beszélni, mégis czélzást tett arra, hogy úgy tetszik neki, mintha Vronszkijval teljesen be volna fejezve a dolog s hogy Vronszkij, a mint az édesanyja megérkezik, tüstént nyilatkozni fog. És itt, ezekre a szavakra a herczeg egyszerre fölpattant s a legdurvább szavakkal rivallt rá.

- Hogy mit tett? Hát a következőket: először is csábítgatja a kérőt, a miről egész Moszkva beszélni fog és joggal. Ha már estélyeket ad, hát hívjon meg mindenkit, nem pedig csak a kiválasztott vőlegény-jelölteket. Hívja meg mindezeket a tacskókat, (a herczeg így hívta a moszkvai fiatalembereket), hívjon tapőrt, aztán hadd tánczoljanak, de nem úgy, mint ma, idecsődíti a kérőket és azzal vége. Még nézni is útálatos, útálatos, ha mondom, s annyit már elért, hogy egészen elbolondították annak a leánynak a fejét. Levin ezerszerte különb ember. De ezek a pétervári ficsurak, ezeket géppel gyártják, egy húron pendűl valamennyi és valamennyi - szemét. Még ha vérbeli herczeg volna is, az én leányom nem szorúl rá senkire.

- De hát mit tettem én?

- Hát azt... - kiáltott föl a herczeg dühösen.

- Annyit tudok, hogy ha te rád hallgatna az ember, - vágott közbe a herczegné, - akkor ugyan sohasem adnók férjhez a leányunkat. Ha meg úgy van, akkor bátran mehetünk falura.

- Jobb is volna.

- De kérlek. Hát én válogatós vagyok tán? Nem vagyok én válogatós egy csöppet se. Egy fiatal ember, a ki még hozzá nagyon szép is, beleszeretett, s a mint látszik, ő is...

- Igen, a mint neked látszik! És ha a leány csakugyan beleszeret, ő neki pedig éppúgy esze ágában se lesz megnősülni, mint nekem, mi lesz akkor? Óh, bár ne láttam volna soha!... "Óh, a spiritizmus! Óh, Nizza! Óh az a bál..." - És a herczeg mintha a feleségét utánozná, minden szónál újra meg újra lecsücsült. - Lám, így tesszük boldogtalanná Katyenkát, s így érjük el azt, hogy még csakugyan a fejébe vesz valamit...

- De hát miből gondolod?

- Én nem gondolom, hanem tudom; ezért vannak nekünk szemeink, az asszonyoknak meg nincsenek. Én látok egy embert, a kinek komoly szándékai vannak, s ez Levin; aztán látok egy fürjet, a milyen az a szószátyár, a kinek csak mulatságon jár az esze.

- No de ezt már igazán csak úgy a fejedbe veszed...

- Majd meg fogod látni, csakhogy akkor már késő lesz, éppen úgy, mint Dasenkánál.

- No jól van, jól, ne beszéljünk róla, - szakította félbe a herczegné, eszébe jutván Dolli boldogtalansága.

- Nagyon helyes, Isten veled!

Keresztet vetettek egymásra, összecsókolóztak, de e mellett érezték, hogy mindenikük megmaradt a maga véleménye mellett, s elváltak.

A herczegné eleinte erősen meg volt győződve, hogy a mai est döntötte el Kiti sorsát és hogy Vronszkij szándékához kétség se férhet; de az ura szavai zavarba hozták. S mikor a szobájába tért, éppen úgy, mint Kiti, a bizonytalan jövő iránt réműlettel eltelve, többször ismételte magában: "Uram segíts, Uram segíts, Uram segíts!"



XVI.

Vronszkij soha sem ösmerte a családi életet. Az anyja, fiatal korában, ragyogó, nagyvilági hölgy volt, a kinek már házassága alatt is, de különösen azután, sok regénye akadt, a melyekről az egész világ tudott. Az apjára alig emlékezett s a hadapród-iskolában nevelkedett.

Mint nagyon tündöklő, fiatal tiszt, kikerülvén az iskolából, egyszeriben belesodródott a dúsgazdag pétervári katonatisztek kerékvágásába. Bárha nagyritkán el is járt a pétervári társaságba, szerelmi viszonyai mind kívül álltak ezen a társaságon.

A fényűző és durva pétervári élet után Moszkvában nyílt először alkalma megízlelni egy nagyvilági, kedves és ártatlan leánykához való közeledés gyönyörűségét, a ki bele is szeretett. Az eszeágába se jutott, hogy Kitihez való viszonyában még valami rossz is lehetne. A bálokon többnyire ő vele tánczolt; eljárt a házukba. Olyasmikről beszélt vele, a mikről a világban beszélni szoktak: mindenféle badarságokról, de olyan badarságokról, a melyeknek ő vele szemben önkéntelenűl is valami különös jelentőséget tulajdonított. Ámbár semmi olyat nem mondott neki, a mit bárki előtt is el ne mondhatott volna, mégis érezte, hogy a leány mind jobban és jobban függni kezd tőle, s minél inkább érezte ezt, annál jobban esett neki, s annál gyöngédebbekké lettek iránta való érzelmei. Nem tudta, hogy Kitivel szemben tanusított viselkedésének megvan a maga határozott neve, hogy ez nem más, mint leányoknak nősülési szándék nélkül való hitegetése, és hogy ez a hitegetés egyike azoknak a rossz cselekedeteknek, a melyek az olyan fiatal emberek közt, mint ő, mindennaposak. Neki úgy tetszett, hogy ő volt az első, a ki ezt a gyönyörűséget felfedezte, s ki is élvezte a felfedezését.

Ha hallhatta volna azt, a mit a leány szülei akkor este beszéltek, ha rá tudott volna helyezkedni a család álláspontjára, és megtudta volna, hogy Kiti boldogtalan lesz, ha ő nem veszi feleségül, ugyancsak elbámult volna s el se hitte volna. Nem hihette, hogy az, a mi neki, és különösen a leánynak, olyan nagy és kellemes élvezetet szerez, - rossz lehessen. Még kevésbbé hihette azt, hogy neki meg kell házasodnia.

A házasság sohasem látszott előtte lehetségesnek. Nemcsak hogy nem szerette a családi életet, de a családot és különösen a férjet, annak a legényvilágnak, a melyben élt, általános fölfogása szerint, valami idegenszerűnek, gyűlöletesnek, és a mi a fő, nevetségesnek találta. De bár Vronszkij nem is gyanította azt, a mit a szülők beszéltek, mégis, mikor az este Scserbaczkijéktól eljött, úgy érezte, hogy az a titkos lelki kapocs, mely közte és Kiti közt megvolt, ezen az egy estén annyira megerősödött, hogy itt volna az ideje valamit tenni. De hogy mit lehetett és mit kellett volna tennie, azt nem tudta kieszelni.

"Az is olyan kedves, - gondolta magában, mikor Scserbaczkijéktól visszatért, s tőlük, mint mindig, a tisztaságnak és üdeségnek, - a mi részben onnan származott, hogy egész este nem dohányzott, - s evvel együtt a leány hozzá való szerelme által fölidézett megilletődésnek kellemes és új érzését hozta magával, - az is olyan kedves, hogy bár egyikünk se szólt róla semmit, mégis a pillantásoknak és a hangsúlyozásnak a láthatatlan társalgása kapcsán annyira megértettük egymást, hogy ma sokkal tisztábban tudtomra adta, mint eddig bármikor, - hogy szeret. És milyen kedvesen, egyszerűen, és a mi fő, bizalommal! Magam is szinte jobbnak, tisztábbnak érzem magamat. Érzem, hogy van szívem, s hogy van bennem sok jó is. Azok a kedves, szerelmes szemek! Mikor azt mondta: nagyon is..."

"Nos és? Hát - semmi. Nekem is jó, néki is." S el kezdett tűnődni rajta, hol fejezze be a mai estét.

Gondolatban átfutotta azokat a helyeket, a hova elmehetne. "A klub? Egy játszma bezique és pezsgőzés Ignatovval? Nem, nem megyek. Chateau des fleurs, ott találom Oblonszkijt, kuplékat, kankánt? Nem, torkig vagyok vele. Lám, hiszen éppen ezért szeretem annyira Scserbaczkijékat, hogy magam is szinte megjavúlok. Elmegyek haza." Elment egyenesen a lakására Dussothoz, hozatott magának vacsorát, azután levetkőzött, s alig hogy ráhajtotta fejét a párnára, mély álomba merült.



XVII.

Másnap délelőtt tizenegy órakor Vronszkij kiment a pétervári vasútállomásra, hogy az édes anyját várja, és az első ember, a kivel a főlépcsőn találkozott, Oblonszkij volt, a ki ugyanavval a vonattal várta a hugát.

- Áá! Fenséges uram! - kiáltott föl Oblonszkij. - Hát te kit vársz?

- Én, az anyámat, - felelt Vronszkij, mint mindenki, a ki Oblonszkijval találkozott: mosolyogva, s kezet szorítva vele, együtt mentek föl a lépcsőn. - Most kell megérkeznie Pétervárról.

- Én meg az éjjel két óráig vártalak. Ugyan hova mentél Scserbaczkijéktól?

- Haza, - felelt Vronszkij. - Bevallom, hogy tegnap Scserbaczkijék után olyan jól éreztem magamat, hogy nem kívánkoztam sehová.

- A vérbeli lovat a billogjáról, a szerelmes ifjút a szemeiről ösmerem meg, - szavalta Arkágyevics Sztepán, éppen úgy, mint annakelőtte Levinnek.

Vronszkij, a nélkül, hogy tagadta volna a dolgot, elmosolyodott, de legott másra vitte át a szót.

- S te kit vársz? - kérdezte.

- Én? Egy szép asszonyt, - felelt Oblonszkij.

- No lám!

- Honni soit qui mal y pense! A húgomat, Annát.

- Óh, Kareninát! - mondotta Vronszkij.

- Bizonyára ösmered őt?

- Úgy tetszik, hogy igen! Vagy nem... Igazán nem emlékszem, - felelt Vronszkij szórakozottan, s Karenina nevére úgy homályosan valami negédeskedőt és unalmasat képzelt el magának.

- De Alexandrovics Alexejt, az én hírneves sógoromat csak ösmered. Ösmeri őt az egész világ.

- Azaz hát ösmerem, de csak hírből és látásból. Tudom, hogy okos, tanult és valamelyest istenfélő ember... De hiszen tudod, ez nem tartozik az én... not in my line, - mondotta Vronszkij.

- Ő biz' nagyon kiváló ember; kissé konzervativ, de azért derék ember, - jegyezte meg Arkágyevics Sztepán, - derék ember.

- Nos, annál jobb rá nézve, - szólt Vronszkij mosolyogva. - Áá, te is itt vagy, - fordult oda édesanyjának hórihorgas és éltesebb inasához, a ki az ajtóban állott; - kerülj hát beljebb.

Vronszkij az utóbbi időben, mindenkivel szemben tanusított szívélyességén kívül még azért is ragaszkodott Arkágyevics Sztepánhoz, mert ez a képzeletében összeforrt Kitivel.

- Nos hát, megcsináljuk vasárnap azt a vacsorát a díva tiszteletére? - kérdezte tőle, s mosolyogva karonfogta őt.

- Föltétlenűl. Már gyűjtöm is az aláírásokat. Igaz, megösmerkedtél tegnap az én Levin barátommal? - kérdezte Arkágyevics Sztepán.

- Hogyne. De nagyon is korán elment.

- Nagyon derék fiú, - folytatta Oblonszkij. - Nemde?

- Én nem tudom, - felelt Vronszkij, - miért van minden moszkvai emberben, - azt természetesen kivéve, a kivel beszélek, - tette hozzá tréfásan, - valami nyerseség. Valahogyan mindig ágaskodnak, haragusznak, mintha mindig éreztetni akarnának az emberrel valamit.

- Van benne valami, csakugyan van... - szólt Arkágyevics Sztepán vídáman kaczagva.

- Nos, jön-e már? - fordult oda Vronszkij egy vasúti szolgához.

- Már itt is van, - felelt a szolga.

A vonat közeledését mindinkább jelezte a pályaudvaron folyó előkészületek mozgalmassága, a hordárok sürgés-forgása, a csendőrök, a szolgálattevő tisztviselők és a várakozók megjelenése. A fagyos ködön keresztül puha halina-csizmába és bekecsbe öltözött munkások látszottak, a kik keresztül-kasul jártak a kanyargó és egymást keresztező síneken. A távolból fölhangzott a mozdony füttye s valami nehéz tömegnek a közeledése.

- Nem, - mondotta Arkágyevics Sztepán, a ki nagyon szerette volna közölni Vronszkijval Levinnek Kitire vonatkozó szándékait. - Nem, te nem jól ítéled meg az én Levinemet. Igaz, hogy rendkívül ideges ember, s olykor kellemetlen, de viszont néha nagyon kedves is tud lenni. Olyan becsületes, igazságszerető és valósággal aranyszívű ember. De tegnap egészen különös okok játszottak közre, - folytatta Arkágyevics Sztepán jelentőségteljes mosolylyal, teljesen megfeledkezvén arról az őszinte együttérzésről, a melyet tegnap a barátja iránt táplált, s a melyet most kizárólag Vronszkijra vitt át. - Igen, volt oka rá, hogy vagy nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan legyen.

Vronszkij megállt és kereken megkérdezte:

- Hogy-hogy'? Talán tegnap kérte meg a te belle soeur-öd kezét?

- Lehet, - mondotta Arkágyevics Sztepán. - Vettem észre az este valami olyasfélét. Ha csakugyan olyan korán ment el, s még hozzá rosszkedvű is volt, akkor úgy is van... Oly régóta szerelmes már, igazán nagyon sajnálom őt.

- No lám!... Én egyébiránt azt hiszem, hogy Kiti jobb parthie-ra is számíthat, - mondotta Vronszkij, s kihúzván magát, megint elkezdett járni. Egyébiránt én őt nem ismerem, - tette hozzá. - Mindenesetre, nehéz állapot. Innen van, hogy a legtöbben többre becsülik a Klárákkal való barátkozást. Ott a kudarcz csak azt jelenti, hogy nem volt elég a pénzed, itt pedig az önérzeted forog koczkán. No de itt a vonat.

És csakugyan a távolból megszólalt a mozdony füttye. Pár percz múlva megrezdült a perron, s a hidegtől lecsapó gőzben pöfögve, középső kerekének lassan és egyenesen, hol begörbülő, hol meg kinyújtózó hajtórúdjával, s messze kihajló, bebugyelált és zúzmarás mozdonyvezetőjével begördűlt a lokomotiv; az anyagszerkocsi után pedig mind lassabban s a perront mind erősebben megrezegtetve jött a podgyászkocsi egy szükölő kutyával; végűl, a megállás előtt megrándúlva, beérkeztek a személykocsik is.

Egy derék szál kalauz, még menetközben, egyet füttyentve, leugrott a vonatról, s egyenkint utána kezdtek kiszállani a türelmetlen utasok: itt egy peczkes tartású testőrtiszt, a ki szigorúan nézett körül; ott egy fürge utazó, táskával a kezében; amott egy paraszt, átvetett iszákkal a vállán.

Vronszkij, a ki ott állott Oblonszkij mellett, végigmustrálta a kocsikat és a kiszállókat, s teljesen megfeledkezett az anyjáról. Az, a mit Kitiről az imént megtudott, fölizgatta és megörvendeztette. Önkéntelenűl kihúzta magát s fölcsillantak a szemei. Győztesnek érezte magát.

- Vronszkája grófné ebben a szakaszban van, - mondotta a derék szál kalauz Vronszkijhoz lépve.

A kalauz szavaira fölocsúdott s eszébe jutott az anyja és a küszöbön álló viszontlátás. A lelke fenekén nem becsülte s a nélkül, hogy magának erről számot adott volna, nem is szerette az anyját, bár a nevelésénél és annak a körnek a felfogásánál fogva, a melyben élt, mást, mint a legnagyobb mértékben engedelmes és tiszteletteljes viszonyt el se tudott képzelni az anyjával, külsőleg annál engedelmesebbet és tiszteletteljesebbet, minél kevésbbé tisztelte és szerette őt a lelkében.



XVIII.

Vronszkij a kalauz nyomában fölszállt a kocsira, s a szakasz bejáratánál megállt, hogy utat engedjen egy kiszálló hölgynek.

Vronszkij, a társaságban élő emberek szokott tapintatával, a hölgy külsejére vetett egyetlen pillantással megállapította, hogy a magosabb körökhöz tartozik. Bocsánatot kért s már-már belépett a szakaszba, de szükségét érezte, hogy még egy pillantást vessen rá, nem azért, mert nagyon szép volt, nem azért az előkelő és szerény kecsességért, mely egész megjelenésén elömlött, hanem azért, mert a mint mellette elment, valami különös szívélyességet és gyöngédséget fedezett fel kedves arczában. A mint visszanézett, ő is hátrafordult. Ragyogó, és sűrű pilláitól szinte sötéteknek látszó szürke szemei barátságosan és figyelmesen pihentek meg az arczán, mintha megösmerte volna őt, de csakhamar átszökkentek a mellette elhömpölygő sokaságra, mintha kerestek volna valakit. Ez a futó pillantás elég volt Vronszkijnak arra, hogy meglássa azt a tartózkodó elevenséget, mely ott játszott az arczán, s ott libegett ragyogó szemei közt, s azt az alig észrevehető mosolyt, mely piros ajkait félrehúzta. Mintha valaminek a fölöslege annyira eltöltötte volna a lelkét, hogy akaratán kívül is, hol tekintetének a csillogásában, hol mosolyában keresett magának utat kifelé. Szándékosan elfojtotta ugyan szemeinek a tüzét, mely azonban akarata ellenére is ott ragyogott alig észrevehető mosolyában.

Vronszkij belépett a szakaszba. Az édes anyja, egy feketeszemű és feketefürtös, ösztövér öregasszony, összehúzta a szemeit, a mint a fiára nézett, s fínom ajkaival könnyedén elmosolyodott. Miután a pamlagról fölkelt s kis táskáját átadta a komornájának, száraz kis kezét csókra nyújtotta, majd a kezétől fölemelvén a fia fejét, megcsókolta az arczát.

- Megkaptad a táviratot? Egészséges vagy? No, hála Istennek.

- Megjött szerencsésen? - szólott a fia, odaült mellé s önkéntelenül figyelni kezdett egy kívülről beszűrődő női hangra. Tudta, hogy ez annak a hölgynek a hangja, a kivel, mikor bejött, találkozott.

- Azért mégsem vagyok magával egy véleményen, - mondotta a női hang.

- Ez amolyan pétervárias fölfogás, asszonyom.

- Nem pétervárias, hanem egyszerűen asszonyi, - felelt a hölgy.

- Nos hát, szabad megcsókolnom a kezét...

- A viszontlátásra, Petrovics Iván. Ugyan nézzen körül, kérem, nincs-e itt a bátyám, s küldje ide hozzám, - mondotta a hölgy közvetlen az ajtóban, s megint belépett a szakaszba.

- Nos, megtalálta a bátyját? - kérdezte Vronszkája odafordulva hozzá.

Vronszkij csak most jött rá, hogy ez Karenina.

- A bátyja itt van, - mondotta, s fölkelt. - Bocsásson meg, hogy nem ismertem meg, de hiszen oly rövid volt az ismeretségünk, - szólott Vronszkij, meghajtván magát, - hogy kegyed is aligha emlékezik már reám.

- Óh dehogy is, - felelte, - biz' én megismertem volna, mert csaknem egész úton magáról beszéltünk az édes anyjával, - mondotta, végre megengedvén, hogy kifelé kívánkozó elevensége egy mosolyban nyilatkozzék. - De a bátyám még mindig nincs itt.

- Hívd ide csak, Alyosa, - mondotta az öreg grófné.

Vronszkij odament az ajtóhoz és lekiáltott: - Oblonszkij! Itt van!

De Karenina be se' várta a bátyját, hanem a mint megpillantotta, határozott, könnyed léptekkel leszállt a kocsiról. És a mint a bátyja odaért hozzá, egy hirtelen mozdulattal, melynek elszántsága és kecsessége szinte meglepte Vronszkijt, balkezével átkarolta a nyakát, gyorsan magához húzta és megcsókolta. Vronszkij le nem vette róla a szemét, folyton csak őt nézte, s maga se tudta miért, de elmosolyodott. Eszébe jutván, hogy az anyja várakozik rá, megint fölment a kocsiba.

- Úgy-e, nagyon kedves? - jegyezte meg a grófné Karenináról. - Az ura ideültette őt hozzám, s én nagyon megörültem neki. Egész úton beszélgettünk. No de te, a mint hallom,... vous filez le parfait amour. Tant mieux, mon cher, tant mieux.

- Nem tudom, mire czéloz, maman, - felelt a fia hidegen. - No de tán gyerünk, maman.

Karenina megint feljött a kocsiba, hogy a grófnétól elbúcsúzzék.

- No lám, grófné, kegyed találkozott a fiával, én meg a bátyámmal, - mondotta vídáman. - S az én históriáim is mind kiapadtak, tovább már úgy se lett volna mit mesélnem.

- Dehogy is, - szólott a grófné, s megfogta a kezét, - kegyeddel akár a földet körülutaznám, s nem unatkoznám. Kegyed azok közül a kedves hölgyek közül való, a kikkel beszélgetni is, hallgatni is kellemes. A fiára meg, kérem, ne gondoljon: hiszen lehetetlen, soha el nem válni tőle.

Karenina rendkívül egyenes tartással és mozdulatlanúl állt ott, s a szemei mosolyogtak.

- Arkágyevna Annának - mondotta a grófné, felvilágosításul a fiának - van egy kis fiacskája, úgy tetszik, nyolcz éves, és még sohase volt távol tőle, s most azon gyötrődik, hogy őt otthon hagyta.

- Bizony, mi a grófnéval egész úton beszélgettünk, ő az ő fiáról, én meg a magaméról, - szólt Karenina, s megint mosolyra, szívélyes és neki szóló mosolyra derült az arcza.

- Ez önnek alkalmasint nagyon terhére volt, - felelt Vronszkij, legott, még röptében elkapván a kaczérságnak azt a lapdáját, melyet felé dobott. De ő nyilván nem akarta tovább is ezen a hangon folytatni a beszélgetést, s odafordult az öreg grófnéhoz.

- Nagyon, de nagyon köszönöm. Azt se' tudom, hogy' múlott el a tegnapi nap. A viszontlátásra, grófné.

- Isten vele, kedvesem, - felelt a grófné. - Engedje, hadd csókolom meg azt a kedves arczocskáját. Én, mint afféle egyszerű öregasszony, kereken kimondom, hogy kegyedet biz' én nagyon megszerettem.

Bármennyire czikornyás volt is ez a mondás, Karenina mégis egész lelkéből elhitte és örült is neki. Elpirult, könnyedén lehajolt, odatartotta az arczát a grófné ajkaihoz, azután megint fölegyenesedett, s ugyanavval az ajkai és szemei közt kísértő mosolylyal kezet nyújtott Vronszkijnak. Ez megszorította a feléje nyújtott kis kezet, s mint valami különösnek, megörült annak az erélyes szorításnak, a melylyel Karenina erősen és bátran megrázta a kezét. Gyors léptekkel távozott, a melyek csodás könnyedséggel vitték tova meglehetősen telt testét.

- Nagyon kedves, - mondotta az öregasszony.

Ugyanazt gondolta a fia is. Elkísérte őt a szemével mindaddig, a míg csak el nem tűnt kecses alakja, s a mosoly még továbbra is ott maradt az arczán. Az ablakon át látta, a mint odament a bátyjához, belékarolt, s nagyon élénken elkezdett vele beszélni valamiről, nyilván olyasmiről, a minek hozzá, Vronszkijhoz, semmi köze se volt, s a mit ő persze bosszantónak talált.

- Nos, maman, hogy' van az egészségével? - ismételte az anyjához fordulva.

- Mindig jól, pompásan. Alexandre nagyon kedves volt. És Marie nagyon megszépűlt. Rendkívül érdekes lett.

S megint elkezdett beszélni arról, a mi mindennél jobban érdekelte: unokájának a keresztelőjéről, a mely miatt Péterváron járt, és a czárnak különös kegyéről legidősebb fia iránt.

- Itt van Lavrentij is, - mondotta Vronszkij, az ablakon kipillantva, - most aztán, ha úgy tetszik, mehetünk.

Az öreg inas, a ki a grófnéval utazott, azt jött jelenteni, hogy minden rendben van, mire a grófné fölkelt, hogy kimenjen.

- Gyerünk, most nincs olyan sok nép, - mondotta Vronszkij.

A komorna fogta a táskát meg a kis kutyát, az inas és egy hordár pedig a többi podgyászt. Vronszkij karonfogta az anyját; de a mikor már kiléptek volt a kocsiból, egyszerre réműlt arczczal szaladt el mellettük néhány ember. Köztük volt az állomásfőnök is, furcsaszínű sapkájával. Nyilván valami rendkívüli dolog történt. A vonatról leszállott utasok is visszasiettek.

- Mi az?... Mi az?... Hol?... A vonat elé vetette magát!... Összezúzta!... - hallatszott a mellettük elmenők közül.

Arkágyevics Sztepán a hugával karonfogva, ugyancsak megréműlt arczczal, szintén visszafordult, s kerülvén a tömeget, megállott egy kocsi feljárójánál.

A hölgyek fölszálltak a kocsira, Vronszkij pedig Arkágyevics Sztepánnal elment a tömeg után, hogy megtudja a szerencsétlenség részleteit.

Egy vasúti szolga, részeg volt-e, vagy pedig nagyon be volt burkolózva a nagy hideg miatt, de nem hallotta a mögötte közeledő vonatot, s elgázolták.

Még mielőtt Vronszkij és Oblonszkij visszatértek volna, a hölgyek már megtudták az inastól ezeket a részleteket.

Oblonszkij és Vronszkij mindaketten látták az eléktelenített holttestet. Oblonszkij szemlátomást meg volt illetődve. Elkomolyodott, s úgy tetszett, mintha minden pillanatban kész volna sírva fakadni.

- Óh, micsoda szörnyűség! Óh, Anna, ha láttad volna! Óh, milyen rettenetes! - mondogatta.

Vronszkij hallgatott és szép arcza bár komoly volt, de teljesen nyugodt.

- Óh, grófné, ha látta volna, - szólt ismét Arkágyevics Sztepán. - A felesége is ott volt. Irtózatos volt látni... Ráborult a testre. Azt mondják, egy nagy családnak volt egyetlen kenyérkeresője. Ez a rettenetes.

- Nem lehetne-e valamit tenni érette? - kérdezte Karenina izgatott suttogással.

Vronszkij ránézett és legott leszállt a kocsiról.

- Tüstént jövök, maman, - tette hozzá, az ajtóban visszafordulva.

Mikor pár percz múlva visszatért, Arkágyevics Sztepán már az új énekesnőről társalgott a grófnéval, a ki a fiát várva, türelmetlenűl nézegetett az ajtóra.

- No most menjünk, - szólt Vronszkij belépve.

Együtt mentek ki. Vronszkij elől, az anyjával. Utánuk Karenina a bátyjával. A kijáratnál odajött Vronszkijhoz az állomásfőnök.

- Ön kétszáz rúbelt adott át az én helyettesemnek. Legyen szíves megmondani, hogy kinek szánta ezt az összeget?

- Az özvegynek, - szólt Vronszkij vállat vonva. - Nem értem, hogy' lehet ilyet kérdezni.

- Ön adta? - kiáltott rá hátulról Oblonszkij, s a húga kezét megszorítván, hozzátette: - Nagyon kedves, nagyon kedves! Úgy-e, pompás fiú? Magamat ajánlom, grófné.

Megállt a húgával, hogy ráakadjon a komornájára.

Mire kiértek, Vronszkijék kocsija már elrobogott. A járókelők még mindig arról beszéltek, a mi az imént történt.

- Ez aztán a rettenetes halál, - mondotta egy úr, a mint elhaladt mellettük. - Azt mondják, teljesen kettévágta.

- Én ellenkezőleg azt hiszem, a legkönnyebb, egy pillanat, - jegyezte meg egy másik.

- De hogy' nem tudják elejét venni az ilyesminek, - szólt egy harmadik.

Karenina fölszállt a kocsira s Arkágyevics Sztepán csodálkozva látta, hogy az ajkai remegnek, s hogy alig bírja a könnyeit visszatartani.

- Mi lelt, Anna? - kérdezte tőle, mikor már néhány száz ölnyire voltak.

- Rossz jel, - mondotta.

- Eh, badarság! - szólt Arkágyevics Sztepán. - Te megjöttél s ez a fő. Fogalmad sincs róla, hogy én mennyi reményt vetek beléd.

- Régen ösmered Vronszkijt? - kérdezte Anna.

- Igen. Hiszen tudod, azt reméljük, hogy elveszi Kitit.

- Úgy? - szólt Anna halkan. - No de beszéljünk most terólad, - tette hozzá, megrázván a fejét, mintha valami fölöslegeset és zavarót akart volna kiűzni belőle. - Beszéljünk a te dolgaidról. A leveledet megkaptam, és ime, itt vagyok.

- Bizony, minden reményem csak benned van, - mondotta Arkágyevics Sztepán.

- Nos hát, mondj el nekem mindent.

És Arkágyevics Sztepán elkezdett beszélni.

Hazaérkezvén, Oblonszkij lesegítette a húgát, fölsóhajtott, megszorította a kezét és elment a törvényszékre.



XIX.

Mikor Anna belépett, Dolli a kis fogadószobában ült egy szöszkehajú, pufókarczú fiúcskával, a ki már most is hasonlított az apjához, és kihallgatta a franczia leczkéjét. A fiúcska olvasott, miközben zekéjének egyik gombjával babrált, a mely már amúgy is alig tartott, s le akarta szakítani. Az anyja már ismételten elvette onnan a kezét, de a kövér kis kéz megint csak odakapott. Végre is az anyja letépte a gombot és zsebretette.

- Békesség legyen a kezeddel, Grisa, - szólt rá, s megint elővette a terítőjét, egy rég megkezdett munkát, a melyhez mindig nehéz pillanatokban szokott hozzálátni, s most is az ujjaival hadonászva s az öltéseket számlálgatva, idegesen horgolt rajta. Ámbár tegnap azt üzente az urának, hogy semmi köze hozzá, vajon jön-e a húga vagy nem, mégis mindent előkészített a fogadására s izgatottan várta a sógornőjét.

Dollit lesújtotta s teljesen elfoglalta a bánata. De eszébe jutott, hogy a sógornője, Anna, Pétervár egyik legtekintélyesebb személyiségének volt a felesége, s ezenkívül pétervári grande dame is. Ennél a körülménynél fogva azután nem váltotta be az urának tett igéretét, vagyis nem feledkezett meg róla, hogy jön a sógornője. "Végre is, Anna semminek sem oka, - gondolta Dolli. - Én nem tudok róla mást, mint csak jót, s velem szemben is mindig csak gyöngédséget és barátságot tapasztaltam nála." Az igaz, hogy a mennyire Péterváron, Kareninéknál szerzett benyomásaira vissza tudott emlékezni, a házuk nem valami nagyon tetszett neki; volt valami hamis hang családi életünknek egész összhangjában. "De azért mért ne fogadnám őt? Csak az ne jusson eszébe, hogy vígasztalni akarjon engem! - gondolta Dolli, - átgondoltam én már ezerszer is minden képzelhető vígasztalást, intelmet és keresztényi megbocsátást, és egyik sem ér semmit."

Ezekben a napokban Dolli mindig egyedül volt a gyermekeivel. A bánatáról nem akart, másról pedig, evvel a bánattal a lelkén, nem tudott beszélni. Azt tudta, hogy így is, úgy is mindent el fog mondani Annának, s majd örömet okozott neki az a gondolat, hogy kibeszélheti magát, majd pedig bosszantotta annak az elkerülhetetlensége, hogy megaláztatásáról vele, az ura húgával beszéljen, s szájából a vígasztalásnak és a nógatásnak készentartott mondásait végighallgassa.

A mint sokszor megesik, minduntalan az órára pillantva, perczről-perczre várta őt, s éppen azt a pillanatot szalasztotta el, a mikor vendége megérkezett, úgy, hogy még a csöngetését se hallotta.

A mint az ajtóban ruhasuhogást és könnyű léptek zaját hallotta, hátrapillantott, s elgyötört arczán önkéntelenül is nem az öröm, hanem a meglepetés kifejezése jelent meg. Fölkelt és megölelte a sógornőjét.

- Hogyan, már megjöttél? - kérdezte tőle, miközben megcsókolta.

- Dolli, mennyire örülök, hogy láthatlak.

- Én is örülök, - mondotta Dolli, gyöngén mosolyogva s iparkodott Anna arczkifejezéséről leolvasni, vajon tudja-e már a dolgot. "Alkalmasint tudja", gondolta magában, részvétet fedezvén fel az arczán. - Gyerünk hát, majd bevezetlek a szobádba, - folytatta, s mindenképpen azon volt, hogy a beszélgetés pillanatát, a mennyire csak lehet, elodázza.

- Ez Grisa? - Istenem, hogy' megnőtt! - mondotta Anna, s miután őt megcsókolta, a nélkül, hogy levette volna a szemét Dolliról, megállt és elpirult. - Nem, engedj meg, de most ne menjünk sehova se.

Levetette a kendőjét, a kalapját, melyet összebogozott szanaszét lengő fekete hajának egy fürtjével, de párszor megcsóválta a fejét, s csakhamar kiszabadította a haját.

- De te, szinte sugárzol a boldogságtól és az egészségtől! - mondotta Dolli irigyen.

- Én?... Igen, - mondotta Anna. - Istenem, Tanya! Az én Szerjozsám kortársa, - tette hozzá, s odafordult a kis leánykához, a ki éppen akkor szaladt be a szobába. Megfogta a kezét s megcsókolta. - Gyönyörű kis leány, gyönyörű! Mutasd meg hát valamennyit.

Itt felsorolta őket, s nemcsak, hogy a nevükre emlékezett, de még a születésük évére és hónapjára, a természetükre s a betegségeikre is, és lehetetlen volt, hogy Dolli ezt ne méltányolja.

- Gyerünk be hát hozzájuk, - mondotta. - Kár, hogy Vaszja alszik.

Miután megnézték a gyermekeket, leültek a fogadó-szobában kávézni, most már egészen egyedül. Anna fogta a tálczát, majd félretolta.

- Dolli, - szólalt meg, - az urad mindent elmondott.

Dolli hidegen nézett Annára. Részvétet színlelő mondásokat várt tőle; de Anna semmi ilyest nem mondott.

- Dolli, édesem! - szólott, - én sem nem akarok veled az ő érdekében beszélni, se pedig téged vígasztalni; ez úgyis lehetetlen. De hát, szívecském, egyszerűen sajnállak, egész lelkemből sajnállak!

Ragyogó szemeinek sűrű pillái mögül egyszerre könnyek törtek elő. Közelebb ült a sógornőjéhez, s erélyes kis kezeivel megfogta a kezét. Dolli nem szabadkozott, de azért nem változott meg arczának rideg kifejezése.

- Vígasztalni engem nem lehet. A történtek után elveszett minden, odavan minden!

És alig, hogy ezt kimondta, legott ellágyult az arcza. Anna ajkaihoz emelte Dolli száraz, sovány kezét, megcsókolta s így szólott:

- De hát Dolli, mit csináljunk, mitévők legyünk? Mit volna legjobb cselekedni ebben a szörnyű helyzetben? - erről kell most gondolkoznunk.

- Mindennek vége, nincs már hátra semmi, - mondotta Dolli. - S a legrettenetesebb a dologban az, értsd meg, hogy nem mehetek el tőle: itt vannak a gyerekek, s én kötve vagyok. Vele pedig nem élhetek, kínos még látnom is őt.

- Dolli lelkem, ő ugyan beszélt velem a dologról, de én tőled akarom hallani az egészet, mondj el hát mindent.

Dolli kérdő pillantást vetett rá.

Őszinte részvét és szeretet tükröződött arczán.

- Ha úgy akarod, - szólott hirtelen. - De én előlről kezdem. Azt tudod, hogy' mentem férjhez. Én az anyám nevelése mellett nem csak ártatlan, de ostoba is maradtam. Nem tudtam én semmit. Tudom, azt mondják, hogy a férjek el szokták mondani feleségeiknek azelőtti életüket, de Sztiva... - kijavította magát: - Arkágyevics Sztepán nekem nem mondott el semmit. Talán el sem hiszed, de én egészen mostanig abban voltam, hogy én vagyok az egyetlen nő, a kit ő valaha ismert. Így éltem nyolcz esztendeig. Értsd meg jól, nemcsak hogy nem sejtettem a hűtlenségét, de ezt teljesen kizártnak tartottam, s most képzeld el, mi volt az nekem, mikor ilyen fogalmakkal egyszerre rájöttem erre a szörnyűségre, erre a hitványságra... Érts meg jól. Mikor az ember teljesen meg van győződve a boldogságáról, és egyszerre... - folytatta Dolli a zokogását visszafojtva, - kap egy levelet, mely a szeretőjének, az én nevelőnőmnek szól. Nem, ez túlságosan rettenetes! - Sietve elővette a zsebkendőjét s eltakarta vele az arczát. - A pillanatnyi fölhevűlést még értem, - folytatta rövid hallgatás után, - de előre megfontolt szándékkal, ravaszúl megcsalni engem... és kivel?... Hogy továbbra is a férjem legyen, s egyúttal az övé is... ez rettenetes! Ezt te meg sem értheted...

- Óh dehogy is nem értem! Értem én azt, kedves Dolli, teljesen értem, - mondta Anna s megszorította a kezét.

- S azt hiszed, hogy ő tán érzi az én helyzetem egész borzalmasságát? - folytatta Dolli. - Szó sincs róla! Boldog és elégedett.

- Óh, dehogy is az! - szólt közbe Anna szaporán. - Hidd el, hogy szánalomra méltó, s teljesen összetörte a megbánás...

- Hát képes volna ő a megbánásra? - vágott közbe Dolli, s fürkésző tekintettel nézte a sógornője arczát.

- Igen, én ösmerem őt. Nem tudtam ránézni a nélkül, hogy meg ne szánjam. Ösmerjük őt mi mind a ketten. Ő jó, de büszke, s most nagyon is meg van alázva. S a mi legjobban megindított... (s itt Anna kitalálta, mi az, a mi legnagyobb hatással lehet Dollira) - két dolog gyötri őt: az, hogy szégyenli magát a gyermekei előtt, és az, hogy ő, a ki téged szeret... - igen igen, a világon mindennél jobban szeret, - előzte meg sietve Dollit, a ki felelni akart, - neked fájdalmat okozott, és téged annyira lesújtott. "Nem, nem, nem fog megbocsátani", - folyton csak ezt hajtogatja.

Dolli eltűnődve pislogott a sógornőjére, s figyelt a szavaira.

- Persze, én értem, hogy borzasztó a helyzete; a bűnösnek mindig rosszabb, mint az ártatlannak, - mondotta, - mikor érzi, hogy az ő hibájából származott az egész szerencsétlenség. De hogy' bocsássak meg neki, hogy' lehessek megint a felesége az után a...? Most csak kín volna vele élnem, főképpen azért, mert szeretem iránta való elmúlt szerelmemet...

Zokogás szakította félbe a szavait.

De szinte czélzatosan, valahányszor kissé ellágyúlt, megint csak arról kezdett beszélni, a mi leginkább fölháborította.

- Persze, az fiatal, persze az szép, - folytatta. - De hát tudod-e Anna, hogy az én fiatalságomtól, az én szépségemtől ki fosztott meg engem? Ő és a gyermekei. Én hűségesen szolgáltam őt, s erre a szolgálatra ráment mindenem, a mim csak volt, és neki, persze, most kedvesebb egy üdébb, bár gyalázatos teremtés. Úgy maguk közt alkalmasint beszélgettek is rólam, vagy, a mi még rosszabb, hallgattak... hiszen tudod?

Megint gyűlölet lobbant föl a szemeiben.

- Ezek után, beszélhet nekem... Talán hiszek neki? Soha. Nem, vége mindennek, mindennek, a mi vígasztalásomúl, fáradozásaim és szenvedéseim jutalmáúl szolgálhatott volna... Hát hinnéd-e? Csak az imént tanítottam Grisát: azelőtt ez öröm volt nekem, most pedig valóságos kínszenvedés. Miért iparkodjam, miért fáradjak? Mire valók a gyermekeim? Az a rettenetes, hogy egyszerre megváltozott a lelkem, s a szeretet és gyöngédség helyett csak harag, igen, harag van benne. Kedvem volna megölni őt és...

- Dolli édes, hiszen én értelek, de hát ne gyötörd magadat. Te most annyira el vagy keseredve, annyira föl vagy háborodva, hogy sok mindent nem úgy látsz, a mint kellene.

Dolli lecsillapodott, s vagy két perczig hallgattak.

- Mitevő legyek, gondolkozzál Anna, segíts. Én már átgondoltam mindent, és nem látok semmit.

Anna se tudott semmit kieszelni, de a szíve közvetlen visszhangot adott a sógornője minden szavára, minden arczkifejezésére.

- Én csak egyet mondok, - szólalt meg Anna: - én a húga vagyok, ösmerem a természetét és azt a tulajdonságát, hogy képes megfeledkezni mindenről (egy mozdúlatot tett a homloka előtt), mindenről, de egyúttal képes meg is bánni mindent. Ő most sem hiszi, nem tudja megérteni, hogy' volt képes elkövetni azt, a mit elkövetett.

- Dehogy is nem, érti ő azt, érti! - vágott közbe Dolli. - De hát én... te megfeledkezel rólam... könnyít ez tán rajtam?

- Várjunk csak. Akkor, a mikor ő velem beszélt, bevallom néked, még nem láttam teljesen a helyzeted rettenetességét. Csak őt láttam, s azt, hogy a család föl van dúlva; sajnáltam őt; de miután veled beszéltem, mint asszony, egészen másként látom a dolgot; látom a szenvedésedet, s ki sem mondhatom, mennyire sajnállak! De Dolli lelkem, én teljes mértékben értem a szenvedésedet, csak egyet nem tudok: azt nem tudom... azt nem tudom, hogy mennyi szerelem van még iránta a lelkedben. Ezt te tudod, - van-e még annyi benne, hogy megbocsáthass neki. Ha van, bocsáss meg!

- Nem, - szólott Dolli; de Anna félbeszakította őt s még egyszer megcsókolta a kezét.

- Én jobban ösmerem a világot, mint te, - mondotta. - Én ösmerem az olyan embereket, mint Sztiva, tudom, hogy miképpen fogják föl az ilyesmit. Te azt mondtad, hogy ő beszélt vele terólad. Nem úgy van. Ezek az emberek elkövetik ugyan a hűtlenséget, de azért a családi tűzhelyük és a feleségük szent előttük. Azokat a nőket bizonyos fokig ők maguk is megvetik, s így nem zavarhatják meg a családot. Valami áthághatatlan határvonalat húznak azok és a családjuk közé. Én ezt ugyan nem értem, de így van.

- Igen, de hiszen csókolózott vele...

- Dolli lelkem, hadd el. Én láttam Sztivát, a mikor szerelmes volt beléd. Én emlékszem arra az időre, mikor néha eljött hozzám, és sírt, miközben terólad beszélt, milyen költői és magasztos lény voltál te az ő szemeiben, s azt is tudom, hogy minél tovább élt veled, annál magasabbra emelkedtél előtte. Megesett, lásd, hogy mi magunk is nevettünk rajta, mikor minden szavához hozzátette: "Dolli csudálatos egy nő". Te mindig bálványa voltál neki, az is maradtál, ennek a fölhevülésnek semmi köze sincsen az ő lelkéhez...

- De hátha ez a fölhevűlés megismétlődik?

- A mint én látom a dolgot, az lehetetlen...

- De hát te, te megbocsátanál neki?

- Nem tudom, én nem mondhatok ítéletet... De mégis, mondhatok, - szólt Anna rövid gondolkodás után, miközben gondolatban átfutotta és mérlegelte a helyzetet: - Nem, mondhatok, mondhatok, mondhatok. Igen, én megbocsátanék. Nem lennék többé az, a mi voltam, de megbocsátanék, megbocsátanék pedig úgy, mintha az egész dolog meg se történt volna, mintha nem is lett volna...

- No természetesen, - vágott közbe Dolli szaporán, mintha olyasvalamit mondott volna Anna, a mi nem egyszer megfordúlt az ő fejében is, - máskülönben nem volna megbocsátás. Ha az ember megbocsát, bocsásson meg teljesen, teljesen. Most pedig gyerünk, majd bevezetlek a szobádba, - mondotta és fölkelt, s útközben megölelte Annát. - Kedvesem, mennyire örülök, hogy eljöttél. Megkönnyebbűltem, nagyon megkönnyebbűltem.



XX.

Anna az egész napot otthon, azaz Oblonszkijéknál töltötte, és nem fogadott senkit, bár értesűlvén az ottlétéről, az ismerősei közül többen még aznap eljöttek. Anna egész délelőtt Dollival és a gyermekekkel volt együtt. Mindössze csak egy levelet küldött a bátyjának, hogy föltétlenűl jőjjön haza ebédre. "Jőjj, az Isten irgalmas", - írta volt neki.

Oblonszkij otthon ebédelt; a társalgás általános volt, s a felesége is szólt hozzá és tegezte őt, a mit az előtt nem cselekedett. A férj és feleség közt való érintkezésben még megvolt az a bizonyos idegenszerűség, de a válásról már szó sem esett, és Arkágyevics Sztepán úgy látta, hogy a kimagyarázás és a kibékülés most már nincsen kizárva.

Közvetlenül ebéd után eljött Kiti. Ösmerte ugyan Arkágyevna Annát, de csak nagyon kevéssé, s most nem minden aggodalom nélkül jött el a nénjéhez, az iránt, vajon hogy' fogadja őt ez a pétervári nagyvilági hölgy, a kit mindenki annyira magasztalt. De megtetszett Arkágyevna Annának, - ezt legott észrevette. Anna szemlátomást gyönyörködött a szépségében és a fiatalságában, s Kiti alig hogy magához tért, máris úgy érezte, hogy nemcsak teljesen a hatása alá került, hanem valósággal szerelmes lett belé, annyira, a mennyire csak fiatal leányok tudnak szerelmesek lenni idősebb és férjes asszonyokba. Annában semmi sem árulta el a nagyvilági hölgyet s egy nyolczesztendős fiúnak az anyját, s mozdúlatainak a hajlékonysága, s arczának állandó üdesége és elevensége révén, mely majd a mosolyában, majd a tekintetében nyilvánult, inkább hasonlított volna valami húszesztendős leányhoz, ha nem lett volna szemeinek komoly s olykor szomorú kifejezése, mely Kitit meglepte és vonzotta. Kiti érezte, hogy Anna teljesen őszinte volt és semmit se rejtegetett, de hogy a szövevényes és költői, de ő rá nézve hozzáférhetetlen érdekeknek egy egészen más, magasabbrendű világa élt benne.

Ebéd után, mikor Dolli bement a szobájába, Anna gyorsan fölkelt, s odament a bátyjához, a ki rágyújtott volt egy szivarra.

- Sztiva, - mondotta vídáman pislogva, keresztet vetett rá és szemeivel rámutatott az ajtóra, - menj, és segítsen meg az Isten.

Sztiva megértette őt, letette a szivart és kiment.

Mikor Arkágyevics Sztepán kiment, Anna visszatért a pamlagra, a hol a gyerekektől körülvéve ült volt. Azért-e, mert a gyermekek látták, hogy az anyjuk szereti ezt a nénit, vagy pedig azért, mert maguk is valami különös bájt fedeztek föl benne, de a két idősebb, s utánuk a kisebbek is, mint ez már a gyermekeknél szokás, már ebéd előtt is szinte odatapadtak az új nénihez és nem tágítottak mellőle. S valami játékféle fejlődött ki köztük, mely abból állott, hogy lehetőleg közel furakodtak a nénihez, odasimúltak hozzá, megfogták és összecsókolták kis kezét, játszottak a gyűrűjével, vagy legalább hozzáértek a ruhája szegélyéhez.

- No most szépen, úgy a mint az imént ültünk, - mondotta Arkágyevna Anna, a mint leült a helyére.

És Grisa megint a karja alá dugta a fejét s fejével a ruhájához dőlve szinte súgárzott a büszkeségtől és a boldogságtól.

- Tehát valami bál lesz itt mostanában? - fordúlt oda Kitihez.

- A jövő héten, még pedig nagyon szép bál. Egyike azoknak a báloknak, a melyek mindig mulatságosak.

- Hát vannak olyanok is, a melyek nem mindig mulatságosak? - kérdezte Anna fínom gúnynyal.

- Furcsa, de vannak. Bobriscsevéknál mindig mulatságosak, Nikitinéknél is, de Mezskovéknál mindig unalmasak. Ön tán nem tapasztalta?

- Nem lelkem, én már nem ösmerek olyan bálakat, melyek mulatságosak, - mondotta Anna, és Kiti megpillantotta a szemeiben azt a különös világot, a mely az ő számára nem volt nyitva. - Én csak olyanokat ösmerek, a melyek tán valamivel kevésbbé terhesek és unalmasak...

- De hát hogy' lehet az, hogy ön unatkozzék egy bálon?

- Miért ne unatkozhatnám éppen én? - kérdezte Anna.

Kiti észrevette, hogy Anna tudta, milyen válasz következik erre.

- Azért, mert ön mindig a legszebb valamennyiük közt.

Anna nagyon könnyen pirúlt. Most is elpirúlt és így szólt:

- Először is, soha; másodszor pedig, még ha így volna is, mim volna belőle?

- De erre a bálra csak eljön? - kérdezte Kiti.

- Azt hiszem, lehetetlen lesz el nem mennem. Nesze fogjad, - mondotta Tanyának, a ki könnyen járó gyűrűjét lehúzta fehér s a vége felé erősen vékonyodó ujjáról.

- Nagyon fogok örülni, ha eljön. Úgy szeretném látni egyszer egy bálon.

- No így legalább, ha csakugyan rákerül a sor, hogy elmenjek, vígasztalódhatom azzal a gondolattal, hogy örömet szerzek vele önnek... Grisa, ne ránczigáld, amúgy is már össze-vissza kuszálódtak, - mondotta, rendbeszedvén hajának azt a fölbomlott fürtjét, a melylyel Grisa játszott.

- Én önt lila ruhában képzelem el a bálon.

- Miért éppen lilában? - kérdezte Anna mosolyogva. - No gyerekek, menjetek, menjetek. Hallottátok? Miss Goul teához hív benneteket, - mondotta, s lefejtvén magáról a gyerekeket, az ebédlő felé terelte őket.

- Tudom ám én, hogy miért hív engem erre a bálra. Nagyon sokat vár ettől a báltól, s azt szeretné, ha mindenki ott volna és kivenné a részét belőle.

- Honnan tudja? Csakugyan.

- Óh! Milyen szép is az ön kora, - folytatta Anna. - Emlékszem rá, s jól ösmerem én is ezt a kékes ködöt, mely olyan, akárcsak a svájczi hegyek között. Ezt a ködöt, mely elborít mindent abban a boldog korban, a mikor éppen véget értek a gyermekévek, s a boldogságnak és a vídámságnak ebből az óriási köréből mind szűkebbre és szűkebbre szorúl az út, s az embert jókedv és szorongás fogja el, mikor ebbe a teremsorba belép, bárha az derűltnek és szépnek látszik is... Vajon ki az, a ki nem ment keresztűl ezen?

Kiti némán elmosolyodott. "De hát ő vajon hogy' ment keresztűl rajta? Mennyire szeretném ösmerni az ő egész regényét", - gondolta magában Kiti, a mint eszébe jutott az urának, Alexandrovics Alexejnek éppenséggel nem költői külseje.

- Valamelyest már én is tudok a dologról. Sztiva szólt róla, s én igazán gratulálok, mert nekem nagyon tetszik, - folytatta Anna; - a vasútnál találkoztam Vronszkijval.

- Óh, hát ő is ott volt? - kérdezte Kiti elpirúlva. - És Sztiva mit mondott önnek?

- Sztiva mindent kifecsegett előttem. És én igazán nagyon örülök... Tegnap együtt utaztam Vronszkij édesanyjával, - folytatta Anna, - a ki szűntelenűl csak ő róla beszélt, úgy látszik, ő a kedvencze; én tudom, hogy az anyák milyen elfogúltak, de...

- És mit beszélt önnek az anyja?

- Óh, sok mindent! Tudom, hogy ő a kedvencze, de azért látszik is rajta, hogy valóságos lovag... Elmondta példáúl, hogy egész vagyonát oda akarta adni a bátyjának, s hogy már gyermekkorában egy rendkívüli dolgot művelt, kimentett egy asszonyt a vízből. Szóval hős, - mondotta Anna mosolyogva, s eszébe jutott az a kétszáz rúbel, a melyet a pályaudvaron adott.

De erről a kétszáz rúbelról nem szólt. Valahogy kellemetlen volt neki erre visszagondolni. Érezte, hogy volt a dologban valami, a mi őt is érintette, még pedig olyan, a minek nem kellett volna lenni.

- Nagyon megkért, hogy látogassam meg, - folytatta Anna, - s én örülök, ha viszontláthatom őt, és holnap el is megyek hozzá. No de hála Istennek, Sztiva elég soká van benn Dollinál, - tette hozzá Anna, tárgyat változtatva, s fölkelt, még pedig, a mint Kitinek látszott, mintha valamivel nem lett volna megelégedve.

- Nem, először én! Nem, én! - sikoltoztak a gyermekek, mikor megteáztak s berohantak Anna nénihez.

- Valamennyien egyszerre! - mondotta és kaczagva elibük szaladt, s körülnyalábolta és felborította ezt az egész nyüzsgő és ujjongva sikongó gyermeksereget.



XXI.

A nagyok teájához Dolli is kijött a szobájából. Arkágyevics Sztepán azonban nem. Alkalmasint a hátsó ajtón távozott a felesége szobájából.

- Attól tartok, hogy ott fönn hideg lesz neked, - jegyezte meg Dolli, Annához fordúlva, - szeretnélek inkább lehozni, legalább közelebb is lennénk egymáshoz.

- Ugyan kérlek, soh'se törődjél velem, - felelt Anna, Dolli szeme közé nézve, s iparkodott kisütni, vajon megtörtént-e a kibékülés, vagy sem.

- De itt meg nagyon világos lesz, - felelt a sógornője.

- Mondom neked, hogy én mindig és mindenütt úgy alszom, akár a mormota.

- Miről van szó? - kérdezte Arkágyevics Sztepán a szobájából kilépve s odafordúlt a feleségéhez.

A hangjából Kiti is, Anna is azonnal megtudták, hogy a kibékülés csakugyan megtörtént.

- Annát le akarom hozni ide, csakhogy akkor át kell akasztani a függönyöket. Ezt pedig senki se tudja megcsinálni, s így magamnak kell hozzálátnom, - felelt Dolli hozzáfordúlva.

"Isten tudja, megbékűltek-e teljesen", - gondolta Anna, mikor hideg és nyugodt hangját meghallotta.

- Ugyan hadd el Dolli, ne csinálj magadnak annyi galibát, - szólott az ura. - De ha éppen minden áron akarod, majd én megcsinálom...

"Igen, úgy látszik, mégis kibékűltek", - gondolta Anna.

- Ösmerem már, hogy' szoktál te csinálni mindent, - felelt Dolli; - megmondod Matvjejnek, hogy csináljon olyasmit, a mit meg se lehet csinálni, te pedig elmégy, ő meg fölforgat mindent, - s szokott gúnyos mosolyára húzta a szája szögleteit, a mikor ezt mondotta.

"Teljes a kibékűlés, teljes, teljes, - gondolta Anna, - hála Istennek!" - s azon való örömében, hogy ezt ő hozta létre, odament Dollihoz és megcsókolta.

- Semmi ok sincs rá, hogy így lekicsinyelj bennünket Matvjejjel, - mondotta Arkágyevics Sztepán, alig észrevehetőleg elmosolyodván, s odafordúlt a feleségéhez.

Dolli, mint mindig, most is egész este könnyed gúnyolódással bánt el az urával. Arkágyevics Sztepán pedig elégedett és jókedvű volt, de még sem annyira, hogy ne éreztesse, hogy bár bocsánatot nyert, még se felejtette el a bűnét.

Este féltízkor egy látszólag roppant egyszerű esemény zavarta meg Oblonszkijék tea-asztalánál a szokatlanúl derűlt és kellemes családi beszélgetést, de ez az egyszerű esemény valahogyan valamennyiük előtt furcsának tetszett. Közös pétervári ismerőseikről beszéltek, a mikor Anna hirtelen fölkelt.

- Benne van az albumomban, - mondotta, - s egyúttal majd megmutatom az én Szerjozsámat is, - tette hozzá büszke, anyai mosolylyal.

Úgy tíz óra tájban, a mikor rendszerint el szokott volt búcsúzni a fiától és gyakran, mielőtt bálba ment, maga szokta volt őt lefektetni, egyszerre elbúsúlta magát, hogy olyan messze van tőle, s bármiről beszéltek is neki, gondolatban mindig csak visszatért az ő göndörfürtös kis Szerjozsájához. Úgy megkívánta, hogy az arczképét lássa, és róla beszéljen. Az első kínálkozó alkalmat fölhasználva, fölkelt s könnyű, elszánt lépteivel elment az albumért. A szobájához fölvezető lépcső beletorkolt a jól fűtött lépcsőházba.

Éppen akkor, a mikor a fogadó-szobából kilépett, az előszobában csöngetés hallatszott.

- Ki lehet ez? - mondotta Dolli.

- Arra, hogy értem jőjjenek, még korán van, másnak pedig későn, - jegyezte meg Kiti.

- Alkalmasint iratokat hoznak, - tette hozzá Arkágyevics Sztepán, s mikor Anna elment a főlépcső mellett, éppen szaladt föl az inas, hogy a jövevényt bejelentse, a ki azonban már maga is ott állott a lámpánál; Anna lepillantott s tüstént megösmerte Vronszkijt, és az örömnek s egyúttal a rettegésnek valami különös érzése mozdúlt meg a szívében. Ott állott, a nélkül, hogy a kabátját levetette volna, s kivett valamit a zsebéből. Abban a pillanatban, a mikor Anna a lépcső közepére ért, Vronszkij fölpillantott s mikor őt meglátta, a zavarnak és a megszeppenésnek a kifejezése ült ki az arczára. Anna könnyedén lehorgasztott fejjel ment tovább, utána pedig legott fölhangzott Arkágyevics Sztepán hangos szava, a mint hívta, hogy jőjjön föl, és Vronszkij halk, lágy és nyugodt hangja, a mint szabadkozott.

Mire Anna visszatért, már nem volt ott, és Arkágyevics Sztepán elmondta, hogy a felől az ebéd felől tudakozódjék, a melyet egy Moszkvába érkezett kitűnőség tiszteletére holnap voltak rendezendők. - És semmi szín alatt sem akart bejönni. Milyen különös egy ember, - tette hozzá Arkágyevics Sztepán.

Kiti elpirúlt. Azt hitte, hogy egyedűl csak ő tudja, miért volt itt, s mért nem akart bejönni. "Nálunk volt, - gondolta, - és nem talált otthon, azt gondolta, itt vagyok; de nem jött be, mert, gondolta, későn van, meg aztán Anna is itt van".

Valamennyien összenéztek, de nem szóltak semmit s elkezdték Anna albumát nézegetni.

Alapjában véve semmi rendkívüli és semmi különös nem volt abban, hogy valaki eljött este féltízkor egy barátjához, hogy megtudja tőle valami tervezett ebédnek a részleteit s nem jött be; mégis valamennyien furcsának találták. De legfurcsábbnak és legcsúnyábbnak találta a dolgot Anna.



XXII.

Éppen elkezdődött a bál, mikor Kiti az anyjával a növényekkel díszített s piros kaftános, hajporos inasokkal szegélyezett, fényárban úszó nagy lépcsőházba belépett. A teremből, mint a méhkasból, a sürgés-forgásnak egyhangú moraja szűrődött ki, s mialatt az előcsarnokban, a fák közt álló tükör előtt a hajukat és a ruhájukat igazgatták, a teremből a zenekar hegedűinek óvatosan szabatos hangjai hallatszottak ki, a mint az első keringőt rázendítették. Egy öreg államférfiú, a ki a másik tükörnél halántékainak a szürkűlő haját simogatta és nehéz parfüm-illatot árasztott maga körül, találkozott velük a lépcsőn, félrehúzódott és láthatóan gyönyörködött Kitiben, a kit nem ösmert. Egy csupaszállú fiatalember, egyike azoknak a nagyvilági ifjaknak, a kiket az öreg Scserbaczkij herczeg tacskók-nak hívott, rettenetesen kivágott mellényben, s menetközben fehér nyakkendőjével babrálva, köszönt nekik, elsuhant mellettük, majd visszatért és fölkérte Kitit egy négyesre. Az első négyest már odaígérte volt Vronszkijnak, s így ennek az ifjúnak már csak a másodikat adhatta. Egy katonatiszt, a ki a keztyűjét gombolgatta, félrehúzódott az ajtó mellé, s a bajúszát pödörgetve, onnan pislogott a rózsaszínű Kitire.

Kiti, mindamellett, hogy a ruha, a hajfésülés és a bálra való minden egyéb előkészület tömérdek fáradságába és fejtörésébe került, rózsaszín-alapos, raffinált tüllruhájában most oly egyszerűen és fesztelenűl lépett a bálterembe, mintha mindazok a rozetták, csipkék s az öltözék egyéb részletei sem az ő, sem a háziak részéről egy pillanatnyi figyelmet sem igényeltek volna, mintha így, ebben a tüllben, ezekben a csipkékben, evvel a magos hajtűzéssel s benne egy rózsával és két rózsalevéllel, jött volna a világra.

Mikor az öreg herczegné, mielőtt a terembe léptek, meg akarta igazítani rajta övének egyik összecsavarodott szalagját, Kiti könnyedén félrehajolt. Érezte, hogy magától is szépen és kecsesen kell állnia rajta mindennek, s hogy nem lehet rajta semmi igazítani való.

Kitinek ma szerencsés napja volt. A ruhája sehol se volt szűk, a csipkegallérja nem csúszott le sehol, a rozettái nem gyűrődtek össze és nem szakadtak le; magas- és hajlott-sarkú rózsaszínű czipőcskéi nem szorították, sőt fürgévé tették a lábacskáit. Kis fején erősen tartották magukat szőke hajának sűrű fonatai. Magas keztyűjén, mely kezeit takarta, a nélkül, hogy a formájukat elváltoztatta volna, mindahárom gombot sikerült begombolnia, nem szakadt le egyik sem. A medaillon fekete bársonyszalagja különösen fínoman övezte a nyakát. Ez a bársonyszalag valósággal bájos volt, s mikor Kiti otthon a tükörben megnézte a nyakát, úgy érezte, hogy ez a szalag szinte beszél. Minden egyébhez még tán férhetett szó, de ez a bársonyszalag - kész gyönyörűség volt. Kiti még itt a bálban is elmosolyodott, a mint a tükörben megpillantotta. Meztelen vállain és karjain márványhidegséget érzett, s ezt az érzést különösen szerette. A szemei ragyogtak és lehetetlen volt, hogy piros ajkai, elragadó szépségének a tudatában, ne mosolyogjanak. Alig hogy a terembe lépett, s a tánczra való fölhívásra várakozó hölgyek tüllös-csipkés-szalagos-virágos csoportja felé közeledett, (Kiti sohasem állott ebben a csoportban), máris tánczra kérték, kérte pedig a legkiválóbb gavallér, a bálok hierarchiájának fő-főgavallérja, a bálok hírneves rendezője és szertartásmestere, egy, bár nős, de szép és deli férfi, Korszunszkij Jegoruska. Alig hogy Bonina grófnőt, a kivel a keringő első fordulóját tánczolta, a helyére vezette, végignézett a háznépén, vagyis néhány tánczra perdülő páron, megpillantotta Kitit, avval a különös, fesztelen tánczlépéssel, mely csaknem kizárólag a bálrendezők sajátja, odaszökött hozzá, meghajtotta magát, s meg se kérdezvén tőle, akar-e tánczolni, fölemelte a kezét, hogy karcsú derekát átkarolja. Kiti körülnézett, hogy kinek adhatná oda a legyezőjét, melyet mosolyogva a ház asszonya vett el tőle.

- Milyen szép, hogy ilyen jókor jöttek, - mondotta, a derekát átkarolva, - nem is értem, micsoda szokás az a későnjövetel.

Kiti kissé előrehajolt, balkezét rátette a vállára, s rózsaszínű czipőbe bujtatott lábacskái a zene ütemére gyorsan, könnyedén és egyenletesen siklottak tova a csúszós parketten.

- Az ember valósággal kipihen, ha kegyeddel tánczol, - mondotta Jegoruska Kitinek, a keringő első, lassú lépései után. - Elragadó az a könnyedség, az a prècision, - súgta oda neki ugyanazt, a mit csaknem minden jó ösmerősének elmondott.

Kiti erre a dicséretre elmosolyodott, s a vállai fölött körülnézett a teremben. Ő nem tartozott az újonczok közé, a ki előtt a bál összes résztvevői egyetlen bűvös benyomássá olvadnak össze; de nem volt a bálokon lejáratott leányok közül való sem, a kit mindenki már szinte az unalomig ösmert volna; a kettő között a középen állott, izgatott volt ugyan, de e mellett tudott magán annyira uralkodni, hogy tudott látni. Úgy látta, hogy a társaság crême-je a terem balsarkában verődött össze. Ott volt Korszunszkij felesége, a szép, de szinte a képtelenségig kivágott Lidi, ott volt a ház asszonya, kopasz fejével ott csillogott Krivin, a ki mindig ott volt, a hol a társaság crême-je; arrafelé pislogott a fiatalság, nem mervén közelebb menni, ott akadt rá szemeivel Sztivára és ott pillantotta meg később a fekete bársonyruhába öltözött Anna gyönyörű alakját és fejét is. Ő is ott volt. Kiti az óta az este óta, a mikor Levinnek kosarat adott, nem látta őt. Messzelátó szemeivel tüstént megösmerte, sőt még azt is észrevette, hogy éppen ő reá néz.

- Nos, talán még egy fordulót? Nem fáradt még? - kérdezte Korszunszkij halkan lihegve.

- Nem, köszönöm.

- Hová parancsolja, hogy elvezessem?

- Úgy tetszik, amott van Karenina, vezessen, kérem, hozzá.

- A hova parancsolja.

És Korszunszkij, mérsékelt lépésekkel, s folyton ezt hajtogatva: "pardon, mesdames, pardon, pardon, mesdames", egyenesen nekikeringőzött a terem balsarkában összegyűlt csoportnak, s a csipkék, a tüll és a szalagok tengerén keresztültörve, s a nélkül, hogy csak egy pehelybe is beleakadt volna, oly hirtelen körülpöndörítette a hölgyét, hogy egy pillanatra kibukkantak áttört harisnyás, fínom lábacskái, és uszálya legyezőformában szétterülve ráborult Krivin térdére. Korszunszkij meghajtotta magát, majd kihúzta kivágott mellét s kezet nyújtott Kitinek, hogy odavezesse őt Arkágyevics Annához. Kiti, kissé elpirulva, lefejtette az uszályát Krivin térdeiről, s valamelyest szédülve körülnézett, hogy Annát megkeresse. Anna nem volt lila ruhában, a mint Kiti föltétlenűl szerette volna, hanem mélyen kivágott fekete bársonyöltözetben, mely látni engedte telt és szinte régi elefántcsontból csiszolt vállait és keblét, s fínom, apró kezekkel ékes gömbölyű karjait. Az egész ruhája veneziai csipkével volt elborítva. A fején, fekete hajában, mely az utolsó szálig az övé volt, egy árvácska-fűzér díszelgett, egy másik pedig, fehér csipkék között, övének a fekete szalagjára volt odatűzdelve. A hajviseletén nem volt semmi különös. Csak göndör hajának azok a kurta és szeszélyes gyűrűcskéi voltak szembeötlők, a melyek a tarkóján és a nyakán minduntalan kibukkantak. Erős, szinte csiszolt nyakát gyöngysor ékesítette.

Kiti mindennap látta Annát, szerelmes volt belé s föltétlenűl lilaruhában képzelte el magának. De most, hogy meglátta őt feketében, érezte, hogy nem értette volt meg teljesen lényének egész báját. Most teljesen újnak és meglepőnek találta őt. Most megértette, hogy Anna nem lehetett lila ruhában, s hogy megjelenésének a legfőbb bája abban volt, hogy mindig szinte kilépett a ruhájából, mely úgyszólván nem is volt látható rajta. Még ez a pazar csipkékkel díszített fekete ruha se látszott meg rajta; ez csak a keret volt, a melyben az ember csakis őt magát látta, egyszerűen, természetesen, előkelően, s egyúttal élénken és vídáman.

Mint mindig, most is rendkívül egyenes tartásban állt ott, s mikor Kiti a csoporthoz odalépett, könnyedén feléje fordított fejjel, éppen a ház úrnőjével beszélgetett.

- Nem, én nem dobok rá követ, - felelte neki valamire, - ámbár nem értem, - folytatta, vállat vonva, s legott jóindulatú és gyöngéd mosolylyal Kitihez fordult. Miután futó női pillantással végigmérte a ruháját, a fejével alig észrevehető, de Kitire nézve azért teljesen érthető mozdulatot tett, a melyből a ruhájával és a szépségével való teljes megelégedés volt kiolvasható. - Ön már a terembe is tán tánczolva jött be, - tette hozzá.

- A herczegnő egyike leghívebb segítőtársaimnak, - mondotta Korszunszkij, meghajtván magát Arkágyevics Anna előtt, a kivel addig még nem találkozott. - A herczegnő segítségemre van abban, hogy a bált derültté és széppé tegyük. Arkágyevna Anna, szabad kérnem egy fordulóra, - szólt és meghajtotta magát.

- Hát önök ismerik egymást? - kérdezte a házigazda.

- Ugyan, hát kit nem ösmerünk mi? Én meg a feleségem olyanok vagyunk, mint a fehér farkasok, bennünket mindenki ösmer, - felelt Korszunszkij. - Szabad kérnem egy fordulóra, Arkágyevna Anna.

- Én nem tánczolok, hacsak elkerűlhetem, - mondotta Anna.

- De most nem kerűlheti el, - felelt Korszunszkij.

Ekkor lépett oda Vronszkij.

- No, ha nem kerűlhetem el, akkor menjünk, - szólott, észre sem vévén Vronszkij köszöntését, s szaporán rátette a kezét Korszunszkij vállára.

"Vajon mi baja van vele?" - gondolta Kiti, mikor észrevette, hogy Anna szándékosan nem viszonozta Vronszkij köszöntését. Vronszkij odalépett Kitihez, emlékeztette őt az első négyesre, és sajnálkozott azon, hogy az egész idő alatt nem volt szerencséje őt láthatni. Kiti gyönyörködve nézte a keringőző Annát és hallgatta Vronszkijt. Számított rá, hogy majd felkéri őt keringőre, de nem kérte fel, s Kiti csodálkozva nézett rá. Erre Vronszkij elpirult, s szaporán felkérte, de alig, hogy karcsú derekát átkarolta, s megtette az első lépéseket, a zene elhallgatott. Kiti belenézett az arczába, mely olyan közel volt az övéhez, s ez a szerelemmel teljes pillantás, a melylyel akkor ránézett, s a melyet ő nem viszonzott, még hosszú ideig, évek múlva is, gyötrelmes szégyennel nyilalt bele a szívébe.

- Pardon, pardon! Keringő, keringő! - kiabált a terem túlsó végéről Korszunszkij, s átkarolván a legelső hölgyet, a ki a keze ügyébe esett, tánczra perdűlt.



XXIII.

Vronszkij néhány forduló keringőt tánczolt Kitivel. A keringő után Kiti odament az anyjához, de alig hogy pár szót váltott Nordsztonnal, már jött érte Vronszkij és vitte az első négyesre. A négyes alatt semmi jelentős dolog nem került szóba, szakgatottan folyt a társalgás, majd Korszunszkijékról, a kiket Vronszkij nagyon mulatságosan, mint két kedves negyven esztendős gyermeket jellemzett, majd meg az alakulóban lévő társadalmi színházról, s a beszélgetés csak egyetlen egyszer tapintott az elevenére, a mikor Vronszkij Levin után tudakozódott, hogy ott van-e, és hozzátette, hogy nagyon megkedvelte őt. De a négyestől Kiti nem is várt többet. Szorongó szívvel leste a mazurkát. Úgy tetszett neki, hogy a mazurka alatt kell mindennek eldőlnie. Az, hogy a négyes alatt nem kérte fel őt a mazurkára, nem nyugtalanította. Meg volt róla győződve, hogy mint az előző bálokon, most is vele fogja tánczolni a mazurkát, s öt tánczost elutasított, azt mondván nekik, hogy már le van foglalva. Kitire nézve az egész bál, az utolsó négyesig, az örömteljes színek, hangok és mozdúlatok tündér-álma volt. Csak akkor nem tánczolt, a mikor nagyon is fáradtnak érezte magát és pihenőt kért. De az utolsó négyesben, a melyet egy unalmas fiatal emberrel tánczolt, a kinek lehetetlen volt kosarat adnia, megesett vele, hogy átellenese lett Vronszkijnak és Annának. A megérkezés óta nem találkozott Annával, a ki most egyszerre megint teljesen újnak és meglepőnek tűnt föl előtte. Felfedezte benne a siker mámorának a vonását, a melyet ő is olyan jól ismert. Látta, hogy Anna szinte ittas az általa támasztott lelkesedés mámorától. Ismerte ezt az érzést, ismerte a tüneteit, s ezeket mind felismerte Annában, - látta szemeinek remegő és föllobbanó fényét, önkéntelenül félrehúzódó ajkain a boldogság és az izgalom mosolyát, mozdulatainak kifogástalan kecsességét, őszinteségét és könnyedségét.

"Vajon ki az? - kérdezte magában. - Valamennyien, vagy csak egy?" S a nélkül, hogy annak a gyötrődő fiatal embernek, a kivel tánczolt, s a ki külsőleg teljesen alárendelte magát Korszunszkij hol grand rond-ot, hol chaine-t parancsoló s vídáman harsogó fölkiáltásainak, segítségére sietett volna abban, hogy a társalgás elejtett fonalát megtalálja, ő csak figyelt, és mind jobban és jobban elszorúlt a szíve. "Nem, nem a tömeg tetszése az, a mitől ő megittasúlt, hanem egy embernek az elragadtatása. És ez az egy - csakugyan Ő volna?" Ahányszor csak Vronszkij Annával beszélt, örömteljes fény villant meg Anna szemeiben s a boldogság mosolya húzta szét piros ajkait. Mintha erőszakot követett volna el magán, hogy el ne árulja az örömnek ezeket az ismertető jeleit, a melyek azonban maguktól is kiültek az arczára. "Nos, és ő?" Kiti rápillantott és elréműlt tőle. Azt, a mi Anna arczának a tükrében oly tisztán tárult elé, most ő rajta is fölfedezte. Hova lett mindig higgadt, határozott modora, s arczának gondtalanúl nyugodt kifejezése? Most, valahányszor csak Annához fordult, kissé félrehajtotta a fejét, mintha térdre akarna borulni előtte, s pillantásában összeolvadt a hódolat és a félelem kifejezése. "Én nem akarlak keseríteni, - mindannyiszor mintha így szólt volna a tekintete, - én csak magamat akarom menteni, és nem tudom, hogyan." Valami olyan kifejezés ült az arczán, a minőt annakelőtte soha nem látott.

Közös ösmerőseikről beszéltek, a legjelentéktelenebb társalgás folyt köztük és Kitinek mégis úgy tetszett, mintha minden szó, a melyet kiejtenek, hozzájárulna mindhármuk sorsának az eldöntéséhez. S az volt a különös, hogy ámbátor csakugyan arról beszélgettek, hogy milyen nevetséges Ivánovics Ivánnak a franczia kiejtése, s hogy Jeleczkája számára jobb parthiet is lehetett volna találni, mégis minden kiejtett szónak ő reájuk magukra nézve is megvolt a maga jelentősége, a melyet ők épp úgy megéreztek, mint Kiti. Az egész bál, az egész fényáradat, minden - ködbe borult Kiti lelkében. Csak a nevelésnek az a szigorú iskolája, a melyen keresztülment, tartotta benne a lelket és tette lehetővé azt, hogy megtegye, a mit kívánnak tőle, vagyis hogy tánczoljon, kérdésekre feleljen, társalogjon, sőt mosolyogjon. De a mazúrka kezdete előtt, mikor már kezdték a székeket félretologatni és néhány pár a kis termekből átszállingózott a nagyba, Kitit réműlet és kétségbeesés fogta el. Öt tánczost elutasított, s most úgy állott a dolog, hogy nem fogja tánczolni a mazúrkát. Még csak reménye se lehetett rá, hogy fölkérjék, még pedig éppen azért, mert olyan nagy sikerei voltak a társaságban, és senkinek még csak eszeágába se juthatott, hogy mindeddig nincs lefoglalva. Legjobb lett volna azt mondani az anyjának, hogy beteg és hazamenni, de ehhez nem volt elég ereje. Úgy érezte, hogy teljesen le van sújtva.

Behúzódott egy kis terem mélyére s beleült egy karosszékbe. Ruhájának légies szoknyája, mint a felhő vette körül fínom termetét; egyik, keztyűtlen, fínom és szűzies keze erőtlenül lehanyatlott és elmerűlt rózsaszínű tunikájának a fodraiban; a másikban a legyezőjét tartotta s rövid és gyors mozdulatokkal legyezte tűzben égő arczát. De mindamellett, hogy olyan volt, mint egy pillangó, mely csak az imént szállt rá egy fűszálra, s már-már készen áll, hogy csillogó szárnyait kitárva megint tovalibbenjen, szörnyű kétségbeesés mardosta a szívét.

"Lehet, hogy tán tévedek, lehet, hogy nem is igaz." S újra meg újra átgondolta mindazt, a mit látott.

- Kiti, mit jelentsen ez? - kérdezte Nordszton grófné, a ki a szőnyegen nesztelenűl odalopózott hozzá. - Én ezt nem értem.

Kitinek megrezdűlt az alsó ajka; hirtelen fölkelt.

- Kiti, te nem tánczolod a mazúrkát?

- Nem, nem, - mondotta Kiti könnyektől reszkető hangon.

- A fülem hallatára kérte fel őt a mazúrkára, - mondotta Nordszton, tudván, hogy Kiti megérti, kikről van szó. - És ő azt kérdezte tőle: hát nem Scserbaczkája herczegnővel tánczol?

- Óh, nekem tökéletesen mindegy! - felelt Kiti.

Rajta kívül senki nem értette meg a helyzetét, senki nem tudta, hogy tegnap elutasított magától egy embert, a kit talán szeretett, elutasította azért, mert megbízott egy másikban.

Nordszton grófné ráakadt Korszunszkijra, a kivel a mazúrkát kellett volna tánczolnia s ráparancsolt, hogy kérje föl Kitit.

Kiti mint első pár tánczolt és szerencsére nem kellett társalognia, mert Korszunszkij egész idő alatt futkosott és intézkedett a birodalmában. Vronszkij és Anna csaknem vele szemben ültek. Messzelátó szemeivel jól látta őket, de látta őket közelről is, mikor párokba verődtek, s minél tovább nézte őket, annál jobban meggyőződött róla, hogy a boldogtalansága beteljesedett. Látta, hogy teljesen egyedül érezték magukat abban a zsúfolt teremben. És Vronszkijnak mindenkor annyira határozott és független arczán megpillantotta a zavarnak és az alárendeltségnek azt a megdöbbentő kifejezését, a mely egy értelmes kutya kifejezésére emlékeztet, a mely tudja, hogy valami csínt követett el.

Anna mosolygott, s ez a mosoly átragadt Vronszkijra is. Anna gondolatokba merűlt - legott ő is elkomolyodott. Kiti szemeit valami természetfölötti erő szinte odaszögezte Anna arczára. Elbűvölően szép volt egyszerű, fekete ruhájában, elbűvölőek voltak karkötőkkel ékes, telt karjai, elbűvölő, igazgyöngysorral körülövezett erős nyaka, összekúszált hajának libegő szálai, elbűvölőek kis lábainak és kezeinek kecsesen könnyed mozdulatai, s elbűvölő volt az a szép arcz, a maga elevenségében, de azért mégis volt valami kegyetlen és félelmes ebben az elbűvölő szépségben.

Kiti még jobban gyönyörködött benne, mint annakelőtte, de egyúttal mind jobban és jobban szenvedett. Úgy érezte magát, mintha össze volna törve, s ez az arczában is kifejezésre jutott. Mikor Vronszkij mazúrkaközben összeakadván vele, megpillantotta őt, nem ismerte meg mindjárt, annyira elváltozott.

- Gyönyörű szép a bál! - mondotta neki, éppen csak hogy mondjon valamit.

- Igen, - felelt Kiti.

A mazúrka derekán, a mint éppen egy bonyolódott figurát ismételtek, a melyet Korszunszkij eszelt ki, Anna bement a kör közepére, kézen fogott két gavallért s odahítt maga mellé két hölgyet és Kitit. Kiti ijedten nézett rá, miközben felé közeledett. Anna hunyorgatva pislogott rá és mosolygott, miközben a kezét megszorította. De látva, hogy Kiti arcza csak a meglepetés és a kétségbeesés kifejezésével felelt a mosolyára, elfordult tőle, s vídám beszédbe eredt a másik hölgygyel.

"Igen, van benne valami idegenszerü, valami ördöngős és elbűvölő", - tünődött magában Kiti.

Anna nem akart ott maradni vacsorára, de a ház ura elkezdte rábeszélni.

- Ugyan hagyja el, Arkágyevna Anna, - szólalt meg Korszunszkij, miközben Anna meztelen karját a hóna alá vette. - Micsoda eszmém van a kotillon-ra! Un bijou!

S valamelyest megmozdult, iparkodván őt maga után húzni. A házigazda helyeslőleg mosolygott:

- Nem, nem maradok, - felelt Anna mosolyogva, de e mosoly ellenére is abból a határozott hangból, a melyen felelt, Korszunszkij is meg a házigazda is megértették, hogy csakugyan nem fog maradni. - Nem, hiszen így is Moszkvában ezen az egy bálon többet tánczoltam, mint Péterváron egész télen, - mondotta Anna, rápillantva a mellette álló Vronszkijra. - Ki kell pihennem magamat az elutazás előtt.

- Hát csakugyan, föltétlenűl utazik holnap? - kérdezte Vronszkij.

- Azt hiszem, igen, - felelt Anna, szinte csodálkozva kérdésének a merészségén; de miközben ezt mondta, szemeinek és mosolyának leplezhetetlenűl reszkető fénye szinte megperzselte Vronszkijt.

Arkágyevna Anna nem maradt ott vacsorára s elment.



XXIV.

"Igen, van bennem valami ellenszenves és visszataszító, - gondolta magában Levin, mikor Scserbaczkijéktól kijött, és gyalogszerrel ballagott a bátyjához hazafelé. - És nem vagyok én más embereknek való. Azt mondják: büszkeség. Dehogy, nincs én bennem büszkeség. Ha volna, úgy nem sodortam volna magamat ilyen helyzetbe." S eszébe jutott a boldog, a jó, az okos és a nyugodt Vronszkij, a ki alkalmasint sohase volt ilyen rettenetes helyzetben, a milyenben ő, ma este. "Persze, őt kellett választania. Ennek így kellett lenni, s nekem nincs okom senkire és semmire se panaszkodni. Magam vagyok a hibás. Micsoda jogon hihettem én azt, hogy ő hajlandó összekötni az életét az enyémmel? Ki vagyok én? És mi vagyok én? Egy semmi ember, a kire senkinek sincs szüksége." S eszébe jutott a bátyja, Nikoláj, s örömmel állapodott meg ennél a visszaemlékezésnél. "Vajon nincs-e igaza neki, hogy a világon minden rossz és alávaló? És mi is, aligha ítéltük és ítéljük meg igazságosan Nikoláj testvérünket. Persze Prokofij szempontjából, a ki látta őt rongyos kabátban és részegen, megvetésre méltó ember; de én másként ismerem őt. Én ismerem a lelkét és tudom, hogy mi is hasonlók vagyunk hozzá. Én meg, a helyett, hogy fölkerestem volna, elmentem ebédelni, meg oda." Levin egy lámpához ment, elolvasta a bátyja czímét, mely bele volt írva a jegyzőkönyvébe, s intett egy kocsinak. A hosszú út közben, egész a bátyjáig, élénken visszaidézte az emlékezetébe mindazokat az eseményeket, a melyeket Nikoláj életéből ismert. Eszébe jutott, a mint a bátyja az egyetemen, s még egy évig azontúl is társainak a gúnyolódása ellenére is valóságos szerzetes-életet élt, szigorúan megtartván a vallás, az istenitisztelet, a bőjt minden szertartását és szabályát, s tartózkodván minden élvezettől, különösen az asszonyoktól; s később, a mint egyszerre rájött a bolondóra, összeadta magát a leghitványabb emberekkel, s belemerült a legerkölcstelenebb tivornyákba. Eszébe jutott aztán az az eset avval a kis fiúval, a kit faluról magához vett, hogy neveltesse, s a kit aztán dühének egy rohamában úgy összevert, hogy testi sértés miatt pörbefogták. Eszébe jutott a hamis kártyással való eset, a ki elnyerte a pénzét, s a kinek erről váltót adott, a kit azonban ő perelt be, azt bizonyítgatván, hogy megcsalta őt. (Ez volt az a pénz, a melyet Ivánovics Szergej fizetett meg.) Azután eszébe jutott, a mint valami kihágás miatt egy éjszakát a fogházban töltött. Eszébe jutott az a gyalázatos pör, a melyet a testvére, Ivánovics Szergej ellen indított azért, mert ez állítólag nem adta ki neki az anyai örökségét; és utolsó viselt dolga, a mikor elment hivatalnokoskodni valahová az ország nyugati részébe, a hol aztán törvény elé került azért, mert megverte a fölebbvalóját... Ez persze mind rettenetesen alávaló dolog volt, de azért Levin előtt mégsem tetszett annyira alávalónak, mint a minőnek tetszhetett olyasvalaki előtt, a ki Nikolájt, életének egész történetét és a szívét nem ösmerte.

Levin jól emlékezett rá, hogy abban az időben, a mikor Nikoláj a vallásosság, a bőjtök, a szerzetesek, az istenitiszteletek korszakát élte, a mikor a vallásban keresett menedéket és féket szenvedélyes természete számára, nemcsak hogy senki se fogta pártját, de mindenki, még ő maga is, kinevette. Szidták, Noénak, szerzetesnek csúfolták; a mikor pedig elzüllött, senki se segített rajta, s mindenki iszonyattal és undorral fordult el tőle.

Levin érezte, hogy Nikoláj testvére, életének minden förtelmessége ellenére is, a lelkében, a lelke fenekén semmivel sem volt rosszabb, mint azok, a kik őt megvetették. Arról nem tehetett, hogy oly féktelen természettel és kissé korlátolt elmével jött a világra. De azért mindig megvolt benne az akarat, hogy jó legyen. "Elmondok neki mindent és vele is elmondatok mindent, megmutatom neki, hogy én szeretem, s így meg is értem őt"; - tette föl magában Levin, mikor úgy tizenegy óra tájban elérkezett ahhoz a fogadóhoz, mely a czímben említve volt.

- Odafönn, a 12. és 13. szám, - felelt a kapus Levin kérdésére.

- Itthon van?

- Alkalmasint otthon.

A 12. számú szoba ajtaja félig nyitva volt, s egy fénysávval együtt gyönge és komisz dohány sűrű füstje áradt ki, s egy Levin előtt ösmeretlen hang hallatszott ki belőle, de azért Levin tüstént tudta, hogy a bátyja is ott van; meghallotta a köhécselését.

Mikor az ajtóhoz ért, az ösmeretlen hang éppen így:

- Minden attól függ, hogy mennyire okosan és öntudatosan intézik a dolgot.

Levin Konsztantin bepillantott az ajtón és látta, hogy egy ujjasba öltözött, hatalmas sörényű fiatal ember beszél, a pamlagon pedig egy ujjak és gallér nélkül való gyapjúruhába öltözött, ragyás fiatal nő ül. A bátyja nem volt látható. Konsztantinnak elszorúlt a szíve arra a gondolatra, hogy milyen idegen emberek közt él a bátyja. Senki se hallotta meg, hogy jön, és Konsztantin levetvén a sárczipőit, folyton csak arra ügyelt, mit mond az a sörényes úr. Valami vállalkozásról beszélt.

- Eh, ördög vigye a kiváltságos osztályokat, - kelt ki a bátyja köhécselve. - Masa, gondoskodjál vacsoráról és adj ide bort, ha maradt, ha nem, hát hozass.

A fiatal nő fölkelt, a spanyolfal mögé lépett és megpillantotta Konsztantint.

- Dmitrics Nikolaj, valami úr van itt, - mondotta.

- Kit keres? - szólt bosszúsan Levin Nikolaj hangja.

- Én vagyok, - felelt Levin Konsztantin, kilépve a világosságra.

- Ki az az én? - ismételte Nikolaj hangja, még bosszúsabban. Hallani lehetett, a mint gyorsan fölkelt, valamibe beleakadt, s Levin egyszerre maga előtt látta az ajtóban a bátyjának oly jól ösmert, de azért elvadúltságával és betegségével mégis megdöbbentő, hatalmas, de sovány és görnyedt alakját, nagy és ijedt szemeit.

Most még soványabb volt, mint három esztendővel azelőtt, a mikor Levin Konsztantin utólszor látta. Kurta kis kabát volt rajta. A kezei is, széles csontjai is, most még nagyobbaknak látszottak. A haja megritkúlt, de ugyanaz a sörtés bajúsz takarta az ajkát, s ugyanazok a szemek néztek furcsán és naivúl a belépőre.

- Áá, Kosztya! - szólalt meg egyszerre, a mint az öcscsét megösmerte s öröm csillant meg a szemeiben. De ugyanabban a pillanatban ránézett a fiatalemberre, s egy Konsztantin előtt oly jól ösmert görcsös mozdulatot tett a fejével és a nyakával, mintha a nyakkendője szorítaná; s egy egészen más - vad, szenvedélyes és kemény kifejezés ült ki az arczára.

- Megírtam neked is, Ivanycs Szergejnek is, hogy nem ösmerlek, nem is akarlak ösmerni benneteket. Mit akarsz hát, mi kell?

Éppenséggel nem volt olyan, a milyennek őt Konsztantin elképzelte. Levin Konsztantin, természetének legsúlyosabb és legrosszabb tulajdonságáról, mely a vele való érintkezést annyira megnehezítette, teljesen megfeledkezett volt, a mikor róla gondolkozott; és most, a mikor az arczát, és különösen nyakának azt a görcsös vonaglását meglátta, egyszeriben eszébejutott.

- Semmi különös dolgom nincs veled, - felelt bátortalanúl. - Egyszerűen azért jöttem, hogy lássalak.

Ez a bátortalanság szemlátomást ellágyította Nikolájt. Megrándultak az ajkai.

- Hát csak ezért? - mondotta. - No gyere be hát, ülj le. Akarsz vacsorát? Masa, három adagot hozz. Nem, megállj csak. Tudod ki ez? - fordult oda a bátyjához, az idegen fiatalemberre mutatva: - ez Kriczkij úr, az én barátom még Kievből, nagyon figyelemreméltó ember. A rendőrség persze üldözi, mert nem gazember.

Szokása szerint végignézett az összes jelenlévőkön. Látva, hogy az asszony, a ki az ajtóban állott, menni készűl, rákiáltott: "Megállj, ha mondom." S azzal a határozatlansággal, a társalgásnak azzal a fonákságával, a melyet Konsztantin olyan jól ösmert, megint valamennyiükön végignézett, és elkezdte mesélni Kriczkij barátja történetét: hogy' csapták ki az egyetemről azért, mert szegény diákokat segélyző egyesületet és vasárnapi iskolát alapított, s hogy' került be azután tanítónak valami népiskolába, hogy' kergették el később innen is, és hogy' ítélték el végre valamiért.

- Ön a kievi egyetemre járt? - kérdezte Levin Konsztantin Kriczkijtől, hogy megtörje a kínos csöndet.

- Igen, a kievire jártam, - felelt Kriczkij bosszúsan és mogorván.

- Ez a nő pedig, - vágott közbe Levin Nikolaj reámutatva, - Nikolajevna Mária, az én életem párja. Egy olyan házból vettem ki, - szólt, miközben megint megrándúlt a nyaka. - De szeretem és tisztelem őt, s mindenkit, a ki velem érintkezni akar, - tette hozzá emeltebb hangon s a homlokát ránczolva, - arra kérek, hogy szeresse és tisztelje őt. Annyi, mintha a feleségem volna, éppenséggel annyi. Most tehát tudod, kivel van dolgod. De ha azt hiszed, hogy megalázkodol, úgy ott az ajtó, Isten hírével.

És szemei megint kérdő pillantással siklottak végig mindannyiukon.

- Már mért alázkodnám meg, ezt nem értem.

- Menj hát Masa, és hozasd a vacsorát: három adagot, pálinkát és bort... Vagy, megállj... De nem, nem kell... Csak menj.



XXV.

- Lásd, - folytatta Levin Nikoláj, s a homlokát nagy megerőltetéssel összeránczolván, megrándította a nyakát.

Nyilván nehezére esett elképzelni, hogy mit mondjon és mit cselekedjék.

- Ime, látod-e... - s ezzel odamutatott a szoba sarkában heverő és zsineggel összekötött vasdorongokra. - Látod azt ott? Ez egy új vállalkozásnak a kezdete, a melyhez most látunk hozzá. Ez a vállalkozás egy termelő ipartestület...

Konsztantin szinte nem is hallotta. Elbámészkodott a bátyja beteges, sorvadásos arczán, mind jobban és jobban megsajnálta őt, és képtelen volt odafigyelni arra, a mit az ipartestületről beszélt. Látta, hogy ez az ipartestület csak mentőhorgony az önmegvetés elől. De Levin Nikoláj csak tovább beszélt:

- Azt tudod, hogy a tőke nyomja a munkást. Nálunk a munkások, a parasztok viselik a munka egész súlyát, s a mellett úgy állanak, hogy bármennyire törik és zúzzák is magukat, képtelenek baromi helyzetükből kivergődni. A munkabér minden fölöslegét, a melylyel a helyzetükön javíthatnának, s szabad időre és ennek révén műveltségre tehetnének szert, - a bér minden fölöslegét a tőkepénzesek vágják zsebre. A társadalom pedig úgy van összealkotva, hogy minél többet fognak dolgozni ők, annál jobban megszedik magukat a kereskedők, földesurak, ők pedig igavonó barmok maradnak mindenkoron. De ezt a rendet meg kell változtatni, - fejezte be és kérdő pillantással nézett az öcscsére.

- No persze, természetesen, - mondotta Konsztantin s elnézte azt a pirosságot, mely a bátyja arczát kiálló pofacsontjai alatt elöntötte.

- Mi tehát csinálunk most egy lakatos ipartestületet, a melyben az egész termelés, úgyszintén a nyereség, és a termelés főbb eszközei is, szóval minden, közös lesz.

- És hol lesz ez az ipartestület? - kérdezte Levin Konsztantin.

- Vozdrem községben, a kazáni kormányzóságban.

- De miért községben? A községekben, azt hiszem, amúgy is elég a munka. Minek egy községben lakatos ipartestület?

- Hát annak, hogy a parasztok ma is szakasztott olyan rabszolgák, mint voltak azelőtt, és éppen ez az, a mi nektek, Ivanovics Szergejjel együtt, kellemetlen, hogy vannak, a kik föl akarják őket szabadítani ebből a rabszolgaságból, - mondotta Levin Nikoláj, a kit az öcscse ellenvetése fölingerelt.

Levin Konsztantin fölsóhajtott, s ezalatt körülnézett a barátságtalan és ronda szobában. Ez a sóhajtás Nikolájt még jobban fölháborította.

- Ösmerem én jól a ti Ivánovics Szergejjel együtt vallott arisztokratikus nézeteiteket. Tudom, hogy ő minden szellemi erejét arra használja föl, hogy a létező rosszat igazolja.

- Dehogy is arra, de hát miért beszélsz te Ivanycs Szergejről? - szólt Levin mosolyogva.

- Ivanycs Szergejről? Ime, hogy miért! - kiáltott föl Levin Nikoláj, a mint Ivánovics Szergej nevét meghallotta, - íme, hogy miért... De mit szaporítsam a szót? Csak egyet... Miért jöttél te hozzám? Te mindezt lenézed, ám jó, de akkor menj Isten hírével, menj! - ordított, a székéről fölkelve, - menj, menj!

- Éppenséggel nem nézem le, - mondotta Levin Konsztantin bátortalanúl. - Sőt még csak nem is vitatom.

Ekkor jött vissza Nikolajevna Marja. Levin Nikolaj bosszúsan nézett rá, mire ő gyorsan odament hozzá s valamit súgott a fülébe.

- Beteg vagyok, ingerlékenynyé lettem, - mondotta Levin Nikoláj nehezen zihálva, miután kissé lecsillapodott, - aztán meg Iványcs Szergejről meg a czikkelyéről beszélsz itt nekem. Az egész csupa badarság, csupa hazugság és önámítás. Mit írhat az igazságosságról egy olyan ember, a ki maga sem ösmeri? Olvasta a czikkelyét? - fordult oda Kriczkijhez, s megint odaült az asztalhoz, a melynek egyik feléről lesöpörte az odaszórt szivarka-csutkákat, hogy helyet csináljon.

- Nem olvastam, - mondotta Kriczkij sötéten, nyilván nem akarván vitába bocsátkozni.

- Miért? - fordúlt hozzá ingerűlten Levin Nikoláj.

- Mert nem tartom szükségesnek, hogy időt vesztegessek rá.

- Azaz bocsánat, honnan tudja, hogy ez idővesztegetés volna? Sokan meg sem értik ezt a czikkelyt, nagyon magasröptű nekik. De én, ez egészen más, én keresztüllátok a gondolatain és tudom, hogy miért olyan gyönge az egész.

Mind elhallgattak. Kriczkij lassacskán fölkelt és a sapkája után nyult.

- Nem akar vacsorát? Akkor hát Isten áldja! Holnap aztán jőjjön el azzal a lakatossal.

Alig hogy Kriczkij elment, Levin Nikoláj hunyorgatva elmosolyodott.

- Ez is rossz, - mondotta. - Hiszen látom...

Kriczkij az ajtóból szólította őt.

- Nos, mi kell még? - szólott s kiment hozzá a folyosóra. Levin egyedül maradván Nikolajevna Marjával, odafordúlt hozzá:

- Régen van már együtt a bátyámmal? - kérdezte tőle.

- Bizony már második esztendeje. Nagyon leromlott az egészsége. Sokat iszik, - mondotta.

- Hogy-hogy', iszik?

- Még pedig pálinkát, s ez árt neki.

- És sokat?

- Sokat, - mondotta Nikolajevna Mária, félénk pillantást vetve az ajtóra, a melyben megjelent Levin Nikoláj.

- Miről beszéltetek? - kérdezte összeránczolt homlokkal, s ijedten nézett hol egyikre, hol a másikra. - Miről?

- Semmiről, - felelt Konsztantin zavartan.

- Persze, nem akarjátok megmondani; a mint tetszik. De neked nincs is mit beszélned ő vele. Ő cseléd, te meg úr vagy, - mondotta a nyakát megrándítva. - Te, - én nagyon jól látom ám. - Te mindent megértettél s kellőképpen méltányoltál is, most pedig szánakozol az én eltévelyedésemen, - tette hozzá emeltebb hangon.

- Dmitrics Nikoláj, Dmitrics Nikoláj, - suttogta megint Nikolajevna Mária, közelebb húzódva hozzá.

- No jó, jó!... De hol a vacsora? Áá, már itt van, - szólott, mikor a pinczért a tálczával megpillantotta. - Ide tedd ni, ide, - mondotta bosszúsan, s legott fogta a pálinkát, teletöltött egy pohárkát s mohón kiitta. - Igyál, akarsz? - fordúlt oda az öcscséhez, tüstént fölvidúlva. - No, ne beszéljünk Ivanycs Szergejről. Én azért mégis örülök, hogy látlak. Akár mit beszélsz is, még se vagyunk mi egymástól annyira idegenek. No igyál hát. Mondd el, mit csinálsz? - folytatta, mohón rágcsálva egy falat kenyeret s egy második pohárkával is töltött magának. - Hogy' vagy?

- Hát csak éldegélek, künn falun egyedűl, úgy, mint azelőtt, gazdálkodom, - felelt Konsztantin, réműlten látva azt a mohóságot, a melylyel a bátyja iszik és eszik, s iparkodván a figyelmét elpalástolni.

- Mért nem nősülsz meg?

- Még nem volt rá alkalmam, - felelt Konsztantin elpirúlva.

- Miért? Nálam, persze, - vége. Én elrontottam az életemet. De azt megmondtam, és most is mondom, hogy ha akkor, a mikor szükségem volt rá, kiadták volna az anyai örökségemet, az egész életem más lett volna.

Konsztantin sietett másra terelni a szót.

- Hát azt tudod, hogy a te Vanyuskád nálam irnokoskodik Pokrovszkoban? - kérdezte.

Nikoláj megrándította a nyakát s elgondolkozott.

- Mondd el hát, hogy' és mint van ott, Pokrovszkoban? Áll-e még a házunk, a nyíres, az iskola? És Filipp, a kertész, él-e még? Milyen jól emlékszem a lugasra s benne a pamlagra!... Csak vigyázz, ne változtass semmit azon a házon, nősülj meg mielőbb, s rendezz el megint mindent úgy, mint volt annakelőtte. Akkor majd elmegyek hozzád, föltéve, hogy jóravaló asszony lesz a feleséged.

- De hát gyere el most, - szólott Levin. - Milyen szépen elrendezkednénk!

- Talán el is mennék, ha tudnám, hogy nem találom ott Ivanycs Szergejt.

- Nem találod ott. Én teljesen függetlenül élek tőle.

- Jó, de akárhogy' csűrjük-csavarjuk is a dolgot, választanod kell: köztem és közte, - mondotta s félénken pislogott az öcscsére.

Ez a félénkség meghatotta Konsztantint.

- Ha ebben a tekintetben őszinte vallomásomat akarod hallani, úgy tudd meg, hogy Ivanycs Szergejjel való surlódástokban én egyikteknek a pártjára sem állok. Egyikteknek sincs igaza. Neked inkább a külsőségekben nincs igazad, neki pedig a dolog érdemében.

- Áá, áá! Tehát mégis rájöttél, rájöttél? - kiáltott föl Nikoláj örömmel.

- De a mi engem illet, - ha éppen tudni akarod, én a te barátságodat többre becsülöm, mert...

- Miért, miért?

Konsztantin nem mondhatta azt, hogy azért becsüli többre, mert Nikoláj szerencsétlen, s így szüksége van a barátságra. De Nikoláj megértette, hogy ezt akarta mondani, s elkomolyodva megint hozzálátott a pálinkához.

- Elég lesz tán, Dmitrics Nikoláj! - mondotta Nikolajevna Marja, gömbölyű, meztelen karját a palaczk felé nyújtva.

- Ereszd el! Ne nyaggass! Mert ütök! - kiáltott rá Nikoláj.

Nikolajevna Marja szelíden és jóságosan elmosolyodott, a mi átragadt Nikolájra is, - és elvette tőle a pálinkát.

- Azt hinnéd úgy-e, hogy ő mindebből semmit sem ért? - mondotta Nikoláj. - Jobban érti ő ezt mind, mint mi valamennyien. Úgy-e, hogy van benne valami jóság és kedvesség?

- Azelőtt soha se volt még Moszkvában? - kérdezte tőle Konsztantin, éppen csak hogy valamit mondjon.

- Ugyan hát, ne magázd. Ettől fél. Őt a békebírón kívül, mikor azért, mert arról a bűntanyáról elakart menni, törvény elé állították, még nem magázta senki. Istenem, milyen zűr-zavar is ez ezen a világon! - kiáltott föl egyszerre. - Ezek az új intézmények, ezek a békebíróságok, a zemsztvo, - mind micsoda badarság!

S elkezdte sorra venni az új intézményekkel való összekocczanásait.

Levin Konsztantin csak hallgatta, s a társadalmi intézmények belső tartalmának ugyanaz a teljes tagadása, a melyben ő is egyetértett vele, s a minek nem egyszer nyíltan kifejezést is adott, most a bátyja ajkairól nagyon kellemetlenül érintette őt.

- Majd megértjük mindezt a másvilágon, - mondotta tréfásan.

- A másvilágon? Óh, beh nem szeretem én azt a világot! Nem szeretem, - mondotta, ijedt és vad szemeit rámeresztvén az öcscsére. - Az persze, azt hiszem, nem volna rossz, ha az ember ettől a förtelemtől, a másétól meg a magáétól megszabadúlhatna, csakhogy én félek a haláltól, rettenetesen félek a haláltól. - Összerezzent. - Igyál hát valamit. Akarsz tán pezsgőt? Vagy elmenjünk valahová? Elmegyünk czigányt hallgatni! Én nagyon megszerettem a czigányokat és az orosz nótákat.

A nyelve elkezdett akadozni, s egyik tárgyról a másikra kezdett ugrándozni. Konsztantin, Masa segítségével, lebeszélte róla, hogy bárhová is elmenjenek, s hamarosan lefektette a teljesen részeg embert.

Masa megígérte, hogy szükség esetén ír Konsztantinnak, s megpróbálja Levin Nikolájt rávenni, hogy menjen el hozzá.



XXVI.

Másnap reggel Levin Konsztantin elutazott Moszkvából és estére megérkezett haza. Útközben a vonaton elbeszélgetett a szomszédaival a politikáról, az új vasutakról, de itt is, mint Moszkvában, erőt vett rajta a fogalomzavar, az önmagával való elégedetlenség és valami határozatlan szégyenérzet; de mikor kiszállt, az állomásán, felgyűrt gallérú kaftánjában megösmerte félszemű kocsisát, Ignat-ot, mikor az állomás ablakaiból kiszűrődő gyér világosságnál megpillantotta pokróczokkal fölszerelt szánkóját, gyűrűs és sallangos szerszámmal ékes, felkötött farkú lovait, s mikor, mialatt a szánkón elhelyezkedtek, Ignat elmesélte neki a falusi ujdonságokat: hogy megérkezett a felvásárló, s megborjazott a Pava, - úgy érezte, hogy a zűrzavar valamelyest tisztúlóban, a szégyen és az elégedetlenség pedig múlóban van. Ennyit már Ignatnak és a lovának a megpillantásakor is érzett; de mikor báránybőr bundáját magára vette, a szánkón jól bebugyelálva elhelyezkedett, s miután elindulván, elgondolkozott a küszöbönálló gazdasági intézkedéseken s végignézett azon a dóni származású, kissé megrokkant, de azért még fürge lógóson, mely valamikor a nyerges lova volt, kezdte egészen más színben látni azt, a mi vele történt. Megint magának érezte magát, s nem is akart más lenni; csak jobb, mint annakelőtte volt. Mindenekelőtt, ettől a naptól fogva föltette magában, hogy nem fog többé reményleni abban a rendkívüli boldogságban, a melyet a nősülés nyújthatott volna neki, s következésképpen nem fogja többé a jelent úgy elhanyagolni. Másodszor pedig, hogy soha többé nem fogja magát olyan aljas szenvedélyekre ragadtatni engedni, mint azok, a melyeknek az emléke annyira gyötörte, mikor a vallomásra készűlt. Majd eszébe jutván a bátyja, Nikoláj, megfogadta magában, hogy ő róla soha megfeledkezni nem fog; hogy mindig a nyomában lesz és szemmel tartja őt, hogy ha rosszra fordul a sorsa, legott készen állhasson rajta segíteni. S hogy ez hamarosan be fog következni, azt is érezte. Azután a bátyjának a kommunizmusról mondott szavai is, melyeket akkor csak úgy félvállról vett, most bizony gondolkodóba ejtették. A gazdasági viszonyok megváltoztatását badarságnak tartotta; de azért a nép nyomorúságával összehasonlítva, mindenkor érezte a maga jólétének az igazságtalan voltát, s most föltette magában, hogy csak azért, hogy a maga igazáról teljesen meg lehessen győződve, bár azelőtt is sokat dolgozott és nem élt fényűzően, most még többet fog dolgozni és még kevesebb fényűzést fog magának megengedni. S mindez oly könnyűnek látszott előtte, hogy az egész útja a legkellemesebb ábrándok közt telt el. Egy új és jobb életbe vetett elszánt reménységgel eltelve érkezett meg este kilencz órakor a háza elé.

Mihajlovna Agafja, az öreg dada szobájának az ablakaiból, a ki a gazdasszony szerepét vitte a házban, világosság áradt ki a ház előtt lévő havas térségre. Még nem aludt volt az öreg. Kuzjma, a kit ő keltett föl, álmosan és mezítláb futott ki a külső lépcsőre. Laszka, a vizsla-szuka is kiszaladt, miközben Kuzjmát majd leütötte a lábáról, elkezdett szűkölni, odadörgölőzött a térdeihez, fölágaskodott s bár szerette volna első lábait a mellére rakni, de nem volt hozzá bátorsága.

- No, batyuska, hamarosan visszakerült, - mondotta Mihajlovna Agafja.

- Elúntam magamat, Mihajlovna Agafja. Szép dolog az a vendégeskedés, de mégis csak jobb otthon, - felelt Levin és bement a dolgozószobájába.

Egy szál gyertyát vittek be utána, mely lassacskán megvilágította a szobát. Előbukkantak a jól ösmert részletek: a szarvas-agancsok, könyves polczok, a tükör, a szelelő-lyukakkal ellátott kemencze, a melyet már rég ki kellett volna tisztogatni, az édes apjáról rámaradt ősi pamlag, a nagy asztal, rajta egy nyitott könyv, egy hamutartó s egy füzet tele az ő kezeírásával. A mikor mindezt meglátta, egy pillanatra kétség szállotta meg amaz új élet berendezésének a lehetősége iránt, a melyről útközben ábrándozott. Életének mindezek a nyomai, mintha megragadták volna őt és így szóltak volna hozzá: "Nem, nem szabadulhatsz tőlünk, és nem leszel más, hanem maradsz olyan, a milyen voltál: tele kétségekkel, önmagaddal való örökös elégedetlenséggel, a javulás hiábavaló kísérleteivel és visszaesésekkel, s folytonos áhítozásával annak a boldogságnak, a mely neked nem adatott meg, s a mely előled el van zárva örökre."

De ezt csak holmijai mondották; egy másik hang azonban a lelkében azt mondotta, hogy nem kell magát a múltnak alárendelnie, s hogy az ember csinálhat magával mindent, a mit csak akar. És, ennek a hangnak engedelmeskedvén, odament a szegletbe, a hol két púdos súlyzói állottak s elkezdett velük testgyakorlatokat végezni, hogy kedvre hangolja magát. Kívülről csikorgó lépések hallatszottak. Szaporán lerakta a súlyzókat.

Az intéző lépett be és elmondotta, hogy Istennek hála, minden rendben van, de közölte egyúttal azt is, hogy az új szárítóban a tatárka alulról valamelyest megüszkösödött. Ez a hír Levint fölháborította. Ezt az új szárítót ő építette s részben ő is eszelte ki. Az intéző kezdettől fogva ellene volt, s most titkos diadallal jelentette, hogy a tatárka megüszkösödött. Levin pedig meg volt róla győződve, hogy ha csakugyan megüszkösödött, ez csak azért volt, mert nem tették meg mindazt, a mit ő százszor is parancsolt. Nagyon bosszús lett és kiszidta az intézőt. De volt egy fontos és örvendetes esemény is, az tudniillik, hogy megborjazott a Pava, legjobb és legdrágább tehene, melyet egy kiállításon vásárolt.

- Kuzjma, addsza a bundámat. Maga pedig hozasson kérem lámpát, elmegyek megnézni, - mondotta az intézőnek.

A drága tehenek istállója mindjárt ott volt a ház mögött. A mint az orgonacserjék alján lévő hórakás mellett keresztülment az udvaron, belépett az istállóba. Mikor a szinte befagyott ajtó kinyílt, langyos trágyagőz áradt ki rajta, s a tehenek, a lámpa szokatlan fénye által meglepetve, megmozdultak a friss szalmán. Előbukkant a szép hollandus állat sima, tarkafoltos és széles háta. Berkut, a bika, szintén ott hevert, gyűrűvel az ajkában, s föl akart kelni, de meggondolta a dolgot, s mindössze csak vagy kettőt fújt, mikor elmentek mellette. Pava, a szépek szépe, mely olyan hatalmas, akár egy víziló, a belépőknek háttal fordulva, eltakarta előlük a borjacskáját s végigszagolgatta őt.

Levin bement a hodályba, megnézte Pavát s a barnafoltos borjacskát fölállította bizonytalanúl imbolygó, hosszú lábaira. Pava izgatottságában már-már elbődült, de mikor Levin odatolta hozzá a borját, megnyugodott, s hangosan szuszogva, érdes nyelvével elkezdte őt nyaldosni. A borjacska az orrával tapogatózva alányúlt az anya tőgye alá s nagyokat csavarintott a farkinczáján.

- Ide világíts hát, Fedor, ide azzal a lámpával, - szólt Levin, a borjacskát mustrálva. - Szakasztott az anyja! Hiába ütött színben az apjára. Hosszú és horpadt lágyékú. Fedorovics Vaszilij, úgy-e, hogy szép? - fordult oda az intézőhöz, a kivel a borjacskán való örömében teljesen megbékült a tatárka miatt.

- Hát ugyan kire lenne csúnya? Szemjon, a fölvásárló, mindjárt másnap megjött, a hogy el tetszett utazni. Vele is rendbe kell majd jönni, Dmitrics Konsztantin, - mondotta az intéző. - A masináról már az imént jelentést tettem.

Maga ez az egy kérdés már belesodorta Levint a széleskörű és bonyolódott gazdasági gondok kellő közepébe, s a tehénistállóból elment egyenesen az irodába, s miután beszélt az intézővel és Szemjonnal, a fölvásárlóval, visszatért haza és egyenesen fölment a fogadószobába.



XXVII.

Levin háza nagy és ódon épület volt, s bár ő egyedül lakott benne, mégis az egész házat elfoglalta és fűtötte. Tudta, hogy ez ostoba, sőt azt is tudta, hogy nem is valami szép dolog, s mostani újabb terveivel is ellenkezik, de hát ez a ház volt az ő egész világa. Ez volt az a világ, a melyben az apja és az anyja éltek s meghaltak. Élték pedig azt az életet, a mely Levin előtt minden tökéletesség eszményképének látszott, s a melyet ábrándjaiban, a feleségével és a családjával föl akart eleveníteni.

Levin alig emlékezett az édes anyjára. A mit tudott róla, azt szent emlékként őrizte, s úgy képzelte, hogy leendő felesége csak puszta ismétlése lehet a nő amaz elbájoló és szent eszményképének, a mi az édes anyja volt.

A nő iránt való szerelmet ő nemcsak hogy nem tudta házasság nélkül elképzelni, hanem előbb képzelte el magának a családot, s csak azután azt a nőt, a ki neki a családot adja. Ennélfogva az ő fogalmai a házasságról nem hasonlítottak ösmerősei legtöbbjének a fogalmaihoz, a kik előtt a házasság csak egyike volt az élet tömérdek köznapi ügyleteinek; Levinre nézve ez az élet legfőbb mozzanata volt, a melytől egész boldogsága függött. És most erről le kellett mondania.

A mikor belépett kis fogadó-szobájába, a melyben rendesen teázni szokott, s könyvvel a kezében beleült a karosszékébe, Mihajlovna Agafja pedig behozta neki a teát, s az ő szokott: "Már én bizony lecsücsülök batyuská"-jával az ablak mellett egy székre telepedett, úgy érezte, hogy bármily különösnek lássék is, de nem mondott le az ábrándjairól, s hogy nélkülük nem is tud élni. Ő vele-e, vagy más valakivel, de álmai valóra fognak válni. Olvasgatni kezdte a könyvét, eltünődött azon, a mit olvasott, olykor abbahagyta, hogy Mihajlovna Agafját hallgassa, a ki szünet nélkül fecsegett, s ekközben minden összefüggés nélkül a gazdaság és a jövendő családi élet változatos képei bukkantak föl a képzeletében. Úgy érezte, mintha a lelke fenekén valami lassacskán befészkelné magát, elhelyezkednék és elszunnyadna.

Elhallgatta Mihajlovna Agafja csacsogását arról, hogy Prochor hogy' feledkezett meg az Istenről, hogy' iszik éjjel-nappal azon a pénzen, melyet Levin azért adott neki, hogy lovat vásároljon rajta, és hogy' veri halálra a feleségét; hallgatta, majd megint olvasni kezdett, miközben újra meg újra visszaidézte az emlékezetébe az olvasottak által támasztott gondolatainak egész menetét. Tyndallnak a hőről szóló könyve volt a kezében. Eszébe jutott, mennyire elítélte volt Tyndallt azért, hogy oly elbizakodott a kísérletezés terén való ügyességében, valamint azért, hogy annyira nincs benne philosophiai felfogás. És egyszerre fölmerült benne ez az örömteljes gondolat: "két esztendő múlva két hollandi üsző lesz a gulyámban, maga Pava is még életben lehet akkor, és Berkut-nak tizenkét fiatal ivadékát összeeresztem majd evvel a három világ-csodájával!" Megint elővette a könyvet. "Ám legyen, a villamosság és a hő egy és ugyanaz; ámde lehetséges-e a kérdés eldöntésére az egyik erőt a másikkal helyettesíteni? Nem. Nos, tehát? A természet összes erői közt való kapcsolatot amúgy is már az ösztönünkkel megérezzük... Különösen szép lesz, mikor a Pava leányával együtt az egész gulya, a melybe ezt a hármat beeresztjük, csupa barnafoltos tehenekből fog állani... Pompás! Kimegy az ember a feleségével, s megmutatja vendégeinek a gulyát... Az asszony meg azt mondja: én meg Kosztya, mint a gyereket, úgy ápoltuk ezt a kis borjút. De hát hogy' érdekelheti ez magát annyira? - kérdi majd a vendég. A mi őt érdekli, az érdekel engem is. De vajon ki lesz az a feleség?" S eszébe jutott az, a mi Moszkvában történt... "Ám mitévő legyek?... Én nem vagyok oka. No de most másként lesz minden. Az badar beszéd, hogy a mit a mult nem engedett meg, azt az élet sem engedi meg. Küzdeni kell, hogy az ember jobban, sokkal jobban éljen..." Fölemelte a fejét s gondolatokba merült. A vén Laszka, a mely még nem emésztette meg hazaérkezésén való örömét s kiszaladt volt az udvarra ugatni, farkcsóválva visszatért, friss levegő illatát hozván magával, odament hozzá, a karjai alá dugta a fejét, s keservesen vinnyogva követelte, hogy őt kissé megczirógassa.

- Csakhogy meg nem szólal, - mondotta Mihajlovna Agafja. - Pedig csak kutya... Érti lám, hogy megjött a gazdája, s hogy unatkozik.

- Már mért unatkoznám?

- Hát talán nem látom, batyuska? Ideje, hogy ösmerjem a gazdámat; 'sz pöttön korom óta itt nőttem fel, Sebaj, batyuska. Csak egészség legyen és tiszta lelkiösmeret.

Levin merően nézett rá, s csodálkozott rajta, hogy így kitalálta a gondolatát.

- Hozzak talán még egy csészével? - mondotta, fogta a csészét és kiment.

Laszka még mindig be-bedugdosta a fejét a karjai alá. Levin megsimogatta őt, mire a kutya ott a lábainál gyűrűformában leheveredett, s rányugtatta a fejét kinyújtott hátsó lábaira. És annak a jeléül, hogy most már minden jól van, könnyedén föltátotta a száját, czuppantott az ajkaival, s nyálas száját jobban odatapasztva vén fogaihoz, boldog nyugalomban elcsendesűlt. Levin figyelmesen nézte ezt az utolsó mozdulatát.

- Akárcsak én! - mondotta magában, - akárcsak én! Sebaj no... Jól van ez így egészen.



XXVIII.

Arkágyevna Anna a bál után jókor reggel táviratozott az urának, hogy még aznap elutazik Moszkvából.

- Nem, el kell mennem, el kell mennem, - szólott s olyan hangon magyarázta megváltozott elhatározását a sógornőjének, mintha tömérdek teendő jutott volna az eszébe; - nem, mégis csak jobb lesz, ha ma megyek!

Arkágyevics Sztepán nem ebédelt otthon, de megígérte, hogy hét órára hazajön és kikíséri a húgát a vasúthoz.

Kiti szintén nem jött el, s csak levélben tudatta vele, hogy fáj a feje. Dolli és Anna egyedül ebédeltek a gyerekekkel s az angol nevelőnővel. Azért-e, mert a gyermekek nagyon állhatatlanok, vagy pedig azért, mert jó szimatjuk van, és megérezték, hogy Anna ma korántsem olyan, mint volt azon a napon, a melyen őt annyira megszerették, s hogy már teljességgel nem törődik velük, - de egyszerre megszűntek vele játszani, és iránta való szeretetüket is felfüggesztvén, rá se hederítettek arra, hogy elutazik. Anna egész délelőtt az utazás készületeivel volt elfoglalva. Leveleket írt moszkvai ösmerőseinek, összeírta a kiadásait és csomagolt. Dollinak egyáltalában úgy tetszett, hogy Anna nem nyugodt, hanem ugyanabban a gondterhes hangulatban van, a melyet Dolli magáról olyan jól ösmert, s a mely ok nélkül nem szállja meg az embert, és rendesen önmagával való elégedetlenségből származik. Ebéd után Anna bement a szobájába öltözködni, a hova Dolli is követte.

- Milyen furcsa vagy te ma! - mondotta Dolli.

- Én? Úgy találod? Nem furcsa vagyok, hanem rossz. Ez megesik olykor velem. Folyton csak sírni szeretnék. Ostoba állapot, de majd csak elmúlik, - szólt Anna, s kipirult arczát lehajtotta kis táskájához, a melybe hálófőkötőjét és batiszt zsebkendőit rakosgatta. Szokatlanúl csillogtak a szemei és minduntalan megteltek könnyekkel. - Annyira nem volt kedvem eljönni Pétervárról, most meg innen megyek el olyan nehezen.

- Eljöttél, s jót cselekedtél, - mondotta Dolli, figyelmesen fürkészve őt.

Anna könnyektől nedves szemeivel nézett rá.

- Ne mond ezt, Dolli. Nem cselekedtem én semmit s nem is cselekedhettem. Sokszor csodálkozom rajta, miért esküdtek össze ellenem az emberek, hogy megrontsanak. Mit tettem én, s mit tehettem? Egyszerűen volt még annyi szerelem a szívedben, hogy megbocsátottál...

- Te nélküled, Isten tudja, mi lett volna! Milyen boldog is vagy te, Anna, - mondotta Dolli. - A te lelkedben minden olyan derült és olyan szép.

- Mindenkinek megvannak a lelkében a maga "skletons"-jai, mint az angol mondja.

- Ugyan miféle "skleton"-od van neked? Benned olyan tiszta minden.

- Pedig van! - szólt Anna hirtelen, s a könnyek után, egész váratlanúl, ravasz és gúnyos mosolyra húzódtak az ajkai.

- No de akkor úgy látszik, hogy a te "skleton"-od inkább furcsa, mint sötét, - jegyezte meg Dolli mosolyogva.

- Dehogy is sötét. Tudod-e, hogy miért utazom én ma, és nem holnap? Egy vallomást akarok tenni előtted, mely nagyon nyomja a lelkemet, - mondotta Anna, elszántan hátradőlve a székében s egyenesen Dolli szemébe nézve.

És Dolli a legnagyobb meglepetéssel látta, hogy Anna fülig s a nyakát körülfogó fekete fürtjeiig elpirult.

- Bizony, - folytatta Anna. - Tudod-e, hogy Kiti miért nem jött el ebédre? Féltékeny reám. Én rontottam meg... én voltam az oka annak, hogy ez a bál nem öröm, hanem valóságos kínszenvedés volt neki. De igazán, igazán mondom, nem én vagyok a hibás, vagy ha igen, csak nagyon kevéssé, - mondotta, vékonyka hangon elnyújtva ezt a három szót "csak nagyon kevéssé".

- Óh, mennyire úgy mondtad ezt, mint Sztiva szokta, - szólt Dolli mosolyogva.

Anna megsértődött.

- Óh nem, nem! Én nem vagyok Sztiva, - mondotta elkomorodva. - Csak azért mondom ezt neked, mert egy pillanatig sem engedem meg, hogy magamban kételkedjem, - szólt Anna.

De abban a pillanatban, hogy ezeket a szavakat kimondotta, érezte, hogy nem mondott igazat; nemcsak hogy kételkedett magában, de izgalom fogta el, ha Vronszkijra gondolt, s egyedül csak azért utazott el hamarább, mint akart, hogy vele többé ne találkozzék.

- Igen, említette Sztiva, hogy vele tánczoltad a mazúrkát, s hogy ő...

- Fogalmad se lehet róla, milyen furcsán esett ez a dolog. Én csak közvetíteni akartam, és egyszerre egészen más sült ki belőle. Lehet, hogy akaratom ellenére is...

Elpirult és elhallgatott.

- Óh, az ilyet tüstént megérzik! - mondotta Dolli.

- De igazán mondom, kétségbe volnék esve, ha az ő részéről csak legkevésbbé is komoly volna a dolog, - szólt közbe Anna. - S meg vagyok róla győződve, hogy feledésbe megy majd az egész, s Kiti nem fog többé gyűlölni engem.

- Egyébiránt, Anna, az igazat bevallva, én nem valami nagyon óhajtom Kitinek ezt a házasságát. S ha ő, Vronszkij, képes volt egy nap alatt beléd szeretni, úgy sokkal jobb, ha nem lesz az egészből semmi.

- Óh Istenem, de hisz' ez olyan dőreség volna! - mondotta Anna, s megint kiült az arczára a gyönyörűség sűrű pirossága, mikor szavakkal kimondva hallotta azt a gondolatot, mely őt foglalkoztatta. - Lám, tehát elutazom, miután ellenségemmé tettem Kitit, a kit annyira megszerettem. Óh, pedig milyen kedves egy teremtés! No de majd csak eligazítod te ezt, Dolli? Úgy-e?

Dolli alig tudott elfojtani egy mosolyt. Nagyon szerette Annát, de azért mégis jól esett látnia, hogy neki is csak vannak gyöngeségei.

- Ellenségeddé? Az lehetetlen.

- Én azt szeretném, ha ti mind úgy szeretnétek engem, mint én benneteket; téged pedig most még jobban megszerettelek, - mondotta Anna könnyes szemekkel. - Óh, be ostoba is vagyok én ma.

Kendőjével megtörölte az arczát s elkezdett öltözködni.

Meglehetősen elkésve, közvetlenűl az indulás előtt, érkezett meg Arkágyevics Sztepán, derült, piros arczczal, bortól és szivartól szagosan.

Anna érzékenysége átragadt Dollira is, úgy, hogy mikor a sógornőjét utolszor megölelte, suttogva így szólt hozzá: - Emlékezzél rá, Anna, hogy azt, a mit érettem tettél, én soha se fogom elfelejteni. És jusson eszedbe az is, hogy én szerettelek, s mindig is foglak szeretni, mint legjobb barátnőmet!

- Igazán nem értem, hogy miért, - szólt Anna, miközben könnyeit takargatva, megcsókolta őt.

- Te megértettél és megértesz engem. Isten veled, gyönyörűségem te!



XXIX.

"No, Istennek hála, mindennek vége!" - ez volt Arkágyevna Anna legelső gondolata, mikor utolszor is elbúcsúzott a bátyjától, a ki szint' a harmadik csöngetésig eltorlaszolta volt a testével a kocsi följáróját. Leült a pamlagra Annuska mellé s körülnézett a hálókocsi félhomályában. "Hála Istennek, holnap meglátom Szerjozsát és Alexandrovics Alexejt, s újra elkezdődik az én régi, jó megszokott életem."

Anna, bár még mindig abban az aggodalmas hangulatban, a melyben egész napon át volt, gyönyörűséggel és nagy gonddal rendezkedett be az utazásra; ügyes és apró kezeivel hol kinyitotta, hol meg bezárta kis piros táskáját, elővette az útipárnáját, letette a térdére s a lábait gondosan betakarva, nyugodtan elhelyezkedett. Egy beteg hölgy már lefeküdt volt aludni. Két másik hölgy beszédbe eredt Annával, egy éltesebb köpczös asszony pedig, miközben bebugyelálta a lábait, észrevételeket tett a fűtésre. Anna pár szóval felelt a hölgyeknek, de látva, hogy a társalgás nem ígérkezik valami érdekesnek, megkérte Annuskát, hogy adja elő a lámpáját, odaerősítette azt a pamlag karjára, s elővett táskájából egy papirvágó kést meg egy angol regényt. Eleinte nem igen tudott olvasni. Zavarta a nagy sürgés-forgás; később meg, mikor a vonat elindult, lehetetlen volt a különféle hangokra nem figyelnie; azután jött a hó, mely odacsapódott és odatapadt a baloldalon lévő ablakokhoz, a bebugyelált kalauz, a ki egyik oldalán teljesen behavazva suhant el mellette, majd az arról szóló megjegyzések, hogy milyen rettenetes hózivatar tombol odakünn, s mindez elterelte a figyelmét az olvasástól. Később mindez csak ismétlődött: ugyanaz a zökkenésekkel vegyes rázás, ugyanaz a hó az ablakokon, ugyanazok a gyors átmenetek a párás forróságból a hidegbe s megint a forróságba, ugyanazoknak az arczoknak a félhomályban való hirtelen fölbukkanása és eltűnése, s ugyanazok a hangok, - és Anna elkezdett olvasni s kezdte meg is érteni, a mit olvasott. Annuska már szunyókált és keztyűbe bújtatott széles kezeivel, - a keztyűk közül az egyik el volt szakadva, - fogta az ölében a piros táskát. Arkágyevna Anna olvasott és meg is értette, a mit olvas, de azért kellemetlen volt neki olvasni, vagyis más emberek életének a leírását figyelemmel kisérni. Első sorban nagyon is szeretett volna ő maga élni. Ha azt olvasta, hogy a regény hősnője beteget ápol, - kedve lett volna nesztelen léptekkel járni a betegszobában; ha azt olvasta, hogy a parlament egyik tagja beszédet tartott, - kedve kerekedett, hogy ő mondja el ezt a beszédet; ha arról olvasott, hogy lady Mary hogy' lovagolt a falka után, hogy' ingerkedett a sógornőjével és hogy' ejtett bámulatba mindenkit az elszántságával, - legott kedve szottyant, hogy ugyanazt megcselekedje. De mindezt persze nem tehette meg, s így csak forgatta apró kezeivel a sima kést és erőszakkal olvasott tovább.

A regény hőse már kezdte elérni az angol fogalmak szerint való boldogság netovábbját, a baronetséget és a vele járó birtokot, s Annában már fölébredt volt a vágy, hogy elmenjen vele erre a birtokára, mikor egyszerre úgy érezte, hogy mindkettőjüknek szégyelniök kellene magukat. De hát mért kellene szégyelnie magát neki? "Mért kellene szégyelnem magamat nekem?" - kérdezte magában sértődött meglepetéssel. Letette a könyvet, hátradőlt a pamlagon, s a papirvágó kést mindkét kezével erősen szorongatta. Az egész dologban nem volt semmi szégyenletes. Újra sorra vette összes moszkvai emlékeit. Szép és kellemes volt valamennyi. Visszagondolt a bálra, visszagondolt Vronszkijra, s szerelmes és hódolatteljes arczára, visszagondolt vele való érintkezésének minden részletére: de nem akadt semmire, a mi szégyenletes lett volna. Pedig a visszaemlékezéseknek éppen ennél a pontjánál a szégyennek ez az érzése mintha fokozódott volna, s mintha valami belső hang, éppen akkor, a mikor Vronszkijra gondolt vissza, így szólt volna hozzá: "meleg, nagyon meleg, szinte forró". "Nos és? - mondotta magában, határozottan, a pamlagon fészkelődve. - Mit jelentsen ez? Talán bizony nincs bátorságom, hogy a dolognak nyiltan a szeme közé nézzek? Mi ez? Hát képzelhető tán köztem és e közt a fiatal tisztecske közt valami más viszony is, mint a milyen a közönséges ösmerősök közt szokott lenni?" Megvetően elmosolyodott, s megint fogta a könyvét; de most már éppenséggel nem értette azt, a mit olvasott. A papirvágó késsel végigsimította az ablakot, azután sima és hideg pengéjét odaszorította az arczához, s kevés híja, hogy hangosan föl nem kaczagott az örömtől, mely egyszerre, minden ok nélkül erőt vett rajta. Úgy érezte, hogy az idegei, holmi srófrajáró kis szögecskéken, mint a húrok, mind jobban és jobban megfeszűlnek. Érezte, hogy a szemei mind tágabbra nyílnak, hogy kezének és lábának az ujjai idegesen rángatóznak, hogy belülről valami úgy fojtogatja, s hogy ebben az imbolygó félhomályban minden kép és minden hang szokatlanúl áthatóan nyilallik bele a lelkébe. Szűntelenűl kétségek gyötörték: vajon előre megy-e a kocsi vagy hátra, vagy pedig áll, mozdúlatlanúl. Annuska van-e mellette, vagy pedig valami idegen? "Mi az ott a fogason, bunda-e vagy állat? És mi vagyok én magam: én-e, vagy valaki más?" Borzalmas volt átengedni magát ennek az önfeledtségnek. De valami úgy húzta-vonta belé, bár rajta állott, hogy átengedje-e magát, vagy visszavonúljon. Fölkelt, hogy magához térjen, ledobta a plaidjét, s meleg ruhájának a gallérját is levetette. Egy pillanatra fölocsúdott, s tudatára ébredt, hogy az a sovány paraszt, a ki az imént hosszú, nanking felöltőben, - a melyről hiányoztak a gombok, - belépett, a fűtő volt, a ki rápillantott a hőmérőre, s hogy szél és hó nyomúlt be utána az ajtón; de azután megint összekavarodott előtte minden. Ez a hosszú derekú paraszt elkezdett kapargálni valamit a falon; az öreg asszony a kocsi egész hosszában kinyújtotta a lábait, s fekete felhő támadt a nyomában; azután rémesen megcsikordúlt és megkoppant valami, mintha valakinek a testét tépdesték volna; majd piros láng vakította el a szemét, mire egyszeriben minden eltűnt egy fal mögött. Anna úgy érezte, mintha leesett volna. De mindez nem volt rettenetes, hanem mulatságos. Egy bebugyelált és hóval ellepett ember elkiáltotta magát a füle mellett. Erre ő fölugrott és magához tért; látta, hogy állomásra értek, s hogy az az ember a kalauz volt. Megkérte Annuskát, hogy adja rá a gallérját meg a kendőjét; s miután magára vette ezeket, az ajtó felé indult.

- Ki tetszik szállani? - kérdezte Annuska.

- Igen, szeretnék egy kis friss levegőt szívni. Itt borzasztó meleg van.

Kinyitotta az ajtót. Hózivatar és szélvész csapódott az arczába, s hajbakapott vele az ajtón. Még ezt is mulatságosnak találta. Fölrántotta az ajtót és kiment; a szélvész mintha csak őt várta volna, örömmel ordított föl, s föl akarta kapni, el akarta őt sodorni magával, de Anna megkapaszkodott a hideg vaspóznában, s a kendőjét összefogva, leszállt a perronra és meghúzódott a kocsi mögött. A följárónál erős volt a szélvész, de a perronon, a kocsik mögött csöndes volt minden. Gyönyörűséggel, teli tüdővel szívta magába a havas, fagyos levegőt, s a kocsi mellett ácsorogva, a perront és a kivilágított állomást nézegette.



XXX.

Az állomás-épület szeglete felől rémségesen tombolt és üvöltött az orkán a kocsik kerekei közt és az oszlopok körül. A kocsik, az oszlopok, az emberek, szóval minden, a mi csak látszott, az egyik oldalról teljesen be volt fújva hóval, s mind jobban és jobban befúvódott. Egy pillanatra elült a zivatar, de utána ismét olyan rohamokban szágúldott tova, hogy szinte lehetetlennek látszott neki ellentállani. Ekközben vídáman társalogva s lépteikkel a perron deszkáin csikorogva emberek jártak-keltek, és szüntelenűl nyitogatták és csukogatták a nagy, nehéz ajtókat. Egy meggörnyedt embernek az árnyéka suhant el Anna lábai alatt s nyomában vason csengő kalapácsütések koppanása hallatszott. "Jelzés!" - hangzott föl a zivataros homályból egy bosszús hang a másik oldalról. "Ide tessék! 28-as szám!" - kiabálták még néhányan s hóval befútt, fülig beburkolt emberek futkostak idestova. Égő szivarkával a szájában két ösmeretlen úr ment el mellette. Anna még egy nagyot lélekzett, hogy teleszívja magát levegővel, s már kihúzta volt a kezét a karmantyújából, hogy a vasrudacskában megkapaszkodva a kocsiba szálljon, a mikor közvetlen mellette még egy katonaköpönyeges úr hirtelen eltakarta előle a lámpa imbolygó világosságát. Hátranézett s abban a pillanatban megösmerte Vronszkijt, a ki kezét a sipkájához emelve, meghajtotta magát előtte, s megkérdezte, nincs-e szüksége valamire, s nem lehet-e valamiben a segítségére. Anna jó darabig bámúlt rá, a nélkül, hogy felelt volna, és mindamellett, hogy árnyékban állott, látta, vagy legalább úgy képzelte, mintha látná arczának és szemének a kifejezését. Ez megint a tiszteletteljes elragadtatásnak ugyanaz a kifejezése volt, mely tegnap olyan nagy hatással volt rá. Az utóbbi napokban, s még csak az imént is, váltig mondogatta, hogy az ő szemeiben Vronszkij csak egyike azoknak a mindig egyforma, és mindenütt százával útjába akadó fiatalembereknek, s hogy soha, még csak azt se fogja magának megengedni, hogy rágondoljon; de most, a vele való találkozás első pillanatában mégis az örömteljes büszkeség érzése vett erőt rajta. Nem is kellett, hogy megkérdezze: miért van itt. Épp oly biztosan tudta, mintha csak megmondta volna, hogy azért van itt, hogy ott legyen, a hol ő van.

- Nem is tudtam, hogy ön is utazik. Miért utazik? - kérdezte tőle, s leeresztette a karját, a melylyel megakart kapaszkodni. És leleplezhetetlen öröm és elevenség sugárzott le az arczáról.

- Hogy miért utazom? - ismételte, miközben egyenesen a szemébe nézett. - Hiszen tudja, hogy azért utazom, hogy ott legyek, a hol kegyed van, - mondotta, - nem tehetek róla.

Ebben a pillanatban a szél, mintha diadalmaskodott volna az akadályokon, lesöpörte a havat a kocsik tetejéről, fölkapott egy valahonnan leszakított vaslemezt, valahol ott elől pedig komoran és síránkozva elbődűlt a mozdony. A hózivatar borzalmasságát most még fölségesebbnek találta. Vronszkij ugyanazt mondotta neki, a mi után az ő lelke sóvárgott, de a mitől a józan esze megszeppent. Anna nem felelt semmit, de Vronszkij leolvasta arczáról a belső küzdelmet.

- Bocsásson meg, ha tán kellemetlenűl érinti az, a mit mondottam, - szólalt meg hódolatteljesen.

Udvariasan, tisztelettel, de oly határozottan és elszántan beszélt, hogy Anna jó darabig nem tudott felelni.

- Az rossz ám, a mit ön beszél, s arra kérem, hogy ha jóravaló ember, úgy felejtse el azt, a mit mondott, mint a hogy' én is elfelejtem, - mondotta végre.

- Egyetlen szavát, egyetlen mozdúlatát se fogom elfelejteni soha, de nem is tudnám...

- Elég, elég! - kiáltott föl Anna, gondosan iparkodván szigorú kifejezést kölcsönözni az arczának, a melyre mohó pillantással tapadt rá Vronszkij. Kezével megkapván a hideg vas-oszlopocskát, fölkapaszkodott a lépcsőn és sietve bement a kocsi folyosójára. De ezen a szűk folyosón megállt s képzeletében még egyszer átfutotta mindazt, a mi történt. A nélkül, hogy akár az ő, akár Vronszkij szavaira emlékezett volna, pusztán az érzése révén rájött, hogy ez a pillanatnyi beszélgetés borzasztón közelebb hozta őket egymáshoz; és bár megréműlt tőle, de boldoggá is tette őt. Pár pillanatnyi ácsorgás után bement a kocsiba és leült a helyére. Az ideges feszűltségnek az az állapota, mely őt eleinte kínozta, nemcsak hogy megújúlt, de fokozódott, úgy annyira, hogy minden pillanatban attól kellett tartania, hogy elpattan benne valami, a mi nagyon meg van feszítve. Egész éjjel nem aludt. De abban a feszűltségben, s azokban a lázálmakban, a melyek képzeletét betöltötték, nem volt semmi kellemetlen és sötét; ellenkezőleg, volt valami örömteljes, izzó és ingerlő. Hajnaltájban Anna a pamlagon ülve elszunnyadt, s mikor fölébredt, künn már világos volt és a vonat közel járt Pétervár felé. És íme az otthonára, az urára, a fiára, a mai és a következő napokra vonatkozó gondok legott körülfogták.

Péterváron, alig hogy a vonat megállott s ő kiszállt a kocsijából, a legelső arcz, mely a figyelmét magára vonta, az uráé volt. "Óh Istenem! miért is vannak neki ilyen fülei?" - gondolta magában, a mint hideg és délczeg alakján, de különösen kalapjának a karimáját alátámasztó fülein, a melyek most szinte megdöbbentették, végignézett. Az ura, a mint őt megpillantotta, elébe ment, miközben, szokása szerint gúnyos mosolyra húzta az ajkait, s nagy és bágyadt szemeivel egyenesen az arczába nézett. Annának, a mikor merő és bágyadt pillantásával találkozott, valami kellemetlen érzés szorongatta a szívét, mintha csak arra számított volna, hogy egészen másnak fogja őt látni. Különösen meglepte őt az önmagával való elégedetlenségnek az érzése, mely a vele való találkozáskor erőt vett rajta. Valami otthonos, jól ösmert érzés volt ez, az alakoskodásnak ahhoz az állapotához hasonló, a melyet az urával való érintkezésében tapasztalt; de míg azelőtt ezt az érzést észre se vette, most egyszerre tisztán és fájdalmasan a tudatára ébredt.

- Bizony, a mint látod, a te gyöngéd urad, a ki oly gyöngéd, akár a házasságunk második esztendejében, égett a vágytól, hogy téged láthasson, - mondotta lassú és vékony hangján, s olyan modorban, a minőt vele szemben csaknem mindig használni szokott, - olyan modorban, mintha gúnyt akart volna űzni abból, a ki csakugyan így beszélt.

- Szerjozsa egészséges? - kérdezte Anna.

- Ez minden jutalmam, - mondotta, - a hevűlésemért? Egészséges, egészséges...



XXXI.

Vronszkij egész éjjel még csak meg se' próbált aludni. Ott ült a karosszékében és hol meredt szemekkel bámúlt maga elé, hol pedig a ki- és beszállókat nézte s ha már azelőtt meglepte és fölizgatta rendíthetetlenűl nyugodt viselkedésével mindazokat, a kik nem ösmerték, úgy most még büszkébbnek és önteltebbnek látszott. Úgy nézett az emberekre, akár csak tárgyak lettek volna. Egy ideges fiatalember, a ki valamelyik kerületi törvényszéknek volt a tisztviselője, s a ki vele szemben ült, valósággal meggyűlölte őt ezért a viselkedésért. Ez a fiatalember az orra alá füstölt, meg is szólította, sőt meg is lökte őt, csak hogy éreztesse vele, hogy ő nem tárgy, hanem ember, de Vronszkij azért továbbra is úgy nézett rá, akár egy lámpára, s a fiatalember elkezdte az arczát fintorgatni, mert érezte, hogy emberi mivolta ilyetén megtagadásának a súlya alatt hovatovább elveszíti önuralmát.

Vronszkij nem látott senkit és semmit. Czárnak érezte magát, nem azért, mintha azt hitte volna, hogy benyomást tett Annára, - ezt még mindig nem hitte, - hanem azért, mert az a benyomás, a melyet Anna tett ő reá, boldogsággal és büszkeséggel töltötte el őt.

Hogy mi lesz mindebből, azt nem tudta, de nem is igen törődött vele. Érezte, hogy összes eddig szétforgácsolt és elpazarolt erői most mind egyesültek, és borzasztó energiával egy egyetlen, üdvösséget igérő czél felé törtek benne és ebben boldog volt. Annyit tudott csak, hogy igazat mondott neki: hogy eljött oda, a hol ő van, hogy most az élet minden boldogságát s egyetlen czélját abban látta, hogy őt lássa és hallja. És mikor Bologovoban kiszállt a kocsiból, hogy egy pohár selters-vizet igyék, és Annát megpillantotta, önkéntelenűl, mindjárt az első szavával el is mondta neki azt, a mit gondolt. S örűlt, hogy elmondta, s hogy ő ezt most tudja és gondolkozik róla. Egész éjjel nem aludt. Mikor visszatért a kocsijába, sorra vette minden szavát és mindazokat a helyzeteket, a melyekben őt látta, és képzeletében fölbukkantak a várható jövő képei, a melyektől szinte elszorúlt a szíve.

Mikor Péterváron a kocsiból kiszállott, az álmatlan éjszaka után is oly elevennek és frissnek érezte magát, mintha hideg fürdőt vett volna. A kocsija előtt megállt, hogy lássa őt kiszállani. "Meglátom még egyszer, - mondotta magában, önkéntelenűl elmosolyodva, - meglátom a járását, az arczát, tán mond is még valamit, felém fordítja a fejét, rám pillant, sőt még talán el is mosolyodik". De mielőtt még őt megpillantotta volna, megpillantotta az urát, a kit udvariasan vezetett keresztül a tömegen az állomásfőnök. "Hja' úgy! Az ura!" Vronszkijnak most jutott eszébe először, hogy a férj voltaképpen egy ő vele összeköttetésben levő személyiség. Azt tudta, hogy van ura, de nem hitt a létezésében, s csak akkor kezdett benne hinni, a mikor meglátta a fejét, a vállait, és fekete nadrágos lábait; és különösen mikor tanúja volt, a mint ez a férj a tulajdonjog érzésével, nyugodtan megfogta a kezét.

Mikor Alexandrovics Alexejt péterváriasan friss arczával, önérzetes és kimért föllépésével, kerek kalapjával s kissé görnyedt hátával megpillantotta, már hitt benne, s kellemetlen érzés vett rajta erőt, ahhoz hasonló, a minőt az az ember érezhet, a ki szomjúság által gyötörtetve forrásra bukkan, s kutyát, birkát vagy disznót talál benne, mely nemcsak hogy ivott a vízből, de föl is zavarta azt. Alexandrovics Alexejnek egész tomporával imbolygó és csámpás járása különösen bosszantotta Vronszkijt. Meg volt győződve, hogy csak neki van joga hozzá, hogy őt szeresse. De Anna, nemkülönben a viselkedése is, mindig ugyanaz volt, mely testileg élénkítően és izgatóan hatott rá, és boldogsággal töltötte el a lelkét. A második osztályból feléje siető német inasának megparancsolta, hogy fogja a holmiját és menjen haza, ő pedig odalépett Annához. Tanúja volt a férj és feleség első találkozásának, s a szerelmes ember éleslátásával észrevette azt a könnyed zavart, mely Annát elfogta, mikor az urával beszélt. "Nem, nem szereti, de nem is szeretheti", - mondotta magában.

Már akkor, a mikor hátulról közeledett Arkágyevna Anna felé, örömmel vette észre, hogy Anna megérezte a közeledését, hátra pillantott, s mikor őt megismerte, megint az urához fordúlt.

- Jól töltötte az éjszakát? - kérdezte tőle, miközben közös meghajlással üdvözölte őt is meg az urát is, és teljesen Alexandrovics Alexejre bízta, vajon magára veszi-e ezt a köszöntést, fölismeri-e őt, vagy nem, a szerint, a mint kedve tartja.

- Köszönöm, nagyon jól, - felelt Anna.

Az arcza fáradtnak látszott s nem volt észrevehető rajta az elevenségnek az a hol mosolyra késztő, hol a szemeiben megnyilatkozó játéka; de mikor ránézett, egy pillanatra fölvillant a szemeiben valami, s bár ez a szikra legott kialudt, Vronszkijt ez a rövidke pillanat is boldogította. Anna ránézett az urára, hogy megtudja, vajon ösmeri-e Vronszkijt. Alexandrovics Alexej kelletlenűl bámult Vronszkijra, s szórakozottan tünődött rajta, vajon ki az. Vronszkij nyugalma és önérzete, mint a kasza a kőbe, úgy ütközött bele ebben a pillanatban Alexandrovics Alexej hideg önbizalmába.

- Vronszkij gróf, - mondotta Anna.

- Áá! Úgy tetszik, már ismerjük egymást, - szólt Alexandrovics Alexej egykedvűen, s kezet nyujtott neki. - Odafelé az anyával, vissza a fiával utazott a feleségem, - mondotta olyan gondos kiejtéssel, mintha minden szó egy rúbeljébe került volna. - Alkalmasint szabadságról jön? - jegyezte meg, s a nélkül, hogy a választ bevárta volna, szokott tréfás hangján a feleségéhez fordult: - Nos hát, sok könny hullott Moszkvában az elváláskor?

Evvel a kérdéssel értésére adta Vronszkijnak, hogy egyedül akar maradni, s felé fordulva, megérintette a kalapját; de Vronszkij így szólt Arkágyevna Annához:

- Remélem, hogy lesz szerencsém tiszteletemet tehetni.

Alexandrovics Alexej bágyadt szemekkel nézett Vronszkijra.

- Nagyon fogok örülni, - szólott hidegen, - minden hétfőn fogadunk. - Azután Vronszkijt teljesen magára hagyva, így szólt a feleségéhez: - Milyen jó, hogy volt még egy félórácskám és kijöhettem elibed, hogy gyöngédségemről tanuságot tegyek, - folytatta ugyanolyan tréfálkozó hangon.

- Nagyon is erősen hangsúlyozod a gyöngédségedet, hogysem valami nagyra becsülhetném, - mondotta Anna, szintoly tréfás hangon, miközben önkéntelenül is a mögöttük jövő Vronszkij lépéseinek a zajára figyelt. "De hát mi közöm hozzá?" gondolta magában és megkérdezte az urát, hogy' töltötte Szerjozsa nélküle az időt.

- Óh, pompásan! Mariette azt mondja, hogy kedves volt nagyon, és... meg kell, hogy keserítselek vele, ...éppenséggel nem unatkozott a távollétedben, nem úgy, mint az urad. De még egyszer merci, kedvesem, hogy egy napot ajándékoztál nekem. A mi kedves szamovárunk el lesz ragadtatva (Szamovárnak hívta a híres Ivanovna Lidia grófnét azért, mert mindig és mindenért fölizgúlt és kesergett). Már kérdezősködött is utánad. És tudod, ha ugyan szabad tanácsot adnom, legjobb volna, ha mindjárt most elmennél hozzá. Hiszen tudod, hogy mindent úgy a szívére vesz. És most, minden egyéb gondja mellett még Oblonszkijék kibékülése is foglalkoztatja.

Ivanovna Lidia grófné barátnője volt az urának, s központja a pétervári társaság egyik csoportjának, a melylyel Anna az ura révén a legszorosabb viszonyban volt.

- Hiszen írtam neki!

- De mikor mindent a legnagyobb részletességgel tudni akar. Menj el hozzá, édes, ha nem vagy nagyon fáradt. Kondratij majd ad kocsit, én pedig megyek a bizottságba. Most megint nem fogok egyedül ebédelgetni, - folytatta Alexandrovics Alexej, de már nem tréfás hangon. - El se hiszed, mennyire hozzászoktam...

És sokáig szorongatván a kezét, valami furcsa mosolylyal fölsegítette őt a kocsira.



XXXII.

Az első, a kivel Anna otthon találkozott, a fia volt. A nevelőnő kiabálása ellenére is odaugrott elé a lépcsőn és határtalan ujjongással kiáltozta: "Mama, mama!" A mikor odaért hozzá, a nyakába csimpaszkodott.

- Megmondtam, hogy a mama! - kiáltott oda a nevelőnőnek. - Tudtam!

A fia is, éppen úgy, mint az ura, a csalódáshoz hasonló érzést keltett Annában. Szebbnek képzelte őt, mint a milyen volt. Le kellett szállania a valósághoz, hogy öröme legyen benne, úgy, a mint volt. De úgy is, a mint volt, elragadónak találta őt szőke fürteivel, kék szemeivel s feszes harisnyába bujtatott telt és formás lábaival. Annát valósággal testi gyönyörűség fogta el, mikor a közelségét és gyöngéd beczézgetését érezte, és erkölcsi megnyugvás szállott a lelkébe, mikor őszinte, bizalommal teljes és szerető pillantását látta s naiv kérdéseit hallotta. Elővette az ajándékokat, a melyeket Dolli gyermekei küldöttek neki, s elmesélte a fiának, milyen kis leány van Moszkvában, Tanya, s hogy tud ez a Tanya olvasni, sőt még más gyerekeket tanítani is.

- Hát én talán rosszabb vagyok nála? - kérdezte Szerjozsa.

- Nekem jobb vagy, mint bárki más ezen a világon.

- Azt tudom, - szólt Szerjozsa mosolyogva.

Anna még meg sem itta a kávéját, mikor Ivanovna Lidia grófnét jelentették. Ivanovna Lidia grófné magastermetű, teltidomú hölgy volt, az arczszíne betegesen sárga, elmélázó, fekete szemei gyönyörűek. Anna szerette őt, de ma mintha először látta volna őt a maga teljességében, összes fogyatkozásaival együtt.

- Nos hát, lelkem, elvitte az olajágat Moszkvába? - kérdezte Ivanovna Lidia grófné, a mint a szobába lépett.

- Igen, be van fejezve minden, csakhogy az egész dolog nem volt olyan fontos, a milyennek mi hittük, - felelt Anna. - Az én belle soeur-öm egyáltaljában rendkívül határozott teremtés.

De Ivanovna Lidia grófnénak, a ki minden iránt érdeklődött, a mihez voltaképpen semmi köze se volt, megvolt az a szokása, hogy soha se hallgatta végig azt, a mi érdekelte; most is félbeszakította Annát.

- Bizony sok a rosszaság és a keserűség a világon, én is egészen odavagyok ma.

- Mitől? - kérdezte Anna, iparkodván egy mosolyt elfojtani.

- Kezdek kimerülni az igazságért való folytonos és hiábavaló lándzsatörésben, s olykor valósággal tönkre vagyok téve. A "nénék" ügye (ez egy emberbaráti s vallásosan hazafias intézmény volt) pompásan ment volna, de ezekkel az urakkal semmire se lehet menni, - tette hozzá Ivanovna Lidia grófné, a sors akaratában való gúnyos megnyugvással. - Eleinte kaptak az eszmén, eltorzították, s azután sekélyesen és kicsinyesen tárgyalták. Ketten-hárman, köztük a maga ura is, teljes mértékben fölfogják a dolog horderejét, de a többiek csak ellene törnek. Tegnap azt írja nekem Pravdin...

Pravdin egy ösmert külföldi panszláv volt, s a grófné elmondta levelének a tartalmát.

Azután elbeszélte még az egyházak egyesítésének az ügye ellen intézett fondorlatokat és az ebből származott kellemetlenségeket, mire sietve eltávozott, mert aznap még egy társulat gyűlésén és a szláv bizottságban is meg kellett jelennie.

"Lám, mindez így volt annakelőtte is; mért nem vettem hát észre ezelőtt? - tünődött magában Anna. - Vagy tán ma különösen ingerült volt? De ez mégis csak furcsa: a czélja - az erény, keresztyén asszony, és mégis mindig mérgelődik, mégis mindenki ellensége, még pedig a keresztyénség és az erény nevében."

Ivanovna Lidia grófné után egy barátnője, egy igazgató felesége látogatta meg, a ki elmondta neki a város összes pletykáit. Három órakor ez is elment, de megigérte, hogy ebédre visszajön. Alexandrovics Alexej a minisztériumban volt. Anna, egyedül maradván, az ebédelőtti időt arra használta föl, hogy jelen legyen a fia ebédjén, (a ki mindig külön ebédelt), hogy rendbehozza a dolgait, hogy elolvassa a leveleit, a melyek már rakásra gyűltek az asztalán, és feleljen reájuk.

Az ok nélkül való szégyen érzése, mely útközben elfogta volt, s az izgatottsága teljesen elmúlt. Az élet megszokott körülményei közt megint erősnek és gáncs nélkül valónak érezte magát.

Csodálkozva gondolt vissza tegnapi állapotára. "Mi is történt voltaképpen? Semmi. Vronszkij bolondot mondott, a minek könnyű a végére járni, s én olyan feleletet adtam, a minőt kellett. Az uramnak erről nem kell és nem is szabad beszélnem. Erről beszélni annyit tenne, mint nagy fontosságot tulajdonítani valaminek, a minek voltaképpen semmi fontossága sincsen." Eszébe jutott, a mint egyízben arról a szinte vallomásról beszélt az urának, a melyet egyik fiatal alárendeltje tett előtte, Alexandrovics Alexej pedig azt felelte, hogy a társaságban élve, az ilyesminek minden asszony ki van téve, s hogy teljesen megbízik az ő tapintatában és soha sem fogja megengedi magának azt, hogy akár őt, akár saját magát féltékenységgel megalázza. "Tehát nincs miért beszélni róla? Akkor, hála Istennek, nem is beszélek", - döntötte el magában.



XXXIII.

Alexandrovics Alexej négy órakor jött vissza a minisztériumból, de, mint ez gyakran megesett, nem ért rá bemenni a feleségéhez. Besietett a dolgozószobájába, hogy a reá várakozó folyamodókat fogadja s aláírjon néhány iratot, a melyet a titkárja hozott be hozzá. Ebédre (Kareninéknél mindig ebédeltek vagy hárman) eljöttek: Alexandrovics Alexejnek egy éltesebb unokahúga, egy osztályigazgató a feleségével, s egy fiatal ember, a kit Alexandrovics Alexejnek alkalmazásra ajánlottak. Anna bejött a fogadó-szobába, hogy szórakoztassa őket. Pontban öt órakor, - az I. Péter-korabeli bronzóra még nem ütötte volt el az ötöt, - belépett Alexandrovics Alexej frakkban, fehér nyakkendővel és két rendjellel, mert ebéd után azonnal el kellett mennie. Alexandrovics Alexej életének minden pillanata le volt foglalva és be volt osztva. S hogy képes legyen mindent elvégezni, a mi egy-egy nap folyamán reá várt, ragaszkodott a legszigorúbb pontossághoz. "Sietség és pihenés nélkül", ez volt a jelmondata. Belépett a terembe, köszönt mindenkinek és rámosolyogva a feleségére, gyorsan leült.

- Vége van hát az én magányosságomnak. Nem is hiszed, milyen kellemetlen (a kellemetlen szót különösen hangsúlyozta) egyedül ebédelni.

Ebéd alatt elbeszélgetett a feleségével moszkvai dolgokról, s gúnyos mosolylyal kérdezősködött Arkágyevics Sztepán felől; de azért jobbára általános társalgás folyt, pétervári szolgálati és társaságbeli kérdésekről. Ebéd után még vagy egy félórácskát töltött a vendégeivel, mire megint mosolyogva kezet szorított a feleségével s elment a tanácsba. Anna ezúttal nem ment el sem Tverszkája Betszi herczegnőhöz, a ki értesülvén a visszaérkezéséről, meghívta őt estére, sem a színházba, a hol mára páholya volt. Nem ment el legfőképpen azért, mert a ruhája, a melyre bizton számított, nem készült el. De egyáltaljában mikor a vendégei eltávozása után az öltözékeivel kezdett foglalkozni, nagyon megharagudott. Moszkvába való elutazása előtt, mindig mestere lévén a nem drága öltözködésnek, három ruhát adott volt át a szabónőjének átalakítás végett. A ruhákat úgy kellett átalakítani, hogy lehetetlen legyen rájuk ösmerni, s már három nappal azelőtt készen kellett volna lenniök. Kiderült azonban, hogy két ruha egyáltaljában nem kész, a harmadik pedig nem úgy van átalakítva, a mint Anna akarta. A szabónő eljött, hogy megbeszélje vele a dolgot, váltig erősítgette, hogy így jobb lesz, mire Anna olyan haragra lobbant, hogy utóbb szinte bántotta, ha visszagondolt rá. Hogy teljesen lecsillapodjék, bement a gyermek-szobába s az egész estét a fiával töltötte, maga fektette ágyba, keresztet vetett rá, s maga tette rá még a takarót is. Örült, hogy nem ment el sehová, s olyan jól töltötte az estét. Olyan könnyű és nyugodt volt a lelke, olyan tisztán látta, hogy mindaz, a mi a vasúton olyan fontosnak tűnt föl előtte, nem volt egyéb, mint egyike a társas élet megszokott és jelentéktelen eseteinek, s hogy se maga, se senki előtt nincs oka szégyenkeznie. Anna, angol regényével leült a kandalló mellé és várta az urát. Pont féltízkor hallatszott a csöngetése s belépett a szobába.

- No, végre itt vagy! - mondotta s kezet nyújtott neki.

- Úgy látom, hogy egészben véve sikerült a kirándulásod, - mondotta neki.

- Óh igen, nagyon, - felelt Anna s elkezdte neki töviről-hegyire elmondani: Vronszkajával való utazását, megérkezését, a pályaudvaron történt balesetet. Azután elmondta azt a szánalmas benyomást, a melyet rá a bátyja, majd Dolli eleinte tett.

- Alig hiszem, hogy menteni lehessen az ilyen embert, még ha a bátyád is, - mondotta Alexandrovics Alexej szigorúan.

Anna elmosolyodott. Tudta, hogy ezt csak azért mondta, hogy megmutassa, hogy a rokoni kötelékek nem akadályozzák meg abban, hogy őszinte véleményét kimondja. Ösmerte és szerette urának ezt a vonását.

- Örülök, hogy jól végződött minden, s hogy megjöttél, - folytatta. - Nos, mit beszélnek ott arról az új helyzetről, a melyet én teremtettem meg a tanácsban?

Anna semmit se hallott erről az új helyzetről s kezdte bántani a lelkiismeret azért, hogy oly könnyedén megfeledkezett arról, a mi az urára nézve olyan fontos volt.

- Itt ellenkezőleg, nagy port vert föl a dolog, - mondotta önelégült mosolylyal.

Anna látta, hogy Alexandrovics Alexej evvel az ügygyel kapcsolatosan valami magára nézve nagyon kellemeset akar vele közölni, s így kérdéseivel rávette, őt, hogy beszéljen. Ugyanolyan önelégült mosolylyal kezdett beszélni azokról az ovácziókról, a melyekben a megváltozott helyzet következtében részesítették.

- Én nagyon, de nagyon örültem. Ez azt mutatja, hogy végre nálunk is kezdik okosan és határozottan fölfogni a dolgot.

Alexandrovics Alexej, miután tejszínnel és kenyérrel második csésze teáját is megitta, fölkelt és bement a dolgozó-szobájába.

- És te sehol se voltál? Ugyancsak unatkozhattál?

- Óh nem! - felelt Anna s szintén fölkelt, hogy bekísérje őt a szobájába. - Mit olvasol most? - kérdezte.

- Most, Duc de Lille Poèsie des enfers-jét - felelt. - Nagyon érdekes könyv.

Anna mosolygott, a mint kedves embereinknek a gyöngeségein mosolyogni szoktunk, és karját az övébe öltve, elkísérte őt dolgozó-szobájának az ajtajáig. Ösmerte azt az immár szinte szükségletté vált szokását, hogy esténkint olvasson. Tudta, hogy úgyszólván minden idejét lefoglaló hivatalos kötelezettségei mellett is kötelességének tartotta, hogy mindazt, a mi szellemi téren érdekes, figyelemmel kísérje. Azt is tudta, hogy őt voltaképpen csak a politikai, bölcsészeti és vallási könyvek érdekelték, hogy a művészet teljesen távol állott a természetétől, de hogy mindamellett, vagy jobban mondva, éppen ennek következtében, semmit se mulasztott el abból, a mi ezen a téren zajt csapott, és kötelességének tartotta mindent elolvasni. Tudta, hogy a politika, a bölcsészet és a vallástan terén Alexandrovics Alexej kételkedett vagy kutatott; de a művészet és a költészet, s különösen a zene kérdéseiben, a melyekhez éppenséggel semmi érzéke sem volt, a legszilárdabb és a leghatározottabb nézetei voltak. Szeretett beszélni Shakespeareről, Rafaelről, Beethovenről, a költészet és a zene új iskoláinak a jelentőségéről, a melyek mind rendkívül áttekinthető sorrendben voltak az elméjében elraktározva.

- Nos hát, Isten veled, - mondotta a szoba ajtajában, a honnan látta, hogy már oda volt készítve számára az ernyős lámpa, s a karosszék mellett egy üveg víz. - Én meg írok Moszkvába.

Alexandrovics Alexej kezet szorított vele és megint megcsókolta őt.

"Mégis csak derék ember: igazságszerető, jó és a maga körében kimagasló, - mondotta magában Anna, mikor visszatért a szobájába, mintegy védelmezve őt valakivel szemben, a ki vádolta, és azt mondotta, hogy őt lehetetlen szeretni. - Csak mért állnak úgy szét a fülei! Vagy tán megnyiratkozott?..."

Pont tizenkettőkor, a mikor Anna még az íróasztalánál ült és levelet írt Dollinak, egyenletes, papucsos léptek hallatszottak, és Alexandrovics Alexej megmosakodva, megfésülködve s könyvvel a hóna alatt belépett hozzá.

- Ideje lefeküdni, - mondotta, furcsán mosolyogva s bement a hálószobába.

"És mi joga volt hozzá, hogy úgy nézzen rá?" - gondolta Anna, a mint eszébe jutott az a pillantás, a melylyel Vronszkij Alexandrovics Alexejt végigmérte.

Miután levetkőzött, ő is bement a hálószobába, de arczán nemcsak hogy nyoma se volt annak az elevenségnek, mely moszkvai tartózkodása alatt szinte sugárzott a szemeiből és a mosolyából, sőt ellenkezőleg, úgy látszott, hogy az a tűz most vagy teljesen kialudt, vagy pedig valahova mélyen elrejtőzött benne.



XXXIV.

Vronszkij, mikor Pétervárról elutazott, a Morszkáján lévő nagy lakását barátjára és kedves czimborájára, Petriczkijre hagyta.

Petriczkij nem valami előkelő származású, s nemcsak hogy nem gazdag, de nyakig eladósodott fiatal hadnagyocska volt, a ki esténkint mindig becsípett, s nem egyszer, mindenféle hóbortos és piszkos históriák miatt a főőrségre is került, a kit azonban a társai meg fölebbvalói szerettek. Mikor Vronszkij tizenkét óra tájban a vasútról a lakására hajtatott, egy ismerős bérkocsit látott állni a kapu előtt. Mindjárt, a mint csöngetett, férfiak kaczagását, egy női hang karatyolását és Petriczkijnek ezt a fölkiáltását hallotta ki belülről: "Ha a ficzkók közül valaki jön, nem kell beereszteni!" Vronszkij megtiltotta, hogy a jöveteléről szóljanak és titkon beosont a legelső szobába. Chilton báróné, Petriczkij barátnője, lila atlaszruhában s kendőzött arczocskájával ott pompázott egy kerek asztal mellett, s mint a kanári madár, az egész szobát betöltvén párisias csicsergésével, kávét főzött. Petriczkij köpenyegben, s Kamerovszky százados teljes díszben, alkalmasint szolgálatból jőve, ott ültek körülötte.

- Bravo! Vronszkij! - ordított Petriczkij, s felugorván, nagy zajt csapott a székével. - Maga a házigazda! Baronesse, hamar kávét neki az új masinából. Te rád ugyan nem számítottunk! Remélem, meg vagy elégedve szobádnak a díszítésével, - mondotta, a baronesse-re mutatva. - Hiszen ismeritek egymást?

- De még mennyire! - szólt Vronszkij vídáman mosolyogva, s megszorította a báróné kis kacsóját. - Hogyne, régi jóbarátok vagyunk!

- Maga hazajött, - mondotta a báróné, - s így én megyek. Ebben a pillanatban megyek, ha zavarom.

- Kegyed, báróné, ott, a hol van, otthon is van, - szólt Vronszkij. - Szervusz, Kamerovszky, - tette hozzá, hidegen kezet szorítva Kamerovszkyval.

- Lám, maga soha se tud nekem ilyen kedves dolgokat mondani, - fordult oda a báróné Petriczkijhez.

- Nem, ugyan miért? Ebéd után magam se mondok rosszabbakat.

- Hjah, ebéd után nem mesterség! No de adok magának kávét, menjen, mosakodjék meg, és szedje rendbe magát, - mondotta a báróné, miután megint leült és gondosan megcsavarta az új kávéfőző kis csapocskáját. - Pierre, adjon kávét, - fordult oda Petriczkijhez, a kit, nem akarván vele való viszonyát rejtegetni, a családneve után egyszerűen Pierre-nek hítt. - Még akarok hozzátenni.

- El fogja rontani!

- Dehogy is rontom el! Nos, és a felesége? - mondotta egyszerre a báróné, félbeszakítva Vronszkijnak a társával folytatott beszélgetését. - Mi itt már meg is házasítottuk magát. Elhozta a feleségét?

- Nem, báróné. Én czigánynak születtem s mint czigány fogok is meghalni.

- Annál jobb, annál jobb. Kezet rá.

És a báróné, Vronszkijt lefoglalva, tréfákkal fűszerezve elkezdett neki élete legfrissebb terveiről beszélni és a tanácsát kérni.

- Ő még mindig nem akar válni! Nos hát, mitévő legyek? (Az az ő, a férje volt.) Most pört akarok ellene indítani. Mit szól hozzá? Kamerovszkij, vigyázzon hát a kávéra, - most kifutott; hiszen látja, hogy el vagyok foglalva! Perelni akarom, mert szükségem van a vagyonomra. Hallott már olyan ostobaságot, mert állítólag hűtlen vagyok hozzá, - mondotta megvetéssel, - meg akarja tartani a vagyonomat.

Vronszkij élvezettel hallgatta egy csinos asszonykának ilyetén vídám csacsogását, igazat adott s mindenféle tréfás tanácsokkal szolgált neki, és egyáltaljában tüstént beletalálta magát az ilyesféle nőkkel való érintkezésnek a hangjába. Az ő pétervári világában az emberek két, egymással teljesen ellenkező fajtára oszlottak. Az egyik fajtához, az alsóbbrendűhöz, csupa hitvány, buta és a mi fő, nevetséges ember tartozott, a ki hisz abban, hogy az embernek csak egy nővel kell élni, azzal, a kivel megesküdött, hogy a leánynak ártatlannak, az asszonynak szemérmetesnek, a férfinak férfiasnak, tartózkodónak és erősnek kell lennie, hogy a gyermekeket nevelni, a kenyeret megszolgálni, az adósságokat fizetni kell, s több efféle. Ez a régi divatú és a nevetséges emberek fajtája volt. De volt ezenkívül egy másik fajta is, az igazi, a melyhez ők valamennyien tartoztak, s a melynél az volt a fő, hogy az ember elegáns, nagylelkű, merész és vídám legyen, minden szenvedélynek pirulás nélkül átengedje magát s minden egyeben nevessen.

Vronszkijt csak az első pillanatra kábították el annak az egészen más világnak a benyomásai, a melyeket Moszkvából magával hozott; de legott, mintha csak régi papucsaiba dugta volna bele a lábát, beletalálta magát az ő azelőtti vídám és kellemes világába.

A kávé fölforrott, s valamennyiüket leföcsölve, kifutott s így előidézte azt, a mit kellett, tudniillik alkalmat adott általános zajongásra és kaczagásra, miközben a drága szőnyeget és a báróné ruháját is bepiszkította.

- No de most Isten vele, különben soha se fog megmosakodni, s egy tisztességes embernek egyik legfőbb bűne a tisztátalanság, az én lelkemen fog száradni. Tehát azt tanácsolja, hogy kést a nyakára?

- Föltétlenűl, még pedig úgy, hogy az ön kezecskéje minél közelebb essék az ő ajkaihoz. Erre majd megcsókolja a kezecskéjét, és jól végződik minden, - felelt Vronszkij.

- Így van most Francziaországban! - mondotta az asszony s a ruhájával suhogva eltűnt.

Kamerovszkij is fölkelt, de Vronszkij be se várva az eltávozását, kezet nyújtott neki s bement az öltözőbe. Mialatt mosakodott, Petriczkij rövid vonásokkal leírta előtte a helyzetét, a mennyiben az Vronszkij elutazása óta megváltozott. Pénze egyáltaljában nem volt. Az apja kijelentette, hogy nem ad, és nem fizeti ki az adósságait. A szabó és mások is azzal fenyegetőznek, hogy becsukatják. Az ezredparancsnok is tudtára adta, hogy a mennyiben ezeknek a botrányoknak nem lesz vége, le kell mondania a rangjáról. A bárónéval torkig van, akár a foszlárral, még pedig legfőképpen azért, mert mindig pénzzel kínálgatja őt; de van valaki, - majd megmutatja Vronszkijnak, - a ki csodaszép, fínoman keleti stylű, értsd "Rebeka rabnője genre". Berkosevvel szintén összekapott, segédeket is akart küldeni hozzá, de persze az egészből nem lett semmi. De egészben véve pompásan és rendkívül vidáman ment minden. S Petriczkij, a nélkül, hogy időt engedett volna a társának arra, hogy helyzetének a részleteibe elmerűljön, elkezdte mesélni neki az érdekes újságokat. A mint három esztendő óta bérelt lakásának oly jól ösmert környezetében, Petriczkijnek szintén jól ösmert elbeszéléseit hallgatta, arra a gondolatra, hogy íme visszatért megszokott és gondtalan pétervári életéhez, Vronszkijt rendkívül kellemes érzés fogta el.

- Lehetetlen! - kiáltott föl, miközben elzárta a mosdótál csapját, a melyből vizet eresztett volt egészséges és piros nyakára. - Lehetetlen! - kiáltott föl, mikor hallotta, hogy Lora összeszűrte a levet Mitejevvel, Fertingofot pedig otthagyta. - S ez még mindig olyan ostoba és elégedett? Nos, és Buzulukovval mi van?

- Jaj, Buzulukovval pompás eset történt! - kiáltott föl Petriczkij. - Azt tudod, hogy az ő szenvedélye - a bálok, s hogy egyetlen udvari bált se mulaszt el. Elment hát egy nagy bálra, új sisakkal a fején. Láttad már az új sisakokat? Nagyon szépek s könnyebbek, mint a régiek, csakhogy... Hallgass hát ide...

- Hallgatok, no, - felelt Vronszkij, a mint bolyhos törülközőjével szárítgatta magát.

- Jön egy nagyherczegnő valami nagykövettel, és vesztére az új sisakok kerültek szóba. A nagyherczegnő szerette volna megmutatni neki az új sisakokat... Látják, a mint ott áll a mi barátunk. (Petriczkij megmutatta, hogy' áll ott a sisakkal.) A nagyherczegnő fölkérte, adja oda neki a sisakot, - nem adja. Hát ez mi? Csak integetnek, hunyorgatnak, pislognak felé, hogy adja már. Nem adja. Mintha csak kővé vált volna. Képzelheted!... Erre az a... nem is tudom hogy' hívják... el akarja venni a sisakját... nem adja!... Végre lekapja és átnyujtja a nagyherczegnőnek. Lássa ez az új sisak, - mondja a nagyherczegnő. Megfordítja a sisakot, és képzeld csak, puff... egy körte és vagy két fontra való édesség hull ki belőle!... A boldogtalan még föl is szedte!...

Vronszkij majd megpukkadt nevettében. S még jóval később is, a mikor már egészen másról beszéltek, kitört belőle szokott egészséges kaczagása, ha a sisakra gondolt, miközben erős és sűrű fogai sövényét mutogatta.

Vronszkij miután mindent megtudott, a legénye segítségével díszbe öltözött és elment jelentkezni. Jelentkezés után készült a bátyjához, Betszihez s néhány látogatást akart tenni azzal a föltett szándékkal, hogy elkezd járni abba a világba, a melyben Kareninával találkozhatik. Mint Péterváron rendesen, úgy ment el hazulról, hogy késő éjszaka előtt nem kerül vissza.



MÁSODIK RÉSZ.

I.

A tél vége felé Scserbaczkijék házában orvosi tanácskozást tartottak, mely azt volt hivatva eldönteni, milyen állapotban van Kiti egészsége, s hogy mit kell tenni elgyöngült erőinek a helyreállítására. Kiti beteg volt, s a tavasz közeledtével még jobban hanyatlott az egészsége. A háziorvos halzsírt, majd vasat, végűl pokolkövet rendelt, de miután sem az egyik, sem a másik, sem a harmadik nem használt, s miután erre azt tanácsolta, hogy a mint kitavaszodik, menjenek vele külföldre, még egy másik hírneves orvost hívtak meg hozzá. Ez a hírneves orvos, egy még fiatal és nagyon szép férfi, határozottan követelte, hogy a beteget megvizsgálhassa. Úgy látszott, hogy különös élvezettel ragaszkodik ahhoz, hogy a szűzi szemérem csak a barbár kor maradványa, és hogy mi sem természetesebb annál, hogy egy még javakorbeli férfi egy fiatal és mezítelen leánykát megtapogasson. Ő ezt természetesnek találta, mert mindennap megcselekedte, még pedig, mint ő hitte, a nélkül, hogy bármi rosszat gondolt vagy érzett volna s így a leány szemérmetességét nemcsak hogy a barbár kor maradványának, de egyúttal személyes sérelemnek is fogta föl.

Bele kellett hát nyugodni a dologba, mert ámbátor az orvosok mind egy iskolában és ugyanazokból a könyvekből tanultak s ugyanazt a tudományt űzték, s ámbátor akadtak olyanok is, a kik azt állították, hogy ez a hírneves orvos voltaképpen rossz orvos, mégis a herczegné házában és az ő köreiben valahogyan az a nézet volt elterjedve, hogy ez a hírneves orvos az egyetlen, a ki valami különöset is tud, s a ki Kitit megmentheti. A hírneves orvos, miután a zavartól és a szégyentől szinte magánkívül levő beteget alaposan megvizsgálta és megkopogtatta, s a kezeit gondosan megmosta, ott állott a fogadó-szobában s a herczeggel beszélgetett. A herczeg komoly arczczal s köhécselve hallgatta az orvost. Ő, mint afféle sokat élt, nem ostoba és nem beteg ember, nem hitt az orvosi tudományban, és úgy magában, szidta ezt az egész komédiát, annál is inkább, mert alkalmasint ő volt az egyetlen, a ki teljesen tisztában volt Kiti betegségének az okával. "Üres csaholás az egész", - gondolta magában, a hírneves orvos jellemzésére a vadász-szótárból kölcsönözvén ki ezt a kifejezést, miközben leánya betegségének a tüneteire vonatkozó fecsegését hallgatta. A hírneves orvos viszont csak nagy nehezen tudta megállani, hogy ez iránt a vén ficsúr iránt érzett megvetésének kifejezést ne adjon, s csak nagy nehezen tudott leereszkedni fölfogásának alacsony színvonalára. Annyit látott, hogy az öreggel nincs mit beszélni, s hogy a házban az anya az úr. Elhatározta tehát, hogy ő előtte fogja igazgyöngyeit szerteszórni. Ekkor lépett a fogadó-szobába a herczegné a háziorvossal. A herczeg, iparkodván nem éreztetni, hogy mennyire nevetségesnek tartja ezt az egész komédiát, kiment. A herczegné nagy zavarban volt s nem tudta mitévő legyen. Bűnösnek érezte magát Kitivel szemben.

- Nos, orvos úr, döntse el hát a sorsunkat, - szólott a herczegné. - Mondjon el nekem mindent. - "Van-e még remény?" - akarta még hozzátenni, de az ajkai megrezdűltek és nem tudta kimondani ezt a kérdést. - Nos hát, hogy' állunk?

- Tüstént, herczegné, csak megbeszélem a dolgot a társammal, s akkor majd lesz szerencsém kifejteni ön előtt a véleményemet.

- Tehát kimenjünk?

- A mint parancsolja.

A herczegné fölsóhajtott és kiment.

Mikor az orvosok egyedűl maradtak, a háziorvos bátortalanúl kezdte kifejteni a véleményét, mely abból állott, hogy a jelen esetben a tuberkulotikus folyamat kezdetéről van szó, de... stb. A hírneves orvos csak hallgatta őt, de előadása közepén, ránézett hatalmas aranyórájára.

- Úgy van, - mondotta. - De...

A háziorvos a szó közepén tiszteletteljesen elhallgatott.

- A tuberkulotikus folyamat kezdetét megállapítani, mint ez bizonyára ön is tudja, képtelenek vagyunk; a kavernák megjelenéseig semmi bizonyosat se mondhatunk. De gyanítani gyaníthatunk. Tüneteink is vannak: rossz táplálkozás, ideges izgatottság stb. A kérdés tehát így áll: ha gyanúnk van a tuberkulotikus folyamat megkezdődésére, mit kell cselekednünk, hogy a táplálkozást elősegítsük?

- De a mint tudja, rendszerint erkölcsi és lelki okok is szoktak a háttérben lenni, - koczkáztatta meg a háziorvos fínom mosolylyal.

- Persze, ez természetes, - felelt a hírneves orvos, miközben megint az órájára nézett. - Bocsánatot kérek, nem tudom, vajon készen van-e már a Jauszkij-híd, vagy még mindig arra körül kell kerülni? - kérdezte. - Áá! készen van! No akkor még van húsz perczem. Tehát azt mondottuk, hogy a kérdés most ez: elősegíteni a táplálkozást és rendbeszedni az idegeket. Az egyik kapcsolatban van a másikkal, és így mindkét irányban cselekednünk kell.

- És a külföldi utazás? - kérdezte a háziorvos.

- Én a külföldi utazásoknak ellensége vagyok. És méltóztassék csak meggondolni: ha csakugyan megkezdődött a tuberkulotikus folyamat, a mit most még nem tudhatunk, akkor a külföldi utazás amúgy se segít. Olyan szerre van tehát szükség, mely előmozdítja a táplálkozást, a nélkül, hogy ártana.

És a hírneves orvos kifejtette a sodeni vízzel leendő gyógykezelésre vonatkozó tervét, a melynek javallásánál a döntő érv kétségtelenűl az volt, hogy ártani semmi szín alatt sem árthat.

A háziorvos ezt is figyelemmel és tiszteletteljesen végighallgatta.

- De én a külföldi utazás mellett bátor volnék fölhozni az életmód megváltoztatását, s az azok közül a körülmények közül való szabadúlást, a melyek régi emlékeket idéznek föl. Ezenkívül... az anya is szeretné, - mondotta.

- Hja úgy! No ebben az esetben, ám hadd menjenek, én csak attól tartok, hogy azok a német charlatánok csak ártanak neki... Engedelmeskedniök kell... No de hát csak hadd menjenek.

Megint az órájára nézett.

- Jaj! Ideje, hogy menjek, - s az ajtóhoz lépett.

A hírneves orvos kijelentette a herczegnének (ezt a tisztességérzet kívánta), hogy még egyszer látnia kell a beteget.

- Hogyan! Még egyszer megvizsgálni! - kiáltott föl az anya réműlten.

- Óh dehogy, herczegné, csak néhány apróságra van még szükségem.

- Tessék hát besétálni.

S az anya az orvos társaságában belépett Kitihez a fogadó-szobába. Kiti soványan és kipirúltan, s a kiállott szégyen következtében a szemeiben különös csillogással állott a szoba közepén. Mikor az orvos belépett, összerezzent, s a szemei megteltek könnyekkel. Egész betegsége és gyógyíttatása olyan ostoba, sőt nevetséges dolognak tűnt föl előtte! Különösen a gyógyítást annyira nevetségesnek találta, mintha valaki egy eltört váza darabjait akarta volna összeilleszteni. Az ő szíve is össze volt törve. Hogy' akarják hát őt labdacsokkal és porokkal meggyógyítani? De hát nem sérthette meg az anyját, annál is kevésbbé, mert az anyja világos tudatában volt bűnének.

- Legyen szíves, foglaljon helyet, herczegnő, - mondotta a hírneves orvos.

Mosolyogva leült vele szemben, megtapintotta az üterét, s megint unalmas kérdéseket kezdett intézni hozzá. Kiti egy darabig csak felelgetett neki, de egyszerre megharagudott és fölkelt.

- Bocsásson meg, orvos úr, de ennek igazán semmi czélja. Ön háromszor is megkérdezi tőlem ugyanazt.

A hírneves orvos nem sértődött meg.

- Beteges ingerlékenység, - mondotta a herczegnének, mikor Kiti kiment. - Egyébiránt készen is vagyok...

Erre az orvos a herczegné, mint kivételesen okos asszony előtt tudományosan leírta a herczegkisasszony állapotát, s befejezésűl utasításokat adott neki arra vonatkozólag, hogyan kell inni azt a vizet, a melyre voltaképpen semmi szükség se volt. Arra a kérdésre, vajon menjenek-e hát külföldre, - az orvos mély gondolatokba merűlt, mintha ennek a fogas kérdésnek az eldöntésén tűnődött volna. Végre ebben is kimondta a döntő szót: menjenek, de ne higyjenek a charlatánoknak, hanem mindenben forduljanak ő hozzá.

Az orvos eltávozása után, mintha valami vídám dolog történt volna. Az anya fölvidúlt, mikor a leányához visszatért és Kiti is úgy mutatta, mintha jobb kedve volna. Mostanában sokszor, sőt csaknem mindig alakoskodnia kellett.

- Igazán mondom, maman, nincs én nekem semmi bajom. De ha menni akar, ám menjünk! - mondotta, s iparkodván úgy tüntetni föl a dolgot, mintha érdeklődnék a küszöbön álló utazás iránt, elkezdett az utazás előkészületeiről beszélni.



II.

Az orvos után jött Dolli. Tudta, hogy aznapra volt kitűzve az orvosi tanácskozás, s bár nemrég kelt föl gyerekágyból (a tél végén kis leánya született) s bár neki is sok baja és gondja volt, mégis otthagyván a kisbabáját és beteg leánykáját, eljött tudakozódni Kiti sorsa felől, a melynek most kellett eldőlnie.

- Nos, mi újság? - kérdezte, a mint a fogadó-szobába lépett, s a kalapját se tette te. - Valamennyien jókedvűek vagytok. Alkalmasint rendben van minden?

Megpróbálták elmondani neki, hogy mit szólott az orvos, de kiderűlt, hogy bár az orvos nagyon világosan és kimerítően beszélt, mégis sehogy' se lehetett ismételni azt, a mit mondott. A legérdekesebb kétségkívül az volt, hogy az utazást elhatározták.

Dolli önkéntelenül fölsóhajtott. Legjobb barátnője, a húga, elutazandó volt. Az ő élete pedig éppenséggel nem volt valami derűlt. Arkágyevics Sztepánhoz való viszonya a kibékülés óta csak még megalázóbb lett. Az Anna által eszközölt összeforrasztás nem bizonyúlt tartósnak, s a családi egyetértés megint csak megpattant, még pedig ugyanazon a ponton. Semmi elhatározó dolog nem történt, de Arkágyevics Sztepán csaknem soha se volt otthon, pénz se volt elég a háznál soha, s a hűtlenség gyanuja állandóan gyötörte Dollit, a ki megpróbálta ezt magától elriasztani, mert félt a féltékenység gyötrelmeitől, a melyeken egyszer már keresztülment. A féltékenység egyízben már átélt első rohama persze többé nem ismétlődhetett meg, sőt tán még a hűtlenségének újabb fölfedezése se hathatott volna rá úgy, mint első alkalommal. Egy ilyen fölfedezés most legföljebb a házirendet változtatta volna meg, s ő meg hagyta magát csalni, de megvetette őt, és különösen magát, ezért a gyöngeségért. Ezenfelül nagy családjának a gondjai is szüntelenűl gyötörték, hol a kis baba táplálkozása nem ment úgy, a hogy' kellett volna, hol otthagyta a dada, hol pedig, mint most is, megbetegedett a gyerekek közül valamelyik.

- Hát a tieid hogy' vannak? - kérdezte az anyja.

- Jaj maman, bizony van bajunk elég. Lili megbetegedett s tartok tőle, hogy vörhenye van. Most még eljöttem, hogy az eredményt megtudjam, de mostantól kezdve azután, ha, isten ments', csakugyan vörheny, ki se mozdulok többet a házból.

Az orvos eltávozása után az öreg herczeg is kijött a szobájából, s miután odatartotta az arczát Dollinak és elbeszélgetett vele, a feleségéhez fordúlt.

- Nos, mit határoztatok, mentek? És én velem aztán mi történik akkor?

- Én azt hiszem, te jobban teszed, ha itt maradsz, Alexandre, - mondotta a felesége.

- A hogy' akarod.

- De maman, miért ne jöhetne velünk papa is? - szólott Kiti. - Neki is jobb, nekünk is.

Az öreg herczeg fölkelt és megsimogatta Kiti haját. Kiti fölemelte a fejét és erőltetett mosolylyal nézett rá. Mindig úgy tűnt föl neki, hogy az egész családban az apja az, a ki őt legjobban megérti, bárha csak keveset beszél is vele. Mint legkisebb, ő volt apjának a kedvencze, s úgy tetszett neki, hogy iránta való szeretete éleslátásúvá is tette őt. Most, hogy a tekintete találkozott az apjának merően rászegzett jóságos, kék szemeivel, úgy rémlett neki, hogy teljesen keresztüllát ő rajta, s megérti mindazt a sok keserűséget, mely benne fölhalmozódott. Pirúlva odasímúlt hozzá, s várta, hogy majd megcsókolja, de az apja csak megtapogatta a haját és így szólt:

- Ezek az ostoba kontyok! Az ember hozzá se férhet a leányához, s csak meghalt vénasszonyoknak a haját simogatja. Nos, Dolinyka, - fordúlt oda idősebb leányához, - mit csinál a te öregágyúd?

- Semmit, papa, - felelt Dolli, megértvén, hogy az uráról van szó. - Mindig távol van, szinte alig látom, - tette hozzá gúnyos mosolylyal.

- Nem utazott még el falura, hogy az erdőt eladja?

- Nem, de mindig készűl.

- Lám, lám! - szólott a herczeg. - Tehát én is készülődjem? Parancsára, - fordúlt oda a feleségéhez, miközben leült. - A mi pedig téged illet, Katya, - tette hozzá, a kisebbik leányához fordulva, - te valamikor majd egy szép napon, a mikor fölébredsz, imígyen szólj magadban: de hiszen én teljesen egészséges és jókedvű vagyok, gyerünk megint a kora reggeli hidegben a papával sétálni. Mit szólsz hozzá?

Látszólag roppant egyszerű volt az, a mit az apja mondott, de Kiti ezekre a szavakra mégis annyira megzavarodott és úgy kijött a sodrából, mint a tetten ért bűnös. "Igen, mindent tud, mindennel tisztában van, s ezekkel a szavakkal azt akarja mondani, hogy bár szégyenletes a dolog, de azért ki kell állni". Képtelen volt magát annyira összeszedni, hogy felelhessen. Belekezdett, de egyszerre sírva fakadt és kiszaladt a szobából.

- Tessék, ilyenek a te tréfáid! - szólt rá a herczegné az urára. - Te mindig csak... - kezdte rá a szemrehányásait.

A herczeg elég soká hallgatta a herczegné szemrehányásait és nem szólt, de az arcza mind jobban és jobban elkomolyodott.

- Hiszen olyan nyomorúlt, olyan szánalomraméltó szegényke, te meg nem érzed, hogy minden arra vonatkozó czélzás, a mi ezt előidézte, fáj neki. Óh, így csalódni az emberekben! - mondotta a herczegné, s megváltozott hangjából Dolli is, a herczeg is kiérezték, hogy Vronszkijról beszél. - Én nem értem, hogy nincsenek törvények az ilyen alávaló és hitvány emberek ellen.

- Eh, ne beszélj, - szólott a herczeg komoran, miközben a karosszékből fölkelt s úgy tett, mintha menni akarna, de az ajtóban megállt. - Törvények vannak, matyuska, és ha már kihívtál rá, hát bizony megmondom, hogy mindennek ki az oka: te és te, egyedűl csak te. Törvények mindig voltak és vannak is az ilyen ficzkók ellen! Bizony, ha nem volna az, a minek nem volna szabad lennie, úgy én, bár öreg ember vagyok, a pisztolyom elé állítanám ezt a ficsúrt. De így csak gyógyítgassátok őt, és gyűjtsétek magatok köré ezeket a világcsalókat.

A herczegnek, úgy látszik, még sok mondanivalója lett volna, de a herczegné, a mint ezt a hangot meghallotta, mint a komoly kérdések alkalmával rendesen, tüstént megbékűlt és magábaszállott.

- Alexandre, Alexandre, - suttogta felé közeledve, és sirva fakadt.

Abban a pillanatban, a mint sírva fakadt, a herczeg is elhallgatott. Odament hozzá.

- No elég, elég! Hiszen neked is fáj a dolog, tudom. De mitévők legyünk? Nagy baj nincsen. Az Isten irgalmas... hála legyen neki... - mondotta, most már maga se tudván, mit beszél, és viszonozta a feleségének a nedves csókjait, a melyeket átérzett a kezén. A herczeg kiment a szobából.

Alig hogy Kiti elsírta magát és kiment, Dolli gyakorlott anyai és családi szemeivel legott meglátta, hogy itt asszonyi közbelépésre van szükség, s ennek neki is készült. Letette a kalapját, erkölcsileg felgyűrte az ujjait és cselekedni készült. Mikor az anyja megrohanta az apját, a mennyire a köteles gyermeki tisztelet megengedte, megpróbálta őt csillapítani. Mikor aztán a herczeg kitört, akkor hallgatott; szégyelte magát az anyjáért és gyöngédséget érzett az apja iránt, a miért megint oly gyorsan kibújt belőle a jóság; de mikor az apja kiment, akkor rászánta magát a legfőbbre, a mire szükség volt: elment Kitihez, hogy őt megnyugtassa.

- Már rég akartam kérdezni, maman, tudja-e azt, hogy Levin, mikor legutóbb itt járt, meg akarta kérni Kitit? Sztivának bevallotta.

- Nos és? Nem értem...

- Lehet tán, hogy Kiti kosarat adott neki? Nem szólt erről semmit?

- Nem, semmit se szólt, sem egyikről, sem másikról; nagyon is büszke. De én tudom, hogy onnan származott minden.

- No már most képzelje el, ha csakugyan kosarat adott Levinnek, - már pedig nem adott volna kosarat neki, ha nincs az a másik, annyit tudok... És ez a másik azután olyan gyalázatosan rászedte.

A herczegnének szinte rettenetes volt elgondolni, hogy mekkora bűnei vannak a leányával szemben és megharagudott.

- No most már igazán semmit sem értek az egészből! Manapság mindenki a maga esze után akar járni, az anyjának nem szól semmit, s akkor aztán itt van...

- Maman, én bemegyek hozzá.

- Hát menj. Megtiltottam talán? - mondotta az anyja.



III.

Mikor Dolli Kiti csinos, rózsaszínű, és vieux saxe babácskákkal díszített kis szobájába belépett, mely épp oly üde, rózsás és derült volt, mint még csak két hónappal azelőtt maga Kiti, eszébe jutott, milyen jókedvvel és szeretettel rendezték be együtt a mult esztendőben ezt a szobácskát. Megdermedt a szíve, a mint most megpillantotta Kitit, a ki ott ült az ajtóhoz legközelebb álló alacsony kis széken, s rámeresztette a szemeit a szőnyeg sarkára. Kiti rápillantott a nénjére a nélkül, hogy hideg és valamelyest mogorva arczkifejezése megváltozott volna.

- Én most elmegyek, hogy a házat őrizzem, s te sem jöhetsz majd hozzám, - szólott Alexandrovna Darja, és odaült mellé. - Szeretnék veled beszélni.

- Miről? - kérdezte Kiti szaporán s ijedten kapta föl a fejét.

- Miről másról, mint a te bánatodról?

- Nekem nincs bánatom.

- Hadd el, Kiti. Azt hiszed, hogy én nem tudom? Mindent tudok. De hidd el, olyan semmi az egész dolog... Keresztülmentünk mi ezen valamennyien.

Kiti hallgatott s arczának szigorú volt a kifejezése.

- Nem érdemli meg, hogy szenvedj miatta, - folytatta Alexandrovna Darja, egyenesen a dologra térve.

- Igen, mert megvetett engem, - mondotta Kiti remegő hangon. - Ne beszélj! Kérlek, ne is beszélj!

- De hát ki mondta ezt neked? Ezt senki se mondhatta. Meg vagyok róla győződve, hogy ő szerelmes volt s még most is szerelmes beléd, de...

- Óh, ez a legrettenetesebb nekem, ez a részvét! - kiáltott föl Kiti hirtelen haraggal. Megfordult a székén, elpirult és gyorsan babrált az ujjaival, hol egyik, hol másik kezével szorongatva övén a csattot, melyet a kezében tartott. Dolli ösmerte húgának ezt a szokását, hogy kapkod a kezével, ha haragra lobban; tudta, hogy Kiti a harag pillanataiban képes volt magáról megfeledkezve, mindenféle fölösleges és bántó dolgot összebeszélni, és ezért iparkodott őt megnyugtatni; csakhogy már késő volt.

- De hát mit, mit akarsz velem éreztetni, mit? - mondotta Kiti gyorsan. - Azt, hogy szerelmes voltam egy emberbe, a ki tudni sem akart rólam, s hogy belehalok a szerelmembe? És ezt nekem a néném mondja, a ki azt hiszi magáról, hogy... hogy... részvéttel van irántam!... Kell is nekem az ilyen részvét, az ilyen képmutatás!

- Kiti, te igazságtalan vagy.

- Miért gyötörsz hát?

- De hiszen éppen ellenkezőleg... Látom, hogy el vagy keseredve...

Kiti nagy fölindulásában nem is ügyelt rá.

- Nekem nincs miért szomorkodnom vagy bánkódnom. Vagyok annyira büszke, hogy nem engedem meg magamnak azt, hogy olyan embert szeressek, a ki engem nem szeret.

- De hiszen én nem is mondom... Csak azt az egyet mondd meg, - de igazán, - szólt Alexandrovna Darja, s megfogta Kiti kezét: - azt mondd meg, beszélt veled Levin?...

Levin nevének az említése, úgy látszik, teljesen megfosztotta Kitit az önuralomtól: felugrott a székéről, földhöz vágta a csattot, s a kezeivel hevesen hadonászva, így szólt:

- Mi köze ehhez Levinnek? Igazán nem értem, miért gyötörsz. Én megmondtam és ismétlem, hogy büszke vagyok, és soha, soha se fogom megtenni azt, a mit te, hogy visszatérjek egy emberhez, a ki megcsalt, s a ki egy más asszonyba szeretett bele. Ezt én nem értem! Te tán érted, de én nem!

E szavak után rápillantott a nénjére, és látván, hogy Dolli szomorúan lehorgasztott fejjel hallgat, a helyett, hogy a szobából kiment volna, a mint szándékozott, leült az ajtó mellé, s kendőjével az arczát eltakarva, lehorgasztotta a fejét.

A hallgatás eltartott vagy két perczig. Dolli magamagára gondolt. Az a megaláztatás, a melyet mindig érzett, most, hogy a húga is czélzást tett rá, különösen fájdalmasan kelt életre benne. Ilyen kegyetlenséget nem várt a húgától, s ezért meg is haragudott rá. De egyszerre ruhasuhogást s visszafojtott zokogás fel-felcsukló hangjait hallotta, s valakinek a karjai alulról átölelték a nyakát. Ott térdelt előtte Kiti.

- Dolinyka, én olyan, de olyan boldogtalan vagyok! - suttogta bűnbánólag.

S könnyekkel elborított, kedves arczát beletemette Alexandrovna Darja szoknyájának a ránczaiba.

Mintha a könny lett volna az a nélkülözhetetlen kenőcs, a mely nélkül a két nővér közt való kölcsönös érintkezés gépezete nem működhetik eredményesen, - a nagy könnyhullatás után a nővérek nem beszéltek arról, a mi őket foglalkoztatta; de mellékes dolgokról szólva, mégis megértették egymást. Kiti belátta, hogy az, a mit Dolli urának a hűtlenségéről és az ő megaláztatásáról fölindulásában mondott, a szíve mélyéig megbántotta szegény nénjét, a ki azonban ezt néki mégis megbocsátotta. Dolli a maga részéről megtudott mindent, a mit tudni akart; meggyőződött róla, hogy sejtelmei igazak voltak, hogy Kiti gyógyíthatatlan bánata éppen abból származott, hogy Levin megkérte a kezét, ő kosarat adott neki, Vronszkij pedig őt megcsalta, és hogy Kiti kész volt Levint szeretni, Vronszkijt pedig gyűlölni. Kiti egyetlen szót sem szólt erről; csak a lelkiállapotáról beszélt.

- Nekem semmiféle bánatom sincs, - mondotta, miután kissé lecsillapult, - de tán természetesnek fogod találni te is, hogy undorítónak, visszataszítónak és durvának tűnik föl előttem minden, de legelső sorban én magam. Fogalmad se lehet róla, milyen csúnya gondolataim vannak mindezekről.

- Ugyan már miféle csúnya gondolataid lehetnek - neked? - kérdezte Dolli mosolyogva.

- A lehető legcsúnyábbak és legdurvábbak; nem is tudom neked elmondani. Ez már nem bánat, nem unalom, hanem valami sokkal rosszabb. Mintha minden, a mi csak jó volt bennem, eltűnt volna, s csak az maradt volna meg, a mi rossz. De hát hogy' is mondjam el neked? - folytatta, látva húga szemeiben az elképpedést. - A papa az imént kezdte mondani... nekem úgy tetszik, ő csak arra gondol, hogy nekem férjhez kell mennem. A mama bálokba visz: s nekem úgy tetszik, ezt csak azért teszi, hogy minél előbb férjhezadjon és megszabaduljon tőlem. Tudom, hogy nem így van, s még se tudom magamtól ezeket a gondolatokat elhessegetni. Az úgynevezett kérőkre rá se tudok nézni. Úgy tűnik föl, mintha mind mértéket vennének rólam. Azelőtt báli ruhában menni valahová, élvezet volt nekem, örömöm telt magamban; most szégyen és kín. Mit akarsz többet! Az orvos... az...

Kiti megakadt; tovább akarta mondani, hogy azóta, hogy ez a változás történt vele, kiállhatatlanná, kellemetlenné lett rá nézve Arkágyevics Sztepán, s hogy rá se tud nézni a nélkül, hogy mindjárt a legdurvább és legförtelmesebb dolgok ne jussanak az eszébe.

- Igen, mindent a legdurvább, a legcsúnyább színben látok, - folytatta. - Lehet, hogy ez betegség. Lehet, hogy majd elmúlik...

- De hát ne gondolj...

- Nem tudok. Csak a gyerekekkel, csak te veled érzem jól magamat.

- Sajnálom, hogy most azután nem igen jöhetsz hozzám.

- Dehogy nem, jövök én azért. Nekem már volt vörhenyem s majd megkérem a mamant.

Kiti megmaradt a magáé mellett, átköltözött a nénjéhez, és a vörheny egész tartama alatt, mely csakugyan kitört a gyerekeken, ápolta őket. A két nővér mind a hat gyereket szerencsésen kiápolta a bajból, de Kiti egészsége nem állott helyre, s a nagybőjt elején Scserbaczkijék elutaztak külföldre.



IV.

A pétervári előkelő társaság voltaképpen egy; valamennyien ösmerik egymást és járnak is egymáshoz. De ennek a nagy körnek is megvannak a maga alsóbb osztályai. Karenina Arkágyevna Annának három különböző körben voltak barátnői és bizalmas összeköttetései. Az egyik volt az urának a szolgálati, hivatalos köre, a mely hivatalnoktársaiból és alárendeltjeiből állott, a kik a legkülönfélébb és legszeszélyesebb módon összefűzött és elkülönített társadalmi keretekhez tartoztak. Anna most már csak nagynehezen tudott visszaemlékezni arra a szinte ájtatos érzésre, a melylyel ezek iránt az emberek iránt viseltetett. Ma már úgy ösmerte valamennyiöket, mint a hogy' az emberek egy vidéki városban ösmerik egymást; tudta, hogy kinek melyek a szokásai és gyöngeségei, s hogy kit hol szorít a czipője; ösmerte egymáshoz és a központhoz való viszonyukat; tudta, hogy ki kivel, hogyan és miért tart össze, ki kivel, hogyan és miért van vagy nincs egy véleményen; de az állami és a férfiakat illető érdekeknek e köre iránt Ivanovna Lidia grófné sugallásai ellenére is, sohasem tudott érdeklődni, s azért kerülte is.

A másik, Annához közelebb álló kör az volt, a mely által Alexandrovics Alexej a pályafutását megcsinálta. Ennek a körnek a központja Ivanovna Lidia grófné volt. Ez a kör csupa koros, csúnya, erényes és ájtatos hölgyből, s okos, tanult és hiú férfiből állott. Egyike azoknak az okos embereknek, a kik ehhez a körhöz tartoznak, elnevezte azt "a pétervári társaság lelkiösmereté"-nek. Alexandrovics Alexej rendkívül nagyrabecsülte ezt a kört, és Anna, a ki annyira bele tudta élni magát mindenbe, pétervári életének mindjárt legelső időszakában, ebben a körben is talált barátokat. De most, hogy Moszkvából visszatért, ezt a kört kiállhatatlannak találta. Úgy tetszett neki, hogy ő is, meg a többiek is, valamennyien csak alakoskodnak, s annyira rosszúl érezte és únta magát ebben a társaságban, hogy a mennyire csak tehette, ritkán járt el Ivanovna Lidia grófnéhoz.

Végre a harmadik kör, a melyben Annának összeköttetései voltak, a tulajdonképpeni világ, - a bálok, az ebédek, a fényes öltözékek világa volt, az a világ, a mely félkézzel az udvarba kapaszkodik, nehogy a félvilág közelébe sülyedjen, a melyről ennek a körnek a tagjai azt hitték, hogy gyűlölik, de a melynek ízléséhez az ő ízlésük nemcsak hasonló, hanem teljesen azonos volt. A kapocs, mely őt ehhez a körhöz fűzte, unokatestvérének a felesége, Tverszkája Betszi herczegné volt, a kinek százhúszezer rúbel évi jövedelme volt, s a ki attól a pillanattól kezdve, hogy Anna a világban megjelent, megszerette őt, járt utána, és belevonta őt a maga körébe, miközben Ivanovna Lidia grófné körét lemosolyogta.

- Majd ha megöregszem és megcsúnyulok, én is olyan leszek, - mondotta Betszi, - de magának, ily fiatal és szép nőnek, még korán van abba a "szegényekházá"-ba bevonúlni.

Eleinte Anna amennyire lehetett, kerülte Tverszkája herczegnének ezt a világát, mert ez egyrészről az ő anyagi helyzetét meghaladó áldozatokat kívánt, de meg mert amúgy is többre becsülte azt az első kört; de Moszkvából való visszatérése után fordulat állott be. Elkerülte szigorúbb erkölcsi alapokon álló barátait s a nagy világba kezdett járni. Itt találkozott Vronszkij-val, s e találkozások alkalmával izgalmas öröm fogta el. Különösen gyakran találkozott Vronszkij-val Betszinél, a ki született Vronszkája s a grófnak unokatestvére volt. Vronszkij mindenütt ott volt, a hol csak Annával találkozhatott, s a mikor csak szerít tehette, beszélt neki a szerelméről. Semmi különös alkalmat nem adott neki erre, de azért valahányszor találkozott vele, mindannyiszor lángralobbant a lelkében annak az emelkedett hangulatnak az érzése, a mely akkor, ott a vasúti kocsiban, a mikor őt először megpillantotta, erőt vett rajta. Ő maga is érezte, hogy láttára öröm csillant föl a szemeiben és mosolyra húzta az ajkait, de nem volt képes az örömnek ezeket a kitöréseit elfojtani.

Az első időben Anna őszintén azt hitte, hogy neheztel rá, a mért őt üldözi; de mikor kevéssel azután, hogy Moszkvából visszatért, elment egy estélyre, a hol azt remélte, hogy találkozik vele, és nem volt ott, abból a lehangoltságból, mely erőt vett rajta, tisztán megértette, hogy ámította magát, hogy ez az üldözés nemcsak hogy nem kellemetlen neki, sőt hogy ebben összpontosúl életének minden érdekessége.

*

A hírneves énekesnő akkor énekelt másodszor, s az egész előkelő világ ott volt a színházban.

A mint Vronszkij a legelső sorban lévő székéről megpillantotta unokatestvérét, be se várva a felvonásközt, bement a páholyába.

- Nos, miért nem jött el ebédre? - kérdezte tőle Betszi. - Csodálkozom a szerelmeseknek ezen az éleslátásán, - tette hozzá mosolyogva és olyan halkan, hogy csak ő hallhatta: - ő sem volt ott. De jöjjön el opera után.

Vronszkij kérdő pillantást vetett rá. Betszi lehajtotta a fejét, ő pedig egy mosolylyal mondott neki köszönetet és odaült mellé.

- Milyen jól emlékszem még a gúnyolódásaira! - folytatta Betszi herczegné, a ki különös kedvét lelte abban, hogy ennek a szenvedélynek a fejlődését figyelemmel kísérje. - Hova lettek vajon! Maga meg van fogva, kedvesem.

- Egyebet se kívánok, mint hogy meg legyek fogva, - felelt Vronszkij, szokott nyugodt és kedélyes mosolyával. - Ha van panaszra okom, úgy csak az, hogy, az igazat bevallva, nagyon is kevéssé vagyok megfogva. Már kezdem veszteni a reményemet.

- Hát ugyan miféle reménye lehetne? - kérdezte Betszi, a kit bántott a dolog: - entendons nous...

De a szemeiben apró szikrák csillantak föl, a melyek elárulták, hogy nagyon jól, és éppen úgy, mint ő, tisztában van vele, hogy miféle reménye lehet.

- Semmiféle, - mondotta Vronszkij mosolyogva és sűrű fogait mutogatva. - Bocsánat, - tette hozzá, s miután kivette a kezéből a látcsövet, meztelen vállain keresztül elkezdte nézegetni a szemközti páholysort, - Attól tartok, hogy nevetségessé teszem magamat.

Nagyon is jól tudta, hogy Betszi és a nagyvilági emberek szemeiben egyáltaljában nem forgott fönn annak a veszedelme, hogy nevetségessé legyen. Nagyon jól tudta, hogy ezeknek a szemeiben csak annak a boldogtalan szerelmesnek a szerepe lehet nevetséges, a ki leányba, vagy egyáltaljában szabad nőbe szerelmes; de annak az embernek a szerepében, a ki férjes asszony után jár, s bármibe kerüljön is, még az életét is képes rátenni, hogy őt házasságtörésre csábítsa, - hogy az ilyen szerepben van valami szép és magasztos, s ezért soha se válhatik nevetségessé, s éppen azért a bajusza alatt settenkedő büszke és vídám mosolylyal tette le a látcsövet s nézett az unokahúgára.

- De hát mért nem jött el ebédre? - kérdezte Betszi, gyönyörködve benne.

- Ezt el kell mondanom. El voltam foglalva, de mivel? Százat, ezeret teszek rá, hogy nem találja ki. Kibékítettem egy férjet azzal, a ki a feleségét megsértette. De igazán!

- Ugyan, és csakugyan ki is békítette?

- Csaknem.

- No ezt igazán el kell mondania, - felelt a grófnő és fölkelt. - Jőjjön be majd felvonásközben.

- Nem lehet; a franczia színházba megyek.

- A Nilsson miatt? - kérdezte Betszi réműlten, a ki a világért nem tudta volna Nilssont egy kardalosnőtől megkülönböztetni.

- Mit csináljak? Találkozóm van ott, még mindig ebben a békéltetési ügyben.

- Boldogok a békéltetők, mert övék a mennyek országa, - mondotta Betszi, eszébe jutván, hogy hallott egyszer valakitől valami ehhez hasonlót. - Nos, akkor hát üljön le, és mondja el, mi az?

Ezzel megint leült.



V.

- A dolog egy kissé csiklandós, de annyira kedves, hogy borzasztó kedvem van elmondani, - szólt Vronszkij, rápillantva mosolygó szemeivel. - Neveket nem említek.

- Majd én kitalálom, annál jobb.

- Hallgassa csak: megy két vídám fiatal ember...

- Természetesen tisztek a maga ezredéből?

- Nem mondtam, hogy tisztek, hanem egyszerűen két fiatal ember, a ki az imént reggelizett.

- Értsd: becsípett.

- Lehet. Tehát, a legvídámabb hangulatban mennek ebédre egyik társukhoz. Egyszerre látják, hogy bérkocsiban egy csinos nő éri utól őket, megfordul, és - nekik legalább úgy tetszett, - int nekik és mosolyog reájuk. Természetesen mindaketten utána. Rohannak, a hogy' csak bírnak. Legnagyobb meglepetésükre a csinos nőcske kocsija ugyanannak a háznak a kapuja előtt áll meg, a melybe ők igyekeznek. A nőcske fölszalad a felső emeletre. Ők ketten csak rövid fátyola alól kivillanó piros ajkait és gyönyörű kis lábacskáit látják.

- Olyan érzéssel meséli ezt a dolgot, hogy nekem úgy tetszik, a kettő közül az egyik - maga.

- Mit mondott csak az imént? Tehát a fiatal emberek bemennek a társukhoz, a hol búcsúebédre hivatalosak. Ott azután csakugyan jócskán isznak, tán többet is a kelleténél, mint az már a búcsúebédeken szokás. Ebédközben kérdezősködnek, hogy ki lakik a házban a felső emeleten. Senki se tudja, s arra a kérdésükre, laknak-e odafönn mamsellek? - csak az inas felel és azt mondja, hogy laknak bizony elegen. Ebéd után a fiatal emberek bevonulnak a házigazda dolgozószobájába, s levelet írnak az ismeretlennek. Szenvedélyes levelet, tele vallomásokkal, s maguk viszik föl, hogy megmagyarázzák szóval is azt, a mi a levélből esetleg nem volna egészen világos.

- Mit mesél nekem ilyen ocsmányságokat? Nos?

- Csöngetnek. Kijön a szobaleány, átadják neki a levelet, s biztosítják róla, hogy mind a ketten olyan szerelmesek, hogy ott halnak meg legott az ajtóban. A szobaleány elképpedésében beszédbe ereszkedik velük. Egyszerre megjelenik egy kolbászkákhoz hasonló pofaszakállal ékes úr, pirosan, mint a rák, kijelenti, hogy a feleségén kívül senki se lakik a házban, és kikergeti mindkettőjüket.

- Honnan tudja, hogy az illetőnek pofaszakálla van és hogy ez a pofaszakáll kolbászkákhoz hasonló?

- Hiszen hallja. Most voltam ott békíteni őket.

- Nos, és aztán?

- Most jön a legérdekesebb. Kiderűl, hogy egy boldog párról van szó, a czímzetes tanácsosról és a czímzetes tanácsosnéról. A czímzetes tanácsos panaszt emel, belőlem pedig békéltető lesz, még pedig milyen! Biztosíthatom, róla, hogy Talleyrand hozzám képest semmi.

- De hát miben állott a nehézség?

- Hallgassa csak... Mi persze bocsánatot kértünk, a mint illik: "Kétségbe vagyunk esve, kérjük, bocsássa meg ezt a szerencsétlen félreértést". A pofaszakállas czímzetes tanácsos kezd engedni, de persze ő is kifejezést akar adni az érzelmeinek, s a mint elkezdi, tűzbejön, gorombaságokkal áll elő, s megint csak nekem kell előszednem összes diplomácziai képességeimet. "Azt megengedem, hogy az ő eljárásuk nem szép, de vegye tekintetbe a félreértést s az ő fiatalságukat; aztán meg a fiatalemberek csak kevéssel azelőtt reggeliztek. Hiszen tudja. Egész lelkükből szánják-bánják, a mit cselekedtek, s kérik, hogy bocsássa meg a bűnüket". A czímzetes tanácsos megint megpuhúl. "Ám legyen, gróf, én kész vagyok megbocsátani, de azt beláthatja, hogy arról van szó, hogy az én feleségem, az én feleségem, a ki tisztességes asszony, kiteszi magát holmi tacskók, holmi gazf... üldözésének, durvaságának, és arczátlanságának..." Persze a két "tacskó" szintén ott volt, most hát békítsem ki őket! Megint előállok hát egész diplomácziámmal, s persze, éppen mikor már a vége felé közeledik a dolog, az én czímzetes tanácsosom újra elkezd gorombáskodni, nekipirúl, a pofaszakálla égnek meredezik, belőlem meg megint kicsordúlnak a diplomácziai fínomságok.

- No ezt önnek is el kell mondania! - fordúlt oda Betszi egy hölgyhöz, a ki éppen akkor lépett a páholyba. - Olyan pompásan mulattam... - Nos tehát, bonne chance, - tette hozzá a legyezőtől szabad ujját Vronszkij felé nyújtva, s vállának egy mozdúlatával lerázta magáról ruhaderekának kissé felcsúszott gallérját, hogy mikor megint a lámpavilágra s a világ szemei elé kerül, a mint illik, megint csaknem teljesen meztelen legyen.

Vronszkij elment a franczia színházba, a hol csakugyan találkozója volt az ezredparancsnokával, a ki egyetlen előadást se mulasztott el a franczia színházban, - hogy beszéljen vele a békéltetésről, mely őt már harmadnapja foglalkoztatta és mulattatta. A dologba bele volt keverve Petriczkij, a kit szeretett, s egy másik pompás fiú és kitünő bajtárs, a ki csak nemrég kerűlt az ezredébe, Kedrov herczeg. De legfőképpen bele voltak keverve az ezred érdekei.

Mind a ketten Vronszkij századában szolgáltak. Venden czímzetes tanácsos fölkereste az ezredparancsnokot és panaszt emelt nála azok ellen a tisztek ellen, a kik a feleségét megsértették. Fiatal felesége, a mint Venden elmondta, - mindössze féléve volt házas, - az anyjával a templomban volt, s egyszerre rosszúl kezdte magát érezni, a mi bizonyos állapotának volt a következése, és nem bírván tovább állni, az első bérkocsin, mely az útjába akadt, hazahajtatott. Ekkor vették őt üldözőbe a tisztek, ő megijedt, és ettől még rosszabbúl lévén, fölszaladt a lépcsőn, haza. Maga Venden, mikor a törvényszéktől hazajött, csöngetést és hangokat hallott s kiment és látva levéllel kezükben a részeg tiszteket, kituszkolta őket. A bűnösökre szigorú büntetést kért.

- Nem, bármit mond is, - szólott az ezredparancsnok Vronszkijhoz, a kit maga elé idéztetett, - Petriczkij lehetetlenné teszi magát. Nem múlik el hét, valami história nélkül. S ez a tisztviselő nem hagyja annyiban a dolgot, hanem megy vele tovább.

Vronszkij tisztán látta az egész ügy teljes vígasztalanságát, hogy itt párbajról szó se lehet, s hogy mindent el kell követni az iránt, hogy a czímzetes tanácsost megpuhítsák, s a dolgot elsimítsák. Az ezredparancsnok éppen azért hívatta magához Vronszkijt, mert okos és gavallér embernek, s a mi a fő, olyannak ösmerte őt, a ki sokra tartja az ezred becsületét. Meghányták-vetették a dolgot s abban állapodtak meg, hogy Petriczkijnek és Kedrovnak el kell menniök Vronszkijval ahhoz a czímzetes tanácsoshoz, és bocsánatot kell kérniök tőle. Az ezredparancsnok és Vronszkij, mind a ketten tisztában voltak vele, hogy Vronszkij neve és a szárnysegédi szalag nagyban hozzá fognak járulni a czímzetes tanácsos megpuhításához. És csakugyan, ez a két szer, legalább részben, hatásosnak bizonyúlt; de a békéltetés eredménye még mindig kétséges maradt, mint a hogy' Vronszkij elbeszélte.

A franczia színházba érkezve Vronszkij az ezredparancsnokkal félrevonúlt a folyosóra, és elmondta neki a sikert, illetve a kudarczot. Mindent megfontolva, az ezredparancsnok elhatározta, hogy ezúttal következmények nélkül hagyja a dolgot, de azután, csupa élvezetből kikérdezte Vronszkijt a találkozás részletei felől és jó darabig nem tudott magához térni, mikor hallotta Vronszkij elbeszélését arról, a mint a valamelyest megbékűlt czímzetes tanácsos, eszébe jutván az eset részletei, megint tűzbejött, és a mint Vronszkij a békítés utolsó szavait mérlegelve megint visszavonúlt s Petriczkijt tolta az előtérbe.

- Csúnya egy história, de mulatságos. Kedrov csak nem verekedhetik meg ezzel az úrral! De hát csakugyan olyan rettenetesen tűzbejött? - kérdezte mosolyogva. - Milyen volt ma Clair!? Csuda! - mondotta az új franczia színészről. - Akárhányszor látja az ember, mindennap más. Ilyesmire is csak a francziák képesek.



VI.

Betszi herczegné az utolsó felvonást be sem várva, távozott a színházból. Alig volt ideje, hogy bemenjen az öltözőjébe, behintse hosszúkás és sápadt arczát rizsporral, letörölje, rendbeszedje magát s a teát a nagy fogadószobába rendelje, máris egymásután érkeztek a kocsik a Balsaja Morszkáján lévő hatalmas palotája elé. A vendégek kiszálltak a széles följárónál, s a kövér kapus, a ki a nagy üvegajtó mögött reggelenkint a járó-kelők épülésére ujságot szokott olvasni, zajtalanúl kinyitotta ezt az óriási ajtót, s egymásután eresztette be rajta az érkezőket.

Az egyik ajtón a ház gondosan megfésült, és fölfrissített arczú asszonya, a másikon pedig a vendégek, csaknem egy és ugyanabban a pillanatban léptek a bolyhos szőnyegekkel ékes és sötétfalú nagy fogadóterembe, melynek közepén a gyertyák fényétől csillogóan fehér asztalkendővel leborított, pazarúl világított asztal állott, rajta ezüst szamovár és áttetsző porczellán teakészlet.

A ház úrnője odaült a szamovár mellé és lehúzta a keztyűit. A társaság két részre oszolva, a szamovár és a ház úrnője mellett, s a fogadóterem másik végén, egyik nagykövet fekete bársonyruhás és fekete szemöldökű szép felesége körül helyezkedett el a szinte láthatatlan inasok segítségével idestova húzgált székeken. A társalgás, melyet minduntalan üdvözlések, köszöntések, teával való kínálások szakítottak félbe, az első pillanatokban, mint rendesen, ingadozott, mintha tárgyat keresett volna, a melynél megállapodjék.

- Mint szinésznő rendkívül szép; látszik, hogy Kaulbachot tanulmányozta, - mondotta egy, a nagykövetné társaságából való diplomata, - észrevették, úgy-e, a mint elesett...

- Óh, kérem, csak ne beszéljünk Nilssonról! Újat úgy se' lehet mondani róla, - szólt egy kövér, pirosarczú, konty és szemöldök nélkül való szőke hölgy, a ki ócska selyemruhába volt öltözve. Ez a hölgy Mjachkája herczegné volt, a ki híres volt együgyűségéről, darabos modoráról, s a kit enfant terrible-nek kereszteltek el. Mjachkája herczegné a két társaság közt a középen volt, és mindkét felé figyelve, hol az egyiknek, hol a másiknak a társalgásában vett részt. - Ma éppen három embertől hallottam már ugyanazt a mondást, Kaulbachról, mintha csak összebeszéltek volna. Nem tudom ugyan: miért, de úgy látszik, nagyon megtetszett nekik ez a mondás.

Ez a megjegyzés megakasztotta a társalgást, s megint új tárgyat kellett kieszelni.

- Meséljen nekünk valami mulatságosat, de ne rosszat, - szólott a nagykövet felesége, a ki valóságos mestere volt annak a könnyed társalgásnak, a melyet az angol small-talk-nak mond, s a diplomatához fordult, a ki maga se tudta, mit kezdjen.

- Azt mondják, hogy ez nagyon nehéz, s hogy csak az a mulatságos, a mi rossz, - szólalt meg ez, mosolyogva. - De megpróbálom. Csak adjon tárgyat. Minden a tárgyon múlik. Ha megvan adva a tárgy, kiczifrázni már könnyű. Sokszor elgondolom, hogy a múlt század híres társalgói most ugyancsak zavarban volnának, ha okosan akarnának beszélni. Hiszen annyira beleúntunk már mindenbe, a mi okos...

- Régi dolog, - szólt közbe a nagykövet felesége mosolyogva.

A társalgás kellemesen kezdődött, de éppen azért, mert nagyon is kellemes volt, csakhamar fönnakadt. Nem maradt egyéb hátra, mint az igazi tárgyhoz, a leszóláshoz folyamodni, a mely sohase hagyja cserben az embert.

- Nem találják, hogy Tuskevicsben van valami XV. Lajosból? - szólalt meg a nagykövet, szemeivel egy szép, szőke fiatal ember felé intve, a ki ott állott az asztal mellett.

- De igen! Egy stylben van a fogadóteremmel, azért is jár ide olyan sokat.

Ez a társalgás tartotta magát, mert czélzásokkal, de olyasmiről beszéltek, a miről ezen a helyen nyiltan nem lehetett beszélni, tudniillik Tuskevicsnek a ház úrnőjéhez való viszonyáról.

Ezalatt a társalgás a szamovár mellett s a ház úrnője körül, miután egy darabig szintén a három elmaradhatatlan tárgy: a társaságbeli legutolsó ujság, a szinház és az embertársak leszólása közt ingadozott, végre mégis csak az utóbbi, vagyis a leszólás mellett állapodott meg.

- Hallották már, hogy Malytiscseva, - nem a leány, hanem az anyja, - szintén diable rose jelmezt csináltat magának!

- Lehetetlen! Nem, ez roppant kedves!

- Csak azon csodálkozom, hogy okos asszony létére, - mert hiszen nem ostoba, - nem látja, mennyire nevetséges.

Mindenkinek volt egy-egy szava a boldogtalan Malytiscseva elítélésére és kigúnyolására, és vígan pattogott a társalgás, akár a lángra lobbant farakás.

Betszi herczegné férje, egy kedélyes kövér úr és szenvedélyes metszetgyűjtő, hallván, hogy a feleségének vendégei vannak, mielőtt a klubba ment volna, benézett a fogadószobába. A puha szőnyegeken nesztelenűl odalépett Mjachkája herczegnéhez.

- Nos, hogy' tetszett önnek Nilsson? - kérdezte.

- No, de így meglepni az embert! Hogy' megijesztett! - felelt a herczegné. - Kérem, velem ne beszéljen operáról, hiszen nem is konyít a zenéhez. Jobb lesz, ha én ereszkedem le önhöz, s a majolikáiról meg a metszeteiről kezdek beszélni. Micsoda kincset vásárolt már megint ott a zsíbvásáron?

- Akarja, hogy megmutassam? De hiszen amúgy sem ért hozzá.

- Mutassa meg. Valamelyest beletanultam azoknál a, hogy' is hívják őket... bankáréknál... Nagyon szép metszeteik vannak. Nekünk is megmutatták.

- Micsoda, maguk voltak Schützburgéknál? - kérdezte a ház úrnője a szamovár mellől.

- Voltunk, ma chère. Meghívtak az urammal ebédre, s elmondták, hogy ezen az ebéden csak a mártás ezer rúbelbe került, - mondotta Mjachkája herczegnő jó hangosan, mert érezte, hogy mindenki csak ő rá figyel, - pedig valami utálatos, zöldesszínű kotyvalék volt. Erre aztán nekem is meg kellett hívnom őket, csináltam nekik mártást nyolczvanöt kopejkért, s mind nagyon meg voltak vele elégedve. Ezer rúbeles mártásokat én nem tudok készíteni.

- Páratlan egy teremtés! - mondotta a ház úrnője.

- Csudálatos! - szólt valaki más.

A hatás, a melyet Mjachkája herczegné a beszédjével elért, mindig páratlan volt, s ennek a hatásnak a titka abban rejlett, hogy ha nem beszélt is mindig olyan talpraesetten, mint most, de mindig egyszerű és okos dolgokat mondott. Abban a társaságban, a melyben ő élt, az effajta beszédek olyan hatást keltett, akár a legszellemesebb élcz. Mjachkája herczegné nem tudta felfogni, hogy miért van ez így, de hogy úgy van, azt tudta, és ki is aknázta.

Miután Mjachkája herczegnének a beszéde alatt mindenki ő rá figyelt, úgyannyira, hogy a társalgás a nagykövet felesége körül is fönnakadt, a ház úrnője egy kalap alatt akarván egyesíteni az egész társaságot, odafordult a nagykövet feleségéhez:

- Csakugyan nem parancsol több teát? Talán átjönne ide mihozzánk.

- Nem, jól ülünk mi itt nagyon, - felelt a nagykövet felesége mosolyogva és folytatta a megkezdett társalgást.

A társalgás nagyon kellemes volt. Kareninékról, a férjről meg a feleségéről pletykáztak.

- Anna moszkvai tartózkodása óta nagyon megváltozott. Van benne valami furcsa, - mondotta egyik barátnője.

- A változás elsősorban abban van, hogy magával hozta Vronszkij Alexej árnyékát, - jegyezte meg a nagykövet felesége.

- Nos és? Grimmnek van egy meséje: egy emberről szól, a kinek nincs árnyéka, a kit megfosztottak az árnyékától. S ez büntetés volt valamiért. Sohase tudtam megérteni, miben van itt a büntetés. De asszonynak, úgy látszik, kellemetlen, ha nincs árnyéka.

- Igen, de azok az asszonyok meg, a kiknek van árnyékuk, rendszerint rossz véget érnek, - szólott Anna barátnője.

- De rossz nyelve van, - jegyezte meg Mjachkája herczegné, a mint ezeket a szavakat hallotta. - Karenina remek egy asszony. Az urát nem szeretem, de őt nagyon.

- Hát az urát mért nem szereti? Olyan kiváló ember, - szólt a nagykövet felesége. - Az uram azt mondja, hogy kevés ilyen kormányférfiú van Európában.

- Az én uram is azt állítja, de én nem hiszem, - mondotta Mjachkája herczegné. - Ha az uraink nem is beszéltek volna róla, mi azért megláttuk volna, hogy' áll a dolog; én szerintem Alexandrovics Alexej egyszerűen ostoba. Ezt persze csak suttogva mondom... Úgy-e, hogy előbb-utóbb minden kisül? Azelőtt, mikor rámparancsoltak, hogy őt okosnak tartsam, folyton kutattam s arra lyukadtam ki, hogy magam vagyok ostoba, a miért nem tudom fölfedezni benne az okosságot; most pedig, alig hogy kimondtam, hogy: ostoba, de csak suttogva, egyszeriben tiszta lett a dolog, nemde?

- Ejnye de gonosz ma!

- Legkevésbbé se. Nincs más mód rá. Kettőnk közül valamelyik ostoba. S azt tudják, hogy ezt magamagáról csak még se' mondhatja az ember.

- A helyzetével senki sincs megelégedve, de az eszével igen, - jegyezte meg a diplomata, egy franczia verset idézvén.

- Úgy van, ez az, - fordult hozzá Mjachkája herczegné szaporán. - De Annát azért nem hagyom. Olyan pompás, kedves teremtés. Mit csináljon, ha mindenki szerelmes belé, s a nyomában van, mint az árnyék?

- De hiszen eszem ágában sincs, hogy őt azért elítéljem, - mentegetőzött Anna barátnője.

- Az, hogy nekünk senki se jár a nyomunkban, mint az árnyék, ez még nem jelenti azt, hogy jogunk van mások fölött pálczát törni.

Mjachkája herczegnő, miután Anna barátnőjét ilyeténmódon, érdeme szerint, letárgyalta, fölkelt s a nagykövet feleségével együtt csatlakozott ahhoz az asztalhoz, a hol a porosz királyról folyt a társalgás.

- Ugyan kiről pletykáztok ott? - kérdezte Betszi.

- Kareninékről. A herczegné Alexandrovics Alexejt jellemezte, - felelt a nagykövet felesége s mosolyogva leült az asztalhoz.

- Kár, hogy nem hallottuk, - szólt a ház úrnője, az ajtó felé pillantva. - No, végre maga is itt van! - fordult oda mosolyogva a belépő Vronszkijhoz.

Vronszkij nemcsak hogy ösmerte mindazokat, a kiket itt talált, de naponta találkozott is valamennyiükkel, s azért olyan fesztelenséggel lépett be, a minővel az olyan emberekhez szokás belépni, a kiket csak az imént hagyott el az ember.

- Hogy honnan jövök? - felelt a nagykövet feleségének a kérdésére. - Mitévő legyek, be kell vallanom. A Bouff-ból. Tán századszor voltam ott, de mindig új élvezetet találtam. Valami gyönyörű! Tudom, hogy ez szégyen; de az operában alszom, itt pedig az utolsó pillanatig ott ülök és mulatok. Ma...

Megnevezett egy franczia szinésznőt és el akart mondani róla valamit, de a nagykövet felesége tréfás szörnyűködéssel félbeszakította.

- Csak kérem, egy szót se arról a szörnyetegről.

- No jó, nem szólok, annyival is inkább, mert hiszen azt a szörnyeteget mindenki ösmeri.

- El is járna oda mindenki, ha épp úgy divatban volna, mint az opera, - tette hozzá Mjachkája herczegné.



VII.

Az ajtó felől léptek hallatszottak és Betszi herczegné, tudván, hogy Karenina jön, rápillantott Vronszkijra, a ki az ajtóra nézett, s valami furcsa és új kifejezés jelent meg az arczán. Örömmel, merően, de egyúttal bátortalanúl bámult a belépőre és lassan fölkelt. Anna belépett a fogadóterembe. Mint mindig, most is rendkívül egyenesen tartotta magát, s a nélkül, hogy tekintetének az irányát megváltoztatta volna, gyors, határozott és könnyed lépteivel, a melyek őt más, nagyvilági hölgyek föllépésétől annyira megkülönböztették, megtette azt a pár lépést, a mely őt a ház úrnőjétől elválasztotta, kezet szorított vele, elmosolyodott, s ezzel a mosolylyal rápillantott Vronszkijra is. Vronszkij mélyen meghajtotta magát, és széket tolt oda hozzá.

Anna csak fejbólintással felelt, elpirult és elkomolyodott. De szaporán integetve az ösmerőseinek és megszorongatva a feléje nyújtott kezeket, csakhamar a ház úrnőjéhez fordult.

- Lidia grófnénál voltam s korábban akartam jönni, de elüldögéltem nála. Ott volt Sir John is. Nagyon érdekes ember.

- Óh, az az a hittérítő, úgy-e?

- Igen. Rendkívül érdekes dolgokat beszélt az indiai életről.

A társalgás, a melyet Anna megérkezése megszakított, mint az elfújt lámpa lángja, újra föllobbant.

- Sir John! Igen, Sir John. Találkoztam vele. Nagyon szépen beszél. Vlaszjeva egészen szerelmes belé.

- Hát az vajon igaz, hogy a fiatalabb Vlaszjeva férjhez megy Topovhoz?

- Igen, azt mondják, befejezett dolog.

- Én csak a szülőket csodálom. Azt mondják, szerelmi házasság.

- Szerelmi? Micsoda özönvízelőtti gondolatai vannak magának! Ki beszél manapság szerelemről? - mondotta a nagykövet felesége.

- Mitévők legyünk? Ez az ostoba, régi divat még mindig tartja magát, - jegyezte meg Vronszkij.

- Annál rosszabb azoknak, a kik ehhez a divathoz alkalmazkodnak. Én csak józan házasságokat ösmerek, a melyek boldogok.

- Igen, csakhogy milyen sokszor megesik, hogy az ilyen józan házasságról elszáll a boldogság, mint a por, még pedig attól, hogy megjelenik az a szerelem, a melynek a jogosultságát nem ösmerték volt el, - mondotta Vronszkij.

- De hiszen voltaképpen azt nevezzük józan házasságnak, a mikor már mindakét fél kitombolta magát. Olyan ez, mint a vörheny. Át kell esni rajta.

- Akkor elébb meg kell tanulni épp úgy beoltani a szerelmet, mint a himlőt.

- Én fiatal koromban szerelmes voltam egy sekrestyésbe, - mondotta Mjachkája herczegné. - De igazán nem tudom, mi hasznom volt belőle.

- Nem, én tréfán kívül azt hiszem, ahhoz, hogy az ember a szerelmet megösmerje, előbb tévedni kell s aztán megjavulni, - szólt Betszi herczegné.

- Még a házasság után is? - kérdezte a nagykövet felesége tréfásan.

- A megbánásra sohase késő, - felelt a diplomata egy angol közmondással.

- Hiszen ez az, - kapta föl Betszi, - tévedni kell és megjavulni. Hát magának mi a véleménye erről? - fordult oda Annához, a ki ajkain alig észrevehető mosolylyal, szótlanúl hallgatta ezt az egész beszélgetést.

- Én azt hiszem, - szólott Anna, lehúzott keztyűivel játszva, - én azt hiszem, ha áll az, hogy ahány fej, annyi ész, akkor áll az is, hogy ahány szív, annyiféle szerelem.

Vronszkij Annára nézett és szorongó szívvel leste, mit fog mondani. Mint valami fenyegető veszedelem után, akkorát sóhajtott, mikor Anna ezt a pár szót kiejtette.

Anna egyszerre odafordult hozzá:

- Levelet kaptam Moszkvából. Azt írják, hogy Scserbaczkája Kiti nagyon beteg.

- Lehetséges? - kiáltott föl Vronszkij elkomorodva.

Anna szigorú pillantást vetett rá.

- Ez magát nem érdekli?

- Ellenkezőleg, nagyon is. Ha szabad tudnom, mit írnak róla? - kérdezte.

Anna fölkelt és odament Betszihez.

- Kérek egy csésze teát, - mondotta, s megállt a széke mellett.

Mialatt Betszi a teát töltötte, Vronszkij odalépett hozzá.

- Mit írnak tulajdonképpen? - ismételte.

- Sokszor elgondolom, hogy a férfiak nem is tudják, mi az a nemtelenség, s mégis mindig beszélnek róla, - mondotta Anna, a nélkül, hogy felelt volna neki. - Már rég meg akartam mondani magának,... - tette hozzá, s pár lépéssel odament és leült egy albumokkal telerakott szögletes asztalhoz.

- Nem egészen értem szavainak a jelentését, - mondotta, miközben odanyújtotta neki a csészét.

Anna odapillantott maga mellé a pamlagra, mire ő legott leült.

- Igen, már rég meg akartam mondani magának, - szólott, a nélkül, hogy ránézett volna: - maga nem szépen, sőt csúnyán, nagyon csúnyán viselte magát.

- Hát én tán nem tudom, hogy csúnyán viseltem magamat? De ki az oka, hogy így történt?

- És ezt ugyan mért mondja nekem? - kérdezte Anna, szigorú tekintettel.

- Hiszen tudja, hogy miért, - felelt Vronszkij bátran és örömmel, miközben találkozott a tekintetével s le nem vette róla a szemeit.

Nem ő, hanem Anna jött zavarba.

- Ez csak azt mutatja, hogy magának nincs szíve, - szólott Anna. De a pillantása azt mondta, hogy tudja, hogy van szíve, s éppen azért fél is tőle.

- Az, a miről az imént beszélt, csak tévedés volt, nem pedig szerelem.

- Jusson eszébe, hogy én megtiltottam, hogy ezt a csúnya szót kiejtse, - mondotta Anna összerezzenve; de legott megérezte, hogy ezzel az egyetlen szóval: megtiltottam, elárulta, hogy bizonyos jogokat követel magának vele szemben, s éppen ezért buzdítja őt arra, hogy szerelemről beszéljen. - Ezt már régen meg akartam magának mondani, - folytatta, elszántan a szeme közé nézve, és szinte lángolva az arczát perzselő pirosságtól, - és most csakis azért jöttem ide, mert tudtam, hogy itt van. Eljöttem megmondani magának, hogy ennek véget kell vetni. Én soha, senki előtt se pirultam, maga meg belevisz engem abba, hogy bűnösnek érezzem magamat valamiben.

Vronszkij ránézett, s meglepte őt arczának új, szinte átszelleműlt szépsége.

- Mit akar hát tőlem? - kérdezte egyszeriben és komolyan.

- Azt akarom, hogy menjen el Moszkvába és kérjen bocsánatot Kititől, - mondotta.

- Ezt maga nem akarja, - felelt Vronszkij.

Látta, hogy csak azt mondja, a mit magára erőszakol, nem pedig azt, a mit voltaképpen akar.

- Ha, - a mint állítja, - csakugyan szeret engem, - suttogta, - akkor tegye meg, hogy nyugodt lehessek.

Vronszkij arcza szinte sugárzani kezdett.

- Mintha bizony nem tudná, hogy maga nekem az egész életem; de nyugalmat, azt én nem tudok magának adni. Magamat, a szerelmemet,... azt igen. Nem is tudom magát és magamat külön elképzelni. Maga és én, az előttem egy. És én se magára, se másra nézve nem látom a nyugalom lehetőségét. Látom a lehetőségét a kétségbeesésnek, a boldogtalanságnak... vagy látom a lehetőségét a boldogságnak, még pedig milyen boldogságnak!... Vagy ez tán nem lehetséges? - tette hozzá szinte rebegve; de Anna azért meghallotta.

Minden lelkierejét arra összpontosította, hogy kimondja azt, a mit ki kellene mondania; de e helyett csak rajtafelejtette szerelemmel teljes pillantását és nem szólt semmit.

"No tessék! - gondolta magában ujongva Vronszkij. - Akkor, a mikor már-már kétségbeestem, a mikor úgy tetszett, hogy mindennek vége, - tessék! Szeret. S be is vallja, hogy szeret."

- Akkor tegye meg az én kedvemért, ne mondjon soha többé ilyeneket s legyünk jó barátok, - mondotta, szavakkal; de a pillantása egészen mást mondott.

- Barátok mi nem leszünk soha, ezt maga is tudja. De hogy vajon a legboldogabb vagy a legboldogtalanabb emberek leszünk-e, ez tisztán a maga kezében van.

Anna valamit akart mondani, de Vronszkij megelőzte:

- De hiszen én csak egyet kérek: jogot kérek arra, hogy remélhessek és gyötrődhessem, mint mostan; de ha még ez is lehetetlen: parancsoljon rám, hogy eltűnjek, s el fogok tűnni. Nem fog többé látni, ha terhére van a jelenlétem!

- Elűzni én nem akarom magát.

- Csak ne csináljon semmi változást. Hagyjon mindent úgy, a mint van, - mondotta reszkető hangon. - De ott jön az ura.

Csakugyan, ebben a perczben lépett a terembe Alexandrovics Alexej, az ő nyugodt és otromba járásával.

Egy pillantást vetett a feleségére és Vronszkijra, odament a ház úrnőjéhez, leült egy csésze tea mellé, s szokott lassú és mindig tisztán hallható hangján elkezdett beszélni, ösmert tréfás modorában kikezdvén valakit.

- Az ön Rambouillet-je egészen teljes, - mondotta, a társaságon végignézve, - csupa grácia és múzsa.

De Betszi herczegné nem szenvedhette ezt a hangot, ezt a sneering-et, mint a hogy' ő nevezte, s mint afféle okos háziasszony, tüstént belevitte őt egy komoly eszmecserébe, az általános védkötelezettségről. Alexandrovics Alexej hamarosan belemelegedett a társalgásba, s most már komolyan védelmébe vette az új ukázt Betszi herczegnével szemben, a ki megtámadta.

Vronszkij és Anna még mindig a kis asztalnál ültek.

- Kezd a dolog kissé illetlen lenni, - suttogta egy hölgy, a szemeivel Karenina, az ura és Vronszkij felé mutatva.

- Nos, mit mondtam, - felelt Anna barátnője.

De nemcsak ezek a hölgyek, hanem csaknem valamennyien, a kik ott voltak, sőt Mjachkája herczegné és maga Betszi herczegné is, ismételten odapillantottak a társaságból szinte kivált párocskára, mintha zavarta volna őket a dolog. Egyedül Alexandrovics Alexej nem nézett arra egyetlen egyszer sem, és semmi sem volt képes a figyelmét a megkezdett érdekes beszélgetéstől elvonni.

Betszi herczegné, mikor ezt az általános kellemetlen benyomást észrevette, más valakit ültetett oda a maga helyére, hogy Alexandrovics Alexejt tovább hallgassa, ő pedig odament Annához.

- Mindig csodálkozom azon a világosságon és szabatosságon, a melylyel az ura magát kifejezi, - mondotta. - Még a legtranscendentábilisabb fogalmak is érthetőkké lesznek, a mikor ő beszél.

- Óh igen! - hagyta jóvá Anna, a boldogság mosolyától sugározva, bár egy árva szót sem értett abból, a mit Betszi mondott. Átment a nagy asztalhoz és belevegyűlt az általános társalgásba.

Alexandrovics Alexej egy félórácska mulva odament a feleségéhez és megajánlotta neki, hogy menjenek együtt haza; de ő, a nélkül, hogy ránézett volna, azt felelte, hogy itt marad vacsorára. Alexandrovics Alexej meghajtotta magát és kiment.

Karenina kocsisa, egy bőrköntösös, vén és poczakos tatár, csak alig-alig tudta megfékezni az át meg át fázott, szürke nyergest, mely szinte toporzékolt a följáró előtt. Egy ott ácsorgó inas kinyitotta az ajtót. A kapus a külső ajtónál állott. Arkágyevna Anna, miközben gyors kis kezével kiszabadította a ruhája ujjának a csipkéit, melyek bundájának egyik kapcsába beleakadtak volt, félrebillentett fejjel és elragadtatással hallgatta azt, a mit Vronszkij, a ki őt lekísérte, beszélt.

- Maga voltaképpen semmit sem mondott; s én nem is kívánok semmit, - mondotta Vronszkij, - de azt tudja, hogy nekem nem barátság kell, az én számomra csak egy boldogság lehet az életben, az az egyetlen szó, a melyet maga annyira nem szeret... igen, a szerelem...

- Szerelem... - ismételte lassan, valami belső hangon, s miközben azzal a kapocscsal bíbelődött, legott hozzátette: - már csak azért se szeretem ezt a szót, mert én rám nézve nagyon is sokat jelent, sokkal többet, mint képzeli, - s belenézett az arczába. - A viszontlátásra!

Kezet nyújtott neki s gyors és ruganyos léptekkel elsuhant a kapus mellett s eltűnt a kocsiban.

A pillantása, kezének az érintése, szinte égette Vronszkijt. Megcsókolta a tenyerét azon a helyen, a hol ő megérintette volt, s boldogan ment haza abban a tudatban, hogy ezen az egy mai estén sokkal közelebb jutott czéljának az eléréséhez, mint az egész utolsó két hónapban.



VIII.

Alexandrovics Alexej semmi különöset és semmi illetlent se látott abban, hogy a felesége Vronszkijval külön asztalnál ült, és élénken társalgott vele valamiről; de a mint észrevette, hogy ezt mások ott a fogadószobában furcsának és illetlennek találták, egyszerre ő is annak fogta föl. Elhatározta tehát, hogy szóvá teszi a dolgot a felesége előtt.

Alexandrovics Alexej, miután hazatért, bement a dolgozószobájába, leült a karosszékébe, ott, a hol a papirvágó-késsel meg volt jelölve, felütötte a papizmusról szóló könyvet, s mint rendesen, olvasott vagy egy órahosszat; csak néha törülte meg a kendőjével magas homlokát, s rázta meg a fejét, mintha ki akart volna űzni belőle valamit. A szokott órában fölkelt, és rendbehozta éjjeli öltözékét. Arkágyevna Anna még nem volt otthon. A könyvvel a hóna alatt fölment; de ma este, a hivatalos ügyekre vonatkozó szokott gondolatok és kombinácziók helyett a feleségével volt tele a feje, és valami kellemetlenséggel, a mi vele történt. Szokása ellenére nem feküdt az ágyba, hanem összekulcsolt kezeit hátratéve, elkezdett föl és alá járni a szobákban. Nem tudott lefeküdni, mert érezte, hogy előbb föltétlenül még egyszer át kell gondolnia ezt az ujonnan fölmerült körülményt.

Alexandrovics Alexej nem volt féltékeny. Meggyőződése szerint a féltékenység csak sérti a nőt, s az embernek bizalommal kell lennie a felesége iránt. Hogy miért kell bizalommal lenni iránta, vagyis, hogy miért kell teljesen meggyőződve lennie arról, hogy fiatal felesége mindenkor csak őt fogja szeretni, azt nem kérdezte meg magától; de nem tapasztalt bizalmatlanságot, éppen mert bizalommal volt iránta, s mert rátukmálta magára, hogy ennek így kell lenni. Most pedig, ámbátor az a meggyőződése, hogy a féltékenység szégyenletes egy érzés, és hogy az embernek bizalmának kell lennie, nem ingott meg, mégis úgy érezte, hogy valami nem logikus és értelmetlen valamivel áll szemtől szembe, s nem tudta, mit kelljen tennie. Alexandrovics Alexej szemtől-szemben állott az élettel és annak a lehetőségével, hogy a felesége ő kívüle még mást is szeret, s ezt nagyon ostobának és érthetetlennek találta, mert ez maga volt az élet. Alexandrovics Alexej teljes világéletében a hivatalos körökben élt és dolgozott, a melyeknek csak az élet tükröződéseihez volt közük. És mindannyiszor, ahányszor magával az élettel összeütközésbe jött, félreállott. Most olyasféle érzés vett rajta erőt, a minőt az az ember érezhet, a ki nyugodtan ballag keresztül egy szakadékon átvezető hídon, és egyszerre észreveszi, hogy a híd szét van szedve s örvény tátong alatta. Ez az örvény volt - maga az élet, a híd pedig az a mesterkélt élet, a melyet Alexandrovics Alexej élt. Most először bukkantak föl előtte annak a lehetőségével kapcsolatos kérdések, hogy a felesége mást is szerethet, és szinte megréműlt tőlük.

A nélkül, hogy levetkőzött volna, szokott egyenletes lépteivel járt föl és alá az egyetlen lámpával világított ebédlő recsegő parkettjén, a sötét fogadószoba szőnyegén, a melyben csak a pamlag fölött függő, s nemrég készült arczképről verődött vissza egy kis fény, és a felesége szobájában, a melyben két szál gyertya szórt gyér világosságot rokonainak és barátnőinek az arczképeire, és az íróasztalán heverő s jól ismert apró csecsebecsékre. A felesége szobáján keresztül eljutott a hálószoba ajtajáig, a honnan visszafordult.

Sétájának minden fordulójánál, s legtöbbnyire a világos ebédlő parkettjén, megállt és így szólt magában: "Igen, a dolgot föltétlenűl el kell intézni, a végére kell járni, meg kell mondanom róla a véleményemet s az elhatározásomat." Ezzel visszafordult. "De hát mit mondjak meg voltaképpen? Micsoda elhatározásomat közöljem vele?" - kérdezte magától a fogadószobában, és nem talált rá választ. "Végre is, - tette föl a kérdést a felesége szobájában, mielőtt megfordult volna, - hát mi történt? Semmi. Anna sokáig beszélgetett vele. Nos és? Hát nem sok mindenkivel beszélhet-e egy nő a nagy világban? Aztán meg féltékenynek lenni annyit tesz, mint magát is, őt is lealacsonyítani", - mondotta magában, mikor belépett a felesége szobájába; de ez az okoskodás, a melynek azelőtt akkora súlya volt előtte, most úgyszólván semmit se nyomott a latban. S a hálószoba ajtajától megint visszafordult a terembe; de alig hogy belépett a sötét fogadószobába, valami hang azt súgta neki, hogy nem úgy áll a dolog, s hogy ha mások észrevették, kell valaminek lenni a dologban. S az ebédlőben megint így szólott magában: "Igen, a dolgot föltétlenűl el kell intézni, meg kell mondanom róla a véleményemet..." A fogadószobában, mielőtt megfordult volna, megint azt kérdezte: de hát hogyan? Azután meg ezt: de hát mi is történt voltaképpen? A felelet az volt, hogy: semmi, mire megint megemlékezett arról, hogy a féltékenység olyan érzés, mely a feleségét lealacsonyítja; a fogadószobában pedig ismét csak meggyőződött róla, hogy mégis csak van a dologban valami. A gondolatai, épp úgy, mint a teste, valóságos körforgást végeztek, a nélkül, hogy valami újra bukkantak volna. Ezt ő is észrevette, megdörzsölte a homlokát és leült a felesége szobájában.

Itt, a mint az asztalára nézett, a melyen legfölül egy malachitlapos puffancs és egy megkezdett levél hevert, egyszerre megváltoztak a gondolatai. Elkezdett gondolkozni ő róla, s arról, a mit gondol és érez. Először is élénken elképzelte az ő életét, gondolatait és vágyait, s azt a gondolatot, hogy neki egészen külön élete lehet, sőt kell is, hogy legyen, olyan rettenetesnek találta, hogy sietett azt kiverni a fejéből. Ez volt az az örvény, a melybe rettenetes volt belepillantania. Egy másik lény gondolat- és érzésvilágába belehelyezkedni, Alexandrovics Alexej előtt teljesen ösmeretlen szellemi tevékenység volt. S ezt a szellemi tevékenységet ő káros és veszedelmes képzelgésnek tartotta.

"Az egészben az a legborzasztóbb, - hogy éppen most, a mikor az én ügyem a vége felé közeledik (arra a tervre gondolt, a melynek a megvalósításán most fáradozott), s a mikor teljes nyugalomra és összes lelkierőmre szükségem volna, - éppen most szakad rám ez a képtelen izgalom. De mitévő legyek? Én nem vagyok azok közül az emberek közül való, a kik kiállják ugyan a nyugtalanságot és az izgalmat, de arra már nincs erejük, hogy a szeme közé nézzenek."

- Meg kell fontolnom és el kell döntenem a dolgot, s elvetnem a gondját, - mondotta hangosan.

"Az ő érzelmeire, valamint az arra vonatkozó kérdések, vajon mi történik és mi történhetik az ő lelkében, nem tartoznak rám, ez az ő lelkiismeretbeli dolga, mely a vallás keretébe vág", - mondotta magában, s arra a tudatra, hogy megtalálta azt a fogalomkört, a melyhez ez az újonnan fölmerűlt körülmény tartozik, nagy megkönnyebbűlést érzett.

"És így, - szólott magában Alexandrovics Alexej, - az ő érzelmeire s több effélére vonatkozó kérdések, ezek az ő lelkiismeretének a kérdései, a melyekhez nekem semmi közöm se lehet. Az én kötelességem egészen világosan körvonalozva van. Mint a család feje, olyan személy vagyok, a kinek kötelessége a családot vezetni, s a kit ezért felelősség is terhel; kötelességem rámutatni a veszedelemre, a melyet látok, inteni, sőt esetleg erőszakhoz is nyúlni. Kötelességem ezt neki megmondani."

És Alexandrovics Alexej fejében tisztán kialakult mindaz, a mit a feleségének majd mondani fog. De a mint a mondanivalóit még egyszer átgondolta, csak azon sajnálkozott, hogy háziügyekben és ilyen észrevétlen módon kell pocsékolnia az idejét s a szellemi erőit; de mindamellett, tisztán és szabatosan, mint valami jelentés, kialakult a fejében az elmondandó beszéd formája és teljes beosztása. "A következőket kell megmondanom neki: először a társadalmi vélemény és illendőség jelentőségének a magyarázata; másodszor a házasság jelentőségének vallási szempontból való kifejtése; harmadszor, a mennyiben szükséges, utalás arra a szerencsétlenségre, mely ebből kifolyólag a fiát érheti; negyedszer, utalás az ő maga boldogtalanságára." S a kezeit, tenyerével lefelé összekulcsolva, Alexandrovics Alexej a terem közepén megállt.

A lépcsőn női léptek közeledtek. Alexandrovics Alexej egyet nyújtózott, mire az ujjai az izületükben megroppantak.

Ez a művelet, - a kezek összekulcsolása és az ujjak megropogtatása, - mely nem volt egyéb rossz szokásnál, mindig megnyugtatta őt, és belezökkentette abba a határozottságba, a melyre most oly nagy szüksége volt. A kapuban egy érkező kocsi dübörgése hallatszott. Alexandrovics Alexej a terem közepén megállt.

A lépcsőn női léptek közeledtek. Alexandrovics Alexej, beszédére teljesen elkészülve állt ott, s összekulcsolt kezeivel kinyújtózva, leste, nem roppan-e még valami. Az egyik ujja csakugyan megroppant.

Már a lépcsőről behallatszó könnyed léptek zaja előtt megérezte a közeledését, s bár teljesen meg volt elégedve a beszédével, mégis megborzadt a küszöbönálló magyarázgatástól.



IX.

Anna lehorgasztott fejjel s a kámzsája bojtjaival babrálva közeledett. Az arcza átható fénynyel csillogott; de ez a fény nem volt derült, - inkább a sötét éjszakában pusztító tűzvész rémes fényére emlékeztetett. Mikor az urát megpillantotta, fölemelte a fejét, s mintha most ébredt volna föl, elmosolyodott.

- Te még nem vagy az ágyban? No, ez Isten csodája! - mondotta, levetette a kámzsáját, s a nélkül, hogy megállt volna, ment tovább az öltözőjébe. - Alexandrovics Alexej, ideje lefeküdni, - tette hozzá már onnan belülről.

- Anna, beszédem van veled.

- Velem? - kérdezte csodálkozva, kijött és rámeresztette a szemeit. - Vajon mi az? Miről van szó? - kérdezte és leült. - Hát csak rajta, beszélgessünk, ha olyan sürgős. Bár jobb volna aludni.

Anna csak beszélt, a mi a nyelvére jött, s maga is csodálkozott rajta, mikor hallotta, hogy milyen jól tud hazudni. Milyen egyszerűek és természetesek voltak a szavai, és mennyire valószínűvé tudta tenni, hogy egyszerűen csak aludni kívánkozik! Úgy érezte magát, mintha a hazugság áthatlan vértjébe lett volna öltözve. Érezte, hogy valami láthatatlan erő segíti és támogatja.

- Anna, figyelmeztetnem kell téged, - szólt az ura.

- Figyelmeztetned? - kérdezte Anna. - Ugyan mire?

Olyan egyszerűen, olyan vídáman nézett maga elé, hogy a ki nem ösmerte őt úgy, mint az ura, az semmi mesterkéltséget se vehetett észre szavainak sem a hangjában, sem a jelentésében. De ő reá nézve, a ki ösmerte őt, a ki tudta, hogy ha csak öt perczczel később is feküdt le a szokottnál, ezt ő már észrevette, és megkérdezte az okát, ő reá nézve, a ki tudta, hogy minden örömét, vídámságát és bánatát tüstént közölni szokta vele, ő reá nézve nagyon sokat jelentett az, hogy most látnia kellett, a mint sehogy sem akar tudomást venni az ő állapotáról, s egy árva szót sem akar elejteni magáról. Látta, hogy a lelke feneke, mely azelőtt mindig tárva volt, most el volt zárva előtte. Sőt a hangjából még azt is kivette, hogy ez legkevésbbé sem ejtette őt zavarba, sőt mintha egyenesen így szólt volna hozzá: igenis, el van zárva, s ennek így kell lenni, s így is lesz ezután. És olyan érzés fogta el most, a minőt az az ember érezhet, a ki hazatérve, zárva találja a lakását. "No, lehet, hogy tán még megkerül a kulcs", gondolta magában Alexandrovics Alexej.

- Figyelmeztetni akarlak, - mondotta halk hangon, - hogy meggondolatlanságod és könnyelműséged által esetleg ürügyet szolgáltathatsz a világnak arra, hogy rólad beszéljen. A Vronszkij gróffal ma este folytatott nagyon is élénk társalgásod, (határozottan és nyugodtan tagolva ejtette ki ezt a nevet), máris magára vonta a figyelmet.

Alexandrovics Alexej csak beszélt és belenézett a mosolygó, és a maguk kifürkészhetetlenségében rá nézve most rettenetes szemekbe, s már beszédközben érezte szavainak teljes czéltalanságát és hiábavalóságát.

- Te mindig ilyen vagy, - felelt Anna, mintha az utolsó szavakat kivéve, éppenséggel semmit sem értene abból, a mit hallott. - Hol az nincs kedvedre, ha unatkozom, hol meg az, ha mulatok. Most nem unatkoztam. Tehát ez az, a mi bánt?

Alexandrovics Alexej összerezzent s összekulcsolta a kezeit, hogy megropogtassa őket.

- Jaj, kérlek, csak ne ropogtasd az ujjaidat, tudod, hogy nem szenvedhetem, - mondotta Anna.

- Anna, vajon te vagy-e az? - mondotta Alexandrovics Alexej halkan, s erőt vevén magán, megszakította kezeinek megkezdett mozdulatát.

- De hát mi lelt? - kérdezte Anna őszinte és furcsa csodálkozással. - Mit akarsz tőlem?

Alexandrovics Alexej elhallgatott s kezével megdörzsölte a homlokát és a szemeit. Azt látta, hogy a helyett, a mit cselekedni akart, hogy tudniillik visszatartsa a feleségét egy, a világ fölfogása szerint: ballépéstől, önkéntelenül is azon ütközött meg, a mi voltaképpen a felesége lelkiismeretbeli dolga volt, s így valami képzelt fal ellen viaskodott.

- Én csak a következőket akarom neked mondani, - folytatta hideg nyugalommal, - és kérlek, légy szíves meghallgatni. Én, a mint te is tudod, a féltékenységet sértő és lealázó érzésnek tartom, s azért nem is engedem magamat soha általa vezéreltetni; de vannak az illendőségnek bizonyos szabályai, a melyeket nem lehet megszegni büntetlenűl. Ma, én ugyan nem vettem észre, de az után a benyomás után ítélve, a melyet az egész társaságon tapasztaltam, észrevették valamennyien, hogy nem viselted magadat egészen úgy, a mint kellett volna.

- Komolyan mondom, semmit sem értek az egészből, - szólt Anna vállat vonva. "Neki tökéletesen mindegy, - gondolta magában. - De a társaságban észrevették, s ez bántja őt." - Talán beteg vagy, Alexandrovics Alexej, - tette hozzá, fölkelt s az ajtó felé indult; de az ura pár lépést tett előre, hogy föltartóztassa.

Olyan csúnya és sötét volt az arcza, a minőnek Anna még sohase látta. Megállott hát és hátraszegve a fejét, gyors kezeivel elkezdte kiszedegetni a hajából a hajtűket.

- Nos, hadd hallom, mi lesz, - mondotta nyugodtan és gúnyosan. - Sőt mondhatom, érdeklődéssel hallgatom, mert nagyon szeretném tudni végre, hogy miről van szó.

Csak beszélt, és maga is csodálkozott azon a természetes, nyugodt és közvetlen hangon, a melyen beszélt s azokon a válogatott szavakon, a melyeket használt.

- Ahhoz, hogy érzelmeidnek minden részletébe behatoljak, nincsen jogom, de hiábavalónak, sőt károsnak is tartanám, - szólalt meg Alexandrovics Alexej. - Ha az ember úgy a lelkében vájkál, gyakran hoz napfényre olyan dolgokat, a melyek, jobb volna, ha észrevétlenűl maradnának. Az érzelmeid, - az a te lelkiismereted dolga; de én úgy magam előtt, mint te előtted és az Isten előtt is köteles vagyok rá, hogy téged a kötelességeidre figyelmeztesselek. A mi életünket nem az emberek fűzték össze, hanem az Isten. Ezt a köteléket csak bűn szakíthatja széjjel, az ilyesfajta bűn pedig maga után szokta vonni a büntetését.

- Semmit sem értek az egészből. Jaj, Istenem, mennyire szeretnék már aludni! - mondotta és szaporán babrált a hajával, a még bennmaradt hajtűket keresgélve benne.

- Anna, az Isten szerelméért, ne beszélj így, - szólott Alexandrovics Alexej szelíden. - Lehet, hogy tévedek, de hidd el, hogy a mit mondok, azt magamért és te érted egyaránt mondom. Hiszen az urad vagyok és szeretlek.

Anna arcza megtisztúlt egy pillanatra és kialudt a tekintetében az a gúnyos szikra; de a szeretlek szó megint megzavarta. Gondolta magában: "Szeret? Hát tud ő szeretni? Ha nem hallotta volna, hogy van a világon szerelem, nem is használta volna ezt a szót soha. Hiszen fogalma sincs róla, mi a szerelem."

- Alexandrovics Alexej, komolyan mondom, nem értem, - ismételte. - Mondd meg nyíltan, mit akarsz...

- Bocsáss meg, hadd fejezzem be. Én szeretlek téged. De itt nem én rólam van szó; a főszemélyek itt - a fiúnk és te. Ismétlem, könnyen meglehet, hogy teljesen hiábavalóknak és nem helyénvalóknak fogod találni a szavaimat; lehet, hogy tévedésből származnak. Ha csakugyan így van, akkor bocsánatot kérek tőled. De ha te magad is úgy érzed, hogy van, habár csak a legcsekélyebb alapjuk is, úgy arra kérlek, fontold meg jól a dolgot, s ha úgy sugallja a szíved, tégy vallomást nekem...

Alexandrovics Alexej maga se vette észre, hogy egészen mást mondott, mint a mire készült.

- Nekem nincs mit vallanom. De meg... - tette hozzá gyorsan s csak nagynehezen tudta visszatartani a nevetést, - igazán ideje aludni.

Alexandrovics Alexej fölsóhajtott, s a nélkül, hogy csak egy szót is szólt volna többet, bement a hálószobába.

Mikor Anna utána ment, ő már feküdt. Az ajkai szigorúan össze voltak szorítva, s a szemei rá se pillantottak. Anna lefeküdt az ágyába s minden pillanatban várta, hogy megint beszédbe ered vele. Tartott is tőle, de meg kívánta is, hogy úgy legyen. De Alexandrovics Alexej hallgatott. Anna sokáig gondolt rá, utóbb teljesen megfeledkezett róla. Egészen másra kezdett gondolni, maga előtt látta őt, és érezte, a mint erre a gondolatra megtellett a szíve izgalommal és bűnös örömmel. Egyszerre nyugodt és egyenletes szuszogást hallott. Az első pillanatban, mintha maga Alexandrovics Alexej is megijedt volna a maga szuszogásától, elhallgatott; de vagy két lélekzetvételt kihagyva, újra fölhangzott a szuszogás egyenletes nyugalommal.

- Késő, már késő, - suttogta Anna mosolyogva. Sokáig feküdt ott mozdulatlanúl, nyitott szemekkel, a melyeknek a csillogását, úgy tetszett neki, még ő maga is látta a sötétben.



X.

Ettől az időtől fogva Alexandrovics Alexej és a felesége számára egészen új élet kezdődött. Semmi különös nem történt. Anna, mint mindig, eljárt a nagyvilágba, különösen gyakran fordult meg Betszi herczegnőnél, s mindenütt találkozott Vronszkijval. Alexandrovics Alexej látta ezt, de nem tehetett ellene semmit. Minden olyan kísérletével, mely arra irányúlt, hogy őt a helyzet megbeszélésére hívja ki, Anna valami derült értelmetlenségnek áthatlan falát állította szembe. Külsőleg minden ugyanaz volt, de egymáshoz való benső viszonyuk teljesen megváltozott. Alexandrovics Alexej, a ki az állami tevékenység terén olyan erős ember volt, itt teljesen gyöngének érezte magát. Mint a bika, alázatosan lehorgasztott fejjel várta a bárdot, mely, mint érezte, ott lebegett a feje fölött. Valahányszor erre kezdett gondolni, úgy érezte, hogy még egy kísérletet kell tennie, hogy jósággal, gyöngédséggel és rábeszéléssel még van remény, hogy megmentheti, észretérítheti őt, és nap-nap után készülődött, hogy majd beszél vele. De ahányszor csak elkezdett vele beszélni, érezte, hogy a gonoszságnak és a hamisságnak az a szelleme, mely Annán uralkodott, őt is hatalmába kerítette, s egyáltaljában nem úgy szólott hozzá, a hogy' voltaképpen szólani akart. Önkéntelenül is a tréfálkozás szokott hangján beszélt, mintha gúnyolódnék azon, a ki esetleg így beszélne. Ezen a hangon pedig lehetetlen volt megmondania azt, a mit mondania kellett volna.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -



XI.

Az, a mi Vronszkijra nézve csaknem egy egész esztendő óta, életének minden addigit pótló, egyetlen és kizárólagos vágya volt; az, a mi Anna előtt a boldogságnak egy lehetetlen, irtózatos, de annál bűnösebb ábrándja volt, ez a vágy valóra vált. Vronszkij sápadtan, remegő állal állott ott mellette és könyörgött neki, hogy nyugodjék meg, bár hogy miben és mitől, azt maga se' tudta.

- Anna! Anna! - ismételgette reszkető hangon, - Anna, az Istenért!...

De minél hangosabban beszélt, Anna annál mélyebbre horgasztotta le valamikor büszke és vídám, most azonban szégyenkező fejét, s teljesen összetörve, a pamlagról, a melyen ült, lefordult a földre, a lábaihoz; ha Vronszkij meg nem fogja, lerogy a szőnyegre.

- Én Istenem! Bocsáss meg nekem! - szólott zokogva s a keblére szorította Vronszkij kezét.

Annyira hibásnak és bűnösnek érezte magát, hogy nem tehetett egyebet, mint hogy megalázkodjék és bocsánatért esedezzen; ő rajta kívül pedig most senkije se volt az életben s így hozzá intézte bocsánatért való rimánkodását. A mint rápillantott, szinte testileg is érezte megaláztatását, s nem tudott többet szólni. Vronszkij pedig azt érezte, a mit a gyilkos érezhet, mikor látja a testet, melyet ő fosztott meg az élettől. Ez az élettől megfosztott test az ő szerelmük, az ő szerelmüknek első időszaka volt. Volt valami iszonyatos és visszataszító az arra való visszaemlékezésben, hogy mi is az voltaképpen, a mit a szégyennek evvel a borzalmasan nagy árával fizettek meg. A lelki meztelenségén érzett szégyen súlya nehezedett rá, s ez átragadt Vronszkijra is. De minden iszonyat ellenére is, a mit a gyilkos a meggyilkolt teste fölött érez, darabokra kell vágni, el kell rejteni ezt a testet s ki kell használni azt, a mit a gyilkos gyilkosságával szerzett.

És a gyilkos, haraggal, szinte szenvedélylyel eltelve, veti rá magát erre a testre, s rángatja, vagdossa; így tett ő is, és csókokkal borította el Anna arczát és vállait. Anna csak szorongatta a kezét és meg se mozdult. Igen, ezek a csókok voltak azok, a mit e szégyen árán megvásároltak. "Igen, és ez a kéz, a mely örökre az enyém lesz, - az én bűntársamnak a keze." Fölemelte ezt a kezet és megcsókolta. Vronszkij térdre ereszkedett s látni akarta az arczát, de Anna eltakarta és nem szólt semmit. Végre, mintha erőt vett volna magán, fölkelt és eltaszította őt magától. Az arcza még mindig olyan szép volt, de annál szánalmasabb.

- Mindennek vége, - mondotta. - Most már rajtad kívül nincs semmim. Ne feledd.

- Nem feledkezhetem meg arról, a mi nekem az életem. Ennek a boldogságnak egyetlen pillanatáért...

- Micsoda boldogság! - szólt Anna undorral és iszonyattal, mely Vronszkijra is átragadt. - Az Istenért, szót se, szót se többet.

Gyorsan fölkelt és félrehúzódott tőle.

- Szót se többet, - ismételte, s arczán a hideg kétségbeesésnek reá nézve furcsa kifejezésével vált el tőle. Érezte, hogy ebben a pillanatban képtelen szavakba foglalni a szégyennek, az örömnek s az új életbe való belépéstől való réműletnek az érzését, s nem is akart beszélni róla, nehogy gyarló szavaival ezt az érzést meggyalázza. De később, még másnap, harmadnap is, nemcsak hogy nem talált szavakat, a melyekkel ezeknek az érzelmeknek teljes szövevényességét kifejezhette volna, de még gondolatai sem akadtak, a melyek révén magában megfontolhatta volna mindazt, a mi a lelkét nyomta.

Így szólott magában: "Nem, most nem tudok erről gondolkozni; később tán, majd ha nyugodtabb leszek." Csakhogy ez a gondolatok számára való nyugodtság sohase következett be; valahányszor fölbukkant a fejében az a gondolat, hogy mit cselekedett, mi lesz most vele, s mit kellene tennie, rémület fogta el s legott elűzte magától ezeket a gondolatokat.

- Később, később, - mondogatta, - majd ha nyugodtabb leszek.

Viszont álmában, a mikor nem volt hatalma a gondolatain, a maga teljes és szörnyű meztelenségében tárult föl előtte a helyzete. Volt egy álma, mely csaknem minden éjjel meglátogatta. Azt álmodta, hogy egyszerre mindaketten az urai voltak s elhalmozták őt gyöngédségükkel. Alexandrovics Alexej, miközben kezeit csókolta, sírt s azt mondotta: milyen jó most! Vronszkij Alexej is ott volt, s ő is az ura volt: ő pedig csak azon csodálkozott, hogy ez olyan lehetetlennek látszott eddig előtte, s mosolyogva magyarázgatta nekik, hogy ez most így sokkal egyszerűbb, s hogy most mindaketten boldogok és elégedettek. De ez az álom, mint a lidércznyomás nehezedett rá a lelkére, s réműlten ébredt föl belőle.



XII.

Levin az első időben, azután, hogy Moszkvából visszatért, a mikor még mindannyiszor összerezzent és elpirult, valahányszor a kapott kosár szégyene az eszébe jutott, így szólott magában: "Ugyanígy pirultam és reszkettem, s éppen így mindent elveszettnek hittem, a mikor egyest kaptam a physikából, és megbuktam; éppen így elveszettnek hittem magamat, mikor egy dolgot, melyet a húgom bízott rám, elrontottam. Nos és? - most, hogy elmúltak az évek s ezek a dolgok eszembe jutnak, csak azon csodálkozom, hogy' tudott engem az ilyesmi elkeseríteni. Ugyanígy lesz evvel a szomorúsággal is. Múlik majd az idő, s teljesen közönyössé leszek iránta."

De elmúlt három hónap s még mindig nem lett közönyössé iránta, s épp oly fájdalommal gondolt vissza rá, akárcsak az első napokban. Nem bírt megnyugodni, mert bár oly régóta ábrándozott a családi életről, s annyira érettnek tartotta rá magát, még mindig nőtlen volt, s tán távolabb állott a házasságtól, mint valaha. Maga is fájdalmasan érezte, úgyszintén azok is, a kik körülötte voltak, hogy az ő korában már nem jó az embernek egyedül lenni. Eszébe jutott, a mint Moszkvába való elutazása előtt egyízben így szólott volt Nikoláj nevű juhászához, egy naivlelkű parasztemberhez, a kivel szeretett olykor elbeszélgetni: "Nos hát, Nikoláj! Meg akarok házasodni", s a mint Nikoláj, mintha olyasmiről lett volna szó, a mihez semmi kétség se fér, sietve így felelt neki: "Rég ideje volna már, Dmitrics Konsztantin". De a házasság most messzebb volt tőle, mint valaha. A hely le volt foglalva, s most, mikor úgy képzeletben megpróbált az ismerős leányok közül valaki mást állítani arra a helyre, érezte, hogy ez teljességgel lehetetlen. Ezenkívül a visszaemlékezés a kosárra és arra a szerepre, a melyet ő az egész dologban játszott, még a szégyen érzésével is gyötörte őt. Bárhogy' mondogatta is magának, hogy ő az egész dologban éppenséggel nem hibás, ez a visszaemlékezés, más, ehhez hasonlóan szégyenletes visszaemlékezésekkel egyetemben mindig megrezzentette és pirulásra késztette. Mint minden más ember múltjában, az övében is voltak olyan rossz cselekedetek, a melyekért kellett, hogy furdalja a lelkiismeret; de a más, cselekedetekre való visszaemlékezések távolról sem gyötörték annyira, mint ez az egyetlen jelentéktelen és szégyenletes visszaemlékezés. Ezek a sebek sohase hegedtek be. S ezek mellé a visszaemlékezések mellé most még a kapott kosár és az a szánalmas helyzet is sorakozott, a melyben ő mások előtt azon az estén lehetett. De az idő és a munka megtette a magáét. A nyomasztó visszaemlékezéseket mind jobban és jobban elhomályosították benne a falusi élet jelentéktelennek látszó és mégis fontos eseményei. Hétről-hétre ritkábban jutott eszébe Kiti. Türelmetlenűl várta a hírt, hogy már férjhezment, vagy hogy a legközelebbi napokban férjhez fog menni, azt remélvén, hogy ez a hír, mint a foghúzás, egyszeriben teljesen meg fogja őt gyógyítani.

Ekközben beköszöntött a tavasz, kellemesen és gyönyörűen, a tavasz szokott várakozásai és csalódásai nélkül, egyike azoknak a ritka tavaszoknak, a melyeknek egyformán örül növény, állat és ember. Ez a gyönyörű tavasz még jobban föllelkesítette Levint s megerősítette őt abban a szándékában, hogy mindavval szakít, a mi elmúlt, s szilárd alapokra fekteti és teljesen függetlenűl rendezi be a maga magános életét. Ámbár azok közül a tervek közül, a melyekkel a falujába visszatért, sokat nem valósított meg, de a legfontosabbat, az élet tisztaságát sikerült visszaállítania. Nem érezte többé azt a szégyent, mely a kudarczok után rendszerint gyötörni szokta, s bátran nézhetett az emberek szeme közé. Még februárban levelet kapott Nikolajevna Máriától, a melyben arról értesíti, hogy a Nikoláj egészsége rosszúl áll, s hogy nem akarja magát gyógyíttatni. Erre a levélre Levin legott elutazott hozzá Moszkvába és sikerült őt rávennie, hogy orvoshoz forduljon, s elmenjen valami külföldi fürdőbe. Oly pompásan sikerült Nikolájt rábeszélnie, s a nélkül, hogy őt evvel fölingerelje, neki az útra pénzt kölcsönöznie, hogy ebben a tekintetben teljesen meg volt magával elégedve. A gazdaságon, mely tavaszszal különösen nagy gondot igényelt, s az olvasáson kívül, Levin ezen a télen még egy gazdasági munka megírásába is belekapott, a melynek az volt az alapeszméje, hogy a gazdaságban a munkás egyénisége éppen úgy adott tényezőnek veendő, mint az éghajlat és a talaj, s hogy következésképpen a tudománynak a gazdaságra vonatkozó összes föltevései nem pusztán a talaj és az éghajlat, hanem a talaj, az éghajlat s a munkás határozott és változhatatlan jellemének az adataiból vezetendők le. Úgy, hogy az élete a magányosság ellenére, vagy tán éppen a magányosság következtében, rendkívül tartalmas volt; csak néha érzett valami kielégítetlen vágyat arra, hogy a fejében kavargó gondolatokat Mihajlovna Agafján kívül mással is közölje, mert tudnivaló, hogy vele is nem ritkán vitatkozott természettani, gazdasági és különösen bölcseleti kérdésekről; a bölcselet volt ugyanis Mihajlovna Agafjának egyik legkedvesebb tárgya.

A tavasz sokáig nem tudott kibontakozni. A nagybőjt utolsó heteiben derült és fagyos volt az idő. Napközben a napon olvadt, de éjjelenkint hét fokra szállott alá a hideg; olyan feneketlen volt a sár, hogy szekéren jártak az úttalan utakon. A húsvét aztán hóval köszöntött be. De ünnep másodnapján egyszerre langyos szél kerekedett, fölszállt a köd s három nap és három éjszaka szakadt a szeles, langyos eső. Negyednapra elállt a szél és sűrű, szürke köd ereszkedett alá, mintha csak a természetben történt változás titkait akarta volna eltakarni. Ebben a ködben eltakarodtak a vizek, megpattant és elvonult a jég, gyorsabb rohanással siettek tova a zavarosan tajtékzó patakok, s estére a Krasznája Gorjkán meghasadt a köd, bárányfelhőkké foszlottak szét a fellegek, kiderült, s kibontakozott az igazi tavasz. Reggelre kelve a ragyogó nap hamarosan megolvasztotta a vizeket takaró vékony jégkérget, s az egész langyos levegő szinte remegett az új életre támadt föld párolgásától. Kizöldült a tavalyi, s az ezernyi apró tűben kiserkedő fiatal fű, kipattantak a hófa, a ribizke- s a tapadó és fűszeres nyírfa rügyei, s az aranyos virággal teleszórt fiatal hajtások közt újra szabaddá lett méhek zümmögtek. Láthatatlan pacsirták daloltak a jégtől megtisztúlt tarlók s a zöldelő rétek bársonya fölött, az itt rekedt sötétbarna vízzel elborított laposak és mocsarak fölött följajdultak a bíbiczek, s tavaszi örömrivalgással darvak és vadlibák szálltak tova a magasban. Megbődűlt a réteken legelésző s helyenkint még téli szőrrel takart marha, bégető és gyapjukat hullató anyjuk mellett görbelábú báránykák futkostak, a tó partján jókedvű asszonynépség szava pattogott, az udvarok táján nagyokat döngtek az ekéket és boronákat tatarozó parasztok szekerczéi. Beköszöntött az igazi tavasz.



XIII.

Levin fölhúzta nagy csizmáit, s ezúttal először nem a bundáját, hanem meleg posztókabátját, s átgázolva patakokon, melyek a napfényben csillogva, szemeit majd elvakították, hol jégen, hol ragadós sárban járva, kiment a gazdaságba.

A tavasz a szándékok és a tervezgetések időszaka. És Levin, mikor a házából kilépett, éppen úgy, mint tavaszszal a fa, mely még nem tudja, hogy duzzadó rügyeibe zárt fiatal ágai és hajtásai hogyan és hova fognak fejlődni, maga se volt még egészen tisztában vele, hogy miféle vállalkozásokba fog most kedves gazdaságában belebocsátkozni, de érezte, hogy a legszebb tervekkel és szándékokkal van tele. Mindenekelőtt a marha-állományt ment el megnézni. A tehenek, melyeket kieresztettek volt az alomudvarba, vedlett, sima szőrükkel csillogva sütkéreztek a napon, s nagyokat bődülve kéredzkedtek ki a rétre. Miután Levin kigyönyörködte magát a teheneiben, melyeket tetőtől-talpig, a legapróbb részletekig ösmert, megparancsolta, hogy hajtsák ki azokat a rétre, az alomudvarba meg a borjakat eresszék ki. A csordás vídáman elszaladt, hogy készüljön ki a rétre. A csordás-asszonyok fölkapták a rokolyájukat, s meztelen, fehér lábaikkal, a melyeket még nem barnított volt meg a nap, a sárban gázolva, vesszővel a kezükben futkostak a tavaszi ujjongástól kapatos és bőgő borjak után s terelték őket ki az udvarra.

Miután megnézte az idei szaporulatot, mely rendkívül szép volt, - a korai borjak majd akkorák voltak, mint egy paraszt-tehén, Pava leánya pedig háromhónapos korára fölért egy esztendős tinóval, - Levin megparancsolta, hogy hozzanak ki egy vályút és tegyenek szénát a szénatartóba. De kisült, hogy azok a szénatartók, melyeket még az őszszel csináltak a télen nem használt alomudvar számára, összetörtek. Elküldött az ácsért, a kinek az ő rendelkezései szerint most a cséplőgépen kellett volna dolgoznia. De kisült, hogy az ács a boronákat tatarozta, a melyeknek pedig már farsang hetében készen kellett volna lenniök. Ez nagyon bosszantotta Levint. Bosszankodott, hogy minduntalan ismétlődtek a gazdaságban ezek a rendetlenségek, a melyek ellen annyi esztendeig teljes erejével küzdött. A szénatartókat, melyekre télen nem volt szükség, mint megtudta, az igásjószág istállójába vitték, a hol aztán összetörtek, mert gyöngén voltak összetákolva. Kiderült ebből azonkívül az is, hogy a boronákat és más egyéb gazdasági szerszámokat, a melyeket parancs szerint még a tél folyamán kellett volna megvizsgálni és kitatarozni, s a melyek számára külön három ácsot fogadtak, nem voltak kitatarozva, s a boronákat akkor javítgatták, a mikor már menni kellett volna boronálni. Levin elküldött az intézőért; de legott maga is elindult, hogy őt fölkeresse. Az intéző, a ki épp úgy ragyogott az örömtől, mint ezen a napon minden, kivarrott báránybőr-bekecsben jött a szérűskert felől s egy szalmaszálat tördelt az ujjai közt.

- Miért nincs az ács a cséplőgépnél?

- Már tegnap akartam jelenteni: a boronákat kell rendbehozni. Nyakunkon a szántás.

- Hát a tél mirevaló?

- Mire kell most az ács?

- Hova lettek a borjú-állásból a szénatartók?

- Megmondtam, hogy vigyék a helyükre. De beszélhet az ember az ilyen népségnek! - fakadt ki az intéző, s legyintett a kezével.

- Nem az ilyen népségnek, hanem az ilyen intézőnek! - mondotta Levin fölpattanva. - De hát akkor minek is tartom! - kiáltott rá. De eszébe jutván, hogy evvel semmire se megy, közepén abbahagyta a mondókáját, s csak fölsóhajtott. - Nos hát, lehet-e már vetni? - kérdezte rövid szünet után.

- A Turkinán túl holnap vagy holnapután már lehet.

- És a here?

- Elküldtem Vaszilijt és Miskát, azok majd elvetik. Csak azt nem tudom, átjutnak-e a feneketlen sáron.

- Hány deszjatint?

- Hatot.

- Mért nem valamennyit? - kiáltott föl Levin.

Hogy csak hat deszjatint vetettek be herével és nem húszat, ez még bosszantóbb volt. Úgy az elmélet, mint a saját tapasztalatai szerint is, a here csak akkor volt szép, ha lehetőleg korán, csaknem hó alá vetették el. S ezt Levin soha nem tudta elérni.

- Nincs emberem. Mit csináljak ennyi emberrel? Ma is hárman nem jöttek el. Itt jön Szemjon...

- No, te is ott hagyhattad volna a szalmát.

- Ott is hagytam.

- Hát az emberek hol vannak?

- Öten tárgyát (ez annyit jelentett, hogy trágyát) kevernek. Négyen meg a zabot forgatják, hogy meg ne dohosodjék, Dmitrics Konsztantin.

Levin nagyon jól tudta, hogy ez a "hogy meg ne dohosodjék" annyit jelentett, hogy a vetésre szánt angol zabot elrontották, - megint nem tették meg azt, a mit parancsolt.

- De hiszen még bőjtkor mondtam, hogy csöveket!... - kiáltott föl.

- Tessék csak megnyugodni, mindent a maga idejében.

Levin bosszúsan legyintett a kezével, elment a hombárba, megnézte a zabot s visszatért az istállóhoz. A zab még nem romlott el. De a munkások lapátokkal forgatták, pedig egyszerűen le is ereszthették volna az alsó hombárba. Miután Levin ezt elrendelte, s a munkások közül kettőt elküldött a here-vetéshez, az intéző által gerjesztett haragja valamelyest lecsillapult. De meg a nap is olyan gyönyörű volt, hogy nem lehetett haragudni.

- Ignat! - kiáltott oda a kocsisnak, a ki felgyűrt ingujjal mosta a hintót a kútnál. - Nyergelj szaporán...

- Melyiket parancsolja?

- Akár a Kolpikot.

- Igenis.

Mialatt a lovát nyergelték, Levin megint magához intette a körülötte settenkedő intézőt, hogy megbéküljön vele, s elkezdett neki a küszöbönálló tavaszi munkákról és gazdasági terveiről beszélni.

A trágyahordást valamivel előbb kell kezdeni, hogy a korai szénagyűjtésig minden meglegyen. Az ekékkel azt a távolfekvő darab földet kell fölszántani, mely ugarnak marad. A szénát nem felesekkel, hanem napszámosokkal kell lekaszáltatni.

Az intéző mindezt figyelmesen végighallgatta és szemlátomást erőlködött, hogy a gazda intézkedéseit helyeselje; a mellett azonban megint olyan reménytelen és szomorú képet vágott, a mely Levint, bár már nagyon jól ismerte, mindig fölháborította. Mintha csak azt mondta volna: ez mind szép és jó, egyébiránt, a mit az Isten ad.

Semmi se keserítette el Levint annyira, mint ez a modor, mely azonban minden intézőben megvolt, a ki csak megfordult nála. Valamennyien egyformán viselkedtek a szándékaival szemben, úgy, hogy most már nemhogy bosszankodott, de valósággal elkeseredett, s még nagyobb lelkesedést érzett magában arra, hogy evvel az ösmeretlen elemi erővel megküzdjön, a melyet nem is tudott másként megnevezni, mint: "a mit az Isten ad", s a mely állandóan ellenszegült neki.

- Már a mennyire lehet, Dmitrics Konsztantin, - szólott az intéző.

- Hát aztán mért ne lehetne?

- Föltétlenül kell még vagy tizenöt munkást fogadni. De nem jönnek. Ma voltak ugyan itt, de fejenkint hetven rúbelt kérnek egy nyárra.

Levin elhallgatott. Megint szemben állott vele az az erő. Tudta, hogy akárhogy' próbálgatták is, negyven, harminczhét, harmincznyolcz munkásnál többet a mostani árak mellett nem fogadhattak; negyvenet fogadtak, de többet nem. Mindamellett megpróbált tovább küzdeni.

- Küldjenek el Szurába, Csefirovkába, ha nem jönnek. Keresni kell.

- Küldeni csak küldenék, - szólt Fedorovics Vaszilij. - De a lovaink is el vannak csigázva.

- Majd veszünk. Egyébiránt tudom én azt, - tette hozzá mosolyogva, - hogy maga mindent csak kicsinyel és rosszal; de az idén már nem engedem ám, hogy a maga feje után járjon. Magam intézek mindent.

- A mi azt illeti, azt tartom, eddig is nyitva voltak a szemei, Dmitrijevics Konsztantin. Nekünk csak jobb, ha mindenen rajt' a gazda szeme...

- Tehát a Berjozovij Doly mellett vetik a herét? Elmegyek és megnézem, - mondotta, s fölpattant Kolpikra, a kis tömzsi fakóra, melyet a kocsis akkor vezetett elő.

- A folyón nem bír ám átmenni, Dmitrics Konsztantin, - kiáltott utána a kocsis.

- Akkor hát megyek az erdőn keresztül.

És Levin derék és pihent lovacskájának, mely meg-meghorkant a tócsák fölött és buzgón belefeküdt a szárba, szapora ügetésével a sáros udvaron keresztül kilovagolt a kapun s a földekre ért.

Ha már a marha-állások közt s a baromfi-udvarban is jókedve volt Levinnek, úgy ez a jókedv künn a földeken csak fokozódott. Buzgón poroszkáló lovacskáján egyenletesen imbolyogva, s a hó és a levegő frisseségével vegyes langyos illatot teli tüdővel élvezve, mikor a szétfolyó lábnyomokkal teleszórt, s itt-ott behorpadt és omlós hóréteggel borított úton keresztülment az erdőn, minden egyes mohostörzsű s duzzadt rügyekkel pompázó fájának megörült. Mikor az erdőből kiért, mint sima bársonyszőnyeg, beláthatatlan messzeségben terült el előtte az egyetlen kopár folt vagy pocsolya nélkül való zöld vetés, melyet csak itt-ott, a mélyedésekben piszkoltak be az olvadó hó maradványai. Még az se haragította meg, hogy egy paraszt gebét meg egy esztendős csődörcsikót látott, a mint a vetésébe gázoltak, (egy szembejövő paraszttal elkergettette őket), a paraszt Ipatnak furcsa és ostoba felelete se bosszantotta, a kivel találkozott, és megkérdezte tőle: - Nos, Ipat, lehet-e vetni nemsokára? - Szántani kell előbb, Dmitrics Konsztantin, - felelt Ipat. - Minél tovább ment, annál jobb kedve kerekedett, s a gazdasági terveknek egész serege, - egyik szebb, mint a másik! - villant meg a fejében: rézsút a déli oldalra cserjékkel szegni be az összes földeket, hogy a hó össze ne verődhessék alattuk; kihasítani vagy hat tagot ugarnak és hármat tartaléknak szénatermelésre, a tag végében aklokat építeni, tavat ásni, s a trágyázás érdekében hordozható karámokat csinálni a marha számára. Akkor azután háromszáz deszjátint bevetni búzával, százat burgonyával és százötvenet herével, úgy, hogy egyetlen kimerült deszjatin se legyen közte!

Ilyen ábrándokkal eltelve, s lovát, nehogy a vetést letiporja, óvatosan a mesgyéken át vezetve, elérkezett a munkásokhoz, a kik a herét vetették. A vetőmaggal megrakott talyiga nem a mesgyén, hanem a szántáson állott, s a téli búzavetést kivájták a kerekek s legázolták a lovak. Mindakét munkás a mesgyén ült s nyilván egy közös pipából pöfékelt. A föld, a melylyel a magot keverték, nem volt összemorzsolva, hanem göröngyökké fagyva vagy tapadva hevert a talyigán. A gazdát megpillantván, az egyik munkás, Vaszilij, odament a talyigához, Miska pedig elkezdett vetni. Ez se volt éppen rendjén, de a munkásokra Levin csak ritkán haragudott. Mikor Vaszilij odajött, Levin ráparancsolt, hogy vezesse a lovat a mesgyére.

- Sebaj, uram, majd begyöpösödik megint, - felelt Vaszilij.

- Kérlek, csak ne okoskodjál, - szólt Levin, - hanem fogadj szót.

- Igenis, - felelt Vaszilij, s a ló felé nyúlt. - A mi a vetést illeti, Dmitrics Konsztantin, - mondotta hízelegve, - elsőrangú. Csak a járás esik nehezen benne! Félpudra való sarat czipel az ember a bocskora talpán.

- Hát a földet mért nem szitáltátok át? - kérdezte Levin.

- De hiszen összemorzsoljuk úgyis, - felelt Vaszilij, egy marék földes magot a tenyerei közt dörzsölgetve.

Vaszilij nem tehetett róla, hogy szitálatlan földet szórtak a zsákjába, de azért mégis bosszantó volt a dolog.

Levinnek volt egy módszere, melyet már nem egyszer sikerrel kipróbált, s mely lecsillapította a bosszúságát, s mindazt, a mit rossznak látott, egyszeriben jóvá varázsolta. Most is ehhez a módszerhez folyamodott tehát. Elnézte, a mint Miska ballagott s minden lépés után lerázta a lábáról a hozzátapadt jókora göröngyöket, azután leugrott a lóról, kikapta Vaszilij kezéből a vetőzsákot s elindult vetni.

- Hol hagytad el?

Vaszilij odamutatott egy, a lábával húzott jelre, s Levin odament, hogy úgy, a hogy' tud, elkezdjen vetni. Nehéz volt a járás, akár a mocsárban, s Levin az első pászta után már kiizzadt, megállt és visszaadta a vetőzsákot.

- No, uram, ezért a pásztáért aztán nehogy engem szidjon a nyáron, - mondotta Vaszilij.

- Hogy-hogy'? - szólt Levin derülten, s már érezni kezdte a kipróbált módszer hatását.

- Nézze csak meg a nyáron. Hogy ki fog ríni a többi közül. Nézzen csak ide, a hol én vetettem a múlt őszszel. Hogy' elosztottam! Lám, Dmitrics Konsztantin, hiszen úgy iparkodom én, akár csak az édes apám volna. Magam se szeretek rosszúl csinálni semmit, és másnál se tűröm. Ha a gazdának jól megy a dolga, jól megy akkor nekünk is. Örül az ember szíve, - mondotta Vaszilij a földre mutatva, - ha ezt látja.

- Beh szép a tavasz, Vaszilij.

- Olyan tavasz ez uram, hogy még az öreg emberek sem emlékeznek ilyenre. Mostanában jártam otthon, s ott is egy öreg elvetett vagy három véka búzát. Azt mondja, hogy olyan, akár csak rozs volna.

- Rég elvetették már a búzát?

- Hisz' a múlt esztendőben megtanított rá; adott is nekem két mérőre valót. Egy fertályt eladtunk, három vékát meg bevetettünk.

- No hát csak vigyázz, jól szétmorzsold a göröngyöket, - mondotta Levin a lova felé menve, - és tartsd szemmel Miskát. Ha jó lesz a vetés, minden deszjatin után ötven kopejk jár ki neked.

- Alássan köszönöm. 'Sz amúgy is már olyan jó mi hozzánk.

Levin felült a lovára s elment megnézni a tavalyi herét, meg azt a tagot, a melyet most szántottak föl nyári búza alá.

Az ugaron pompáson állott a here. Már egészen kihajtott, s erősen zöldelt a tavalyi búzatarló letöredezett szálai közt. A ló bokáig besüppedt a sárba s czuppanó hangot adtak a lábai, mikor a szikkadozó földből kihúzta. A szántáson teljes lehetetlen volt keresztülmenni: csak ott bírta meg az embert, a hol még jég volt rajta, de a fölengedett barázdákban bokán fölül beleragadt az ember lába. A szántás kitűnő volt; két nap múlva már lehetett boronálni és vetni. Szép volt és jó volt minden. Visszafelé Levin a pataknak vette az útját, abban a reményben, hogy már leapadt benne a víz. És csakugyan keresztüljutott rajta s két vadkacsát is fölvert. "Már erdei szalonkáknak is kell lenni", - gondolta magában, s épp az utolsó fordulónál találkozott az erdőkerülővel, a ki megerősítette őt ebben a föltevésében.

Levin ügetve ment hazáig, hogy megebédeljen és estére rendbehozza a puskáját.



XIV.

Levin a legderültebb hangulatban érkezett haza, a mikor a főbejáró felől csilingelést hallott.

"Igen, a vasút felől jön, - gondolta, - most érkezett a moszkvai vonat... Vajon ki az? Hátha tán a bátyám, Nikoláj? Hiszen azt mondotta: lehet, hogy fürdőre megyek, de az is lehet, hogy elnézek hozzád." Az első pillanatban kellemetlenűl érintette az a gondolat, s szinte meg is réműlt tőle, hogy Nikolájnak a jelenléte majd megrontja ezt a boldog, tavaszi hangulatát. De elszégyelte magát ezen az érzésen, és legott lelkileg kitárta a karjait s örömteljes meghatottsággal várta, s egész lelkéből kívánta, hogy csakugyan ő legyen. Megbiztatta a lovát s az ákáczos mögé érve, a vasuti állomás felől egy trojkát s benne egy bundába burkolt úriembert pillantott meg. Nem a bátyja volt. "Óh, csak valami kellemes ember legyen, a kivel legalább el lehet beszélgetni", - gondolta magában.

- Áá! - kiáltott föl Levin örömmel s mindkét kezét az ég felé nyújtotta. - Micsoda kedves vendég! Jaj beh' örülök, hogy itt vagy! - tört ki belőle, miután Arkágyevics Sztepánt megösmerte.

"No most biztosan megtudom, férjhezment-e, vagy hogy mikor fog férjhezmenni", - villant meg a fejében.

S ezen a gyönyörű tavaszi napon úgy érezte, hogy a reá való visszaemlékezés már egy csöppet se fáj neki.

- Nos, úgy-e nem vártál? - mondotta Arkágyevics Sztepán, s leugrott a szánról. Az orra, az arcza és a szemöldökei tele voltak föcsölve sárral, de azért jókedvtől és egészségtől duzzadt az arcza. - Eljöttem, hogy lássalak, - ez egy, - mondotta s megölelte és megcsókolta őt, - hogy snefflesre menjek - ez kettő, s hogy Jergusovoban az erdőt eladjam - ez három.

- No ez derék! De micsoda tavasz?! Hogy' van az, hogy szánkón jöttél?

- A szekérút még rosszabb, Dmitrics Konsztantin, - felelt a jamscsik, a kit jól ismert.

- Igazán mondom, nagyon, de nagyon örülök, - ismételte gyerekes örömmel és őszinte mosolylyal az ajkán Levin.

Bevezette a vendégét a vendég-szobába, a hova behozták Arkágyevics Sztepán holmiját is: egy böröndöt, egy puskát tokban s egy szivaros táskát és magára hagyván őt, hogy megmosakodjék és átöltözzék, ezalatt elment az irodába, hogy a szántás és here-vetés iránt intézkedjék. Mihajlovna Agafja, a ki mindig nagyon sokat tartott a ház becsületére, már az előszobában elfogta az ebédre vonatkozó kérdéseivel.

- Csinálja, a hogy' akarja, csak minél előbb meglegyen, - mondotta és bement az intézőhöz.

Mire visszatért, Arkágyevics Sztepán megmosakodva, megfésülködve s mosolylyal az ajkán lépett ki az ajtón, s együtt mentek föl az emeletre.

- Jaj beh' örülök, hogy végre eljutottam hozzád! Most legalább megtudom, mik azok a titokzatos dolgok, a miket te itt művelsz. De igazán mondom, irígyellek. Milyen ez a ház és milyen pompás itt minden! Derűlt, világos, - mondotta Arkágyevics Sztepán megfeledkezvén róla, hogy nem mindig van tavasz, s nem mindig olyan derűltek a napok, mint a mai. - És a dadácskád, micsoda remek egy teremtés! Kívánatosabb volna persze egy csinos, kötényes szobaczicza, de a te szerzetesi életedbe és szigorú stylusodba ez pompásan beleillik.

Arkágyevics Sztepán sok érdekes újságot mesélt, egyebek közt azt is, a mi Levint különösen érdekelhette, hogy a bátyja, Ivánovics Szergej, az idén nyárra ide készül hozzá.

De Kitiről és általában Scserbaczkijékról egy árva szót se szólt Arkágyevics Sztepán; csak a felesége üdvözletét adta át. Levin háládatos volt a tapintatosságáért s rendkívül örült a vendégének. Mint magányosságának az ideje alatt mindig, a gondolatoknak és érzéseknek egész tömege torlódott össze benne, a melyet nem közölhetett a környezetével és így most kiöntötte Arkágyevics Sztepán előtt úgy a tavasz poetikus örömét, mint a gazdaság körül fölmerült kudarczait és terveit, az általa olvasott könyvek kapcsán támadt gondolatait és észrevételeit, de elsősorban munkában lévő könyvének az alapeszméjét, a melynek, bár ezt tán ő maga se vette észre, az összes eddigi gazdasági művek bírálata szolgált alapúl. Arkágyevics Sztepán bár mindig kedves, és a legapróbb czélzások iránt is fogékony volt, ezúttal különösen kedvesnek látszott, s Levin egy új, reá nézve hízelgő vonást, valami tiszteletet és gyöngédséget is fedezett fel benne maga iránt.

Mihajlovna Agafja és a szakács abbeli törekvésének, hogy az ebéd különösen jó legyen, mindössze az lett a következése, hogy a két kiéhezett jóbarát teleette magát vajaskenyérrel, hidegsülttel és besózott gombával, no meg még az is, hogy Levin lepény nélkül való levest is tálaltatott föl, a melylyel a szakács különösen meg akarta lepni a vendéget. De Arkágyevics Sztepán, bár más ebédekhez volt szokva, mindent kitűnőnek talált: a fűszeres bor, a kenyér, a vaj és különösen a hideg sült, a besózott gomba, a csalánból készült scsi, a fehér mártással leöntött csirke s a fehér krimi bor - minden pompás és csuda jó volt.

- Remek, remek, - mondotta, a pecsenye után, vastag szivarkára gyújtva. - Úgy érzem itt magamat nálad, mint mikor az ember a gőzhajóról, az örökös zaj és rázás után kilép a csöndes partra. Te tehát azt állítod, hogy a munkás-elemet kell tanulmányozni, s a gazdasági módszerek kiválasztásánál ennek kell irányadónak lennie. Én persze avatatlan vagyok; de nekem úgy tetszik, hogy az ilyen elméletnek, s az elmélet alkalmazásának a munkásra is befolyással kell lennie.

- Igen, de megálljunk csak: én nem a politikai gazdaságról, hanem a gazdasági tudományról beszélek. Ennek olyannak kell lennie, mint a természettudománynak, s szem előtt kell tartania az adott jelenségeket és a munkást, a maga gazdasági és néprajzi...

Ebben a pillanatban lépett be Mihajlovna Agafja a befőttel.

- No Fedorovna Agafja, - mondotta neki Arkágyevics Sztepán, miközben köpczös ujjainak a csücskét megcsókolta, - micsoda hidegsültet, micsoda fűszeres bort adott!... De nem kell még mennünk, Kosztya? - tette hozzá.

Levin az ablakon keresztűl kinézett a csupaszkoronáju erdő mögött leáldozó napra.

- Bizony jó lesz, - mondotta. - Kuzjma, befogni a könnyű kocsiba! - s ezzel leszaladt a földszintre.

Arkágyevics Sztepán, a ki legott követte, saját kezeivel vette ki a fényezett szekrénykéből a vitorlavászon-tokot, s óvatosan kezdte kiszedni belőle drága és újszerkezetű puskáját. Kuzjma, a ki már előre megszimatolta a pazar borravalót, nem tágított Arkágyevics Sztepán mellől, segített neki fölhúzni a harisnyáit, meg a csizmáit, a mit Arkágyevics Sztepán örömest bízott reá.

- Mondd meg kérlek Kosztya, ha Rjabinin, a kereskedő jönni talál, - mára rendeltem ide, - ne küldjék el, hanem várjon be itt...

- Talán bizony Rjabininnek adod el az erdőt?

- Igen. Ösmered?

- Persze, hogy ösmerem. Volt vele dolgom "határozottan és véglegesen".

Arkágyevics Sztepán elmosolyodott. "Véglegesen és határozottan", ez volt csakugyan a szavajárása.

- Igen, roppant furcsán beszél. Tudja ám, hova megy a gazdája! - tette hozzá s megczirógatta Laszkát, mely szűkölve settenkedett Levin körül, s hol a kezeit, hol a puskáját meg a csizmáit nyalogatta.

A kocsi már ott állott, mikor az udvarra kiléptek.

- Befogattam, bár nincs valami messze; vagy tán inkább gyalog menjünk?

- Nem, gyerünk csak kocsin, - mondotta Arkágyevics Sztepán a kocsihoz lépve. Fölült, betakarta a lábait egy tigrisbőrhöz hasonló pokróczczal és szivarra gyújtott. - Hogy' esik az, hogy te nem dohányzol? A szivar nemcsak hogy élvezet, de az élvezet külső jele és koronája. Ez aztán az élet! Milyen pompás! Lám, így szeretnék én élni!

- Hát ki tiltja? - szólt Levin mosolyogva.

- Óh, te boldog ember vagy. Megvan mindened, a mit csak szeretsz. Szereted a lovakat, - vannak; a kutyákat, - vannak; a vadászatot, - megvan; a gazdaságot, - megvan.

- Lehet, hogy csak azért van így, mert én mindennek örülök, a mim van, és nem szomorkodom azon, a mi nincs, - mondotta Levin, s Kitire gondolt.

Arkágyevics Sztepán megértette, ránézett, de nem szólt semmit.

Levin hálás volt Oblonszkij iránt azért, hogy mikor észrevette, hogy félt a Scserbaczkijékról való beszélgetéstől, szokott tapintatával egy árva szót se szólott neki róluk; pedig Levin most már nagyon szerette volna tudni azt, a mi annyira gyötörte, de nem volt bátorsága, hogy szóbahozza.

- Nos, és a te ügyeid hogy' állanak? - kérdezte Levin, eszébe jutván, milyen nem szép tőle, hogy csak magára gondol.

Arkágyevics Sztepán szemei vidáman fölcsillantak.

- Lásd, te nem ösmered el, hogy a kalácsot is szerethesse az ember, mikor megvan a jó házikenyere otthon; te szerinted ez bűn; én pedig nem ösmerem el az életet szerelem nélkül, - mondotta, a maga módja szerint magyarázván Levin kérdését. - Mit csináljak, ha már ilyennek vagyok teremtve. És igazán mondom, másokra ebből oly kevés rossz hárul, az embernek meg annyi gyönyörűséget szerez...

- Hogy-hogy', van talán valami újság? - kérdezte Levin.

- De van ám, barátocskám! Lásd, te bizonnyal ösmered az Osszián-féle asszonyok typusát... azokat, a kiket álmodban szoktál látni... Lásd, ezek az asszonyok a valóságban is megvannak... és ezek az asszonyok rettenetesek. Az asszony, az olyasvalami, bármennyire tanulmányozod is, mindig egészen újnak látod.

- Akkor jobb nem is tanulmányozni.

- Nem áll. Valamelyik mathematikus azt mondotta, hogy az élvezet nem az igazság fölfedezésében, hanem a keresésében van.

Levin szótlanúl hallgatta, s minden erőlködése mellett sem tudta magát a barátja fölfogásába sehogy' se beleélni s nem tudta fölfogni az érzéseit és annak a gyönyörüségét, hogy valaki ilyen asszonyokat tanulmányozzon.



XV.

A leshely nem messze a patak partján egy kis nyárfás szélén volt. Az erdőhöz érve, Levin leugrott és odavezette Oblonszkijt egy mohos és vizenyős tisztás sarkára, a melyről már eltakarodott volt a hó. Ő maga a másik szélére tért vissza egy kettős nyírfa tövébe, a puskáját a legalsó száraz villás ághoz támasztva, levetette a köpenyét, fölcsatolta a töltényövét s megpróbálta, elég szabadon mozognak-e a karjai.

Az őszülő, vén Laszka, a ki nyomon követte őt, vele szemben óvatosan leült és hegyezte a fülét. A nap leáldozott a nagyerdő mögött, s a nyárfásban szétszórt nyírfák, lecsüggő ágaikkal s duzzadt és minden pillanatban kipattanni kész rügyeikkel élesen rajzolódtak le a tiszta levegőben.

A sűrű erdőből, a hol még megmaradt a hó, kanyargó, keskeny erekben alig hallhatóan csörgedezett kifelé a víz. Apró madárkák csicseregtek s szálltak olykor-olykor egyik fáról a másikra.

A teljes csönd pillanataiban hallatszott az avar levelek zizegése, melyeket a szikkadó föld és a fű növése zörrentett meg.

"Hallga csak! Még a fű növését is szinte látni és hallani!" - mondotta magában Levin, a mint egy fiatal fűszál tűcskéje mellett meglibbent egy nyirkos, palaszínű nyárfalevél. Elkezdett hallgatózni s hol a nyirkos és mohos földet, hol a fülét hegyező Laszkát, hol az erdőnek a hegy tövében előtte elterűlő sudár-tengerét, hol pedig a fehéres felhősávokkal elborított, lassan sötétedő eget nézte. Lassu szárnycsapásokkal egy héja szállott fönn a magasban a távoli erdő fölött. A madarak mind buzgóbban és hangosabban csacsogtak a sűrű bozótban. Nem messze meghuhhant egy fülesbagoly, s Laszka összerezzenve, óvatosan lépett egyet-kettőt, majd oldalra szegezett fejjel fülelni kezdett. A patakon túlról kakuk hallatszott. Szokott hangján kettőt szólott, majd meghördült, a végét elhadarta és megzavarodott.

- No tessék! Már a kakukmadár is itt van! - mondotta Arkágyevics Sztepán, s kilépett a bokrok mögűl.

- Igen, hallom, - felelt Levin, nem szívesen zavarván meg az erdő csöndjét saját maga előtt is kellemetlennek tetsző hangjával. - Korán megjöttek az idén.

Arkágyevics Sztepán alakja megint eltűnt a bokrok mögött, és Levin csak egy gyujtó fölvillanó lángját látta, melyet egy szivarka pirosan izzó csücske és kékes füst követett.

- Csek! Csek! - csattantak meg az Arkágyevics Sztepán fegyverének a kakasai.

- Hát amott mi szól? - kérdezte Oblonszkij, fölhíván Levin figyelmét egy elnyujtott nyikkanásra, mely olyan volt, mintha valami pajkos csikó, vékonyka hangon elnyerítette volna magát.

- Hát nem tudod mi az? Egy hím nyulacska. De most csönd legyen! Hallga, már jön! - szólt Levin szinte kiáltva s fölhúzta a kakasait.

Fínom czirpenés hallatszott a távolból, s a vadász előtt oly jól ismert, megszokott ütemben alig két másodperczre rá - egy második, harmadik, a harmadik czirpenés után pedig tompa korrogás.

Levin mozdúlatlanúl pislogott a szemeivel jobbra-balra, s íme közvetlen előtte, a nyárfák sudarainak egymásba olvadó fiatal hajtásai fölött egy repülő madár bukkant föl a homályos-kék égen. Egyenesen föléje tartott; a kifeszített szövet szabályos repegetéséhez hasonló korrogás már közvetlenül a füle fölött hallatszott; látszott már a madár hosszú csőre és nyaka is, és abban a pillanatban, mikor Levin a puskát vállához emelte, a bokor mögül, hol Oblonszkij állott, piros villanás csillant föl, mire a madár előbb mint a nyíl lecsapott, majd ismét fölvágódott. Még egy villanás csillant föl, dördűlés hallatszott utána; s a madár szárnyaival csapkodva, mintha a levegőben meg akart volna kapaszkodni, megállt, s a következő pillanatban lepottyant a mocsaras földre.

- Talán bizony elhibáztam? - kiáltott föl Arkágyevics Sztepán, a ki a füst mögűl nem láthatott jól.

- Itt van la! - mondotta Levin Laszkára mutatva, mely egyik fülét hegyezve, s bozontos farkának a végét magasan lengetve, mintha csak el akarta volna nyújtani az élvezetet, lassan lépkedve és szinte mosolyogva hozta oda az elejtett madarat a gazdájának. - No, örülök, hogy sikerült, - szólott Levin, de egyúttal irigység is támadt benne azért, hogy nem ő ejthette el a sneffet.

- A jobb csőből gyalázatosan ráhibáztam, - felelt Arkágyevics Sztepán, miközben a puskáját töltötte. Pszt... jön...

És csakugyan, egymást szaporán követő, átható czirpelés hallatszott. Csak czirpelve és nem korrogva, egymással enyelegve s egymást kergetve két sneff szállott a vadászok feje fölött. Négy lövés dördült el, s a sneffek, mint a fecskék, gyorsan czikázva tűntek el szem elől.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A húzás kitünő volt. Arkágyevics Sztepán még két darabot lőtt, Levin is kettőt, a melyek közül az egyiket nem találta meg. Sötétedni kezdett. A derűlt, ezüstös Vénus szelíd fényével már ott csillogott a nyugoti ég alján a nyírfák mögött, s keleten, magasan fönn pirosas tüzű szemeivel ragyogott a komor Arcturus. A feje fölölt Levin megtalálta, de csakhamar el is vesztette szem elől a Gönczöl-szekerének csillagjait. A sneffek már nem húztak; de Levin elhatározta, hogy még vár addig, a míg a Vénus, mely most egy nyírfa bizonyos ágacskája alatt látszott, az ág fölé emelkedik, s míg a Gönczöl-szekerének csillagjai mindenünnen tisztán láthatók lesznek. A Vénus már fölébe emelkedett a kis ágacskának, a Gönczöl-szekerének a rúdja és a kerekei már tisztán láthatók voltak a sötétkék égen, de Levin még mindig várt.

- Nem megyünk még? - kérdezte Arkágyevics Sztepán.

Csönd volt az erdőben s egyetlen madárka se mocczant.

- Várjunk még egy csöppet, - felelt Levin.

- Amint tetszik.

Most mindössze vagy tizenöt lépésnyire állottak egymástól.

- Sztiva! - szólalt meg egyszerre Levin, egészen bátortalanúl, - mért nem mondod el, vajon férjhezment-e már a sógornőd, s ha még nem, mikor megy?

Levin olyan erősnek és nyugodtnak érezte magát, hogy, a mint hitte, - semmiféle válasz sem izgathatta volna föl. De arra, a mit Arkágyevics Sztepán felelt, éppenséggel nem számított.

- Nem is gondolt és nem is gondol rá, hogy férjhez menjen, de nagyon beteg s az orvosok külföldre küldték. Még az életéért is aggódnak.

- Micsoda! - kiáltott föl Levin. - Nagyon beteg? Mi baja? Hogy' van, hogy...

Mialatt így beszélgettek, Laszka a füleit hegyezve fölpillantott az égre, majd pedig szemrehányó pillantást vetett reájuk.

"No tessék, eltalálták, mikor kell beszélgetni, - gondolta. - Ott repűl a fejük fölött... Csakugyan, úgy is van. Elszalasztják..." - gondolta magában.

De ebben a pillanatban mind a ketten egyszerre meghallották azt az átható czirpelést, mely szinte belezúgott a füleikbe, mind a ketten egyszerre kapták a puskájukat, s két villanás csillant föl s két dördűlés hallatszott ugyanabban a pillanatban. A magasan repűlő sneffnek egyszeriben lelankadtak a szárnyai s a hajladozó fiatal hajtások közt leesett a sűrűbe.

- No, ez pompás! Közös! - kiáltott föl Levin s Laszkával a sűrűbe sietett, hogy a sneffet megkeresse. "Ah, úgy, mi is volt az a kellemetlenség?... - jutott az eszébe. - Igen, Kiti beteg... Mitévők legyünk, nagyon sajnálom", - gondolta magában.

- Áá, megtaláltad! No lám, milyen okos állat vagy te, - mondotta, miközben kivette Laszka szájából a még meleg madarat, és beletette immár csaknem teli vadásztarisznyájába. - Megvan, Sztiva! - kiáltott föl.



XVI.

Hazaérkezvén, Levin apróra kikérdezte Kiti betegségének és Scserbaczkijék terveinek minden részletét, s bár az ilyesmit lelkiismeretbe vágó dolog volt beösmerni, az, a mit hallott, kellemesen érintette őt. Kellemesen azért is, mert így még volt némi reménye, de még inkább azért, mert az volt beteg, a ki neki annyi fájdalmat okozott. De mikor Arkágyevics Sztepán elkezdett beszélni Kiti betegségének az okairól, és Vronszkij nevét is említette, Levin közbevágott:

- Semmiféle jogom sincs hozzá, hogy családi titkokba avatkozzam, de meg, az igazat megvallva, nem is igen érdekelnek.

Arkágyevics Sztepán alig észrevehetően elmosolyodott. Nem kerülte el a figyelmét az a pillanatnyi és oly jól ismert változás Levin arczán, mely épp annyira sötét lett egyszerre, a mennyire derűlt volt még csak az előző perczben is.

- Az erdő dolgában már teljesen végeztél Rjabininnal? - kérdezte Levin.

- Igen, végeztem. Nagyon szép ár, harmincznyolczezer rúbl. Nyolczezret előre fizet, a többit pedig hat esztendő alatt. Roppant sokáig bajlódtam vele. Senki sem akart többet adni érte.

- Következésképpen ingyen adtad oda, - szólt Levin komoran.

- Hogy-hogy' ingyen? - kérdezte Arkágyevics Sztepán kedélyes mosolylyal, tudván, hogy Levinnek most semmi se lesz ínyére.

- Azért, mert az az erdő megér legalább ötszáz rúblt deszjátinonkint, - felelt Levin.

- Óh ezek a gazdák! - szólott Arkágyevics Sztepán tréfásan. - Ez a ti lenéző modorotok, velünk városi emberekkel szemben!... De mikor arról van szó, megcsinálni valamit, mi csináljuk meg a legjobban. Hidd el, kiszámítottam én mindent, - mondotta, - s nagyon jól adtam el ezt az erdőt, úgy, hogy szinte attól tartok, hogy még utóbb visszalép. Mert hiszen ez nem productiv erdő, - mondotta Arkágyevics Sztepán, ezzel a "productiv"-val teljesen meg akarván győzni Levint arról, hogy a kétségei jogtalanok, - hanem inkább tüzelőfa-erdő. S egy deszjatin nem ad ki többet harmincz szazsen-nél,[3] ő pedig kétszáz rúblt fizet érte deszjatinonkint.

Levin megvetően elmosolyodott. "Ismerem én már, - gondolta magában, - a városi embereknek ezt a tempóját, hogy miután minden tíz esztendőben vagy kétszer megfordúlnak falun, és megjegyeznek maguknak két-három falusi szót, ezt derűre-borúra alkalmazzák s meg vannak róla győződve, hogy mindent tudnak. Productiv, nem ad ki többet harmincz ölnél. Elszajkózza a szavakat, de nem ért belőlük semmit."

- Nekem soha se fog eszembe jutni, hogy kitanítsalak, mit kell firkálnod ott a törvényszéknél, - mondotta; - hanem ha szükségem van valamire, egyszerűen megkérdezlek. Te pedig meg vagy róla győződve, hogy tökéletesen értesz az erdőgazdasághoz. Nem könnyü dolog ám az. Vajon megolvastad te a fáidat?

- Hogy-hogy' megolvastam-e? - szólott mosolyogva Arkágyevics Sztepán, még mindig azon iparkodván, hogy rossz hangulatából kizökkentse a barátját. - Megolvasni a homokszemeket, a planéták súgarait, ha képes volna is rá egy nagy elme...

- No persze, de Rjabinin nagy elméje képes rá. Nincs a világon az a kereskedő, a ki erdőt vegyen a nélkül, hogy a fákat megolvasná, ha csak nem adják neki ingyen, mint te. A te erdődet én nagyon jól ösmerem. Minden esztendőben többször megfordulok ott vadászni és mondhatom, hogy az az erdő megért ötszáz rúblt készpénzben, ő pedig fizet neked kétszázat - részletekben. Szóval vagy harminczezer rúblt ajándékoztál neki.

- Ugyan hadd el, kérlek, - mondotta Arkágyevics Sztepán panaszosan: - hát mért nem adott annyit senki?

- Azért, mert megállapodása van a többiekkel; megfizette őket, hogy mondjanak le róla. Volt dolgom valamennyiükkel, ösmerem őket. Ezek nem is kereskedők, hanem uzsorások. Olyan dologba, a hol csak tíz-tizenöt százalékra van kilátása, nem is megy bele, inkább vár, míg húsz kopejkért vehet egy rúblt.

- Hadd el no! Rosszkedvű vagy, ennyi az egész.

- Legkevésbbé sem, - mondotta Levin komoran, mikor hazaértek.

A kapu előtt már ott állott a bőrrel feszesen bevont és vassal körülpántozott paraszt-szekér, a feszűlő, széles istrángokkal befogott, jól táplált lóval. A kocsin vérmesen piros ábrázattal, övvel szorosan körülkötve ott ült egy kereskedősegéd, a ki egyúttal kocsisa is volt Rjabininnak. Maga Rjabinin már benn volt a házban s az előszobában találkozott a két jóbaráttal. Rjabinin középkorú, magas, szikár, bajuszos ember volt, előrenyúló álla beretválva, zavaros szemei kidülledtek. Hosszú, kék kabát volt rajta, gombokkal a hátulja alatt, s bokában ránczos, ikrában sima, magosszárú csizma, a melyre még jókora sárczipőt is húzott. Kerek mozdulatot téve, letörülte kendőjével az arczát s begombolván a kabátját, mely már amúgy is jól állott rajta, mosolylyal üdvözölte a belépőket s kezet nyújtott Arkágyevics Sztepánnak, olyanformán, mintha el akart volna venni tőle valamit.

- No lám, hát maga is megérkezett, - mondotta Arkágyevics Sztepán s kezet nyújtott neki. - Nagyon jól van.

- Nem mertem nem engedelmeskedni Exczellencziád parancsának, bár az út bizony gyalázatos. Mondhatom, hogy egész úton gyalog jöttem, de azért időre megérkeztem. Dmitrics Konsztantin, alázatos szolgája, - fordult oda Levinhez, vele is iparkodván kezet fogni. De Levin a homlokát ránczolva úgy tett, mintha nem vette volna észre a kezét, s kezdte a sneffeket előszedegetni. - Vadászni méltóztattak lenni? Hát ez vajon miféle madár? - tette hozzá Rjabinin, kicsinylőleg mustrálgatva a sneffeket: - alkalmasint jóízű. - S elégedetlenűl kezdte csóválni a fejét, erősen kételkedvén benne, hogy ez az inczifinczi jószág megérje a hozzávalót.

- Akarsz tán a szobámba menni? - kérdezte Levin sötéten összeránczolt homlokkal, francziáúl, Arkágyevics Sztepántól. - Menjetek a szobámba, ott aztán tárgyalhattok.

- Nagyon szívesen, a hova parancsolja, - szólt Rjabinin lenéző méltósággal, mintha azt akarta volna éreztetni, hogy másokra nézve tán foroghatnak fönn nehézségek az iránt, hogy kivel és hogyan érintkezzenek, de ő soha és semmiben nem ösmer nehézségeket.

A szobába lépve Rjabinin szokása szerint körülnézett, a szentképet keresve, de bár megtalálta, nem vetett keresztet magára. Megnézte a szekrényeket, a könyves-polczokat s ugyanolyan kételyekkel eltelve, mint a sneffekkel szemben, megvetően elmosolyodott, semmiképpen sem tudván belenyugodni, hogy az az inczifinczi jószág megérje a hozzávalót.

- Nos hát, elhozta a pénzt? - kérdezte Oblonszkij. - Üljön le.

- A pénz nálunk nem játszik szerepet. Azért jöttem, hogy találkozzunk és elbeszélgessünk...

- Elbeszélgessünk, miről? De üljön hát le.

- Ha parancsolja, - mondotta Rjabinin, s a lehető legkényelmetlenebb módon a szék támlájára könyökölve, leült. - Engednie kell valamit, herczeg. Így, lehetetlen. Pedig a pénz az utolsó kopejkig készen áll. A pénz nem okoz késedelmet.

Levin, ki ezalatt a puskáját rakta volt el a tokjába, már-már kilépett az ajtón, de a kereskedő szavait hallván, megállt.

- Hiszen így is ingyen kapja azt az erdőt, - mondotta. - Későn tudtam meg a dolgot, különben én szabtam volna meg az árát.

Rjabinin fölkelt s alulról fölfelé szótlan mosolylyal nézett végig Levinen.

- Dmitrics Konsztantin, ön nagyon is fukar, - jegyezte meg mosolyogva, s Arkágyevics Sztepán felé fordult, - határozottan lehetetlenség kapni tőle valamit. Alkudtam a búzájára, szép pénzt kínáltam.

- Miért adnám én magának ajándékba, a mi az enyém? Én se csak úgy találtam ám, se pedig nem loptam.

- Engedelmet kérek, manapság lopni határozottan lehetetlenség. Manapság véglegesen be van hozva a nyilvános igazságszolgáltatás, manapság jól van minden; nem hogy még lopni lehetne. Mi becsületesen alkudoztunk. Drágára tartják az erdőt, lehetetlen, hogy az ember hasznot lásson belőle. Én csak valamelyes kis árengedést kérek.

- De hát voltaképpen meg van-e kötve az üzlet vagy nincsen? Ha megvan, akkor nincs mit alkudozni, ha pedig nincsen, - mondotta Levin, - megveszem én az erdőt.

A mosoly legott eltűnt Rjabinin arczáról. Vércseszerű, ragadozó és kegyetlen kifejezés ült ki rája. Fürge, csontos ujjaival kigombolta a kabátját, föltárta duzzadó ingmellét, a mellénye rézgombjait és az óralánczát, s szaporán elővett egy ócska, kövér erszényt.

- Bocsánatot kérek, az erdő az enyém, - mondotta, hamarosan keresztet vetvén magára és kinyújtotta a kezét. - Itt van a pénz, enyém az erdő. Ime, így köt üzletet Rjabinin, s nem néz a garasra, - tette hozzá mogorván s elkezdett a bugyellárisával hadonászni.

- Én a te helyedben nem sietnék vele, - mondotta Levin.

- No de kérlek, - szólt Oblonszkij csodálkozva, - hiszen szavamat adtam.

Levin becsapta az ajtót, s kiment a szobából. Rjabinin rábámult az ajtóra, s mosolyogva csóválta a fejét.

- Csupa fiatalság, véglegesen, csupa legénykedés, semmi egyéb. Hiszen, szavamra mondom, csak puszta becsületből veszem meg azt az erdőt, hogy elmondhassam, hogy Oblonszkijtól Rjabinin és nem valaki más vette meg az erdőt. Azt még csak az Isten tudja, vajon fordúl-e rajta haszon. Istenemre mondom. Ha úgy tetszik, megcsinálhatjuk a szerződést...

Egy órára rá Rjabinin a köntösét összekapva s a kabátja kapcsait bekapcsolva, zsebében a szerződéssel, felült feszesen körülpántozott paraszt-szekerére és elment haza.

- Óh, ezek az urak! - mondotta a segédjének: - egy húron pendül valamennyi.

- Biz' úgy ám, - felelt a segéd s fölgombolva a bőr-sármentőt, átadta a gyeplőt a gazdájának. - És a vásárral, Ignatyics Mihail, hogy' állunk?

- No, no...



XVII.

Arkágyevics Sztepán bankóktól duzzadó zsebbel, - a melyeket Rjabinin három hónapra előre kifizetett neki, - ment föl az emeletre. Az erdő dolgát elintézte, a pénz ott volt a zsebében, a sneff-les pompásan sikerült, s így Arkágyevics Sztepán a legvídámabb hangulatban volt, s éppen azért nagyon szerette volna azt a rossz hangulatot, mely Levinre rájött, eloszlatni. Szerette volna vacsoránál épp oly kellemesen fejezni be a napot, mint a milyen kellemesen kezdődött.

Levin csakugyan nagyon rosszkedvű volt s bármennyire iparkodott is kedves vendége iránt gyöngéd és szeretetreméltó lenni, nem bírt magán erőt venni. Annak a hírnek a mámora, hogy Kiti nem ment férjhez, lassanként kezdett a fejébe szállni.

Kiti tehát nincs férjnél és beteg, betege pedig a szerelemnek, egy olyan férfi iránt, a ki őt megvetéssel illette. Ez a sérelem mintha bizonyos tekintetben visszahullott volna ő reá. Vronszkij megvetéssel illette Kitit, Kiti pedig őt, Levint. Következésképpen Vronszkijnak joga volt hozzá, hogy Levint lenézze, tehát ellensége volt neki. De Levin erre mind nem gondolt. Úgy homályosan érezte, hogy van a dologban valami ő rá nézve is sértő, de azért most nem azon bosszankodott, a mi voltaképpen bántotta, hanem belekötött mindenbe, a mi csak az útjába esett. Az erdővel való ostoba üzlet, a csalás, a melynek Oblonszkij áldozatúl esett, s mely az ő házában lett teljessé, valósággal fölháborította.

- Nos elvégezted? - kérdezte, mikor odafönn Arkágyevics Sztepánnal találkozott. - Akarsz vacsorálni?

- Bizony nem mondok nemet. Hogy nekem falun milyen étvágyam van, az valóságos csuda! Hát Rjabinint nem hívtad meg?

- Eh, hogy vinné el az ördög!

- Hanem furcsán bánsz vele, azt meg kell adni! - szólt Oblonszkij. - Még csak kezet sem adtál neki. Mért nem adtál neki kezet?

- Azért, mert az inasomnak sem adok kezet, a ki pedig százszorta különb nála.

- De micsoda maradi ember vagy te, hallod! Hát a társadalmi osztályok összeolvadása? - mondotta Oblonszkij.

- A kinek tetszik az összeolvadás, ám, kedves egészségére, - én undorodom tőle.

- No, most már látom, hogy határozottan maradi vagy.

- Igazán mondom, sohase gondolkoztam felőle, hogy mi vagyok. Én - Levin Konsztantin vagyok, több semmi.

- Még pedig Levin Konsztantin, a ki nagyon rosszkedvű, - tette hozzá Arkágyevics Sztepán mosolyogva.

- Igaz, rosszkedvű vagyok, és tudod-e miért? A te - bocsáss meg, - ostoba üzletedért...

Arkágyevics Sztepán kedélyesen összeránczolta a homlokát, mint az olyan ember, a kit ártatlanúl sértegetnek és keserítenek.

- Ugyan hadd el, - mondotta. - Mikor volt rá eset valaha, hogy ha valaki eladott valamit, az eladás után legott ne mondták volna neki: "pedig sokkal többet ér ám." De a míg eladó volt, senki sem ígért érte többet... Nem, úgy látom, neked a fogad fáj erre a szerencsétlen Rjabininra.

- Lehet, hogy fáj. És tudod-e, miért? Erre persze megint azt fogod mondani, hogy maradi ember vagyok, vagy más valami ehhez hasonló rettenetes szót vágsz hozzám; de azért mégis bosszant és fáj látni a nemességnek ezt a minden oldalról tapasztalható elszegényedését, azét a nemességét, a melyhez magam is tartozom, és a társadalmi osztályok minden összeolvadása ellenére is, örülök, hogy tartozom... S ez az elszegényedés nem a fényüzés következménye. Az még nem volna baj, végre is urasan élni - ez nemesekhez illő dolog, s ehhez csak nemesek értenek. Most a parasztok itt körülöttünk összevásárolják a földeket, - ez engem nem bánt. Az úr nem csinál semmit, a paraszt dolgozik, és kiszorítja a semmittévő embereket. Ennek így kell lenni. S én nagyon ürülök az ilyen parasztoknak. De rosszúl esik látnom ezt a, nem is tudom, hogy' fejezzem ki magamat, - ezt a tétlen elszegényedést. Itt egy lengyel bérlő, egy uraságtól, a ki Nizzában lakik, féláron megvett egy csudaszép birtokot. Amott bérbeadnak egy kereskedőnek egy rúblért egy deszjatin földet, mely tízet is megér. Emitt meg te minden igaz ok nélkül harminczezer rúblt ajándékozol oda egy ilyen pénzeszsáknak.

- Hát mitévő legyek? Tán minden egyes fát megolvassak?

- Föltétlenűl. Lám, te nem olvastad meg, de Rjabinin bizony megolvasta. Rjabinin gyermekeinek lesz miből élniök és nevelkedniök, a tieidnek meg aligha!

- No, már engedd meg, de van valami szánalmas ebben az összeolvadásban. Nekünk is megvan a magunk foglalkozása, meg nekik is. Ők nyereségre dolgoznak. Egyébiránt az ügy el van intézve, s evvel vége... De ime itt az én málészájúm, az én legkedvesebb szívemcsücske, Mihajlovna Agafja, a ki majd megint jóltart bennünket avval a csudajó fűszeres-borral...

Arkágyevics Sztepán asztalhoz ült s elkezdett Mihajlovna Agafjával tréfálni, biztosítván őt róla, hogy ilyen pompás ebédet és vacsorát már rég nem evett.

- Lám, ön legalább dicséri, - mondotta Mihajlovna Agafja, - de Dmitrics Konsztantin, bármit adjon is neki az ember, akár a kenyérhajat, - megeszi és megy.

Bármennyire iparkodott is Levin magán erőt venni, mégis komor és hallgatag volt. Valamit akart kérdezni Arkágyevics Sztepántól, de sehogy se tudta magát rászánni, és sem a formát, sem az időt nem találta meg, hogyan és mikor. Arkágyevics Sztepán már bement a szobájába, levetkőzött, megmosakodott, magára vette fodrozott hálóingét s lefeküdt, és Levin még mindig ott lézengett a szobájában s beszélt mindenféle haszontalanságról, nem lévén elég ereje hozzá, hogy megkérdezze tőle, a mit akar.

- Milyen csudálatosan készítik a szappant, - mondotta, azt a darab szagos szappant nézegetve és forgatva, a melyet Mihajlovna Agafja készített oda a vendég számára, amelyet ez azonban nem használt. - Nézd csak, ez valóságos műremek.

- Bizony, ma már minden téren utat tör magának a tökéletesedés, - mondotta Arkágyevics Sztepán, boldogan ásítozva. - Itt vannak például a színházak, meg azok a mulatók... a-a-a! - ásított egyet. - Villanyvilágítás mindenütt... a-a!

- Bizony, villanyvilágítás, - szólott Levin. - Az ám. De hol van most Vronszkij? - kérdezte, s hirtelen letette a szappant.

- Vronszkij? - ismételte Arkágyevics Sztepán, s abbanhagyta az ásítást: - Pétervárott van. Kevéssel te utánad ő is elutazott, s azóta nem is volt Moszkvában. De tudod, Kosztya, én nyíltan megmondom néked, - folytatta, az asztalra könyökölve, s szép piros arczát, a melyben akár a csillagok, úgy fénylettek csillogó, jóságos és álmos szemei, a kezére hajtva. - Te magad voltál ám a hibás. Megszeppentél a vetélytársadtól. Én pedig, mint akkor is mondottam neked, nem tudom, hogy kettőtök közül kinek volt több esélye. Mért nem szálltál síkra erélyesebben? Megmondtam néked akkor is, hogy... - Csak úgy az állkapcsaival ásított, a nélkül, hogy a száját kinyitotta volna.

"Vajon tudja-e vagy sem, hogy én megkértem a kezét?" - gondolta magában Levin és ránézett. - "Van valami ravasz és diplomatikus vonás az arczában", - s érezvén, hogy pirulni kezd, szótlanúl egyenesen Arkágyevics Sztepán szeme közé nézett.

- Ha volt is akkor Kitiben valami, ez nem volt egyéb a külsőségeken való fölhevűlésnél, - folytatta Oblonszkij. - Tudod, az a hamisítatlan arisztokratizmus és a világban való jövendő helyzet képe volt az, a mi ő rá is meg az anyjára is annyira hatott.

Levin elkomorodott. A kapott kosár sérelme, a melyet átélt, mint valami friss, csak az imént kapott seb sajdult meg a szívében. De otthon volt, s otthon még a falak is hegesztenek.

- Várjunk csak, várjunk, - szólalt meg, s félbeszakította Oblonszkijt. - Te azt mondod: arisztokratizmus. De engedd meg, hogy megkérdezzem, miben áll voltaképpen Vronszkijnak vagy bárki másnak az arisztokratizmusa, - olyan arisztokratizmusa, a mely jogossá tehetné azt, hogy engem vele szemben megvetéssel illessenek? Te Vronszkijt arisztokratának tartod, én pedig nem. Egy ember, a kinek az apja mindenféle ármánykodások révén emelkedett ki a semmiségből, a kinek az anyja, a jó Isten tudja, ki mindenkivel folytatott viszonyt. Nem, már bocsáss meg, de én magamat s a hozzám hasonlókat tartom arisztokratáknak, a kik a multjokban három-négy tisztességes nemzedékre hivatkozhatnak, a melyek mind a műveltség legmagasabb fokán állottak, (a tehetség és az ész, - az egészen más lapra tartozik), a kik soha, senki előtt sem alázkodtak meg, a kik soha nem szorultak rá senkire, a kik úgy éltek, mint a hogy' az én apám vagy nagyapám élt. És én sok ilyent ösmerek. Te kicsinyes dolognak tartod azt, hogy én megolvasom a fákat az erdőben, de harminczezer rúbelt ajándékozol Rjabininnak; csakhogy te kapsz bért, és mit tudom én még mi mindent, én pedig nem, s éppen azért becsülöm meg annyira örökölt és szerzett vagyonomat... Mi vagyunk az arisztokraták és nem azok, a kik csak a világ hatalmasainak az alamizsnáiból tudnak megélni, s a kiket két hatosért meg lehet vásárolni.

- De hát kire czélzasz? Én egyetértek veled, - mondotta Arkágyevics Sztepán őszintén és derülten, bár érezte, hogy Levin azok közé, a kiket két hatosért meg lehet vásárolni, őt is odaszámította. Levin felbuzdulása őszintén tetszett neki. - Kire czélzasz? Bár sok minden nem igaz abból, a mit Vronszkijról mondasz, de én nem is erről beszélek. Én nyiltan kimondom; én a te helyedben elmennék Moszkvába, és...

- Nem, én nem tudom, tudod-e vagy sem, de mindegy. És ezennel kimondom: én megkértem a kezét és kosarat kaptam, s így Alexandrovna Katerina reám nézve most nem egyéb egy nyomasztó és szégyenletes emléknél.

- Miért? Ez badarság!

- Akkor hát ne beszéljünk róla. Bocsáss meg, kérlek, ha netán goromba voltam irántad, - mondotta Levin. Most, hogy kimondott mindent, éppen olyanná lett, mint reggel volt. - Nem haragszol reám, Sztiva? Kérlek, ne haragudjál, - mondotta és mosolyogva megfogta a kezét.

- Dehogy' is haragszom, legkevésbbé sem, nincs is rá okom. Örülök, hogy tisztáztuk a dolgot. A reggeli húzás jó szokott lenni. Nem mennénk ki? Én aztán le se feküdném, hanem a húzásról egyenesen mennék az állomásra.

- Nagyon helyes.



XVIII.

Bár Vronszkij belső életét csordultig megtöltötte Karenina iránt való szenvedélye, külső élete változatlanúl és föltartóztathatatlanúl gördült tova a világi és ezredbeli összeköttetések és érdekek eddigi, megszokott kerékvágásában. Az ezred érdekei fontos helyet foglaltak el Vronszkij életében, azért is, mert szerette az ezredét, de még inkább azért, mert őt is szerették az ezredében. Az ezredben nemcsak szerették Vronszkijt, de tisztelték is, sőt büszkélkedtek is vele; büszkék voltak rá, hogy ez a roppantúl gazdag, rendkívül művelt és gyönyörű tehetségekkel megáldott ember, a ki előtt a siker, a becsvágy és a hiúság minden útja nyitva állott, mindezt elhanyagolta, s életének összes érdekei közül legelső sorban az ezred és a bajtársi összetartozandóság érdekeit viselte a szívén. Vronszkij felösmerte bajtársainak ezt a róla táplált véleményét, s azonfelül, hogy szerette ezt az életet, kötelességének tartotta ennek a véleménynek mindenkor meg is felelni.

Magától érthető, hogy bajtársai közül Vronszkij soha senkivel sem beszélt a szerelméről, nem szólta el magát, még a legvadabb tivornyák közepett sem, (egyébiránt annyira részeg sohasem is volt, hogy elvesztette volna az önuralmát) és azoknak a könnyelmű bajtársainak legott betömte a száját, a kik megpróbáltak a viszonyára czélzásokat tenni. És mégis az egész város tudott a szerelméről: többé vagy kevésbbé, de mindenki sejtette Kareninával való viszonyát; a fiatal emberek legnagyobb része éppen azért irígyelte őt, a mi szerelmében a legsúlyosabban nehezedett rá, Karenin magas állásáért, s ennek következtében viszonyának a világ előtt való nagy nyilvánvalóságáért.

Ama fiatal hölgyek legnagyobb része, a kik Annát irígyelték, s a kiket már régóta bántott az, hogy őt igazságosnak hívják, örült annak, a mit előre látott, s csak azt várta, hogy a közvélemény megfordulása kétségtelenné legyen, hogy aztán megvetésének egész súlyával ránehezedhessék. Már előre készen tartották azokat a sárgöröngyöket, a melyekkel, majd ha eljön az ideje, őt megdobálják. Az éltesebb és előkelő állású emberek többségének azonban nem volt ínyére ez a készülő társadalmi botrány.

Vronszkij édes anyja, a fia viszonyáról értesülvén, eleinte örült, egyrészt azért, mert az ő felfogása szerint az előkelő fiatal embernek semmi sem adhatta meg annyira a végső csíszolást, mint egy a felsőbb körökben szőtt viszony, másrészt pedig azért, mert Karenina, a ki annyira tetszett neki, s a ki annyit beszélt neki a fiáról, mégis csak ugyanolyan volt, mint bármelyik, Vronszkája grófné szerint szép és tisztességes asszony. De az utóbbi időben megtudta, hogy a fia visszautasított egy, a pályájára nézve rendkívül fontos állást, csak azért, hogy az ezredében megmaradhasson és Kareninával találkozhassék, megtudta, hogy fölebbvalói ezért neheztelnek rá, s legott megváltoztatta a véleményét. Az sem igen volt ínyére, hogy mindabból, a mit erről a viszonyról megtudnia sikerült, azt látta, hogy ez korántsem olyan fényes és könnyed, nagyvilági viszony, a milyennek ő gondolta, hanem, mint neki mondották, valami olyan Werther-féle, kétségbeesett szenvedély, mely utóbb még ostobaságokba viheti bele a fiát. Nem látta őt azóta, hogy Moszkvából olyan váratlanúl elutazott, s legidősebb fia által most azt követelte tőle, hogy jöjjön el hozzá.

Az idősebb testvér szintén nem volt megelégedve a fiatalabbal. Ő nem igen bonczolgatta, hogy milyen ez a szerelem, nagy-e vagy kicsiny, szenvedélyes-e vagy nem, bűnös-e vagy ártatlan (hiszen ő maga is, bár gyermekei voltak, egy tánczosnőt tartott ki s így ebben a tekintetben elnéző volt); de tudta, hogy ez a szerelem nem tetszik azoknak, a kiknek kell, hogy az ember tessék, s azért nem helyeselte az öcscse viselkedését.

A szolgálati és társadalmi elfoglaltságon kívül volt Vronszkijnak még egy elfoglaltsága - a lovak, a melyeknek szenvedélyes kedvelője volt.

Erre az évre katonatiszti akadályversenyek is voltak kitűzve. A versenyekre Vronszkij is nevezett, vett egy telivér angol kanczát, és szerelme ellenére is szenvedélyesen, bár elég tartózkodóan, érdeklődött a küszöbönálló versenyek iránt.

Ez a két szenvedély nem zavarta meg egymást. Ellenkezőleg, szüksége volt egy szerelmétől teljesen független, olyan elfoglaltságra és hevűlésre, a melyben üdülést és pihenést talált az őt rendkívül izgató benyomások után.



XIX.

A krasznoje-szjelói versenyek napján Vronszkij a szokottnál korábban jelent meg az ezred tiszti étkezőjében, hogy a beefsteak-jét megegye. Az étkezésben nem kellett valami szigorúan korlátoznia magát, miután a súlya körülbelül megfelelt annak a négy és félpudnyi súlynak, a melyet a lovára kivetettek; de azért híznia se volt szabad, s így kerülte a lisztes és édes ételeket. Fehér mellénye fölött kigombolt kabátban, s mindkét kezével az asztalra könyökölve várta a megrendelt beefsteak-et, miközben a tányérján lévő franczia regénybe nézett. Csak azért nézett bele a könyvbe, hogy ne kelljen a kis bejáró tisztekkel beszélgetnie, s gondolkozott.

Arra gondolt, hogy Anna megigérte, hogy ma a versenyek utánra találkát ad neki. De három napja, hogy nem látta őt, s miután időközben az ura is visszajött külföldről, nem tudta, vajon lehetséges lesz-e ma a találkozás, és nem tudta, hogy erre vonatkozólag hogy' tudhatna meg valami biztosat. Legutóbb az unokahugának, Betszinek a nyaralójában találkozott vele. Kareninék nyaralójában lehetőleg ritkán fordult meg. Most azonban oda akart menni, s azon a kérdésen tünődött: hogy' intézze a dolgot?

"Természetesen azt fogom mondani, hogy Betszi küldött megkérdezni, vajon eljön-e a versenyre. Föltétlenül elmegyek", - döntötte el végre s fölpillantott a könyvből. S élénken elképzelvén a találkozás boldogságát, szinte sugárzott az arcza.

- Küldj el hozzám haza, hogy szaporán fogjanak be a hintóba, - mondotta a pinczérnek, a ki forró ezüst tálczán a beefsteak-et hozta, s közelebb húzván a tálat, elkezdett falatozni.

A szomszéd billiard-szobából golyók csattogása, beszélgetés és kaczagás hallatszott ki. Két tiszt lépett be az ajtón: az egyik fiatal, arcza bágyadt és fínom, csak nem rég került a hadapród-iskolából az ezredükbe; a másik poczakos és régi tiszt, karperecz a kezén, apró szemei színtelenek és elmosódottak.

Vronszkij rájuk pillantott, összeránczolta a homlokát, s mintha nem vette volna észre őket, a könyvébe pislogva elkezdett enni és olvasni egyszerre.

- Nos? Tán erőt gyűjtesz a nagy munkára? - kérdezte a köpczös tiszt és odaült mellé.

- Látod, - felelt Vronszkij mogorván, megtörölte a száját és rá se pillantott.

- Nem félsz, hogy meghízol? - szólt amaz, s odahúzott egy széket fiatal bajtársa számára.

- Mi az? - mondotta Vronszkij bosszúsan, undorodó arczot vágva, miközben sűrű fogsorát vicsorította.

- Nem félsz, hogy meghízol?

- Pinczér, Xerest! - mondotta Vronszkij, nem is válaszolva, s áttévén a könyvet a másik oldalra, elkezdett olvasni.

A köpczös tiszt fogta a bor-árjegyzéket s odafordult a fiatal tisztecskéhez:

- Válaszd ki te, hogy mit iszunk, - mondotta, s feléje nyújtván az árjegyzéket, egy futó pillantást vetett rá.

- Talán rajnait, - szólott a tisztecske, s bátortalanúl pislogva Vronszkijra, iparkodott kipödörni alig serkedő bajuszát. Látván, hogy Vronszkij még mindig nem fordul meg, a fiatal tiszt fölkelt.

- Gyerünk a billiárd-szobába, - mondotta.

A köpczös tiszt engedelmesen fölkelt s elindultak az ajtó felé.

Ebben a pillanatban lépett a szobába a hórihorgas és délczeg Jasvin százados, és miután félvállról, szinte lenézően bólintott a két tisztnek, odament Vronszkijhoz.

- Áá! Itt van! - kiáltott föl, s hatalmas kezével jókorát csapott a vállrojtjára. Vronszkij bosszúsan hátranézett, de legott fölcsillant arczán a szokott nyugodt udvariasság kifejezése.

- Okosan, Alyosa, - szólt a százados csengő bariton hangon. - Most kell enni, s egy pohárka bort inni rá.

- De nem vagyok ám éhes.

- Íme az elválhatatlanok, - tette hozzá Jasvin, gúnyos pillantást vetve a két tisztre, a kik akkor léptek ki a szobából. S odaült Vronszkij mellé, miközben feszes lovaglónadrágba bújtatott s a szék magasságához képest túlságosan hosszú czombjait és ikráit hegyes szög alatt maga alá húzta. - Mért nem jöttél el az este a krasznenszkij színházba? Numerova egészen jó volt. Hol jártál?

- Ott ragadtam Tverszkijéknél, - mondotta Vronszkij.

- Áá! - szólott Jasvin.

Jasvin a játékos, a korhely, a nem csak jellemtelen, de teljesen erkölcstelen Jasvin volt az ezredben Vronszkij legjobb barátja. Szerette őt szokatlan testi erejéért, a melyet legtöbbnyire azzal szokott kimutatni, hogy ivott, mint a hordó, s éjszakázott, a nélkül, hogy meglátszott volna rajta, és nagy erkölcsi erejéért, amelyről a fölebbvalóival és bajtársaival való érintkezésben tett tanuságot, rettegést és tiszteletet keltvén bennük maga iránt, továbbá a játékban is, a melyet tízezrekbe folytatott, és pedig ivott légyen bármennyit is, oly fínoman és határozottan, hogy az angol klubban a legelső játékos hírében állott. Vronszkij tisztelte és szerette őt különösen azért, mert érezte, hogy Jasvin nem a nevéért és a gazdagságáért, hanem magamagáért szereti őt. S az összes emberek közt ő volt az egyetlen, a kivel Vronszkij szeretett volna beszélni a szerelméről. Úgy érezte, hogy bár látszólag minden érzés iránt lenézéssel viseltetett, ő volt az egyetlen, - Vronszkijnak legalább úgy tetszett, - a ki képes lett volna azt a hatalmas szenvedélyt megérteni, mely most egész életét betöltötte. Azonkívül teljesen meg volt győződve arról is, hogy Jasvin igazán nem leli örömét a pletykákban és botrányokban, s úgy fogja föl ezt az érzelmet, a mint illik, vagyis tudja és hiszi, hogy ez a szerelem nem tréfaság, nem puszta szórakozás, hanem valami komoly és fontos dolog.

Vronszkij nem beszélt ugyan vele a szerelméről, de tudta, hogy ő mindent tud és mindent úgy fog föl, a mint kell, s jól esett neki ezt a szemeiből kiolvasni.

- Hja, igen! - mondotta arra, hogy Vronszkij Tvreszkijéknél volt, s fekete szemeivel egyet pislantva, rossz szokása szerint megfogta a baloldali bajuszát s elkezdte betömni a szájába.

- Nos, és te mit csináltál az este? Nyertél? - kérdezte Vronszkij.

- Nyolczezer rúblt. De ebből háromezer nem sokat ér, aligha kapom meg.

- No akkor velem szemben veszíthetsz, - mondotta Vronszkij mosolyogva. (Jasvin nagy összegbe fogadott Vronszkijval.)

- Semmi esetre se veszítek. Az egyetlen Mahotin veszedelmes.

Ezzel átfordúlt a szó a mai versenyekre, melyek Vronszkijt most leginkább foglalkoztatták.

- Gyerünk, én kész vagyok, - szólt Vronszkij, fölkelt s az ajtó felé indult. Jasvin is fölkelt s kinyujtotta irgalmatlan hosszú lábait és a hátát.

- Ebédelni még korán van, de ihatnám. Tüstént jövök. Hé, bort ide! - kiáltott föl a vezénylésről hírhedt, mély és ablakot rengető hangján. - Még se, nem kell, - tette hozzá legott. - Te hazamégy, veled megyek én is.

S elmentek Vronszkijhoz.



XX.

Vronszkij ott állott a kétfelé választott tágas és tiszta finn viskóban. Petriczkij még a táborozások alkalmával is együtt lakott Vronszkijval. Petriczkij aludt, mikor Vronszkij és Jasvin a viskóba beléptek.

- Kelj föl már, elég volt az alvásból, - mondotta Jasvin a spanyolfalhoz lépve, s megrázta az agyondorbézolt Petriczkijnek a vállát, a ki egészen belefúrta az orrát a párnájába.

Petriczkij legott fölugrott és körülnézett.

- Itt volt a bátyád, - mondotta Vronszkijnak. - Felköltött, hogy vinné el az ördög, s azt mondta, hogy majd eljön megint. - S újra magára húzván a takaróját, visszabújt az ágyba. - Hagyj már békét, Jasvin, - szólt rá bosszúsan Jasvinra, a ki lehúzta róla a takarót. - Ereszd el no! - ezzel megfordúlt és kinyitotta a szemeit. - Mondd meg inkább, mit igyam: olyan a szám, mintha...

- Legjobb a pálinka, - szólt Jasvin mély hangon. - Terescsemkó! Pálinkát a gazdádnak és ugorkát, - kiáltott föl, és szemlátomást gyönyörködött a saját hangjában.

- Gondolod, pálinkát? Hm? - kérdezte Petriczkij a homlokát összeránczolva s a szemeit dörzsölgetve. - De te is iszol? Jó, igyunk hát együtt! Vronszkij, iszol? - kérdezte Petriczkij föltápászkodva s a dereka körül csavarta tigrisbőrhöz hasonló takaróját. Odaállt a spanyol-fal végéhez, fölemelte karjait s elkezdte francziáúl énekelni: "Volt egyszer egy kirá-á-ályfi". - Vronszkij, iszol?

- Pakolj innen! - mondotta Vronszkij, miközben fölhúzta a kabátját, melyet a legénye hozott oda neki.

- Hová mégy? - kérdezte tőle Jasvin. - A trojka is itt van, - tette hozzá, az előálló hintót megpillantván.

- Az istállóba, aztán meg Brjanszkijhoz is el kell mennem a lovak miatt, - felelt Vronszkij.

Vronszkij csakugyan megígérte volt Brjanszkijnak, a ki Péterhoftól vagy tíz versztnyire lakott, hogy elmegy hozzá s elviszi neki a pénzt a lovakért; s mindenképpen el akart jutni oda is. De a bajtársai legott tisztában voltak vele, hogy nemcsak oda készül.

Petriczkij, a ki még egyre énekelt, pislantott a szemével s fölbiggyesztette az ajkát, mintha csak azt akarta volna mondani: ösmerjük már azt a Brjanszkijt.

- Vigyázz, el ne késsél! - szólott Jasvin, s hogy másra terelje a szót, hozzátette: - Nos, hogy' viseli magát az én pejkóm? - kérdezte, s az ablakon át mustrálgatta a nyergest, melyet ő adott volt el neki.

- Megállj csak! - kiáltott rá Petriczkij Vronszkijra, a ki már indúlóban volt. - A bátyád valami levelet meg egy czédulát is hagyott itt a számodra. Megállj, hol is van csak?

Vronszkij megállt.

- Nos, hol van hát?

- Hol van? Az éppen a kérdés! - szólt Petriczkij ünnepélyesen, s a mutató ujjával a homlokára bökött.

- Beszélj hát, ez mégis csak bolond dolog! - mondotta Vronszkij mosolyogva.

- A kályhát nem fűtöttem. Itt lesz valahol.

- Ugyan ne okoskodjál! Hol van hát az a levél?

- Na, igazán mondom, elfelejtettem. Vagy csak álmodtam tán? Várjunk csak, várjunk! De miért is bosszankodol! Ha te is, mint én, megittál volna az este négy palaczkot egymásután, azt se tudnád, fiú vagy-e vagy leány. Megállj csak, tüstént eszembe jut.

Petriczkij a spanyolfal mögé ment s lefeküdt az ágyába.

- Megállj csak! Így feküdtem én, ő meg ott állott. Igen-igen-igen-igen... Itt van la! - s Petriczkij elővette a levelet a derekalja alól, a hova bedugta volt.

Vronszkij fogta a levelet s a bátyja czéduláját. Ez volt az a levél, a melyet már várt - az anyjától, teli szemrehányásokkal azért, hogy nem ment el hozzá, s mellette egy czédula a bátyjától, melyben mindössze annyi volt, hogy beszélni óhajt vele. Vronszkij tudta, hogy mind a kettő ugyanarra vonatkozik. "Ugyan mi közük hozzá!" - gondolta magában s mind a két levelet begyűrte kabátjának a gombjai közé, hogy útközben majd figyelemmel elolvassa. A pitvarban két tiszttel találkozott: az egyik az ő ezredéből, a másik egy másikból való volt.

Vronszkij lakása mindig az összes tisztek gyülekezőhelye volt.

- Hová?

- Peterhofba kell mennem.

- Hát a lovad megjött Czarszkójeból?

- Meg, de még nem láttam.

- Mondják, hogy Mahotin Gladiator-a megsántúlt.

- Badar beszéd! De hogy' fogtok ebben a sárban lovagolni? - szólott a másik.

- Íme az én megmentőim! - kiáltott föl a belépőket megpillantván Petriczkij, a ki előtt ott állott a legénye, ugorkával egy tálczán s pálinkával a kezében. - Jasvin akarja, hogy igyam, és fölfrissüljek tőle.

- No tegnap ugyan beadtál nekünk, - szólt a tisztek egyike, - egész éjjel nem tudtunk aludni.

- Hogy' is volt csak?! - szólalt meg Petriczkij. - Volkov fölmászott a háztetőre s azt mondta, hogy nagyon szomorú. Zenét ide, - mondom én, - valami gyászindulót! Ő azután a gyászindúló hangjai mellett szépen elaludt a háztetőn.

- Igyál, igyál csak pálinkát, aztán selters-vizet sok czitrommal, - mondotta Jasvin, a ki úgy állt ott Petriczkij mellett, mint az anya, mikor orvosságot akar belediktálni a gyermekébe, - azután még valami csepp pezsgőt, - úgy, vagy egy palaczkkal.

- Lám, ez beszéd. Megállj még Vronszkij, igyunk.

- Nem, szervusztok urak, most nem iszom.

- Miért, tán meghízol tőle? No hát akkor iszunk mi. Hol a selters meg a citrom?

- Vronszkij! - kiáltott rá valaki, mikor már kilépett volt az ajtón.

- Mi az?

- Nem ártana, ha a hajadat is lenyíratnád, mert az is nyom ám valamit, különösen ott, a hol kopasz vagy.

Vronszkij csakugyan idő előtt kezdett kopaszodni. Vidáman elmosolyodott, miközben sűrű fogait vicsorgatta, s kopasz fejére csapva a sipkáját, kiment s kocsira ült.

- Az istállóhoz! - mondotta, s készűlt elővenni a leveleket, hogy elolvassa, de azután meggondolta a dolgot, nem akarván magát fölizgatni, mielőtt a lovát meg nem nézi. - "Majd aztán!..."



XXI.

Az ideiglenes istálló, egy deszkából összerótt bódé, közvetlenül a versenypálya mellett állott, s ide kellett, tegnap Vronszkij lovának megérkeznie. Azóta még nem látta. Az utóbbi napokban ő maga nem lovagolt, hanem a trainer-jére bízta, úgy, hogy most fogalma se volt róla, milyen állapotban érkezett meg. Alig hogy a kocsijából kilépett, a groomja, egy úgynevezett istállófiú, a ki már messziről megismerte a kocsiját, kihívta a trainert. Fityegő szőrpamacscsal az álla alatt, szétterpesztett karokkal s a jockeyk szokott otromba járásával egy hosszúszárú csizmába és kurta zekébe öltözött, ösztövér angol jött elébe.

- Nos, hogy' van Frou-Frou? - kérdezte Vronszkij angolul.

- All right, sir - minden rendben van, uram, - szólalt meg valahol a gégéje mélyén az angol. - Jobb lesz, ha be se megy hozzá, - tette hozzá, kalapot emelve. - Szájkosarat tettem rá, s most nagyon izgatott. Jobb, ha nem megy be, ez csak még jobban fölizgatná.

- Már pedig én bemegyek. Látni akarom.

- Gyerünk, - szólt az angol, megint csak csukott szájjal és mogorván, s a könyökét lóbálva előre ment kacsázó lépteivel.

Beléptek a barakk előtt lévő udvarba. Egy tiszta zekébe öltözött, csinos és fürge fiú volt a napos, a ki seprővel a kezében fogadta őket és legott mögéjük került. A barakk ketreczeiben öt ló állott, és Vronszkij tudta, hogy ott kell lenni legfőbb vetélytársának, Mahotin ötversokos[4] sárgájának, a Gladiátor-nak is. A saját lovánál is jobban szerette volna Vronszkij a Gladiatort megnézni, a melyet még nem látott; de tudta, hogy a lóverseny-sport illendőségi szabályai szerint, nemcsak hogy látnia nem szabad, de még kérdezősködnie sem illik felőle. A mint a járón végigment, az istállófiú kinyitotta a baloldali második ketrecz ajtaját, s Vronszkij egy fehérlábú, hatalmas sárgát pillantott meg. Tudta, hogy az volt Gladiator, de az olyan ember érzésével, a ki elfordul egy nem neki szóló, nyitott levéltől, elfordította a fejét és odament Frou-Frou ketreczéhez.

- Itt van Ma-k... Mak... lova, soha se tudom kimondani ezt a nevet, - szólott az angol úgy félvállról piszkos körmökkel ékes mutatóujjával Gladiátor ketreczére mutatva.

- Mahotiné? Igen, ez az egyetlen komoly vetélytársam, - jegyezte meg Vronszkij.

- Ha őt lovagolná, - mondotta az angol, - fogadnék rá.

- Frou-Frou idegesebb, ez erősebb, - szólott Vronszkij, elmosolyodván lovaglásának ezen a dicséretén.

- Akadályversenynél minden a lovaglástól és a pluck-tól függ, - jegyezte meg az angol.

Pluck-ot, vagyis erélyt és elszántságot, nemcsak hogy eleget érzett magában Vronszkij, de a mi még sokkal fontosabb, erősen meg volt győződve, hogy senkiben a világon nem lehet több pluck, mint a mennyi ő benne van.

- De hát biztosan tudja, hogy nincs szükség a nagy izzasztásra?

- Nincsen, - felelt az angol. - Csak arra kérem, ne beszéljen hangosan. A ló amúgy is nagyon izgatott, - tette hozzá, fejével a zárt ketrecz felé intve, a mely előtt megálltak, s a honnan szalmán való lódobogás hallatszott ki.

Erre kinyitotta az ajtót és Vronszkij belépett az egyetlen kis ablakocska által gyéren megvilágított ketreczbe. A ketreczben a friss szalmán a lábait váltogatva egy szájkosaras sötétpej ló állott. A ketrecz félhomályában körülnézve, Vronszkij egyetlen futó pillantással felölelte kedvencz lova egész megjelenését. Frou-Frou középtermetű állat volt s testalkatára nézve éppenséggel nem kifogástalan. Egészbenvéve vékonycsontú, s bár a szügye erősen kiállott, az eleje mégis szűk volt. A fara kissé csapott, s úgy első, mint különösen hátsó végtagjaira kecskelábú volt. Hátsó, valamint első lábainak az izmai nem voltak túl vaskosak; viszont a hasló táján szokatlanúl szélesnek látszott, a mi most madárhúsú volta s a nagy training mellett különösen meglepő volt. Lábainak a csontjai, előlről nézve, térden alól nem voltak ujjnyinál vastagabbak, viszont oldalról nézve szokatlanúl széleseknek látszottak. A bordáit nem tekintve, egészben véve olyan volt, mintha két oldalról össze lett volna nyomva, hosszában pedig kinyújtva. De a legnagyobb mértékben megvolt benne egy tulajdonság, a mely összes fogyatkozásait feledtette, s ez a tulajdonság: a vér, az a vér, a mely, mint az angol mondja, nem tagadja meg magát. Az ereknek a fínom, mozgékony és atlaszsima bőr alatt elterülő hálózata közt élesen kidomborodó izmai épp oly keményeknek látszottak, akár a csontjai. Derűlt, csillogó, és kidülledt szemekkel ékes sovány feje, vérrel telített nyákhártyával bevont tág orrlyukainak minden fölhorkanásánál szinte megszélesedett. Egész formáján, de különösen a fején, határozott, erélyes, de egyúttal szelid kifejezés ömlött el. Egyike volt azoknak az állatoknak, a melyek mintha csak azért nem szólalnának meg, mert szájuknak a mechanikai szerkezete nem engedi.

Vronszkijnak legalább úgy tetszett, hogy az állat mindazt, a mit rajta végignézve ő most gondolt, megértette.

Alig hogy Vronszkij belépett, a ló egy nagyot lélekzett, s kidülledt szemeivel olyanformán kancsalított a belépőkre, hogy a szeme fehérjét a másik oldalon elfutotta a vér, megrázta a szájkosarát és ruganyosan váltogatta a lábait.

- No lássa, milyen izgatott, - szólott az angol.

- Ne drágám! Ne-ne! - mondotta Vronszkij s közelebb lépve hozzá, csillapítgatta.

De minél közelebb ment hozzá, a ló annál izgatottabb lett. Csak mikor a fejéhez lépett, akkor egyszerre lecsillapodott, s megrándúltak az izmai fínom és sima bőre alatt. Vronszkij megsimogatta a ló erős nyakát, megigazította a marján sörényének egy a túlsó oldalra átcsúszott fürtjét, s odatolta az arczát a repülő denevér szárnyaihoz hasonló, fínom és tág orrlyukaihoz. Szuszogva szívta be és fújta ki duzzadt orrlyukain a levegőt, megrázkódva hátrahúzta hegyes füleit, s erős, fekete ajkait Vronszkij felé nyujtotta, mintha csak meg akarta volna kapni a kabátja ujját. De tudatára ébredvén a szájkosárnak, jól megrázta a fejét s megint elkezdte váltogatni fínom alkotásu lábacskáit.

- Csillapodjál drágám, csillapodjál! - mondotta, s miután hátulról még egyszer megczirógatta őt, abban az örömteljes tudatban lépett ki a ketreczből, hogy a ló a lehető legjobb állapotban van.

A ló izgatottsága átragadt Vronszkijra is; érezte, hogy minden vére a szívébe tolúlt, s hogy neki is, mint a lovának, kedve volna mozogni, harapni; hol aggodalmas érzés, hol jókedv vett erőt rajta.

- Tehát számítok magára, - mondotta az angolnak, - félhétkor ott legyen.

- All right, - szólt az angol. - És ön hova megy, mylord? - kérdezte egész váratlanúl, a mylord megszólítást használva, melyet pedig csaknem soha se szokott volt használni.

Vronszkij csodálkozva emelte föl a fejét és meglepetve a kérdés merészsége által, az angolnak nem a szeme közé, hanem a homlokára nézett. De belátván, hogy az angol nem mint a gazdájához, hanem mint jockey-hez intézte ezt a kérdést, így felelt:

- Brjanszkijhez kell mennem, egy óra múlva otthon vagyok.

"Ugyan hányadszor kérdik ezt ma tőlem!" - mondotta magában s elpirúlt, a mi ugyancsak ritkán esett meg vele. Az angol figyelmesen végignézett rajta, s mintha csak tudta volna, hogy Vronszkij hova megy, hozzátette:

- Az a fő, hogy az ember a lovaglás előtt nyugodt legyen, - úgymond, - ne legyen rosszkedvű és ne izgassa magát semmivel.

- All right, - felelt Vronszkij mosolyogva, s a kocsijába ugorva, elhajtatott Peterhofba.

Alig hogy elindúlt, az a felhő, mely már reggel óta esővel fenyegetett, hirtelen ott termett fölötte, s elkezdett belőle szakadni az eső.

- Ez baj, - gondolta Vronszkij s fölrántotta a kocsi ernyőjét. - Amúgy is sár volt, de most egy lucsok lesz minden! - Zárt hintajának a magányában ülve, elővette az anyja meg a bátyja leveleit és elolvasta.

Persze, mindig csak egy és ugyanaz. Mind, az anyja is, a bátyja is, szükségesnek tartották, hogy az ő szívbeli ügyeibe beleavatkozzanak. Ez a beavatkozás haragra lobbantotta őt, a mely érzés pedig csak nagy ritkán szokott rajta erőt venni. "De hát mi közük hozzá? Miért tartja kötelességének éppen mindenki, hogy velem törődjék? És mit rágják a fülemet mindig? Azért, mert látják, hogy itt olyas valamiről van szó, a mit ők képtelenek megérteni. Ha ez valami közönséges, hitvány, nagyvilági viszony volna, akkor békét hagynának. De érzik, hogy ez valami más, nem játék, s hogy ez az asszony nekem drágább az életemnél. S ez az, a mi előttük érthetetlen s azért bosszantja őket. Bármi legyen is a sorsunk, mi voltunk a kovácsai, s nem fogunk miatta panaszkodni, - mondotta, s a mi szócska alatt Annát is értette. - De nem, ők akarnak bennünket megtanítani, hogy hogy' éljünk. Fogalmuk sincsen róla, hogy mi a boldogság, s nem tudják, hogy mireánk nézve e nélkül a szerelem nélkül nincs se boldogság, se boldogtalanság, de még élet sincsen", - gondolta magában.

Különösen azért haragudott e miatt a beavatkozás miatt valamennyiükre, mert a lelke mélyén úgy érezte, hogy igazuk van. Érezte, hogy az a szerelem, mely őt Annához köti, nem volt pillanatnyi fölhevűlés, mely elmúlik, úgy, mint a nagyvilági viszonyok el szoktak múlni, sem egyikben sem másikban nem hagyván egyéb nyomot kellemes vagy kellemetlen emlékeknél. A maga teljességében érezte, úgy az ő, mint a maga helyzetének gyötrelmes voltát, valamint azt is, hogy a mellett a teljes nyilvánvalóság mellett, a melyben a viszonyuk a világ szemei előtt állott, milyen nehéz dolog folyton hazudni, alakoskodni és a szerelmüket leplezgetni; és hazudni, alakoskodni, csalafintáskodni és mindig csak másokra gondolni akkor, mikor a szenvedély, mely őket összefűzte, oly erős volt, hogy szerelmükön kívül minden egyébről megfeledkeztek.

Élénken emlékezett még a hazugság és az alakoskodás ama gyakran előfordult és elkerűlhetetlen eseteire, a melyek annyira ellenkeztek a természetével; de különösen élénken emlékezett arra a szégyenérzetre, a melyet a hazugságnak és az alakoskodásnak eme szükségessége miatt a szívében nem egyszer tapasztalt. S valami különös érzés fogta el, mely Annával való viszonya óta mind gyakrabban szokott rájönni. Ez az undornak az érzése volt; vajon Alexandrovics Alexej iránt-e, maga iránt-e, vagy pedig a világon minden iránt, azt maga se tudta volna eldönteni. De ezt a különös érzést mindig elűzte magától. Most is megrázkódott s csak fűzte tovább a gondolatait.

"Persze, ő azelőtt boldogtalan volt, de büszke és nyugodt; most pedig nem tud nyugodt és méltóságteljes lenni, bárha nem mutatja is. Nem, ennek véget kell vetni." - döntötte el magában.

S most először villant meg a fejében az a gondolat, hogy ennek a hazugságnak véget kell vetni, még pedig minél előbb, annál jobb! "Neki és nekem szakítanunk kell mindennel, s el kell rejtőznünk valahova a szerelmünkkel", - mondotta magában.



XXII.

A zápor nem volt tartós, s mire Vronszkij zömök lovának teljes ügetésével, mely az immár szár nélkül is száguldó lógósokat is maga után húzta a sárban, megérkezett, megint kisütött a nap, a nyaralók tetői s a főutcza két oldalán elnyúló kertek vén hársfái nedves fényben csillogtak, s az ágakról vígan csepegett, a tetőkről pedig csak úgy zuhogott alá a víz. Most már eszébe se jutott, hogy ez a zápor mennyire megrongálta a versenypályát, csak annak örűlt hogy éppen ennek az esőnek a révén bizton otthon találja őt, még pedig egyedűl, mert tudta, hogy Alexandrovics Alexej, a ki csak nemrég tért vissza külföldről, nem jött ki Pétervárról.

Vronszkij abban a reményben, hogy egyedül találja őt, hogy minél kevésbbé vonja magára a figyelmet, szokása szerint a híd előtt leszállt és gyalog folytatta az útját. Nem az utczáról, hanem az udvaron keresztül ment a lépcsőhöz.

- Megjött az úr? - kérdezte a kertésztől.

- Nem jött meg. Az úrnő itthon van. De tessék tán a főlépcsőn fölmenni; van ott ember, a ki majd kinyitja az ajtót, - felelt a kertész.

- Nem, inkább a kert felől megyek.

Meggyőződvén róla, hogy csakugyan egyedűl van, és váratlanúl akarván őt meglepni, miután nem ígérte, hogy ma is eljön, ő pedig aligha gondolta, hogy a verseny előtt még eljöjjön, kardját a kezében fogva, s a virágokkal szegélyezett út homokján óvatosan lépkedve ment oda a kertre nyíló erkélyhez. Vronszkij megfeledkezett most mindenről, a mit útközben helyzetének a súlyos és nyomasztó voltáról gondolt. Csak egy gondolat járt a fejében: az, hogy tüstént meglátja őt, még pedig nem pusztán képzeletben, hanem elevenen, olyannak, a milyen a valóságban. Óvatosan járva, nehogy zajt csináljon, már rálépett volt az erkély meredek lépcsőjére, mikor egyszerre eszébe jutott az, a miről mindig megfeledkezett, s a mi viszonyuknak a legkínosabb pontja volt, - Anna kis fia, az ő kérdő, s mint neki tetszett, ellenszenves tekintetével.

A legtöbbször ez a fiúcska volt érintkezésüknek legnagyobb akadálya. Mikor ő jelen volt, se Vronszkij, sem Anna, nemcsak, hogy azt nem engedték meg maguknak, hogy olyasmiről beszéljenek, a mit mások előtt is ne ismételhettek volna, de még csak czélzást se tettek olyasmire, a mit a gyerek meg nem érthetett. Nem mintha megállapodtak volna ez iránt, hanem az egész úgy magától jött. Saját maguk iránt való sérelemnek tartották volna, hogy ezt a gyermeket kijátszszák. Az ő jelenlétében úgy beszéltek egymással, mintha puszta ösmerősök lettek volna. De minden óvatosság ellenére is, Vronszkij gyakran érezte magán a gyereknek figyelmesen és álmélkodóan reátapadó tekintetét, valamint azt a bátortalanságot s a gyöngédség és hidegség közt ingadozó változékonyságot, a melylyel ő iránta viselkedett. Mintha csak az a gyermek megérezte volna, hogy az ő édes anyja és e közt az ember közt van valami olyan fontos kapcsolat, a melynek a jelentőségét fölfogni nem képes.

És csakugyan, a gyermek érezte, hogy ezt a viszonyt képtelen megérteni, s bár mindenképpen iparkodott, még se' tudta tisztázni azt az érzést, a melylyel ez iránt az ember iránt viseltetnie kellene. A gyermeknek az érzelmek nyilvánulása iránt való fogékonyságával tisztán látta, hogy az apja, a nevelőnő, a dada, valamennyien, nemcsak hogy nem szerették Vronszkijt, de utálattal és borzadással néztek rá, bár ha ezt egy szóval sem árulták el, s hogy az anyja viszont úgy bánt vele, mintha a legjobb barátja lett volna.

"Mit jelentsen ez? Kicsoda ez az ember? Vajon hogy' kelljen őt szeretni? S ha én nem értem, tán én vagyok az oka, tán ostoba és rossz fiú vagyok?", - tünődött magában a gyermek; s ebből származott az a kérdő, fürkésző és részben ellenséges kifejezés, valamint az a bátortalanság és változékonyság, mely Vronszkijt annyira feszélyezte. Ennek a gyermeknek a jelenléte mindig és csalhatatlanúl fölidézte Vronszkijban a minden ok nélkül való undorodásnak azt az érzését, mely az utóbbi időben mind gyakrabban elfogta. Ennek a gyereknek a jelenléte Vronszkijban is, Annában is olyan érzést keltett, a milyen a tengerészé lehet, a ki a delejtűn látja, hogy az az irány, a melyben gyorsan halad előre, messzire eltér a voltaképpenitől, de megállani nincs hatalmában, érzi, hogy minden pillanat távolabb és távolabb sodorja őt, de azt is tudja, hogy a helyes iránytól való eltérés beösmerése egyértelmű volna az elkerülhetetlen pusztulás felismerésével.

Ez a gyermek, az ő naiv életfelfogásával volt az a delejtű, mely megmutatta eltérésüknek a fokát attól, a mit nagyon jól tudtak, de tudni nem akartak.

Ezúttal Szerjozsa nem volt otthon, s Anna teljesen egyedül ült az erkélyen, várva a fiát, a ki elment sétálni, s a kit valahol meglepett az eső. Elküldte utána az inast meg a komornáját, s most várakozásteljesen ült ott és leste. Széles himzéssel diszített fehér ruhában, virágok mögött ült az erkély egyik szögletében, s igy nem hallotta Vronszkij közeledését. Feketefürtös fejét lehajtva, odaszorította a homlokát a korláton álló hideg öntözőkannához, s mindkét gyönyörű kezével, melyeket Vronszkij előtt jól ismert gyűrűk ékesítettek, a kannát szorongatta. Egész alakjának, a fejének, a nyakának s a kezeinek a szépsége mindannyiszor a váratlan meglepetés erejével hatott Vronszkijra. Megállt s elragadtatással nézett rá. De éppen mikor egy lépést akart tenni, hogy közelebb jusson hozzá, Anna hirtelen megérezte a közeledését, s a kannát félrelökve, kipirult arczát odafordította felé.

- Mi lelte? Talán beteg? - kérdezte tőle Vronszkij francziául és elindult feléje. Oda akart rohanni hozzá, de eszébe jutván, hogy esetleg idegenek is lehetnek ott, egy pillantást vetett az erkély ajtajára és elpirult, a mint hogy mindig el szokott pirulni, mert érezte, hogy van oka szepegni és körülnézni.

- Dehogy is, egészséges vagyok, - mondotta Anna, fölkelt és erősen megszorította a kezét. - Nem vártalak... téged.

- Istenem! Milyen hidegek a kezeid! - szólott Vronszkij.

- Megijesztettél, - felelt Anna. - Egyedül vagyok és Szerjozsát várom, elment sétálni, erről kell jönniök.

De mindamellett, hogy nyugodt szeretett volna lenni, mégis reszkettek az ajkai.

- Bocsásson meg, hogy eljöttem, de lehetetlen volt befejeznem a napot a nélkül, hogy lássam, - folytatta Vronszkij francziául, a hogy' rendesen beszélni szokott, hogy elkerülje az orosz nyelv hihetetlenűl hideg magá-ját és veszedelmes te-gezését.

- Miért bocsássak meg? Hiszen úgy örülök!

- De vagy beteg, vagy nagyon lehangolt ma, - folytatta Vronszkij, a nélkül, hogy a kezét eleresztette volna s odahajolt hozzá. - Mire gondolt?

- Mindig csak egyre, - felelt Anna mosolyogva.

Igazat mondott. Bármikor, bármely pillanatban kérdezték is tőle, hogy mire gondol, bátran azt felelhette: csak egyre, boldogságomra és boldogtalanságomra. Most éppen, a mikor Vronszkij meglepte őt, erre gondolt: hogy' van az, hogy másoknál, így például Betszinél, (ő is tudott Betszinek Tuskevicscsel való s a világ előtt titkolt viszonyáról), minden olyan könnyen ment, nála pedig olyan gyötrelmesen. Ma ez a gondolat, bizonyos okoknál fogva, különösen gyötörte. Kérdezősködött Vronszkijtól a versenyek felől. Vronszkij felelt neki, s látván, hogy mennyire izgatott, mindenképpen azon volt, hogy elszórakoztassa s a legnagyobb részletességgel kezdett beszélni a versenyek előkészületeiről.

"Megmondjam vagy ne mondjam? - gondolta magában Anna, miközben szelid és nyugodt szeme közé nézett. - Olyan boldog és annyira el van foglalva a versenyeivel, hogy nem fogná fel a dolgot úgy, a hogy' kell, nem fogná föl ennek az eseménynek mindkettőnkre való nagy jelentőségét."

- De még nem mondta meg, hogy mire gondolt, mikor én jöttem, - szólott Vronszkij, félbeszakítván az elbeszélését, - kérem, mondja meg hát.

Anna nem felelt, s kissé oldalra szegzett fejjel, hosszú szempillái alól csak úgy lopva és kérdőleg pislogott rá csillogó szemeivel. Egy letépett falevéllel babráló kezei reszkettek. Vronszkij látta ezt, s megint kiült az arczára annak az alázatosságnak, annak a szolgai odaadásnak a kifejezése, mely őt annyira megvesztegette.

- Látom, hogy történt valami. Hát lehetek-e csak egy perczig is nyugodt, tudván, hogy valami bánata van, a melyben én nem osztozhatom? Beszéljen hát, az Istenre kérem! - ismételte szinte könyörögve.

"De nem bocsátom meg neki soha, ha nem érti meg ennek az egész jelentőségét. Jobb is, ha nem beszélek, minek tegyem próbára?" - gondolta magában Anna, s még mindig úgy nézett rá, és érezte, hogy a falevéllel babráló kezei mind jobban és jobban reszketnek.

- Az Istenre kérem! - ismételte Vronszkij és megfogta a kezét.

- Megmondjam?

- Igen, igen, igen...

- Más állapotban vagyok, - mondotta halkan és lassan.

A falevél még jobban reszketett a kezében, de azért le nem vette róla a szemét, hogy lássa, hogy' fogadja ezt a hírt. Vronszkij elsápadt, akart valamit mondani, de nem szólt, eleresztette a kezét és lehorgasztotta a fejét. "Igen, megértette ennek az eseménynek egész jelentőségét", gondolta magában Anna, és hálásan megszorította a kezét.

De abban tévedett, hogy Vronszkij is úgy fogta föl ennek a hírnek a jelentőségét, mint ő, az asszony. Erre a hírre Vronszkij tízszeres erővel érezte a valami iránt való undorodás furcsa érzésének a rohamát; de egyúttal azzal is tisztában volt, hogy az a válság, a melyet várt, most bekövetkezett, hogy most már nem lehet tovább titkolni a dolgot a férj előtt, s hogy így vagy úgy, de mielőbb véget kell vetni ennek a természetellenes helyzetnek. De ezenkívül Anna testi izgatottsága is átragadt rá. Megilletődve, alázatos pillantással nézett rá, megcsókolta a kezét, fölkelt és szótlanúl járt föl és alá az erkélyen.

- Igen, - mondotta, elszántan odalépve hozzá. - Sem én, sem maga nem tekintettük játéknak a mi viszonyunkat, s a sorsunk most el van döntve. Föltétlenűl véget kell vetnünk - mondotta körülnézve - annak a hazugságnak, a melyben élünk.

- Véget vetni? De hogyan, Alexej? - kérdezte Anna halkan.

Most már lecsillapodott s gyöngéd mosoly csillogott az arczán.

- El kell hagynia az urát, s egyesítenünk kell az életünket.

- Hiszen egy az így is, - felelt Anna alig hallhatóan.

- Igen, de teljesen, teljesen.

- De hát hogyan, azt mondd meg, Alexej, hogyan? - szólt Anna, szomorúan mosolyogva helyzetének a reménytelenségén. - Van tán megoldása az ilyen helyzetnek? Nem vagyok-e a felesége az uramnak?

- Minden helyzetnek van megoldása. Csak el kell szánni az embernek magát, - felelt Vronszkij. - Minden jobb annál a helyzetnél, a melyben mi élünk. Hiszen látom, mennyire gyötör téged minden, - a világ, a fiad, az urad.

- Óh, csak az uram, az nem, - szólt közvetlen gúnynyal. - Nem ösmerem őt, rá se gondolok. Mintha nem is volna.

- Nem vagy őszinte. Ösmerlek. Bizony ő is csak bánt téged.

- De hiszen ő nem is tudja, - mondotta, s egyszerre élénk pirosság öntötte el az arczát; az orczái, a homloka, a nyaka elpirultak, s a szégyen könnyei csordultak ki a szeméből. - Ne is beszéljünk róla.



XXIII.

Vronszkij, habár nem is olyan határozottan, mint most, ismételten megpróbálta Annát helyzetének a megfontolására rávezetni, de mindannyiszor az ítéletnek azzal a felületességével és könnyelműségével találkozott, a melylyel kihívására most is felelt. Mintha lett volna a dologban valami olyas, a mit nem tudott vagy nem akart tisztázni még maga előtt sem, mintha abban a pillanatban, hogy erről elkezdett beszélni, ő, az igazi Anna visszavonúlt volna valahová a belsejébe, s előállott volna egy másik, különös, és reá nézve teljesen idegen asszony, a kit nem szeretett, a kitől félt s a ki szembeszállott vele. De most elhatározta, hogy elmond neki mindent.

- Vajon ő tudja-e vagy sem, - szólott Vronszkij szokott határozott és nyugodt hangján, - tudja-e ő vagy sem, ahhoz nekünk semmi közünk. Mi nem maradhatunk... kegyed nem maradhat tovább így, de különösen - most nem.

- De hát ön szerint mit kellene tenni? - kérdezte Anna ugyanavval a könnyed gúnynyal. Őt, a ki annyira félt attól, hogy Vronszkij esetleg könnyedén találja fölfogni az ő áldott állapotát, most bosszantotta, hogy Vronszkij ebből annak a szükségességét következteti, hogy tenni kell valamit.

- Elmondani neki mindent, azután elhagyni.

- Ez mind szép; tegyük föl, hogy én ezt megcselekszem. De tudja-e, mi lesz ennek a vége? Előre megmondhatom, - s valami gonosz láng lobbant föl az imént még oly szelíd szemeiben. - "Áá, ön tehát mást szeret, s bűnös viszonyt is kezdett vele? (Az urát utánozta, s éppen úgy, mint Alexandrovics Alexej szokta, különösen hangsúlyozta a bűnös szót.) Én jó előre figyelmeztettem önt ennek a vallási, a polgári és a családi viszonyok tekintetében várható következményeire. Ön nem hajtott a szavamra. Most pedig én nem szolgáltathatom ki a nevemet a gyalázatnak,... - sem pedig a fiamat, - akarta mondani, de a fiával nem tudott tréfálni... - a gyalázatnak", - és még valami efféle, - tette hozzá. - Egyáltalján, az ő államférfiúi modorában, tisztán és szabatosan a tudtomra adná, hogy nem bocsáthat el engem, de hogy a maga részéről minden lehetőt meg fog tenni arra, hogy a botrányt elkerülje. S a mit mondana, azt a legnagyobb nyugalommal és pontossággal meg is tenné. Ime, ez lenne a vége. Hiszen ő nem ember, hanem gép, még pedig ha megharagszik, nagyon rossz gép, - tette hozzá, miközben maga elé képzelte Alexandrovics Alexej alakjának és beszédmodorának minden legapróbb részletét, s bűnül rótt föl neki mindent, a mi rosszat csak benne találhatott, semmit se bocsátván meg neki azért a rettenetes bűnért, a melyet viszont ellene ő elkövetett.

- De Anna, - mondotta Vronszkij lágy, rábeszélő hangon, iparkodván őt megnyugtatni, - azért mégiscsak meg kell neki mondani mindent, azután pedig ahhoz alkalmazkodni, a mit ő határoz.

- Talán bizony megszökni?

- Miért ne, akár azt is. Én teljesen kizártnak tartom, hogy ez így maradjon... És nem magamért, - hiszen látom, mennyire szenved.

- Igen, szökni, én meg aztán legyek a szeretője, - mondotta keserűen.

- Anna, - szólott Vronszkij gyöngéd szemrehányással.

- Igen, - folytatta Anna, - legyek a szeretője, és magammal sodorjak mindenkit.

Megint azt akarta mondani: a fiamat, de képtelen volt ezt a szót kiejteni.

Vronszkij nem tudta megérteni, hogy' volt képes az ő erőteljes és becsületes természetével ezt a hazug helyzetet elviselni, és hogy' nem akart belőle szabadulni: arra persze nem jött rá, hogy az egésznek legfőbb oka ez az egy szó volt: a fiam, a melyet képtelen volt kimondani. Mikor a fiára és arra a jövendő viszonyra gondolt, a melyben ez vele, az ő apját elhagyott anyjával lesz, annyira megborzadt attól, a mit cselekedett, hogy nem sokat tünődött, hanem mint afféle asszony, csak azon iparkodott, hogy magát hazug alakoskodásokkal, üres szavakkal megnyugtassa, s csak azon sopánkodott, hogy bár maradna minden a régiben s bár ki tudná verni a fejéből azt a rettenetes kérdést, mi lesz a fiával.

- Kérlek, könyörgök hozzád, - mondotta egyszerre egészen más, őszinte és gyöngéd hangon s megfogta a kezét, - ne beszélj velem erről többé soha!

- De Anna...

- Soha. Bízd csak rám. Tisztában vagyok én a helyzetem egész aljasságával és borzasztóságával; de azért még sem olyan könnyű a dolgot eldönteni, mint te gondolod. Bízd csak rám, és engedelmeskedjél nekem. Többé soha ne beszélj velem erről. Megigéred ezt nekem?... Nem, nem, igérd meg!...

- Én mindent megigérek, de nem lehetek nyugodt, különösen az után, a mit az imént mondtál. Nem lehetek nyugodt, mikor te magad se lehetsz az...

- Én? - ismételte Anna. - Igaz, hogy néha szenvedek; de ez majd elmúlik, ha többé soha nem beszélsz velem erről. Csak olyankor szenvedek, a mikor erről beszélünk.

- Ezt nem értem...

- Tudom, - vágott közbe Anna, - hogy milyen nehéz a te becsületes természeted mellett hazudni, és sajnállak is érte. Sokszor gondolok rá, hogy én miattam egész életedet tönkretetted.

- Ugyanezt gondoltam én is az imént, hogy' tudtad te miattam mindenedet föláldozni? Soha nem tudom magamnak megbocsátani azt, hogy te - boldogtalan vagy.

- Én, boldogtalan? - kérdezte Anna, közelebb húzódva hozzá, s a szerelem ujjongó mosolyával nézett rá: - én olyan vagyok, mint az éhes ember, a kinek végre enni adtak. Lehet, hogy fázik, hogy rongyos a ruhája, szégyenli is tán magát, de azért nem boldogtalan. - Én, boldogtalan? Nem, ime, itt az én boldogságom...

Meghallotta közelgő fiának a hangját, s egy futó pillantással körülnézett az erkélyen, s hirtelen fölkelt. Ösmerős tűz villant meg a szemeiben, gyors mozdulattal fölemelte gyűrűkkel elborított, szép kezeit, megfogta Vronszkij fejét, hosszan belenézett a szemébe, s mosolygó, nyílt ajkaival szaporán megcsókolta az ajkát és mindakét szemét, s ellökte őt magától. Menni akart, de Vronszkij visszatartotta.

- Mikor? - kérdezte suttogva, s ujjongva nézett rá.

- Ma, egy órakor, - suttogta, és mélyen fölsóhajtva, könnyed és gyors lépteivel a fia elé sietett.

Szerjózsát az eső a nagy kertben érte utól, a hol a dadával egy lugasban húzódtak volt meg.

- Nos tehát, a viszontlátásra, - mondotta Anna Vronszkijnak. - Nemsokára indulni kell a versenyre. Betszi megigérte, hogy értem jön.

Vronszkij az órára nézett és gyorsan távozott.



XXIV.

Mikor Vronszkij Kareninék erkélyén az órájára nézett, annyira meg volt zavarodva, s annyira el volt foglalva a gondolataival, hogy látta ugyan a mutatókat, de még se tudta hány az óra. Kiment az országútra, s óvatosan lépkedve a sárban, a hintaja felé tartott. Annyira tele volt az Anna iránt való érzelemmel, hogy rá se gondolt, hány óra, s van-e még ideje, hogy Brjanszkijhoz is elmenjen. A mint ez gyakran megesik, az emlékezésnek csak külső képessége maradt meg benne, mely megmondta neki, hogy mi után mit kell cselekednie. Odament a kocsisához, a ki ott szundikált a bakon egy sűrű hársfának immár rézsútos árnyékában, elnézte az izzadt lovak fölött csillogó oszlopokban szemtelenűl keringő muslinczákat, felköltötte a kocsisát, beszállt a hintajába és elhajtatott Brjanszkijhoz. Csak a hetedik verszt után tért annyira magához, hogy az órára nézett, látta, hogy félhatra van, s hogy elkésett.

Ezen a napon több futam volt: a közlegények futama, a kétversztes katonatiszti s a négyversztes, végül pedig az a futam, a melyben ő is résztveendő volt. Az ő futamára még eljuthatott, de ha Brjanszkijhoz megy, úgy éppen csak hogy idejében visszaérkezhetik, persze már csak akkor, a mikor az egész udvar ott van. Ez pedig kellemetlen lett volna. De szavát adta volt Brjanszkijnak, hogy elmegy hozzá, s így azt határozta, hogy folytatja az útját, s odaszólt a kocsisnak, hogy ne nagyon kímélje a lovakat.

Megérkezett Brjanszkijhoz, alig volt ott öt perczig, s vágtatott vissza. Ez a gyors kocsizás lecsillapította. Annához való viszonyának minden nyomasztó volta, mindaz a határozatlanság, a mi mai beszélgetésük után még megmaradt, mind kiment a fejéből; gyönyörűséggel és izgalommal gondolt most a versenyre, arra, hogy mégis csak odaér idejében, s csak néha lobbant föl átható fénynyel a képzeletében a ma éjjeli viszontlátás boldogságának az áhítozása.

A nyaralókból és Pétervárról a versenyekre igyekvők fogatait elhagyogatva, minél inkább közeledett a versenyek légköréhez, annál jobban és jobban erőt vett rajta a verseny izgalma.

A lakásán már nem talált senkit, mind a versenyen voltak, csak a legénye várt rá az ajtóban. Mialatt átöltözött, az inasa elmondta, hogy a második futam már elkezdődött, hogy sokan keresték, s hogy az istállóból kétszer is járt ott a lovászgyerek.

Minden sietség nélkül átöltözködvén, (sohase szokott sietni és sohase vesztette el az önuralmát), Vronszkij elhajtatott a barakkokhoz. Innen már látta a versenypályát körülálló tengernyi sok fogatot, gyalogjárót és katonát, valamint az emberektől nyüzsgő tribünöket. Alkalmasint a második futam kezdődött, mert miközben a barakok felé ment, csengetyűszót hallott. Mikor az istállóhoz ért, találkozott Mahotin fehérlábú sárgájával, Gladiatorral, a melyet narancssárga és kék takaróval letakarva, s kék szalaggal beszegett s óriásiaknak látszó fülvédőkkel éppen akkor vezettek a pálya felé.

- Hol van Kord? - kérdezte a lovásztól.

- Az istállóban nyergel.

Frou-Frou már fölnyergelve állott a nyitott ketreczben. Éppen készültek kivezetni.

- Nem késtem el?

- All right! All right! Minden rendben van, minden rendben van, - szólott az angol, - csak ne izgassa magát.

Vronszkij a tekintetével még egyszer végigsiklott egész testében remegő kedves lovának gyönyörű formáin, s alig tudván megválni ettől a látványtól, kilépett a barakból. A lehető legalkalmasabb időben érkezett a tribünökhöz, hogy senkinek a figyelmét se vonja magára. Éppen vége felé járt a kétversztes futam s minden szem arra a lovas-testőrre és arra a testőr-huszárra volt irányozva, a kik közül az első elől, a másik pedig valamivel mögötte végső erőfeszítéssel szorította a lovát és közeledett a távoszlop felé. A kör közepéről és széleiről mindenki a távoszlop felé nyomult, s a lovas-testőr tiszteknek és katonáknak egy nagyobb csoportja hangos fölkiáltásokkal adott kifejezést bajtársának, illetve tisztjének várható diadala fölött érzett örömének. Vronszkij csaknem ugyanabban a pillanatban érkezett oda a tömeg kellő közepébe, mikor a futam végét jelző csöngetyűszó fölhangzott, s a sárral beföcsölt, magas lovastestőrtiszt, a ki elsőnek érkezett be, a nyeregbe visszaülve, szürke s az izzadtságtól egészen megsötétedett és nehezen ziháló csődörének a kantárját megeresztette.

A csődör, mely már csak alig-alig emelgette a lábait, meglassította hatalmas testének a futását, s a lovastestőrtiszt, mintha nehéz álomból ébredt volna föl, körülnézett s nagynehezen elmosolyodott. A barátok és idegenek tömege legott körülvette.

Vronszkij szándékosan elkerülte azt a válogatott, nagyvilági tömeget, mely a tribünök előtt tartózkodóan és mégis fesztelenűl hullámzott és társalgott. Látta, hogy Karenina, Betszi s a bátyjának a felesége is ott voltak, de nehogy fölizgassa magát, nem ment oda hozzájuk. De minduntalan megállították az ismerősei, elmondották neki a lezajlott futamok részleteit s faggatták, hogy hol késett olyan soká.

Mialatt azokat, a kik a futamban résztvettek, a tribünökhöz hívták, hogy a díjakat átvegyék s mindenki odatódult utánuk, Vronszkij legidősebb fivére, Alexandr, egy alacsony termetű és Alexejhez hasonlóan zömök, de sokkal szebb és pirosabb, vörösorrú és nyílt, de korhely ábrázatú ember, vállrojtos ezredesi egyenruhában odalépett hozzá.

- Megkaptad a levelemet? - kérdezte. - Téged sohase találhat meg az ember.

Vronszkij Alexandr, hírhedt kicsapongó és különösen korhely élete ellenére is, tökéletes udvaroncz volt.

Most is, hogy az öcscsével egy reá nézve nagyon kellemetlen dologról beszélt, tudva azt, hogy esetleg sokaknak a szeme lehet reájuk függesztve, olyan mosolygó arczot vágott, mintha valami haszontalanságon tréfálkozott volna vele.

- Megkaptam, és igazán mondom, nem értem, hogy mi az, a mivel te annyira törődöl, - mondotta Alexej.

- Azzal törődöm, a mit éppen az imént mondtam, hogy nem vagy ott sehol, ellenben hétfőn találkoztak veled - Péterhofban.

- Vannak dolgok, a melyeknek a megítélése csakis azokra tartozik, a kik benne érdekelve vannak, s az, a mivel te annyira törődöl, szintén ilyen...

- Igen, csakhogy akkor nem szolgál tovább az ember, nem...

- Kérlek, légy szíves és ne ártsd magadat bele, s ezzel vége.

Vronszkij Alexej mogorva arcza elsápadt, s kiálló alsó állkapcsa elkezdett remegni, a mi vajmi ritkán esett meg vele. Ő, mint afféle nagyon jószívű ember, ritkán haragudott meg, de a mikor megharagudott, s a mikor az álla reszketni kezdett, akkor, mint azt Vronszkij Alexandr is tudta, veszedelmes ember volt. Vronszkij Alexandr vídáman elmosolyodott.

- Én csak az anyánk levelét akartam átadni. Felelj neki, és ne izgasd magadat lovaglás előtt. Bonne chance, - tette hozzá mosolyogva s tovább ment.

Rögtön utána azonban megint egy szívélyes üdvözlés állította meg Vronszkijt.

- Már a barátaidat sem akarod megösmerni. Jó napot, mon cher! - szólalt meg Arkágyevics Sztepán, a kinek gondosan fésült és fényes pofaszakállal körített piros arcza itt, ebben a pétervári csillogásban is nem kevésbbé ragyogott, mint Moszkvában. - Tegnap érkeztem, s nagyon örülök, hogy tanuja lehetek a diadalodnak. Mikor találkozunk?

- Jöjj el holnap az étkezőbe, - szólott Vronszkij, és miután mentegetőzve megszorongatta felöltőjének az ujját, elindult a versenypálya közepe felé, a hová már odavezették a nagy akadályversenyre nevezett lovakat.

A múlt futamban résztvett, kiizzadt és elcsigázott lovakat a lovászok elvezették haza, s egymásután kerültek elő a küszöbön álló futamra nevezett, legnagyobbrészt angol lovak, melyek kámzsáikkal és ösztövér hasukkal különös és óriási madarakhoz voltak hasonlatosak. Jobboldalt vezették a madárhúsú, de szépséges Frou-Frou-t, mely mintha rúgókon járt volna, úgy illegette ruganyos és meglehetősen hosszú lábszárait. Tőle nem messze vették le a takarót a totyakos Gladiatorról. A pompás farú csődör hatalmas, gyönyörű és teljesen szabályos formái, szokatlanúl rövid s közvetlenül a patákon nyugvó bokái akaratlanúl is magukra vonták Vronszkij figyelmét. Oda akart menni a lovához, de megint megállította egy ismerőse.

- Ni, ott van Karenin, - szólt az ismerőse, a kivel beszélgetett. - A feleségét keresi, a ki amott áll a tribün közepén. Nem látta még őt?

- Nem, nem láttam, - felelt Vronszkij, s a nélkül, hogy a tribün felé nézett volna, a hol mutatták, hogy Karenina áll, odament a lovához.

Alig hogy Vronszkij megvizsgálta a nyerget, a melyen még egy és más igazítani való volt, a versenyzőket odahívták a tribünhöz, hogy számot húzzanak, s aztán induljanak. Komoly és szigorú, részben sápadt arczczal tizenhét tiszt jött össze a tribün előtt s mindenik húzott egy számot. Vronszkijnak a 7-es szám jutott. Fölhangzott a vezényszó: "Lóra!"

Vronszkij érezte, hogy a többi versenyzőkkel együtt ő az a központ, a melyre most minden szem irányozva van, s a feszűltségnek abban az állapotában, a melyben rendszerint lassukká és nyugodtakká szoktak válni a mozdulatai, odament a lovához. Kord a verseny tiszteletére parádés ruhába öltözött, nyakig begombolt fekete kabátot, szinte az orczáit föltámasztó, feszesen kikeményített gallért, kerek fekete kalapot és hosszúszárú csizmát vett magára. Mint mindig, most is nyugodt és méltóságteljes volt, s a két kantárszárnál fogva maga tartotta az előtte álló lovat. Frou-Frou még mindig remegett, mintha lázban lett volna. Szinte lángoló szemeivel sandított a feléje közeledő Vronszkijra, a ki bedugta az ujjait a heveder alá. A ló még erősebben sandított, s a fogát vicsorítva, hátrahúzta a füleit. Az angol elfintorította a száját, mintha mosolygott volna azon, hogy az ő nyergelését még ellenőrzik.

- Tessék csak felülni, akkor nem lesz annyira izgatott.

Vronszkij még egy utolsó pillantást vetett a vetélytársaira. Tudta, hogy lovaglás közben úgy sem igen fogja őket látni. Ketten már előre mentek arra a helyre, a honnan indúlniok kellett. Galyczin, Vronszkij barátja s egyik veszedelmes vetélytársa ott forgolódott pej csődöre körül, mely sehogy sem akarta őt magára engedni. Egy szűknadrágos kis testőr-huszár, az angolokat akarván utánozni, mint mennydörgéskor a macska, olyan görnyedten vágtatott tova a lován. Kuzovlev herczeg sápadtan ült a Grabovszkij-ménesből való kanczáján, melyet egy angol vezetett a kantárjánál fogva. Vronszkij és bajtársai mind ösmerték Kuzovlevet s főképpen gyönge idegzetét és rettenetes hiúságát. Tudták, hogy mindentől reszket, s még a szolgálati lovára is félt ráülni, de most éppen azért, mert annyira félelmes volt a dolog, a mennyiben az emberek a nyakukkal játszottak, úgy annyira, hogy minden akadálynál egy orvos, egy irgalmas nővér s egy vörös keresztes sebesült-szállító kocsi állott, rászánta magát a részvételre. Találkoztak a pillantásaik s Vronszkij barátságosan és helyeslőleg intett felé. Csak egyet nem látott, - fővetélytársát, a Gladiátoron ülő Mahotint.

- Ne siessen, - mondotta Kord Vronszkijnak, - s egyet ne feledjen: az akadályoknál se ne erőltesse, se ne tartsa vissza a lovát, s bízza teljesen rá, hogy' akar átjutni rajtuk.

- Jó, jó, - szólott Vronszkij, a szárakat rendezgetve.

- Ha lehet, vezesse a futamot, de ha hátra találna maradni, az utolsó pillanatig ne essék kétségbe.

Frou-Frounak annyi ideje se volt, hogy megmozdúljon s Vronszkij egy ügyes és erőteljes mozdúlattal már bennállt a rovátkos kengyelvasban s könnyedén, de biztosan belevetette lefogyott testét a csikorgó bőrnyeregbe. Miután jobb lábával is a kengyelbe hágott, az ujjai közt a szokott mozdúlattal elrendezte a kettős kantárszárat, mire Kord eleresztette a lovat. Frou-Frou, mintha nem tudta volna, melyik lábával lépjen ki először, hosszú nyakát kinyújtva, meghúzta a kantárszárat, mintha rúgókon járt volna, megmozdúlt s hajlékony hátán meghimbálta a lovasát. Kord gyorsított léptekkel sietett utána. Az ideges állat hol az egyik, hol a másik oldalon próbálta meg rászedni a lovasát, s elnyujtotta a szárakat, Vronszkij pedig mindenképpen, szóval és kézzel iparkodott őt csillapítani.

A startoló hely felé útközben már elérkeztek az elzsilipezett folyóhoz. A versenyzők közül többen előtte, többen mögötte voltak, a mikor egyszerre Vronszkij egy, az út sarában vágtató ló dobogását hallotta a háta mögött, s fehérlábú, totyakos Gladiátorán csakhamar utólérte őt Mahotin. Mahotin, hosszú fogait vicsorgatva, elmosolyodott, de Vronszkij bosszúsan nézett rá. Amúgy se szerette őt valami nagyon, most pedig őt tartotta legveszedelmesebb vetélytársának, s bosszankodott rajta, hogy elvágtatott mellette és fölizgatta a lovát. Frou-Frou a bal lábával vágtába ugrott, majd a rövidre fogott kantártól ingerelve, pár szökkenés után rázós ügetésbe ment át, jól megzötyögtetve a lovasát. Kord is megharagudott és szinte poroszkálva sietett Vronszkij után.



XXV.

Mindössze tizenhét tiszt vett részt a versenyben. A futamot a tribün előtt elterülő négyversztes, kerülékalaku pályán kellett megfutniok. Ezen a pályán kilencz akadály volt: a folyó s egy-két arsinos szilárd gát, közvetlenűl a tribün előtt; egy száraz- és egy vizes árok, egy sáncz, az ír-padka, (egyike a legnehezebb akadályoknak), mely egy rőzsével megtömött sánczból állott, mögötte láthatatlanúl még egy árokkal, úgy, hogy a ló vagy átugrotta mind a két akadályt, vagy elbukott; azután még két vizes- és egy száraz árok; a futam pedig közvetlenül a tribün előtt ért véget, és nem a pálya elején, hanem tőle vagy száz százsennyire kezdődött, s ugyanilyen távolságra volt az első akadály, a három arsin széles elzsilipezett folyó, a melyen a lovasok tetszésük szerint vagy átugrathattak, vagy átgázolhattak.

A versenyzők háromszor is összeigazodtak, de mindannyiszor kitört valamelyiküknek a lova, úgy, hogy megint előlről kellett kezdeni az indítást. Szjosztrin ezredes már bosszankodni kezdett, mikor végre a negyedik kísérletnél elkiáltotta magát: "előre!" - és a lovasok megindúltak.

Az indítás alatt minden szem és minden látcső a lovasok tarka csoportjára volt irányozva.

- Elindúltak! Már mennek! - hangzott föl mindenfelől a várakozás nagy csöndje után.

Az emberek, hogy jobban lássanak, egyenkint és csapatostúl kezdtek vándorolni egyik helyről a másikra. A lovasok sűrű csoportja mindjárt az első pillanatban szétnyúlott, s látni lehetett, a mint kettesével, hármasával vagy egyenkint közeledtek a folyóhoz. A nézőknek úgy tetszett, mintha még mindig együtt lettek volna valamennyien, de a lovasokra nézve másodpercznyi különbségek mutatkoztak, a melyeknek igen nagy volt a jelentőségük.

Az izgatott és túlideges Frou-Frou az első pillanatot elmulasztotta, s így egynehány ló elébe került, de még a folyóhoz sem értek, s Vronszkij a szárba fekvő lovat visszatartva, máris könnyen elkerült hármat, úgy, hogy csak Mahotin sárga Gladiátora maradt előtte, mely könnyedén és egyenletesen imbolygatta a farát, közvetlenül Vronszkij előtt és valamennyiük előtt, meg a szépséges Diana, mely a szinte félholt Kuzovlevet vitte.

Az első pillanatokban Vronszkij még se magán, sem a lován nem tudott uralkodni. Egészen az első akadályig, a folyóig még a lova futását se volt képes vezetni.

Gladiator és Diana egyszerre érkeztek oda, s csaknem ugyanabban a pillanatban libbentek a folyó fölé, átszökkenve a túlsó oldalára; észrevétlenül, szinte repülve követte őket Frou-Frou; de ugyanabban a pillanatban, a mikor Vronszkij magát a levegőben érezte, egyszerre, csaknem a lova lábai alatt megpillantotta Kuzovlevet, a ki Dianával együtt ott hempergett a folyó túlsó partján. (Kuzovlev az ugrás után megeresztette a szárat, a ló elbukott, ő meg keresztülrepűlt a fején.) Ezeket a részleteket Vronszkij csak később tudta meg, most csak annyit látott, hogy közvetlenül a lábai előtt, ott, a hova Frou-Frounak ugrania kellett, esetleg ott lehet Diánának a lába vagy a feje. De Frou-Frou, mint a lepottyanó macska, ugrásközben a lábaival s a hátával egy erőteljes mozdúlatot tett, túlkerült a lovon és vágtatott tovább.

"Óh, te drága!" - gondolta magában Vronszkij.

A folyót elhagyva, Vronszkij már teljesen urává lett a lovának s kezdte őt visszatartani, úgy szándékozván, hogy a nagy akadályt közvetlenül Mahotin után ugratja át, s már az erre következő vagy kétszáz százsenes akadálytalan pályán megpróbálja őt elkerülni.

A nagyakadály közvetlenül a czári páholy előtt állott. Az uralkodó, az egész udvar, s az óriási néptömeg mind őket - őt és az alig egy lóhoszszal előtte vágtató Mahotint nézte, mikor az "ördög"-höz értek (így hívták a szilárd deszkagátat). Vronszkij érezte ezeket a mindenfelől rámeresztett szemeket, de a lovának a fülein és nyakán, a vele szembe rohanó földön, s Gladiátor farán és fehér lábain kívül, melyek szaporán verték előtte az ütemet s állandóan egyforma távolságra voltak tőle, semmi egyebet nem látott. Gladiátor a nélkül, hogy az akadályhoz csak hozzá is ért volna, felszökött, felkanyarította kurta farkát és eltűnt Vronszkij szemei elől.

- Bravó! - kiáltott föl valaki.

Ugyanabban a pillanatban közvetlenűl Vronszkij szemei előtt fölbukkantak a gát deszkái. A ló, mozgásában a legcsekélyebb változás nélkül, fölibe pattant, a deszkák eltűntek, s csak hátúl koppant egyet valami. Frou-Frou az előtte száguldó Gladiátoron fölbuzdúlva, nagyon is korán ugrott föl az akadály előtt, s a hátsó patáival beleütődött a gát párkányába. De azért a futása cseppet sem változott meg és Vronszkij, egy sárgöröngy csapódván az arczába, hamarosan meggyőződött róla, hogy még mindig ugyanolyan távolságra van Gladiátortól. Megint ott látta maga előtt a farát, kurta farkát s nem távolodó és gyorsan iramodó lábait.

Ugyanabban a pillanatban, a melyben Vronszkij arra gondolt, hogy most már ideje lesz Mahotint elkerülni, maga Frou-Frou is, mintha csak megértette volna a gondolatát, minden ösztökélés nélkül hatalmasan nyomult előre, s az előnyös oldalról, a kötél felől, kezdett Mahotinhoz közeledni. De Mahotin nem tágított a kötél mellől. Vronszkijnak csak megvillant a fejében, hogy kívülről is el lehetne kerülni őt, Frou-Frou máris lépést váltott, és megpróbálta. Frou-Frounak az izzadtságtól már-már sötétedő háta egy vonalba jutott Gladiátor farával. Pár lépésnyire szinte egymás mellett futottak. De az akadály előtt, a melyhez közeledtek, Vronszkij, nehogy a külső kört kelljen befutnia, elkezdett a szárakkal dolgozni, és hamarosan, közvetlenül a sáncz előtt elkerülte Mahotint. Úgy futólag az arczát is látta, mely tele volt föcsölve sárral. Sőt úgy tetszett neki, mintha mosolygott volna is. Vronszkij elhagyta ugyan Mahotint, de közvetlenül ott érezte őt maga mögött, s nem szűnt meg hallani közvetlenül a háta mögött Gladiátor egyenletes iramodását, és orrlyukainak szaggatott, de azért még teljesen friss szuszogását.

A következő két akadályon, az árkon és a gáton könnyen átjutottak, de Vronszkij kezdte közelebbről hallani Gladiátor lihegését és iramodását. Megszorította a lovát és örömmel érezte, hogy ez a legnagyobb könnyüséggel gyorsította az iramát, s Gladiátor patáinak a dobogása megint az előbbeni távolságról kezdett hallatszani.

Vronszkij vezette a futamot, - a mint szándékában is volt s a mint neki Kord is tanácsolta, - és most már meg volt győződve a sikeréről. Az izgatottsága, az öröme és Frou-Frou iránt táplált gyöngéd érzelmei nőttön-nőttek. Szeretett volna hátranézni, de nem mert, s iparkodott magát csillapítani s nem szorítani a lovát, hogy legalább is annyi erőt tartson meg benne, a mennyi az ő érzése szerint Gladiátorban megmaradt. Már csak egy akadály volt hátra, a legnehezebb; ha ezen a többiek előtt jut keresztül, úgy bizton beérkezik elsőnek. Most száguldott az ír-padka felé. Frou-Frouval együtt már messziről látta ezt az akadályt, s mindkettőjüket, őt is meg a lovat is pillanatnyi kétség szállta meg. A ló határozatlanságát a fülein vette észre, s fölemelte a vesszőjét, de legott érezte, hogy kétsége alaptalan volt: a ló tudta, mit kell tennie. Gyorsította az iramát és szabályosan, úgy a mint előre kiszámította volt, fölpattant, s elrúgván maga alól a földet, átengedte magát a tehetetlenség erejének, mely messze túl az árkon átröpítette őt; s ugyanabban az ütemben, minden különösebb megerőltetés nélkül folytatta iramodását.

- Bravo, Vronszkij! - hallotta egy csapat ember fölkiáltását, - tudta, hogy ezek ezredbeli bajtársai, a kik ott állottak ennél az akadálynál; Jasvinnak még a hangját is fölismerte, de nem látta őt.

"Óh drágám te!" - gondolta magában Frou-Frouról s fülelni kezdett arra, a mi mögötte történik. "Átugrotta!", gondolta, mikor hallotta Gladiátor iramát a háta mögött. Még csak egy utolsó, két arsinos vizes árok volt hátra. Vronszkij erre rá se hederített, de nagy távolságra akarván elsőnek beérkezni, elkezdett köralakban dolgozni a szárakkal, s az iram ütemében hol fölemelte, hol leeresztette a ló fejét. Érezte, hogy lova már csak végső erőfeszítéssel vágtat; nemcsak hogy a nyaka és a vállai lucskosak voltak, de a marját is kiverte az izzadság s kurtán és hörögve zihált. De tudta, hogy erejéből a még hátralévő kétszáz százsenre nagyon is kifutja. Csak abból, hogy magát közelebb érezte a földhöz, s a mozgás különös simaságából tudta meg Vronszkij, hogy a lova mennyire gyorsította a futását. Szinte észrevétlenül szökött át az árkon. Mint a madár, úgy repült keresztül rajta; de ugyanekkor Vronszkij legnagyobb réműletére érezte, hogy nem bírván kellőleg követni a ló mozgását, maga se tudta hogyan, egy gyalázatos mozdúlatot tett és leereszkedett a nyeregbe. Egyszerre megváltozott a helyzete, s tisztán látta, hogy valami rettenetes dolog történt. Még arra sem volt ideje, hogy számot adjon magának arról, ami történt, máris fölcsillantak mellette a sárga csődör fehér lábai és Mahotin gyors iramodással száguldott el mellette. Vronszkij egyik lábával a földet érintette s a lova ráfordult erre a lábra. Alig hogy kiszabadította alóla a lábát, a ló vadúl hörögve oldalt fordult s izzadt, vékony nyakával minden lehetőt megpróbált, hogy föltápászkodjék. Mint a meglőtt madár, úgy vergődött ott a lábánál. Az az ügyetlen mozdúlat, a melyet Vronszkij tett, eltörte a gerinczét. De ennek ő csak jóval később ébredt tudatára. Most csak annyit látott, hogy Mahotin gyorsan távolodott tőle, ő pedig imbolyogva, egyedül állt ott a mozdulatlan és sáros földön, mellette pedig nehezen zihálva hevert Frou-Frou, s feléje fordítván a fejét, fájdalmasan nézett rá gyönyörü szemeivel. Még mindig nem lévén tisztában vele, mi történt, Vronszkij megrántotta a kantárt. A ló megint meggyűrte magát, mint a hal, s a nyereg szárnyaival recsegve kinyújtotta az első lábait, de nem lévén ereje a hátulját fölemelni, megint csak lehemperedett s az oldalára esett. Vronszkij a szenvedélytől eltorzúlt arczczal, sápadtan és reszkető állal, hasbarúgta őt s megint megrántotta a kantárt. De a ló nem mozdúlt, hanem orrával a földet túrva csak nézett a gazdájára beszédes tekintetével.

- Áááá! - ordított föl Vronszkij a fejéhez kapva. - Áááá! Mit csináltam! - jajdúlt föl újra. - A versenyt elvesztettem! Még pedig a magam szégyenletes, megbocsáthatatlan hibájából! És ez a szerencsétlen, kedves, tönkretett állat! Áááá! Mit tettem, mit tettem!

A nép, az orvos és a felcser, s ezredének a tisztjei mind odarohantak. Szerencsétlenségére érezte, hogy ő ép és sértetlen. A ló eltörte a derekát s így agyon kellett lőni. Vronszkij képtelen volt a kérdésekre felelni, képtelen volt bárkivel is beszélni. Megfordúlt, s a nélkül, hogy a fejéről lerepűlt sipkáját fölvette volna, megindúlt a versenypályától el, maga se tudta hová. Szerencsétlennek érezte magát. Életében most először érezte a legnagyobb szerencsétlenséget, azt, a melyet nem lehet jóvátenni, s a melynek ő maga volt az okozója.

Jasvin a sipkával utólérte s elvezette őt haza, és félóra múlva Vronszkij magához tért. De ennek a versenynek az emléke hosszu időn keresztül mint életének a legnyomasztóbb és leggyötrelmesebb emléke élt a lelkében...



XXVI.

Alexandrovics Alexejnek a feleségéhez való viszonya külsőleg ugyanolyan volt, mint addig. Az egyetlen különbség tán az volt, hogy még jobban el volt foglalva, mint azelőtt. Mint az előbbi években, most is, a mint kitavaszodott, elutazott valami külföldi fürdőbe, hogy a megfeszített téli munka által megrongált egészségét helyreállítsa. Mint rendesen, juliusban visszatért és fokozott erővel látott hozzá szokott munkájához. És mint rendesen, felesége kiköltözött a nyaralójukba, ő pedig Péterváron maradt.

A Tverszkaja herczegné estélye után folytatott beszélgetés óta soha sem szólt Anna előtt a gyanújáról s a féltékenységéről, és az a szokása, hogy mindig másokat utánozzon, a lehető legjobban beleillett a feleségéhez való mostani viszonyába. Valamicskével tán hidegebb volt most a felesége iránt. Mintha kissé neheztelt volna rá azért az első éjszakai beszélgetésért, melyet annyira iparkodott magától elhárítani. A vele való érintkezésben a bosszúságnak valamelyes árnyalata volt észrevehető, több semmi. Mintha csak gondolatokba merűlve így szólt volna hozzá: "Nem akarod magadat előttem kimagyarázni, - annál rosszabb rád nézve", - mondotta eltűnődve, mint az olyan ember, a ki hasztalanúl próbált meg egy tüzet eloltani, s hiábavaló erőlködésén felbosszankodva most így szól: "No hát, úgy kell neked! Most azután pusztúlj el!"

Ő, a szolgálati ügyekben olyan okos és tapintatos ember, nem látta be a feleségéhez való ilyetén viszonyának a teljes esztelenségét. Nem látta be, mert szinte borzadt attól, hogy valódi helyzetét fölismerje, s betolta, lezárta és lepecsételte a lelkében azt a rekeszt, a melyben a családja, vagyis a felesége és a fia iránt való érzelmei voltak elraktározva. Ő, a figyelmes apa, ennek a télnek a vége felé feltűnően elhidegűlt a fia iránt, s ugyanazt a gúnyolódó modort használta vele szemben is, mint a feleségével. "Áá! Fiatal ember!" - így szokta őt megszólítani.

Alexandrovics Alexej úgy gondolta, s ezt nyíltan ki is mondta, hogy egyetlen esztendőben se volt annyi hivatalos dolga, mint éppen ebben; azt azonban nem vallotta be, hogy ebben az esztendőben ő maga volt az, a ki magának azt a sok munkát csinálta, s hogy ez egyike volt azoknak az eszközöknek, a melyekkel annak a rekesznek a kinyitását megakadályozta, a melybe a felesége és a családja iránt való érzelmei, valamint az ezekre vonatkozó gondolatok voltak elraktározva, a melyek annál borzasztóbbak lettek, minél tovább hevertek ott. Ha valakinek joga lett volna megkérdezni Alexandrovics Alexejtől, hogy mit gondol a felesége viselkedéséről, nem felelt volna, hanem nagyon megharagudott volna arra az emberre, a ki tőle eziránt kérdezősködik. Ez volt az oka annak, hogy Alexandrovics Alexej arczát mindannyiszor valami büszkeség és szigorúság öntötte el, a mikor a felesége egészsége felől tudakozódtak tőle. Alexandrovics Alexej semmit sem akart gondolni a felesége viselkedéséről és érzelmeiről, a mint hogy nem is gondolt róluk semmit.

Alexandrovics Alexej nyaralója Péterhofban volt, és rendesen Ivanovna Lidia grófné is ott töltötte a nyarat a szomszédságukban, és Annával állandó érintkezésben. Ebben az esztendőben Ivanovna Lidia grófné lemondott arról, hogy Péterhofba költözzék, egyetlen egyszer se volt Arkágyevna Annánál és czélozgatott Alexandrovics Alexej előtt, Anna Betszihez és Vronszkijhez való közeledésének a fonákságára. Alexandrovics Alexej ridegen a szavába vágott, és kijelentvén, hogy a feleségéhez a gyanúnak még csak az árnyéka se fér, elkezdte kerülni Ivanovna Lidiát. Nem akarta látni és nem is látta, hogy a világban már nagyon sokan voltak, a kik ferde szemmel néztek a feleségére; nem akarta megérteni és nem is értette meg, hogy miért ragaszkodott a felesége olyan szívósan ahhoz, hogy Czarszkojéba költözzenek, a hol Betszi lakott, s a honnan nem volt messze Vronszkij ezredének a tábora. Nem engedte meg magának, hogy ezen gondolkozzék s nem is gondolkozott; de mindamellett, bár ezt még magának sem vallotta be soha, s bár erre nemcsak hogy semmiféle bizonyítékai, de még csak gyanúokai se voltak, a lelke fenekén meg volt győződve, hogy megcsalt férj, a mi őt mélységesen boldogtalanná tette.

A feleségével való nyolczesztendős boldog együttélés alatt, más hűtlen asszonyokat és megcsalt férjeket látva, hányszor nem mondotta magában Alexandrovics Alexej: "hogy' lehet engedni, hogy ennyire jusson a dolog? Hogy' lehet egy ilyen csunya viszonyt föl nem bontani?" De most, hogy az ő fejére is rázúdúlt a baj, nemcsak hogy nem gondolt rá, hogy ezt a viszonyt felbontsa, hanem egyáltalában tudni sem akart róla, még pedig azért, mert nagyon is borzasztónak és természetellenesnek találta.

Azóta, hogy külföldről visszatért, Alexandrovics Alexej két ízben volt künn a nyaralójában. Egyszer künn ebédelt, egy más alkalommal meg vendégekkel töltötte ott az estét, de egyetlen egyszer se hált künn, a mint azt az előző években meg szokta cselekedni.

A versenyek napján Alexandrovics Alexej különösen el volt foglalva, de a nap beosztását még reggel megcsinálván, előre elhatározta, hogy korán ebédel, azután kimegy a feleségéhez a nyaralójába, s onnan a versenyre, hol az egész udvar jelen lesz, s a melyen neki is ott kellett lennie. A feleségéhez azért készült, mert föltette magában, hogy hetenként legalább egyszer, már puszta illendőségből is, meglátogatja. Ezenkivül bevett szokás szerint ezen a napon, tizenötödikén kellett feleségének a háztartáshoz szükséges pénzt átadnia.

A gondolatain szokás szerint uralkodni tudván, miután mindezt megfontolta, nem engedte meg a gondolatainak, hogy más, a feleségét érintő vonatkozásokra is kitérjenek.

Alexandrovics Alexejnek ez a délelőttje nagyon el volt foglalva. Megelőző este Ivanovna Lidia grófné megküldte neki egy azidőszerint Pétervárott tartózkodó Khina-utazónak a röpiratát, egy levél kíséretében, a melyben arra kérte, hogy az utazót, a ki mindenféle szempontból nagyon érdekes és hasznos ember, fogadja. Alexandrovics Alexejnek nem volt ideje a röpiratot este elolvasni, elolvasta hát reggel. Azután jöttek a folyamodók, elkezdődtek a jelentések, a fogadások, a kinevezések, az elbocsátások, a jutalmak, nyugdíjak, fizetések kiosztása iránt való intézkedések, a levelezések, - szóval azok a "köznapi" dolgok, mint a hogy' azokat Alexandrovics Alexej nevezte, a melyek oly sok időt vettek igénybe. Azután személyes dolgai is voltak: az orvos és az ügyvivő látogatása. Az utóbbi nem sok időt rabolt el tőle. Mindössze csak a szükséges pénzt adta át Alexandrovics Alexejnek és rövid jelentést tett az ügyek állásáról, mely nem volt éppen a legkedvezőbb, miután megesett az, hogy ebben az esztendőben a gyakori utazgatások következtében többet költöttek, s így hiányban voltak. De az orvos, egy hírneves pétervári tanár, a ki baráti viszonyban volt Alexandrovics Alexejjel, annál több időt rabolt el tőle. Alexandrovics Alexej nem is várta őt mostanra, s nagyon meg volt lepetve a jövetelén, de még inkább azáltal, hogy az orvos rendkívül tüzetesen kikérdezte őt az állapota felől, megvizsgálta a mellét, s megtapogatta és megkopogtatta a máját. Alexandrovics Alexej nem tudta, hogy barátnője, Ivanovna Lidia grófné, látván, hogy Alexandrovics Alexej egészsége az idén nem éppen a legjobb, megkérte az orvost, hogy menjen ki hozzá és vizsgálja meg alaposan. - Tegye meg ezt az én kedvemért, - mondotta neki Ivanovna Lidia grófné.

- Grófné, én ezt Oroszország kedvéért teszem, - felelt az orvos.

- Megbecsülhetetlen ember! - szólott Ivanovna Lidia grófné.

Az orvos nem nagyon volt megelégedve Alexandrovics Alexejjel. A máját a kelleténél sokkal nagyobbnak, a táplálkozást nem kielégítőnek, s a víznek a hatását semmisnek találta. Lehetőleg minél több testi mozgást a mennyire lehet, minél kevesebb szellemi megerőltetést, és a mi a fő, az izgalmaktól való teljes tartózkodást rendelt neki, vagyis olyasmit, a mi Alexandrovics Alexejre nézve épp oly lehetetlen volt, mint az, hogy lélekzetet ne vegyen, és mikor elment, azt a kellemetlen tudatot hagyta hátra Alexandrovics Alexejben, hogy valami nincsen rendben benne, s hogy ezen segíteni nem lehet.

Alexandrovics Alexejtől kijövet az orvos a lépcsőn találkozott Alexandrovics Alexej ügyvivőjével, Szljudinnal a kit szintén nagyon jól ösmert. Tanulótársak voltak az egyetemen, s bár ritkán találkoztak, nagyon tisztelték egymást és jóbarátok voltak, s így az orvos, ha senki más előtt, de Szljudin előtt kimondotta a beteg felől táplált legőszintébb véleményét.

- Úgy örülök, hogy volt nála, - szólt Szljudin. - Nem jól van, s nekem úgy tetszik... Nos?

- Nos hát, a dolog így áll, - szólott az orvos, Szljudin vállain keresztül intve a kocsisának, hogy álljon elő, - a dolog így áll, - ismételte s fehér kezével megfogta s meghúzta glacé-keztyűjének az egyik ujját. - Ha nem feszítjük meg a húrt, és megpróbáljuk elszakítani, - nagyon nehéz; de ha a végsőig megfeszítjük, s csak egyetlen ujjunk súlyával ránehezedünk - megpattan. Ő pedig az ő kitartásával s a munkában való lelkiösmeretességével - a végletekig meg van feszítve; ezenkívül még más mellékes és jelentékeny súly is nehezedik rá, - fejezte be az orvos, jelentőségteljesen fölrántván a szemöldökét. - Ott lesz a versenyen? - tette hozzá, s helyet foglalt a kocsijában. - Igaz, igaz, persze, sok időt vesz igénybe, - felelt az orvos valamire, a mit Szljudin mondott, de a mit ő meg sem értett.

Az orvos után, a ki oly sok időt rabolt el tőle, megjelent a hírneves utazó, és Alexandrovics Alexej, erre a tárgyra vonatkozó eddigi ösmereteinek s a csak az imént elolvasott röpiratnak a fölhasználásával szinte bámulatba ejtette az utazót tárgyösmeretének a mélységével, s tiszta látkörének szélességével.

Az utazóval együtt jelentették be neki a kormányzósági elnököt is, a ki Pétervárra érkezett, s a kivel okvetetlenűl értekeznie kellett. Az ő eltávozása után még be kellett fejeznie ügyvivőjével a köznapi ügyeket s ezenkívül egy nagyon komoly és fontos ügyben el kellett mennie egy befolyásos személyiséghez. Alexandrovics Alexej éppen csak hogy vissza tudott kerülni öt órára, a mikor ebédelni szokott, s ügyvivőjével megebédelvén, meghívta őt, hogy jöjjön ki vele a nyaralójába és a versenyre.

Alexandrovics Alexej mostanában, a nélkül, hogy erről magának is számot adott volna, azon volt, hogy a feleségével való találkozásain mindig még más valaki is jelen legyen.



XXVII.

Anna éppen a tükör előtt állott és Annuska segítségével az utolsó szalagot tűzte föl a ruhájára, mikor a kapuban, a kavicson nyiszorgó kerekek zaját hallotta.

"Betszinek még korán van", - gondolta, s kipillantván az ablakon, meglátta a hintót s Alexandrovics Alexejnek belőle kibukkanó fekete kalapját és jól ösmert füleit. - "No, ez ugyan rosszkor jön; de talán csak nem marad itt éjszakára?" - gondolta magában, s annyira szörnyűnek és borzalmasnak látszott előtte mindaz, ami ebből következhetik, hogy egy pillanatig se habozva, derülten sugárzó arczczal sietett ki elébe, s érezvén magában a hazugság és az alakoskodás ama bizonyos szellemének a jelenlétét, tüstént átengedte magát neki, s maga se tudván, hogy mit mond, elkezdett beszélni.

- No, ez igazán kedves! - szólott, kezet nyújtva az urának, s mosolylyal üdvözölvén a házhoz tartozó Szljudint. - Remélem, itt maradsz éjszakára is? - volt az első szó, a mit az alakoskodás szelleme neki sugalmazott, - most pedig majd együtt megyünk. Csak azt sajnálom, hogy eligérkeztem Betszinek. Eljön értem.

Alexandrovics Alexej Betszi nevére elkomolyodott.

- Óh, nem akarom elválasztani az elválhatatlanokat, - mondotta szokott tréfálkozó hangján Alexandrovics Alexej. - Majd elmegyünk mi Vaszilyevics Mihaillal. Az orvosok is azt ajánlják, hogy járjak minél többet. Elsétálunk szépen a gyalogúton, s azt képzelem majd, hogy fürdőn vagyok.

- Nem kell ám sietni, - szólott Anna. - Akarsz teát?

Csöngetett.

- Adjon teát és mondja meg Szerjózsának, hogy itt van Alexandrovics Alexej. Nos hát az egészségeddel hogy' vagy? Vaszilyevics Mihail, maga még nem is volt nálam; nézze csak meg, milyen szép ott künn az erkélyen; - mondotta hol egyikükhöz, hol másikukhoz fordulva.

Nagyon egyszerűen és természetesen, de kissé sokat és szaporán beszélt. Ezt ő maga is, és annyival is inkább érezte, mert azon a kiváncsi tekinteten, a melylyel őt Vaszilyevics Mihail mustrálta, úgy vette észre, mintha ez őt megfigyelné.

Vaszilyevics Mihail tüstént kiment az erkélyre.

Anna leült az ura mellé.

- Nem vagy ám valami jó színben, - szólott.

- Igen, éppen ma volt nálam az orvos és elrabolt tőlem egy jó órát. Érzem, hogy valaki a barátaim közül küldte őt hozzám: olyan becses az egészségem...

- Nos, és mit mondott az orvos?

Kérdezősködött az egészsége, a dolga után s rábeszélte, hogy pihenjen és költözzék ki hozzá.

Mindezt vídáman, szaporán, és feltűnően csillogó szemekkel mondotta; de Alexandrovics Alexej most semmi jelentőséget se tulajdonított ennek a hangnak. Csak a szavait hallotta, s abban az egyenes értelemben magyarázta azokat, a melyet tényleg kifejeztek. És egyszerűen, bár tréfásan felelt. Nem volt az egész beszélgetésében semmi különös, és Anna mégsem tudott soha a szégyen kínos érzése nélkül visszagondolni erre a rövid jelenetre.

Belépett Szerjózsa a nevelőnőjével. Ha Alexandrovics Alexej csak valamelyes megfigyelésre is hajlandó lett volna, úgy észrevette volna azt a félénk és zavart tekintetet, a melylyel Szerjózsa előbb az apjára, azután az anyjára nézett. De ő semmit sem akart látni és nem is látott semmit.

- Áá, fiatal ember! Hogy' megnőtt. Igazán egészen megemberesedett. Jó napot, fiatal ember.

És kezet nyújtott a megréműlt Szerjózsának.

Szerjózsa, a ki eddig is félénk volt az apjával való érintkezésben, most, hogy Alexandrovics Alexej őt fiatal embernek szólította, s hogy megint eszébe jutott az a talány, vajon barát-e Vronszkij vagy ellenség, határozottan idegenkedett az apjától. Úgy nézett az anyjára, mintha oltalmat keresett volna nála. Egyedül csak az anyjával érezte jól magát. Alexandrovics Alexej ezalatt, miközben a nevelőnővel beszélgetett, a fia vállán pihentette a kezét, a mitől Szerjózsa olyan kínosan kényelmetlenűl érezte magát, hogy Anna látta, hogy készül elpityeredni.

Anna, a ki abban a pillanatban, hogy a fia belépett, elpirult, látván, hogy Szerjózsa nem jól érzi magát, hirtelen felugrott, levette a fia válláról Alexandrovics Alexej kezét, megcsókolta Szerjózsát, kivezette őt az erkélyre és legott visszatért.

- No, de most ideje mennünk, - szólott, az órájára pillantva, - nem tudom mi az, hogy Betszi nem jön!...

- Igen, - mondotta Alexandrovics Alexej, s miután fölkelt, összekulcsolta a kezeit és megropogtatta az ujjait. - Még azért is jöttem, hogy pénzt hozzak neked, miután a fülemiléket se táplálják mesékkel, - szólott. - Azt hiszem, szükséged van rá.

- Nem, nincsen... de igen, mégis, - mondotta, a nélkül, hogy ránézett volna és a haja tövéig elpirult. - De hiszen a verseny után csak visszajösz ide.

- Óh igen! - felelt Alexandrovics Alexej. - Ime, itt jön Péterhof szépe, Tverszkája herczegné is, - tette hozzá, az ablakon kipillantva, mikor a rendkívül magosan elhelyezett picziny bakjával szembeötlő angol szerszámos fogatot meglátta. - Micsoda nagyzolás! Pompás! No de most gyerünk ám mi is.

Tverszkája herczegnő nem szállt ki a fogatából, s csak bakkancsos, gallérkás és fekete kalapos inasa ugrott le róla a kapuban.

- Megyek már, Isten veletek! - mondotta Anna, s megcsókolván a fiát, Alexandrovics Alexejhez lépett és kezet nyújtott neki. - Igazán nagyon kedves volt, hogy eljöttél.

Alexandrovics Alexej megcsókolta a kezét.

- Nos tehát, a viszontlátásra! Teára visszajösz, nagyon helyes! - szólott, s vídáman sugárzó arczczal kiment. De a mint nem látta őt maga előtt, érezni kezdte a kezén azt a helyet, a melyet az ajkai érintettek s undorral megrázkódott.



XXVIII.

Mikor Alexandrovics Alexej a versenyre megérkezett, Anna már ott ült a tribünön Betszi mellett, azon a tribünön, a hol az egész előkelő világ összeverődött. Anna már messziről meglátta az urát. Két ember: az ura és a kedvese, volt az életének a két központja, s külső érzékei nélkül is megérezte a közelségüket. Már messziről megérezte az ura közeledtét és önkéntelenűl is szemmel tartotta őt az emberek ama hullámzó tömegében, a melyben mozgott. Látta, a mint közeledett a tribün felé, s hol leereszkedőleg viszonozta a lelkendező köszöntéseket, hol kedélyes szórakozottsággal köszöngetett a hozzá hasonlóknak, hol meg feszülten leste a világ hatalmasainak a pillantását, s le-lekapta a fejéről nagy, kerek kalapját, mely mind a két füle-hegyét leszorította. Jól ismerte már mindezeket a fogásokat, s ellenszenves volt neki valamennyi. "Egyedül a hiúság, egyedül a boldogúlás vágya, - ez minden, a mi a lelkében él, - gondolta magában, - a magosan szárnyaló tervek, a fölvilágosodás és a vallás iránt való szeretet, ez mind csak eszköz neki a boldogúlásra."

A hölgy-tribün felé vetett pillantásából látta, (egyenesen ránézett, de a musselin, a szalagok, a tollak, a napernyők és a virágok tengerében nem ösmerte meg a feleségét), hogy őt keresi; de Anna szándékosan nem vette őt észre.

- Alexandrovics Alexej! - kiáltott rá Betszi herczegné, - alkalmasint nem látja a feleségét; pedig itt van!

Alexandrovics Alexej szokott hideg modorában elmosolyodott.

- Annyi itt a fény, hogy az embernek a szeme is káprázik, - mondotta s odament a tribünhöz. Rámosolygott a feleségére, mint a hogy' az olyan férjnek kell mosolyognia, a ki találkozik a feleségével, a kit csak az imént látott, üdvözölte a herczegnét és a többi ismerőseit, miközben mindenkinek megadta a magáét, vagyis a hölgyekkel eltréfálgatott, az urakkal pedig köszöntést váltott. A tribün alján állott egy eszéről és műveltségéről ösmert főhadsegéd, a kit Alexandrovics Alexej nagy tiszteletben tartott. Evvel is beszédbe ereszkedett.

Éppen szünet volt két verseny között s így beszélgetésüket semmi se zavarta. A főhadsegéd elítélte a versenyeket, Alexandrovics Alexej pedig a védelmükre kelt. Anna hallotta vékony és egyenletes hangját s egyetlen szavát se szalasztotta el. És minden szavát hamisnak találta, mely fájdalmasan hasogatta a fülét.

Mikor a négyversztes akadályverseny elkezdődött, előrehajolt, s a nélkül, hogy csak egy pillanatra levette volna a szemét róla, Vronszkijt nézte, a mint a lovához lépett és felült, s ekközben folyton hallotta az ura ellenszenves és egy pillanatig se szünetelő hangját. Gyötörte a Vronszkijért való aggódás, de tán még jobban gyötörte az ura jól ösmert modorban hangsúlyozott szavainak a hangja.

"Én rossz asszony vagyok, elvetemedett asszony vagyok, - gondolta, - de nem szeretek hazudni és nem szenvedhetem a hazugságot, ő pedig (az ura) - ebből él. Mindent tud és mindent lát; de vajon mit érez, ha ilyen nyugodtan tud beszélni? Ölne meg engem, ölné meg Vronszkijt, akkor tán tudnám még becsülni. De nem, neki csak a hazugságra, az illendőségre van gondja", - szólt magában Anna, a nélkül, hogy csak gondolt volna is arra, vajon mit akar voltaképpen tőle és milyennek szeretné őt látni. Anna se jött rá, hogy Alexandrovics Alexejnek ez a különös bőbeszédűsége, mely őt annyira fölháborította, voltaképpen csak benső aggodalmának és nyughatatlanságának volt a megnyilatkozása. Mint a gyermek, a ki megütötte magát, elkezd ugrálni és mozgásba hozza az izmait, hogy a fájdalmát eltompítsa, úgy Alexandrovics Alexejnek is föltétlenűl szüksége volt a szellemi mozgásra, hogy elnémítsa magában azokat a feleségére vonatkozó gondolatokat, a melyek az ő és Vronszkij jelenlétében, s az utóbbi nevének folytonos emlegetése közben egész figyelmét annyira lefoglalták. S valamint a gyermeknél természetes az, hogy ugrál, nála természetes volt az, hogy szépen és okosan beszél. Egyebek közt így beszélt:

- A katonai, a lovassági versenyeknek elengedhetetlen föltétele a veszedelem. Ha Anglia az ő haditörténelmében a legfényesebb lovassági tettekkel dicsekedhetik, úgy ezt csak annak köszönheti, hogy történelmi alapon fejlesztette magában úgy az állatoknak, mint az embereknek ezt az erejét. A sportnak, az én nézetem szerint, rendkívül nagy a fontossága, és mi, mint mindennek, ennek is csak a legfelületesebb oldalát látjuk.

- Dehogy' is a legfelületesebbet, - szólott Tverszkája herczegné. - Az egyik tiszt, mint mondják, két bordáját törte.

Alexandrovics Alexej arczán mosoly jelent meg, mely éppen csak hogy félrehúzta az ajkait, de azon túl semmit se mondott.

- Tegyük föl, herczegné, hogy ez nem felületes, hanem benső dolog, - mondotta. - De hiszen nem is erről van szó, - s megint a tábornokhoz fordult, a kivel nagyon komolyan beszélt: - ne feledje, hogy katonák lovagolnak, a kik maguk választották maguknak ezt a foglalkozást, s azt csak megengedi, hogy minden hivatásnál van az éremnek másik oldala is. Ez egyenesen belevág a katonai kötelességekbe. Az ökölvívás vagy a spanyol toreadorok ostoba sportja a barbárizmus, ez pedig a haladás jele.

- Nem, én többé nem jövök el; ez túlságosan izgat engem, - mondotta Betszi herczegné. - Úgy-e, Anna?

- Izgat, de az ember azért még se vonhatja ki magát belőle, - szólt egy másik hölgy. - Ha én római nő lettem volna, egyetlen czirkuszt sem engedtem volna meg.

Anna egy szót se szólt, s le nem véve a szeméről látcsövét, egyetlen pontra nézett.

Ebben a pillanatban egy magastermetű tábornok ment keresztül a tribünön. Alexandrovics Alexej a beszédet félbenhagyva, szaporán, de azért méltóságteljesen fölkelt, s mélyen meghajtotta magát előtte.

- Ön nem lovagol? - vetette oda a tábornok tréfásan.

- Az én lovaglásom nehezebb, - felelt Alexandrovics Alexej tiszteletteljesen.

És bár ennek a feleletnek semmi értelme se volt, a tábornok úgy tett, mintha egy okos embernek okos szavát hallotta s a "la pointe de la sauce"-t teljesen megértette volna.

- A dolognak két oldala van, - kezdte újra Alexandrovics Alexej: - a résztvevők és a nézők; s hogy az ilyesféle látványosságok iránt való előszeretet legbiztosabb jele a nézők alacsony fejlődési fokának, azt megengedem, de...

- Herczegné, fogadjunk! - hallatszott alulról Arkágyevics Sztepán hangja, mely Betszinek szólt. - Kire fogad?

- Én Annával Kuzovlyev herczegre, - felelt Betszi.

- Én meg Vronszkijra. Egy pár keztyű.

- Áll!

- De milyen szép, nemde?

Alexandrovics Alexej addig, míg körülötte beszéltek, hallgatott, de azután legott elkezdte:

- Azt megengedem, hogy a nem férfias játékok... - szerette volna folytatni.

De ebben a pillanatban elindították a lovasokat s minden társalgás megszakadt. Alexandrovics Alexej is elhallgatott, mindenki fölkelt s a folyó felé fordult. Alexandrovics Alexejt a verseny nem érdekelte s így nem is nézett a versenyzők felé, hanem bágyadt szemeivel elkezdte a nézőket mustrálgatni. A tekintete megakadt Annán.

Az arcza sápadt volt és komoly. Nyilván senkit és semmit se látott azon az egyen kívül. Görcsösen fogta a kezében a legyezőjét s még a lélekzetét is visszafojtotta. Alexandrovics Alexej egy darabig nézte, azután hirtelen elfordult és más arczokat kezdett megfigyelni.

"De hiszen az a hölgy ott, meg a többiek is, - nagyon izgatottak; s ez nagyon természetes"; - mondotta magában Alexandrovics Alexej. Szeretett volna felé sem nézni, de a tekintete akaratlanúl is mindig visszatért ő rá. Megint csak rámeredt erre az arczra, s iparkodott nem olvasni le róla azt, a mi oly világosan rá volt írva, de akarata ellenére is réműlten olvasta le róla azt, a miről tudni sem akart.

Kuzovlyev első bukása ott a folyónál mindenkit fölizgatott, de Alexandrovics Alexej tisztán látta Anna sápadt és diadalmas arczán, hogy az, a kit nézett, nem bukott el. Később, a mikor az után, hogy Mahotin és Vronszkij átugratták a nagy akadályt, az utánuk következő tiszt a fejére esett és szinte halálra zúzta magát, úgy, hogy a rémület moraja suhant végig a közönségen; - Alexandrovics Alexej látta, hogy Anna ezt észre se vette, s csak nagynehezen jött rá, hogy miről beszélnek ott körülötte. De Alexandrovics Alexej mind sűrűbben és mind kitartóbban nézett rá. Anna, a ki teljesen elmerült a vágtató Vronszkij nézésébe, érezte az ura hideg szemeinek úgy oldalról rámeresztett tekintetét.

Egy pillanatra félrenézett, kérdő pillantást vetett rá, majd könnyedén elkomolyodva, megint elfordult tőle.

Mintha csak azt mondotta volna neki: "Eh, nekem tökéletesen mindegy", - s ettől fogva egyetlen egyszer se nézett rá többet.

A futam lefolyása nagyon szerencsétlen volt, a mennyiben a tizenhét versenyző közül több mint a fele elbukott. A futam végén mindenki a legnagyobb izgatottságban volt, a mit még az is fokozott, hogy az uralkodó is elégedetlen volt.



XXIX.

Mindenki hangosan kifejezést adott az elégedetlenségének, s mindenki azt a valaki által elejtett mondást ismételgette: "Most már csak az oroszlánokkal való czirkusz van hátra", s réműlet fogta el az embereket, úgy, hogy mikor Vronszkij is elbukott és Anna hangosan följajdult, ez úgyszólván föl se tűnt már senkinek. De ezt követőleg olyan változás ment végbe Anna arczán, a mely már határozottan nem volt illő. Teljesen elvesztette a fejét. Elkezdett vergődni, mint a hálóba került madár: majd föl akart kelni és elmenni valahová, majd meg Betszihez fordult.

- Gyerünk, gyerünk, - mondotta neki.

De Betszi nem hallotta. A tribünről kihajolva egy tábornokkal beszélgetett.

Alexandrovics Alexej odajött Annához és udvariasan a karját nyújtotta neki:

- Menjünk, ha úgy tetszik, - szólt francziáúl; de Anna arra figyelt, a mit a tábornok beszélt, és észre se vette az urát.

- Ő is a lábát törte, a mint mondják, - beszélte a tábornok. - Ez mégis csak hallatlan.

Anna nem vevén észre az urát, fogta a látcsövét és odanézett, a hol Vronszkij elesett; de az oly messze volt, s akkora tömeg gyűlt össze körülötte, hogy semmit se lehetett kivenni. Leeresztette a látcsövét és menni akart; de ebben a pillanatban rohanva jött egy tiszt és valamit jelentett az uralkodónak. Anna előrehajolt, hogy hallhassa.

- Sztiva! Sztiva! - kiáltott rá a bátyjára.

De ez nem hallotta. Anna megint menni készült.

- Még egyszer fölajánlom a karomat, ha menni akar, - szólt Alexandrovics Alexej, megérintve a kezét.

Anna undorral tért ki előle, s a nélkül, hogy csak egy pillantást is vetett volna rá, így felelt:

- Nem, nem, hagyjon békét, maradok.

Most látta, hogy arról a helyről, a hol Vronszkij elbukott, egy tiszt szaladt keresztül a pályán a tribün felé. Betszi a kendőjével intett neki. A tiszt azt a hírt hozta, hogy a lovasnak semmi baja se történt, de a ló a derekát törte.

Anna mikor ezt hallotta, szaporán leült s a legyezőjével eltakarta az arczát. Alexandrovics Alexej látta, hogy sír, és nemcsak hogy a könnyeit, de még a zokogását se tudta visszatartani, a mely csak úgy rázta a keblét. Alexandrovics Alexej odaállott elé, hogy eltakarja őt, s időt engedjen neki arra, hogy magát összeszedje.

- Immár harmadszor ajánlom föl a karomat, - mondotta egy idő múlva, odafordulván hozzá. Anna ránézett és nem tudta, mit feleljen. Betszi herczegné jött a segítségére.

- Nem, Alexandrovics Alexej, én hoztam ide Annát, s megígértem neki, hogy én viszem haza is, - szólt közbe Betszi.

- Bocsásson meg, herczegné, - szólott udvarias mosolylyal, de határozottan a szeme közé nézve, - de úgy látom, hogy Anna nem egészen jól érzi magát, s így azt akarom, hogy velem jöjjön.

Anna ijedten körülnézett, engedelmesen fölkelt s az ura karjába fűzte a karját.

- Majd elküldök hozzá, tudakozódom és megüzenem, - súgta a fülébe Betszi.

Mikor a tribünről lefelé mentek, Alexandrovics Alexej szokása szerint egy-egy szót váltott az ösmerősökkel, s Anna is, mint rendesen, kénytelen volt beszélni és felelgetni; de valósággal magánkívül volt, s mintha csak aludt volna, úgy ment karonfogva az urával.

"Vajon történt-e baja vagy sem? Igaz-e? Eljön-e ma vagy sem? Vajon fogom-e őt ma látni?" - tűnődött magában.

Némán ült be Alexandrovics Alexej kocsijába, és némán vergődött ki a fogatok tömegéből. Alexandrovics Alexej mindazok ellenére, a miket látott, nem engedte meg magának azt, hogy a felesége helyzetéről gondolkozzék. Csak külső jeleket látott. Látta, hogy illetlenűl viselkedett és kötelességének tartotta ezt neki meg is mondani. De nagyon nehéz volt nem mondania többet, mint csak ezt. Kinyitotta a száját, hogy megmondja neki, milyen illetlenűl viselte magát, de önkéntelenűl egészen mást mondott.

- Mennyire szeretjük mi ezeket a kegyetlen látványosságokat, - mondotta. - Úgy veszem észre...

- Mit? Én nem értem, - szólt Anna megvetéssel.

Alexandrovics Alexej megsértődött és legott elkezdte mondani azt, a mit akart.

- Meg kell mondanom önnek... - szólalt meg.

"Ime itt van a magyarázgatás", - gondolta magában Anna és réműlet fogta el.

- Meg kell mondanom önnek, hogy ma illetlenűl viselte magát, - mondotta francziáúl.

- Mennyiben viseltem magamat illetlenűl? - kérdezte Anna hangosan és gyorsan felé fordítván a fejét, egyenesen a szeme közé nézett, de már korántsem azzal a valamit leplezgető vídámsággal, hanem a legelszántabb kifejezéssel, a melylyel csak nagynehezen tudta elleplezni azt a félelmet, a mely elfogta.

- Ne feledje, - mondotta neki Alexandrovics Alexej, a kocsis mögött lévő nyitott ablakra mutatva.

- Mit talált rajtam illetlent? - ismételte Anna.

- Azt a kétségbeesést, a melyet az egyik lovas bukása alkalmával nem volt képes elpalástolni.

Számított rá, hogy majd felelni fog; de Anna hallgatott s csak bámult maga elé.

- Már kértem önt, viselje úgy magát a világ előtt, hogy a rossz nyelvek se hozhassanak föl ellene semmit. Volt idő, a mikor a belső viszonyokról beszéltem; most ezekről nem beszélek. Most csak a külsőségekről szólok. Ön illetlenűl viselte magát, és szeretném, ha ez többé nem ismétlődnék.

Anna felét se hallotta szavainak, valóságos félelem fogta el urától, s folyton csak azon tünődött, vajon igaz-e, hogy Vronszkijnak nem esett baja. Vajon ő róla mondották-e, hogy sértetlen, s hogy a lova a derekát törte? Csak mesterkélt gúnynyal mosolygott, mikor Alexandrovics Alexej befejezte, s nem felelt neki semmit, mert nem is igen hallotta, a mit mondott. Alexandrovics Alexej eleinte bátran beszélt, de mikor tisztába jött vele, hogy mi az, a miről beszél, - az a félelem, a mely Annát elfogta, ő rajta is erőt vett. Látta azt a mosolyt s egy furcsa tévedésbe esett.

"Mosolyog az én gyanakvásomon. Alkalmasint tüstént el fogja mondani ugyanazt, a mit akkor mondott: hogy a gyanúmnak semmi alapja sincs, és hogy az egész dolog nevetséges."

Most, hogy mindennek a fölfedezése a feje fölött lógott, semmit se várt oly lelkendezve, mint azt, hogy megint olyan gúnyosan, mint akkor, azt felelje neki, hogy a gyanúja nevetséges és minden alap nélkül való. Az, a mit tudott, olyannyira rettenetes volt, hogy most bárminek kész lett volna hitelt adni. De réműlt és sötét arczának a kifejezése most már megtévesztéssel se kecsegtette.

- Lehet, hogy tévedek, - szólt Alexandrovics Alexej. - Ha így van, akkor kérem, bocsásson meg.

- Nem, ön nem tévedett, - szólott Anna hirtelen, s kétségbeesetten nézett hideg arczába. - Nem tévedett. Én kétségbe voltam esve s lehetetlen is, hogy ne legyek kétségbeesve. Én önt hallom és ő reá gondolok. Én őt szeretem, a kedvese vagyok, önt pedig nem szenvedhetem, öntől félek, és mélységesen gyűlölöm... Most pedig tegyen velem, a mit akar.

És hátradőlve a hintó szögletében, elkezdett zokogni s a kezeivel eltakarta az arczát. Alexandrovics Alexej meg se moczczant, s folyton csak egyenesen maga elé nézett. De az arcza egyszerre halottszerűen ünnepélyes mozdulatlanságot öltött, s ez a kifejezés egészen hazáig nem tűnt el róla. Hazaérkezve, még mindig ugyanazzal a kifejezéssel fordította felé az arczát.

- Úgy! De én követelem, hogy tartsa meg az illendőség külső föltételeit addig, - itt megrezzent a hangja, - a míg nem nyúlok olyan rendszabályokhoz, a melyek a becsületemet megóvják s ezeket nem közlöm önnel.

Előre kiszállt s őt is lesegítette. A cselédség előtt megszorította a kezét, visszaült a kocsijába és behajtatott Pétervárra.

Alig, hogy elment, Betszitől jött egy inas, s a következő sorokat hozta neki:

"Elküldtem Alexejhez, tudakozódni a hogyléte felől, s azt írta vissza, hogy ép és egészséges, de kétségbe van esve."

"Tehát eljön, - gondolta magában. - Milyen jól tettem, hogy elmondtam neki mindent."

Az órára nézett. Még teljes három óra volt hátra, s az utolsó találkozás részletei szinte fölforralták a vérét.

"Istenem, milyen világos van! Ez borzasztó, de én szeretem látni az arczát és szeretem ezt a fantasztikus világítást... Az uram! Ah, igen... No, hála Istennek, hogy vele vége mindennek."



XXX.

Mint mindenütt, a hol emberek verődnek össze, úgy azon a kis német fürdőhelyen is, a hova Scserbaczkijék mentek, megtörtént a társaságnak szokott kijegeczesedése, mely minden egyes tagjának kijelöli a maga határozott és változhatatlan helyét. Valamint a legkisebb vízrészecske is hideg időben határozottan és változhatatlanúl a hópehely ösmert alakját veszi föl, éppen úgy minden új ember, a ki csak a fürdőhelyen megjelent, legott beleilleszkedett az őt megillető helyre.

"Fürst Schtscherbazkij sammt Gemahlin und Kinder" - a lakásnál fogva, a melyet elfoglaltak, s nevüknél és ösmerőseiknél fogva, a kikre ott akadtak, tüstént belejegeczesedtek a számukra kijelölt, meghatározott helyre.

Abban az évben egy valóságos német Fürstin is volt a fürdőben, a minek következtében a jegeczesedés folyamata még erőteljesebben ment végbe. A herczegné föltétlenül be akarta mutatni leányát a német herczegnőnek, s ott tartózkodásának mindjárt a második napján végre is hajtotta ezt a szertartást. Kiti mélyen meghajtotta magát Párisból hozatott nagyon egyszerű, tehát rendkívül elegáns nyári ruhájában. A Fürstin így szólt: - Remélem, hogy a rózsák csakhamar visszatérnek erre a csinos arczocskára, - s Scserbaczkijék számára legott ki volt jelölve életüknek pontosan meghatározott útja, a melyről többé letérniök már nem lehetett. Scserbaczkijék ezenkívül megösmerkedtek még egy angol lady családjával, egy német grófnővel, s ennek az utolsó háborúban megsebesűlt fivérével, egy svéd tudóssal és M. Canut-tel és a nővérével. De azért Scserbaczkijék tulajdonképpeni társasköre akaratlanúl is a következőkből alakult össze: egy moszkvai hölgy, Rtiscseva Jevgenyevna Marja és a leánya, a ki Kitire nézve nagyon kellemetlen volt, mert éppen úgy, mint ő, a szerelem betege volt; egy moszkvai ezredes, a kit Kiti gyermekkora óta mindig látott és ösmert vállrojtos egyenruhájában, s a ki ott, apró szemecskéivel s tarka nyakkendős, szabad nyakával, rendkívül furcsa és unalmas szerepet játszott, legfőképpen azért, mert lehetetlen volt tőle megszabadulni. Mikor mindez szilárdan kialakúlt, Kiti rettenetesen kezdett unatkozni, annyival is inkább, mert a herczeg elutazott Karlsbádba, s ő egyedül maradt ott az anyjával. Azok, a kiket ösmert, nem érdekelték, mert érezte, hogy tőlük már semmi újat se várhat. Sokkal inkább érdekelte itt a fürdőben azoknak a megfigyelése és bonczolgatása, a kiket nem ösmert. Kiti veleszületett természeténél fogva mindenkiről, de különösen azokról, a kiket nem ösmert, a lehető legjobb véleménynyel volt. Most is, a mint találgatta, hogy ki kicsoda, miféle ember, s milyen viszonyban van a többiekkel, a legcsudálatosabb és leggyönyörűbb jellemeket eszelte ki magának, a melyeket aztán a megfigyelései is igazoltak.

Ezek közül különösen foglalkoztatta őt egy orosz leány, a ki egy beteg orosz hölgygyel volt ott a fürdőben, a kit madame Stahl-nak hívtak. Madame Stahl a legelőkelőbb körökhöz tartozott, de annyira beteg volt, hogy nem tudott járni, s csak nagy ritkán, egy-egy szép napon jelent meg tolókocsijában a sétányon. De madame Stahl, mint a herczegné magyarázta, nem annyira betegsége miatt, mint inkább büszkeségből nem ösmerkedett meg az oroszok közül senkivel sem. Az orosz leány gondosan ápolta madame Stahlt, és ápolta ezenkívül, mint Kiti észrevette, még pedig a lehető legtermészetesebb módon, az összes súlyos betegeket, a kik pedig meglehetősen nagy számmal voltak a fürdőben. Kiti megfigyelései szerint ez az orosz leány nem volt rokona madame Stahlnak, de fogadott ápolónője se volt. Madame Stahl egyszerűen Varenykának hívta, a többiek pedig "m-lle Varenká"-nak. Arról nem is szólva, hogy Kitit azok a megfigyelések is érdekelték, a melyeket ennek a leánynak madame Stahlhoz és más ismeretlen emberekhez való viszonyára vonatkozólag tehetett, ezenkívül még, a mint ez gyakran megesik, valami megmagyarázhatatlan rokonszenvet is érzett ez iránt a m-lle Varenyka iránt, és egymással találkozó pillantásaikból úgy gyanította, hogy ő is tetszik neki.

M-lle Varenykáról nem lehetett volna azt mondani, hogy nem volt többé első fiatalságában, inkább olyan benyomást tett, mint valaki, a ki sohase volt fiatal: tarthatta őt az ember tizenkilencz évesnek is, harmincz évesnek is. A vonásait elemezve, arczának a beteges színe ellenére is, inkább szép volt, mint csúnya. A termete is szép lett volna, ha nincs testének túlságos ösztövérsége, és közép termetéhez képest túlnagy feje; de a férfiak aligha tarthatták valami nagyon vonzónak. Olyan volt, mint egy gyönyörű, s bár még szirmokkal teli, de már elvirágzott és illat nélkül való virág. Ezenkívül a férfiakra nézve már csak azért se lehetett valami nagyon vonzó, mert hiányzott belőle az, a miből Kitiben olyan sok volt, - az életkedv elfojtott tüze, és a maga vonzó voltának az öntudata.

Mindig úgy látszott, mintha valami olyan dologgal lett volna elfoglalva, a melyhez semmi kétség se fér, s azért úgy tetszett, hogy semmi mellékesebb dolog iránt nem volt ideje érdeklődni. És Kitit éppen ez a kettőjük közt való ellentét vonzotta hozzá. Kiti úgy érezte, hogy benne és egész életmódjában megtalálja az ideálját annak, a mit most annyi gyötrődéssel keresett: az élet olyan érdekeinek és becsének, a melyek a férfiak és a nők közt való nagyvilági viszonyon kívül essenek, a melyet Kiti undorítónak talált, s mely olyan volt, mint a vásár, a melyen a közszemlére kitett árúk csak a vevőre várnak. Minél tovább figyelte Kiti ösmeretlen barátnőjét, annál inkább meggyőződött róla, hogy ez a lány csakugyan olyan tökéletes lény, a milyennek őt elképzelte, s annál jobban szeretett volna vele megösmerkedni.

A két leány naponta többször találkozott, s Kiti szemei minden találkozáskor mintha csak így szólottak volna: "Ki vagy te? Mi vagy te? Vajon igaz-e az, hogy te olyan bájos teremtés vagy, a milyennek én elképzellek? De az Istenért, nehogy azt gondold, - tette hozzá a tekintete, - hogy én bármikor is megengedném magamnak azt, hogy rád erőszakoljam az ösmeretségemet. Én egyszerűen gyönyörködöm benned és szeretlek téged." - "Én is szeretlek téged, s te nagyon, de nagyon kedves vagy. És még jobban szeretnélek, hogy ha időm volna", - felelt az ismeretlen leány tekintete. És Kiti csakugyan azt látta, hogy mindig el volt foglalva: hol egy orosz család gyermekeit vezette haza a forrástól, hol nagykendőt hozott egy betegnek és betakarta, hol iparkodott elszórakoztatni egy-egy ingerűlt beteget, hol meg süteményt válogatott és vásárolt valakinek, a kávéjához.

Kevéssel Scserbaczkijék megérkezése után még két új vendég jelent meg és keltett maga iránt általános, de nem éppen rokonszenves figyelmet a reggeli vízivásnál. Az egyik egy hórihorgas, görnyedt férfi volt, kezei óriásiak, nem a testére szabott, kurta és ócska felöltő rajta, szemei feketék, naivak, de egyúttal félelmesek, a másik pedig egy ragyás arczú, de nagyon kellemes benyomást keltő nő, a ki azonban rosszúl és izléstelenűl öltözködött. Kiti, a mint megtudta, hogy ezek is oroszok, legott egy gyönyörű és megindító regényt eszelt ki róluk a képzeletében. De a herczegné, a Kurliste-ből kibogarászván, hogy ezek: Levin Nikolaj és Nikolajevna Mária, elmondta Kitinek, hogy milyen rossz ember ez a Levin, s a két új emberről szőtt ábrándok egyszeriben szétfoszlottak. Nem annyira azért, a mit az anyja mondott neki róla, mint inkább azért, mert ez a Levin, Konsztantinnak a testvére volt, Kiti egyszerre rendkívül kellemetlennek találta mindkettőjüket. Ez a Levin, azzal a szokásával, hogy minduntalan megrándította a fejét, legyőzhetetlen undort keltett benne.

Úgy rémlett neki, mintha nagy és félelmes szemeiből, a melyek makacsúl elkísérték őt mindenüvé, gyűlölet és gúny súgárzanék felé, s azért iparkodott is a vele való találkozást lehetőleg elkerűlni.



XXXI.

Csatakos, sáros nap volt, egész délelőtt esett az eső, s az ernyős betegek mind a fedett folyosón verődtek össze.

Kiti az anyjával s a moszkvai ezredessel volt együtt, a ki vígan parádézott Frankfurtban készen vett európai szabású felöltőjében. Ők a folyosó egyik oldalán jártak föl és alá, iparkodván elkerülni Levint, a ki a folyosó másik oldalát rótta. Varenyka, az ő sötét ruhájában s lehajtott karimájú fekete kalapjában, egy vak franczia leánynyal járt a folyosón végig, s valahányszor Kitivel találkoztak, szívélyes pillantásokat váltottak egymással.

- Mama, szabad őt megszólítanom? - kérdezte Kiti, és szemmel tartva ösmeretlen barátnőjét, látta, hogy a forráshoz megy, a hol könnyen összeakadhatna vele.

- Ha éppen annyira kívánkozol utána, de előbb majd tudakozódom felőle, s magam megyek oda, - felelt az anyja. - Ugyan mit is találsz rajta olyan különöset? Alkalmasint közönséges társalkodónő. Ha akarod, majd megösmerkedem madame Stahl-lal. A belle-soeur-jét ösmertem, - tette hozzá a herczegné a fejét büszkén hátraszegve.

Kiti tudta, hogy a herczegnét az bántotta, hogy Stahl asszony mintha kerűlte volna a vele való ösmeretséget. Nem is erőltette a dolgot.

- Csuda, hogy milyen kedves! - mondotta Varenykára pillantva, a ki éppen akkor nyujtott oda a franczia leánynak egy pohár vizet. - Nézze csak, milyen egyszerű és kedves rajta minden.

- Roppant nevetségesek a te engouements-jaid, - szólott a herczegné; - nem, gyerünk inkább vissza, - tette hozzá, mikor észrevette, hogy Levin közeledik feléjük a hölgyével s egy német orvossal, a kivel hangosan és bosszúsan beszélt valamiről.

Megfordúltak, hogy visszamenjenek, a mikor egyszerre már nem is hangos beszéd, hanem egy kiáltás hallatszott. Levin megállt és úgy kiabált, s az orvos is heveskedett. Egész tömeg verődött össze körűlöttük. A herczegné Kitivel gyorsan eltűnt, az ezredes pedig a tömeghez csatlakozott, hogy megtudja, miről van szó.

Pár percz múlva utólérte őket.

- Nos, mi történt ott? - kérdezte a herczegné.

- Szégyen, gyalázat! - felelt az ezredes. - Attól az egytől igazán félhet az ember, hogy oroszokkal találkozik a külföldön. Ez az orosz úriember hajbakapott az orvossal és gorombaságokat vágott oda neki azért, mert ez nem úgy kezeli őt, a mint kellene, még a botjával is megfenyegette. Igazán gyalázat!

- Óh, beh kellemetlen! - szólott a herczegné. - Nos és mi lett a vége?

- Szerencsére beleavatkozott az a hölgy.... avval a gombaformájú kalappal. Úgy tetszik, szintén orosz, - mondotta az ezredes.

- M-lle Varenyka? - kérdezte Kiti örömmel.

- Igen, igen. Ő találta föl magát leghamarabb: karon fogta azt az úriembert és elvezette.

- No lásd mama, - szólott Kiti az anyjának, - és még csodálkozol rajta, hogy rajongok érette.

Másnap Kiti, a mint ösmeretlen barátnőjét figyelte, észrevette, hogy M-lle Varenyka már éppen olyan viszonyban van Levinnel és a hölgyével, mint többi pártfogoltjaival. Ott volt mellettük, beszélgetett velük, s tolmácsúl is szolgált a hölgynek, a ki egyetlen idegen nyelvet sem beszélt.

Kiti most még jobban nyaggatta az anyját, hogy engedje meg neki, hogy Varenykával megösmerkedjék. S bármily kellemetlen volt is a herczegnére nézve az, hogy a madame Stahl-lal való megösmerkedésre az első lépést megtegye, a ki úgy látszik, feljogosítva érezte magát arra, hogy valamiért büszkélkedjék, tudakozódott Varenyka után, s olyan részleteket tudott meg róla, a melyek arra engedtek következtetni, hogy ebben az ösmeretségben semmi rossz sincsen, bár jó is csak vajmi kevés, ő maga ment oda elsőnek Varenykához és megösmerkedett vele.

Kivárta azt az időt, mikor a leánya a forráshoz ment, Varenyka pedig egyedül ácsorgott az utczán, a pékkel szemben, s akkor ment oda hozzá.

- Megengedi, hogy önnel megösmerkedjem? - kérdezte szokott méltóságteljes mosolyával. - A leányom valósággal szerelmes önbe, - tette hozzá. - Lehet, hogy ön nem ösmer engem. Én...

- Ez több, mint kölcsönös, herczegné, - felelt Varenyka sietve.

- Milyen jót cselekedett ön tegnap, avval a mi szánalmas honfitársunkkal! - szólott a herczegné.

Varenyka elpirúlt.

- Nem emlékszem, de úgy tetszik, semmi különöset sem cselekedtem.

- Már hogyne, megmentette azt a Levint a kellemetlenségektől.

- Igen, sa compagne odahívott, s én iparkodtam őt lecsillapítani: nagyon beteg, és nincs megelégedve az orvosával. És nekem szokásom, hogy ha csak lehet, segítek az ilyen betegeken.

- Hallottam, hogy Mentone-ban lakik a nénjével, úgy tetszik, m-me Stahl-lal. A belle-soeur-jét ösmerem.

- Nem, ő nekem nem nagynéném. Ugyan mamannak szólítom, de azért nem vagyok rokona; csak ő nevelt engem, - felelt Varenyka megint elpirúlva.

Ezt oly egyszerűen mondta s olyan kedves volt arczának őszinte és nyílt kifejezése, hogy a herczegné egyszeribe megértette, miért szerette meg Kiti annyira ezt a Varenykát.

- Nos, és mi van most avval a Levinnel? - kérdezte a herczegné.

- Elutazik, - felelt Varenyka.

Ebben a pillanatban örömtől súgárzó arczczal jött oda Kiti a forrástól, látván, hogy anyja megösmerkedett az ő ösmeretlen barátnőjével.

- Nos hát, Kiti, a te forró kívánságod, hogy megösmerkedjél m-lle...

- "Varenyka", - egészítette ki Varenyka mosolyogva: - csak így hív engem mindenki.

Kiti elpirúlt az örömtől és hosszú ideig némán szorongatta új barátnőjének a kezét, a mely nem viszonozta a szorítást, hanem mozdúlatlanúl maradt az övében. A keze nem viszonozta a szorítást, de csöndes, örömteljes, bár kissé szomorú mosoly csillogott Varenyka arczán, miközben nagy, de rendkívül szép fogai is láthatókká lettek.

- Magam is már régóta kívánkoztam ez után, - mondotta.

- De a mikor annyira el van foglalva...

- Ellenkezőleg, éppenséggel nem vagyok elfoglalva, - felelt Varenyka, de abban a pillanatban kénytelen volt elhagyni új ösmerőseit, mert két kis leányka, - egy betegnek a leányai, - futott oda hozzá.

- Varenyka, a mama hívja! - kiáltották felé.

És Varenyka elment velük.



XXXII.

Azok a közelebbi részletek, a melyeket a herczegné Varenyka múltjáról, madame Stahl-hoz való viszonyáról és magáról madame Stahlról megtudott, a következők voltak:

Madame Stahl, a kiről egyesek azt beszélték, hogy agyongyötörte az urát, mások pedig, hogy az ura kínozta agyon őt feslett életmódjával, mindig beteges és túlizgatott asszony volt. Mikor az urától történt elválása után első gyermekét megszűlte, ez a gyermek azonnal meghalt és madame Stahl rokonai, ösmervén az ő érzékenységét, s attól tartván, hogy ez a hír esetleg az életébe kerül, kicserélték, s egy ugyanabban a házban lakó udvari szakácsnak ugyanakkor éjszaka született gyermekével helyettesítették a gyermekét. Ez volt Varenyka. Madame Stahl később megtudta, hogy Varenyka nem az ő gyermeke, de azért tovább nevelte őt, annyival is inkább, mert kevéssel ezután Varenyka hozzátartozói közül már senki se volt életben.

Madame Stahl több mint tíz esztendő óta lakott külföldön, a Délvidéken, a nélkül, hogy az ágyból fölkelt s a házából kimozdúlt volna. Egyesek úgy beszélték, hogy madame Stahl mint erényes és a legnagyobb mértékben vallásos asszony tett szert arra a társadalmi állásra, a melyet élvezett; mások azt állították, hogy tényleg is oly magas erkölcsi színvonalon álló nő volt, a minőnek látszott, és kizárólag embertársai javának élt. Hogy milyen vallású voltaképpen, - katholikus, protestáns vagy igazhitű, azt senki se tudta, de az az egy bizonyos volt, hogy mindenféle egyház és vallásfelekezet legkimagaslóbb személyiségeivel szoros baráti viszonyban állott.

Varenyka állandóan külföldön élt vele, s mind azok, a kik madame Stahlt ösmerték, ösmerték és szerették m-lle Varenykát is, mint a hogy' őt általában hívták.

A herczegné, a mikor mindezeket a részleteket megtudta, semmi megbélyegzendőt nem talált abban, hogy a leánya Varenykához közeledjék, annyival is kevésbbé, mert Varenykának a lehető legjobb modora és nevelése volt: kitünően beszélt francziáúl és angolúl, és a mi a fő, úgy nyilatkozott, hogy madame Stahl rendkívül sajnálja, hogy betegsége megfosztja őt attól az élvezettől, hogy a herczegnével megösmerkedjék.

Kiti, miután Varenykával megösmerkedett, mind jobban és jobban el volt ragadtatva a barátnője által s napról-napra újabb kiválóságokat fedezett fel benne.

A herczegné értesűlvén róla, hogy Varenyka szépen is énekel, megkérte őt, hogy jöjjön el hozzájuk egy este énekelni.

- Kiti játszik, zongoránk is van, bár nem valami jó, de azért igen nagy élvezetet szerezne nekünk, - mondotta a herczegné, mesterkélt mosolyával, mely Kitit ezúttal különösen bántotta, mert úgy vette észre, hogy Varenykának nem valami nagy kedve volt énekelni. De Varenyka estére azért mégis eljött, s egy kóta-füzetet is hozott magával. A herczegné meghívta Jevgenyevna Máriát a leányával és az ezredest.

Varenyka teljesen közönyösnek látszott az iránt, hogy ott idegen s előtte ösmeretlen emberek is voltak, s egyenesen a zongorához ment. Ő maga nem tudta magát kísérni, de pompásan olvasott kótát első látásra. Kiti, a ki csinosan játszott, kísérte őt.

- Önnek rendkívül nagy tehetsége van, - mondotta neki a herczegné, mikor Varenyka az első darabot nagyon szépen elénekelte.

Jevgenyevna Mária és a leánya is dícsérték és hálálkodtak neki.

- Nézze csak, - szólott az ezredes, az ablakon kipillantva, - mekkora közönség verődött össze, hogy önt hallhassa. - És csakugyan, az ablak alatt meglehetősen nagy tömeg gyűlt egybe.

- Nagyon örülök, hogy ez önöknek élvezetet szerez, - felelt Varenyka egyszerűen.

Kiti büszkén nézett a barátnőjére. El volt ragadtatva a művészete, meg a hangja és arcza, de különösen a viselkedése által, az által, hogy Varenyka nyilván rá se gondolt az énekére és teljesen közönyös maradt a dícséretekkel szemben; mintha mindössze azt kérdezte volna: vajon kell-e még énekelnem, vagy tán elég volt?

"Ha én volnék az ő helyében, - gondolta magában Kiti, - hogy' büszkélkedném vele! Hogy' örülnék, látva ezt a nagy tömeget az ablak alatt! Neki pedig teljesen mindegy. Őt mindössze csak az a vágy lelkesíti, hogy ne mondjon nem-et, s kedvében járjon a mamannak. Vajon mi lehet a bensejében? Honnan veszi az erőt ahhoz, hogy semmivel se törődjék, s olyan önálló és nyugodt legyen? Hogy' szeretném én azt tudni és tőle eltanulni!" - gondolta magában Kiti, a mint elnézte azt a nyugodt arczot. A herczegné megkérte Varenykát, hogy énekeljen még valamit és Varenyka épp oly símán, gondosan és szépen elénekelt egy másik dalt, miközben egyenesen állott a zongora mellett és sovány, napbarnított kezével ütötte rajt' a taktust.

A kóta-füzetben ez után egy olasz dal következett. Kiti eljátszotta a bevezetést és rápillantott Varenykára.

- Hagyjuk ki ezt, - szólott Varenyka elpirulva.

Kiti rajta felejtette Varenykán ijedt és kérdő tekintetét.

- Akkor hát másikat, - mondotta szaporán s elkezdett lapozni a füzetben, legott megértvén, hogy ehhez a dalhoz alkalmasint valami emlék fűződik.

- Nem, - felelt Varenyka s mosolyogva rátette a kezét a kótára, - nem, énekeljük csak ezt. - S ezt is épp oly nyugodtan, hidegen és szépen énekelte le, mint az előbbieket.

Mikor befejezte, valamennyien ismételten megköszönték neki s elmentek teázni. Kiti Varenykával kiment a ház mellett levő kertbe.

- Úgy-e, valami emléke fűződik ehhez a dalhoz? - kérdezte Kiti. - Ne mondjon semmit, - sietett hozzátenni, - csak annyit, hogy úgy van-e?

- Miért ne? Megmondhatom, - szólott Varenyka egyszerűen, s a feleletet be se várva folytatta: - igen, egy emlék, mely valamikor nagyon nyomasztó volt. Szerettem egy embert és ezt a dalt énekeltem neki.

Kiti tágra nyitott nagy szemeivel, szótlanúl és megilletődve nézett Varenykára.

- Én is szerettem őt, ő is szeretett engem; de az anyja nem akarta, s így mást vett feleségül. Most ott lakik nem messze tőlünk, s olykor találkozom is vele. Nem hitte volna, hogy nekem is volt regényem? - mondta, s szép arczán alig hogy pirkadt az a hevűlés, mely valamikor - Kiti ezt érezte, - egész lényét elárasztotta.

- Mért ne hihettem volna. Ha én férfi volnék, miután önt megösmertem, senki mást se tudnék többé szeretni. Csak azt nem értem, hogy' volt ő képes az anyja kedvéért önt elfelejteni és boldogtalanná tenni, - nyilván nem volt szíve.

- Óh nem, ő nagyon derék ember, és én nem vagyok boldogtalan; sőt ellenkezőleg, nagyon is boldog vagyok. Tehát ma már nem énekelünk többet? - tette hozzá s a ház felé indult.

- Milyen jó maga, de milyen jó! - kiáltott föl Kiti s megállítván, megcsókolta őt. - Ha én legalább valamelyest hasonlóvá lehetnék magához!

- Ugyan már miért lenne hasonló más valakihez? Hiszen így is jó, a milyen, - mondotta Varenyka szelíd és bágyadt mosolylyal.

- Nem, én éppenséggel nem vagyok jó. De mondja csak... Várjunk csak, üljünk le tán egy cseppet, - mondotta Kiti, s megint oda ültette őt maga mellé a padra. - Mondja csak, hát nem bántó elgondolnia azt, hogy egy férfi megvetette a szerelmét, nem kellett neki?

- De hiszen nem vetette meg; én hiszem, hogy ő szeretett engem, de engedelmes fiú volt...

- Igen, de hátha nem az anyja, hanem a saját akarata szerint, önállóan cselekedett volna?... - szólott Kiti, érezvén, hogy kiszolgáltatta a titkát, s hogy a szégyen pírjában égő arcza már elárúlta őt.

- Akkor csúnyán viselkedett volna, és én bizony nem sajnálnám, - felelt Varenyka, nyíltan megértvén, hogy most már nem ő róla, hanem Kitiről van szó.

- Hát a fájdalom? - szólott Kiti. - A fájdalmat nem lehet elfelejteni, lehetetlen elfelejteni, - mondotta, s eszébe jutott a pillantása azon az utolsó bálon, a szünet alatt.

- Hol itt a fájdalom? Hiszen maga nem viselte magát csúnyán?

- Még rosszabbúl, mint csúnyán, - szégyenletesen.

Varenyka megcsóválta a fejét és rátette a kezét Kiti kezére.

- Mennyiben szégyenletesen? - kérdezte. - Hiszen csak nem mondhatta egy embernek, a ki közönyös maga iránt, hogy szereti?

- Persze, hogy nem; én soha egyetlen szóval se mondtam, de ő tudta. Nem, nem; vannak pillantások, vannak mozdúlatok. Ha száz évig élek, se felejtem el.

- Hogy-hogy'? Én nem értem. Az a kérdés, szereti-e őt most, vagy nem, - mondotta Varenyka, a ki mindent a maga nevén nevezett meg.

- Gyűlölöm; s magamnak se tudok megbocsátani soha.

- De hát miért?

- A szégyen, a fájdalom...

- Óh, ha mindenki olyan érzékeny volna, mint maga, - szólott Varenyka. - Olyan leány nincs, a ki ezen keresztűl ne ment volna. S az egész olyan kevéssé fontos.

- Hát mi a fontos? - kérdezte Kiti, s csodálkozó kíváncsisággal nézett az arczába.

- Óh, sok minden van, a mi fontos, - mondotta Varenyka mosolyogva.

- De hát mi az?

- Óh, sok van, a mi fontosabb, - felelt Varenyka, nem tudván, mit mondjon. De ebben a pillanatban fölhangzott az ablakból a herczegné hangja: - Kiti, hűvös van! Vagy végy kendőt magadra, vagy jöjj a szobába.

- Az igaz, ideje, hogy menjünk! - szólott Varenyka és fölkelt. - Nekem még m-me Berthe-hez is be kell néznem; magához kéretett.

Kiti megfogta a kezét és szenvedélyes kíváncsisággal, szinte könyörögve kérdezte tőle a pillantása: "De hát mi az, mi az a legfontosabb, a mi ilyen nyugalmat ad? Maga tudja, hát mondja meg nekem!" De Varenyka nem értette meg, hogy mit kérdez tőle Kiti tekintete. Most csak arra gondolt, hogy be kell néznie m-me Berthe-hez, azután pedig haza kell érnie tizenkét órára, a maman-ja teájára. Bement a szobába, összeszedte a kótáit és valamennyiüktől elbúcsúzván, menni készűlt.

- Ha megengedi, elkísérem, - mondotta az ezredes.

- Természetesen, hogy' is mehetne most éjjel egyedűl? - tódította a herczegné. - Elküldöm vele legalább Parasát.

Kiti látta, hogy Varenyka alig tudta elfojtani a nevetést, mikor arról volt szó, hogy őt valakinek el kell kísérnie.

- Óh, én mindig egyedül járok, és soha sem szokott velem semmi történni, - szólott és fogta a kalapját. Még egyszer megcsókolta Kitit, s a nélkül, hogy megmondta volna neki, mi az a legfontosabb, a hóna alatt a kótáival, gyors léptekkel eltűnt a nyári éjszaka félhomályában és elvitte magával annak a titkát, hogy mi a fontos, és mi az, a mi neki olyan irígylésreméltó nyugalmat és méltóságot kölcsönöz.



XXXIII.

Kiti m-me Stahl-lal is megösmerkedett, és ez az ösmeretség, a Varenykával való barátsággal egyetemben, nemcsak hogy nagy befolyással volt rá, de bánatában még meg is vígasztalta. Ezt a vígasztalást abban találta meg, hogy ennek az ösmeretségnek a révén egy, a múltjával semmiféle közösségben nem álló, teljesen új világ nyílt meg előtte, egy fenkölt, gyönyörű világ, a melynek a magaslatáról nyugodtan nézhetett vissza múltjára. Világossá lett előtte, hogy azon az ösztönszerű életen kívül, a melynek eddigelé teljesen átengedte volt magát, van még egy más benső, lelki élet is. Ez az élet a vallásban nyilatkozott meg, de olyan vallásban, a melynek semmi köze sincsen ahhoz, a melyet Kiti gyermekkora óta ösmert, s a mely a zárdai misékben és vecsernyékben jutott kifejezésre, a hol ösmerősökkel lehetett találkozni, valamint abban, hogy a batyuskával szláv egyházi szövegeket kellett kívülről betanulnia; ez egy magasztos, titokzatos s a gyönyörű gondolatok és érzések egész sorával egybekötött vallás volt, a melyben nemcsak hinni lehetett, azért mert úgy parancsolták, hanem a melyet szeretni is lehetett.

Kiti mindezt nem szavakból tudta meg. Madame Stahl úgy beszélt Kitivel, mint egy kedves gyermekkel szokás, a kiben, mint a fiatalsága emlékeiben, öröme telik az embernek, s csak egyetlen egyszer tett említést arról, hogy minden emberi nyomorúságban csakis a hitből és a szeretetből lehet vígasztalást meríteni, s hogy nincsen az a fájdalom, mely Krisztusnak irántunk való részvétéhez kicsiny volna, de legott másra vitte át a szót. De Kiti, minden mozdúlatából, minden szavából, és minden - mint ő mondta - mennyei pillantásából, de különösen életének egész történetéből, a melyet Varenyka útján ösmert meg, - megtudta, hogy mi az, "a mi fontos", a miről eddig nem volt tudomása.

De bármily fenkölt volt is m-me Stahl jelleme, bármily megindító volt is az élettörténete, s bármily magasztos és szelíd volt is a beszédje, Kiti önkéntelenűl olyan vonásokat is fedezett föl benne, a melyek zavarba hozták. Észrevette, hogy mikor a rokonai után tudakozódott, madame Stahl kicsinylőleg elmosolyodott, a mi ellenkezett a keresztény jósággal. Azt is észrevette, hogy a mikor a katholikus lelkészt ott találta nála, madame Stahl gondosan a lámpaernyő árnyékában tartotta az arczát és furcsán mosolygott. Bármily jelentéktelen lett légyen is ez a két megfigyelés, mégis zavarba hozta őt s elkezdett m-me Stahl-ban kételkedni. Viszont Varenyka, az egyedül álló, a rokonok és barátok nélkül való, a ki soha semmi után nem vágyódott, semmit sem sajnált, az ő bánatos kiábrándúltságával, mindig megmaradt annak a tökéletességnek, a melyről Kiti csak ábrándozni mert, Varenykát látva, megértette, hogy csak meg kell feledkeznie magáról és másokat kell szeretnie, hogy nyugodt, boldog és jó lehessen. S Kiti ilyen akart lenni. Miután most tisztába jött vele, hogy mi az, a mi a legfontosabb, Kiti nem érte be avval, hogy ezen fölbuzdúljon, hanem legott egész lelkével átengedte magát ennek az előtte föltárúlt új életnek. Varenyka elbeszéléseiből, arról, hogy mit tett madame Stahl, és mások, a kiket felsorolt, Kiti már egész tervét összeállította jövendő életének. Ő is, épp úgy, mint Aline, madame Stahl unokahúga, a kiről nagyon sokat beszélt neki Varenyka, bárhova vetődjék is, mindenütt föl fogja keresni a boldogtalanokat, segíteni fog rajtuk, a mennyire csak lehet, terjeszteni és hirdetni fogja az evangéliumot a betegeknek, a bűnösöknek és a haldoklóknak. Az evangélium hirdetésének a gondolata, a mint azt Aline is csinálta, különösen csábította Kitit. De mindezek csak titkos ábrándok voltak, a melyekről Kiti sem az anyjának, sem Varenykának nem szólt.

Egyébiránt addig is, míg majd terveit nagyobb mértékben is megvalósíthatja, ott a fürdőben, a hol annyi volt a beteg és szerencsétlen ember, Kiti könnyen találhatott alkalmat arra, hogy új elveit alkalmazza, egyszerűen csak Varenykát kellett utánoznia.

Eleinte a herczegné csak annyit vett észre, hogy Kiti erősen a madame Stahl és különösen Varenyka iránt való engoument, - mint ő nevezte, - befolyása alatt áll. Látta, hogy Kiti nemcsak a tevékenységében, hanem járásában, beszédmodorában és szemjátékában is utánozza Varenykát. De később a herczegné azt is észrevette, hogy ettől az elragadtatástól függetlenül is, valami komoly lelki átalakulás van folyamatban a leányában.

A herczegné látta, hogy Kiti esténként a franczia evangéliumot olvassa, a melyet m-me Stahl ajándékozott neki, a mit azelőtt soha sem tett; hogy elkerüli a társaságbeli ismerősöket, s inkább a Varenyka pártfogása alatt álló betegekkel és különösen egy beteg orosz festő, Petrov, szegény családjával érintkezik. Kiti szemlátomást büszke volt rá, hogy ebben a családban az irgalmas nővér kötelességeit teljesítette. Mindez nagyon szép volt s a herczegnének nem is volt ellene semmi kifogása, annyival is kevésbbé, mert Petrov felesége minden tekintetben tisztességes asszony volt, s mert a német herczegné, Kiti viselkedését látva, csak magasztalta és örző-angyalnak nevezte el őt. Mindez nagyon szép lett volna, ha nem vitte volna túlzásba. De a herczegné úgy látta, hogy a leánya a végletekig viszi a dolgot s ezt meg is mondotta neki.

- Il ne faut jamais rien outrer, - mondotta.

De a leánya erre nem felelt semmit; csak úgy gondolta magában, hogy a keresztény kötelességek teljesítésében nem lehet túlzásról beszélni. Micsoda túlzás lehetne abban, ha az ember az írás szavait követi, a melyben meg vagyon írva, hogy: "a ki téged jobbfelől arczúl üténd, fordítsad a másik orczádat is, - és ha el akarja venni a te alsóruhádat, engedd néki felsőruhádat is". De a herczegnének nem tetszett ez a túlhajtás, s még kevésbbé tetszett neki ez, hogy érezte, hogy Kiti nem akarta előtte egész lelkét föltárni. És csakugyan, Kiti új elveit és érzelmeit titkolta az anyja előtt. Titkolta, nem azért, mintha nem tisztelte és nem szerette volna az anyját, hanem azért, mert éppen az anyja volt. Bárki más előtt inkább föltárta volna bensejét, mint az anyja előtt.

- Már nagyon is régóta nem volt nálunk Pavlovna Anna, - mondotta neki egyízben Petrováról. - Én pedig hívtam. De mintha neheztelne valamiért.

- Dehogy, én nem vettem észre, maman, - szólott Kiti ingerűlten.

- Rég nem voltál náluk?

- Holnap akarunk egy sétát tenni a hegyekben, - felelt Kiti.

- Jó, csak menjetek, - felelt a herczegné, a ki látta a leánya zavart arczát, és iparkodott rájönni zavarának az okára.

Ugyanaznap, mikor Varenyka ebédhez jött, elmondta, hogy Pavlovna Anna meggondolta a dolgot s nem megy holnap a hegyekbe. S a herczegné észrevette, hogy Kiti megint elpirult.

- Kiti, nem volt neked valami kellemetlenséged Petrovékkal? - kérdezte a herczegné, mikor egyedül maradtak. - Miért nem küldi hozzánk a gyerekeket, s ő maga is mért nem néz felénk soha?

Kiti azt felelte, hogy semmi se történt köztük, s hogy ő éppenséggel nem érti, mért viselkedik úgy Pavlovna Anna, mintha neheztelne. Kiti teljesen igazat mondott. Ő nem tudta, nem is sejtette, mi volt az oka annak, hogy Pavlovna Anna úgy megváltozott iránta. Olyasvalamit gyanított, a mit nem mondhatott meg az anyjának, s a miről még maga sem gondolkozott. Egyike volt ez azoknak a dolgoknak, a melyeket tud ugyan az ember, de a melyeket még magának se mer bevallani: olyan rettenetes és szégyenletes a tévedés.

Újra meg újra visszaidézte az emlékezetébe ehhez a családhoz való egész viszonyát. Eszébe jutott az a naiv öröm, mely találkozásaik alkalmával Pavlovna Anna jóságos, kerek arczán visszatükröződött; visszaemlékezett azokra a titkos beszélgetésekre, a melyeket a beteg felől folytattak, s a tanakodásra, vajon hogy' lehetne őt a munkától, melytől eltiltották, elterelni és sétákra kényszeríteni; visszagondolt a legkisebbik fiúnak iránta való ragaszkodására, a ki őt "az én Kitim"-nek szólította, s nélküle nem akart lefeküdni. Milyen szép is volt ez mind! Azután maga előtt látta Petrov teljesen elsorvadt alakját, hosszú nyakával és fahéjszínű kabátjában; ritkás, libegő haját, Kitire nézve eleinte félelmes, kék szemeit s arra való szinte beteges iparkodását, hogy az ő jelenlétében frissnek és elevennek látszassék. Eszébe jutott az az erőlködés, a melyet eleinte ki kellett fejtenie azért, hogy iránta és egyáltalában minden tüdővészes ember iránt érzett undorodását legyőzze, s az a fáradozás, a melylyel mindig kieszelte, hogy miről beszéljen vele; visszaidézte emlékezetébe azt a félénk és meghatott pillantást, a melylyel mindig ő rá nézett, a részvét és a feszélyezettség furcsa érzését, majd erényességének azt a tudatát, mely ilyenkor a lelkébe költözött. Milyen szép is volt mindez! De mindez csak eleinte volt így. Mert pár nappal ezelőtt egyszerre minden rosszra fordult. Pavlovna Anna erőltetett szívélyességgel fogadta Kitit és folyton szemmel tartotta őt meg az urát.

Talán bizony az a megindító öröm, a melyet Petrov Kiti közeledésekor érzett, az volt az oka Pavlovna Anna elhidegűlésének?

"Csakugyan, - jutott az eszébe, - volt valami természetellenes, és éppenséggel nem az ő jóságára valló, Pavlovna Annában, a mikor most harmadnapja bosszúsan így szólt:

- No, hiszen folyton csak magát várta, addig kávézni sem akart, pedig már rettenetesen elgyöngűlt.

Lehet, hogy az is kellemetlen volt neki, mikor a nagykendőt odaadtam az urának. Az egész olyan egyszerű, de Petrov olyan zavartan fogadta, oly soká hálálkodott, hogy magam is szinte zavarba jöttem. Azután az az én arczképem, a melyet olyan szépen megfestett. De leginkább az a zavart és gyöngéd pillantás!... Igen, igen, ez így van! - ismételte Kiti réműlten. - Nem, ez lehetetlen, nem szabad, hogy így legyen! Hiszen olyan szánalomraméltó az az ember!" - mondotta magában közvetlen utána.

Ezek a kétségek teljesen megmérgezték új életének gyönyörűségeit.



XXXIV.

Scserbaczkij herczeg, a ki Karlsbadból előbb Bádenbe és Kissingenbe ment orosz ösmerőseihez, hogy - a mint mondotta - "kissé teleszívja magát orosz levegővel", még a fürdőévad vége előtt visszatért övéihez.

A herczeg és a herczegné egymással homlokegyenest ellenkező nézetben voltak a külföldi életről. A herczegné kitűnőnek talált mindent, s az orosz társaságban elfoglalt szilárd állása ellenére is, iparkodott európai hölgynek látszani a külföldön, a mi pedig nem volt, - lévén ő orosz asszonyság, - s éppen ezért elkezdett alakoskodni, a mi bizony sehogy' sem illett hozzá. A herczeg pedig, éppen ellenkezőleg, külföldön mindent utálatosnak talált, és szándékosan azon volt, hogy külföldön még kevésbbé látszassék európainak, mint a milyen valójában volt.

A herczeg lesoványodva, lecsüggő ránczokkal a szemei alatt s az orczáin, de a legvídámabb hangulatban tért vissza. Vídámsága csak fokozódott, mikor látta, hogy Kiti teljesen összeszedte magát. A Kitinek madame Stahl-lal és Varenykával való barátkozásáról szóló hír, valamint a herczegnének a Kitiben tapasztalható változást illető megfigyelései zavarba ejtették a herczeget s fölkeltették benne a féltékenységnek már jól ösmert érzését minden iránt, a mi a leányát tőle elvonhatta, továbbá az attól való félelmet is, nehogy a leánya az ő befolyása alól valami, ő reá nézve hozzáférhetetlen világba tévedjen. De ezek a kellemetlen hírek elmerűltek a kedélyességnek és a jókedvnek abban a tengerében, a mely állandóan megvolt, s a mely a karlsbadi tartózkodás alatt csak fokozódott benne.

A megérkezése után való napon a herczeg hosszú felöltőjében, ránczos és puffadt, tősgyökeres orosz ábrázatával, kikeményített álló-gallérjával, a legvídámabb hangulatban ment le a kúthoz a leánya társaságában.

Gyönyörű volt a reggel: örült az ember szíve a kertecskékkel körülvett, tiszta és derült házaknak, a pirosarczú, vöröskezű, jól besörözött és jókedvűen dolgozó német munkásleányoknak s a ragyogó napsugárnak; de minél közelebb jutottak a forráshoz, annál több beteggel találkoztak, a kiknek külső megjelenése a rendes német élet megszokott környezetében most csak még szánalmasabbnak látszott. Kiti már nem ütközött meg ezen az ellentéten. A ragyogó nap, a lombok csillogó zöldje s a zene hangjai az ő szemeiben már megszokott keretéűl szolgáltak ezeknek az ösmerős arczoknak, s a róluk leolvasható javúlásnak vagy rosszabbodásnak, a melyet ő oly nagy figyelemmel kísért; de a herczeg előtt a juniusi reggel fénye és ragyogása, s a valami divatos keringőt játszó zenekar hangjai, de különösen azok az egészségtől duzzadó munkásleányok, ezek mellett az Európa minden részéből összesereglett és szomorúan ide s tova bolygó halandók mellett, valahogyan illetleneknek és szörnyűségeseknek látszottak.

Ámbár tele volt büszkeséggel, s úgy érezte, mintha visszatért volna az ifjúsága, a mint ott kedvencz leányával karonfogva járt a sétányon, mégis kellemetlennek érezte és szinte szégyelte erőteljes föllépését, s duzzadó és izmos tagjait ebben a szánalmas környezetben. Szinte úgy érezte magát, mint az az ember érezheti, a ki meztelenűl jelenik meg valami társaságban.

- Mutass be, mutass be engem az új ösmerőseidnek, - mondotta a leányának s a könyökével megszorította a kezét. - Még ezt a te utálatos Soden-edet is megszerettem, azért, mert neked olyan jót tett. Csak ne volna olyan szomorú, olyan lehangoló itt nálatok. Hát ez ki?

Kiti megnevezte előtte azokat az ösmerős és ösmeretlen embereket, a kikkel találkoztak. A park kapujában találkoztak a vak m-me Berthe-el s a vezetőnőjével, s a herczeg rendkívül megörült annak a meghatott kifejezésnek, a mely az öreg franczia asszony arczán, Kiti szavának a hallatára elömlött. M-me Berthe valódi francziásan áradozó szeretetreméltósággal beszédbe eredt vele, magasztalta őt azért, hogy ilyen áldott jó leánya van, s a füle hallatára szinte az égbe emelte Kitit, elnevezvén őt kincsnek, gyöngyszemnek és vígasztaló angyalnak.

- Így hát akkor ő a második angyal, - szólt a herczeg mosolyogva. - Mert ő első számú angyalnak m-lle Varenykát tartja.

- Óh, M-lle Varenyka - az igazán angyal, allez, - kapta föl m-me Berthe.

A födött folyosón Varenykával találkoztak. Sietve jött velük szemben s elegáns kis piros táskát vitt a kezében.

- Lám, a papa is megjött! - mondotta neki Kiti.

Varenyka - egyszerűen és természetesen, mint mindent, - egy olyan mozdúlatot tett, mely a meghajlás és a térdhajtás közt középütt foglalhatott helyet, s legott beszédbe eredt a herczeggel, fesztelenűl és egyszerűen, mint mindenkivel szokott.

- Persze, hogy ösmerem, nagyon jól ösmerem önt, - szólt a herczeg mosolyogva, a miből Kiti a legnagyobb örömmel következtette, hogy a barátnője megtetszett az apjának. - De hova siet olyan nagyon?

- Itt van a maman, - felelt az, Kitihez fordulva. - Egész éjjel nem aludt, s az orvos azt tanácsolta neki, hogy tolassa ki magát a friss levegőre. A munkáját viszem oda neki.

- Tehát ez az első számú angyal, - mondotta a herczeg, mikor Varenyka elment.

Kiti látta, hogy szeretett volna gúnyolódni Varenykán, de sehogy' se sikerült, mert Varenyka annyira megtetszett neki.

- No lásd, minden ösmerősöddel találkozunk, - tette hozzá, - madame Stahl-lal is, ha ugyan méltat rá, hogy megösmerjen.

- Hát te már ösmerted őt, papa? - kérdezte Kiti, a ki madame Stahl nevének említésére réműlten látta a herczeg szemeiben a gúny föllobbanó lángját.

- Ismertem az urát, s valamelyest őt is, még mielőtt a pietistákhoz csatlakozott volt.

- Mi az a pietista, papa? - kérdezte Kiti, a kit már az is megrémített, hogy annak, a mit ő madame Stahl-ban olyan nagyra becsült, neve van.

- Magam se vagyok egészen tisztában vele. Csak annyit tudok, hogy ő mindenért, minden csapásért, a mi éri, még az ura haláláért is, hálát ad az Istennek. Persze, a dolog kissé furcsán hangzik, mert hiszen rosszúl éltek együtt... Hát ez ki? Milyen szánalmas arcz! - kérdezte tőle, megpillantván az egyik padon egy fahéjszínű felöltőbe öltözött, alacsonytermetű beteget, a kinek fehér nadrágja teljesen hústalan lábainak a csontjain furcsa ránczokat vetett. Ez az úri ember libegő, ritkás haja fölé emelte szalmakalapját, miközben látni engedte magas és a kalap szorításától piros csíkú homlokát.

- Ez Petrov, festő, - felelt Kiti elpirúlva. - Az meg a felesége, - tette hozzá Pavlovna Annára mutatva, a ki, szinte czélzatosan, éppen akkor, a mikor ők oda értek, elment egyik gyermeke után, a ki elszaladt volt tőle...

- Milyen szánalmas, és mégis milyen kedves az arcza! - mondotta a herczeg. - Mért nem mentél oda hozzá? Valamit akart mondani néked.

- Akkor hát gyerünk oda! - szólott Kiti, s elszántan megfordúlt. - Hogy' érzi magát ma? - kérdezte Petrovtól.

Petrov botjára támaszkodva fölkelt és félénken nézett a herczegre.

- Ez az én leányom, - szólott a herczeg. - Engedje meg, hogy bemutassam magamat.

A festő meghajtotta magát és elmosolyodott, miközben kimutatta furcsa fényben csillogó fogait.

- Tegnap vártuk önt, herczegnő, - szólt Kitihez.

Ezeknél a szavaknál megtántorodott, majd ismételte ezt a mozdulatot, iparkodván a dolgot úgy tüntetni föl, mintha szándékosan csinálta volna.

- El akartam jönni, de Varenyka azt mondta, hogy Pavlovna Anna küldte őt azzal, hogy ön nem akar menni.

- Már hogyne akartam volna! - mondotta Petrov elpirulva és köhécselve, miközben a szemeivel a feleségét kereste. - Aneta, Aneta! - szólott hangosan, s vékony, fehér nyakán, mint a zsineg, kidülledtek a vastag erek.

Odajött Pavlovna Anna.

- Hogy' üzenhetted azt a herczegnőnek, hogy nem megyünk! - suttogta neki ingerűlten és elfúló hangon.

- Isten hozta, herczegnő, - mondotta Pavlovna Anna mesterkélt mosolylyal, mely annyira elütött azelőtti modorától. - Nagyon örvendek a szerencsének, - fordúlt oda a herczeghez. - Önt, herczeg, már régóta várják.

- Hogy' üzenhetted a herczegnőnek azt, hogy nem megyünk? - ismételte a festő rekedten és még haragosabban, szemlátomást még jobban fölingerűlve azon, hogy a hangja is cserben hagyta, s nem adhatott neki olyan kifejezést, a minőt akart.

- Óh Istenem! Hát azt hittem, hogy nem megyünk, - felelt a felesége bosszúsan.

- De hát hogy' lehet az, mikor... - elkezdett köhögni és legyintett a kezével.

A herczeg megemelte a kalapját és tovább ment a leányával.

- Óh, óh! - szólt mélyen fölsóhajtva: - óh a szerencsétlenek!

- Bizony, papa, - felelt Kiti. - De még tudnod kell, hogy három gyermekük is van, cselédjük meg nincsen és pénzük is alig van. Mindössze az akadémiától kap valamicskét, - beszélte neki élénken, iparkodván elfojtani magában azt az izgatottságot, a melyet benne az a furcsa változás keltett, a melyet Pavlovna Annának iránta való viselkedésében észre vett. - De itt van madame Stahl is, - szólott Kiti egy tolószékre mutatva, a melyben párnákkal körül rakva, valami kékség és szürkeség közepett valami feküdt. Ez volt madame Stahl. Egy egészségtől duzzadó német munkás állt mögötte, a ki tologatta. Mellette egy szőke svéd gróf állott, a kit Kiti névről ösmert. Néhány beteg is lézengett a tolókocsi körül, a kik úgy néztek rá, mint valami egészen különös teremtésre.

A herczeg oda lépett hozzá, s Kiti legott felfödözte a szemében a gúny szikráját, mely teljesen megzavarta. Oda lépett madame Stahl-hoz és rendkívül szívélyesen és kedvesen megszólalt azon a pompás franczia nyelven, a melyen ma már oly kevesen beszélnek:

- Nem tudom, emlékszik-e még reám, de kénytelen vagyok magamat az emlékébe idézni, hogy megköszönjem a leányom iránt tanusított jóságát, - mondotta és levette a kalapját, melyet nem is tett föl újra.

- Scserbaczkij Alexandr herczeg, - szólott madame Stahl, ráemelvén átszelleműlt szemeit, a melyekben Kiti valamelyes elégedetlenséget vett észre. - Nagyon örvendek. Rendkívül megszerettem a leányát.

- Még mindig nem javúlt az egészsége?

- Megszoktam én azt már egészen, - felelt madame Stahl s a herczeget és a svéd grófot megösmertette egymással.

- De ön csak nagyon kevéssé változott meg, - jegyezte meg a herczeg. - Pedig már tíz vagy tizenegy esztendeje, hogy nem volt szerencsém láthatni.

- Hjah, a kinek az Isten keresztet ad, erőt is ad hozzá. Sokszor csodálkozik rajta az ember, hogy miért is húzódik úgy el az ilyen élet?... A másik oldalra! - fordúlt oda bosszúsan Varenykához, a ki nem jól tette rá a nagykendőt a lábára.

- Azért, hogy jót cselekedjék az ember, - szólt a herczeg a szemeivel mosolyogva.

- Ezt nem mi vagyunk hivatva eldönteni, - jegyezte meg madame Stahl, a kinek a figyelmét nem kerülte el az a bizonyos kifejezés a herczeg arczán. - Tehát majd elküldi nekem azt a könyvet, kedves gróf? Nagyon köszönöm, - fordúlt oda a fiatal svédhez.

- Áá! - kiáltott föl a herczeg, megpillantván a moszkvai ezredest, a ki ott állott nem messze, és miután üdvözölte madame Stahlt, a leányával és az ezredessel együtt tovább ment.

- Ez a mi arisztokrácziánk, herczeg! - mondotta, gúnyos akarván lenni, az ezredes, a ki ellenszenvvel viseltetett madame Stahl iránt, mert nem volt ösmerős vele.

- Mindig ugyanaz, - felelt a herczeg.

- De hát ön, herczeg, még a betegsége előtt, vagyis az előtt, hogy lefeküdt, ösmerte őt?

- Igen. Éppen akkortájt feküdt le, - szólott a herczeg.

- Azt mondják, már tíz éve, hogy nem kelt föl...

- Nem kelt föl, mert az egyik lába rövidebb, mint a másik. Nagyon rossz növése van...

- Papa, az lehetetlen! - kiáltott föl Kiti.

- A rossz nyelvek így mondják, szívem. Hanem a te Varenykádnak ugyancsak kijut, - tette hozzá. - Óh, ezek a beteg asszonyok!

- Óh, nem, papa! - felelt Kiti tűzzel, - Varenyka valósággal imádja őt! De meg annyi jót is tesz! Kérdezd meg, a kitől akarod! Őt és Stahl Aline-t ösmeri mindenki.

- Lehet, - szólott a herczeg a könyökével megszorítván a kezét. - De sokkal jobb volna, ha, bárkitől kérdezősködnék is az ember, senki se tudna róla semmit.

Kiti elhallgatott, nem azért, mintha nem lett volna mit mondania, hanem azért, mert még az apja előtt sem akarta elárulni titkos gondolatait. De, különös dolog, mindamellett, hogy nagyban készült rá, hogy nem veti alá magát az apja véleményének, s nem engedi őt be a szentélyébe, érezte, hogy madame Stahlnak az az isteni képe, a melyet egy teljes hónapon át a lelkében hordott, eltűnt visszahozhatatlanúl, a mint az az alak, a mely egy odavetett ruhából támad, legott eltűnik, a mint az ember rájön, hogy hogy' hever ott az a ruha. Az egészből csak egy kurtalábú asszony maradt meg, a ki csak azért fekszik, mert rosszúl van megteremve, és lelkiismeretlenűl kínozta Varenykát azért, mert ez nem jól csavarja a lábai köré a nagykendőt. És képzeletének minden megerőltetése ellenére se sikerült neki többé az azelőtti madame Stahlt maga elé varázsolnia.



XXXV.

A herczeg derült hangulata átragadt a házbeliekre, az ösmerőseire, sőt még arra a német asszonyra is, a kinek a házában Scserbaczkijék laktak.

Mikor a herczeg Kitivel a forrástól visszatért, miután az ezredest, Jevgenyevna Máriát és Varenykát meghívta kávéra, kivitette az asztalt meg a székeket a kertbe, a gesztenyefák alá és megparancsolta, hogy reggelihez ott terítsenek. A háziasszony és a cselédség is szinte megélénkűltek jókedvének a hatása alatt. Ösmerték a bőkezűségét, s alig félóra múlva az a beteg hamburgi orvos, a ki az emeleten lakott, irígyen nézte az ablakból a gesztenyefa alatt egybegyűlt jókedvű és egészséges orosz társaságot. A lomboknak apró körökkel imbolygó árnyékában, a fehér asztalkendővel letakart, s kávés-csészékkel, kenyérrel, vajjal, sajttal és hideg vaddal megrakott asztal mellett, lilaszín szalagos fejdíszben ott ült a herczegné és szétosztotta a csészéket s a vajaskenyereket. Az asztal másik végén a herczeg foglalt helyet, a ki jóízűen falatozott és vídáman beszélgetett. Kirakta maga elé azt a sok faragott szelenczét, játékot és mindenféle tollkést, melyet különféle fürdőhelyeken összevásárolt, és szétosztotta őket a jelenlévők között, Lischenről, a cselédről és a háziasszonyról se feledkezvén meg, a kikkel furcsa és rossz németségével eltréfált, s váltig biztosította őket, hogy nem a víz gyógyította meg Kitit, hanem az ő pompás ételeik és különösen az aszalt-szilva-leves. A herczegné jól mulatott urának orosz szokásain, de a mellett olyan élénk és jókedvű volt, a milyen ott tartózkodásuk egész ideje alatt tán egyszer sem. Az ezredes, mint mindig, jókat kaczagott a herczeg tréfáin; de az európai életet illetőleg, a melyet, mint hitte, figyelmesen tanulmányozott, a herczegné pártjára állott. A jóságos Jevgenyevna Mária majd megszakadt nevettében mindenen, a mi furcsát a herczeg csak mondott, sőt Varenyka is, a mit Kiti eddig sohase tapasztalt rajta, szinte elbágyadt attól a halk, de azért észrevehető nevetéstől, a melyet belőle a herczeg tréfái kicsaltak.

Mindez fölvidította ugyan Kitit, de azért még sem tudott a gondoktól teljesen szabadulni. Nem tudta megoldani azt a föladatot, a mely elé az apja állította, bár akaratlanúl, azokkal a furcsa nézetekkel, a melyeket a barátnőiről és arról az életről vallott, a melyet ő annyira megszeretett. Ehhez a föladathoz járult még a Petrovékhoz való viszonyában beállott változás is, mely ma olyan félreösmerhetetlenűl és oly kellemetlenűl nyilvánvalóvá lett. Valamennyien jókedvűek voltak, csak Kiti nem tudott az lenni, a mi csak még jobban bántotta. Olyasféle érzés vett rajta erőt, a minőt gyerekkorában érzett, a mikor büntetésből bezárták a szobájába, s onnan hallgatta testvéreinek vídám kaczagását.

- Ugyan minek vásároltad össze ezt a tömérdek holmit? - kérdezte a herczegné mosolyogva s egy csésze kávét nyújtott az ura felé.

- Hát az ember megy, mendegél, odaér egy bolthoz s legott elkezdik kínálgatni; "Erlaucht, Excellenz, Durchlaucht". S a mint egyszer azt mondják: "Durchlaucht", nem tudok ellentállani: és vagy tíz tallér - volt - nincs.

- Mind csupa unalomból, - szólott a herczegné.

- Persze, hogy unalomból. De mikor, matyuska, annyira únja magát az ember, hogy azt se tudja, hova legyen tőle.

- De hát hogy únhatja magát, herczeg? Hiszen olyan sok érdekes dolog van most Németországban, - jegyezte meg Jevgenyevna Mária.

- De hiszen ösmerek én már mindent, a mi érdekes: az aszalt-szilva-levest ösmerem, a borsós kolbászt ösmerem. Mindent ösmerek.

- Nem, herczeg, akármit beszél, érdekesek itt az intézmények is, - mondotta az ezredes.

- Ugyan mi az az érdekes? Olyan elégedettek mind, akár a rézgarasok; mindenkit meghódítottak. De én, ugyan mivel legyek olyan rettenetesen elégedett? Én bizony nem hódítottam meg senkit se, magam húzom le a czipőimet s még az ajtó elé is magam állítom ki. Reggel fölkelek, tüstént felöltözöm, s megyek az étkezőbe, azt az utálatos téát meginni. Mennyivel más minden otthon! Fölébred az ember minden sietség nélkül, megharagszik valamiért, zsörtölődik, majd szépecskén észretér, megfontolja a dolgot, és nem siet soha.

- De az idő - pénz, erről megfeledkezik, - szólt az ezredes.

- Ideje válogatja! Van olyan idő, a melyből az ember egy egész hónapot szívesen odaad egy poltináért, de olyan is van, a melyből semmi pénzzel se lehet megfizetni akárcsak egy félórácskát is. Úgy-e, Katyenka? Mi lelt, hogy olyan unalmas vagy?

- Semmi.

- Hova siet? Maradjon még egy cseppet, - fordult oda Varenykához.

- Haza kell mennem, - felelt Varenyka, fölkelt s megint nevetésben tört ki. Mikor lecsillapodott, elbúcsúzott s bement a házba a kalapjáért.

Kiti utána ment. Most még Varenykát is egészen másnak látta. Nem mintha rosszabb lett volna, de más volt, mint a milyennek addig képzelte.

- Rég nem kaczagtam ilyen jóízűt! - mondotta Varenyka, összeszedvén az ernyőjét meg a táskáját. - Milyen kedves ember a maga papája.

Kiti hallgatott.

- Mikor találkozunk? - kérdezte Varenyka.

- Maman szeretne elmenni Petrovékhoz. Maga nem lesz ott? - szólt Kiti, Varenykát figyelve.

- Ott leszek, - felelt Varenyka. - Készülnek elutazni, s odaigérkeztem, hogy segítek nekik csomagolni.

- Nos hát, én is odamegyek.

- Ugyan mit keresne ott?

- Miért? Miért? Miért? - szólalt meg Kiti, tágra nyitott szemekkel, s nem akarván Varenykát elereszteni, megfogta a napernyőjét. - Maradjon csak, miért?

- Csak; a papája is megjött, meg aztán feszélyezné is őket a jelenléte.

- Nem, nem, azt mondja meg nekem, mért nem akarja, hogy én gyakrabban járjak Petrovékhoz? Mert hiszen maga nem akarja. De hát miért?

- Azt én nem mondtam, - szólott Varenyka nyugodtan.

- De, kérem mondja meg!

- Megmondjak mindent? - kérdezte Varenyka.

- Mindent, mindent! - kapta föl Kiti.

- Semmi különös nincs a dologban, annyi az egész, hogy Alexijevics Mihail (így hívták a festőt) azelőtt korábban akart elutazni, most meg egyáltaljában nem akar, - mondotta Varenyka mosolyogva.

- Nos! Nos! - nógatta Kiti, sötéten nézve Varenykára.

- Nos, és Pavlovna Anna véletlenűl azt találta mondani, hogy azért nem akar, mert maga itt van. Természetes, hogy ez nem volt helyén, de ebből aztán, és maga miatt, összekoczczanás támadt köztük. Hiszen maga is tudja, hogy a beteg emberek milyen ingerlékenyek.

Kiti mind jobban elkomorodva, hallgatott, s csak Varenyka beszélt, iparkodván őt lecsillapítani és megnyugtatni, mert előre látta a fenyegető kitörést, csak azt nem tudta, vajon könnyekben vagy szavakban fog-e az végbemenni.

- Így hát jobb, ha nem megy oda... Hiszen beláthatja, és még csak rossz néven sem veheti...

- Úgy kell nekem, úgy kell nekem! - mondotta Kiti szaporán s kikapván Varenyka kezéből az ernyőt, s csak úgy elnézett a barátnője szemei mellett.

Varenyka a barátnője gyermekes haragját látva, szeretett volna elmosolyodni, de attól tartott, hogy meg találja sérteni.

- Hogy-hogy' úgy kell? Nem értem, - szólott.

- Úgy kell, azért, mert az egész csak képmutatás, alakoskodás volt és nem a szívemből fakadt. Mi közöm is volt nekem egy idegen emberhez? És mi lett a vége, az, hogy pörpatvarnak lettem az okozójává, s olyasmit tettem, a mire senki se kért. Mind azért, mert az egész csak képmutatás! Képmutatás! Képmutatás!...

- De hát mi czélja volt a képmutatásnak? - kérdezte Varenyka halkan.

- Óh, milyen ostoba, milyen utálatos dolog! Nem volt nekem erre semmi szükségem... Csupa képmutatás! - ismételgette, az ernyőt nyitogatva és csukogatva.

- De mi volt a czélja vele?

- Az, hogy jobbnak látszassam az emberek előtt, magam előtt, az Isten előtt; megcsaltam mindenkit. Nem, többé nem adom oda magamat ilyesmire! Lehet az ember rossz, de nem kell azért mindjárt hazugnak és csalónak lennie!

- De hát ki a csaló? - kérdezte Varenyka szemrehányóan. - Maga úgy beszél, mintha...

De Kiti rettenetesen fölfortyant. Nem engedte, hogy befejezze.

- Én nem magáról, éppenséggel nem magáról beszélek. Hiszen maga, maga a tökéletesség. Igen, igen, én nagyon jól tudom, hogy maga a tökéletesség; de mitévő legyek, ha én rossz vagyok? Mindez nem volna, ha én nem volnék rossz. Ám hadd legyek hát olyan, a milyen vagyok, de alakoskodni nem fogok tovább. Mi közöm nekem Pavlovna Annához! Ám éljenek, a hogy' akarnak, én is élek, a hogy' én akarok. Én nem tudok más lenni... S ez mind nem az igazi, nem az igazi...

- Hogy-hogy', nem az igazi? - szólt Varenyka álmélkodva.

- Ez mind nem az. Én nem tudok másként élni, mint a szívem szerint, maga pedig elvek szerint él. Én magát egész egyszerűen megszerettem, maga pedig engem alkalmasint csak azért szeret, hogy megmentsen és kioktasson!

- Maga igazságtalan, - mondotta Varenyka.

- De hiszen én nem beszélek másokról, csak magamról.

- Kiti! - hallatszott az édes anyja hangja, - gyere csak ide, mutasd meg apádnak a fehér nyulacskáidat.

Kiti büszke tartással, a nélkül, hogy a barátnőjével megbékült volna, fogta az asztalról egy iskátulában a nyulacskáit, és kiment az anyjához.

- Mi lelt? Miért vagy olyan piros? - kérdezte tőle az apja meg az anyja csaknem egyszerre.

- Semmi, tüstént jövök, - felelt és visszaszaladt a házba.

"Még ott van! - gondolta magában. - Mit fogok neki mondani, Istenem! Mit csináltam, miket beszéltem! Miért is bántottam meg őt? Mitévő legyek? Mit mondjak neki?" - gondolta Kiti, s az ajtóban megállt.

Varenyka kalapban s az ernyővel a kezében az asztalnál ült, s az ernyő rugóját vizsgálgatta, melyet Kiti elrontott. Fölemelte a fejét.

- Varenyka, bocsásson meg nekem, bocsásson meg! - suttogta Kiti, odalépve hozzá. - Nem is tudom, mit beszéltem. Én...

- Én, igazán nem akartam magát megkeseríteni, - mondotta Varenyka mosolyogva.

Szent lett a béke. De a herczeg megérkeztével Kitire nézve teljesen megváltozott az a világ, a melyben addig élt. Nem szakított ugyan mindavval, a mit megtudott, de rájött, hogy csak maga-magát csalta, a mikor azt hitte, hogy csakugyan olyanná lehet, a milyenné szeretett volna lenni. Mintha fölocsúdott volna; s a maga teljességében tudatára ébredt annak a nehézségnek, a melylyel az járt volna, hogy minden alakoskodás és kérkedés nélkül fönntartsa magát azon a magaslaton, a melyre fölemelkedni szándéka volt; ezenkívül a bánat, a betegségek és a haldoklók ama világának, a melyben élt, teljes nyomasztó voltát is átérezte; gyötrelmesnek tűnt fel előtte az az erőszak, a melyet magán elkövetett, hogy ezt a világot megszeresse, és szeretett volna minél előbb friss levegőre, Oroszországba, Pokrovszkojeba jutni, a hova, a mint a levelezésekből értesűlt, a nénje, Dolli, már kiköltözött volt a gyerekekkel.

De Varenyka iránt való szeretete semmivel se csökkent. Búcsúzáskor Kiti megkérte, hogy jöjjön el hozzájuk Oroszországba.

- Elmegyek, de csak majd ha férjhez megy, - mondotta Varenyka.

- Sohase megyek férjhez.

- Úgy hát sohase jövök el.

- Nos, akkor hát már csak azért is férjhez megyek. Vigyázzon, meg ne feledkezzék az igéretéről! - mondotta Kiti.

Az orvos jóslatai beteljesedtek. Kiti teljesen gyógyúltan tért vissza Oroszországba. Nem volt talán olyan vídám és gondtalan, mint azelőtt, de a nyugalma visszatért. A moszkvai keserűségek már csak az emlékezetében éltek.



HARMADIK RÉSZ.

I.

Koznysev Ivánovics Szergej ki akarta magát pihenni a szellemi munkától, és a helyett, hogy szokásához híven külföldre ment volna, május végén elutazott az öcscséhez falura. Az ő meggyőződése szerint a falusi élet volt a legszebb a világon. S most azért ment el az öcscséhez, hogy ezt az életet élvezze. Levin Konsztantin nagyon örült, annyival is inkább, mert ezen a nyáron már nem számított a bátyjára, Nikolájra. De minden szeretete és tisztelete mellett is, a melylyel Ivánovics Szergej iránt viseltetett, falun kissé kényelmetlenűl érezte magát a bátyjával. Kényelmetlen, sőt kellemetlen volt neki látni a bátyjának a faluról táplált fölfogását. Levin Konsztantin szemeiben a falu az életnek, tehát az örömöknek, a szenvedéseknek, a munkának volt a színtere; Ivánovics Szergejre nézve pedig a falu egyrészt pihenőhely volt a munka után, másrészt a romlottságnak az ellenmérge, a melyet hasznosságának a tudatában nagy élvezettel vett be. Levin Konsztantin a falut azért találta szépnek, mert talaja volt a kétségtelenűl hasznos munkának; Ivánovics Szergej pedig éppen azt szerette falun, hogy ott az ember a semmittevésnek élhetett, sőt kénytelen volt semmit se csinálni. Ezenkívül Konsztantint Ivánovics Szergejnek a nép iránt való viselkedése is bántotta valamelyest. Ivánovics Szergej azt állította, hogy ő szereti és ösmeri a népet, gyakran elbeszélgetett a parasztokkal, a mit szépen, minden alakoskodás és pöffeszkedés nélkül tudott megcselekedni, és minden ilyen beszélgetésből általános következtetéseket vont le a nép javára, s annak a bizonyítására, hogy csakugyan ismeri a népet. De a népnek ilyetén való fölfogása nem volt ínyére Levin Konsztantinnak. Konsztantin előtt a nép csak egyik főrészese volt az általános munkának, s a nép iránt érzett minden nagyrabecsűlése és szinte vérbeli szeretete mellett is, a melyet, mint ő mondotta, alkalmasint még öreg dajkájának a tejével szítt magába, mint vele együtt részese a nagy munkának, bár olykor el volt ragadtatva ezeknek az embereknek az ereje, őszintesége és méltányossága által, mégis, nagyon gyakran, a mikor más tulajdonságokra is lett volna szükség, megharagudott a népre hanyagsága, rendetlensége, iszákossága és hazug volta miatt. Levin Konsztantin, ha megkérdezték volna tőle, vajon szereti-e a népet, határozottan nem tudta volna, hogy erre a kérdésre mit feleljen. Szerette is a népet, meg nem is, éppen úgy, mint az embereket. Mint afféle jó ember, persze, sokkal inkább szerette, mint nem, az embereket és így a népet is. De a népet, mint valami rajta kívül állót, szeretni vagy nem szeretni, erre nem volt képes, mert nemcsak hogy együtt élt a néppel, s nemcsak, hogy minden érdeke szoros kapcsolatban volt vele, de maga-magát is a nép egyik alkotórészének tekintette, és se magában, sem a népben nem látott semmiféle különös tulajdonságokat és fogyatkozásokat, s nem tudta magát a néppel szembeállítani. Ezenkívül, bár úgyis, mint gazda, úgyis, mint békebíró, de különösen mint tanácsadó, (a parasztok nagy bizalommal voltak iránta, és olykor negyven versztnyiről is eljöttek hozzá, hogy a tanácsát kikérjék), hosszú időn keresztül a legszorosabb viszonyban élt a parasztokkal, mégsem volt semmi határozott véleménye a népről, s arra a kérdésre, vajon ösmeri-e a népet? épp oly nehezen tudott volna megfelelni, mint arra, vajon szereti-e a népet? Azt mondani, hogy ösmeri a népet, éppen annyi lett volna neki, mint azt mondani, hogy ösmeri az embereket. Állandóan tanulmányozta és kutatta a legkülönfélébb fajta embereket, s köztük a parasztokat is, a kiket jó és érdekes embereknek tartott, s mindig újabb és újabb vonásokat fedezett föl bennük, megváltoztatta róluk való addigi véleményét, s újat alkotott magának. Ivánovics Szergej éppen ellenkezőleg. Éppen úgy, a mint a falusi életet, csak avval az élettel szemben szerette és magasztalta, a melyet nem szeretett, a népet is az embereknek avval az osztályával szembeállítva szerette, a melyet nem szeretett, s ösmerni is csak úgy ösmerte azt, mint valami, az emberekkel általában szembenállót. Az ő módszeres elméjében tisztán és világosan kialakultak a népélet formái, a melyeket részben magából a népéletből, de legfőképpen az ellentétek szembeállításából vezetett le. És így a népről való véleményét és rokonszenves fölfogását sohase változtatta meg.

A nép megítélésében a testvérek közt fölmerűlt nézeteltérések alkalmával Ivánovics Szergej mindig éppen avval győzte meg az öcscsét, hogy neki határozott fogalmai voltak a népről, a nép jelleméről, sajátságairól és ízléseiről; Levin Konsztantinnak pedig semmiféle határozott és változhatatlan fogalmai nem voltak, úgy, hogy Konsztantinra ezekben a vitákban nem egyszer az önmagával való ellentmondás is rábizonyúlt.

Ivánovics Szergej úgy találta, hogy az öcscse nagyon derék fiú, a kinek a szíve "jól be van rendezve", (bien établi, mint a hogy' magát francziáúl kifejezte), de az elméje, mely bár elég gyors felfogású, annyira alá van vetve a pillanat benyomásainak, hogy tele van ellentmondásokkal. Az idősebb testvér leereszkedésével olykor megpróbálta megmagyarázni neki a dolgok jelentőségét, de olyan könnyedén elbánt vele, hogy nem valami nagy öröme tellett a vele való vitatkozásban.

Levin Konsztantin úgy nézett föl a bátyjára, mint egy óriási elméjű és műveltségű, s a szó legmagasztosabb értelmében nemeslelkű emberre, a ki meg volt áldva avval a tehetséggel, hogy a közjó érdekében munkálkodjék. De a lelke fenekén, minél idősebb lett és minél közelebbről megösmerte a bátyját, annál gyakrabban és gyakrabban megfordult a fejében az a gondolat, hogy a közjó érdekében való munkálkodásnak ez a képessége, a melytől ő magát teljesen megfosztottnak érezte, tán nem is pozitiv tulajdonság, hanem ellenkezőleg, valaminek a hiánya, - nem a jó, a becsületes és nemes vágyak és ízlés, hanem az életerő hiánya, azé az életerőé, a mit szívnek hívnak, s azé a törekvésé, a mely arra indítja az embert, hogy az életnek előtte feltáruló számtalan útja közül egyet kiválaszszon és csakis ez után áhítozzék. Minél inkább megösmerte a bátyját, annál jobban látta, hogy úgy Ivánovics Szergejt, mint a közjónak sok más munkását, nem a szív vitte rá a közjónak erre a szeretetére, hanem az elméjükkel döntötték el, hogy ezzel foglalkozni szép dolog, s csakis azért foglalkoztak vele. Ebben a föltevésében Levint még az a megfigyelés is megerősítette, hogy a bátyja semmivel sem vette jobban a szívére a közjóra és a lélek halhatatlanságára vonatkozó kérdéseket, mint akár egy sakk-játszmát, vagy egy új gép elmés szerkezetét.

Levin Konsztantin ezenkívül még azért is kényelmetlenűl érezte magát a bátyjával falun, mert itt ő, különösen nyáron, szakadatlanúl el volt foglalva a gazdaságával, s még a hosszú nyári nap se volt neki elegendő arra, hogy mindent elvégezzen, Ivánovics Szergej pedig pihent. De bár most csakugyan pihent, vagyis nem dolgozott a művein, mégis annyira hozzá volt szokva a szellemi tevékenységhez, hogy szerette a gondolatait szép, tömör formában elmondani, és szerette, ha volt a ki meghallgassa. Legtermészetesebb és leggyakoribb hallgatója persze az öcscse volt. S éppen azért, bár a legegyszerűbb és legszívélyesebb viszonyban voltak egymással, Konsztantinra nézve mégis kellemetlen volt, hogy a bátyját egyedül hagyja. Ivánovics Szergej szeretett a napon heverészni a fűben, süttetni magát és ekközben kényelmesen beszélgetni.

- Nem is hiszed, - mondotta az öcscsének, - milyen élvezet nekem ez a fókaszerű lustaság. Egyetlen gondolat sincs a fejemben, akár lapdázhatnám vele.

De Levin Konsztantinnak unalmas volt ott ülni s őt hallgatni, főképpen azért, mert tudta, hogy nélküle nem a kijelölt földekre hordják a trágyát, s a jó Isten tudja, hogy' terítik széjjel, ha nem néz utána; a csoroszlyákat se csavarják rá az ekékre, hanem inkább leveszik, s azt mondják, hogy az újmódi eke ostoba találmány, s mennyivel jobb a régi stb.

- No, elég lesz már a futkosásból, ebben a hőségben, - mondotta neki Ivánovics Szergej.

- Dehogy is, egy pillanatra még be kell néznem az irodába, - szólott Levin és nekiindult a földeknek.



II.

Június első napjaiban történt, hogy Mihajlovna Agafja, a ki dada és gazdasszony volt a házban, egy hordócska éppen az imént besózott gombát vitt le a pinczébe, megcsúszott, elesett és csuklóban kificzamította a kezét. Eljött a zemsztvo orvosa, egy fiatal és bőbeszédű diák, a ki csak nemrég végzett. Megvizsgálta a kezét, azt mondotta, hogy nincs kificzamítva, élvezettel elbeszélgetett a hírneves Koznysev Ivánovics Szergejjel, s hogy fölvilágosodott nézeteiről tanuságot tegyen, elmondta neki a kerület összes pletykáit, s elpanaszolta, hogy a zemsztvo ügyei milyen rosszúl állanak. Ivánovics Szergej figyelmesen hallgatta, egy-egy kérdést intézett hozzá, majd az új hallgatón fölbuzdulva, megeredt a nyelve, tett néhány súlyos és találó észrevételt, melyeket a fiatal orvos tiszteletteljesen méltányolt s végül belezökkent abba az öcscse előtt olyan jól ösmert élénkségbe, mely minden fényes és eleven társalgás után erőt szokott venni rajta. Az orvos eltávozása után ki akart menni horgászni a folyóra. Nagyon szeretett horgászni, és szinte büszke volt rá, hogy ilyen ostoba foglalkozásban is örömét tudja lelni.

Levin Konsztantin, a kinek ki kellett menni a szántáshoz és a legelőkre, ajánlkozott, hogy elviszi őt a kordéján.

Az évnek az az időszaka, nyár dereka volt, a mikor az idei termés már pontosan meghatározható; a mikor beköszöntenek a jövő évi vetés gondjai, és elérkezett a szénagyűjtés ideje; a mikor a rozs már teljesen kihányta a kalászt, s még éretlen, zöldes-szürke és könnyű kalászait hullámosan imbolygatja a szél; a mikor a zöldelő zab egyenetlenűl szökik föl a késői vetésből, a közte szétszórt sárga fűcsomók közül; mikor a korai tatárka már sűrűsödni kezd és elborítja a földet; mikor a marha által kőkeményre taposott ugarok, a bennük hagyott utakkal, a melyeken nem fog a csoroszlya, félig már föl vannak szántva; a mikor reggelenkint a kihordott és kiszáradt trágyarakások együtt illatoznak a mézdús mezei virágokkal, a laposokban pedig a kaszát várva hullámzik a jól ápolt legelők sűrű tengere, közben a kigyomlált sóska feketéllő szárainak egy-egy csomójával.

Az az időszak volt, a mikor az évente ismétlődő s a nép minden erejét évente lefoglaló aratás előtt rövidebb szünet áll be a mezei munkában. A termés kitűnőnek igérkezett, s beállottak a derült és forró nyári napok s a harmatos és rövid éjszakák.

A testvéreknek az erdőn kellett keresztül menniök, hogy a rétre érjenek. Ivánovics Szergej egész idő alatt a lombjaitól megfosztott erdő szépségében gyönyörködött, s majd egy virágozni készülő, sárga pálkáktól tarkálló s az árnyékos oldalon egészen sötét, vén hársfára figyelmeztette az öcscsét, majd az idei fák smaragdszínben csillogó fiatal hajtásait mutogatta neki. Levin Konsztantin nem szeretett a természet szépségéről beszélni, se hallani róla. A szavak megfosztották a szépségétől azt, a mit látott. Bólogatott a bátyjának, de önkénytelenűl is másra gondolt. Mikor az erdőből kiértek, minden figyelmét lekötötte a dombon elterülő ugar, mely helyenkint sárgállott a tavalyi fűtől, itt-ott tele volt rakva csomókkal, néhol pedig már föl is volt szántva. A földeken hosszú sorban szekerek vonúltak egymás után. Levin megszámlálta a szekereket s örült rajta, hogy elhordanak mindent, a mit csak kell, s a rétek láttára a szénagyűjtésre tértek át a gondolatai. A szénagyűjtés gondolata valahogyan mindig úgy a lelkébe kapott. A rétre érve, Levin megállította a lovat.

A reggeli harmat még ott csillogott a sűrű füvön, és Ivánovics Szergej, nehogy a lábait benedvesítse, kérte az öcscsét, hogy vigye át kordéján a réten, ahhoz a fűzcserjéhez, a hol a sügéreket szokták fogni. Bármennyire sajnálta is Levin Konsztantin a füvet letiporni, nekihajtott a rétnek. Lágyan folyta körül a kerekeket s a ló lábait a magos fű, miközben a magjai ott ragadtak a vizes küllőkön és kerékagyakon.

Ivánovics Szergej a cserje tövében leült s szétrakta a horgász-készségét, Levin pedig elvezette a lovat, kikötötte valahová, s belevetette magát a rétnek széltől nem imbolygatott, óriási, zöldes-szürke tengerébe. Az ártéren szinte kötésig ért neki az érettmagú, bársonyos fű.

Levin Konsztantin, miután keresztülvágott a réten, kiért az útra, a hol egy dagadtszemű öreg emberrel találkozott, a ki egy méhekkel telt rajfogót vitt a kezében.

- Nos, Fomics, talán fogtál valamit? - kérdezte tőle.

- Dehogy is fogtam, Mitrics Konsztantin! Csak a magáét meg tudja óvni az ember. Már két rajom elszökött az idén... Szerencsére a gyermekek odaugrottak. Éppen szántottak azon a tájon. Kifogták a lovakat és utána iramodtak...

- Mit gondolsz, Fomics, kaszáljunk, vagy várjunk még?

- Tudj' Isten! Én amondó vagyok, hogy Péter-napig várni kell. De hiszen maguknál mindig korábban kezdik. De ha Isten is úgy akarja, jó lesz a széna. Lesz a marhának legelője bőven.

- És az idő, mit gondolsz?

- Isten kezében van. Lehet, hogy jó lesz az is.

Levin odament a bátyjához.

Ivánovics Szergej, bár semmit se fogott, mégsem unatkozott, s úgy látszott, hogy a legvídámabb hangulatban van. Levin észrevette rajta, hogy az orvossal való beszélgetés fölizgatta és szeretett volna tovább beszélni. Levin pedig szeretett volna mielőbb hazaérni, hogy intézkedjék holnapra kaszások iránt, s döntsön a szénagyűjtés ügyében, mely nagyon foglalkoztatta.

- Talán indulhatnánk, - szólott.

- Hova siessünk? Maradjunk még. De nézd csak, milyen vizes lettél! Bár ha semmit sem fog is az ember, mégis olyan szép itt. Mindenféle vadászatban az a szép, hogy az embernek a természettel van dolga. Milyen gyönyörű ez az aczélszínű víz! - mondotta. - Ezek a füzes partok, - folytatta, - mindig eszembe juttatják azt a talányt, - ösmered? A fű azt mondja a víznek: mi csak imbolygunk, imbolygunk.

- Nem ösmerem biz' én, - felelt Levin szomorúan.



III.

- Az imént rólad gondolkoztam, - szólott Ivánovics Szergej. - Igazán hallatlan, hogy mi történik itt nálatok a kerületben, a mint az az orvos mesélte; éppenséggel nem ostoba fiú. És én csak azt mondom neked, a mit már mondtam is: nem helyes, hogy nem jársz el a gyűlésekre és általában visszavonulsz a zemsztvo ügyeitől. Ha a tisztességes emberek visszavonúlnak, csak természetes, hogy Isten a megmondhatója, hogy' megy minden. Mi csak fizetünk, de a pénz rámegy a fizetésekre, és nincs iskola, se felcser, se bábaasszony, se patika, semmi.

- De hiszen én megpróbáltam, - felelt Levin halkan és kelletlenűl, - nem bírom! Mitévő legyek hát?

- Ugyan mi az, a mit nem bírsz? Én megvallom, nem értem. Közönyösséget és tudatlanságot nem föltételezhetek benned; talán bizony lustaság?

- Sem egyik, se másik, sem a harmadik. Megpróbáltam, de beláttam, hogy nem megyek semmire, - szólt Levin.

Nem igen ügyelt arra, a mit a bátyja mondott. A folyón keresztül a szántást nézte, s valami feketeséget pillantott meg, a melyről nem tudta, vajon ló-e, vagy pedig az intéző lóháton.

- De hát mért nem mégy semmire? Tettél egy próbát, mely szerinted nem sikerült, s legott megadtad magadat. Hogy' lehet az emberben ily kevés becsvágy?

- A becsvágyat, - szólt Levin, a kinek a bátyja ezekkel a szavakkal az elevenére tapintott, - nem ösmerem. Ha az egyetemen azt mondták volna nekem, hogy a többiek értik az integrál-számítást, én meg nem, ott lehetett volna szó becsvágyról. De itt az embernek már előre meg kell győződve lenni arról, hogy ezekhez az ügyekhez valami különös tehetségre van szükség, s a mi a legfőbb, arról, hogy mindezek az ügyek rendkívül fontosak.

- Nos és! Talán bizony nem fontosak? - mondotta Ivánovics Szergej, a kit már az is bántott, hogy az öcscse nem tartja fontosnak azt, a mivel ő foglalkozik, de még sokkal inkább az, hogy Levin úgyszólván rá se hederített.

- Nekem nem látszik fontosnak, nem izgat, mit akarsz hát velem? - felelt Levin, miközben rájött, hogy az, a mit látott, az intéző volt, a ki alkalmasint elbocsátotta az embereket a szántástól. Az ekevasakat megfordították. "Talán bizony már készen vannak?" - gondolta magában.

- No, de hallgass ide, kérlek, - szólott az idősebb testvér, s összeránczolta szép és okos arczát, - mindennek van határa. Nagyon szép dolog különcznek és őszinte embernek lenni, s a hazugságot nem szeretni, - azt én nagyon jól tudom; de lásd, annak, a mit te mondasz, vagy semmi értelme sincs, vagy ha van, hát nagyon rossz. Hogy' nem találod te azt fontosnak, hogy az a nép, a melyet te, - mint váltig erősítgeted, szeretsz...

"Ezt ugyan én soha sem erősítgettem", - gondolta magában Levin Konsztantin.

- ...segítség nélkül elpusztúl? Durva asszonyok agyonéheztetik a gyermekeiket, s a nép megrögzik a tudatlanságban, s minden jött-ment irnoknak ki van szolgáltatva, te néked meg a kezedben van az eszköz, a melylyel ezen segíthetnél, de nem teszed, mert szerinted az egésznek nincs semmi fontossága.

És Ivánovics Szergej így állította föl a dilemmát, vagy annyira fejletlen vagy, hogy nem látod meg mindazt, a mit tehetnél, vagy pedig nem akarsz engedni a nyugalmadból, a hiúságodból, vagy mit tudom én midből, hogy ezt megcselekedd.

Levin Konsztantin érezte, hogy nincs egyéb hátra, mint hogy vagy megadja magát, vagy pedig beösmerje, hogy nincs benne elég szeretet a közügyek iránt. S ez bántotta és elkeserítette.

- Ez is, az is, - szólott határozottan, - én nem látom a lehetőségét annak...

- Hogyan? A pénz okos fölhasználása mellett lehetetlen volna orvosi segélyt nyújtani?

- Nekem úgy tetszik, hogy lehetetlen... A mi kerületünk négyezer négyszög versztnyi területén, a mi télvizeink, hózivataraink, munkaidőnk mellett lehetetlennek tartom, hogy mindenütt orvosi segélyről gondoskodhassunk. De meg különben se hiszek az orvosi tudományban.

- Már bocsáss meg, de ez igazságtalanság.... Hozhatnék föl neked példát, akár ezret... Nos, és az iskolák?

- Mire valók az iskolák?

- Miket beszélsz! Hát lehet-e kétség az iránt, hogy a művelődés hasznos? Ha neked jó, bizonyára másoknak is az.

Levin Konsztantin érezte, hogy erkölcsileg a falhoz szorították s ezen felbőszűlve, önkéntelenül is bevallotta a közügyek iránt való közönyösségének a legfőbb okát.

- Lehet, hogy ez mind nagyon szép; de mit törődjem én orvosi állomások létesítésével, a melyeknek soha sem veszem hasznát, az iskolákkal, a melyekbe soh'se fogom járatni a gyermekeimet, s a melyekbe a parasztok sem igen akarják elküldeni az övéiket, - különösen, a mikor arról sem igen vagyok meggyőződve, vajon szükséges-e, hogy küldjék? - mondotta.

Ivánovics Szergejt egy pillanatra meglepte a dolognak ilyetén váratlan fölfogása; de legott a támadásnak egy új tervét eszelte ki.

Hallgatott, kihúzott egy horgot, megint visszadobta és mosolyogva az öcscséhez fordult.

- Már bocsáss meg... Először is az orvosi állomásokra szükség van. Lám, Mihajlovna Agafjához is a zemsztvo orvosát hívattuk el.

- Tartok is attól, hogy béna marad a keze.

- Az még kérdés... Aztán meg az olyan paraszt vagy munkás, a ki írni és olvasni tud, csak többet ér, és nagyobb szükség van rá...

- Nem, kérdezz meg, a kit akarsz, - felelt Levin Konsztantin határozottan, - az írni és olvasni tudó ember munkásnak sokkal rosszabb. Az utakat se lehet velük rendbe hozatni; a hidakat meg, a mint összetákolják, legott el is lopják.

- Egyébiránt, - mondotta bosszúsan Ivánovics Szergej, a ki nem szerette az ellenvetéseket, különösen az olyanokat nem, a melyek szűntelenül egyik tárgyról a másikra ugrálnak, és minden összefüggés nélkül újabb érvekkel állnak elő, úgy, hogy az ember hamarjában azt se tudja, mire feleljen, - egyébiránt nem erről van itt szó. Bocsáss meg. Elösmered-e azt, hogy a műveltség a népre valósággal áldás?

- Elösmerem, - szólott Levin gyanútlanúl, de legott eszébe jutott, hogy voltaképpen nem azt mondta, a mit gondolt. Érezte, hogy ha ezt elösmeri, evvel rábizonyíthatják, hogy badarságot beszél, a minek semmi értelme sincsen. Hogy hogy' fogják ezt rábizonyítani, azt nem tudta, de avval tisztában volt, hogy ezt minden kétséget kizárólag és logikusan rábizonyítják, s most várta ezt a bizonyítást.

A dolog sokkal egyszerübben ütött ki, mint Levin Konsztantin várta.

- Ha ezt elösmered áldásnak, - mondotta Ivánovics Szergej, - akkor becsületes ember létedre lehetetlen, hogy ne érdeklődjél az ilyen dolog iránt, s ne kívánj részt is venni benne.

- Csakhogy én azt meg éppenséggel nem ösmertem el, - szólt Levin Konsztantin elpirúlva.

- Hogy-hogy'? Hiszen csak az imént mondottad...

- Azaz, hogy nem ösmerem el se jónak, se lehetségesnek.

- Ezt nem tudhatod, ha nem működöl közre benne.

- Ám jó, tegyük föl, - mondotta Levin, bár esze ágában se volt ezt föltenni, - tegyük föl, hogy ez így van; azért még mindig nem látom be, mért törődjem vele.

- Hogy-hogy'?

- Nem, ha már benne vagyunk, magyarázd meg nekem bölcseleti szempontból a dolgot, - szólott Levin.

- Nem értem, minek ide a bölcselet, - mondotta Ivánovics Szergej, még pedig, - mint Levinnek rémlett, - olyan hangon, mintha nem ösmerte volna el az öcscsének ahhoz való jogát, hogy bölcseletről beszéljen. S ez fölingerelte Levint.

- Hát ennek! - szólalt meg hevesen. - Én azt hiszem, hogy elvégre is minden cselekedetünknek az egyéni boldogság a mozgató ereje. Már pedig én, mint nemes ember, ez idő szerint semmi olyast nem látok a zemsztvo intézményében, a mi az én jólétemre közreműködnék. Az utak nem jobbak és nem is lehetnek jobbak; az én lovaim meg a rossz utakon is elvisznek engem. Orvosra és orvosi állomásra nincs szükségem. Békebíróra szintén nincs szükségem, nem fordulok hozzá soha. Az iskolákra nemcsak hogy nincs szükségem, de sőt károsaknak is tartom, mint az imént már kifejtettem. Én rám nézve a zemsztvo intézménye nem egyéb, mint kötelezettség arra, hogy deszjatinonkint tizennyolcz kopejket fizessek, bejárjak a városba, férges ágyakban háljak, mindenféle tücsköt-bogarat végig hallgassak, de személyes érdekem nincs mellette semmi.

- Megbocsáss, - vágott közbe Ivánovics Szergej mosolyogva, - a jobbágyság fölszabadításában se volt semmi egyéni érdekünk, és mégis közreműködtünk benne.

- Nem! - szakította félbe Konsztantin, mind jobban neki hevülve. - A jobbágyság fölszabadítása egészen más dolog. Ott igen is voltak egyéni érdekeink. Le akartuk rázni magunkról azt az igát, mely nyomasztó súlylyal nehezedett reánk és minden jó emberre. De tanácstagnak lenni, azon vitatkozni, hogy hány pöczegödörre van szükség, s merre vezetik a csöveket abban a városban, a melyben én nem is lakom; esküdtnek lenni, és ítélkezni valami paraszt fölött, a ki sonkát lopott és hat órán keresztül hallgatni azt a tömérdek badarságot, a mit a védők és az ügyészek összehadarnak, meg azt, a mint az elnök megkérdezi a félkegyelmű Alyoskától: "Vádlott úr, tehát elösmeri-e ön a sonka eltulajdonításának a tényét?" - "Nos?"

Levin Konsztantin egészen nekitüzesedett s kezdte maga elé képzelni az elnököt és a félkegyelmű Alyoskát; meg volt róla győződve, hogy mindez a dologra tartozik.

De Ivánovics Szergej csak a vállát vonogatta.

- Nos, és mit akarsz mindevvel mondani?

- Csak azt akarom mondani, hogy azokat a jogokat, a melyek engem... az én érdekeimet érintik, mindenkor teljes erőmből védelmezni fogom; hogy mikor nálunk, diákoknál házkutatást tartottak s a leveleinket elolvasták a csendőrök, kész voltam teljes erőmmel síkra szállani ezekért a jogokért, a műveltségre és a szabadságra vonatkozó jogaimért. Én értem a védkötelezettséget, mely a fiaim, a testvéreim és a magam sorsát érinti; kész vagyok ítéletet mondani arról, a mi engem illet; de eldönteni azt, hogy a zemsztvo negyvenezer rúbl-je hová fordíttassék, vagy ítélkezni a félkegyelmű Alyosa fölött, ezt nem értem s erre képtelen vagyok.

Levin Konsztantin úgy beszélt, mintha szavainak a zsilipje átszakadt volna. Ivánovics Szergej elmosolyodott.

- És ha holnap például te rád kerülne a sor: kellemesebb volna tán, ha a régi büntető törvényszék ítélne fölötted?

- Csakhogy fölöttem nem fognak ítélkezni. Én nem ütök le senkit, nincs is rá szükségem. De meg aztán! - folytatta s megint egy éppenséggel nem ide tartozó dologra ugrott át, - a mi zemsztvobeli intézményeink, s mindaz, a mi velük jár, olyanok, mint azok a nyírfácskák, a melyeket mi pünkösd táján le szoktunk volt bökdösni a földbe, hogy olyan legyen, mintha erdő volna, már pedig én ezekben a nyírfácskákban hinni nem tudok.

Ivánovics Szergej még mindig csak a vállát vonogatta, evvel akarván kifejezést adni azon való csodálkozásának, hogy honnan kerültek bele a vitájukba ezek a nyírfácskák, - bár azonnal megértette, hogy az öcscse mit akart evvel mondani.

- Már bocsáss meg, de így nem lehet okoskodni, - jegyezte meg Ivánovics Szergej. De Levin Konsztantin védekezni akart annak a fogyatkozásnak - a közjó iránt való közönyösségnek - a vádja ellen, a melyet maga is elösmert, és így folytatta:

- Én azt hiszem, hogy semmiféle tevékenység nem lehet eredményes, a mely nem az egyéni érdeken alapszik. Ez általános bölcseleti igazság, - mondotta, a bölcseleti szót jelentőségteljesen ismételve, mintha csak azt akarta volna megmutatni, hogy neki éppen olyan joga van bölcseletről beszélni, mint bárki másnak.

Ivánovics Szergej még egyszer elmosolyodott. "Tehát neki is van a hajlandóságai szolgálatában valamelyes saját külön bölcselete", - gondolta magában.

- No, már a bölcseletednek csak hagyj békét, - szólott. - A bölcseletnek minden időkben az volt a fő föladata, hogy megtalálja azt a föltétlenül szükséges kapcsot, mely az egyéni érdekek és a közérdek között van. De ez nem tartozik a dologra, mert csak arról van szó, hogy a hasonlatodat egy kissé helyreigazítsam. Azok a nyírfácskák nincsenek bebökdösve, hanem ki ültetve, ki meg vetve, de azért óvatosan kell velük bánni. Csak azoknak a nemzeteknek van jövőjük, csak azokat a nemzeteket mondhatjuk történelmieknek, a melyeknek van érzékük az iránt, mi fontos és jelentőségteljes az intézményeikben, s ezt meg is tudják becsülni.

Ivánovics Szergej ezután bölcselet-történeti térre vitte át a beszélgetést, a mely Levin Konsztantinra nézve teljesen hozzáférhetetlen volt, s rábizonyította fölfogásának teljes helytelenségét.

- A mi pedig azt illeti, hogy ez neked nem tetszik, már bocsáss meg, de ez sem más, mint a mi orosz lustaságunk és úrhatnámságunk, én azonban meg vagyok róla győződve, hogy ez nálad csak múló eltévelyedés, mely meg fog szűnni.

Konsztantin hallgatott. Érezte, hogy minden oldalról vereséget szenvedett, de egyúttal azt is érezte, hogy azt, a mit ő mondani akart, a bátyja nem értette meg. Csak azt nem tudta, hogy miért, azért-e, mert nem tudta világosan kifejezni, a mit akart, vagy pedig azért, mert a bátyja nem tudta, vagy nem akarta őt megérteni. De nem mélyedt el ezekbe a gondolatokba, hanem, a nélkül, hogy felelt volna, egészen más, tisztán személyes ügyeken kezdett gondolkozni.

Ivánovics Szergej összerakta az utolsó horgot is, eloldotta a lovat, s elindultak hazafelé.



IV.

Az a személyes ügy, a mely Levint a bátyjával való beszélgetés alatt foglalkoztatta, a következő volt: a múlt esztendőben egyszer Levin, mikor kijött a szénagyűjtéshez és megharagudott az intézőjére, régi szokása szerint, úgy csillapította le magát, hogy kikapta egy paraszt kezéből a kaszát és elkezdett kaszálni.

Ez a munka annyira megtetszett neki, hogy azóta több ízben is hozzálátott a kaszáláshoz; a háza előtt az egész rétet ő kaszálta le, s ebben az esztendőben már kora tavaszszal úgy tervezte, hogy egész napokon át együtt fog kaszálni a parasztokkal. De a mióta a bátyja megérkezett, kétségei támadtak az iránt, vajon kaszáljon-e vagy sem? Egyrészt bántotta őt az a gondolat, hogy a bátyját egész napokra egyedül hagyja, de meg attól is tartott, hogy a bátyja még utóbb ki találja őt nevetni ezért. De mialatt a réten bolyongott, s visszagondolt a kaszálás benyomásaira, már-már rászánta magát, hogy mégis csak fog kaszálni. A bátyjával folytatott izgató beszélgetés után most megint eszébe jutott ez a szándéka.

"Szükségem van test-mozgásra, mert különben tönkre megyek egészen", - gondolta magában, s elhatározta, hogy bármennyire kellemetlen lesz is ez a bátyjának és a népnek, mégis csak fog kaszálni.

Estefelé Levin Konsztantin benézett az irodába, intézkedett a munkák iránt, s szétküldte az embereit a falvakba avval, hogy hozzanak holnapra kaszásokat, a mikor a Kalinovij-rétet, a legnagyobbat és a legszebbet, fogják lekaszálni.

- Aztán az én kaszámat is küldje el kérem, Tithez, hogy kikalapálja és holnap hozza ki magával; lehet, hogy magam is neki állok majd kaszálni, - mondotta, s mindent elkövetett, hogy ne lássék zavartnak.

Az intéző elmosolyodott és így szólt:

- Igenis.

Este a teánál Levin a bátyjának is elmondta a dolgot.

- Úgy látszik, megállapodott az idő, - mondotta. - Holnap elkezdek kaszálni.

- Nagyon szeretem ezt a munkát, - szólott Ivánovics Szergej.

- Magam is, roppantúl szeretem. Olykor magam is szoktam kaszálni a parasztokkal, holnap pedig egész nap kaszálni fogok.

Ivánovics Szergej felütötte a fejét és kíváncsian nézett az öccsére.

- Hogy' érted ezt? A parasztokkal együtt, egész nap?...

- Igen, ez roppant kellemes, - mondotta Levin.

- Mint test-gyakorlat kitűnő, de aligha fogod kibírni, - jegyezte meg Ivánovics Szergej a legcsekélyebb gúny nélkül.

- Már próbáltam. Eleinte nehéz, de később beleszokik az ember. Azt hiszem, nem fogok kidőlni...

- No lám! De mondd csak, mit szólnak hozzá a parasztok? Alkalmasint jókat kaczagnak rajta, hogy milyen bolondokat csinál a gazdájuk.

- Nem, nem hiszem, de meg ez olyan mulatságos és egyúttal nehéz munka is, hogy az ember rá sem igen ér gondolkozni.

- De hát hogy' fogsz velük ebédelni? Oda már kissé furcsa volna pezsgőt és pulykasültet kivitetni.

- Nem is teszem, hanem az ő pihenőjük alatt haza jövök.

Másnap reggel Levin Konsztantin a szokottnál korábban kelt föl, de a gazdasági teendők oly soká tartóztatták, hogy mire a szénagyűjtéshez ért, a kaszások már a második rendet vágták.

Már a tetőről látta lenn a domb tövében a rétnek lekaszált, árnyas részét, a szürkéllő rendekkel s a kaftánok feketéllő csoportjaival, a melyeket a kaszások azon a helyen, a hol az első rendet kezdték, levetettek.

Minél közelebb ért, annál tisztábban látta a parasztokat, a mint ki kaftánban, ki egy ingvállban, a kaszájával a legkülönfélébb módon suhintgatva, hosszan elnyúló sorban vonúltak egymás után. Meg is olvasta őket, negyvenketten voltak.

Lassan haladtak előre a rét hepe-hupás alján, a melyen egy régi töltés húzódott végig. Levin megösmert néhányat a maga emberei közül. Ott volt az öreg Jermil, veszettül hosszú, fehér ingben, s görnyedten suhintgatott a kaszájával; ott volt a fiatal Vaszjka-gyerek, a ki mint kocsis szolgált Levinnél, s egyetlen suhintással vágott le minden markot. Ott volt Tit is, egy alacsony, ösztövér parasztocska, a ki mestere volt Levinnek a kaszálásban. Magát jól kihúzva ballagott valamennyiük előtt, szinte játszott a kaszával, a mint egyre-másra vágta a széles rendet.

Levin leszállt a lóról, kikötötte az út szélére, azután odament Tithez, a ki előszedvén egy bokor mögül a második kaszát, odanyújtá felé.

- Készen van, uram; olyan mint a beretva, és viszi szinte magától, - mondotta Tit, mosolyogva lekapta a sipkáját s odaadta neki a kaszát.

Levin fogta a kaszát s elkezdte próbálgatni. Az izzadt és jókedvű kaszások, miután a rendeiket bevégezték, egymás után kijöttek az útra és mosolyogva üdvözölték a gazdájukat. Valamennyien őt nézték, de egyikük se szólt egy szót se mindaddig, a míg egy báránybőr-ujjasba öltözött, ránczos és csupaszképű, hórihorgas öreg paraszt az útra kiérve, oda nem fordult hozzá:

- Vigyázz, uram, aztán végezd is el, a mire vállalkoztál! - szólott, mire Levin elfojtott nevetést hallott a kaszások között.

- Rajta leszek, hogy elvégezzem, - felelt Levin, s odaállva Tit mögé, várta, mikor kezdik.

- Vigyázz, - ismételte az öreg.

Tit helyet csinált és Levin megindult utána. Az útszéli fű alacsony volt, és Levin, a ki már rég nem kaszált, s a kit zavarba ejtettek a rászegzett tekintetek, eleinte rosszúl csinálta a dolgát, bár kaszájával jó erőseket suhintott. Mögötte ilyesféle hangok hallatszottak:

- De biz' nem jól fogja, ha mondom, magosan áll a kasza-mankója, lám, hogy' meg kell görnyednie, - szólott az egyik.

- Állj a sarkadra jobban, - biztatta a másik.

- Dehogy is, jól van az egészen, majd csak beleszokik, - folytatta az öreg. - Lám, hogy megy... Ha szélesre fogod a rendet, hamar belefáradsz... Hjah, nem hiába a gazda, magamagának dolgozik! De látjátok ott azokat a görbe pásztákat! Ugyancsak jaj lenne a mi hátunknak az ilyenért.

Lágyabb lett a fű, és Levin, a ki mindent hallott, de semmire se felelt, csak ballagott tovább Tit után, s iparkodott a lehető legjobban kaszálni. Így mentek vagy száz lépést. Tit csak ment minden megállás nélkül, s nyoma se volt rajt' a fáradtságnak; de Levin már szepegni kezdett, hogy nem bírja tovább; annyira ki volt merűlve.

Érezte, hogy már csak végső erőfeszítéssel suhintja a kaszát, s rászánta magát, hogy megkéri Tit-et, álljon meg. De ugyanebben a pillanatban Tit amúgy is megállt, s lehajolván, fogott egy marék füvet, letörölte vele a kaszáját s elkezdte élesíteni. Levin kiegyenesedett és mély sóhajtással nézett körül. Mögötte jött egy paraszt, a ki nyilván szintén el volt fáradva, mert legott, a nélkül, hogy Levint utólérte volna, megállt s elkezdett élesíteni. Tit megélesítette a maga és Levin kaszáját, s azzal mentek tovább.

Éppen így ment a dolog ezután is. Tit csak haladt suhintásról-suhintásra, a nélkül, hogy megállt vagy kifáradt volna. Levin mindenütt a nyomában volt s iparkodott nem maradni el, a mi mind jobban nehezére esett: s megint eljött az a pillanat, a mikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább, de ugyanakkor Tit megállt s elkezdett élesíteni.

Így mentek végig az első renden. És ez a hosszú rend különösen nehéznek tűnt föl Levin előtt; de mikor a végére értek és Tit a vállára vevén a kaszát, lassú léptekkel megindult azon a nyomon visszafelé, a melyet a lekaszált réten a sarkai hagytak, Levin is a maga nyomait követve, ott volt a sarkában, s bár csak úgy csurgott végig az arczán és csepegett le az orráról a verejték, a háta meg olyan lucskos volt, akárcsak vízzel öntötték volna le, - mégis nagyon jól érezte magát. Különösen nagy örömet okozott neki az a tudat, hogy most már kiállja a munkát.

Csak az az egy rontotta meg az örömét, hogy nem volt szép a rende. "Ezentúl tán nem annyira a kezemmel, mint inkább a testemmel lendítek", gondolta magában, a mint Titnek szinte egyenes vonalban levágott rendét a maga szanaszéjjel szórt és össze-vissza heverő rendével összehasonlította.

Az első renden, mint Levin észrevette, Tit különösen gyorsan ment végig, alkalmasint próbára akarván tenni a gazdáját, pedig a rend még hozzá jó hosszú is volt. A következő rendek már könnyebbek voltak, de Levinnek azért mégis minden erejét össze kellett szednie, hogy a többiektől el ne maradjon.

Nem gondolt egyébre és nem kívánt egyebet, mint azt, hogy el ne maradjon a parasztoktól, s lehetőleg minél jobban dolgozzék. Csak a kaszák nyisszanását hallotta s ott látta maga előtt Tit lassan távolodó, egyenes alakját, a félkörben elterülő lekaszált rétet, a kaszája éle előtt hullámzóan lehanyatló füvet és virágfejecskéket s amott tovább a rendnek a végét, a hol majd elkezdődik a pihenés.

Maga se tudta honnan és hogyan, de a munka kellő közepén egyszerre valami kellemes hűvös érzés borzongatta meg forró és verejtékező vállait. Mialatt a kaszákat élesítették, fölpillantott az égre. Meglehetősen alacsonyan egy nehéz felhő vonult el fölöttük s nagy csöppekben esett az eső. Néhány paraszt elment s felhúzta a kaftánját; mások, éppen úgy, mint Levin is, örömmel vonogatták a vállukat a kellemes frissítő hatása alatt.

Egyik rend jött a másik után. Voltak hosszúak és rövidek, jó és rossz füves rendek. Levin teljesen elvesztette az érzékét az idő múlása iránt, s éppenséggel nem tudta, későn van-e vagy korán. A munkájában most valami változás állott be, mely roppant nagy örömet okozott neki. Munkaközben voltak pillanatai, a mikor teljesen megfeledkezett arról, hogy mit csinál, könnyűnek érezte magát, s ilyenkor csaknem olyan szépen estek ki a rendei, mint a Titéi. De a mint tudatára ébredt annak, hogy mit csinál s elkezdett iparkodni minél jobban dolgozni, legott a munka egész súlya ránehezedett és csúnya rend lett belőle.

Még egy renden végigment, megint vissza akart fordulni, de Tit megállította, s odalépve az öreghez, halkan valamit súgott neki. Mindaketten fölpillantottak a napra. "Vajon miről beszélnek s mért nem kezdenek új rendet?" - tünődött Levin, nem is gondolván arra, hogy a parasztok már nem kevesebb, mint négy óra óta szakadatlanúl dolgoznak s ideje, hogy reggelizzenek.

- Reggelizünk, uram, - szólott az öreg.

- Már itt az ideje? Ám hát reggelizzetek.

Levin odaadta a kaszáját Titnek, s a parasztokkal együtt, a kik a lekaszált hosszú rétnek az esőtől könnyedén megöntözött rendei közt a kaftánjaikhoz mentek kenyérért, odaballagott a lovához. Csak ott jutott eszébe, hogy nem jól találta el az időt, mert az eső megáztatta a szénáját.

- Elromlik a széna, - szólott.

- Sebaj, uram, esőben kaszálj, s takarítsd be szép időben! - mondotta az öreg.

Levin eloldozta a lovát és elment haza kávézni.

Ivánovics Szergej csak az imént kelt föl. Miután a kávéját megitta, Levin megint kiment a rétre, még mielőtt Ivánovics Szergejnek ideje lett volna felöltözni s az ebédlőbe kijönni.



V.

Reggeli után Levin nem a régi helyére került a sorban, hanem egy tréfás öreg és egy fiatal paraszt közé, a kik közül az előbbi maga kérte őt a szomszédjául, az utóbbi pedig, a ki csak az őszszel nősült meg, most először jött el kaszálni.

Az öreg szélesen és egyenletesen emelgetve görbe lábait, egyenes testtartással ment elől, s szabatos és nyugodt mozgással, mely nyilván nem került neki több fáradságába, mint karjainak járásközben való imbolygatása, szinte játszva döntött le egymaga egy különálló, magas rendet. Mintha csak nem is ő, hanem kaszájának az éles pengéje nyisszantotta volna le a nedvdús füvet.

Levin mögött a fiatal Miska lépdelt. A haja friss fűből fonott gúzszsal volt hátrakötve, s fiatal és kedves arcza meg-megrándult az erőlködéstől; de a mint valaki rápillantott, legott elmosolyodott. Nyilván készebb lett volna nyomban meghalni, mintsem elárulni, hogy nehezére esik a munka.

Levin kettőjük között ment. Éppen a legnagyobb hőségben nem látszott neki olyan nehéznek a kaszálás. Az izzadság, mely elborította, valamelyest hűsítette, a nap pedig, a mely szinte perzselte a hátát, a fejét és a karjait, a melyeken könyökig föl volt gyűrve az ingujj, erőt és kitartást öntött bele a munkához; és mind gyakrabban és gyakrabban jöttek rá az öntudatlan állapotnak ama pillanatai, a melyekben lehetséges volt nem gondolnia arra, a mit csinált. Szinte magától vágott a kaszája. Ezek boldog pillanatok voltak. De még örömteljesebbek voltak azok a pillanatok, a mikor a folyóhoz érve, a hova benyúltak a rendek, az öreg a sűrű és nedves fűvel letörölte a kaszáját, a folyó friss vizében leöblítette az aczelát, telemerítette a köszörűkő-tokját és megkínálta vele Levint.

- Kóstolja meg az én kvaszocskámat! Úgy-e, hogy pompás? - mondotta hunyorgatva.

És csakugyan, Levin soha még eddig nem ivott olyan italt, mint a milyen ez a pléh köszörűkő-toktól rozsdásízű langyos víz volt, a melyben fűszálak úszkáltak. És mindjárt utána következett az a boldog, lassú séta, a mikor karját a kasza nyelén nyugtatva, letörölhette magáról a csurgó izzadságot, teli tüdővel föllélekezhetett, végignézhetett a kaszások messzire elnyúló, hosszú során, és láthatta, mi történik körülötte az erdőn és a mezőn.

Minél tovább kaszált Levin, annál sűrűbben lepték meg az önfeledtségnek azok a pillanatai, a melyekben már mintha nem is a kezei suhintgatták volna a kaszát, hanem a kasza maga húzta volna maga után élettel teljes testét, és szinte valami varázslat révén, a nélkül, hogy csak oda is gondolt volna, magától szabatosan és gondosan esett ki a munka. Ezek voltak a legboldogabb perczek.

Csak akkor lett nehéz a munka, mikor ezt az öntudatlanná vált mozgást meg kellett szakítani és el kellett kezdeni gondolkozni; mikor egy-egy zsombékot kellett körülnyírni, vagy egy-egy ki nem gyomlált sóska-tövet kellett lenyisszantani. Az öreg evvel is könnyen végzett. Ha zsombékra akadt, megváltoztatta a mozdulatait, és hol a kasza tövével, hol meg a hegyével, apró nyiszszantásokkal nyesegette le két oldalt a zsombékokat. S ekközben folyton csak azt leste, mi bukkan elébe a levágott fű közül; hol egy-egy szál zselizt nyiszszantott le, megette s Levint is megkínálta vele, hol egy ágacskát hajított félre a kaszája hegyével, hol fürj-fészket födözött fel, a melyből ijedten röppent föl a kaszája hegye elől a hímecske, hol meg kígyóra bukkant, a melyet a kaszájával fölemelve, megmutatott Levinnek s aztán messzire elhajította.

Ezek a megváltozott mozdulatok bizony Levinnek és a mögötte ballagó sihedernek is nehezére estek. Mindaketten belejöttek egy bizonyos megfeszített mozgásba, s a munka hevében nem volt erejük, hogy ezt a mozgást megváltoztassák és még hozzá avval is törődjenek, hogy mi akad az útjukba.

Levin észre se vette, hogy' múlt el az idő. Ha megkérdezték volna tőle, mennyi idő óta kaszál, tán azt mondta volna, hogy félóra óta, - pedig már délre járt az idő. Mikor a rend végére értek, az öreg fölhívta Levin figyelmét azokra a fiúkra és leányokra, a kik minden oldalról közeledtek az úton a kaszások felé s alig látszottak ki a magas fű közül. Kifeszített karral apró bugyrocskákban hozták a kenyeret s rongyokba csavart kis korsókban a kvaszt.

- Lám, ott jönnek a mi kis bogarkáink! - mondotta, feléjök mutatva, s a keze alól fölpillantott a napra.

Még két rend volt hátra, azután az öreg megállt.

- No, gazd' uram, most ebédelünk! - szólott határozottan. S a folyóhoz érve, a kaszások a rendeken keresztül elmentek a kabátjaikhoz, a hol már vártak reájuk a gyerekek, a kik az ebédet hozták. A parasztok összeverődtek, a távolabbiak a szekérnél, a közelebbiek a füzesnél, a melyhez a rét lenyúlt.

Levin is odaült közéjük; nem volt kedve hazamenni.

A parasztokból már rég eltűnt a gazdájukkal szemben való minden feszélyezettség. Hozzákészülődtek az ebédhez. Némelyek megmosakodtak, a fiatal gyerkőczök megfürödtek a folyóban, mások helyet csináltak a pihenésre, megoldották a kenyeres bugyrokat, s kinyitották a kvaszos korsócskákat. Az öreg kenyeret aprított egy tálba, egy kanál nyelével szétnyomkodta, vizet öntött rá a köszörűkő-tokból, megint kenyeret aprított, meghintette sóval, s kelet felé fordulva, elkezdett imádkozni.

- No, gazd' uram, kóstolja meg a tyurkámat, - mondotta, s lekuporodott a tál mellé.

A tyurka olyan ízletes volt, hogy Levin meggondolta dolgot s nem ment haza ebédre. Megebédelt az öreggel, elbeszélgetett vele az otthoni dolgairól, a melyek iránt élénk érdeklődést tanusított, s elmondta neki a maga ügyes-bajos dolgait és viszonyait, a melyek az öreget érdekelhették. Sokkal közelebbállónak érezte magát ő hozzá, mint a bátyjához, és maga is önkéntelenül elmosolyodott azon a gyöngédségen, a melyet ez iránt az ember iránt érzett. Mikor az öreg megint fölkelt, imádkozott, és füvet rakván a feje alá, a bokor alján leheveredett, Levin ugyanazt cselekedte, s a napon szokatlanúl szemtelen és tolakodó legyek és bogarak ellenére is, a melyek verejtékes arczát és testét csiklandozták, legott elaludt, s csak akkor ébredt föl, mikor a nap a bokor túlsó oldalára ment át és őt is elérte. Az öreg ekkor már rég fönn volt s a fiatalabbak kaszáit kalapálgatta.

Levin körülnézett, s alig ösmert rá a helyre, annyira megváltozott minden. A rét óriás területe mind le volt kaszálva, s immár illatozó rendeivel valami különös és új fénynyel csillogott az esteli nap ferde sugaraiban. A folyónál lekaszált cserjék és maga a folyó is, mely eddig nem volt látható, most pedig kanyarulataival együtt aczélos színben tündöklött, a sürgő-forgó nép, a le nem kaszált részen a fű meredek fala, a csupasz rét fölött libegő héják, - mindez valami egészen új volt. Levin mikor magához tért, elkezdte számolgatni, hogy mennyit kaszáltak már le, s mennyit lehet még ma elvégezni.

Negyvenkét emberre rendkívül sokat végeztek. Az egész nagy rétet lekaszálták, a melyen robotmunka mellett harmincz kaszával két napig dolgoztak. Csak a rövid-rendes sarkok maradtak lekaszálatlanúl. De Levin szeretett volna minél többet végezni, s bosszankodott a napra, mely olyan hamar leáldozott. Éppenséggel nem volt fáradt; csak még gyorsabban és lehetőleg minél többet szeretett volna dolgozni.

- Nos, mit gondolsz, lekaszálhatjuk még a Maskin Verch-et? - kérdezte az öregtől.

- A hogy' Isten akarja, igaz, hogy a nap már nem áll valami magasan. Jó volna tán a fiúknak egy kis gugyi?

Estebéd idején, mikor megint valamennyien letelepedtek, s a pipás emberek rágyujtottak, az öreg kijelentette a fiúknak, hogy "ha a Maskin Verch-et is lekaszálják, lesz ám pálinka".

- Persze, hogy lekaszáljuk! Jöszte hát, Tit! Lássunk hozzá szaporán! Majd eszünk éjszaka. Rajta! - hallatszott mindenfelől, s a kaszások egy kis kenyeret habzsolva, nekiindultak.

- No, gyerekek, szedjétek össze magatokat! - szólott Tit és szinte futva sietett előre.

- Szaladj, szaladj! - mondotta az öreg, s utána iramodva, könnyedén utólérte őt, - lenyisszantalak, vigyázz!

Fiatalok és öregek szinte versenyt kaszáltak. De bármennyire siettek is, sehol se rontották el a füvet, s a rendek épp oly tisztán és gondosan estek ki, mint addig. Még az egyik szegletben volt egy sarok hátra s ezt öt percz alatt leszedték... Az utolsó kaszások még ott állottak a sorban, mikor az elsők már vállukra vetették a ködmöneiket s keresztülvágták az úton a Maskin Verch felé.

A nap már eltűnt a fák mögött, mikor köszörűkő-tokjaikkal csörömpölve, elérkeztek a Maskin Verch-nek nevezett erdei gugyorhoz. A völgyhajlás alján kötésig ért a finom és lágy fű, melyet az erdőben itt-ott csormolyák tarkítottak.

Rövid tanakodás után, vajon keresztben vagy hosszában menjenek-e neki. Jermilin Prochor, egy óriás termetű, fekete paraszt, a ki szintén híres kaszás volt, állott a sor élére. Előre ment egy renden végig, majd visszafordult és kitért, s valamennyien utána igazodtak. Egyesek a domb tövében a völgyhajlást kaszálták, mások a domb oldalán kapaszkodtak föl szint' az erdő széléig. A nap leáldozott az erdő mögött. Hullott a harmat; a kaszásokat már csak a dombtetőn érte a nap, de a völgyhajlásban, a honnan szürkés pára szállt föl, s a túlsó lankáson friss, harmatos árnyékban jártak. Lázasan folyt a munka.

Magas rendekben terült el az éles neszszel lenyiszszantott és balzsamosan illatozó fű. A kaszások mindenfelől kurta rendekbe verődtek össze, s köszörűkő-tartóikkal csörömpölve, kaszáikkal olykor összepengve, köveikkel a pengéket élesítve s nagyokat kurjogatva, szorongatták egymást előre.

Levin még mindig az öreg és a fiatal siheder közt ment. Az öreg, a ki időközben magára kapta báránybőrbekecsét, csak olyan vídám és friss volt, mint azelőtt és szabadon mozogva haladt előre. Az erdőben a nyirkos fű közül mindúntalan nagy gombafejek bukkantak elő, a melyeket a kaszák legott lenyiszszantottak. De az öreg, a hányszor gombára akadt, lehajolt, fölszedte s az ingébe rejtette. "Jó lesz az öregemnek", - mondogatta.

Bármily könnyű volt is leszedni a nyirkos és gyönge füvet, az árok meredek lejtőjén fel és le mászkálni mégis csak nehéz volt. De az öreg rá se hederített. Csak úgy suhintgatott a kaszájával, mint azelőtt, s nagy bocskorokba bujtatott lábainak apró, de biztos lépéseivel lassan kapaszkodott föl a meredek lejtőn, s bár ekközben egész teste remegett s a gatyája is lecsúszott az inge alól, egyetlen fűszálat vagy gombát se hagyott el az úton, s csak úgy tréfált a parasztokkal és Levinnel, mint annakelőtte. Levin mögötte ballagott és sokszor azt hitte, hogy föltétlenűl elbukik, kaszával kapaszkodván föl egy olyan meredek dombra, a melyet még kasza nélkül is nehéz megmászni; de azért mégis csak feljutott és megtette a magáét. Úgy érezte, mintha valami külső erő mozgatta volna.



VI.

A Maskin Verchet lekaszálták, leterítették az utolsó rendeket, fogták a ködmöneiket és vígan indultak hazafelé. Levin felült a lovára, nehéz szívvel vett búcsút a parasztjaitól és elment haza. A dombtetőről körülnézett: az alulról fölszálló párában már nem látta őket; csak jókedvű és nyers hangokat, kaczagást, s az egymáshoz verődő kaszák pengését hallotta.

Ivánovics Szergej már rég megebédelt volt, s jeges czitromvizet szopogatva a szobájában, a postáról az imént érkezett leveleket és ujságokat olvasgatta, mikor Levin az izzadtságtól a homlokához tapadt, kóczos hajjal, s lucskos, szinte feketére vált mellel és háttal, hangos szóval berontott hozzá a szobába.

- Elkészültünk az egész réttel! Óh, milyen csudaszép volt! Hát te mit műveltél? - szólott Levin, teljesen megfeledkezvén a tegnapi kellemetlen beszélgetésről.

- Úristen! Mi történt veled!? - szólt Ivánovics Szergej, s az első pillanatban megütközéssel nézett végig az öcscsén. - De az ajtót, tedd be az ajtót! - kiáltott föl. - Bizton beeresztettél most legalább tízet.

Ivánovics Szergej nem szenvedhette a legyeket, s a szobájában csak éjszaka nyitott ablakot, az ajtókat meg gondosan csukogatta.

- Isten ucscse, egyet sem. És ha eresztettem is, majd elcsípem őket. Nem is hiszed, milyen élvezet volt ez! Hogy' töltötted a napot?

- Én jól. De hát csakugyan egész nap dolgoztál? Éhes is lehetsz, mint a farkas. Kuzjma már odakészített mindent.

- Nem, nem vagyok éhes. Ettem odakünn. De megyek és megmosakodom.

- No, csak menj, menj, tüstént jövök én is, - mondotta Ivánovics Szergej, s megcsóválta a fejét, a mint az öcscsén végignézett. - Menj csak, menj, szaporán, - tette hozzá mosolyogva, s a könyveit összeszedve, indulni készült. Egyszerre neki is jókedve kerekedett s nem akart megválni az öcscsétől. - Hát az eső alatt hol voltál?

- Micsoda eső? Hiszen alig hogy csepergett. No, de tüstént jövök. Hát te jól töltötted a napot? No, ez derék. - Levin kiment átöltözni.

Öt perczre rá találkozott a két testvér az ebédlőben. Bár Levinnek úgy tetszett, mintha nem volna éhes, s csak azért ült volna asztalhoz, hogy Kuzjmát meg ne sértse, mégis, mikor elkezdett enni, rendkívül ízletesnek talált mindent. Ivánovics Szergej mosolyogva nézte.

- Igaz, leveled van, - szólott. - Hozd be csak, kérlek, Kuzjma. De vigyázz, betedd ám az ajtót.

A levél Oblonszkijtól volt. Levin hangosan felolvasta. Oblonszkij Pétervárról írt: "Levelet kaptam Dollitól, a ki Jergusovóban van, de semmi se megy keze alatt. Menj el, kérlek, hozzá, és segíts rajta a tanácsaiddal, hiszen te értesz mindenhez. Nagyon meg fog örülni. Egészen egyedül van szegény. Az anyósom a többiekkel még mindig külföldön van."

- No, ez pompás! Elmegyek hozzá, föltétlenűl, - szólott Levin. - De tudod mit, gyerünk együtt. Olyan derék egy asszony. Nemde?

- Nincs nagyon messze?

- Vagy harmincz versztnyire. Legföljebb ha negyven. De az út kitűnő. Pompás utunk lesz.

- Örülök rajta, - mondotta Ivánovics Szergej, még mindig mosolyogva.

Az öcscsének a látása ellenállhatatlan jókedvre hangolta őt.

- De étvágyad, az van! - szólott, a mint a tányér fölé hajlott vöröses-barnára leégett arczát és nyakát nézte.

- Nagyszerű! Nem is hiszed, milyen pompás szer ez minden elképzelhető nyavalya ellen. Új névvel gazdagítom majd az orvosi tudományt: Arbeitscur.

- De tenéked, azt hiszem, nincsen rá szükséged.

- Nekem nincs, de holmi ideg-betegnek.

- Csakugyan ki kellene próbálni. Én is ki akartam menni a kaszáláshoz, hogy megnézzelek, de olyan tűrhetetlen volt a forróság, hogy nem jutottam messzebbre az erdőnél. Ott leültem egy cseppet, azután az erdőn keresztül elmentem a falu felé, találkoztam a dajkáddal, s megpróbáltam kivenni belőle, hogy' gondolkoznak felőled a parasztok. De úgy látom, nem igen helyeslik, a mit teszel. A dajka azt mondta: "Nem úrnak való munka jám az." Egyáltaljában úgy látom, hogy a nép fölfogásában nagyon szigorúan meg vannak állapítva az "úri munka" - mint a hogy' ők nevezik, - bizonyos követelményei. S a nép nem engedi, hogy az urak kilépjenek abból a keretből, a melyet ő, az ő fogalmai szerint megalkotott.

- Lehet; de mikor ez olyan élvezet, a minőben még teljes világéletemben sem volt részem. S a mellett nincs benne semmi rossz. Nem igaz? - felelt Levin. - Mit csináljak, ha nekik nem tetszik? Egyébiránt én azt hiszem, nincs az egészben semmi. Hm?

- Egészben véve, - folytatta Ivánovics Szergej, - a mint látom, meg vagy elégedve a napoddal.

- De nagyon. Lekaszáltuk az egész rétet. S micsoda egy öreg emberrel barátkoztam össze! Fogalmad sincs róla, micsoda pompás egy ficzkó!

- Szóval, meg vagy elégedve a napoddal. Én szintén. Mindenekelőtt megoldottam két sakk-föladványt, az egyik igazán kedves, - paraszt nyitja meg. Majd megmutatom. Azután pedig - gondolkoztam a tegnapi beszélgetésünkön.

- Micsoda? A tegnapi beszélgetésünkön? - szólott Levin, boldogan hunyorgatva, s kifújva magát az ebéd után, s egyáltaljában nem emlékezett rá, miféle volt az a tegnapi beszélgetés.

- Úgy találom, hogy részben igazad van. A mi nézeteltérésünk mindössze abban van, hogy te az egyéni érdeket állítod oda mozgató erőnek, én pedig az állítom, hogy a közjó iránt való érdeklődésnek meg kell lenni minden, a műveltség bizonyos fokán álló emberben. Lehet, hogy abban is igazad van, hogy az anyagilag érdekelt tevékenység kívánatosabb volna. Egyáltaljában a te természeted nagyon is primesantière, mint a francziák mondják; te erélyes és szenvedélyes tevékenységet akarsz, vagy semmit.

Levin csak hallgatta a bátyját, de semmit sem értett, s nem is akart érteni abból, a mit mondott. Csak attól tartott, hogy esetleg valami olyan kérdést talál intézni hozzá, a melyből nyilvánvalóvá lesz, hogy nem hallott az egészből semmit.

- Úgy bizony, barátocskám, - mondotta Ivánovics Szergej és megveregette a vállát.

- No persze. Nem is lehet másként! Egyébiránt én nem ragaszkodom ahhoz, a mit mondtam, - felelt Levin, gyerekes, szinte bűnbánó mosolylyal. - "Ugyan, miről is vitatkoztunk? - gondolta. - Természetes, hogy nekem igazam van, neki is, és így aztán rendben van minden." - Csak az irodába kell mennem intézkedni. - Fölkelt, kinyújtózott és elmosolyodott.

Ivánovics Szergej szintén mosolyra húzta az ajkát.

- Ha akarsz egyet járni, gyerünk együtt, - szólott, nem akarván elválni az öcscsétől, a ki frisseséget és erőt árasztott maga körül. - Gyerünk, benézünk az irodába is, ha oda is kell menned.

- Óh, szent atyám! - kiáltott föl Levin olyan hangosan, hogy Ivánovics Szergej szinte megijedt tőle.

- Nos, mi lelt?

- Hogy' van Mihajlovna Agafja keze? - kérdezte Levin, a homlokára csapva. - Teljesen megfeledkeztem róla.

- Sokkal jobban.

- No, azért mégis benézek hozzá. Mire kalapot teszel, itt leszek.

A sarkaival szinte kelepelve sietett le a lépcsőn.



VII.

Mialatt Arkágyevics Sztepán elutazott Pétervárra, hogy eleget tegyen, bár a nem tisztviselőkre nézve megfoghatatlan, de az összes tisztviselők előtt jól ösmert, legtermészetesebb és legfontosabb kötelességének: hogy a minisztériumban életjelt adjon magáról, a mi nélkül tisztviselőnek lenni teljes lehetetlenség, és ebbeli kötelességének a teljesítése közben, hazulról csaknem minden pénzt magával vivén, a versenyeken és a nyaralókban kellemesen töltötte az időt, Dolli, hogy a kiadásokat, a mennyire lehet, csökkentse, a gyerekekkel kiköltözött Jergusovóba, a melyet hozományúl kapott, ugyanabba a Jergusovóba, a hol tavaszszal az erdőt eladták, s a mely vagy ötven versztnyire volt a Levin jószágától.

Jergusovóban az ódon, nagy házat már lebontották, de a szárnyépületet még a herczeg megnagyíttatta és befejezte. Ez a szárnyépület, húsz esztendővel azelőtt, Dolli gyermekkorában tágas és kényelmes volt, ámbár, mint minden szárnyépület, az oldalával fordult délnek és a fasor felé. Most azonban már ez a szárnyépület is ódon és düledező volt. Mikor Arkágyevics Sztepán a tavaszszal ott járt, hogy az erdőn túladjon, Dolli megkérte, hogy vizsgálja meg a házat és ha szükséges, javíttassa ki. Arkágyevics Sztepán, mint minden férj, a kinek vaj van a fején, s a ki nagyon a szívén viseli a felesége kényelmét, személyesen vizsgálta meg a házat, s intézkedett mind az iránt, a mit az ő felfogása szerint szükségesnek tartott. Szerinte az összes bútorokat be kellett húzni kretonnal, fel kellett rakni a függönyöket; ki kellett tisztogatni a kertet, megjavíttatni a tónál lévő hidat és virágokat ültetni; de sok egyéb nélkülözhetetlen dologról megfeledkezett, a melyeknek a hiánya később tömérdek bajt okozott Alexandrovna Darjának.

Bármennyire iparkodott is Arkágyevics Sztepán gondos apa és férj lenni, sehogy' se tudott beleszokni abba, hogy felesége és gyermekei vannak. Az ízlése még mindig olyan volt, mint a legényembereké, s csakis evvel számolt. Moszkvába visszatérve, büszkén újságolta a feleségének, hogy készen van minden, hogy abban a házban valósággal gyerekjáték lesz a háztartást vinni, s azt tanácsolta neki, hogy utazzék el mielőbb. Arkágyevics Sztepánra nézve a feleségének falura való utazása minden tekintetben előnyös volt: a gyerekeknek egészséges, a kiadások csökkenése szempontjából nyereséges, de meg ő maga is szabadabbá lett általa. Alexandrovna Darja pedig föltétlenűl szükségesnek tartotta, hogy a nyárra falura költözzék, először a gyerekekre, és különösen a kis leányára való tekintetből, a ki sehogy' se tudta magát összeszedni a vörheny után, de meg azért is, hogy szabaduljon az apró megaláztatások és adósságok, a fakereskedő, a halárús és a csizmadia számlái elől, a melyek szüntelenűl gyötörték. De ezenkívül kellemes volt neki ez az utazás azért is, mert arról ábrándozott, hogy majd odacsalja magához a húgát, Kitit, a ki a nyár derekán volt külföldről visszajövendő, s a kinek az orvosok fürdőket rendeltek. Kiti azt írta a fürdőből, hogy semminek sem örül annyira, mint annak, hogy a nyarat Dollival Jergusovóban töltheti, mely mindkettőjükre nézve tele van gyermekkori emlékekkel.

A falusi tartózkodás első időszaka rendkívül terhes volt Dollira. Gyerekkorában falun lakott, s az a benyomás maradt meg benne, hogy a falu valóságos menedékhely az összes városi kellemetlenségek elől, s hogy az ottani élet, ha nem is valami szép, (ebbe Dolli könnyen beletörődött) de legalább olcsó és kényelmes: van minden, olcsó minden, meg lehet kapni mindent, s a gyerekeknek is egészséges. De most, a mikor mint háziasszony került falura, azt látta, hogy mindez éppenséggel nem úgy van, mint a hogy' ő gondolta.

A megérkezésük után való napon hirtelen zápor támadt, s éjjel a pitvarban és a gyerekszobában becsurgott a víz, úgy, hogy az ágyakat át kellett vinni a fogadó-szobába. A cselédeknek nem volt a ki főzzön, kilencz tehén közül, a csordásné szavai szerint, az egyik vemhes volt, a másik az első borját szoptatta, a harmadik kiöregedett, a negyedik meg nem adott tejet; sem a vaj, sem a tej nem volt elegendő, még a gyermekeknek sem. Tojás nem volt. Csirkét nem lehetett kapni; vén, lilaszínű és ínas kakasokat sütöttek, főztek. Nem lehetett kapni asszonyokat, a kik a padlót felsúrolják, mert mind krumpliszüreten voltak. Kocsikázni sem lehetett, mert az egyik ló a minapában megbokrosodott és nekiment a rúdnak. Fürdeni nem volt hol, - a folyó egész partját összejárta a marha, s azonkívül mindenhova oda lehetett látni az útról; még sétálni se lehetett menni, mert a marha a rozoga kerítésen át bejárt a kertbe, s volt közte egy félelmes bika, a mely folyton bőgött, s így alkalmasint öklelőzött is. Ruhaszekrények nem voltak. A mi volt, az se záródott, s magától kinyílt, ha az ember elment mellette. Lábasnak, bögrének híre se volt; a mosókonyhában nem volt katlan, sőt a cselédszobából még a vasalódeszka is hiányzott.

Eleinte, mikor Alexandrovna Darja ebbe a rettenetes nyomorúságba belekerült, a nyugalom és a pihenés helyett szinte kétségbeesett; teljes erővel törte magát, érezte helyzetének a vígasztalan voltát, s minden pillanatban küzködnie kellett a szemeiből kicsorduló könnyekkel. A házfelügyelő, egy kiszolgált őrmester, a kit Arkágyevics Sztepán szép és tiszteletreméltó külseje miatt nagyon megszeretett és kapus-sorból léptetett elő, egyáltaljában nem vett részt Alexandrovna Darja nyomorúságában, teljes tisztelettel mondogatta: "semmire se lehet menni evvel a nyomorult néppel", és nem segített neki semmiben sem.

A helyzet reménytelennek látszott. De mint minden családos házban, úgy Oblonszkijék házában is, volt egy, nem ugyan feltűnő, de minden tekintetben fontos és hasznos személyiség, - Filimonovna Mária. Ez megnyugtatta az úrnőjét, biztosította róla, hogy majd csak eligazodik minden (ez volt a szavajárása és Matvjej is ő tőle vette át), s e mellett, bár lassan és nyugodtan, de ő is csak tett-vett valamit.

Legott összeszűrte a levet a házfelügyelő feleségével, s mindjárt első nap együtt teázott velük az akáczok alatt, miközben meghányták-vetették az összes teendőket. Ott az akáczok alatt hamarosan megalakult Filimonovna Mária klubja, s ennek a klubnak a révén, mely a házfelügyelő feleségéből, a falu vénjéből, és az irodabeli irnokból állott, lassankint megoldódtak a fölmerült nehézségek, s alig egy hét alatt csakugyan eligazodott minden. A tetőt kijavították, találtak szakácsnőt, - a falu vénje komaasszonyát, vettek csirkét, a tehenek kezdtek tejelni, a kertet léczekkel elrekesztették, a mángorlót megcsinálta az ács, a szekrényekre toló-zárakat alkalmaztak, úgy, hogy többé nem nyíltak ki maguktól, a katona-posztóval bevont vasalódeszkát rátámasztották egy szék karjára meg egy fiókos szekrényre, és meleg vasaló-szag terjengett a cselédszobában.

- No tessék! Hogy' kétségbe volt pedig esve, - mondotta Filimonovna Mária, a deszkára mutatva.

Még fürdőházat is csináltak szalma-gyékényekből. Lili elkezdett fürödni, s Alexandrovna Darjának a habár nem is nyugodt, de kényelmes falusi életre vonatkozó várakozásai legalább részben valóra váltak. Hat gyermekkel Alexandrovna Darja nyugodtan nem élhetett. Az egyik megbetegedett, a másik megbetegedhetett, a harmadiknak valami baja esett, a negyediknek rossz természete mutatkozott, és így tovább, és így tovább. Néha, nagy ritkán, akadtak nyugodtabb időszakok is. De ez a nyugtalanság és ezek a gondok voltak Alexandrovna Darja életében az egyetlen lehető boldogság. Ha ez nem lett volna, egyedül maradt volna az uráról való gondolataival, a ki őt nem szerette. De meg bármily nehezére esett is az anyának a betegségektől való félelem, maguk a betegségek, s a gyerekek mutatkozó rossz hajlamai által előidézett fájdalom, - mégis ezek a gyerekek már most is apró örömökkel kárpótolták őt ezekért a keserűségekért. Ezek az örömök persze olyan aprók voltak, hogy szinte eltűntek, mint az aranypor a homokban, és rossz pillanataiban csak a keserűséget, csak a homokot látta; de voltak jó pillanatai is, a mikor meg csak az örömet, csak az aranyat látta.

Most falusi magányában mind sűrűbben és sűrűbben ébredt tudatára ezeknek az örömöknek. Sokszor, mikor ilyen apró örömök érték, minden erejéből próbálta meggyőzni magát, hogy téved, hogy mint anya, elfogúlt a gyermekeivel szemben; de azért mégis lehetetlen volt be nem ösmernie, hogy bájos gyermekei vannak, mind a hatan, mind más tekintetben, de mind olyanok, a minők ritkán akadnak, - s boldog volt bennük és büszkélkedett velük.



VIII.

Május végén, a mikorra már úgy a hogy' rendbejött minden, végre kapott választ az urától a falusi rendetlenségekre vonatkozó panaszaira. Mindenekelőtt bocsánatot kért tőle, hogy nem terjedt ki a figyelme mindenre, és megígérte, hogy legelső alkalommal eljön és meglátogatja. De ez az alkalom sehogy' sem akart beköszönteni és junius elejéig Alexandrovna Darja egészen egyedül volt falun.

Péter és Pál napja táján, egy vasárnap Alexandrovna Darja elment a misére és az összes gyermekeivel együtt az Úrasztalához járult. A húgával, az anyjával és a barátaival folytatott elvont és bölcselkedő beszélgetései alkalmával Alexandrovna Darja nem egyszer bámulatba ejtette őket a vallási kérdések terén való szabadgondolkodásával. Megvolt neki a lélekvándorláson épült, egészen külön, sajátszerü vallása, a melyben erősen hitt, nem sokat törődvén az egyház hitelveivel. De a családjában, - nem pusztán azért, hogy példát adjon, hanem egész lelkéből, - szigorúan megtartotta az egyház minden parancsát, s így az, hogy a gyermekek már több mint egy esztendő óta nem részesűltek az Úr vacsorájában, nagyon kezdte őt nyugtalanítani, úgy, hogy Filimonovna Mária teljes helyeslése és jóváhagyása mellett elhatározta, hogy most nyáron majd ennek is eleget tesz.

Alexandrovna Darja már több nappal előbb kezdte törni a fejét, hogy' öltöztesse a gyermekeket erre az alkalomra. Új ruhákat varrtak, a régieket kimosták, átalakították, ránczokat és szegélyeket fejtettek ki, gombokat varrtak föl és szalagokat igazítottak össze. Csak Tanya ruhája okozott sok bosszúságot Alexandrovna Darjának, a melynek a megvarrását az angol nevelőnő vállalta magára. Az átalakításnál a külső varrásokat nem jó helyre tette, az ujjakat nagyon megszűkítette s az egész ruhát csaknem teljesen elrontotta. Tanyának úgy fölhúzta a vállait, hogy szánalmas volt nézni. De Filimonovna Máriának eszébe jutott betéteket és gallért csinálni rá. Így azután a bajon segítve volt ugyan, de az angol nevelőnővel majdnem hajbakapásra került a dolog. De reggelre elsimúlt minden, és kilencz órakor, - a mikorra megkérték a batyuskát, hogy a szent misét elhalassza, örömtől sugárzó arczczal álltak ott a parádéba öltözött gyerekek a kapuban a kocsi mellett, és várták az anyjukat.

A bakafántos Voron helyett, Filimonovna Mária közbenjárására, a házfelügyelő Burij-ét fogták a kocsiba, és Alexandrovna Darja, a kit a ruhájának a rendbehozása tartóztatott, fehér csalánszövet ruhába öltözve végre kijött és felült a kocsira.

Alexandrovna Darja nagy gondok és izgalmak közepett öltözött föl és fésülködött meg. Azelőtt magamagáért öltözködött, hogy szép legyen és tessék; később, minél inkább öregedett, annál kellemetlenebb lett reá nézve az öltözködés; maga is látta, mennyire megcsúnyúlt. De most megint élvezettel és izgatottan öltözködött. Most ugyan nem magamagáért, a maga szépségeért, hanem azért, hogy ő, mint ezeknek a szépséges babáknak az édesanyja, ne rontsa meg az általános benyomást. S mikor utólszor belenézett a tükörbe, teljesen meg volt magával elégedve. Határozottan szép volt. Nem olyan szép, a milyen hajdanában egy-egy bálon akart lenni, de elég szép arra a czélra, mely most a szeme előtt lebegett.

A templomban a parasztokon s a cselédeken meg a feleségeiken kívül senki se volt. De Alexandrovna Darja látta, vagy legalább látni vélte azt az elragadtatást, a melyet a gyermekei és ő a jelenvoltak közt fölidéztek. A gyermekek ünneplő ruháikban nem csak hogy szépek voltak, de kedvesek is, még pedig annak a révén, hogy olyan illedelmesen viselték magukat. Alyosa, az igaz, nem valami szépen állott ott: folyton forgolódott és szerette volna a zekéje hátát meglátni; de azért mégis rendkívül kedves volt. Tanya úgy állt ott, mint egy felnőtt és vigyázott a kisebbekre, Lili elragadó volt mindenen való naiv csodálkozásával, s bajos lett volna nem mosolyogni, mikor magához vevén az Úr vacsoráját, így szólott: "please, some more".

Haza térve, a gyermekek érezték, hogy valami ünnepélyes dolog történt velük, s nagyon csöndesek voltak.

Otthon is minden jól ment; de reggeli közben Grisa elkezdett fütyölni, s a mi még rosszabb volt, nem akart az angol nevelőnőnek engedelmeskedni, úgy, hogy büntetésből nem kapott édes pástétomot. Alexandrovna Darja, ha ott lett volna, egy ilyen napon semmiféle büntetést sem engedett volna meg; de így fönn kellett tartani a nevelőnő intézkedését, s ő is hozzájárult ahhoz, hogy Grisa ne kapjon édes pástétomot. Ez kissé lehűtötte az általános örömet.

Grisa sírt, azt mondván, hogy Nikolenka is fütyölt, s őt lám nem büntetik meg, s hogy nem is a pástétomért sír, - mert az neki teljesen mindegy, - hanem azért, mert igazságtalanok vele. Ez már nagyon is szomorú dolog volt, és Alexandrovna Darja elhatározta, hogy beszél a nevelőnővel és megbocsát Grisának, a miért is tüstént bement amahhoz. De ekkor, a fogadó-szobán keresztül menve, olyan jelenetet látott, mely akkora örömmel töltötte el a lelkét, hogy kicsordúltak a szeméből a könnyek, s legott megbocsátott a kis bűnösnek.

A megbüntetett fiú ott ült a szobában a sarok ablaknál; mellette állt Tanya egy tányérkával a kezében. Az alatt az ürügy alatt, hogy ebédet akar adni a babájának, engedelmet kért a nevelőnőtől arra, hogy a maga pástétomát bevihesse a gyerekszobába, e helyett azonban oda vitte a testvérének. Grisa még egyre sírt a büntetés révén elszenvedett igazságtalanságon, e mellett azonban jóízűen majszolta a pástétomot, és zokogva ismételgette: "Egyél te is, megesszük együtt... együtt."

Tanyára eleinte a Grisa iránt való szánalom, de később jó cselekedetének a tudata is hatott, úgy, hogy neki is könnyek csillogtak a szemében; de azért nem utasította vissza és szépen megette a maga részét.

Az anyjukat megpillantván, megszeppentek, de az arczára néztek s legott megértették, hogy nem cselekedtek rosszat, elmosolyodtak, s pástétommal teli szájjal a kezeikkel elkezdték törülgetni mosolygó ajkaikat, miközben örömtől sugárzó arczukat könnyekkel és befőttel egészen bemaszatolták.

- Szent anyám! Az új fehér ruha! Tanya! Grisa! - kiáltott föl az anyjuk, iparkodván a ruhát megmenteni, de e mellett könnyes szemekkel, boldogan és elragadtatással mosolygott.

Az új ruhákat levetették, a leánykákra zubbonyokat, a fiúkra régi zekéket adtak, s megint befogattak - még pedig a házgondnok nagy keserűségére, gyeplősnek megint a Burij-t, - hogy elmenjenek gombát szedni és fürödni. Az ujjongás hangos sikoltozása hangzott föl a gyermekszobában, s nem csillapodott le mindaddig, míg el nem indultak.

Egész kosárra való gombát szedtek, még Lili is talált egy jókora vargányát. Azelőtt úgy szokott lenni, hogy miss Goul akadt rá s megmutatta neki; de most ő maga is rábukkant egy hatalmas vargányára, s egyszeriben fölhangzott az ujjongó fölkiáltás: "Lili vargányát talált!"

Azután elhajttattak a folyóhoz, odaállították a lovakat a nyírfák árnyékába s elmentek a fürdőházhoz. Terentij, a kocsis, miután a bögölyök ellen védekező lovakat odakötötte egy fához, füvet gyűrt a feje alá, leheveredett s a nyírfák árnyában csöndesen pöfékelte a kapadohányát, mialatt a fürdőházból szakadatlan, vídám gyermeksikongás hallatszott oda hozzá.

Bár kissé bajos volt ügyelni az összes gyerekekre és csintalanságukat megfékezni, bár nem volt könnyű föladat mindezeket a harisnyákat, nadrágocskákat és különböző lábakra való czipőcskéket megjegyezni és nem téveszteni össze, s a sok szalagot meg gombot kioldani, kigombolni, megkötni és begombolni, mégis Alexandrovna Darja, a ki maga is mindig nagy barátja volt a fürdésnek, mert tudta, hogy jót tesz a gyerekeknek, semmiben sem talált akkora örömet, mint ebben, a gyerekekkel együtt való fürdésben. Sorra venni mindezeket a gömbölyű lábacskákat s harisnyát húzni rájuk, fogni és bemártogatni ezeket a meztelen testecskéket, hallani hol ujjongó, hol réműlt sikoltásukat, látni az ő pocskolódó cherubjainak lihegő arczocskáit, s tágra nyitott, szepegő és mégis mosolygó szemecskéit, - nagy gyönyörűség volt neki.

Mikor a gyerekek fele már föl volt öltöztetve, ünneplő-ruhás asszonyok tévedtek a fürdőházhoz, a kik oda voltak medvetalpfüvet és kökörcsint szedni, s most nagy szerényen megállottak. Filimonovna Mária odaszólított egyet, hogy od'adjon neki egy a vízbe esett lepedőt és ingecskét szárítani, Alexandrovna Darja meg ezalatt szóba állott a többiekkel. Az asszonyok, a kik eleinte nem értették a hozzájuk intézett kérdéseket s a markukba nevettek, hamarosan nekibátorodtak s megeredt a nyelvük, miközben azzal az őszinte elragadtatással, a melyet a gyerekek iránt mutattak, legott megnyerték Alexandrovna Darját.

- Jaj, micsoda szépség, olyan fehér, akár a czukor, - szólott az egyik, s Tanyenkában gyönyörködve, megcsóválta a fejét. - Csak soványka egy cseppet...

- Igen, beteg volt.

- Nézze meg az ember, talán bizony még őtet is megfürösztötték, - mondotta egy másik, a kisbabára mutatva.

- Dehogy is, hiszen csak három hónapos, - felelt büszkén Alexandrovna Darja.

- Lám, lám!

- Hát neked vannak gyermekeid?

- Volt négy, maradt kettő; egy fiúcska meg egy leányka. Múlt karácsony után volt, hogy elválasztottam.

- Mennyi idős?

- Második éviben van.

- Olyan soká szoptattad?

- Nálunk az a szokás; három bőjtön át...

S itt Alexandrovna Darjára nézve különösen érdekes fordulatot vett a beszélgetés: Hogy' ment a szűlése? Milyen betegségeken ment át a gyerek? Hol az ura? Gyakran jön-e haza?

Alexandrovna Darja alig tudott megválni az asszonyoktól, annyira érdekes volt a beszélgetésük, annyira azonosak voltak az érdekeik. Alexandrovna Darjára nézve az volt a legkellemesebb, hogy tisztán látta: mindezeknek az asszonyoknak az tetszett legjobban, hogy annyi gyereke van, s hogy mind olyan szépek. Az asszonyok megnevettették Alexandrovna Darját, s megbántották az angol nevelőnőt avval, hogy ennek az előtte érthetetlen nevetésnek éppen ő volt az indító oka. A fiatalabb asszonyok egyike elnézte a nevelőnőt, a ki legutolsónak öltözködött, s mikor már a harmadik szoknyát szedte magára, nem fojthatta el ezt a megjegyzést: "No lám, csak készűl, készűl és még se' kész!" - mondotta, mire valamennyien hangos kaczagásra fakadtak.



IX.

Alexandrovna Darja megfürdetett és nedves fejű gyermekeitől körülvéve, kendővel a fején, már közel járt a házukhoz, a mikor a kocsis így szólt: "Valami úr jön amott; úgy tetszik a pokrovszkojei".

Alexandrovna Darja előre nézett és megörült, mikor Levin szürke kalapos és szürke felöltős, jól ösmert és felé közeledő alakját megpillantotta. Bár mindig szívesen látta, most különösen megörült a jövetelének, mert dicsőségének a teljességében mutathatta be magát neki. Senki Levinnél jobban nem érthette meg az ő boldogságát.

Mikor Levin őt megpillantotta, egyszerre maga előtt látta képzeletében élő, jövendő családi életének egyik kedves képét.

- Akár egy kotlós, Alexandrovna Darja.

- Jaj de örülök! - mondotta Dolli, s kezet nyújtott neki.

- Örül, de azért nem értesített. Nálam most ott van a bátyám, s csak Sztivának egy leveléből tudtam meg, hogy itt vannak.

- Sztivától? - kérdezte Alexandrovna Darja csodálkozva.

- Igen, azt írja, hogy kiköltöztek ide, s azt hiszi, hogy meg fogja engedni nekem, hogy valamiben a segítségére legyek, - szólott Levin, s legott zavarba jött, elhallgatott, s a szekér mellett ballagva, tépdeste és rágcsálta a hársfák fiatal hajtásait. Attól a föltevéstől zavarodott meg, hátha Dollinak kellemetlen lesz egy idegennek a segítsége olyan dologban, a melyet voltaképpen az urának kellett volna elintéznie. És Arkágyevics Sztepánnak az az eljárása, hogy családi ügyek elintézését idegenek nyakába varrta, csakugyan nem tetszett Alexandrovna Darjának. De legott tisztában volt vele, hogy ezt Levin is érzi. S éppen ez a fínom érzés, ez a tapintat volt az, a melyért Alexandrovna Darja Levint annyira szerette.

- Én, természetesen, megértettem, - szólott Levin, - hogy ez csak annyit jelent, hogy ön látni kíván engem, a minek nagyon örülök. Persze azt is élénken el tudom képzelni, hogy ön, mint afféle városi asszony, itt kissé furcsán érezheti magát, s azért, ha netán valamire szüksége van, szívesen állok rendelkezésére.

- Óh, dehogy! - felelt Dolli. - Eleinte kissé kényelmetlen volt a dolog, de most már, hála az én öreg dadámnak, szépen "eligazodott" minden, - mondotta és rámutatott Filimonovna Máriára, a ki nagyon jól tudta, hogy ő róla beszélnek és szívélyesen mosolygott Levinre. Jól ösmerte őt, és tudta, hogy pompás vőlegény volna Kiti számára, s őszintén óhajtotta is, hogy legyen valami a dologból.

- De foglaljon helyet, majd összébb szorúlunk egy csöppet, - mondotta Dolli.

- Nem, köszönöm, majd elsétálok én gyalog. Gyerekek, ki akar versenyt futni velem és a lovakkal?

A gyerekek vajmi kevéssé ösmerték Levint, nem is emlékeztek rá, mikor látták, de azért a vele való érintkezésben nem tanusították azt a furcsa bátortalanságot és idegenkedést, a melyet az alakoskodó idegenek iránt oly gyakran érezni szoktak, s a melyért olyan sokszor és olyan érzékenyen kikaptak. Az alakoskodás, bármi tekintetben, még a legokosabb és a legélesebb látású embert is tévedésbe ejtheti; de legyen bár a leggondosabban elleplezve, a legkorlátoltabb gyermek is legott észre veszi és elfordúl tőle. Bár mekkora hibái lettek legyen is Levinnek, az alakoskodásnak még csak árnyéka se volt meg benne, s azért a gyermekek ugyanavval a jóindúlattal viseltettek iránta, mely az édesanyjok arczán visszatükröződött. Fölszólítására a két legidősebb azonnal leugrott a kocsiról, s elkezdett vele futni éppen úgy, mintha csak a dadával, miss Goul-lal vagy az anyjával futott volna. Lili szintén odakéredzkedett hozzá s az anyja le is adta őt a kocsiról neki; Levin felültette a kis leányt a vállára és úgy futott vele.

- Ne féljen, ne féljen Alexandrovna Darja! - mondotta s derülten mosolygott Dollira, - ki van zárva, hogy megbotoljam vagy elejtsem.

Ügyes, erőteljes, óvatosan körültekintő és nagyon is gondos mozdúlatait látva, az anya csakhamar megnyugodott, s vidáman és elégedetten mosolyogva nézte őt.

Itt falun a gyerekek s a neki annyira rokonszenves Alexandrovna Darja társaságában Levin belejött abba a gyerekesen vídám hangulatba, mely olyan gyakran erőt vett rajta, s a melyet Dolli annyira szeretett benne. A gyermekekkel futkosva, mindenféle testgyakorló fogásokra tanította őket, megkaczagtatta miss Goult rossz angolságával, s beszélt Alexandrovna Darjának, falusi elfoglaltságáról.

Ebéd után, a mint egyedül üldögélt vele az erkélyen, Alexandrovna Darja szóba hozta Kitit.

- Tudja már? Kiti ide fog jönni és velem tölti a nyarat.

- Igen? - szólott Levin izgatottan, s hogy másra terelje a szót, legott hozzátette: - Tehát küldjek önnek két tehenet? S ha minden áron fizetni akar értük, úgy adjon havonta öt rúblt, ha úgy tetszik.

- Nem, nagyon köszönöm. Megleszünk majd így is.

- Akkor hát megnézem a teheneket, s ha megengedi, megmondom, hogy' kell őket etetni. Mert ettől függ minden.

S Levin csak azért, hogy más tárgyra vigye a szót, kifejtette Alexandrovna Darja előtt a tej-gazdaság elméletét, melynek az az alapgondolata, hogy a tehén nem egyéb, mint gép, mely a táplálékot tejjé átdolgozza stb.

Bár ilyenekről beszélt, rettenetesen szeretett volna Kitiről közelebbi részleteket hallani, de egyúttal félt is tőle. Borzasztó volt neki az a gondolat, hogy oly nagy fáradsággal megszerzett nyugalmát valami esetleg megzavarhatná.

- Szép, szép, de hát minderre ügyelni is kell és vajon ki fogja ezt tenni? - felelt Alexandrovna Darja kelletlenűl.

Filimonovna Mária segítségével most már annyira rendbehozta a gazdaságát, hogy semmit sem akart rajta változtatni; de meg nem is igen bízott Levin gazdasági tudományában. Az az okoskodás, hogy a tehén egyszerü tej-termelő gép, kissé gyanúsnak tűnt föl előtte. Úgy tetszett neki, hogy az ilyesféle elvek csak megzavarhatják a gazdaság menetét. Neki az egész dolog sokkal egyszerűbbnek látszott: mindössze arra kellett ügyelni, mint Filimonovna Mária kifejtette, hogy Pjosztrucha és Bjelopacha többet kapjon enni meg inni, s hogy a szakács ne a mosóné tehenének hordja oda a konyhából a moslékot. Ez egészen tiszta dolog. A lisztes és a zöld takarmányról való elmefuttatás pedig kétséges és homályos volt. De a fődolog az volt neki, hogy Kitiről beszélhessen.



X.

- Kiti azt írja nekem, hogy semmire se vágyódik úgy, mint a magányra és nyugalomra, - mondotta Dolli a közbeeső hallgatás után.

- Hogy' áll az egészsége, jobban van? - kérdezte Levin izgatottan.

- Istennek hála, meggyógyúlt teljesen. Én soha sem is hittem, hogy tüdőbajos.

- No, ennek nagyon örülök! - mondotta Levin, s Dolli valami megindító és zavart vonást födözött föl az arczán, a mint ezt mondotta és szótlanúl nézett rá.

- Hallja, Dmitrics Konsztantin, - szólott Alexandrovna Darja, jóindulatú, bár kissé gúnyos mosolylyal, - miért haragszik maga Kitire?

- Én? Nem haragszom én rá, - felelt Levin.

- Dehogy' is nem, bizony haragszik. Mért nem jött hát el se hozzánk, sem ő hozzájuk, mikor Moszkvában volt?

- Alexandrovna Darja, - szólalt meg Levin, a haja tövéig elpirulva, - igazán csodálkozom, hogy ön az ön jóságával ezt nem érzi. Hogy nincs annyi szánalommal irántam, mikor tudja...

- Mit tudok?

- Tudja, hogy én megkértem a kezét és kosarat kaptam, - mondotta Levin, s mindaz a gyöngédség, a melyet azelőtt még Kiti iránt érzett, egyszeriben a rajta esett sérelmen való bosszúság érzésévé változott a lelkében.

- Honnan gondolja, hogy én ezt tudom?

- Onnan, hogy mindenki tudja.

- No, már ebben pedig téved; én nem tudtam, bár gyanítottam.

- Lám! De most azután tudja is.

- Én mindössze csak annyit tudtam, hogy történt valami, a mi őt rettenetesen bántotta, s hogy megkért, hogy sohase beszéljek erről. Már pedig, ha nekem nem szólt róla, akkor senkinek se szólt. De hát mi volt az kettőjük közt? Mondja el.

- Megmondtam már, mi volt.

- S mikor történt?

- Akkor, a mikor utolszor önöknél voltam.

- De tudja, mit mondok én magának, - szólott Alexandrovna Darja: - én őt nagyon, de nagyon sajnálom. Magának csak a büszkesége szenved...

- Lehet, - felelt Levin, - de...

Dolli közbevágott.

- De őt, szegénykét, iszonyúan sajnálom. Most már mindent értek.

- No de most, Alexandrovna Darja, megbocsát, - mondotta és fölkelt. - Isten vele, Alexandrovna Darja, a viszontlátásra.

- Nem, várjon még, - szólott, s megfogta a kabátja ujját. - Várjon, üljön le még...

- De akkor arra kérem, nagyon kérem, ne beszéljünk többet erről, - mondotta, és leült, miközben úgy érezte, hogy valami rég eltemetettnek hitt érzés kel életre és mozdúl meg a szívében.

- Ha nem szeretném magát, - jegyezte meg Alexandrovna Darja, s könnyek szöktek a szemébe, - ha nem ösmerném magát úgy, a mint ösmerem...

Az a holtnak látszott érzés mind élénkebbé lett, felülkerekedett és hatalmába kerítette Levin szívét.

- Igen, most már mindent értek, - folytatta Alexandrovna Darja. - Maguk az ilyesmit nem tudják fölfogni; maguk férfiak, a kik szabadon válogatnak, mindig tisztában vannak vele, kit szeretnek. De a leány, a ki nőies és szűzies szégyenérzetével a várakozás állapotában van, a leány, a ki magukat férfiakat csak távolról látja, mindent szentírásnak tart, - a leánynál előfordúlhat és elő is fordúl az az érzés, hogy nem tudja, mit mondjon.

- Persze, ha a szíve nem beszél...

- Nem, ha beszél is a szíve, de csak gondolja meg: maguk férfiak, ha szemet vetettek egy leányra, eljárnak a házába, közelednek hozzá, körülnéznek, várakoznak, vajon megtalálják-e benne azt, a mit szeretnek, s azután, mikor meggyőződnek róla, hogy csakugyan szeretik, megkérik a kezét...

- No, nem egészen így áll a dolog.

- Mindegy, akkor kérik meg a kezét, mikor a szerelmük már teljesen megérett, vagy mikor a szívükben két választott közül az egyik túlsúlyra vergődött. De a leányt, azt nem sokat kérdezik. Azt akarják, hogy ő is válaszszon, pedig voltaképpen nem is igen választhat, legföljebb "igen"-t vagy "nem"-et mondhat.

"Igen, és a választás köztem és Vronszkij közt", - gondolta Levin, s az az új életre kelt halott megint meghalt a lelkében, s csak a szívét szorongatta fájdalmasan.

- Alexandrovna Darja, - szólalt meg újra - így válogat az ember ruhában, vagy más egyéb eladó holmiban, de nem a szerelemben. No, de a választás megtörtént, annál jobb... Ismétlésről szó se lehet.

- Óh, ez a büszkeség, mindig csak ez a büszkeség! - mondotta Alexandrovna Darja, mintegy lenézve őt ennek az érzésnek az alantasságáért, szemben avval a másik érzéssel, a melyet csak a nők ösmernek. - Abban az időben, a mikor a kezét megkérte, Kiti éppen olyan helyzetben volt, hogy lehetetlen volt felelnie. Ingadozott. Ingadozott maga és Vronszkij közt. Ő vele mindennap találkozott, magát már rég nem látta. De tegyük föl, hogy idősebb lett volna... Én például az ő helyében egyáltaljában nem haboztam volna. Vronszkij nekem mindig ellenszenves volt, s a dolog vége - nekem adott igazat.

Levinnek eszébe jutott Kiti válasza. Azt mondotta: Nem, ez lehetetlen...

- Alexandrovna Darja, - mondotta szárazon, - én nagyra becsülöm önnek irántam való bizalmát, de azt hiszem, téved. De akár van igazam, akár nincsen, ez a büszkeség, a melyet ön annyira lenéz, ez az oka annak, hogy bennem teljes lehetetlenné vált, hogy Alexandrovna Katerinára még csak gondoljak is,... értse meg jól, teljes lehetetlenné.

- Még csak egyet akarok mondani: azt tudja, úgy-e bár, hogy a húgomról van szó, a kit úgy szeretek, akár a gyermekeimet. Azt nem mondom, hogy szereti magát, csak azt akarom mondani, hogy az a visszautasítás akkor, abban a pillanatban, semmit se bizonyít.

- Én nem tudom! - szólott Levin fölugorva. - De ha maga tudná, hogy milyen fájdalmat okoz nekem! Éppen olyan ez, mintha önnek meghalt volna egy gyermeke, s váltig ismételgetnék önnek: lám, ilyen meg olyan lehetett volna, még élhetett volna, s ilyen meg olyan öröme lehetett volna benne. No, de hát meghalt, meghalt, meghalt...

- Milyen furcsa maga, - mondotta Alexandrovna Darja, szomorú mosolylyal nézve Levin izgatottságát. - Mind jobban és jobban kezdem érteni, - folytatta eltünődve. - Tehát nem fog eljönni hozzánk, mikor Kiti itt lesz?

- Nem, nem jövök el. Természetesen kerülni nem fogom Alexandrovna Katerinát, de a hol csak lehet, iparkodni fogok megkímélni őt a jelenlétemtől, mely reá nézve csak kellemetlen lehet.

- Nagyon, de nagyon furcsa ám maga, - ismételte Alexandrovna Darja s gyöngéden a szeme közé nézett. - Ám jó, vegyük úgy, mintha nem is beszéltünk volna az egészről semmit. - Mit akarsz, Tanya? - kérdezte Alexandrovna Darja francziáúl a kis lányától, a ki akkor jött be.

- Hol az ásóm, mama?

- Én francziáúl beszélek, beszélj hát te is úgy.

A leányka ismételni akarta francziáúl a mit mondott, de nem jutott eszébe, hogy az ásót hogy' hívják; az anyja megmondta, s ugyancsak francziáúl hozzátette azt is, hol keresse az ásóját. Levin ezt is kellemetlennek találta. Egyáltaljában most már semmi se tetszett neki olyan kedvesnek Alexandrovna Darja házában és a gyermekekben, mint azelőtt.

"S vajon mért beszél francziáúl a gyermekeivel? - gondolta magában. - Milyen természetellenes és hamis dolog ez! S ezt a gyermekek is érzik. Megtanulnak francziáúl, de elszoknak az őszinteségtől", - gondolta magában, nem tudván, hogy Alexandrovna Darja ezt már húszszor is átgondolta, de azért, bár az őszinteség rovására, mégis elkerülhetetlenül szükségesnek tartotta, hogy a gyermekeit így nevelje.

- De hova siet? Maradjon még.

Levin ott maradt még teára, de a vídámsága teljesen eltűnt, s egész idő alatt kényelmetlenűl érezte magát.

*

Tea után kiment az előszobába, hogy befogasson, s mikor visszatért, Alexandrovna Darját izgatottan, földúlt arczczal s könnyes szemekkel találta. Mialatt Levin künn járt, valami olyas történt, a mi egyszeriben tönkretette egész mai boldogságát és gyermekeivel való büszkélkedését: Grisa és Tanya lapdázás közben összevesztek. Alexandrovna Darja egy kiáltást hallott a gyermekszobából, befutott és rettenetes állapotban találta őket: Tanya belekapaszkodott Grisa hajába, a ki viszont a dühtől eltorzult arczczal ütötte őt az öklével, a hol érte. Belenyilallott valami Alexandrovna Darja szívébe, mikor ezt meglátta. Mintha homály borult volna az életére: rájött, hogy azok a gyerekei, a kikre olyan büszke volt, nemcsak hogy a lehető legközönségesebb, de sőt rosszúl nevelt s durva és állatias hajlamokkal telt, rossz gyermekek voltak.

Most azután semmi másra sem tudott gondolni, semmi másról sem tudott beszélni s nem tudta megállani, hogy Levinnek is el ne panaszolja a boldogtalanságát. Levin látta, hogy csakugyan boldogtalan, s iparkodott őt megnyugtatni, azt mondván, hogy ez még semmi rosszra se mutat, s hogy a gyermekek mind szoktak verekedni; de ugyanakkor, a mikor ezt mondotta, a lelkében így gondolkozott: "nem, én nem fogok kínlódni, nem fogok francziáúl beszélni a gyermekeimmel; de nem is lesznek ilyen gyermekeim; csak nem kell elrontani és eltorzítani a gyermekeket, akkor jók lesznek mind. Bizony, nekem nem lesznek ilyen gyermekeim".

Búcsúzott és ment, s Alexandrovna Darja most már nem is tartóztatta.



XI.

Július derekán megjelent Levinnél a nővére birtokához tartozó falunak a sztarosztája, hogy jelentést tegyen neki az ügyek állásáról és a szénagyűjtésről. Ennek a birtoknak a főjövedelmét az árteres rétek szolgáltatták. Az előbbi években a szénatermést a parasztoknak adták volt el, deszjátinonként húsz rúblért. Mikor Levin a maga kezelése alá vette a birtokot, szemlét tartván a réteken, úgy találta, hogy azok többet érnek, és az árat deszjátinonként huszonöt rúblben állapította meg. A parasztok nem adták meg ezt az árt, sőt, a mint Levin gyanította, a többi vásárlókat is elijesztették. Erre Levin maga ment oda, és részben napszámosokkal, részben részesekkel kaszáltatta le a réteket. A parasztok minden tőlük telhető módon megpróbálták ennek az új intézkedésnek a végrehajtását megakadályozni, de azért jól ment minden, s a rétek mindjárt az első esztendőben az addigi árnak csaknem kétszeresét jövedelmezték. Harmadéve és a múlt esztendőben megismétlődött a parasztoknak ez az ellenszegülése, de azért a szénagyűjtés teljes rendben ment végbe. Az idén a parasztok harmadrészben vették ki az összes réteket, s a sztaroszta most azért jött, hogy jelentse, hogy a szénagyűjtést befejezték, s hogy ő, esőtől tartván, magához hívatta az irnokot, s az ő jelenlétében elosztotta a szénát, és már tizenegy urasági boglyát föl is rakatott. Abból a határozatlan válaszból, a melyet az öreg arra a kérdésre adott, hogy mennyi széna termett a legnagyobb réten, abból a sietségből, a melylyel a szénát, a nélkül, hogy őt megkérdezte volna, szétosztotta, s az öreg parasztnak egész viselkedéséből Levin tisztán látta, hogy a szénagyűjtés dolgában valami hiba van a kréta körül, s elhatározta, hogy maga megy el a dolgok állásáról meggyőződni.

Déltájban érkezett a faluba, s miután a lovait egy ismerős öreg parasztnak, a bátyja dajkája urának az istállójába bekötötte, fölkereste a méhesben az öreget, tőle akarván közelebbi részleteket megtudni a szénagyűjtésről. A beszédes és becsületes öreg Parmenycs nagy örömmel fogadta Levint, megmutatta neki az egész gazdaságát s nagy részletességgel beszélt neki a méheiről és az idei rajzásról; de Levinnek a szénagyűjtésre vonatkozó kérdéseire határozatlan és kelletlen feleleteket adott. Ez Levint csak még jobban megerősítette a föltevéseiben. Kiment tehát a rétre, és megnézte a boglyákat. Egy-egy boglyában aligha volt meg az ötven szekér széna, s hogy a parasztokat rajtacsípje, legott odaszólította a szénát hordó szekereket, leszedetett egy boglyát s behordatta a pajtába. A boglyából nem került ki több harminczkét szekérnél. Bárhogy' erősítgette is a sztaroszta, hogy a széna lazán volt rakva s a boglyában megüllepedett, bármennyire esküdözött is, hogy becsülettel ment minden, Levin megmaradt a magáé mellett, hogy a szénát az ő parancsa nélkül osztották szét, s hogy ő ennek következtében a boglyákat ötven-ötven szekérre valóknak nem ösmerheti el. Hosszú pörpatvar után abban állapodtak meg, hogy a parasztok ezt a tizenegy boglyát, egyenkint ötven szekérrel számítva, átveszik a maguk részeképpen, az uraság részét pedig még egyszer elosztják. Ez a húzavona s az osztozkodás eltartott délig. Mikor az utolját is szétosztották, Levin a további felügyeletet az irnokra bízta, ő pedig letelepedett egy fűzfa-karóval megjelölt szénarakásra és gyönyörködve nézte az emberektől nyüzsgő rétet.

A tocsogós lapos mögött, a folyó egyik kanyarulatánál, hangos szóval sürgött-forgott előtte az asszonyoknak tarka sora, s a világos-zöld sarjú közt a szanaszét szórt szénából szaporán, hullámos szürke sánczok emelkedtek. Az asszonyok után parasztok jöttek villákkal, s a sánczokból magos, széles és hasas boglyákat raktak. Balra, a már lekaszált réten, szekerek csikorogtak, s egymás után tűntek el a hatalmas csomókban fölnyújtott boglyák, a melyeknek a helyén az illatos széna nehéz, és a lovak farára lecsüggő terűi emelkedtek a szekereken.

- Micsoda szép idő! De lesz is ám széna bőven! - szólott az öreg, s odatelepedett Levin mellé. - Mintha nem is széna volna! Akárcsak magot szórtunk volna kis kacsáknak, úgy összeszedték! - tette hozzá, a boglyákra mutatva. - Dél óta jó felerészét behordották.

- Ez tán az utolsó? - kiáltott rá egy sihederre, a ki a szekér eleje mellett ballagva, s a kenderből való gyeplőszárat rángatva, ment el mellette.

- A' biz' az utolsó, batyuska! - kiáltott a siheder a lovát visszatartva, s miután egy mosolygó pillantást vetett egy a szekéren ülő piros orczájú és szintén mosolygó vászoncselédre, vígan ment tovább.

- Hát ez ki? Tán a fiad? - kérdezte Levin.

- A legkisebb, - felelt az öreg gyöngéd mosolylyal.

- Milyen derék ficzkó!

- A' biz' a'!

- És már felesége is van?

- De van ám, most három esztendeje, hogy összeadta magát egyik Filippovkával.

- Talán bizony már gyerekei is vannak?

- Eh, gyerekek! Egy egész esztendeig nem is konyított hozzá, szégyeljük is eléggé, - felelt az öreg. - De a széna! Micsoda széna! - ismételte, másra akarván terelni a szót.

Levin most már figyelmesebben szemügyre vette Parmenov Vanykát és a feleségét. Éppen tőle nem messze raktak egy boglyát. Parmenov Iván fönnállott a szekéren, s átvette, szétterítette és legyömöszölte azokat a hatalmas szénacsomókat, a melyeket eleinte nyaláb-, majd villaszámra adogatott föl neki fiatal és szép felesége. A fiatal menyecske könnyedén, vídáman és ügyesen dolgozott. A sikamlós, hosszú szénát bajos volt egyszerre villára kapni. A menyecske tehát elébb eligazította, beledöfte a villát, azután gyors és ruganyos mozdulattal, testének egész súlyával nekifeküdt, s piros övvel átkötött derekát legott kiegyenesítve, s patyolat inge alatt telt kebleit kifeszítve, egy ügyes fogással megmarkolta a villát, s magosan feldobta a szénát a szekérre. Iván, aki szemlátomást iparkodott őt minden pillanatnyi fölösleges munkától megkímélni, kiterjesztett karokkal, szaporán kapdosta el a feladott csomókat s eligazította a szekéren. Miután a menyecske gereblyével föladta a széna utolját is, lerázta magáról a nyakára leüllepedett szénaport, megigazította fehér s még le nem égett homlokára lecsúszott piros keszkenőjét s lemászott a szekér alá, hogy a terüt lekösse. Iván kitanította, hogy hogy' kell a petrenczéhez a kötelet odakötni, s hangosat kaczagott valamin, a mit az asszony mondott neki. Mindkettőjük arczkifejezése elárulta az erőteljes, fiatal, s még csak az imént fölébredt szerelmet.



XII.

A terü le volt kötözve. Iván leugrott a szekérről s kantáránál fogva vezette a derék, jóllakott lovat. A menyecske fölhányta a villákat a szekérre, s bátran kilépve s a kezeit imbolygatva odament a körtánczba összeverődött vászoncselédek közé. Iván az útra kiérve, beállott a sorba, a többi szekerek sorába. Az asszonyok villáikat a vállaikra kapva, rikító színű virágokkal pompázva, s vídáman csengő, hangos szóval lépkedtek a szekerek után. Egy nyers és vadúl harsogó női hang rákezdett egy nótára és elénekelte az első részét, s egyszerre ugyanazt a nótát vagy félszáz mély és magos, egészséges hang zendítette rá előlről.

A daloló asszonyok mind jobban közeledtek Levinhez, s úgy tetszett neki, mintha az öröm dörgésével valami felhő vonúlt volna felé. A felhő mind közelebb jött, körülvette őt is, azt a szénarakást is, a melyen hevert, a többi boglyák és szekerek, meg az egész messzi rét, mind ennek a vadúl ujjongó s tapssal, kurjongatással és éles füttyszóval vegyes dalnak a hatása alá kerültek, s annak az ütemére imbolyogtak. Levin megirígyelte ezt az egészséges vígasságot és szeretett volna az életörömnek ebben a megnyilatkozásában maga is résztvenni. De nem tehetett semmit, kénytelen volt tovább ott heverni, s nézni és hallgatni. Miután a dalos népség eltűnt szem és fül elől, a maga egyedülvalósága, testi tétlensége s a világ iránt való ellenséges indulata miatt a szomorúság nyomasztó érzése fogta el Levint.

Néhányan éppen azok közül a parasztok közül, a kik legjobban czivakodtak vele a széna miatt, azok, a kiket megbántott, vagy a kik őt rá akarták szedni, - éppen azok a parasztok vídáman üdvözölték őt s nyilván legkevésbbé se haragudtak és nem is haragudhattak rá, s nemcsak hogy megbánást nem éreztek, de tán teljesen meg is feledkeztek róla, hogy meg akarták őt rövidíteni. Mindez elmerült a vídám és közös munka tengerében. Az Isten adta a napot, s adott nekik erőt is hozzá. A napot és az erőt is munkának szentelték s megtalálták benne a jutalmukat. De kinek szólt ez a munka? Minők lesznek ennek a munkának a gyümölcsei? Ez jelentéktelen és mellékes kérdésnek tűnt föl előttük.

Levin gyakran gyönyörködött ebben az életben, nem egyszer irígykedett is azokra az emberekre, a kik ezt az életet élték, de most először esett meg, még pedig főképpen annak a viszonynak a hatása alatt, a melyet Parmenov Iván és a felesége közt látott, most először esett meg, hogy tisztán maga előtt látta azt, hogy egyedül csak tőle függ, ezt az olyannyira terhes, léha, mesterkélt és magános életet, a melyet élt, fölcserélheti ezeknek a munkás, tiszta és közös, vonzó életével.

Az öreg, a ki ott ült volt mellette, már rég elment haza; a nép is egészen elszéledt. A közellakók elmentek haza, a távolabb lakók pedig a réten verődtek össze, vacsorára és éjjeli szállásra. Levin, a kit a többiek nem vettek észre, még mindig ott hevert a szénarakás tetején, s nézett, fülelt és gondolkozott tovább. A parasztok, a kik ott a réten háltak, a kurta nyári éjszakán csaknem semmit sem aludtak. Eleinte a vacsora alatt vídám beszélgetés és kaczagás, majd ismét dal és hahotázás hallatszott. A munkában eltöltött egész hosszú nap nem hagyott más nyomot bennük, mint csak vídámságot. Hajnaltájban minden elcsendesűlt. Csak a mocsárban fáradhatatlanúl kuruttyoló békák éjjeli hangversenye és a föl-fölhorkanó lovak neszelése hallatszott a fölszálló hajnali ködben. Felocsúdván, Levin fölkelt a szénarakásról, s a csillagok állásáról látta, hogy vége az éjszakának.

"De hát mitévő legyek? Hogy' intézzem a dolgot?" - tünődött magában, iparkodván tisztába hozni maga előtt mindazt, a mit ezen a rövid éjszakán keresztül gondolt és érzett. Mindaz, a mit gondolt és érzett, három, egymástól teljesen különálló gondolatmenetből származott. Az egyik, az eddigi életével és teljesen haszontalan műveltségével való szakítás volt. Ez a szakítás nagy élvezetet szerzett neki s roppantúl egyszerűnek és könnyűnek tetszett előtte. Gondolatainak és képzeteinek a második csoportja arra az életre vonatkozott, a melyet most kezdeni kívánt. Ennek az életnek az egyszerűségét, tisztaságát és szabályszerűségét teljesen átérezte, s meg volt róla győződve, hogy megtalálja benne azt a megelégedést, azt a megnyugvást és belső értéket, a melynek a hiányát oly fájdalmasan nélkülözte. Gondolatainak a harmadik sora pedig a körül a kérdés körül forgott, hogy' csinálja meg a régi és az új élet között az átmenetet. Ebben a kérdésben már aztán semmit se látott tisztán. "Megnősülni. Munkát vállalni s úgy intézni, hogy föltétlenűl kelljen dolgozni. Elhagyni Pokrovszkojet? Földet vásárolni? Belépni a közbirtokosságba? Nőül venni egy parasztleányt? Hogy' fogom én mindezt véghezvinni? - kérdezte magától ismét, s nem talált rá feleletet. - Egyébiránt egész éjjel nem aludtam, s így nem adhatok tisztán számot magamnak, - gondolta magában. - De később majd csak tisztába hozom. Az az egy bizonyos, hogy ez az éjszaka eldöntötte a sorsomat. A családi életről táplált eddigi ábrándjaim mind csupa badarság, nem az az igazi, - szólott. - Sokkal egyszerűbb és jobb lesz a dolog így..."

"Milyen gyönyörű! - gondolta magában, a mint elnézte azt a fehér bárányfelhőkből összealakult, szinte gyöngyház színekben csillogó kagylót, mely ott állott az égbolt közepén, éppen a feje fölött. - Milyen gyönyörű minden ezen a fölséges éjszakán! S vajon mikor is képződött ez a kagyló? Csak az imént néztem volt föl az égre, s nem láttam egyebet két fehér sávnál. Lám, éppen ilyen észrevétlenűl változtak meg az életről való nézeteim is!"

Eljött a rétről s kiment a falu felé vezető országútra. Szellő kerekedett és szürke homályba borult minden. Beköszöntött az a komor pillanat, mely a pitymallást, a világosságnak a sötétség fölött való teljes diadalát meg szokta előzni.

Levin, a hidegtől összehúzódva, a földre szegzett szemekkel, gyorsan ment előre. "Hát ez mi? Jön valaki?", gondolta magában, csengő-szót hallva, s fölemelte a fejét. Azon a gyepes útszélen, a melyen ballagott, alig negyven lépésnyire tőle egy négyfogatu batár jött vele szemben. A nyerges és a gyeplős a kerékvágástól a rúd felé nyomúltak, de az ügyes jamscsik, a ki oldalt ült a bakon, ott tartotta a rudat a kerékvágás fölött, úgy, hogy a kerekek a sima úton gördűltek tova.

Levin mindössze ennyit vett észre, s rá se gondolván arra, vajon ki ülhet a batárban, szórakozottan nézett feléje.

A batár szegletében egy öreg asszony szundikált, az ablakban pedig egy fiatal leányka ült, a ki nyilván csak az imént ébredt föl, s mindkét kezével fehér főkötőjének a szalagjait fogta. Derülten és eltünődve, azzal az előkelő és szövevényes belső élettel eltelve, mely teljesen ösmeretlen volt Levin előtt, nézte a feje fölött a hajnal pirkadását.

Abban a pillanatban, a mikor ez a látvány már tovatűnt, szemei rápillantottak Levinre. Megösmerte őt, és csodálkozással vegyes öröm világította meg az arczát.

Nem tévedhetett. Csak egyetlen ilyen szempár volt a világon. Csak egyetlen olyan lény volt a világon, a kiben ő rá nézve az élet minden világossága és jelentősége összpontosúlt. Ő volt az, Kiti. A vasúti állomásról ment Jergusovo felé. És mindaz, a mi Levint ezen az álmatlan éjszakán izgalomban tartotta, mindazok az elhatározások, a melyek benne megérlelődtek, egyszeriben szétfoszlottak. Undorral gondolt vissza arra az elhatározására, hogy egy parasztleányt vesz nőül. Csakis ott, abban a gyorsan távolodó s az út másik oldalára átkanyarodó batárban, csakis abban volt meg a lehetősége annak, hogy életének a talányát, mely az utóbbi időben oly gyötrő és nyomasztó súlylyal nehezedett a lelkére, megoldhassa.

Kiti nem nézett ki többé. Elhangzott a kerekek zaja, s a csengők szava is alig hallatszott már. Kutyaugatás jelezte, hogy a batár a falut is elhagyta, - és nem maradt ott más, mint a puszta földek, előtte a falu, és ő maga, a ki teljesen egyedül, mindentől elidegenedve ballagott a néptelen országúton.

Fölpillantott az égre, abban a reményben, hogy ott találja még azt a kagylót, a melyben az imént gyönyörködött, s a melyben szinte megtestesűltek reá nézve az elmúlt éjszakának összes gondolatai és érzései. De a kagylónak többé nyoma se volt az égen. Ott fönn, az elérhetetlen magasságban valami titokzatos változás ment végbe. Híre-hamva se volt a kagylónak s csak egy folyton kisebbedő és foszladozó bárányfelhőcskékből álló szőnyeg borította el az égboltozatnak csaknem egész egyik felét. Az ég megkékűlt és csillogni kezdett, s ugyanavval a gyöngédséggel, s ugyanavval az elérhetetlenséggel felelt kérdő pillantására.

"Nem, - mondotta magában, - bármilyen szép, egyszerű és munkás legyen is ez az élet, én nem mehetek bele. Én őt szeretem."



XIII.

Az Alexandrovics Alexejhez legközelebb álló embereken kívül senki se tudta, hogy ennek a látszólag rideg és számító embernek volt egy gyöngesége, mely ellentétben állott egész jellemével. Alexandrovics Alexej ugyanis nem tudott közönyös maradni asszonyoknak és gyermekeknek a könnyeivel szemben. Ha könnyeket látott, egészen kijött a sodrából, úgyannyira, hogy teljesen elvesztette az ítélőképességét. Az irodavezetője és a titkárja tudták ezt, s azért már előre figyelmeztették a folyamodókat, hogy semmi szín alatt se sírjanak, hacsak nem akarják teljesen elrontani nála a dolgukat. "Megharagszik és meg se hallgatja", - mondogatták az illetőknek. - És csakugyan, az ilyen esetekben az a lelki zavar, a melyet Alexandrovics Alexejben a könnyek előidéztek, hirtelen haragban nyilatkozott meg. "Nem tehetek semmit. Legyen szíves távozni!" kiáltott föl rendszerint az ilyen esetekben.

Mikor a versenyről visszatérve, Anna Vronszkijval való viszonyát közölte vele, s utána kezeivel az arczát eltakarva legott sírva fakadt, Alexandrovics Alexej minden iránta való haragja ellenére is érezte annak a lelki zavarnak a rohamát, mely a könnyek láttára rendszerint erőt szokott venni rajta. Ezt tudván, úgyszintén avval is tisztában lévén, hogy ha érzelmeinek ebben a pillanatban kifejezést adna, ez nem volna a helyzetnek megfelelő, iparkodott magában az életnek minden nyilvánúlását elfojtani, s azért meg se moczczant, s egyetlen pillantást se vetett rá. Ebből támadt arczának az a halottszerű kifejezése, mely Annát annyira megdöbbentette.

Mikor hazaértek, lesegítette őt a kocsiról, s erőt vevén magán, szokott udvariasságával elbúcsúzott tőle, miközben néhány olyan szót ejtett ki, mely őt semmire se kötelezte; mindössze annyit mondott, hogy majd holnap közli vele az elhatározását.

A felesége szavai, a melyek legrosszabb sejtelmeit megerősítették, kegyetlen fájdalmat keltettek Alexandrovics Alexej szívében. Ezt a fájdalmat csak fokozta a szánalomnak az az érzése, a melyet a könnyek ébresztettek benne. De mikor a kocsiban egyedül maradt, legnagyobb meglepetésére és örömére úgy érezte, hogy teljesen megszabadúlt ettől a szánalomtól is, azoktól a kétségektől és féltékenység okozta fájdalmaktól is, melyek az utóbbi időben gyötörték.

Olyasmit érzett, mint az az ember érezhet, a ki egy régóta fájó fogát kihúzatta. A rettenetes fájdalom, s valami olyasfajta érzés után, mintha valami óriási, még a fejénél is nagyobb valamit húztak volna ki az állkapcsából, a beteg, még maga se bízván az örömében, egyszerre úgy érzi, hogy nincs ott többé az, a mi az életét oly hosszú ideig keserítette, s figyelmét teljesen lekötötte, és hogy megint élhet, gondolkozhatik, s a fogán kívül más iránt is érdeklődhetik. Ezt az érzést tapasztalta most Alexandrovics Alexej. A fájdalom különös és rettenetes volt, de most elmúlt; érezte, hogy most megint élhet, s a feleségén kívül másra is gondolhat.

"Becstelen, vallástalan, szívtelen és romlott asszony! Ezt én mindig tudtam, mindig láttam, bárha, sajnálván őt, iparkodtam is magamat ámítani," - mondotta magában. És csakugyan úgy tetszett neki, hogy ő ezt mindig látta; visszaidézte az emlékezetébe elmúlt életüknek egyes részleteit, a melyek azelőtt semmi tekintetben sem látszottak előtte rosszaknak; most pedig ugyanezek a részletek világosan bizonyították, hogy Anna mindig romlott teremtés volt. "Hibáztam, mikor összekapcsoltam az életemet az övével; de az én hibámban nincsen semmi rossz, és így nem is lehetek boldogtalan. A hibás nem én vagyok, hanem - ő. De nekem semmi közöm ő hozzá. Ő én reám nézve nem létezik többé."

Mindaz, a mi feleségére és a fiára vonatkozott, a ki iránt épp úgy megváltoztak az érzelmei, mint neje iránt, megszűntek őt érdekelni. Az egyetlen, a mi most foglalkoztatta, az a kérdés volt, hogy' tudná a legjobban, a legtisztességesebb formában és magára nézve a legelőnyösebben - tehát a leghelyesebben is - lerázni magáról azt a sarat, a melylyel őt Anna a bukása által bemocskolta, és menni tovább tevékeny, becsületes és hasznos életének az útján.

"Én nem lehetek boldogtalanná attól, hogy egy megvetésre méltó asszony bűnt követett el; mindössze csak meg kell találnom a legjobb kivezető utat abból a súlyos helyzetből, a melybe engem sodort. És meg is fogom találni, - mondotta magában, mind jobban elkomorodva. - Nem én vagyok az első, sem az utolsó." És nem is szólva a történeti példákról, kezdve a Szép Helena révén mindenkinek az emlékezetében fölujított Menelaoson, a legmagasabb körökhöz tartozó férjek ellen elkövetett legújabb hűtlenségek eseteinek egész sora merűlt föl Alexandrovics Alexej képzeletében. "Darjalov, Poltavszkij, Karibanov herczeg, Paszkudin gróf, Dram... Igen, Dram is... ez a talpig becsületes, tevékeny ember... Szemjonov Csagin, Szigonin, - vette sorra Alexandrovics Alexej. - Az igaz, hogy mindig valami megfoghatatlan ridicule is hullott ezekre az emberekre, de én ebben soha se láttam egyebet szerencsétlenségnél és mindig részvéttel voltam irántuk," - mondotta magában Alexandrovics Alexej, bárha ez nem volt is igaz, és ő soha se volt részvéttel az ilyen természetű szerencsétlenségek iránt és annál többre tartotta magát, minél gyakoriabbakká váltak a férjeiket hűtlenűl megcsaló asszonyok esetei. "Ez olyan szerencsétlenség, mely mindenkit érhet. Utólért engem is. Csak arról van szó, hogyan lehetne a helyzeten a legjobban átvergődni." S elkezdte részletesen bírálgatni azoknak az embereknek a viselkedését, a kik az övéhez hasonló helyzetben voltak.

"Darjalov párbajt vívott..."

A párbaj, különösen fiatalabb korában, nagyon foglalkoztatta Alexandrovics Alexej gondolatait, első sorban azért, mert testileg gyönge ember volt s ezt tudta is. Alexandrovics Alexej nem tudott réműlet nélkül a reá szegzett pisztoly csövére gondolni, és soha világéletében nem volt a kezében semmiféle fegyver. Ennek a félelemnek a következtében kora ifjúságától kezdve sokat gondolt a párbajra, s minduntalan beleképzelte magát abba a helyzetbe, melyben kénytelen az életét koczkára tenni. Miután sikerei voltak, és szilárd állásra tett szert az életben, rég megfeledkezett erről az érzésről; de a hosszú megszokás megtette a magáét, s a gyávasága által fölidézett réműlet most is olyan erős volt benne, hogy Alexandrovics Alexej gondolatban ugyan hosszú ideig és minden oldalról meghányta-vetette a párbaj kérdését, bár előre tudta, hogy soha, semmi körülmények közt se fog verekedni.

"Kétséget se szenved, hogy a mi társadalmunk még annyira vad (nem úgy mint Angliában), hogy vannak nagyon sokan, - s ezek közt sokan olyanok, a kiknek a véleményére Alexandrovics Alexej különösen sokat adott, - a kik helyeslik a párbaj intézményét; de vajon mit érnek el vele? Tegyük föl, hogy kihívom párbajra, - folytatta magában Alexandrovics Alexej és élénken elképzelte a kihívás után való éjszakát, a mellének szegezett pisztolyt, s összerezzent és tisztába jött vele, hogy ezt soha nem fogja tenni, - tegyük föl, hogy kihívom őt párbajra. Tegyük föl, hogy betanítanak, - szőtte tovább a gondolatait, - fölállítanak és megnyomom a ravaszt, - folytatta a szemeit behúnyva, - s kiderűl, hogy agyonlőttem őt, - mondotta magában Alexandrovics Alexej, s megrázta a fejét, hogy elűzze magától ezeket az ostoba gondolatokat. Vajon mi értelme volna annak, megölni egy embert, csak azért, hogy egy bűnös asszonyhoz és a fiamhoz való viszonyomat tisztázzam? Éppen úgy azt is el kell majd határoznom, hogy mitévő legyek ő vele? De, a mi még valószínűbb, s a mi kétségkívül be is fogna következni, ő fog engem megölni, vagy megsebesíteni. Engem, ártatlan embert, áldozatot, megölni vagy megsebesíteni! Ez még esztelenebb dolog. Sőt tovább megyek: az én részemről a párbajra való kihivás tisztességtelen lépés volna. Mintha bizony nem tudnám előre, hogy a barátaim soha sem engednek engem párbajozni, nem engedik meg azt, hogy egy államtisztviselőnek az élete, a melyre Oroszországnak szüksége van, veszedelemnek tétessék ki? Mi lesz tehát? Az, hogy én, előre tudván, hogy veszedelemre nem fog kerülni a sor, csak valamelyes hazug nimbusra akartam szert tenni ez által a kihívás által. Ez tisztességtelen, ez becstelen dolog, másoknak és önmagamnak a rászedése volna. A párbaj esztelenség, s azt senki nem is várhatja tőlem. Az én czélom mindössze az, hogy megóvjam a hírnevemet, a melyre tevékenységem akadálytalan folytatása szempontjából szükségem van." A szolgálati tevékenység, a melynek Alexandrovics Alexej szemeiben annak előtte is nagy jelentősége volt, most különösen fontosnak tetszett előtte.

Alexandrovics Alexej, miután a párbajt megfontolta és elutasította magától, a válás, mint ama másik kivezető út felé fordúlt, a melyet, azok közül a férjek közül, a kik eszébe jutottak, szintén néhányan választottak. Emlékezetében a válásnak összes ismert eseteit átfutván, (nagyon sok volt belőle az általa jól ösmert legmagasabb körökben is) Alexandrovics Alexej egyetlen olyan esetet se talált, a melyben a válásnak az lett volna a czélja, mely most az ő szemei előtt lebegett. Mindezekben az esetekben a férj visszalépett vagy kiszolgáltatta hűtlen feleségét, és maga az a fél, a melynek az elkövetett bűn következtében nem volt joga bűntársával házasságra lépni, képzelt és állítólagosan törvényes viszonyra lépett a képzelt házastárssal. A maga esetében pedig Alexandrovics Alexej azt látta, hogy a törvényes, vagyis olyan elválásnak, a mely csakis a bűnös nőt sújtaná, még a lehetősége is ki van zárva. Látta, hogy azok a szövevényes életviszonyok, a melyek közt ő volt, kizárták ama durva bizonyítékoknak az alkalmazását, a melyeket a törvény a nő bűnös voltának a bizonyítására megkívánt; látta, hogy ennek az életnek bizonyos tekintetben való fínomúltsága még abban az esetben sem engedte volna meg ezeknek a bizonyítékoknak a fölhasználását, ha azok tényleg rendelkezésére állottak volna, s hogy ezeknek a bizonyítékoknak a fölhasználása sokkal inkább meggyalázta volna a közvélemény előtt őt magát, mint a feleségét.

A válás megkísérlése így csak botránypörre vezetett volna, mely kapóra jött volna ellenségeinek, hogy pletykázzanak, s a világ előtt elfoglalt kimagasló állásában őt megalázzák. A főczélt, - helyzetének a lehető legcsekélyebb rázkódtatások árán való tisztázását, - a válás révén sem érte volna el. Ezen kívül a válás, sőt már a válás egyszerü megkísérlése esetén is, nyilvánvaló volt, hogy az asszony megszakította volna az urával az összeköttetést és egyesült volna a kedvesével. Már pedig Alexandrovics Alexej lelkében a felesége iránt való teljes, és mint most neki tetszett, megvető közönyösség ellenére is megmaradt egy érzés, annak a vágynak az érzése, hogy ne egyesülhessen akadálytalanul Vronszkijval, s hogy a bűn, a melyet elkövetett, ne váljék előnyére. Ennek már a puszta gondolata is annyira felbőszítette Alexandrovics Alexejt, hogy a mint ezt elképzelte, legott fölszisszent belső fájdalmában, fölugrott és megváltoztatta a helyét a kocsiban, és csak nagy sokára csavarta be ismét fázékony és csontos lábait bozontos nagykendőjébe.

"A forma szerint való elváláson kívül még úgy is tehetne az ember, mint Karibanov, Paszkudin és az a derék Dram, vagyis egyszerűen otthagyná a feleségét, - fűzte tovább a gondolatait, miután valamelyest lecsillapodott; csakhogy ez a mód is éppen úgy kitette volna őt a szégyen kellemetlenségeinek, mint a válás, és a mi a fő, ez is, épp úgy, mint a forma szerint való elválás, Vronszkij karjaiba kergette volna a feleségét. - Nem, ez lehetetlen, lehetetlen! - szólott hangosan, miközben megint elkezdett a plaidjébe burkolózni. - Én nem lehetek boldogtalan, de nekik sem szabad boldogokká lenniök."

A féltés érzése, mely a bizonytalanság időszakában gyötörte, abban a pillanatban elmúlt, a mikor a felesége szavai fájdalommal kihúzták a fogát. De ezt az érzést egy másik váltotta föl: az a vágy, hogy a felesége nemcsak hogy ne diadalmaskodjék, hanem elvegye bűnének a büntetését. Nem ébredt tudatára ennek az érzésnek, de a lelke fenekén kívánta, hogy a felesége szenvedjen azért, hogy a nyugalmát és a becsületét megzavarta. S miután újra átgondolta a párbaj, a válás, az elhagyás föltételeit, s újra elejtette őket, Alexandrovics Alexej meggyőződött róla, hogy csak egyetlen egy kivezető út van, - ott tartani őt magánál, elrejteni a világ elől mindazt, a mi történt, és minden rendelkezésére álló eszközt fölhasználni arra, hogy a viszonynak véget vessen, és - a mit még maga magának se vallott be, - őt megbüntesse. "Közölnöm kell vele az elhatározásomat, hogy tudniillik, alaposan megfontolván azt a súlyos helyzetet, a melybe ő az egész családot sodorta, minden más megoldás csak rosszabb volna mind a két félre nézve, mint a külső status quo, s hogy ezt hajlandó is vagyok fönntartani, de csak azzal a szigorú föltétellel, hogy mindenben aláveti magát az én akaratomnak, vagyis megszakítja a kedvesével való viszonyt." Ennek az elhatározásnak további megerősítéséül, miután az már véglegessé vált, Alexandrovics Alexejnek még egy fontos gondolata támadt. "Csakis evvel az elhatározással járok el a vallásnak is megfelelően, - mondotta magában, - csakis evvel az elhatározással nem taszítom el magamtól a bűnös asszonyt, hanem alkalmat adok neki a javulásra, sőt - bármily nehezemre essék is, - erőim egy részét arra szentelem, hogy őt megjavítsam és megmentsem." Ámbár Alexandrovics Alexej nagyon jól tudta, hogy semmiféle erkölcsi befolyással sem lehet a feleségére, s hogy a javúlásnak ebből a kísérletéből hazugságon kívül semmi egyéb se fog kisülni; ámbár ezekben a nehéz perczekben egyetlen egyszer se gondolt arra, hogy a vallásban keressen segítséget, - most, hogy az elhatározása, a mint neki tetszett, találkozott a vallás követelményeivel, elhatározásának ez a vallási szentesítése teljesen kielégítette őt, sőt bizonyos fokig még a nyugalmát is visszaadta. Örömet okozott neki az a gondolat, hogy még az életnek egy ennyire fontos ügyében is senki se mondhatja, hogy nem járt el annak a vallásnak a szabályai szerint, a melynek a zászlaját az általános elhidegülés és közöny közepett mindenkor fennen lobogtatta. A további részleteket is megfontolván, Alexandrovics Alexej már azt sem látta be, hogy miért ne maradhatna a feleségéhez való viszonya csaknem teljesen olyan, mint eddig volt. Az kétségtelen, hogy az iránta való tiszteletet soha se lesz képes többé visszahozni; de arra nem volt és nem is lehetett semmi ok, hogy földúlja az életét és szenvedjen, pusztán csak azért, mert a felesége rossz és hűtlen asszony volt. "Igen, múlik az idő, a mindent meggyógyító idő, s visszaáll a régi viszony, - mondotta magában Alexandrovics Alexej, - vagyis visszaáll annyira, hogy semmiféle zavart se fogok érezni életem folyásában. Neki boldogtalannak kell lennie, de én nem vagyok hibás és így nem lehetek boldogtalan."



XIV.

Pétervárra érkezvén, Alexandrovics Alexej nemcsak hogy megmaradt e mellett az elhatározása mellett, de a fejében még azt a levelet is megfogalmazta, a melyet majd a feleségének írni fog. A kapus fülkéjébe lépve, egy pillantást vetett a minisztériumból érkezett levelekre és iratokra, s megparancsolta, hogy hozzák utána a dolgozószobájába.

- Nem fogadok senkit, - mondotta a kapus kérdésére, bizonyos elégültséggel, mely jó hangulatának volt a jele, miközben ezt a két szót: "Nem fogadok", - különösen hangsúlyozta.

A dolgozószobájában Alexandrovics Alexej vagy kétszer föl és alá ment, azután megállt a hatalmas íróasztal előtt, a melyen a már előbb bennjárt komornyik meggyujtott volt hat gyertyát, megropogtatta az ujjait, s az irószerek közt kotorászva leült. Az asztalra könyökölve kissé félrehajtotta a fejét, egy pillanatig gondolkozott, ezután elkezdett írni, a nélkül, hogy csak egy pillanatnyi szünetet is tartott volna. Minden megszólítás nélkül és francziául írt neki, a "vous" névmást használván, a melynek nincs meg az a hideg jellege, mint az orosz nyelvben.

"Legutolsó beszélgetésünk alkalmával közöltem volt önnel azt a szándékomat, hogy ennek a beszélgetésnek a tárgyára vonatkozólag majd tudtára adom az elhatározásomat. Miután alaposan megfontoltam mindent, most csak azért írok, hogy ezt az ígéretemet beváltsam. Elhatározásom a következő: bárminők lettek légyen is az ön bűnei, én nem érzem magamat följogosítva arra, hogy azokat a kötelékeket, a melyekkel mi egy magasabb hatalom révén össze vagyunk kötve, elszakítsam. Az nem lehet, hogy a házastársak egyikének szeszélye, önkénye, vagy akár bűne földúlja egy család életét, s a mi életünknek úgy kell tovább folynia, mint a hogy' eddig folyt. Ez föltétlenül szükséges úgy én reám, mint önre és gyermekünkre nézve. Teljesen meg vagyok győződve róla, hogy már megbánta és bánja azt, a mi erre a levélre alkalmat szolgáltatott, s hogy segítségemre lesz abban, hogy meghasonlásunk okát gyökerestől kitépjük s a múltat elfeledjük. Ellenkező esetben ön maga is sejtheti, mi várakozik önre és a fiára. Mindezekre, remélem, lesz módomban részletesebben kiterjeszkedni, majd ha személyesen találkozunk. Miután a nyaralás időszakának innen-onnan vége, arra kérem önt, hogy mielőbb, de keddnél semmiesetre se későbben költözzék be Pétervárra. A költözködésre vonatkozólag szükséges minden intézkedést meg fogok tenni. Kérem, vegye tudomásul, hogy eme kérésem teljesítésére különös súlyt fektetek.

Karenin A.

P. S. E levélhez mellékelve a pénz, a melyre esetleg szüksége lehet."

Átolvasta a levelet és meg volt elégedve vele, különösen avval, hogy eszébe jutott pénzt is mellékelni hozzá; nem volt benne egyetlen keményebb szó, sem szemrehányás, de megalázkodás sem. És a mi a fő, meg volt benne az aranyhíd a visszatérésre. Miután a levelet összehajtotta, egy nagy és massziv elefántcsont késsel megsimította s a pénzzel együtt borítékba tette, avval a megelégedettséggel, mely mindig elfogta, a mikor jól elrendezett írókészleteivel bíbelődött, csengetett.

- Átadod a futárnak, hogy holnap kézbesítse Arkágyevna Annának a nyaralóban, - mondotta és fölkelt.

- Szolgálatára, kegyelmes uram; a teát a dolgozószobájába parancsolja?

Alexandrovics Alexej a dolgozószobájába rendelte a teát, s a massziv késsel játszva, oda ment a karosszékhez, a melyhez már oda volt készítve a lámpa s egy franczia könyv, a melyet olvasott s a mely az eugubiai fölíratokról szólott. A karosszék fölött aranykeretbe foglalva függött Annának egy hírneves művész által festett, kerekded formájú, gyönyörű arczképe. Alexandrovics Alexej rápillantott. Titokzatos szemei gúnyosan és kihívóan néztek rá, mint akkor, utolsó beszélgetésüknek estéjén. Tűrhetetlenűl kihívóan hatottak Alexandrovics Alexejre a művész által kitűnően megfestett csipke, fejkendő, a fekete haj s a gyönyörű fehér kéz, a melynek gyűrűs ujja el volt borítva gyűrűkkel. Egy pillantást vetve az arczképre, Alexandrovics Alexej annyira összerezzent, hogy az ajkai is megremegtek s "brr" hangot adtak, mire megint elfordult tőle. Sietve leült a karosszékbe és felütötte a könyvet. Megpróbált olvasni, de nem volt képes azt a rendkívüli élénk érdeklődést, melyet annak előtte az eugubiai fölírások iránt tanusított, magában ébren tartani. A könyvbe nézett ugyan, de másra gondolt. Nem a feleségére, hanem egy, a hivatalos működésében legutóbb fölmerűlt bonyodalomra, mely ez idő szerint legjobban foglalkoztatta. Érezte, hogy most jobban a mélyére hatolt ennek a bonyodalomnak, mint valaha, s hogy a fejében, - ezt minden önámítás nélkül elmondhatta, - egy kapitális gondolat született meg, mely az egész ügyet megoldhatná, őt a pályáján még föllebb vihetné, ellenségeit megbuktathatná és így az államnak a legnagyobb hasznot hajtaná. A mint az inas a teát behozta és kiment, Alexandrovics Alexej fölkelt és odalépett az íróasztalhoz. Maga elé húzván a folyó ügyeket tartalmazó portfeuille-et, a megelégedettségnek alig észrevehető mosolyával irónt vett a kezébe s belemélyedt annak a szövevényes ügynek a tanulmányozásába, a mely a küszöbön álló bonyodalomra vonatkozott. Ez a bonyodalom a következő volt: Alexandrovics Alexejben mint államtisztviselőben megvolt az a különös tulajdonság s az a jellemző vonás, mely minden gyorsan emelkedő tisztviselőben megvan, s a melynek, makacs becsvágyán, tartózkodásán, becsületességén és önbizalmán kívül részben a carriere-jét is köszönhette, hogy mellőzte az ügyek aktaszerű elintézését, a levelezéseket a lehető legszűkebb térre szorította, s az ügyekkel szemben, a mennyire csak lehetett, a közvetlenség álláspontjára helyezkedett, és e mellett még takarékos is volt. Történt már most, hogy a junius másodiki nevezetes bizottsági ülésen szóba került a zarajszkij kormányzósági földek öntözésének az ügye, mely Alexandrovics Alexej minisztériumához tartozott és kiáltó példájául szolgált a nagy kiadásoknak s az aktaszerű intézés czélszerütlenségének. Alexandrovics Alexej nagyon jól tudta, hogy ez így van. A zarajszkij kormányzósági földek öntözésének az ügyét Alexandrovics Alexej elődjének az elődje kezdeményezte. És tényleg, erre a dologra tömérdek pénzt költöttek és költenek, még pedig teljesen eredménytelenül, mert a vállalkozás nyilvánvalóan semmi eredményre se vezethetett. Alexandrovics Alexej hivatalba lépésekor azonnal fölismerte ezt, és kezébe akarta venni az ügyet, de eleinte, a mikor még nem érezte magát elég erősen, belátta, hogy ez nagyon is sok érdeket érintene s így oktalanság volna; később pedig, más ügyekkel foglalkozván, erről teljesen megfeledkezett. Ez az ügy is, mint minden más, csak a tehetetlenség törvénye révén ment előre. (Sok ember élt ebből a vállalkozásból, köztük különösen egy rendkívül tisztességes és nagy zenei tehetségü család: a leányok mind vonós hangszereken játszottak. Alexandrovics Alexej ösmerte ezt a családot s az idősebb leányok egyikének gyámja is volt.) Ennek az ügynek egy ellenséges indulatú minisztérium által való fölelevenítése Alexandrovics Alexej szerint nem volt tisztességes dolog, mert hiszen minden minisztériumban voltak olyan ügyek, a melyeket a szolgálati tapintat révén senki se bolygatott. Most azonban, ha már odadobták neki a keztyűt, ő elszántan föl is vette és követelte, hogy egy külön bizottságot küldjenek ki, mely annak a bizottságnak a munkálkodását, mely a zarajszkij kormányzósági földek öntözését intézte, megvizsgálja és elbírálja. Ezenkívül az idegenek helyzetének a tisztázására is egy külön bizottság kiküldését követelte. Az idegenek helyzetének a tisztázása véletlenül került szőnyegre azon a junius 2-diki ülésen, a melyen Alexandrovics Alexej a kérdést, mint olyat, mely az idegenek szánalmas helyzetére való tekintettel nem tűr halasztást, a legerélyesebben képviselte. A bizottságban ez az ügy több minisztériumnak az összekülönbözését vonta maga után. Az a minisztérium, mely Alexandrovics Alexej iránt ellenséges indúlattal viseltetett, azt vitatta, hogy az idegeneknek a helyzete valósággal rózsás, és hogy a tervezett újjászervezés csak árthatna ennek a virágzó állapotnak, ha azonban van valami, a mi rossz, úgy ez csak abból származik, hogy Alexandrovics Alexej nem követte azokat a rendszabályokat, a melyeket neki a minisztérium előírt. Most azután Alexandrovics Alexej a következőket szándékozott követelni: először is, hogy alakítsanak egy új bizottságot, melynek az legyen a föladata, hogy az idegenek helyzetét a helyszínén tanulmányozza; másodszor, a mennyiben az derülne ki, hogy az idegenek helyzete csakugyan olyan, a minőnek a bizottság kezei közt levő hivatalos adatokból látszik, alakíttassék egy másik új, tudományos bizottság, a mely az idegenek eme vígasztalan helyzetének az okait tanulmányozza, és pedig: a) politikai, b) közigazgatási, c) gazdasági, d) néprajzi, e) anyagi és f) vallási szempontból; harmadszor, hogy kérjenek be az ellenséges indúlatú minisztériumtól jelentést azokról a rendszabályokról, a melyeket a minisztérium azoknak a hátrányos körülményeknek a megváltoztatása czéljából, a melyek közt az idegenek sínylődnek, az utolsó tíz esztendő alatt életbeléptetett, és végre negyedszer, hogy követeljenek fölvilágosítást a minisztériumtól az iránt, hogy, mint az az 1863 deczember 5-diki és 1864 junius 7-diki kelettel 17015. és 18308. számok alatt a bizottsághoz érkezett jelentésekből kitűnik, a minisztérium miért járt el a szervezeti és alaptörvények 18-diki szakasza, és a 26-dik szakaszához csatolt jegyzet szellemével homlokegyenest ellenkezőleg. Az izgalom pírja futotta el Alexandrovics Alexej arczát, a mikor ezeknek a gondolatoknak az átnézetét gyorsan leírta maga elé. Mikor egy ív papirost teleírt, fölkelt, csöngetett s átadott egy levelet az iroda-igazgató számára, a szükséges fölvilágosítások iránt. Miután fölkelt s föl és alá járt a szobában, megint rápillantott az arczképre, elkomorodott, majd gúnyosan elmosolyodott. Erre még egy kicsit olvasott az eugubiai föliratokról szóló könyvben, s miután érdeklődése megújúlt a tárgy iránt tizenegy órakor elment aludni, s mikor az ágyban fekve visszagondolt a feleségével kapcsolatos eseményekre, ezek már korántsem tűntek föl előtte olyan sötét színben, mint addig.



XV.

Ámbár Anna makacsúl és haragosan ellentmondott Vronszkijnak, mikor ez a helyzetet tarthatatlannak jelezte, a lelke fenekén ő maga is fonáknak és tisztességtelennek tartotta ezt a helyzetet és egész lelkéből szeretett volna rajta változtatni. Mikor az urával a lóversenyről visszatért, az izgatottságnak egy pillanatában mindent megvallott neki, s a fájdalom ellenére is, a melyet ekkor érzett, örűlt rajta, hogy így esett. Azután, hogy az ura egyedűl hagyta, azt mondta magának, hogy örűl, hogy most majd minden tisztázódik, s hogy legalább hazugságra és ámításra nem lesz többé szüksége. Az kétségtelennek látszott előtte, hogy a helyzete most egyszer és mindenkorra tisztázódni fog. Lehet, hogy ez az új helyzet rossz, de legalább határozott lesz, s nem lesz benne semmi homály és hazugság. Azért a fájdalomért, a melyet ezekkel a szavakkal magának és az urának okozott, kárpótolni fogja most az, hogy minden tisztázódik, a mint ő gondolta. Ezen az estén még találkozott Vronszkijval is, de arról, a mi közte és az ura közt történt, semmit se szólt neki, bár ahhoz, hogy a helyzet tisztázódjék, ez is szükséges lett volna.

Mikor másnap reggel fölébredt, az első, a mi eszébe jutott, azok a szavak voltak, a melyeket az urának mondott, s ezek a szavak oly borzasztóknak tűntek föl előtte, hogy szinte képtelen volt megérteni, hogy' tudta magát rászánni arra, hogy ezeket a szörnyű, durva szavakat kimondja, s el se tudta képzelni, hogy mi lesz a dolognak a vége. De a szavak ki voltak mondva, és Alexandrovics Alexej elment a nélkül, hogy csak egy szót is szólt volna. "Találkoztam Vronszkijval és nem szóltam neki. Még abban a pillanatban, a mikor kiment, vissza akartam hívni, hogy szóljak neki, de meggondoltam, mert furcsa lett volna, mért nem szóltam mindjárt az első pillanatban. Mért van az, hogy akartam, és még sem szóltam?" S válaszúl erre a kérdésre, a szégyen izzó pírja futotta el az arczát. Megértette, hogy mi tartotta vissza ettől, megértette, hogy szégyelte magát. A helyzete, mely még csak tegnap este is tisztázottnak látszott, most egyszerre, nemcsak hogy nem tisztázottnak, de megoldhatatlannak tűnt föl előtte. Megborzadt a szégyentől, a mely eddig esze ágába se jutott. A mikor csak rágondolt, hogy mit fog tenni az ura, a legszörnyűbb gondolatai támadtak. A fejébe vette, hogy tüstént jön az intéző és kikergeti őt a házból, s hogy szégyenét az egész világ megtudja. Megkérdezte magától, vajon hova fog menni, ha a házból kiűzik és nem talált feleletet erre a kérdésre.

A mikor Vronszkijra gondolt, úgy tetszett neki, hogy ez őt nem szereti, hogy már kezd terhére lenni, hogy ő nem kínálhatja oda magát neki, s ezért valósággal ellenséges indúlat támadt benne iránta. Úgy rémlett előtte, hogy azokat a szavakat, a melyeket az urának mondott, s a melyeket gondolatban szűntelenűl ismételgetett, hogy azokat a szavakat mindenkinek mondta, s hogy azokat mindenki hallotta. Nem tudta rászánni magát, hogy a szemébe nézzen azoknak, a kikkel egy födél alatt élt. Nem tudta magát rászánni, hogy a komornáját behívja s még kevésbbé arra, hogy bemenjen és meglátogassa a fiát meg a nevelőnőt.

A komorna, a ki már régóta hallgatózott az ajtóban, belépett a szobájába. Anna kérdőleg nézett a szemébe, és réműlten elvörösödött. A komorna bocsánatot kért, a mért bejött, azt mondván, hogy úgy rémlett neki, mintha csöngettek volna. A ruhákat hozta be s azonkívül egy levelet. A levelet Betszi küldte. Betszi arra emlékeztette őt, hogy Merkalova Liza és Stolcz bárónő, mindketten az udvarlóikkal, Kaluzsszkijval és az öreg Sztremov-val ma délelőtt egy játszma croquetre jönnek hozzá. "Jöjjön el, ha csak nézni és az erkölcsöket tanulmányozni is. Várom", - fejezte be Betszi.

- Nem kell, semmi se kell, - mondotta Annuskának, a ki a pipereasztalon az üvegcséket és a keféket rakosgatta. - Menj csak, én tüstént felöltözöm és elmegyek. Nem kell, semmi se kell.

Annuska kiment, de Anna nem kezdett öltözködni, hanem lehorgasztott fejjel és lecsüggő karokkal ugyanabban a helyzetben ült tovább, s olykor egész testében összerezzent, mintha valami mozdulatot akart volna tenni, vagy mondani akart volna valamit, majd megint megdermedt a mozdúlatlanságában. Szűntelenül csak ezt ismételte: "Én Istenem! Én Istenem!" De se az "Isten"-nek, sem az "én"-nek nem volt rá nézve semmi értelme. Az a gondolat, hogy súlyos helyzetében a vallásban keressen segítséget, bár soha egy pillanatig sem kételkedett abban a vallásban, a melyben nevelkedett, épp oly távol állott tőle, mint az, hogy magánál Alexandrovics Alexejnél keressen segítséget. Előre tudta, hogy a vallás segedelme csak avval a föltétellel lehetséges, ha lemond arról, a mi reá nézve az élet egész tartalmát jelentette. Nemcsak nehéz volt a szíve, hanem valóságos réműlet fogta el új és eddig még soha nem tapasztalt lelki állapotával szemben. Úgy érezte, hogy a lelkében minden kezd megkettőződni, mint a hogy' a fáradt szem előtt olykor a tárgyak megkettőződnek. Néha azt sem tudta, mitől fél és mit kíván. Vajon attól fél-e vagy azt óhajtja, a mi volt, vagy azt, a mi lesz, s hogy mit óhajt voltaképpen, még azt sem tudta.

"Óh, mitévő legyek!" - mondotta magában, s egyszerre a feje mindkét oldalán fájdalmat érzett. Mikor magához tért, azt látta, hogy a halántékai táján mindkét kezével fogja és szorongatja a haját. Fölkelt és elkezdett föl és alá járni.

- A kávé készen van, s a kisasszony várakozik Szerjozsával, - mondotta Annuska, a ki megint visszajött s ugyanabban a helyzetben találta Annát.

- Szerjozsa? Mi baj van Szerjozsával? - kérdezte Anna hirtelen fölélénkülve, s reggel óta most először gondolt a kis fiára.

- Azt hiszem, valami csínt követett el, - felelt Annuska mosolyogva.

- Hogy-hogy', csínt követett el?

- Asszonyomnak a sarok-szobájában ott voltak az őszi baraczkok; úgy tetszik, titkon megevett belőlük egyet.

Fiának az említése egyszeriben kiragadta Annát abból a reménytelen helyzetből, a melyben tespedt. Eszébe jutott a fiának élő anyának az a részben őszinte, bár nagyon is túlzott szerepe, a melyet az utóbbi években magára vállalt, és örömmel érezte, hogy abban az állapotban is, a melyben most sínylődött, van egy olyan gondja, a mely teljesen független attól a helyzettől, a melyben az urával és Vronszkijval szemben van. Ez a gond - a fia. Bármily helyzetbe kerüljön is, a fiát nem hagyhatja el soha. Ám szégyenítse meg és kergesse el az ura, ám hidegűljön meg iránta Vronszkij és folytassa független életét (megint keserűen és szemrehányóan gondolt rá), a fiát még sem hagyhatja el. Neki megvan az életczélja. S neki most tennie, cselekednie kell, hogy ezt a fiához való viszonyt biztosítsa, nehogy őt elvegyék tőle. Sőt sürgősen, minél sürgősebben kell cselekednie, a míg ez meg nem történt. Magához kell kötnie a fiát és elutaznia vele. Ím ez az egy az, a mit most tennie kell. De ehhez kellett, hogy valamelyest megnyugodjék és kikerüljön ebből a gyötrelmes helyzetből. A fiával kapcsolatos nagy kötelesség gondolata, valamint az a terv, hogy vele azonnal valahova elutazzék, megadta neki ezt a nyugalmat.

Gyorsan felöltözött, lement s határozott léptekkel nyitott be a fogadószobába, a hol szokás szerint már várta a kávé és Szerjozsa a nevelőnőjével. Szerjozsa egészen fehérbe öltözve állt az asztalnál a tükör alatt, s meggörbűlt háttal és lehajtott fejjel, feszűlt figyelem kifejezésével az arczán, melyet az anyja jól ismert, s a melyben hasonló volt az apjához, babrált azokkal a virágokkal, melyeket magával hozott.

A nevelőnőnek föltűnően szigoru volt az arcza. Szerjozsa, mint gyakran szokta, élesen fölkiáltott: "Óh, mama!", majd habozni kezdett, odamenjen-e az anyjához, őt köszönteni, s hagyja a virágokat, vagy pedig megcsinálja a bokrétát és avval menjen oda hozzá?

A nevelőnő, miután köszönt, hosszadalmasan és részletesen kezdte elbeszélni Szerjozsa csíntevését, de Anna nem ügyelt rá; azon tünődött, vajon elvigye-e a nevelőnőt magával vagy sem. "Nem, nem viszem, - döntötte el. - Egyedül megyek el a fiammal."

- Ez bizony nagyon csúnya dolog, - mondotta Anna, s megfogván a fia vállát, nem szigorú, hanem félénk pillantással nézett rá és megcsókolta, a mi a fiúcskát zavarba hozta, de egyúttal meg is örvendeztette. - Hagyja őt egyedül velem, - szólt oda az ámúló nevelőnőnek, s a nélkül, hogy eleresztette volna a fia kezét, leült a kávéhoz megterített asztal mellé.

- Mama! Én... én... nem... - mondotta, iparkodván az arczáról leolvasni, mi vár reá az őszibaraczkért.

- Szerjozsa, - szólott az anyja, a mint a nevelőnő a szobából kiment, - ez nem szép, de úgy-e, nem teszed többé?... Szeretsz engem?

Érezte, hogy kicsordúlnak a szemeiből a könnyek. "Hát lehetséges volna-e, hogy ne szeressem őt? - szólott magában, a mint elmerűlt ijedt, de egyúttal örvendő tekintetébe. - Vagy talán ő is egyetért majd az apjával abban, hogy engem megbüntessenek? Talán bizony nem szánakozik rajtam?" A könnyek már lassan peregtek végig az arczán, s hogy elrejtse őket, hirtelen fölugrott és szinte rohanva sietett ki az erkélyre.

Az utóbbi napok zivataros esőzései után hűvös és tiszta volt az idő. Bár a megmosdatott lombok közt fényesen szűrődött át a nap, odakünn mégis hideg volt.

Anna részben a hidegtől, részben a benső réműlettől, mely a friss levegőn újúlt erővel lepte meg, összerázkódott.

- Menj, menj Mariette-hez, - mondotta Szerjozsának, a ki kijött utána, és elkezdett az erkély szalmaszőnyegén föl és alá járni. "De hát lehetséges-e az, hogy nem bocsátanak meg nekem, s nem értik meg, hogy mindez nem történhetett másként?" - tünődött magában.

Miután megállt és elnézte a nyárfáknak megmosdatott, s a hideg napsugárban csillogó lombozatú s a szélben imbolygó sudarait, megértette, hogy nem fognak neki megbocsátani, hogy épp oly érzéketlen lesz iránta minden és mindenki, mint a milyen most ez az ég és ez a zöld lomb. S megint úgy érezte, hogy felütötte a fejét a lelkében a meghasonlás. "Nem szabad, nem szabad gondolkodnom, - mondotta magának. - Készűlnöm kell. Hová? Mikor? Kit vigyek magammal? Moszkvába, az esteli vonattal. Annuska és Szerjozsa, és csakis a legszükségesebb holmi. De előbb mindkettőjüknek írnom kell." Gyorsan bement a házba, a szobájába, leült az asztalhoz és írt az urának:

"Az után, a mi történt, nem maradhatok tovább az ön házában. Elmegyek és viszem magammal a fiamat is. Nem ösmerem a törvényeket, s így nem tudom, a szülők melyikét illeti meg a fiú; de elviszem őt magammal, mert nélküle nem élhetek. Legyen nagylelkű és hagyja meg őt nekem."

Eddig gyorsan és természetesen írt, de a nagylelkűségére való hivatkozás, a melyet nem ösmert el benne, s annak a szükségessége, hogy a levelet valami megindító mondással fejezze be, megakasztották őt.

"A magam bűnéről, a magam megbánásáról szólni nem tudok, mert..."

Megint fönnakadt, nem találván meg gondolatai közt az összekötő kapcsot. "Nem, - mondotta magában, - nem kell több semmi", - és összetépvén a levelet, másikat írt, kihagyta belőle a nagylelkűségre való hivatkozást, és leragasztotta.

A másik levelet Vronszkijnak kellett megírnia. "Bevallottam az uramnak", - írta, és sokáig ült ott, a nélkül, hogy ereje lett volna tovább folytatni. Ez oly durva volt és oly kevéssé nőies. "És azután, vajon mit írhatok neki?" - mondotta magában. Megint elfutotta az arczát a szégyen pírja, eszébe jutott a nyugodtsága, s az iránta való bosszúság érzése által indíttatva, apró darabokra tépte a papirt, a melyre az az egy mondat volt írva. "Minden fölösleges", - mondotta magában, s betévén a mappát, fölment, kijelentette a nevelőnő és a cselédség előtt, hogy még ma Moszkvába utazik, s legott hozzá is látott a csomagoláshoz.



XVI.

A nyaraló összes szobáiban házi cselédek, kertészek és inasok sürögtek-forogtak s hordták ki a holmit. Az almáriomokat és fiókos szekrényeket nyitogatták; kétszer is elszaladtak a boltba spárgáért; a padlón újságpapiros hevert szanaszét. Két ládát, zsákokat és szíjba csatolt plaideket hordtak ki az előszobába. Egy hintó és két szekér állott készen a kapu előtt. Anna, a ki a csomagolás munkája közben benső nyugtalanságáról teljesen megfeledkezett, a szobájában az asztal előtt állva, éppen úti köpeny-zsákját csomagolta, mikor Annuska egy közeledő kocsi zajára tette őt figyelmessé. Anna kinézett az ablakon és megpillantotta a kapuban Alexandrovics Alexej futárját, a ki éppen akkor csöngetett volt be.

- Eredj, nézz utána, mi az, - mondotta, s nyugodtan, mindenre elkészülve, a térdén keresztbe fonta a karjait és leült egy karosszékbe. Az inas egy vaskos csomagot hozott be, mely Alexandrovics Alexej kezeírásával volt megczímezve.

- A futárnak utasítása van, hogy választ is vigyen, - mondotta.

- Jól van, - szólott Anna, s a mint az inas kiment, remegő kézzel fölbontotta a levelet. Egy csomó keresztkötés alatt lévő újdonatúj bankó hullott ki belőle. Kiszabadította a levelet s elkezdte olvasni visszafelé. "Megtettem az előkészületeket az átköltözésre, s nagy súlyt fektetek kérésem teljesítésére", - olvasta. Ezután elolvasta az egészet visszafelé, majd elejétől végig még egyszer átfutotta. Mikor a végére ért, fázni kezdett s úgy érezte, hogy olyan csapás szakadt rá, a melyre éppenséggel nem számított.

Reggel még szánta-bánta, hogy szólott az urának, s csak azt az egyet kívánta, bár azokat a szavakat ki ne mondotta volna soha. És ime ez a levél ki nem mondottnak ösmerte el azokat a szavakat, és megadta neki azt, a mire vágyott. De most ez a levél mégis minden képzeletet meghaladóan szörnyűnek tűnt föl előtte.

"Igaza van! Igaza van! - mondotta. - Természetesen, neki mindig igaza van, ő keresztény, ő nagylelkű! Eh, alávaló, gyalázatos ember! S ezt rajtam kívül senki sem érti és nem is fogja megérteni; sőt még, magam sem értem egészen. Mások azt mondják: vallásos, erkölcsös, becsületes, okos ember; de azok nem látják azt, a mit én láttam. Azok nem tudják, hogy' fojtogatta az életemet nyolcz esztendőn keresztül, hogy' fojtogatott mindent, a mi bennem élő volt, - hogy' nem jutott eszébe soha, egyetlen egyszer sem az, hogy én eleven asszony vagyok, a kinek szüksége van szerelemre. Nem tudják, hogy lépten-nyomon hogy' sértegetett és a mellett mennyire meg volt magával elégedve. Én tán nem iparkodtam, minden erőmből nem iparkodtam életemnek az igazolását megtalálni? Én tán nem próbáltam megszeretni őt, szeretni a fiamat, miután már az uramat nem szerethettem? De eljött az idő, a mikor beláttam, hogy nem ámíthatom magamat tovább, hogy én is élek, s hogy én nem vagyok oka annak, hogy az Isten olyannak teremtett, hogy szeretnem kell és élnem. És most? Ha megölne engem, ha megölné őt, - mindent elviselnék, mindent megbocsátanék, de nem, ő..."

"Hogy' is nem tudtam előre kitalálni, hogy mit fog cselekedni? Azt cselekszi, a mi teljesen rávall aljas jellemére. Neki igaza lesz, de engem, az elbukottat, még jobban, még mélyebbre taszít..." "Ön maga is sejtheti, hogy mi vár önre és a fiára", - jutottak eszébe a levél szavai. "Ez fenyegetés, hogy elveszi tőlem a fiamat, a mi az ő buta törvényeik szerint alkalmasint lehetséges is. De hát én tán nem tudom, hogy miért mondja ezt? Még a fiam iránt való szeretetemben se hisz, vagy lenézi (a mint hogy mindig mosolygott is rajta) ezt az én érzésemet, de viszont tudja, hogy nem hagyom el, nem hagyhatom el a fiamat, hogy nélküle nincs számomra élet, még azzal sem, a kit szeretek, de hogy elhagyván a fiamat és megszökvén tőle, úgy járnék el, mint a leghitványabb, a legundokabb asszony, - ezt ő tudja, s azt is tudja, hogy nem lesz erőm ezt megtenni."

"A mi életünknek úgy kell tovább folynia, mint eddig, - jutott eszébe a levélnek egy másik mondata. - Ez az élet már annakelőtte is gyötrelmes volt, az utolsó időben meg szinte rettenetes. Milyen lesz hát most? És ő ezt mind tudja, tudja, hogy én nem tudom megbánni azt, hogy lélekzem, hogy szeretek; tudja, hogy ámításon és hazugságon kívül nem lesz az egészből semmi; de neki szüksége van rá, hogy engem tovább gyötörjön. Én ösmerem őt, tudom, hogy ő, mint a hal a vízben, úgy úszik és gyönyörködik a hazugságban. De nem, ezt az örömet már nem fogom néki megszerezni, én széttépem a hazugságoknak ezt a pókhálóját, a melybe engem bele akar bonyolítani; ám jöjjön, a minek jönnie kell. Minden jobb a hazugságnál és az ámításnál."

"De hogyan? Istenem! Istenem! Volt-e valaha asszony ilyen szerencsétlen, mint én!..."

- Nem, széttépem, széttépem! - kiáltott föl, s könnyeit visszatartva, fölugrott. Odament az íróasztalához, hogy egy más levelet írjon neki. De a lelke fenekén már érezte, hogy nem lesz ereje semmit széttépni, nem lesz ereje ebből a helyzetből, legyen az bármilyen hazug és becstelen, kivergődni.

Leült az íróasztalhoz, de a helyett, hogy írt volna, összetette a kezeit az asztalon, ráhajtotta a fejét s zokogva, egész testében imbolyogva, mint a gyermekek szoktak, elkezdett sírni. Azt siratta, hogy helyzetének a tisztázódása iránt táplált ábrándja egyszer s mindenkorra szertefoszlott. Előre tudta, hogy minden a régiben marad, sőt még sokkal rosszabb lesz, mint volt régen. Érezte, hogy az az állás, a melyet a világban elfoglalt, s mely reggel még oly semmisnek látszott előtte, valójában drága neki, s hogy nem lesz ereje azt az urát és fiát elhagyott és kedvesével egyesült asszony szégyenletes helyzetével fölcserélni; hogy bármennyire iparkodjék is, nem lesz erősebb önmagánál. Sohasem fogja élvezni a szerelem szabadságát, hanem mindörökre megmarad bűnös feleségnek, kitéve a rajtakapatás állandó veszedelmének, miután megcsalta az urát azért, hogy szégyenletes viszonyt kezdjen egy idegen és független emberrel, a kivel az életét sohase fogja egyesíthetni. Tudta, hogy ez így is lesz, s ez olyannyira rettenetes volt neki, hogy el se tudta képzelni, mi lesz a dolognak a vége. Könnyeit szabadjára eresztve sírt, mint a megbüntetett gyermekek szoktak.

Az inas lépteit hallván, felocsúdott s eltakarván előle az arczát, úgy tett, mintha írna.

- A futár választ kér, - jelentette az inas.

- Választ? Igen, - szólott Anna, - csak várjon. Majd csöngetek.

"Mit írhatnék neki? - gondolta magában. - Mit határozhatok én egymagam? Mit tudom én, mit akarok? Mit szeretek?" Megint úgy érezte, hogy felbukkant a lelkében a meghasonlás. Megint megréműlt ettől az érzéstől és kapva-kapott az első kínálkozó alkalmon, mely eltéríthette őt a saját magára vonatkozó gondolatoktól. "Látnom kell Alexejt, (így hívta gondolatban Vronszkijt), ő az egyetlen, a ki megmondhatja, mit kell tennem. Elmegyek Betszihez, lehet, hogy ott találkozhatom vele", - mondotta magában, teljesen megfeledkezvén róla, hogy még tegnap, a mikor azt mondotta neki, hogy nem megy el Tverszkája herczegnőhöz, azt felelte, hogy akkor ő se megy el. Odalépett az asztalhoz és azt írta az urának: "A levelét megkaptam. A.", - azután csengetett és átadta az inasnak.

- Nem utazunk, - mondta Annuskának, a ki a szobába lépett.

- Egyáltaljában nem utazunk?

- Nem, de azért ne csomagoljatok ki holnapig, a kocsi is maradjon. Elmegyek a herczegnőhöz.

- Melyik ruhát készítsem elő?



XVII.

A croquet-játszmának, a melyre Tverszkája herczegnő Annát meghívta, két hölgyből és ezek udvarlóiból kellett állania. Ez a két hölgy főképviselője volt egy új, válogatott pétervári körnek, mely magát valami utánzásnak az utánzásaképpen, les sept merveilles du monde-nak nevezte. Ezek a hölgyek, igaz, hogy a legmagosabb körökhöz tartoztak, a melyek azonban a lehető legellenségesebb indulattal viseltettek az iránt a kör iránt, a melyben Anna forgolódott. Ezenkívül Merkalova Liza udvarlója, az öreg Sztremov, a ki Pétervár legtekintélyesebb embereinek egyike volt, hivatala révén is ellenséges lábon állott Alexandrovics Alexejjel. Mindeme tekinteteknél fogva Anna nem akart elmenni, s erre a lemondására vonatkoztak Tverszkája herczegnő levelének egyes czélzásai. Most azonban Anna, abban a reményben, hogy Vronszkijval találkozhatik, mégis rászánta magát, hogy elmegy.

Anna hamarább érkezett Tverszkája herczegnőhöz, mint a többi vendégek.

Ugyanakkor, mikor ő belépett, érkezett oda Vronszkij kétfelé fésült szakállú, apród-ábrázatú inasa is. Megállt az ajtóban, s a sipkáját lekapva, előre bocsátotta őt. Anna megismerte, s csak ekkor jutott eszébe, hogy Vronszkij tegnap azt mondotta volt, hogy nem jön el. Alkalmasint erre vonatkozólag küldött most levelet.

A mint az előszobájában felső ruháját levetette, hallotta, a mint az inas, a ki az r-et is úgy ejtette ki, mint egy apród, így szólt: "A gróftól a herczegnőnek", és átnyújtotta a levelet.

Szerette volna megkérdezni tőle, hol a gazdája. Szeretett volna visszafordulni és levelet küldeni neki, hogy jöjjön el, vagy akár maga elmenni hozzá. De sem az egyiket, sem a másikat, sem a harmadikat nem tehette meg: már előre hallotta a megérkezését jelző harangszót, és Tverszkája herczegnő inasa, félig feléje fordulva már ott állott az ajtóban, és várta, hogy a belső szobákba lépjen.

- A herczegnő a kertben van, tüstént jelentik neki. Nem parancsol tán lefáradni a kertbe? - jelentette egy másik inas a másik szobában.

A határozatlanság és homályosság állapota itt is ugyanaz volt, mint otthon; sőt még rosszabb, mert semmit se lehetett tennie, nem lehetett Vronszkijval találkoznia, s mégis itt kellett maradnia, ebben az idegen és mostani hangulatával annyira ellentétes társaságban; de olyan öltözetben volt, a melyről tudta, hogy jól illik neki; nem volt egyedül, a léhaságnak megszokott ünnepélyes milieu-je vette körül, s könnyebben érezte magát, mint otthon; nem kellett tünődnie, hogy mitévő legyen. Magától ment minden. Mikor a talpig fehérbe öltözött s feléje közeledő Betszivel találkozott, a ki meglepte őt az elegáncziájával, Anna, mint mindig, rámosolygott. Tverszkája herczegnő Tuskevicscsel és egy leány-rokonával volt, a ki vidéki szüleinek nagy örömére az egész nyarat a hírneves herczegnőnél töltötte.

Annában nyilván volt valami különös, mert Betszi azonnal észrevette.

- Rosszúl aludtam, - felelt Anna, rápillantva az inasra, a ki szembe jött velük, s a ki, mint ő hitte, Vronszkij levelét hozta.

- Mennyire örülök, hogy eljött, - mondotta Betszi. - Elfáradtam s éppen most akartam egy csésze teát inni, míg azok eljönnek. Maguk pedig, - fordult oda Tuskevicshez, - Masával elmehetnének kipróbálni a croquet-ground-ot, ott, a hol lenyírták a pázsitot. Mi meg azalatt egy csésze tea mellett kedvünk szerint kitrécselhetjük magunkat, we'll have a cosy chat, nemde? - fordult oda Annához, s mosolyogva megszorította a kezét, a melyben a napernyőjét tartotta.

- Annál is inkább, mert nem maradhatok itt soká, föltétlenül el kell mennem az öreg Vrede-hez. Már száz esztendeje ígérem neki, - szólott Anna, a kire nézve a hazugság, mely pedig idegen volt a természetétől, nemcsak egyszerűvé és természetessé vált a társaságban, de még örömet is okozott neki. Hogy ezt, a mire egy pillanattal azelőtt nem is gondolt, miért mondta, azt sehogy' se tudta volna megmagyarázni. Ezt csak arra való tekintettel mondotta, hogy miután Vronszkij nem fog eljönni, gondoskodnia kell arról, hogy a szabadságát megőrizze és valahogyan megpróbálhasson vele találkozni. De hogy miért említette éppen az öreg Vrede kisasszonyt, a kihez éppen csak úgy kellett elmennie, mint sok máshoz, azt nem tudta megmagyarázni, pedig, mint később kiderült, a Vronszkijval való találkozás legravaszabb módozatain tünődve, ennél jobbat már nem is eszelhetett volna ki.

- Nem, én el nem eresztem semmi szín alatt, - felelt Betszi, figyelmesen Anna szeme közé nézve. - Igazán mondom, sértésnek venném, ha nem szeretném magát annyira. Valósággal, mintha csak attól tartana, hogy az én társaságom esetleg kompromittálhatná. Kérem a teát a kis fogadó-szobába, - mondotta hunyorgatva, mint azt az inassal való érintkezésben mindig szokta.

Kivette az inas kezéből a levelet és elolvasta.

- Alexej felültetett bennünket, - mondotta francziáúl, - azt írja, hogy nem jöhet el, - tette hozzá olyan egyszerű és természetes hangon, mintha soha esze ágába se jutott volna, hogy Vronszkijnek a croquet-en kívül esetleg valami más jelentősége is lehetne Annára nézve. Anna tisztában volt vele, hogy Betszi mindent tud, de mikor hallotta, hogy' beszél előtte Vronszkijról, egy pillanatra mindig meg volt győződve róla, hogy semmiről se tud semmit.

- Áá! - szólott Anna egykedvűen, mintha a dolog vajmi kevéssé érdekelné, és mosolyogva folytatta: - Ugyan már hogy' kompromittálhatna valakit az ön társasága?

Ez a szavakkal való játszás és a titkoknak elleplezése, mint minden asszonynak, Annának is különös gyönyörűséget szerzett. És nem a leplezgetés szükségessége, nem a czél, a melyért a leplezgetés történt, hanem maga a leplezgetés ténye volt az, a mi őt vonzotta.

- Én nem lehetek katholikusabb a pápánál, - mondotta. - Sztremov és Merkalova Liza - a társaság créme-jének a créme-jéhez tartoznak. Aztán meg ők mindenüvé be vannak fogadva, én meg - az én-t különösen hangsúlyozta, - sohase voltam szigorú és türelmetlen. Egyszerűen nem érek rá az ilyesmire.

- De nem, lehet, hogy tán nem akar Sztremovval találkozni? Ám a bizottságban hadd törjenek lándzsát Alexandrovics Alexejjel, - ez mi reánk nem tartozik. De a társaságban ez egyik legszeretetreméltóbb ember, a kit csak ösmerek, és szenvedélyes croquet-játékos. Majd meglássa. És mindamellett, hogy Lizával szemben a vén szerelmes nevetséges szerepét játszsza, érdemes látni, hogy' ki tud vergődni ebből a nevetséges helyzetből. Nagyon kedves. Stolcz Sappho-t nem ösmeri? Ez új, - egészen új tónus.

Betszi folyton beszélt, de ekközben Anna vídám és okos tekintetéből kiolvasta, hogy részben érti az ő fonák helyzetét és valamit forral az elméjében. Egy kis szalonban ültek mindaketten.

- No de írnom kell Alexejnek, - s Betszi leült az asztalhoz, írt néhány sort és borítékba tette. - Azt írom neki, hogy jöjjön el ebédre. Egyetlen egy asszony lesz nálam, férfiak nélkül. Olvassa át, elég nyomatékos-e? Bocsánat, egy pillanatra magára hagyom. Kérem, zárja csak le és küldje el, - szólt vissza az ajtóból, - nekem még intézkedni valóm van.

Anna minden habozás nélkül leült Betszi levelével az asztalhoz, s a nélkül, hogy elolvasta volna, odaírta az aljára: "Feltétlenűl találkoznom kell önnel. Jöjjön el Vrede kertjéhez. Hat órakor ott leszek." A levelet leragasztotta, s Betszi, mikor visszatért, az ő jelenlétében küldte el a levelet.

És csakugyan, a tea mellett, a melyet egy tálczásasztalon szolgáltak föl a hűvös kis fogadó-szobában, a cosy chat fejlődött ki a két asszony között, a minőt Tverszkája herczegnő a vendégek megérkezéséig kilátásba is helyezett. Sorra vették azokat, a kiket vártak, s végre Merkalova Lizán állapodott meg a szó.

- Nagyon kedves teremtés és nekem mindig rokonszenves volt, - jegyezte meg Anna.

- Szeretni is tartozik őt. Mindig csak magáról ábrándozik. Tegnap is, a verseny után odajött hozzám, és kétségbe volt esve, hogy nem találkozott magával. Azt mondja, hogy maga valóságos regényhősnő, s ha ő férfi volna, ezer badarságot követne el magáért. Sztremov erre azt mondja neki, hogy azt amúgy is megcselekszi.

- De mondja csak, kérem, én sohase tudtam megérteni, - szólott Anna rövid hallgatás után és olyan hangon, mely világosan elárulta, hogy ez nem akart üres kérdés lenni, hanem hogy valami, a mit kérdezni akart, még a kelleténél is fontosabb volt reá nézve. - Mondja csak, kérem, micsoda viszonyban van ő Kaluzsszkij herczeggel, az úgynevezett Miskával? Én csak ritkán találkoztam velük. Hogy' is áll az a dolog?

Betszi a szemeivel elmosolyodott és figyelmesen nézett Annára.

- Ez a legújabb divat, - mondotta. - Most valamennyien fölkapták ezt a divatot. Egyszerűen túlteszik magukat mindenen. Csakhogy persze nagy különbség van abban, ki hogy' teszi túl magát valamin.

- Jó, jó, de hát milyen viszonyban van Kaluzsszkijval?

Betszi váratlanúl vídáman és elfogúlatlanúl fölkaczagott, a mi vajmi ritkán esett meg vele.

- Ezzel ön Mjachkája herczegnő területét bitorolja. Ez egy enfant terrible-nek a kérdése, - és Betszi nyilván megpróbálta, de nem bírta magát visszatartani, s abban a ragadós kaczagásban tört ki, mely a ritkán nevető emberek sajátja. - Tőlük kell megkérdezni, - mondotta a kaczagás könnyein keresztül.

- Lám, maga nevet, - szólott Anna, a kire a kaczagás önkéntelenűl szintén átragadt, - de én azt soha nem tudtam megérteni. Nem értem a dologban a férj szerepét.

- A férj? Merkalova Lizának a férje viszi utána a plaidet, és mindenkor kész minden szolgálatra. De hogy azon túl mi van közöttük, azt senki sem akarja tudni. Tudja, a jó társaságban nem beszélnek, nem is gondolnak az öltözködés bizonyos részleteire. Így van ezzel is.

- Ott lesz a Rolandak ünnepén? - kérdezte Anna, hogy másra terelje a szót.

- Nem hiszem, - felelt Betszi és a nélkül, hogy ránézett volna a barátnőjére, óvatosan elkezdte az apró, áttetsző csészéket illatos teával megtölteni. Miután egy csészét odatolt Anna elé, elővett egy Pachitos-szivarkát s egy ezüst szopókába dugva, rágyujtott. - Lássa, én nagyon szerencsés helyzetben vagyok, - szólalt meg, s fogta a csészéjét, de most már nem nevetett. - Én értem magát és értem Lizát. Liza egyike azoknak a naiv lelkeknek, a kik, mint a gyermekek, nem tudják: mi a jó és mi a rossz. Akkor legalább, a mikor még nagyon fiatal volt, nem tudta. Most pedig tudja, hogy ez a tudatlanság jól illik hozzá. Lehet, hogy most már szándékosan adja a tudatlant, - mondotta Betszi fínom mosolylyal. - No, de azért mégis illik hozzá. Lássa, egy és ugyanazt a dolgot lehet tragikusan fölfogni, és gyötrelmet csinálni belőle, de lehet egyszerűen, sőt vidáman is venni. Lehet, hogy magában megvan a hajlandóság arra, hogy nagyon is tragikusan fogja föl a dolgokat.

- Hogy' szeretnék én másokat is úgy ösmerni, mint a hogy' magamat ösmerem, - szólott Anna komolyan és eltűnődve. - Rosszabb vagyok én másoknál, vagy jobb? Én azt hiszem, rosszabb.

- Enfant terrible, enfant terrible! - ismételte Betszi. - No, de itt vannak ők is.



XVIII.

Lépések zaja, s előbb egy férfi-, majd egy női hang és kaczagás hallatszott, mire beléptek a várva-várt vendégek: Stolcz Sappho s egy egészségtől duzzadó fiatal ember, Vaszjka nevű. Nyilvánvaló volt, hogy javára vált a nyers hússal, szarvasgombával és burgundival való táplálkozás. Vaszjka meghajtotta magát a hölgyek előtt, reájuk nézett, de csak egy pillanatig. Sappho után legott bement a fogadószobába, s itt is a nyomában maradt, mint ha csak oda lett volna kötve hozzá, s le nem vette róla csillogó szemeit, mintha csak meg akarta volna enni. Stolcz Sappho fekete szemű, szőke teremtés volt. Magossarkú félczipőben apró és bátortalan lépésekkel jött be, s erőteljesen, férfiasan kezet szorított a hölgyekkel.

Anna még egyetlen egyszer se találkozott volt evvel az új hírességgel, s meg volt lepetve a szépsége, öltözékének túlhajtottsága és modorának szabadossága által. A fején, részben saját, részben idegen, fínoman szőke hajából valóságos vérpadszerű építmény emelkedett, úgy hogy a feje nagyságra nézve hasonlatos volt formásan duzzadó és elől nagyon is kivágott kebléhez. Az előre törekvés pedig oly nagy volt benne, hogy térdének s lábai felső részének a körvonalai minden mozdúlatnál élesen lerajzolódtak s önkéntelenül is fölmerűlt az a kérdés, vajon hátúl hol végződik ebben a fölépített és imbolygó hegyben picziny és karcsú, s felül annyira meztelen, alúl és hátúl pedig annyira eltakart tulajdonképpeni teste.

Betszi sietett őt Annával megösmertetni.

- Képzeljék csak, kicsi híja, hogy el nem gázoltunk két katonát, - kezdte legott mesélni hunyorgatva, mosolyogva s behúzva a derekát, a melylyel az imént kissé nagyon is áthajolt volt az egyik oldalra. - Vaszjkával ültem a kocsiban... De hiszen még nem is ösmerik egymást. - S a nevét említvén, bemutatta a fiatalembert, s elpirúlva hangosan fölkaczagott a tévedésén, vagyis azon, hogy egy idegen előtt Vaszjkának nevezte őt. Vaszjka még egyszer meghajtotta magát Anna előtt, de nem szólt semmit. Odafordult Sapphohoz: - A fogadást elvesztette. Mi jöttünk előbb. Most csak szépen fizessen, - mondotta mosolyogva.

Sappho még vígabban nevetett.

- De csak nem most, - szólott.

- Mindegy, majd megkapom azután.

- Jó, jó. Jaj, igaz, - fordult oda egyszerre a ház asszonyához: - No, hiszen én jól csinálom... Egészen megfeledkeztem róla... Vendéget hoztam. Íme, itt van.

A váratlan fiatal vendég, a kit Sappho hozott magával s a kiről egészen megfeledkezett, mégis oly fontos vendég volt, hogy fiatalsága ellenére is mindkét hölgy fölkelt üdvözlésére.

A vendég Sapphonak egy új lovagja volt. Éppen úgy, mint Vaszjka, ő is mindig ott járt a sarkában.

Csakhamar Kaluzsszkij herczeg, Merkalova Liza és Sztremov is megérkeztek. Merkalova Liza sovány, barna nő volt, arcza keletiesen lomha jellegű, szemei, mint mindenki mondta, bájosak és talányosak. Sötét öltözetének a jellege (Anna ezt legott észrevette és méltányolta is), teljes összhangban volt szépségével. A mennyire erőteljes és duzzadó volt Sappho, annyira lágy és szétmállott volt Liza.

De Anna ízlése szerint Liza sokkal vonzóbb volt. Betszi azt mondotta róla Annának, hogy egy tudatlan gyermek modorát erőszakolta magára, de mikor Anna meglátta őt, úgy érezte, hogy ez nem igaz. Az igaz, hogy tudatlan és romlott, de azért kedves és hallgatag nő volt. Az is igaz, hogy a modora olyan volt, mint Sapphoé; neki is, mint Sapphonak, mintha csak hozzá lett volna varrva, ott volt a sarkában s majd fölfalta őt a szemeivel két udvarlója, az egyik fiatal, a másik öreg; de volt benne valami, a mi magasabban állott a környezeténél, megvolt benne az üvegdarabok közt a gyémánt valódi ragyogása. S ez a ragyogás áradt ki bájos és valósággal talányos szemeiből. Ezeknek a sötét karikákkal övezett szemeknek bágyadt s egyúttal szenvedélyes tekintete meglepte az embert teljes őszinteségével. A ki csak belenézett ezekbe a szemekbe, mindenkinek úgy tetszett, hogy tökéletesen kiismerte őt, és miután kiismerte, lehetetlen volt, hogy meg ne szeresse. Mikor Annát megpillantotta, hirtelen örömteljes mosolyra derült az arcza.

- Óh, mennyire örülök, hogy láthatom! - mondotta, odalépve hozzá. - Tegnap a versenyen éppen oda akartam menni önhöz, a mikor elment. Pedig éppen tegnap annyira szerettem volna önnel találkozni. Úgy-e, rettenetes volt? - tette hozzá, s olyan pillantással nézett Annára, mely úgy látszott, hogy egész lelkét föltárja.

- Bizony, nem is álmodtam, hogy ez annyira fölizgatja az embert, - mondotta Anna elpirulva.

Ekközben a társaság fölkerekedett, hogy lemenjen a kertbe.

- Én nem megyek, - szólott Liza mosolyogva és odaült Anna mellé. - Úgy-e, ön se megy? Ugyan micsoda élvezet az, croquet-et játszani!

- Én szeretem, - felelt Anna.

- De hát hogy' csinálja azt, hogy nem únja? Ha csak ránéz az ember önre, szinte földerül tőle. Ön él, én meg unatkozom.

- Hogy-hogy' unatkozik? Hiszen önök Pétervár legvídámabb társasága, - jegyezte meg Anna.

- Lehet, hogy azoknak, a kik nem a mi társaságunkhoz tartoznak, még unalmasabb; de nekünk, nekem bizony nem mulatságos, hanem rettentően, rettentően unalmas.

Sappho rágyujtott egy szivarkára s a két fiatal emberrel lement a kertbe. Betszi és Sztremov ott maradtak a tea-asztalnál.

- Micsoda unalom! - szólott Betszi. - Sappho azt mondja, hogy tegnap pompásan mulatott maguknál.

- Óh, hiszen olyan unalmas volt! - mondotta Merkalova Liza. - A verseny után valamennyien elmentünk hozzám. És mindig ugyanazok, mindig csak ugyanazok! Mindig egy és ugyanaz. Egész este a pamlagokon hemperegtünk. Hol van itt a mulatság? Én nem értem, hogy' csinálja azt, hogy nem unatkozik? - fordult oda megint Annához. - Csak rá kell önre nézni s az ember tüstént látja: ime egy asszony, a ki lehet boldog, lehet boldogtalan, de nem unatkozik soha. Tanítson meg rá, hogy' csinálja ezt?

- Sehogyan se csinálom, - felelt Anna, belepirulva ezekbe a tolakodó kérdésekbe.

- Lám, ez a legjobb módszer, - szólt bele a társalgásba Sztremov. Sztremov úgy ötven év körül lévő, őszbevegyűlt, de még egészen friss, rendkívül csúnya, de azért jellegzetes és okos arczú ember volt. Merkalova Liza a feleségének az unokahúga volt, s ő minden szabad idejét vele töltötte. Karenina Annával találkozván, ő, a ki hivatalos téren ellensége volt Alexandrovics Alexejnek, mint afféle okos és nagyvilági ember, iparkodott vele, ellenségének a feleségével, nagyon szeretetreméltó lenni. - Sehogyan se, - kapta föl fínoman elmosolyodva, - ez mindenesetre a legjobb módszer. - Már régóta mondom önnek, - fordult oda Merkalova Lizához, - ahhoz, hogy ne unatkozzék, az kell, hogy ne gondoljon arra, hogy unatkozik. Éppen úgy, a mint nem szabad attól tartani, hogy nem tud elaludni, ha fél az álmatlanságtól. Ugyanezt mondta az imént Arkágyevna Anna is.

- Nagyon örülnék, ha ezt mondtam volna, mert ez nemcsak okos, hanem igaz is, - szólott Anna mosolyogva.

- Nem, azt mondja meg, mért nem tud az ember elaludni és mért nem tud unatkozni?

- Hogy az ember aludni tudjon, dolgoznia kell, hogy mulathasson, ahhoz is dolgoznia kell.

- De hát ugyan mért dolgoznám én, mikor a munkámmal senkinek se használok? Tudatosan alakoskodni pedig nem tudok és nem is akarok.

- Maga igazán javíthatatlan, - szólt Sztremov, a nélkül, hogy ránézett volna, és megint Annához fordult.

Ritkán találkozván Annával, köznapiasságokon kívül semmit se tudott neki mondani, de ezeket a köznapiasságokat, például: hogy mikor költözik be Pétervárra, hogy Ivanovna Lidia grófnő mennyire szereti őt, olyan hangsúlyozással mondta, mely elárulta, hogy egész lelkéből azon van, hogy szeretetreméltó legyen hozzá és tiszteletet, sőt még ennél többet is mutasson iránta.

Bejött Tuskevics és jelentette, hogy az egész társaság várja a croquet-játékosokat.

- Ugyan ne menjen el, kérem, - szólott Merkalova Liza, mikor megtudta, hogy Anna menni készül. Sztremov is csatlakozott a kéréséhez.

- Nagyon is nagy az ellenét, - jegyezte meg, - ebből a társaságból az öreg Vredehez menni. Aztán meg ő neki csak a leszólásra fog alkalmat adni, míg itt egészen más és a leszólással homlokegyenest ellenkező, nemes érzelmeket ébreszt, - mondotta neki.

Anna egy pillanatig határozatlanúl tünődött. Ennek az okos embernek a hízelgő szavai, az a naiv és gyermekes rokonszenv, a melyet Merkalova Liza iránta tanusított, s ez az egész megszokott és nagyvilági környezet, - mindez oly könnyed volt, ő rá pedig oly nehéz sor várakozott, hogy egy pillanatig habozott, ne maradjon-e, s a megbeszélés súlyos pillanatát ne halaszsza-e későbbre? De eszébe jutván, hogy mi vár rá otthon, ha nem szánja rá magát semmire, rágondolván arra a szörnyű mozdulatra, mely még most, hogy csak rágondolt is, oly rettenetes volt neki, a mikor mindkét kezével a hajához kapott, elbúcsúzott a társaságtól és elment.



XIX.

Vronszkij, látszólag könnyelmű nagyvilági élete ellenére is, olyan ember volt, a ki gyűlölte a rendetlenséget. Már ifjúkorában, mikor még a hadapród-iskolában volt, megízlelte az önmegtagadásnak lealázó voltát, mikor egyszer megszorulván, pénzkölcsönért fordult valakihez, s azóta soha többé nem tette ki magát az ilyen helyzet kellemetlenségének.

Hogy a dolgait mindenkor rendben tarthassa, a körülményekhez képest gyakrabban vagy ritkábban, évente tán ötször magába vonult és tisztába hozta az ügyeit. Ezt ő leszámolásnak, vagy faire la lessive-nek nevezte.

Vronszkij, mikor a versenyt követő napon, jó későn fölébredt, a nélkül, hogy megberetválkozott és megfürdött volna, magára vette a hálóköntösét, s maga elé rakván az asztalra a pénzét, a számadásait, a levelezéseit, munkához látott. Petriczkij, tudván, hogy Vronszkij ilyenkor bosszús és ingerlékeny szokott lenni, mikor fölébredt s czimboráját az íróasztalnál megpillantotta, csöndesen felöltözött és elment, a nélkül, hogy megzavarta volna.

Minden ember, a ki a legapróbb részletekig ösmeri viszonyainak a ziláltságát, önkéntelenül azt hiszi, hogy e körülményeknek a ziláltsága és tisztázásuknak a nehézségei egyedül az ő személyes és véletlen sajátsága, és semmiképpen se tudja elképzelni, hogy másokat is a körülményeknek épp oly ziláltsága veszi körül, mint őt. Így látszott Vronszkijnak is. S nem minden benső büszkeség és alap nélkül azt gondolta, hogy mindenki más már rég belezavarodott volna és kénytelen lett volna rossz útra térni, ha oly súlyos viszonyok közt élt volna, mint ő. De Vronszkij érezte, hogy éppen most föltétlenül szükséges számot vetnie magával és tisztáznia helyzetét, nehogy ő is belezavarodjék.

Az első, a mihez Vronszkij, mint a legkönnyebbhez, hozzálátott, pénzbeli ügyei voltak. Miután apró betűivel egy levélpapirra leírt mindent, a mivel tartozik s a tételeket összeadta, úgy találta, hogy adósságai összesen tizenhétezer és pár száz rúblt tesznek ki, s a százasokat könnyebb áttekinthetőség kedvéért mellőzte. Összeolvasván a pénzét és átvizsgálván az utalvány-könyvét, úgy találta, hogy mindössze ezernyolczszáz rúblje marad, újesztendő előtt pedig már semmiféle bevételre nincs kilátása. Átolvasván az adósságok lajstromát, Vronszkij ezeket három csoportba sorozta, és még egyszer leírta. Az első csoportba tartoztak azok az adósságok, a melyeket azonnal ki kellett fizetni, vagy a melyek kiegyenlítésére a pénzt minden eshetőségre félre kellett tenni, hogy ha kérni találják, a rendezés pillanatnyi késedelmet se szenvedjen. Ezek a tartozások körülbelül négyezer rúblre rúgtak: ezerötszáz rúbl egy lóért, és kétezerötszáz rúbl jótállás fiatal czimborájáért, Venevszkijért, a kitől Vronszkij jelenlétében nyerte el ezt az összeget egy ösmert kártyás. Vronszkij akkor mindjárt le akarta tenni a pénzt, (akkor volt nála), de Venevszkij és Jasvin ragaszkodtak hozzá, hogy majd ők fizetnek, nem pedig Vronszkij, a ki nem is játszott. Ez mind nagyon szép volt, de Vronszkij tudta, hogy ebben a piszkos ügyben, a melyben ő csak annyiban vett részt, hogy szóval kezességet vállalt Venevszkijért, föltétlenűl készen kell tartania a kétezerötszáz rúblt, hogy bármikor odalökhesse annak a gazembernek, s ne legyen kénytelen vele többé semmiféle tárgyalásokba bocsátkozni. Így tehát erre az első és legfontosabb csoportra négyezer rúbl kellett neki. A második csoporthoz, nyolczezer rúbl értékben, a fontosabb adósságok tartoztak. Ezek voltak legnagyobbrészt a versenyistállóval kapcsolatos, a zab- és szénaszállítónak, a jockeynek, a szíjgyártónak stb. járó tartozások. Ezekre a tartozásokra is félre kellett tennie vagy kétezer rúblt, hogy teljesen nyugodt lehessen. A tartozások utolsó csoportja - boltokban, a fogadóban, a szabónál - olyan volt, mely nem sok gondot okozott neki. A folyó-kiadásokra körülbelül hatezer rúblra lett volna szükség, de csak ezernyolczszáz állott rendelkezésére. Egy olyan embernél, a kinek a jövedelme százezer rúblre rúgott, mint a mennyire Vronszkijt általában becsülték, az ilyen adósságoknak látszólag nem lett volna szabad nehézségeket okozniok; a dolog azonban úgy állt, hogy neki korántsem volt százezer rúbl jövedelme. Óriási apai vagyona, mely egymaga kétszázezer rúbl évi jövedelmet hozott, nem volt szétosztva a testvérek között. Akkor, mikor a legidősebb testvér nyakig úszván az adósságban, nőül vette Csirkova Varja herczegnőt, egy dekabristának minden vagyon nélkül szűkölködő leányát, Alexej a legidősebb bátyja javára az apai vagyon minden jövedelméről lemondott s csak évi huszonötezer rúblt kötött ki magának. Alexej akkoriban azt mondotta a bátyjának, hogy ez a pénz elég lesz neki addig, a míg meg nem nősül, a mi alkalmasint sohase fog bekövetkezni. S a bátyjának, a ki egyik legdrágább ezrednek volt a parancsnoka s éppen akkor nősült meg, lehetetlen volt ezt az ajánlatot el nem fogadnia. Az anyja, a kinek külön vagyona is volt, a kikötött huszonötezer rúblen kívül évente még húszezret adott Alexejnek, a ki ezt mind elköltötte. Az utóbbi időben az anyja, a ki szerelmi viszonya és Moszkvából való elköltözése miatt meghasonlott vele, nem küldött többé pénzt neki. Ennek következtében Vronszkij, a ki megszokta a negyvenötezer rúbles életet, s ebben az évben csak huszonötezret kapott, most a legnagyobb zavarban volt. Az anyjától nem kérhetett pénzt, hogy ebből a zavarból kikászolódjék. Utolsó levelében, melyet előtte való este kapott tőle, különösen fölháborította őt az, hogy czélzások voltak benne arra, hogy ő, az anyja kész volt őt támogatni abból a czélból, hogy a nagyvilágban és a szolgálatban való előmenetelét elősegítse, de nem azért, hogy olyan életet éljen, melyen az egész jó társaság csak megbotránkozott. Anyjának az a terve, hogy őt megvásárolja, vérig sértette őt, minek következtében csak még jobban elhidegült iránta. Viszont régebben tett nagylelkű ajánlatát sem vonhatta vissza, bárha érezte is most, homályosan sejtvén Kareninával való viszonyának egynémely eshetőségeit, hogy könnyelmű volt, a mikor azt a nagylelkű ajánlatot tette, s hogy neki, még nőtlen állapotban is szüksége volna az egész százezer rúblnyi jövedelemre. De a visszavonúlás ki volt zárva. Csak bátyjának a feleségére kellett gondolnia s arra, mint hozta emlékezetébe ez a kedves és remek Varja minden kínálkozó alkalommal, mennyire nem feledkezett meg a nagylelkűségéről s azt teljes mértékben méltányolja is, tüstént belátta annak a lehetetlenségét, hogy adott szavát visszavegye. Ez épp oly lehetetlen volna, mint megverni, meglopni vagy meghazudtolni egy asszonyt. Mindössze csak egy volt lehetséges és szükséges, a mire Vronszkij minden habozás nélkül rá is szánta magát: uzsorástól venni föl pénzt, vagy tízezer rúblt, a minek nem lehet semmi akadálya, általában megnyirbálni a kiadásait és eladni a versenylovait. A mint ezt elhatározta, legott levelet írt Rolandaknak, a ki nem egyszer küldött volt már hozzá azzal az ajánlattal, hogy megvásárolja a lovait. Azután elküldött a jockey-jáért s az uzsorásért, és szétosztotta a pénzét, a melylyel rendelkezett, az egyes számlák között. Miután ezzel végzett, egy hideg és éles levelet írt az anyjának. Azután előszedvén a tárczájából Annának három levelét, elolvasta, majd elégette azokat, s eszébe jutván tegnap vele folytatott beszélgetése, mélyen elgondolkozott.



XX.

Vronszkijnak annyiban különösen szerencsés volt az élete, hogy volt egy szabály-gyűjteménye, mely minden kétséget kizárólag előírta, mit kell és mit nem kell tennie. A szabályoknak ez a gyűjteménye az élet körülményeinek csak nagyon szűk körét ölelte fel, de viszont ezek a szabályok minden kétséget kizáróak voltak, és Vronszkij, a ki sohase lépte át ennek a körnek a határait, soha egy pillanatig sem habozott annak a teljesítésében, a mit tennie kellett. Ezek a szabályok a leghatározottabban megállapították: hogy a kártyásnak fizetni kell, a szabónak ellenben nem; hogy a férfiaknak nem kell hazudni, de a nőknek lehet; hogy senkit se szabad megcsalni, de a férjet lehet; hogy a sérelmet nem szabad megbocsátani, de sérteni lehet, stb. Mindezek a szabályok lehettek bár oktalanok és nem szépek, de azért minden kétséget kizárók voltak, s Vronszkij, mikor ezeket megtartotta, nyugodt volt és úgy érezte, hogy teljes joggal fennen hordhatja a fejét. Csak a legutóbbi időben, Annával való viszonya idején, kezdte érezni Vronszkij, hogy szabályainak a gyűjteménye nem ölelte fel teljesen az összes körülményeket, s a jövőben olyan nehézségek és kétségek merűltek föl, a melyekre nézve Vronszkij már nem találta meg ezekben a vezető fonalat.

Annához és az urához való mostani viszonya roppant egyszerűnek és világosnak látszott előtte. Világos volt és pontosan körül volt írva azokban a szabályokban, a melyekhez tartotta magát.

Anna tisztességes asszony volt, a ki megajándékozta a szerelmével, ő pedig szerette, s éppen azért Anna olyan nő volt a szemeiben, a ki épp oly tiszteletreméltó, mintha csak törvényes felesége lett volna. Készebb lett volna levágatni a kezét, semhogy akár csak egy szóval vagy czélzással megsértse őt, vagy ne tanusítsa iránta azt a tiszteletet, a melyre minden asszony teljes joggal számíthat.

A társasághoz való viszonya is egészen tiszta volt. Mindenki tudhatta, sejthette a dolgot, de senki se merészkedhetett beszélni is róla. Ellenkező esetben ő legott kész volt rákényszeríteni az illetőt, hogy hallgasson, és annak az asszonynak, a kit ő szeretett, nem létező becsületét tiszteletben tartsa.

Legvilágosabb volt a férjhez való viszonya. Attól a percztől kezdve, hogy Anna Vronszkijba beleszeretett, Vronszkij hozzá való jogát elvitázhatatlannak tartotta. A férj csak fölösleges és zavaró személyiséggé lett. Annyi kétségtelen, hogy szánalmas helyzetbe került, de ki tehet róla? Az egyetlen, a mihez a férjnek joga volt, az, hogy fegyverrel a kezében kérjen elégtételt, a mire Vronszkij az első pillanattól kezdve készen állott.

De az utóbbi időben új, benső viszonyok merültek föl kettőjük közt, a melyek Vronszkijt megrémítették a határozatlanságukkal. Csak tegnap jelentette ki előtte Anna, hogy áldott állapotban van. És Vronszkij érezte, hogy ez a hír és az, a mit Anna tőle várt, valami olyan lépést kívánt, a mi nem volt teljesen meghatározva a szabályoknak abban a codexében, a melyhez ő az életben tartotta magát. És csakugyan, annyira készületlenül találta őt a dolog, hogy az első pillanatban, mikor Anna az állapotát közölte vele, a szíve azt súgta neki, hogy követelje tőle a férjének az elhagyását. Ezt meg is mondta neki, de most, hogy kissé megfontolta, tisztán látta, hogy jobb volna a dolgot e nélkül eligazítani, viszont azonban, a mint ezen tünődött, mégis félt, nem volna-e helytelen a dolog.

"Ha azt mondtam neki, hogy hagyja el az urát, ez annyit tesz, hogy legyen az enyém: de vajon kész vagyok-e én erre? Hogy' vigyem őt magammal most, a mikor nincs pénzem? Tegyük föl, hogy ezt még eligazíthatom... De hogy' vigyem el őt, mikor tényleges szolgálatban vagyok? Ha pedig ezt mondtam neki, el is kell rá készülve lennem, vagyis kell pénzemnek lenni, s le kell a rangomról mondanom."

És csak tünődött tovább. Az a kérdés, vajon lemondjon-e a rangjáról vagy sem, rávezette életének egy másik, titkos, egyedül ő előtte ösmert, s bár titkon ápolt, de tán legislegfontosabb érdekére.

A becsvágy, gyermek- és ifjúkorának régi ábrándja volt, a melyet még saját maga előtt sem ösmert be, de a mely mégis annyira erős volt benne, hogy most is ez a szenvedély viaskodott a szerelmével. Első lépései a nagyvilágban s a szolgálatban szerencsések voltak, de most két esztendővel ezelőtt nagy hibát követett el: hogy teljes függetlenségét kimutassa és emelkedhessék, visszautasított egy neki fölajánlott állást, azt remélvén, hogy ez a visszautasítás rendkívül emelni fogja az értékét; de kisült, hogy nagyon is nagyot mert, s így mellőzték őt; s akarva nem-akarva, független állást biztosítván magának, békében viselte az állapotát, s igen finoman és okosan úgy viselkedett, mintha senkire se bosszankodnék, mintha nem érezné magát sértve, s csak azt az egyet óhajtaná, hogy hagyják őt békében, mert nagyon pompásan érzi magát. Érezte, hogy egy olyan embernek ez a teljesen független állapota, a ki mindent tehetne, de semmit sem akar, immár kezd kissé összefolyni, s hogy sokan vannak, a kik kezdik hinni, mintha nem is volna képes semmi egyébre, mint hogy tisztességes és jó fiú legyen. Kareninához való viszonya, mely oly nagy port vert föl s annyira magára vonta a közfigyelmet, egyidőre megnyugtatta benne a becsvágy rágódó férgét, de egy héttel ezelőtt ez a féreg újúlt erővel, új életre ébredt. Egy körből, egy társaságból való gyermekkori pajtása, s a hadapród-iskolában is iskolatársa, Szerpuhovszkij, a ki vele együtt végzett, a ki az iskolában s a testgyakorlásban, csínytevésben és a becsvágy ábrándjaiban is vetélytársa volt, a napokban tért vissza Közép-Ázsiából, s egy kitüntetést is kapott, a melyet nagyon ritkán szoktak adni ilyen fiatal tábornoknak.

Alig hogy megérkezett Pétervárra, mint valami újonnan feltűnt elsőrendű csillagról kezdtek róla beszélni. Vronszkij kortársa és kenyeres-pajtása létére ő már tábornok volt, s olyan alkalmazás várt rá, a melyben a kormányügyek menetére is befolyása lehetett, Vronszkij pedig, bár független és fényes, nemkülönben egy elragadó asszony által szeretett ember, de azért mégis csak százados volt, a kire teljesen ráhagyták, hogy legyen oly független, a milyen csak akar. "Én természetesen nem irígylem és nem is irígyelhetem Szerpuhovszkijt; de az ő emelkedése arra tanít engem, hogy az embernek ki kell várni az idejét, s akkor az olyan embernek, mint én, hamarosan készen van az előmenetele. Három esztendővel ezelőtt még ugyanott volt, a hol én. Ha lemondok a rangomról, akkor fölégetem magam mögött a hajókat. Ha szolgálatban maradok, nem veszítek semmit. Anna maga mondta, hogy nem akar a helyzetén változtatni. Én pedig, addig, a míg ő szeret, nem irígyelhetem Szerpuhovszkijt." S lassan, a bajszát pödörgetve, fölkelt az asztaltól s föl s alá kezdett járni a szobában. A szemei különös fénynyel ragyogtak, s azt a határozott, nyugodt és örömteljes hangulatot kezdte érezni, mely mindannyiszor erőt vett rajta, valahányszor sikerült a helyzetét tisztáznia. Épp úgy, mint az iménti számadásoknál, most is minden tiszta és világos volt előtte. Megberetválkozott, hideg fürdőt vett, felöltözött és elment.



XXI.

- Éppen meg akartalak nézni. Ma nagyon soká tartott a "tisztálkodás"-od, - mondotta Petriczkij. - Nos hát, elvégezted?

- El, - felelt Vronszkij, csak a szemeivel mosolyogva, s oly óvatosan pödörgette a bajusza végét, mintha azt a rendet, a melybe ügyeit hozta, minden nagyon is merész és gyors mozdulat megzavarhatná.

- Te mindig úgy érzed magadat ez után, mintha megfürödtél volna, - mondotta Petriczkij. - Griczkijtől jövök (így hívták az ezredparancsnokot), várnak.

Vronszkij, a nélkül, hogy felelt volna, ránézett a bajtársára s egészen másra gondolt.

- Tán zene van nála? - szólott, a mint a polka és keringő ösmert trombitahangjaira fülelt. - Miféle ünnepély van ma?

- Megjött Szerpuhovszkij.

- Áá! - mondotta Vronszkij, - nem is tudtam.

Szemeinek a mosolya még csillogóbbá lett.

Miután egyszer eldöntötte magában, hogy boldog a szerelmében, a melynek egész becsvágyát föláldozta, - legalább is magára vállalta ezt a szerepet, - Vronszkij többé sem irígységet nem érezhetett Szerpuhovszkij iránt, sem boszúságot azért, hogy az ezredhez megjövén, nem ő hozzá jött legelőször. Szerpuhovszkij jó czimbora volt, s ő csak örült neki.

- De nagyon örülök.

Demin ezredparancsnok egy nagy, urasági házban lakott. A tágas, alsó erkélyen volt együtt az egész társaság. Az első, a mi az udvaron Vronszkijnak a szemébe ötlött, a zubbonyos énekesek voltak, a kik egy hordó pálinka körül csoportosultak, továbbá az ezredparancsnok derűlt és vídám alakja, a kit tisztek egész serege vett körül; kilépve az erkély első lépcsőfokára, harsogva túlkiáltotta a zenét, mely valami Offenbach-féle négyest játszott, parancsolt valamit, és buzgón integetett a kissé félrébb álló katonáknak. Egy csapat katona, egy őrmester és néhány altiszt, Vronszkijval érkeztek oda az erkélyhez. Az asztalhoz visszatérve, az ezred-parancsnok megint kilépett az erkélyre és pohárral a kezében felköszöntőt mondott: "A mi volt bajtársunk, a hős herczeg Szerpuhovszkij tábornok egészségére. Hurrá!"

Az ezredparancsnok után, pohárral a kezében s mosolyogva, megjelent Szerpuhovszkij is.

- Te folyton fiatalodol, Bondarenko, - fordúlt oda egy közvetlenül előtte álló, fiatalos külsejü, pirosarczú, két kapitulácziós őrmesterhez.

Vronszkij három év óta nem látta Szerpuhovszkijt. Azóta, szakállat eresztvén, megférfiasodott, de azért még mindig olyan délczeg legény volt, a ki nem annyira a szépségével, mint arczának és termetének fínomságával és előkelőségével lepte meg az embert. Az egyetlen változás, a mit Vronszkij rajta észrevett, az a csöndes és állandó sugárzás volt, mely az olyan emberek arczán szokott meghonosodni, a kiknek sikereik vannak, s a kik meg vannak róla győződve, hogy sikereiket mindenki elösmeri. Vronszkij ösmerte ezt a súgárzást s legott észre is vette rajta.

Szerpuhovszkij a lépcsőn lejövet megpillantotta Vronszkijt. Az öröm mosolya derítette föl az arczát. Fölülről a fejével intett felé, fölemelte a poharát, üdvözölvén Vronszkijt, s evvel a mozdulattal jelezte, hogy lehetetlen nem az őrmesterhez mennie előbb, a ki kihúzta magát s már csókra csucsorította volt az ajkait.

- No, itt van ő is! - kiáltott föl az ezredparancsnok. - De Jasvin azt mondta, hogy rossz kedvű vagy.

Szerpuhovszkij megcsókolta a derék őrmester nedves és friss ajkait, s kendőjével letörölvén a száját, oda ment Vronszkijhoz.

- Jaj, beh örülök! - mondotta, kezet szorítva vele és félrehúzta őt.

- Legyen gondod rájuk! - kiáltott oda az ezredparancsnok Jasvinnak, Vronszkijra mutatva és lement a katonák közé.

- Mért nem voltál tegnap a versenyen? Azt hittem, találkozom majd veled, - szólott Vronszkij, Szerpuhovszkijra pillantva.

- Ott voltam, de későn jöttem. Bocsáss meg, - tette hozzá a segédtisztjéhez fordulva: - kérlek, osztasd szét ezt az én nevemben, a mennyi egy-egy emberre esik.

Evvel nagy pirulva szaporán két százas bankót vett elő a tárczájából.

- Vronszkij! Nem eszel, nem iszol semmit? - kérdezte Jasvin. - Hé, adjatok enni a grófnak! Nesze, igyál.

Az ezredparancsnoknál jó sokáig eltartott a lakmározás.

Rendkívül sokat ittak. Szerpuhovszkijt folyton emelgették s szinte dobálóztak vele. Azután az ezredparancsnokra került a sor. Később az énekesnő előtt maga az ezredparancsnok is tánczra perdült Petriczkijvel. Majd valamelyest elgyöngülve, leült az udvaron egy padra s elkezdte Jasvin előtt Oroszországnak Poroszországgal szemben, különösen a lovassági roham terén való fölényét bizonyítgatni, mire a dorbézolás egy pillanatra fönnakadt. Szerpuhovszkij bement a házba az öltöző szobába, hogy megmossa a kezét s ott találta Vronszkijt, a ki vízzel locsolgatta magát. Levetette a kabátját és szőrrel elborított nyakát a mosdó csapja alá tartva, kezeivel dörzsölte a nyakát meg a fejét. Elvégezvén a mosakodást, Vronszkij oda ült Szerpuhovszkij mellé. Ott ültek egymás mellett a pamlagon s mindkettőjükre nézve rendkívül érdekes beszélgetés fejlődött ki köztük.

- Én a feleségem révén mindig tudtam rólad mindent, - mondotta Szerpuhovszkij. - Örülök, hogy olyan gyakran találkoztatok.

- Ő jó barátságban van Varjával és Péterváron ez az egyedüli két nő, a kikkel szeretek együtt lenni, - felelt Vronszkij mosolyogva. Azon mosolygott, hogy előre látta a thémát, a melyre a beszéd terelődni fog, s ez kellemes volt neki.

- Az egyedüliek? - kérdezte Szerpuhovszkij mosolyogva.

- Én is tudtam rólad, de nem a feleséged útján, - szólott Vronszkij szigoru arczkifejezésével szinte visszautasítván ezt a czélzást. - Nagyon örültem a sikerednek, de éppenséggel nem voltam meglepetve. Én még többet vártam.

Szerpuhovszkij elmosolyodott. Őt nyilván kellemesen érintette ez a róla táplált vélemény, s ezt nem is tartotta szükségesnek titkolni.

- Én, ellenkezőleg, nyíltan bevallom, kevesebbet vártam. De azért örülök, nagyon örülök. Én becsvágyó vagyok, ez a gyöngeségem, s azt be is ösmerem.

- Lehet, hogy nem ösmernéd be, ha nem volnának sikereid, - mondotta Vronszkij.

- Nem hiszem, - felelt megint mosolyogva Szerpuhovszkij. - Nem mondom, hogy nem volna érdemes élni e nélkül, de mindenesetre unalmas volna. Természetesen nem zárom ki, hogy tévedek, de nekem úgy tetszik, hogy vannak némi tehetségeim a tevékenységnek abban a körében, a melyet választottam, s hogy az én kezeimben a hatalom, legyen az bármily természetű is, ha lesz, minden esetre jobb helyen lesz, mint sok másnál, a kiket ösmerek, - mondotta Szerpuhovszkij, a siker súgárzó öntudatával. - S éppen azért, minél közelebb jutok ehhez, annál inkább meg vagyok elégedve.

- Lehet, hogy ez nálad így van, de nem mindenkinél. Én is így gondolkoztam, és íme élek, és úgy találom, hogy nem érdemes csak ezért élni, - felelt Vronszkij.

- No tessék! no tessék! - szólott Szerpuhovszkij mosolyogva. - Már említettem, hogy hallottam rólad, s a visszautasításodról... Természetes, hogy igazat adtam neked. De mindennek megvan a módja. És én úgy vélem, hogy maga a lépés, a mit tettél, helyes volt, de nem úgy tetted, a mint kellett volna.

- A mi megtörtént, az megtörtént; s te jól tudod, hogy én soha se tagadom meg azt, a mit tettem. Aztán meg, pompásan érzem így magamat.

- Pompásan ám, - egy ideig. De azért nem fogod beérni evvel. A bátyádnak ezt nem mondanám. Ő épp oly kedves gyermek, mint ez a mi házigazdánk. Ott van ni! - tette hozzá, a "hurrá" kiáltásokra figyelve, - ő is jókedvű, de ez nem az, a mi téged kielégíthet.

- Nem is mondom, hogy kielégíthet.

- De nem csak az. Az ilyen emberekre, mint te, szükség van.

- Kinek?

- Kinek? A társaságnak - Oroszországnak. Oroszországnak szüksége van emberekre, szüksége van pártra, mert különben pokolra jut minden.

- Hogy' érted ezt? Tán Bertenyev pártjára czélzasz, az orosz communisták ellen?

- Nem, - szólott Szerpuhovszkij az a fölött való bosszúságtól összeránczolt szemöldökkel, hogy őt ilyen ostobasággal gyanusítják. - Tout ça est une blague. Ez mindig így volt és így lesz. Communisták egyáltaljában nincsenek is. De az ármány embereinek mindig szükségük volt rá, hogy valami ártalmas és veszedelmes pártot kieszeljenek. Ez régi dolog. Nem, szükség van az olyan független emberek pártjának a hatalmára, a milyenek mi vagyunk.

- Ugyan minek? - Vronszkij megnevezett néhány hatalommal rendelkező embert. - Hát ezek az emberek mért nem függetlenek?

- Csakis azért, mert születésüktől kezdve nincs vagy nem volt meg a vagyoni függetlenségük és mert nem állottak elég közel a naphoz, a mely alatt mi születtünk. Őket vagy pénzzel, vagy hízelgéssel, de meg lehet vesztegetni. S hogy őket összetarthassa az ember, előbb valami irányt kell a számukra kieszelni. És rendesen valami olyan eszme vagy irány szolgálatában állanak, a melyben maguk se hisznek, s a mely csak rosszra vezet; s az egész irány csak eszköz arra, hogy kincstári épületekben lakhassanak és ennyi meg ennyi fizetést húzhassanak. Cela n'est pas plus fin que ça, a mint az ember bele néz a kártyáikba. Lehet, hogy én rosszabb, ostobább vagyok, mint ők, bár azt, hogy mért volnék rosszabb, nem látom be. De nekem és neked mindenesetre van egy lényeges előnyünk, az, hogy bennünket nehezebb megvásárolni. És ilyenekre most inkább szükség van, mint valaha.

Vronszkij mindezt figyelemmel hallgatta, de őt nem annyira a szavak tartalma, mint inkább azoknak Szerpuhovszkij viszonyaira való vonatkozása foglalkoztatta, a ki azt hitte, hogy már harczban áll a hatalommal, s a kinek ezen a világon már meg voltak a maga rokon- és ellenszenvei, míg ő reá, Vronszkijra nézve, a szolgálatban csak századának érdekei léteztek. Vronszkij azt is megértette, hogy mily erős lehetett Szerpuhovszkij az ő kétségtelen megfontoló képességével, fölfogásával, eszével és a szó adományával, mely oly ritka azokban a körökben, a melyekben ő élt. És bármennyire bántotta is a lelkiismeretét, mégis irigyelte őt.

- És mégis, bennem ehhez egy nagy dolog hiányzik, - felelt Vronszkij: - hiányzik bennem a vágy a hatalomra. Megvolt ugyan ez is, de most vége.

- Bocsáss meg, de ez nem áll, - jegyezte meg Szerpuhovszkij mosolyogva.

- De bizony áll, áll bizony!... persze csak most, hogy őszinte legyek, - tette hozzá Vronszkij.

- Áll, most, ez már más; csakhogy ez a most nem fog örökké tartani.

- Lehet, - felelt Vronszkij.

- Te azt mondod, lehet, - folytatta Szerpuhovszkij, mintha csak kitalálta volna a gondolatát, - én meg azt mondom neked, hogy biztos. És éppen ezért akartam veled találkozni. Te úgy cselekedtél, a mint kellett. Ezt én teljesen értem, de csökönyösködnöd azért még sem szabad. És csak carte blanche-t kérek tőled. Én nem akarlak téged pártfogolni... Ámbár mért ne pártfogolhatnálak? - hiszen te is annyiszor pártfogoltál engem! Remélem, hogy a mi barátságunk fölötte áll ennek. Úgy ám, - mondotta nőies szelídséggel mosolyogva rá. - Adj nekem carte blanche-t, lépj ki az ezredből és én észrevétlenül fölemellek.

- De hát, értsd meg, hogy nekem semmi se kell, - mondotta Vronszkij, - csak az, hogy maradjon minden úgy, a mint van.

Szerpuhovszkij fölkelt és oda állt elébe.

- Te azt mondtad, hogy maradjon minden úgy, a mint van. Én értem, hogy ez mit tesz. De hallgass ide: mi kartársak vagyunk, lehet, hogy te több asszonyt ismertél, mint én. - Szerpuhovszkij mosolya és mozdulatai mutatták, hogy Vronszkijnak semmitől se kell tartania, s hogy gyöngéden és óvatosan fogja a beteg pontot érinteni. - De én nős ember vagyok, és hidd el, ha a magad feleségét, (a mint valaki írta), a kit szeretsz, megösmered, evvel jobban megösmered az összes asszonyokat, mint ha ezrivel ösmernéd őket.

- Tüstént jövünk! - kiáltott oda Vronszkij egy tiszttársának, a ki bepillantott a szobába és az ezredparancsnokhoz hívta őket.

Vronszkij most szerette volna végig hallgatni Szerpuhovszkijt, mert kíváncsi volt rá, vajon mit fog mondani.

- Íme, halljad az én véleményemet. Az asszonyok - legfőbb akadályai az ember tevékenységének. Nehéz szeretni egy asszonyt, s a mellett tenni is valamit. Arra, hogy az ember kényelmesen és akadálytalanul szerethessen, csak egy mód van, s ez - a házasság. Hogy' is, hogy' is mondjam csak meg neked, a mit gondolok, - mondotta Szerpuhovszkij, a ki szerette a hasonlatokat, - megállj csak, megállj! Valamint hogy az ember egy terhet vinni és a kezeivel még egyebet is tenni csak úgy tudhat, ha az a teher a hátára van erősítve, - így van a házassággal is. Ezt én éreztem, a mikor megházasodtam. Egyszerre fölszabadúltak a kezeim. De ha az ember házasságon kívül akarja maga után vonszolni ezt a terhet, annyira tele lesznek a kezei, hogy semmi mást nem tehet velük. Nézd meg Mazankov-ot, Krupov-ot. Eljátszották előmenetelüket, asszonyok miatt.

- De milyen asszonyok miatt! - jegyezte meg Vronszkij, eszébe jutván az a franczia leány és az a színésznő, a kikkel az említett uraknak viszonyuk volt.

- Annál rosszabb, minél kiválóbb az illető asszonynak a helyzete a társadalomban, annál rosszabb. Az tökéletesen mindegy, annál is inkább, mert itt már nemcsak arról van szó, hogy vonszolni a terhet, hanem még hozzá, másnak a kezeiből kiragadni.

- Te soha se szerettél, - szólott Vronszkij halkan, s maga elé bámulván, Annára gondolt.

- Lehet. De ne felejtsd el, a mit mondtam. És még azt sem, hogy: az asszonyok mind anyagiasabbak a férfiaknál. Mi valami nagy dolgot csinálunk a szerelemből, ők pedig mindig terre-à-terre.

- Tüstént, tüstént! - fordúlt oda a belépő inashoz. De az inas nem azért jött, hogy hívja őket, mint ő gondolta. Levelet hozott Vronszkijnak.

- Tverszkája herczegnő inasa hozta.

Vronszkij fölszakította a levelet és szinte kijött a sodrából.

- Megfájdúlt a fejem, elmegyek haza, - mondotta Szerpuhovszkijnak.

- Akkor Isten veled. Nos hát, adsz carte blanche-t?

- Majd még beszélünk róla, hiszen csak megtalállak valahol Péterváron.



XXII.

Már hat óra volt s így Vronszkij, hogy idejében oda érhessen s hogy ne kelljen a saját lovain mennie, a melyeket mindenki ösmert, beleült Jasvin bérkocsijába s megparancsolta a kocsisnak, hogy a lehető legsebesebben hajtson. Az ócska, négyüléses bérkocsi rendkívül tágas volt. Beleült egyik szögletébe, kinyújtotta a lábait az első ülésre és elgondolkozott.

Annak az áttekinthetőségnek a homályos öntudata, a melyet az ügyeibe hozott, Szerpuhovszkij barátságának és hízelgésének zavaros emléke, a ki őt szükséges embernek mondotta, s a mi a fő, a küszöbön álló találkozás izgalma - mindez az élet örömteljes érzésének általános benyomásává egyesült benne. Ez az érzés annyira erős volt, hogy önkéntelenűl elmosolyodott. Leeresztette a lábait, rátette egyiket a másiknak a térdére, s megtapogatta egyik ikráját, a mely tegnapi esése alkalmával kissé megrándúlt, és hátradőlve, több ízben teli tüdővel föllélekzett.

"Jól van, nagyon jól van!" - mondotta magának. Az előtt is nem egyszer ébredt testének örömteljes öntudatára, de soha sem szerette magát, a testét annyira, mint most. Jól esett neki erős lábában azt a gyönge fájdalmat éreznie, jól esett lélekzés közben tágúló mellének izomjátékát tapasztalnia. Ugyanaz a derűlt és hűvös augusztusi nap, mely oly vígasztalan hatással volt Annára, őt izgatóan megélénkítette, s fölfrissítette a mosakodástól kimerűlt arczát és nyakát. Bajúszának brillantine-szaga különösen kellemesnek tűnt föl neki ebben a friss levegőben. Mindaz, a mit a kocsi ablakából látott, minden, a mi őt ebben a tiszta és hűvös levegőben, a napnyugtának ebben a sápadt világításában körülvette, épp oly friss, derült és erőteljes volt, mint ő maga; s a lenyugvó nap sugaraiban csillogó háztetők, meg a kerítések és házak éles körvonalai, az olykor-olykor útjába tévedt gyalogosok és kocsik formája, a fák és a rétek mozdúlatlan zöldje, a krumpliföldek szabályos metszésű barázdái, a házak, a fák, a cserjék, sőt a krumplibarázdák ferde árnyékai, - mind oly szép volt, mint egy csak az imént befejezett és befirniszezett csinos tájkép.

- Gyerünk, gyerünk! - szólt oda a kocsisnak, az ablakon kihajolva, s egy három rúblest szedvén elő a tárczájából, oda nyujtotta neki. A kocsis a legelső lámpásnál megtapogatta, a mit kapott, fölhangzott az ostor pattogása, s a kocsi sebesen gördült tova a síma országúton...

"Semmi, ezen a boldogságon kívül semmi se kell nekem, - gondolta magában, miközben a csengetyűnek a kocsi két ablaka közt levő csontgombjára bámult, s maga elé képzelte Annát, úgy, a mint utolsó alkalommal látta. - S minél inkább múlik az idő, annál jobban szeretem őt. De itt van már a Vrede-nyaraló kertje. Vajon hol van ő? Hol? Hogy' akadok rá? Vajon miért tűzte ki a találkát éppen ide, s mért írt a Betszi levelében?" - mindez csak most jutott eszébe; de nem igen volt már ideje a tűnődésre. Mielőtt a fasorhoz ért volna, megállította a kocsit, s kinyitván az ajtót, menetközben kiugrott a hintóból, s bement a fasorba, mely a ház felé vezetett. A fasorban nem volt senki; de jobbra tekintvén, egyszerre megpillantotta őt. Fátyol borította az arczát, de ő azért örömteljes pillantásával legott felösmerte járásának sajátszerű imbolygását, vállainak a hajlását és fejtartását, s egyszeriben, mintha villamos szikra járta volna át egész testét. Lábainak ruganyos mozdulataitól kezdve, mélyen lélekző tüdejének könnyed tágulásáig újúlt erővel kezdte érezni önmagát, s valami úgy csiklandozta az ajkait.

Mikor találkoztak, Anna erősen megszorította a kezét.

- Nem haragszol, hogy idehívtalak? Okvetetlenül találkoznom kellett veled, - mondotta; s ajkának az a komoly és szigorú állása, melyet Vronszkij a fátyol alól is észre vett, legott egész hangulatát megváltoztatta.

- Én, haragudni! De hogy' kerültél ide, hová mégy?

- Az mindegy, - szólott a karját az övébe fűzve, gyerünk, beszélnem kell veled.

Vronszkij megértette, hogy történt valami, s hogy ez a beszélgetés aligha lesz valami örvendetes. Anna jelenlétében teljesen elvesztette a maga akaratát: a nélkül, hogy ösmerte volna izgatottságának az okát, máris úgy érezte, hogy ez az izgatottság önkéntelenűl ő rá is átragad.

- Mi az? Mi történt? - kérdezte, a könyökével megszorítván a karját, s iparkodván az arczáról leolvasni a gondolatait.

Anna szótlanúl ment néhány lépést, hogy összeszedje magát, azután egyszerre megállt.

- Tegnap nem szóltam neked, - szólalt meg gyorsan és nehezen lihegve, - hogy Alexandrovics Alexejjel hazatérve, elmondtam neki mindent, elmondtam, hogy nem lehetek tovább a felesége, hogy... szóval elmondtam neki mindent.

Vronszkij, mintha evvel is könnyíteni akart volna helyzetének a súlyos voltán, egész testével önkénytelenűl meghajolva hallgatta őt. De a mint Anna az utolsó szavakat kiejtette, egyszerre kiegyenesedett s büszke és szigorú kifejezést öltött az arcza.

- Igen, igen, jobb így, ezerszerte jobb így! Képzelem, milyen nehéz sor volt ez, - mondotta. De Anna nem a szavaira hallgatott, hanem arczkifejezéséből próbálta a gondolatait kiolvasni. Azt persze nem tudhatta, hogy arczának a kifejezése arra az első gondolatra, a párbajnak most már elkerülhetetlen voltára vonatkozott, a mely az eszébe ötlött. Ő neki soha esze ágába se jutott a párbaj gondolata s éppen ezért a szigorúságnak ezt a futó kifejezését egészen másként magyarázta.

Mikor az ura levelét megkapta, a lelke fenekén már tisztában volt vele, hogy minden marad a régiben, hogy nem lesz ereje magát a helyzetén túltenni, a fiát elhagyni s a kedvese karjába vetni magát. Az a délelőtt, a melyet Tverszkája herczegnőnél töltött, csak még jobban megerősítette ebben. De azért ez a találkozás mégis rendkívül fontos volt neki. Remélte, hogy ez a találkozás változtat a helyzetükön s megmenti őt. Ha Vronszkij erre a hírre határozottan, szenvedélyesen, minden pillanatnyi habozás nélkül azt mondja neki: hagyj ott mindent és szökj meg velem! - akkor elhagyja a fiát és megy vele. De az a hír nem volt oly hatással reá, a minőre ő számított; mindössze is csak úgy látszott, mintha valami által sértve érezte volna magát.

- Legkevésbbé se volt nehéz. Magától ment az egész, - mondotta ingerűlten, - és ime... - elővette a keztyűjéből az ura levelét.

- Értem, értem, - vágott közbe Vronszkij, elvette kezéből a levelet, de nem olvasta el, és mindenképpen iparkodott őt lecsillapítani; - én csak egyre vágytam, egyet kértem, - hogy szakíthassak ezzel a helyzettel s életemet a te boldogságodnak szentelhessem.

- Mért mondod ezt nekem? - kérdezte Anna. - Talán bizony kételkedhetem én ebben? Ha kételkedném...

- Ki jön ott? - szólt Vronszkij, két hölgyre mutatva, a kik feléjük közeledtek: - lehet, hogy ösmernek is bennünket! - s evvel, Annát is maga után húzva, szaporán letért egy mellékútra.

- Eh, nekem mindegy! - felelt Anna. Az ajkai remegtek és Vronszkijnak úgy tetszett, hogy szemei a fátyol alól különös haraggal néztek reá. - A mint mondom, nem erről van szó, ebben én nem kételkedhetem; de itt van, nézd, mit ír nekem. Olvasd csak el. - Megint megállt.

Vronszkij, úgy mint az első pillanatban is, a mikor a férjjel való szakításról értesűlt, most, mikor a levelet olvasta, megint csak önkéntelenűl átengedte magát annak a benyomásnak, a melyet a sértett férjhez való viszonya keltett életre benne. Most, a mikor kezében fogta a levelet, önkéntelenűl is elképzelte azt a kihívást, a melyet alkalmasint még ma vagy holnap meg fog kapni, és magát a párbajt, a mikor ugyanazzal a hideg és büszke arczkifejezéssel, mely most is ott ült az arczán, miután a levegőbe lőtt, ott fog állani a sértett férj lövése előtt. És ekkor fölelevenűlt lelkében az a gondolat, a melyet az imént mondott neki Szerpuhovszkij, s a melyre ő ma reggel magától is rájött, hogy jobb magát nem lekötni, s tudta, hogy ezt a gondolatot nem közölheti vele.

Miután a levelet elolvasta, ráemelte a szemeit, de nem volt többé erő a tekintetében. Anna legott megértette, hogy már azelőtt magától is gondolt erre. Tudta, hogy bármit fog is mondani, nem fog elmondani mindent, a mit gondol. S ebből megértette, hogy utolsó reményében is csalatkozott. Nem ez volt az, a mire számított.

- Láthatod, hogy milyen ember, - szólott Anna reszkető hangon, - ő...

- Bocsáss meg, de én ennek csak örülök, - vágott közbe Vronszkij. - Az Istenért, engedd, hogy befejezzem, - tette hozzá, a tekintetével könyörögve hozzá, hogy engedje a szavait megmagyarázni. - Örülök, mert ez nem maradhat, semmiképpen se maradhat úgy, mint a hogy' ő akarja.

- És ugyan mért ne maradhatna? - mondotta Anna, a könnyeit visszafojtva, és nyilván semmi jelentőséget se tulajdonítván annak, a mit erre mondani fog. Érezte, hogy a sorsa el van döntve.

Vronszkij azt akarta mondani, hogy a párbaj után, a mely szerinte elkerülhetetlen volt, ez nem tarthat így tovább, de egészen mást mondott.

- Nem maradhat így. Remélem, hogy most aztán már el fogod őt hagyni. Remélem, - zavarba jött és elpirult, - megengeded nekem, hogy az életünk sorsát megfontoljam és én intézzem. Holnap... - akarta még hozzátenni.

Anna nem várta be a végét.

- És a fiam? - kiáltott föl. - Hiszen látod, hogy' ír!? - Őt is el kellene hagynom, ezt pedig nem tudom és nem is akarom megtenni.

- De hát az Istenért, vajon mi jobb: elhagyni a fiadat, vagy pedig folytatni ezt a megalázó életet?

- Kire megalázó?

- Mindenkire és első sorban te reád.

- Azt mondod, megalázó - ne mondd ezt. Ezeknek a szavaknak én rám nézve semmi jelentésük sincsen, - szólott reszkető hangon. - Nem akarta, hogy most valótlant mondjon. Hiszen csak az ő szerelme volt az, a mi számára megmaradt, s akarta is őt szeretni. - Jusson eszedbe, hogy én reám nézve attól a naptól kezdve, hogy téged megszerettelek, minden megváltozott. Én nekem csak egyetlen egy van, és ez a te szerelmed. Ha ez az enyém, oly magosan állok, oly erősnek érzem magamat, hogy semmi a világon nem képes megalázni. Büszke vagyok a helyzetemre, mert... büszke vagyok arra... büszke... - Hogy mire büszke, azt már nem mondotta meg. A szégyen és a kétségbeesés könnyei elfojtották a hangját. Elhallgatott és sírva fakadt.

Vronszkij szintén érezte, hogy valami emelkedik a torkában és csípi az orrát, s életében először, kész lett volna sírni. Azt nem tudta volna megmondani, vajon mi hatotta meg annyira; sajnálta Annát, s érezte, hogy nem tud rajta segíteni, de egyúttal azt is tudta, hogy ő az oka a boldogtalanságának s hogy valami csúnya dolgot követett el.

- De hát tán lehetetlen a válás? - mondotta halkan. Anna a nélkül, hogy felelt volna, megrázta a fejét. - Tán nem lehet elvinni a fiút, s azért mégis elhagyni őt?

- De igen; csakhogy ez mind ő tőle függ. Most el kell mennem hozzá, - mondotta szárazon. Az az előérzete, hogy minden a régiben marad, nem csalta meg őt.

- Kedden benn leszek Péterváron, s akkor majd eldől minden.

- Igen, - felelt Anna. - De többet ne is beszéljünk erről.

Anna kocsija, a melyet elküldött volt, s a melynek megparancsolta, hogy jöjjön oda a Vrede-kert kerítéséhez, előállott. Elbúcsúzott Vronszkijtól és elment haza.



XXIII.

Hétfőn volt a július másodiki bizottság rendes ülése. Alexandrovics Alexej belépett az ülésterembe, üdvözölte a tagokat és az elnököt, mint rendesen, s a helyére ülvén, rátette a kezét az elibe odakészített iratokra. Ezek közt az iratok közt ott voltak a szükséges adatok, valamint annak az előterjesztésnek az odavetett vázlata is, a melyet tenni akart. Egyébiránt adatokra nem is igen volt szüksége. Mindenre emlékezett, és nem tartotta szükségesnek felújítani az emlékezetében azt, a mit mondani akart. Tudta, hogy mikor eljön az ideje, s mikor ott látja majd maga előtt ellenfelének az arczát, a ki minden áron iparkodik közömbösnek látszani, sokkal jobban megindul ajkairól a szó magától is, mint hogyha most előkészülne rá. Érezte, hogy beszédének olyan nagyszabású lesz a tartalma, hogy minden szónak meglesz benne a jelentősége. S azért mégis, mialatt a szokásos jelentést hallgatta, a lehető legártatlanabb és legközömbösebb volt arczának kifejezése. Senki, a ki duzzadt erekkel átfutott fehér kezeit, melyeknek hosszú ujjaival oly fínoman simogatta az előtte kifeszített fehér papiros két szélét, s a kimerültség kifejezésével kissé félrehajtott fejét látta, nem gondolta volna, hogy csakhamar olyan szavak fognak szerteáradni az ajkáról, a melyek rettenetes vihart támasztanak, a tagokat fölkiáltásokra és egymás félbeszakítására, az elnököt pedig arra késztetik, hogy követelje a tanácskozás rendjének a fönntartását. Mikor a jelentés véget ért, Alexandrovics Alexej az ő fínom és halk hangján kijelentette, hogy az idegenek helyzetének a tisztázására vonatkozólag néhány észrevételt kíván tenni. Erre a közfigyelem legott ő felé fordult. Alexandrovics Alexej megköszörülte a torkát, és nem az ellenfelére nézett, hanem, mint beszédeinek elmondásakor mindig szokta, kiválasztotta a hozzá legközelebb ülő bizottsági tagot, - ez alkalommal egy töpörödött, békességes öregecskét, a kinek soha semmi néven nevezendő véleménye se volt a bizottságban, - s elkezdte előadni az észrevételeit. Mikor az alapvető és szervezeti törvényre került a sor, az ellenfele felugrott és elkezdett közbeszólogatni. Sztremov, a ki a bizottságnak szintén tagja volt, s a kinek Alexandrovics Alexej szintén az elevenére tapintott, elkezdett mentegetőzni - s általában nagy vihar támadt; de Alexandrovics Alexej diadalmaskodott, a javaslatát elfogadták, kiküldtek három új bizottságot, és másnap bizonyos pétervári körökben egyébről se beszéltek, mint erről az ülésről. Alexandrovics Alexej sikere még sokkal nagyobb volt, mint a minőre számított.

Másnap, kedden reggel, mikor Alexandrovics Alexej fölébredt, elégedetten gondolt vissza tegnapi diadalára, s bár iparkodott közönyösnek látszani, nem tudott el nem mosolyodni, mikor az irodaigazgatója, hízelegni akarván neki, közölte vele azokat a híreket, a melyek a bizottságban történtekről tudomására jutottak.

Mialatt az irodaigazgatójával foglalkozott, Alexandrovics Alexej teljesen megfeledkezett arról, hogy kedd van, a mikorra Arkágyevna Annának a megérkezését kitűzte, s kellemetlenűl volt meglepve, mikor az inas úrnőjének a megérkezését jelentette.

Anna korán reggel érkezett meg Pétervárra; távirati kérésére kocsit küldtek érte, s így Alexandrovics Alexej tudhatott volna a megérkezéséről. De mikor megérkezett, Alexandrovics Alexej nem ment le őt üdvözölni. Azt mondották Annának, hogy az ura még nem jött ki, s hogy az irodaigazgatójával van elfoglalva. Erre megüzente az urának, hogy megérkezett, bement a szobájába, s elkezdte rendezgetni a holmiját, várván, hogy Alexandrovics Alexej majd bejön hozzá. De elmúlt egy óra s nem jött. Bement az ebédlőbe, rendelkezések ürügye alatt és szándékosan a szokottnál hangosabban beszélt, arra számítván, hogy majd eljön legalább ide; de nem jött, bár Anna hallotta, hogy miközben az irodaigazgatót kikísérte, ott járt a szobája ajtajánál. Tudta, hogy szokása szerint nemsokára elmegy a hivatalába, s előzőleg szeretett volna vele beszélni, hogy a helyzetet vele tisztába hozza.

Végigment a termen és elszántan elindult hozzá. Mikor a szobájába lépett, Alexandrovics Alexej egyenruhába öltözve, indulásra készen, ült egy kis asztal mellett, s rákönyökölve, szomorúan nézett maga elé. Ő előbb látta meg az urát, mint ez őt, s legott tisztában volt vele, hogy ő rá gondolt.

Mikor Alexandrovics Alexej is megpillantotta őt, föl akart kelni, de meggondolta, azután kipirult az arcza, a mit Anna azelőtt sohase tapasztalt nála, gyorsan fölkelt és elébe ment, miközben nem a szemébe, hanem valahova följebb, a homlokára és a hajára nézett. Odalépett hozzá, megfogta a kezét és kérte, foglaljon helyet.

- Nagyon örülök, hogy megérkezett, - mondotta, odaülvén mellé, s még valamit akart mondani, de elnyelte. Egymásután többször el akart kezdeni beszélni, de mindannyiszor visszatartotta magát. Bár Anna, mikor erre a találkozásra készült, eltökélte, hogy csak úgy félvállról fog vele elbánni és szemrehányásokkal fogja őt illetni, most még se tudott neki mit mondani és valósággal megsajnálta őt. Így azután elég soká tartott a hallgatás. - Szerjózsa egészséges? - kérdezte Alexandrovics Alexej, és a nélkül, hogy a választ bevárta volna, hozzátette: - ma nem ebédelek itthon, most pedig azonnal el kell mennem.

- Én Moszkvába akartam menni, - mondotta Anna.

- Nem; nagyon, de nagyon helyesen cselekedett, hogy eljött, - szólt Alexandrovics Alexej és megint elhallgatott.

Anna látván, hogy az urának nincs elég ereje hozzá, hogy a beszélgetést elkezdje, elkezdte ő.

- Alexandrovics Alexej, - szólalt meg és ránézett, a nélkül, hogy a hajára szegzett tekintete előtt a szemét lesütötte volna, - én bűnös asszony, rossz asszony vagyok, de az is vagyok, a mi voltam, s a mit akkor meg is mondtam, s most azért jöttem, hogy megmondjam önnek, hogy én nem vagyok képes semmin se változtatni.

- Ezt én öntől nem kérdeztem, - mondotta egyszerre egész határozottsággal, s gyűlölettel eltelve egyenesen a szeme közé nézett, - bár előre láttam. - Nyilván a harag befolyása alatt, megint urává lett összes képességeinek. - De a mint akkor is mondtam, sőt meg is írtam önnek, - szólalt meg ismét vékony és éles hangon, - most is ismétlem, hogy én ezt nem vagyok köteles tudni. Egyszerűen nem veszek tudomást róla. Nem minden feleség olyan jó, mint ön, hogy annyira siessen az urával egy ilyen kellemes hírt közölni. - A kellemes szót különösen hangsúlyozta. - Nem veszek róla tudomást mindaddig, a míg a világ nem tudja, s a míg a nevem nincs meggyalázva. S éppen azért csak arra figyelmeztetem, hogy a mi viszonyunknak olyannak kell maradnia, a milyen volt eddig, s hogy én csak abban az esetben lennék kénytelen olyan rendszabályokhoz nyúlni, a melyek a becsületemet megvédelmezzék, ha önmagát kompromittálni találná.

- Csakhogy a viszonyunk nem lehet olyan, a milyen volt, - jegyezte meg Anna félénk hangon, és réműlten nézett rá.

Mikor újra meglátta ezeket a nyugodt mozdulatokat, mikor hallotta azt az átható, gyermekes és gúnyos hangot, az irtózás semmivé tette benne az előbbeni szánalmat, s csak félni kezdett tőle, de e mellett, bármibe kerüljön is, tisztázni akarta vele a helyzetet.

- Én nem lehetek a felesége, a mikor... - szólalt meg újra.

Alexandrovics Alexej gonoszúl és hidegen elmosolyodott.

- Úgy látszik, hogy az az életmód, a melyet magának választott, a felfogásában is visszatükröződik. Én annyira becsülöm és megvetem, ez is, az is... becsülöm az ön múltját és megvetem a jelenét... hogy távol állott tőlem az az értelmezés, a melyet ön a szavaimnak adott.

Anna felsóhajtott és lehorgasztotta a fejét.

- Egyébiránt nem értem, hogy ön, a kiben akkora a függetlenség, - folytatta nekihevűlve, - hogy a hűtlenségét nyiltan bejelentette az urának, s ebben még csak gáncsolni valót se látott, hogy ön, a mint látszik, gáncsolni valónak tartja azt, hogy az urával szemben hitvestársi kötelességeit teljesítse.

- Alexandrovics Alexej! Mit akar hát tőlem?

- Azt akarom, hogy ne lássam itt azt az embert, s hogy ön úgy viselje magát, hogy sem a világ, sem a cselédség ne vádolhassa önt... hogy ne találkozzék többé vele. Azt hiszem, hogy ez csak nem sok. S ennek fejében ön élvezni fogja a tisztességes asszony jogait, a nélkül, hogy a kötelességeit teljesítené. Ez minden, a mit önnek mondani akartam. Most pedig ideje, hogy menjek. Nem ebédelek itthon. - Fölkelt és az ajtó felé indult.

Anna szintén fölkelt. Alexandrovics Alexej szótlanúl meghajtván magát, előre engedte őt.



XXIV.

Az az éjszaka, a melyet Levin a szénarakás tetején töltött, nem veszett kárba reá nézve: teljesen megundorodott attól a gazdálkodástól, a melyet eddig vitt, és minden érdeklődését elvesztette iránta. A jó termés ellenére is sohase volt, vagy neki legalább úgy tetszett, hogy sohase volt annyi baja, annyi fenekedő súrlódása a parasztokkal, mint ebben az esztendőben, s ezeknek a bajoknak és fenekedéseknek az oka most egészen tisztán állott előtte. Az a gyönyörűség, a melyet magában a munkában talált, s mely a parasztokkal való közeli érintkezésből származott, az az irígység, a melyet irántuk, az életük iránt táplált, az a vágy, hogy maga is ilyen életre adja magát, a mely ezen az éjszakán az ábrándból elhatározássá érlelődött benne, melynek megvalósítására már a módozatokon is törte a fejét, - mindez annyira megváltoztatta eddigi gazdálkodása felől táplált véleményét hogy most már semmiképpen se tudott a régi érdeklődéssel viseltetni iránta, s lehetetlen volt nem látnia azt a munkásaihoz való kellemetlen viszonyt, a melyből mindez származott. Pavahoz hasonló nemesített teheneinek a csordája, megjavított és ekével fölszántott szántóföldjei, cserjékkel körülszegett kilencz rétje, kilenczven deszjátin jól megtrágyázott és mélyen szántott földje, sorvető gépei stb. - mindez nagyon szép lett volna, ha mindezt csak ő művelte volna, vagy legalább ő és társai, vagyis olyan emberek, a kik együttéreztek vele. De ő most egészen tisztán látta, - (a mezőgazdaságról írt könyvének a munkálatai, a mely szerint a gazdaság legfőbb elemének a munkásnak kell lennie, ebben nagy segítségére voltak), - most egészen tisztán látta, hogy az a gazdálkodás, a melyet ő folytatott, csak makacs és kemény küzdelem volt közte és a munkásai között, a melyben az egyik részről, az ő részéről ott volt az az állandó törekvés, hogy mindent a legjobbnak elösmert minták szerint átalakítson, a másik részről pedig - a dolgok természetes rendje. És ebben a küzdelemben azt látta, hogy az ő részéről a legnagyobb erőfeszítés, a másik részről pedig semmi erőfeszítés, sőt még a jóakarat teljes hiánya mellett is mindössze csak annyit ért el, hogy a gazdaság sehogyan se' ment, s hiába romlott a sok pompás fölszerelés, a gyönyörű jószág és a föld. És a mi a fő, az erre fordított energia nemcsak hogy teljesen kárbaveszett, de most, hogy gazdálkodási rendszere teljes meztelenségében állott előtte, lehetetlen volt nem látnia, hogy ennek az energiának a czélja is a legméltatlanabb volt. Voltaképpen miben is állott az a küzdelem? Ő minden garast számon tartott (s nem tehetett másként, mert ellenkező esetben engednie kellett volna az energiából, s nem lett volna pénze, hogy a munkásait fizesse), azok pedig csak azon voltak, hogy minél nyugodtabban és kényelmesebben dolgozhassanak, vagyis úgy, a hogy' már megszokták. Neki az állott az érdekében, hogy minden munkás annyit dolgozzék, a mennyit csak bír, s a mellett ne feledkezzék meg magáról, s iparkodjék nem törni össze a szórólapátot, a lóvakarót s a szelelő-rostát, szóval, hogy fontolja meg, mit csinál; a munkás ellenben lehetőleg kényelmesen, nagy pihenőkkel szeretett dolgozni, s a mi a fő, gondtalanúl, önfeledten, minden fejtörés nélkül. Ezen a nyáron Levin lépten-nyomon ezt tapasztalta. Kiküldötte az embereit, hogy a legrosszabb deszjátinokon, a melyek magra nem voltak használhatók, kaszálják le a herét szénának, - azok sorra lekaszálták a legpompásabb deszjátinjait s azzal mentegetőztek, hogy az intéző így parancsolta, s azzal vígasztalták, hogy kitűnő lesz a szénája; de ő tudta, hogy az egész csak azért volt, mert ezeket a deszjátinokat könnyebb volt lekaszálni. Kiküldte a szénaforgató-gépet a szénát megforgatni, - mindjárt az első soroknál elrontották, mert a parasztoknak unalmas volt ott ülni a bakon, a fölöttük csapkodó lapátok alatt. Erre meg azt mondták neki: "Soh'se tessék aggódni, hamarosan megforgatják majd azt a szénát az asszonyok." Az ekékről kiderült, hogy nem érnek semmit, mert a munkásnak eszeágában se volt a szántóvasat fölemelni, s így az erőszakos fordúlókkal agyongyötörte a lovait és csak rontotta a földet; és Levint megint csak arra kérték, ne izgassa magát. A lovakat rászabadították a búzaföldre, mert egyik munkás sem akart éjjeli strázsa lenni, s bár meg volt nekik parancsolva, hogy ne tegyék, mégis fölváltva mentek a strázsára, és Vanyka, a ki egész nap dolgozott volt, elaludt a strázsán, szánta-bánta is a bűnét, imígyen szólván: "a mint tetszik". A legremekebb tinók közül hármat megzabáltattak, mert itatás nélkül ráeresztették a herére, és sehogy' sem akarták elhinni, hogy a herétől puffadtak föl, s vígasztalásúl elmondták, hogy a szomszédnak három nap alatt száztizenkét darab marhája pusztúlt el. Mindez nem azért történt, mintha bárki is rossz indulattal lett volna Levin vagy a gazdasága iránt; ellenkezőleg, jól tudta, hogy szerették és egyszerű úrnak tartották őt (a mi a legnagyobb dicséret); de így mentek a dolgok egyszerűen azért, mert mindenki vígan és gondtalanúl akart dolgozni, s az ő érdekei nemcsak hogy előttük idegenek és érthetetlenek, de az ő méltányos érdekeikkel homlokegyenest ellenkezők is voltak. Levin már régóta elégedetlen volt a gazdaságához való viszonyával. Látta, hogy léket kapott a ladikja, de azért, lehet, hogy puszta önámításból, nem találta meg és nem is kereste a léket. (Hiszen ha ebben is csalódik, semmije se maradt volna.) De most már nem ámíthatta magát tovább. Az a gazdálkodás, a melyet folytatott, nemcsak hogy nem érdekelte, de szinte undorral töltötte el, úgy, hogy képtelen volt vele tovább foglalkozni.

Ehhez járult még az is, hogy alig harmincz versztnyire tőle, ott volt Scserbaczkája Kiti, a kit szeretett volna látni és nem láthatott. Oblonszkája Alexandrovna Darja, mikor Levin nála járt, meghívta őt, hogy jöjjön el, még pedig azzal a czélzattal, hogy újra megkérje a húga kezét, a ki, mint szavaiból kivehető volt, most hajlandó lesz igent mondani. Levin maga is, mikor viszontlátta Scserbaczkája Kitit, érezte, hogy nem szűnt meg őt szeretni; de azért még se mehetett el Oblonszkijékhoz, éppen mert tudta, hogy ő is ott van. Az, hogy megkérte volt a kezét, az pedig elutasította őt, elháríthatatlan akadályt emelt kettőjük közé. "Én nem kérhetem őt, hogy legyen a feleségem, csak azért, mert nem lehetett annak a feleségévé, a kié lenni akart", - mondotta magában. Ez a gondolat valóságos hidegséget, sőt ellenséges indulatot öntött belé iránta. "Nem lesz hozzá erőm, hogy a szemrehányás érzése nélkül beszéljek vele, s harag nélkül nézzek rá, s ő így csak még jobban meggyűlölne engem, a mi különben csak természetes volna. Azután meg hogy is mehetnék el hozzájuk most, azok után, a miket Alexandrovna Darja mondott? Vagy képes volnék tán úgy viselkedni, mintha nem tudnám azt, a mit nekem mondott? És most állítsak be, nagylelkűen - megbocsátani neki, megkönyörűlni rajta. Odaálljak elé abban a szerepben, hogy megbocsátok neki és méltatom őt a szerelmemre!... De mért is mondta nekem Alexandrovna Darja azt, a mit mondott? Úgy véletlenségből még találkozhattam volna vele, s akkor magától ment volna minden, de most ez lehetetlen, teljességgel lehetetlen!"

Alexandrovna Darja levelet írt neki, a melyben Kiti számára egy női nyerget kért tőle. "Hallottam, hogy van ilyen nyerge, - írta egyebek közt. - Remélem, hogy személyesen fogja elhozni."

Ezt már szinte alig bírta elviselni. Hogy' volt képes egy okos, tapintatos nő a húgát ennyire megalázni! Megírt vagy tíz levelet, de valamennyit összetépte s végre is minden válasz nélkül küldte el a nyerget. Azt, hogy majd eljön, nem írhatta, mert hiszen nem mehet oda; azt írni, hogy nem jöhet, mert akadályozva van vagy elutazik, még rosszabb lett volna. Elküldte hát a nyerget minden válasz nélkül, és tudatában annak, hogy valami szégyenletes dolgot cselekedett, mindjárt másnap, a gazdaságát, mely iránt teljesen közönyössé lett, átadta az intézőjének, ő maga pedig elutazott egy messzi kormányzóságba, egy barátjához, Szvijazsszkijhoz, a kinek a birtokán remek szalonka-lesek voltak, s a ki csak nemrégiben is írt neki, arra kérve őt, hogy valósítsa már meg azt a régóta táplált szándékát, hogy őt meglátogatja. A szurovszkij kerület szalonkázó tocsogói már régóta csábították Levint, de gazdasági teendői miatt mindig halogatta ezt a kirándulását. Most aztán örült, hogy egyrészt elmehetett a Scserbaczkijék szomszédsága, és a mi a fő, a gazdasága elől, még pedig vadászni, a mi minden keserűsége közepett is mindig a legjobb vígasztalása volt.



XXV.

A szurovszkij kerületben nem volt se vasút, se postajárat, s így Levin a maga lovain utazott egy tarantászban.

Félúton betért etetni egy gazdag paraszthoz. Egy kopaszfejű, üdearczú, középütt őszbevegyűlt, vörösesszőke szakállú öreg nyitott kaput s odasímúlt a kapufélfához, hogy a trojkát bebocsássa. Miután a tágas, tiszta és gondosan takarított új udvar közepén álló és megszenesedett oszlopokon nyugvó kocsiszínben helyet adott a kocsisnak, az öreg bevezette Levint a parádés szobába. Az új pitvarban egy csinosan öltözött menyecske, a kinek a mezítelen lábain sárczipők voltak, görnyedten súrolta a padlót. Megijedt a Levin nyomában futkározó kutyától és felsikoltott, de legott elmosolyodott a réműletén, látván, hogy a kutya nem bánt. Miután meztelen karjával megmutatta Levinnek a parádés szoba ajtaját, megint lehajolt, elfordította tőle csinos arczát és folytatta a súrolást.

- Behozzam a szamovárt? - kérdezte.

- Be, be,... persze hogy be!

A tágas parádés-szoba, a melyben hollandi kályha állott, közfallal két részre volt osztva. A szentképek alatt egy mustrákkal bemázolt asztal és két szék állott. Az ajtó mellett pedig egy szekrény az edények számára. Az ablakdeszkák be voltak zárva, alig volt a szobában légy és egyáltaljában olyan tiszta volt minden, hogy Levin attól tartott, hogy Laszka, mely egész úton a kocsi után futott és útközben meg is fürdött a pocsolyákban, be találja piszkítani a padlót, s így az ajtó mellett, a szögletben mutatott neki helyet. Miután a parádés-szobában jól körülnézett, Levin kiment a hátsó udvarra. Az a sárczipős, csinos menyecske sadarfáján az üres vödröket lóbázva, éppen előtte szaladt el a kúthoz vízért.

- Csak szaporán! - kiáltott rá az öreg vídáman, és odament Levinhez. - Nos, uram, Ivánovics Nikolájhoz készül? Ő is be szokott ám térni hozzánk, - kezdte el bőbeszédűen és rákönyökölt a pitvar korlátjára. Az öreg elbeszélésének kellő közepette, mikor éppen Szvijazsszkijval való ösmeretségéről beszélt, megcsikordúlt a kapu, s munkások jöttek be a földekről ekékkel és boronákkal. Az ekékbe és boronákba fogott erős lovak feltűnően jó húsban voltak. A munkások nyilván a családhoz tartoztak: ketten közülök, perkál-ingben és sipkában, fiatalok voltak; a másik kettő, gyolcsingben, napszámosnak látszott, - egyikük öreg volt, a másik egy fiatal siheder.

Az öreg a pitvarból odaballagott a lovakhoz és kezdte kifogni őket.

- Vajon mit szántottak ezek? - kérdezte Levin.

- A krumpliföldet szántották föl. Nekünk is van ám egy kis földecskénk. Te, Fedot, el ne ereszszed ám azt a heréltet, hanem vezesd oda a kúthoz. Majd másikat fogunk be helyette.

- Batyuska, meghagytam, hogy vegyenek egypár ekevasat, elhozták vajon? - kérdezte egy egészséges, szálas legény, nyilván az öregnek a fia.

- Ott vannak... a szánkóban, - felelt az öreg, s miután jól összegabalyította a gyeplőszárakat, odadobta őket a földre. - Igazítsd el, a míg azok ebédelnek.

A csinos menyecske a teli vödrökkel, melyek jócskán lehúzták a vállait, bement a pitvarba. Valahonnan még kerültek elő asszonyok, fiatalok és szépek, középkorúak, öregek és nem szépek, gyerekekkel meg gyerekek nélkül.

A szamovár elkezdett duruzsolni, a munkások és a háziak, miután a lovakat bekötötték, jöttek ebédelni. Levin leszedte a kocsiról az elemózsiáját, s meghívta az öreget, hogy igyék vele egy csésze teát.

- De hiszen ittunk mi már máma, - szólt az öreg, szemlátomást nagy örömmel fogadván a meghívást. - No de, Isten neki, a társaság kedvéért.

Teázás közben Levin megtudta az öreg gazdaságának egész történetét. Az öreg ezelőtt tíz évvel bérelt a földesasszonyától százhúsz deszjátin földet, a múlt esztendőben azután ezeket a földeket meg is vette és bérelt még vagy harminczat a szomszéd birtokostól. A föld egy kis részét, a legrosszabbat, megint bérbeadta, de vagy negyven deszjátint maga művelt a családjával és két munkással. Panaszkodott, hogy rosszúl megy a sora. De Levin látta, hogy csak a tisztesség kedvéért panaszkodik, s hogy valósággal virúl a gazdasága. Ha csakugyan rosszúl ment volna a sora, nem vásárolt volna vagy ötszáz rúblért földet, nem házasította volna meg három fiát és egy unokaöcscsét, és két tűzvész után nem rendezkedett volna be mindig jobban és jobban. Az öreg panaszai ellenére is nyilvánvaló volt, hogy büszke a jólétére, büszke a fiaira, az unokaöcscsére, a menyeire, a lovaira, a teheneire és különösen arra, hogy egész gazdasága ilyen jól tartja magát. Az öreggel folytatott társalgás során Levin arról is meggyőződött, hogy az újításoknak sem ellensége. Sok krumplit ültetett, s a krumplija, a melyet Levin útközben látott, már elvirágzott és magba ment volt, míg a Leviné csak most volt virágjában. "Ekékkel" szántott a krumpli alá, mint a hogy' a földesúrtól kölcsönvett ekét nevezte. Búzát is vetett. Az a jelentéktelen apróság, hogy az öreg a rozst kigyomlálván, evvel etette a lovait, különösen meglepte Levint. Hányszor akarta Levin, ezt a veszendő takarmányt látva, összegyűjteni; de mindig lehetetlen volt. Lám, a parasztnál ment a dolog, ő pedig nem dicsekedhetett evvel a takarmánynyal.

- Hát ugyan mi egyebet csináljanak az asszonyok? Kihordják a csomókat az útra, a talyiga meg végigmegy és fölszedi.

- Lám, minálunk földesuraknál mindig rosszúl megy a dolog a munkásokkal, - mondotta Levin, s egy pohár teát nyújtott felé.

- Köszönöm szépen, - felelt az öreg, elvette a poharat, de a czukrot nem fogadta el, mert még volt előtte egy darab, melynek egyik sarkát letörte volt. - Hogy' is lehessen munkásokkal boldogúlni? - mondotta. - Csak pusztúlásba kergetik az embert. Itt van mindjárt Szvijazsszkij. Mi legjobban tudjuk, hogy milyen a földje, - olyan remek, hogy akár mákot lehetne vetni bele, pedig hát ő se dicsekedhetik valami nagyon a termésével. Hjah, mert nem néz utána.

- De hiszen te is csak munkásokkal gazdálkodol?

- Igen ám, de mi csak úgy parasztosan csináljuk a dolgot. Mindenütt ott vagyunk ám azért magunk is. Ha rossz a munkás - ki vele; elvégezzük mi a munkát a magunk emberségéből is.

- Batyuska, Finogen szurkot kér, - szólott egy sárczipős vászoncseléd a szobába lépve.

- Biz' úgy, uram! - mondotta az öreg, fölkelt, jó darabig kereszteket hányt magára, megköszönte Levinnek a teát és kiment.

Mikor Levin belépett a sötét parasztszobába, hogy a kocsisát kihívja, a család összes férfi-tagjait ott találta az asztal körül. Az asszonyok álltak és kiszolgálták őket. Az öregnek egészségtől duzzadó fia, kásával teli szájjal mesélt valami furcsaságot, mire valamennyien kaczagtak, különösen vígan volt a sárczipős menyecske, a ki éppen scsit szedett ki a tányérjára.

Nagyon könnyen meglehet, hogy a sárczipős menyecske csinos arczának is nagy része volt abban a kellemes benyomásban, a melyet ez a paraszt-gazdaság Levinre tett, de annyi bizonyos, hogy ez a benyomás olyannyira erős volt, hogy Levin sohase tudott tőle szabadúlni. És az öregtől Szvijazsszkijig egész úton mindúntalan eszébe jutott az a gazdaság, mintha lett volna valami ebben a benyomásban, a mi különösebb figyelemre tartott volna számot.



XXVI.

Szvijazsszkij előljárója volt kerületének. Öt évvel idősebb volt, mint Levin, s már régóta nős. Egyik sógornője, egy fiatal leány is ott lakott nála, a ki nagyon rokonszenves volt Levinnek, s a kiről tudta, hogy a barátja is meg a felesége is nagyon szerették volna férjhez adni hozzá. Ezt minden kétséget kizáróan tudta, - mint a hogy' a fiatal emberek, az úgynevezett "házasúlandók" mindig tudni szokták, - bár soha senki előtt se merte volna kimondani, és tudta azt is, hogy bár szeretett volna megnősülni, s bár ebből a rendkívül vonzó leányból, minden emberi számítás szerint, kitűnő feleség vált volna, ő még abban az esetben is, ha nem lett volna szerelmes Scserbaczkája Kitibe, épp oly kevéssé tudta volna őt feleségül venni, mint a hogy' nem tudott fölrepülni az égbe. És ez a tudat megrontotta az örömét, a melyet a Szvijazsszkijhez való kirándúlásától várt.

Mikor Szvijazsszkijnak vadászatra hívó levelét megkapta, legott ez is eszébe jutott, de mindamellett úgy határozott, hogy miután az, hogy Szvijazsszkijnak ilyesféle szándékai vannak, pusztán csak az ő, semmivel meg nem okolt föltevése, mégis csak elmegyen hozzá. Ezenkívül a lelke fenekén próbára akarta magát tenni, s megint meg akart evvel a leánynyal mérkőzni. Szvijazsszkijék családi élete a legnagyobb mértékben kellemes volt, maga Szvijazsszkij pedig, mint a zemsztvobeli szereplő egyéniségeknek legpompásabb typusa, mindig rendkívül érdekes volt reá nézve.

Szvijazsszkij egyike volt azoknak a Levin szemében mindenkor csodálatos embereknek, a kiknek következetes, bár sohasem önálló eszejárása mindig a maga útjait követi, irányára nézve rendkívül határozott és szilárd, életük pedig szintén teljesen függetlenűl, a maga útján és csaknem mindig az eszükjárásával homlokegyenest ellenkezően jár. Szvijazsszkij rendkívül szabadelvű ember volt. Lenézte a nemességet s a nemesek legnagyobb részét a jobbágyság titkos hívének tartotta, a mely csak puszta félénkségből nem vallott színt. Oroszországot, Törökország mintájára, elveszett országnak, kormányát pedig annyira rossznak tartotta, hogy soha még csak komoly bírálatot se volt hajlandó mondani róla, - de emellett szolgált és példás nemesi tisztviselő volt, és úton mindig pirosszegésű és kokárdával diszített sipkát viselt. Az volt a nézete, hogy emberi módon csak külföldön lehet élni, a hova minden kínálkozó alkalommal ki is szokott menni, e mellett azonban meglehetősen nagyszabású és mintaszerű gazdaságot folytatott Oroszországban, minden iránt rendkívül nagy érdeklődést tanusított és mindenről tudomása volt, a mi Oroszországban csak történt. Azt tartotta, hogy az orosz paraszt a majom és az ember közt lévő fejlődési fokon áll, de e mellett a zemsztvo-választások alkalmával a legnagyobb gyönyörűséggel szorongatta a parasztok kezét és meghallgatta a véleményüket. Nem hitt a tüsszentésben, sem a halálban, de nagyon a szívén viselte a papság helyzetének megjavítását és a papi jövedelmek megnyirbálásának a kérdését, miközben különös buzgóságot fejtett ki annak az érdekében, hogy meghagyják a templomot az ő falujában.

A nőkérdésben a nők teljes szabadságának és különösen a munkára való jogának a bajnokai közé tartozott; de a mellett úgy élt a feleségével, hogy kellemes, gyermektelen családi életében öröme tellett mindenkinek, és úgy rendezte be a feleségének az életét, hogy ez semmit se csinált és nem is csinálhatott, csak az urával együtt azon volt, hogy minél jobban és minél vígabban töltse az időt.

Ha Levinben nem lett volna meg az a tulajdonság, hogy az embereket mindig a legelőnyösebb oldalról ítélje meg, úgy Szvijazsszkij jelleme kérdés tárgya se lett volna rá nézve; egyszerűen azt mondta volna: "vagy bolond, vagy semmirekellő", és tisztában lett volna minden. De azt nem mondhatta, hogy bolond, mert Szvijazsszkij kétségkívül nemcsak rendkívül okos, hanem nagyon művelt és kiváló műveltsége mellett is szokatlanúl egyszerű viselkedésű ember volt. Nem volt semmi, a mihez ne értett volna; de csak akkor árulta el a tudását, mikor kényszerítve volt rá. Még kevésbbé mondhatta róla Levin, hogy semmirekellő, mert Szvijazsszkij kétségkívül becsületes, jó és okos ember volt, a ki a legnagyobb kedvvel és elevenséggel állandóan olyan munkát végzett, melyet mindazok, a kik körülötte voltak, nagyrabecsültek, és annyi bizonyos, hogy öntudatosan soha nem tett és nem is tehetett rosszat.

Levin iparkodott őt megérteni, a mi sehogy' se sikerült neki, s így ő maga is, meg az élete is állandóan talányszerű maradt előtte.

Szvijazsszkijék mindaketten jó barátságban voltak Levinnel, a ki ennek következtében megengedte magának azt, hogy őt fürkészsze, és iparkodjék életfölfogásának az alapjára rájönni; de eddig minden erre irányuló kísérlete hiábavaló volt. Valahányszor megpróbálta, hogy lelkének mindenki előtt nyitva álló fogadó-szobáin túl is eljusson, azt látta, hogy Szvijazsszkij valamelyest zavarba jött; alig észrevehető ijedtség tükröződött a tekintetében, mintha attól tartott volna, hogy Levin meg találja őt érteni, s így mindannyiszor szelíden és kedélyesen ellenszegűlt.

Most, hogy a gazdaságában annyi csalódás érte, Levin különösen örült a Szvijazsszkijéknál való tartózkodásnak. Nem is szólva arról, hogy már maga ennek a boldog, magával és mindennel megelégedett galambpárnak és jól berendezett fészkének a látása is fölvidította, most, hogy a maga életével annyira elégedetlen volt, még jobban iparkodott ellesni Szvijazsszkijnak azt a titkát, mely olyan derültséget, határozottságot és vídámságot öntött az életébe. Ezenkívül Levin azt is tudta, hogy Szvijazsszkijnál szomszéd birtokosokkal is fog találkozni, s reá nézve most különös érdekessége volt annak, hogy a gazdaságáról halljon és beszélhessen, továbbá a termésről, a munkások szegődtetéseire stb. vonatkozó beszélgetéseknek, a melyeket, mint Levin jól tudta, nagyon is alárendelteknek szoktak tartani, de a melyek ő rá nézve most tán kizárólagos fontosságúak voltak. "Lehet, hogy ez a jobbágyság idejében vagy Angliában nem lett volna fontos. Mindkét esetben meg voltak állapítva a föltételek; de nálunk most, a mikor minden forrongásban és átalakúlásban van, eme föltételek miként való megvalósítása a legfontosabb kérdés Oroszországban", - gondolta magában Levin.

A vadászat rosszabbnak bizonyúlt, mint Levin remélte. A mocsarak kiszáradtak és szalonka egyáltaljában nem volt bennük. Egész napon át barangolt s mindössze csak hármat lőtt, de viszont, mint rendesen, pompás étvágyat, pompás jókedvet és olyan emelkedett hangulatot hozott magával a vadászatról, a minő minden erősebb testmozgás után erőt szokott venni rajta. S még a vadászaton is, a mikor úgy látszott, hogy semmi egyébre se gondol, minduntalan eszébe jutott az öreg paraszt a családjával, és ez a benyomás már nemcsak a figyelmére tartott számot, hanem szinte valami vele kapcsolatban álló dolognak az eldöntésére is kihívta őt.

Este, a tea mellett, két birtokosnak a jelenlétében, a kik valami gyámság ügyében jártak ott, csakugyan kifejlődött az a rendkívül érdekes eszmecsere, a melyre Levin annyira számított.

Levin a tea-asztalnál a háziasszony mellé került, és ő vele meg a sógornőjével, a ki vele szemben ült, kellett beszélgetnie. A háziasszony kerekarczú, szőke és tömzsi asszonyka volt, a kinek az arcza tele volt gödröcskékkel, s állandó mosolytól sugárzott. Levin most az ő révén iparkodott megpróbálni annak a rá nézve fontos rejtélynek a megoldását, a melynek tárgya az ura volt, de gondolatainak nem volt meg a teljes szabadságuk, mert állandóan kínos zavarban volt. Kínos zavarban volt pedig azért, mert vele szemben ott ült a kis sógornő, még pedig, úgy látszott, egy külön az ő tiszteletére fölvett ruhában, s fehér keblén egy külön ő neki szóló ferde négyszögalakú kivágással; ez a négyszögletes kis kivágás, bár a leány keble patyolat-fehér volt, vagy tán éppen azért, teljesen megfosztotta Levint a gondolat-szabadságától. Nyilván tévesen, de azt képzelte, hogy ez a kivágás egyenesen az ő számára készült, és nem érezte magát följogosítva arra, hogy odanézzen s iparkodott is nem nézni oda; de érezte, hogy már annak is ő az oka, hogy ez a kivágás egyáltaljában létezik. Levinnek úgy rémlett, hogy valakit megcsal, hogy illenék valamit megmagyaráznia, a mit pedig semmiképpen se magyarázhat meg, s azért folyton pirult, állandóan zavart és nyugtalan volt. A zavara átragadt a szép sógornőre is. De a háziasszony, úgy látszott, ezt nem vette észre, s így őt is mindig belevonta a társalgásba.

- Ön azt mondja, - folytatta a háziasszony a megkezdett beszélgetést, - hogy az uramat semmi sem érdekelheti, a mi orosz. Ellenkezőleg, igaz ugyan, hogy ő jókedvű szokott lenni külföldön, de sohasem annyira, mint itt. Itt egészen a maga légkörében érzi magát. Tömérdek a dolga, és megvan az az adománya, hogy minden iránt érdeklődik. Igaz, nem volt még a mi iskolánkban?

- De láttam... Az a borostyánnal befuttatott házacska?

- Igen, ez Nasztyenka műve, - mondotta, a húgára mutatva.

- Ön maga tanít benne? - kérdezte Levin, iparkodván elsandítani a kivágás mellett, de érezte, hogy bárhova néz is abban az irányban, mindig csak azt a kivágást fogja látni.

- Igen, én magam tanítottam és tanítok, de van még egy kitünő tanítónőnk is. A testgyakorlást is behoztuk.

- Nem, köszönöm, nem kérek több teát, - mondotta Levin, s bár tisztában volt vele, hogy illetlenséget követ el, de érezvén, hogy képtelen ezt a társalgást tovább folytatni, elpirult és fölkelt - Egy igen érdekes beszélgetést hallok, - tette hozzá és odament az asztal másik végére, a hol a házigazda a két birtokossal ült. Szvijazsszkij oldalvást ült az asztalhoz, s egyik rajtakönyöklő kezével a csészéjén babrált, a másikkal pedig marokra fogta a szakállát, az orrához emelte, majd ismét eleresztette, mintha éppen csak meg akarta volna szagolni. Csillogó, fekete szemeivel egyenesen ránézett az egyik deresbajuszú és tüzeskedő birtokosra, s nyilván jót mulatott azon, a mit mondott. A birtokos a népre panaszkodott. Levin előtt tisztán állott, hogy Szvijazsszkij úgy meg tudna felelni a birtokos panaszaira, hogy beszédének az egész értelmét egyszeriben semmivé tenné, de a helyzeténél fogva nem állhat elő ezzel a felelettel, s azért élvezettel hallgatja a birtokos komikus kifakadásait.

A deresbajuszú földbirtokos, nyilván a jobbágyság megrögzött híve, ősrégi falusi lakos és szenvedélyes gazda volt. Ennek a jeleit Levin már a ruházatán, ósdi és elnyűtt kabátján látta, a melyben szemlátomást szokatlanúl és kényelmetlenűl érezte magát, de észrevette ezenkívül okos, összehunyorított szemein, tömör orosz beszédén, nyilván hosszú megszokás révén elsajátított parancsoló hangján, s szép, nagy és napbarnított kezeinek, melyek egyikének a negyedik újján régi jegygyűrű csillogott, határozott mozdulatain is.



XXVII.

- Csak ne sajnálnám annyira elhagyni azt, a mit eddig csináltam... tömérdek munkám fekszik benne..., fütyülnék mindenre, eladnám mindenemet és elmennék, mint Ivánovics Nikoláj... a Szép Heléná-t hallgatni, - mondotta a birtokos kellemes mosolylyal, mely okos, öreges arczát szinte földerítette.

- De lám, még se hagyja el, - szólott Szvijazsszkij Ivánovics Nikoláj, - még alkalmasint számításból.

- Az egyetlen számításom az, hogy a magam házában, és nem vett vagy bérelt házban lakom. Aztán meg folyton reméli az ember, hogy a nép mégis csak észretér valamikor. Mert most, el se hiszi tán, hogy micsoda iszákosság és feslettség rögzött meg benne! Elzüllöttek mind, se lovuk, se tehenük. Majd fölfordulnak az éhségtől, de ha munkára fogja őket az ember, szinte lesik az alkalmat, hogy kárt okozhassanak, és még jó, ha a békebíróval nem gyűlik meg az embernek a baja.

- De viszont ön is csak ráfanyalodik olykor a békebíróra, - jegyezte meg Szvijazsszkij.

- Én? A világ minden kincséért sem! Olyan pletykázás indulna meg a nyomában, hogy ugyancsak nem köszönné meg az ember! Itt van például, a minap is mi történt a gyárban: - a munkások előleget vettek föl és odább álltak vele. Mit csinált a békebíró? Nekik adott igazat. Hiszen itt voltaképpen a községi bíró meg a sztaroszta kezében van minden. Ez meg azután régi szokás szerint elveri rajta a port. Ha ez nem volna, az ember akár félredobhatna mindent s elmehetne a világ végére!

A birtokos nyilván bosszantani akarta Szvijazsszkijt, de ez nemcsak hogy nem haragudott, sőt pompásan mulatott rajta.

- Lám, mi az ilyesféle rendszabályok nélkül viszszük a gazdaságunkat, - mondotta mosolyogva, - én, Levin és az ott.

Rámutatott a másik birtokosra.

- Igen, Petrovics Mihailnál megy a dolog, de kérdezze csak meg, hogyan? Az tán észszerű gazdálkodás? - szólott a birtokos, nyilván kaczérkodván az "észszerű" szóval.

- Az én gazdaságom roppant egyszerű, - mondotta Petrovics Mihail. - Istennek hála. Mindössze csak arra való, hogy őszkor meglegyen a pénz az adóra. Jönnek a parasztok: batyuska, jó apuskánk, segíts rajtunk! Nos, végre is, a paraszt-szomszédok is csak emberek, megszánja őket az ember. Ám, segítek rajtok, csak annyit mondok nekik: gyerekek, jusson eszetekbe, én segítettem rajtatok, segítsetek aztán ti is, majd ha szükségem lesz rátok a zabvetésnél, a szénagyűjtésnél, az aratásnál, s kikötök magamnak ennyi meg ennyi robotot. Persze, köztük is vannak lelkiismeretlen emberek, az is igaz.

Levin, a ki már régóta ösmerte ezeket a patriarchális szokásokat, összenézett Szvijazsszkijval s megint a deresbajuszú birtokoshoz fordulva, félbeszakította Petrovics Mihailt:

- Hát önnek mi a véleménye? - kérdezte: - hogyan kell mostanában gazdálkodni?

- Úgy, a mint Petrovics Mihail, - vagy felibe, vagy bérbe adni a parasztoknak; ezt meg lehet tenni, csakhogy ez által aztán tönkremegy az ország gazdasága. Míg az én földem jobbágy-munka és helyes gazdálkodás mellett kilenczszereset hozott, a feles-gazdaság mellett csak háromszorosat hoz. A jobbágyság fölszabadítása tette tönkre Oroszországot!

Szvijazsszkij mosolygó szemekkel nézett Levinre, sőt még valami, alig észrevehető gúnyos jelt is adott neki; de Levin nem találta nevetségeseknek a birtokos szavait, - a melyeket sokkal inkább megértett, mint Szvijazsszkijt. Sőt abból, a mit a birtokos még azután mondott, fejtegetvén, hogy miért tette tönkre Oroszországot a jobbágyság fölszabadítása, sokat nagyon igaznak, magára nézve újnak és megdönthetetlennek talált. A birtokos nyilván csak a maga gondolatait mondotta el, - a mire olyan ritkán van eset, - még pedig azokat a gondolatait, a melyek nem pusztán abból a vágyból támadtak, hogy tétlen elméjét valamivel foglalkoztassa, hanem a melyek falusi magányában eltöltött életének a körülményeiből fakadtak, s a melyeket minden oldalról alaposan megfontolt.

- A dolog, a mint látni méltóztatik, - abban áll, hogy minden haladás csak a hatalom révén jön létre, - mondotta, nyilván meg akarván mutatni, hogy műveltsége is van. - Vegye csak Pjotr-nak, Jekaterinának, Alexandr-nak a reformjait. Vegye Európa történetét. Annál inkább áll ez a földművelés terén való haladásra. Még a krumplit, még azt is erőszakkal hozták be nálunk. Aztán meg ekével se szántottak. Ezt is csak úgy hozták be, talán a feudális korszakban, de minden bizonynyal - erőszakkal. A mi időnkben, a jobbágyság korszakában, mi földbirtokosok mindenféle vívmányok fölhasználásával gazdálkodtunk; a szárítókat, a szelelőrostákat, a trágyázást és mindenféle gazdasági eszközöket, - mindent behoztunk, mert volt hatalmunk, s a parasztok, bár eleinte ellenkeztek, később utánozni kezdtek bennünket. Most pedig, a jobbágyság fölszabadításával elvették tőlünk a hatalmat, s így a gazdaságunk, melyet magas színvonalra emeltünk volt föl, leszáll a legvadabb és legkezdetlegesebb színvonalra. Ez az én felfogásom.

- De hát miért? Ha észszerűen gazdálkodik, bérrendszer mellett is boldogúlhat, - mondotta Szvijazsszkij.

- Nincs a kezemben hatalom. Ugyan mivel gazdálkodjam hát? - ha szabad kérdeznem.

"Ime, tessék, - a gazdaság legfőbb tényezője - a munkaerő", - gondolta magában Levin.

- Hát munkásokkal.

- A munkások nem akarnak, és főképpen jó szerszámokkal nem akarnak dolgozni. A mi munkásunk csak egyhez ért, leinni magát, mint a részeg disznó, és tönkretenni mindent, a mit csak a kezére ad az ember. Az izzadt lovakat megitatja, a szép szerszámot tönkreteszi, az abroncsos kereket kicseréli, eliszsza, szögeket dob a cséplőgépbe, csak hogy elpusztítsa. Nem bír nézni semmit, a mi nem az ő szájaíze szerint való. Ez az oka annak, hogy a mezőgazdaság színvonala annyira sülyedt. A földek el vannak hanyagolva, be vannak nőve gazzal, s szét vannak osztva a parasztok közt, és ott, a hol eddig milliókra menő csetvert-et termeltek, ma már csak százezreket termelnek. Ha ugyanezt cselekedték volna, de a kellő számítással...

S elkezdte kifejteni a fölszabadításra vonatkozó tervét, a melylyel mindezek a bajok el volnának háríthatók.

Levint ez már nem érdekelte, de mikor a birtokos elhallgatott, Levin visszatért első állítására és Szvijazsszkijhoz fordulva, a kit szeretett volna komoly vélemény-nyílvánításra bírni, így szólt:

- Az, hogy a mezőgazdaság színvonala sülyed, és hogy az olyan viszony mellett, a minőben mi a munkásainkkal vagyunk, nincs meg a lehetősége annak, hogy észszerű és jövedelmező gazdálkodást folytassunk, - ez tökéletesen igaz.

- Én nem találom, - felelt Szvijazsszkij, most már komolyan, - csak azt látom, hogy mi nem tudunk gazdálkodni, s hogy ellenkezőleg, az a gazdálkodás, a melyet a jobbágyság idejében űztünk, nemcsak hogy nem állott magas színvonalon, sőt nagyon is alacsonyan. Nincsenek se gépeink, se jóravaló igás jószágaink, ezenkívül se adminisztrálni, se számítani nem tudunk. Kérdezzenek meg bármely gazdát, - nem fogja tudni, hogy rá nézve mi előnyös és mi hátrányos.

- Hjah, az olasz könyvvezetés, - szólt gúnyosan a birtokos. - Itt, miután mindenünket tönkreteszik, bármint számítgasson is az ember, nem lesz nyeresége soha.

- De mért tennék tönkre? A rozoga szelelő-rostát, az orosz taposó-malmot tönkretehetik, de az én gőzgépemet nem. Az orosz, - hogy' is hívják csak? - taszkániai lovat, a melyet a farkánál fogva kell húzni, elronthatják, de tessék percheron- vagy bityuk-fajtát használni, ezeket majd nem rontják el. És így van ez mindennel. Magasabb színvonalra kell emelnünk a gazdaságot.

- Csak volna miből, Ivanycs Nikoláj! Önnek könnyű, de nekem a fiamat kell az egyetemre járatnom, a kisebbeket gymnáziumban kell neveltetnem, - így aztán nem telik ám percheronokra.

- Arra valók a bankok.

- Hogy aztán dobra kerüljön minden? Nem, nem kérek belőle.

- Én nem találom, hogy akár szükséges, akár lehetséges volna a mezőgazdaság színvonalát még jobban emelni, - mondotta Levin. - Én foglalkoztam evvel, a módom is megvolna hozzá, s még se csinálhattam semmit. A bankok, igazán nem tudom, mire valók. Én legalább, bármire adtam is pénzt a gazdaságomban, mindig csak veszteséggel dolgoztam: - a jószágon - vesztettem, a gépeken - vesztettem.

- Biz' ez igaz, - erősítette a deresbajuszú földbirtokos, elégűlten mosolyogva.

- S én nem állok egyedül, - folytatta Levin, - minden gazda így van, a ki okszerűen gazdálkodik; kevés kivétellel, valamennyien veszteséggel dolgoznak. De ön azt mondja, hogy a gazdasága - jövedelmező? - mondotta Levin, és legott észrevette Szvijazsszkij pillantásában az ijedtségnek azt az átsuhanó kifejezését, a melyet mindannyiszor tapasztalt, valahányszor a fogadószobákon túl is be akart hatolni a lelkébe.

Ezenkívül Levin részéről ez a kérdés nem volt teljesen jóhiszemű. A háziasszony a teánál csak az imént beszélte el neki, hogy a nyáron hozattak Moszkvából egy németet, a ki szakértő volt a könyvvezetésben, s a ki ötszáz rúbl tiszteletdíjért átvizsgálta a gazdaságukat és úgy találta, hogy az valami háromezer rúbl veszteséggel járt. Már nem emlékezett rá pontosan, hogy mennyivel, de úgy tetszik neki, hogy a német az utolsó kopejkig kiszámította.

Mikor Szvijazsszkij gazdaságának a jövedelméről volt szó, a birtokos csak mosolygott, nyilván azért, mert tudta, hogy mekkora jövedelme lehetett az ő szomszédjának és előljárójának.

- Lehet, hogy nem az, - felelt Szvijazsszkij. - De az csak azt bizonyítja, hogy vagy rossz gazda vagyok, vagy hogy a tőkémet használom föl jövedelmeim gyarapítására.

- Óh, az a jövedelem! - kiáltott föl Levin réműlten. - Lehet, hogy Európában, a hol a föld a beléje fektetett munka által megjavúlt, van jövedelem, de nálunk a föld a beléje fektetett munka által csak romlik, mert teljesen kimerűl, - tehát nem is lehet szó jövedelemről.

- Hogyne lehetne szó róla? Hiszen ez törvény.

- Akkor hát mi törvényen kívül állunk. Nálunk a jövedelem nem tisztáz semmit, ellenkezőleg: csak zavart okoz. No, azt mondja meg, hogy' lehet a jövedelemről szóló tan...

- Parancsolnak aludt-tejet? Masa, hozass be csak aludt-tejet vagy málnát, - fordúlt oda Szvijazsszkij a feleségéhez. - Az idén rendkívül sokáig tart a málna.

Szvijazsszkij a lehető legkellemesebb hangulatban fölkelt és kiment, nyilván azt hivén, hogy a beszélgetés éppen azon a ponton ért véget, a melyen Levinnek úgy tetszett, hogy csak most kezdődik igazán.

Levin ezután folytatta a beszélgetést a birtokossal, iparkodván neki bebizonyítani, hogy minden nehézség onnan származik, hogy nem akarjuk megismerni munkásainknak a tulajdonságait és szokásait; de a birtokos, mint minden önállóan és függetlenűl gondolkodó ember, nagyon kevéssé volt fogékony más embereknek a véleménye iránt és elfogúltan ragaszkodott a magáéihoz. Most is ragaszkodott ahhoz, hogy az orosz paraszt valóságos disznó és szereti a disznóságot, s ahhoz, hogy őt az ember a disznóságból kihozza, hatalomra van szükség, evvel pedig nem rendelkezünk, botra van szükség, de mi annyira szabadelvűekké lettünk, hogy az ezeresztendős botot ügyvédekkel és elzárásokkal cseréltük föl, s a haszontalan és büdös parasztokat jó levessel etetjük, és köblábszámra számítgatjuk ki nekik a szükséges levegőt.

- De hát miért gondolja ön, - szólott Levin, iparkodván a tulajdonképpeni kérdésre visszatérni, - hogy lehetetlen a munkaerővel olyan viszonyra lépni, a mely mellett a munka eredményes volna?

- Az orosz néppel szemben ez sohase lesz megvalósítható! Nincs hatalmunk rá, - felelt a birtokos.

- De hát hogy' lehetne újabb módozatokat kieszelni? - mondotta Szvijazsszkij, a ki, miután aludttejet ivott, rágyújtott egy szivarkára s megint odalépett a vitázókhoz. - Ma már a munkaerőhöz való minden képzelhető viszony meg van határozva és ki van tanulmányozva, - jegyezte meg. - A barbár kornak maradványa, a kölcsönös kezességre alapított kezdetleges közbirtokosság intézménye magától összeesik, a jobbágyság megszűnt, s így csak a szabad munka van hátra, a melynek a formái teljesen meghatározva, készen állanak, csak élni kell velük. A munkás, a napszámos, a bérlő, - ezektől nem szabadúlhatunk soha.

- De Európa sincs megelégedve ezekkel a formákkal.

- Nincs bizony, s újakat keres. Alkalmasint fog is találni.

- Hiszen magam is csak erről beszélek, - felelt Levin. - Miért ne próbálnánk hát mi is új formákat keresni?

- Azért, mert ez éppen annyi volna, mint a vasútak építésének új módozatait kieszelni. Hiszen megvannak, ki vannak már eszelve.

- De ha nem felelnek meg, ha ostobák? - szólott Levin.

S megint a rémület kifejezését vette észre Szvijazsszkij szemeiben.

- No persze: mi a sipkáinkkal dobálódzunk örömünkben, hogy megtaláltuk azt, a mit Európa keres! Ezt én mind nagyon jól tudom, de, bocsásson meg, ösmerik önök mindazt, a mit Európa a munkáskérdés terén tett?

- Nem, csak fogyatékosan.

- Ez a kérdés most Európa legkiválóbb elméit foglalkoztatja. Ez Schultze-Delitsch irányzata... Azután ott van a munkáskérdésben az az óriási irodalom, mely a Lassale-féle szabadelvű elméletet propagálja... A Mühlhausen-féle szervezet - ez már valóságos tény, a mint bizonyára önök is tudják.

- Van némi fogalmam róla, de nagyon homályos.

- Dehogy is, ön ezt csak úgy mondja, mindezt bizonyára éppen olyan jól tudja, mint én. Én természetesen nem vagyok a társadalmi tudományok tanára, de engem érdekelt a dolog, s ha önt is érdekli, ám csak foglalkozzék vele.

- De hát aztán mire lyukadtak ki?

- Bocsánat...

A birtokosok fölkeltek és Szvijazsszkij, a ki megint megzavarta Levint abban a kellemetlen törekvésében, hogy lelkének a fogadó-szobái mögé is betekintsen, elment és kikísérte a vendégeit.



XXVIII.

Levin ezen az estén tűrhetetlenül unatkozott az asszonyok társaságában; mint még tán soha, annyira izgatta az a gondolat, hogy a gazdaságával való elégedetlenség, a melyet tapasztalt, nem áll elszigetelten, hanem abból az általános helyzetből származik, a melyben a kérdés most Oroszországban van, s hogy a munkásokkal való olyatén viszonynak a létesítése, a mely mellett azok dolgozzanak is, immár nem puszta ábránd, hanem föladat, a melyet föltétlenűl meg kell oldani. És neki úgy tetszett, hogy ezt a föladatot meg is lehet oldani, s ezt meg is kellene próbálni.

Miután az asszonyoktól elbúcsúzott és megígérte, hogy holnap még egész nap ott marad, hogy lóháton elmehessenek megnézni egy, a kincstári erdőben levő érdekes barlangot, Levin, mielőtt aludni ment, betért a házigazda szobájába, hogy magával vigyen egy, a munkáskérdésről szóló könyvet, melyet Szvijazsszkij ajánlott föl neki. Szvijazsszkij dolgozószobája rengeteg nagy szoba volt, tele könyvszekrényekkel és két asztallal, a melyek közül az egyik tömör íróasztal volt s a szoba közepén állott, a másik pedig egy kerek asztal, a melyen csillag-alakban a legkülönfélébb nyelvű lapok és folyóiratok utolsó számai voltak kiterítve a lámpa körül. Az íróasztal mellett egy állvány állott, melynek aranyos czimkékkel ellátott fiókjai mindenféle iratok megőrzésére szolgáltak.

Szvijazsszkij elővette a kérdéses könyvet és bele ült a hintaszékbe.

- Mit néz? - kérdezte Levint, a ki a kerek asztal mellett megállt s a folyóiratokat nézegette. - Igaz ni, abban egy rendkívül érdekes czikk van, - mondotta Szvijazsszkij, arról a folyóiratról, a melyet Levin éppen a kezében tartott. - Kisül belőle, - tette hozzá vídám elevenséggel, - hogy Lengyelország fölosztásának legfőbb tényezője nem Frigyes volt. Kisül,...

És a szokott, világos és érthető modorban elmondta röviden ezeket az új, rendkívül fontos és érdekes leleplezéseket. Mind a mellett, hogy Levint most mindennél jobban a gazdasági kérdés foglalkoztatta, a házigazdáját hallva, mégis így szólott magában: "Vajon mi lakozik benne? És miért, miért érdekli őt Lengyelország fölosztása?" Mikor Szvijazsszkij befejezte, Levin önkénytelenűl is megkérdezte tőle: - Nos és? - De nem volt semmi. Mindössze csak érdekes volt az, a mi "kisült". De Szvijazsszkij nem magyarázta meg, és nem is tartotta szükségesnek megmagyarázni, hogy mért érdekelte őt ez.

- Engem rendkívül érdekelt az a mérges kis birtokos, - szólott Levin fölsóhajtva. - Okos ember, és sok igazat mondott.

- Ugyan, menjen! A jobbágyságnak egy titkos és megátalkodott híve, mint a többiek is! - felelt Szvijazsszkij.

- A kiknek ön az előljárójuk...

- Igen, csakhogy én más irányban előljáróskodom rajtuk, - szólott Szvijazsszkij mosolyogva.

- Engem nagyon foglalkoztat a következő dolog, - mondotta Levin. - Neki teljesen igaza van abban, hogy a mi dolgunk, vagyis az okszerű gazdálkodás, sehogyan se megy, csak az olyan uzsorás gazdaság ér valamit, a minő azé a csöndes és egyszerű emberé... De hát ki ennek az oka?

- Természetesen, mi vagyunk. De meg aztán, nem igaz ám, hogy nem megy. A Vaszilycsikové megy.

- A gyára igen...

- Azért én még sem igen tudom, mi az, a mi önt annyira meglepi. A nép az anyagi és erkölcsi fejlődésnek olyan alacsony fokán áll, hogy nyilvánvalóan ellene kell szegülnie mindennek, a mire szüksége van. Európában azért megy az okszerű gazdálkodás, mert a nép művelt; következésképpen nálunk is művelni kellene a népet, - ennyi az egész.

- De hát hogy' műveljük a népet?

- Ahhoz, hogy a népet műveljük, három dolog szükséges: iskola, iskola és iskola.

- De hiszen ön maga mondta, hogy a nép az anyagi fejlődésnek alacsony fokán áll: mit segít hát itt az iskola?

- Tudja, ön eszembe juttat egy adomát a betegnek adott tanácsokról. "Tán megpróbálna valami hashajtót." Adtak neki: rosszabbúl lett. Próbálkozzék meg pióczával. Megpróbálkozott: rosszabbúl lett. No, akkor nem marad más hátra, imádkozzék. Ezt is megpróbálta: rosszabbúl lett. Így vagyunk mi is önnel. Én azt mondom, politikai gazdaság: még rosszabb. Azt mondom szoczializmus: még rosszabb. Műveltség: még rosszabb.

- De hát mit segíthet itt az iskola?

- Más igényeket támaszt a népben.

- No, lássa, ez az, a mit soha se tudtam megérteni, - felelt Levin hevesen. - Hogy' segítheti az iskola a népet arra, hogy anyagi helyzetét megjavítsa? Ön azt mondja, az iskola, a műveltség - új igényeket támaszt benne. Annál rosszabb, mert nem lesz képes ezeket az igényeket kielégíteni. De azt, hogy az összeadás, a kivonás és a katekizmus mennyiben teszi képessé a népet arra, hogy anyagi helyzetét megjavítsa, soha sem tudtam megérteni. Most harmadnapja találkozom egy asszonynyal, a ki csecsemőt visz a keblén, és megkérdezem tőle, hova megy. "A bábánál voltam, - feleli, - kitörte a gyereket a fráz, hát elvittem hozzá, hogy gyógyítsa meg." Kérdem tőle: "Aztán hogy' gyógyítja a bába a frázt?" - "Oda ülteti a gyereket a csibék ugró-vesszejére, és hadar hozzá valamit."

- No, lássa, hiszen maga is csak azt mondja! Éppen azért, hogy ne vigye többé a frázos gyereket a tyúkketreczbe gyógyítani, azért van rá szükség, hogy... - mondotta Szvijazsszkij derülten mosolyogva.

- Dehogy is! - szólott Levin bosszúsan, - ez a gyógyítás előttem csak hasonlat arra, a mint az iskola a népet gyógyítaná. A nép szegény és műveletlen - ezt mi épp oly tisztán látjuk, mint a hogy' az az asszony látja a frázt, mert a gyermek ordít. De hogy mennyiben segítenek ezen a szegénységen és műveletlenségen az iskolák, az épp oly érthetetlen, mint az, hogy mennyiben segít a frázon a csirkék ugró-vesszeje. Azon a bajon kell segíteni, a melynek következtében a nép szegény.

- No, ebben legalább egyetért Spencerrel, a kit annyira nem szeret; ő is azt mondja, hogy a műveltség az élet nagy jólétének és kényelmének, a gyakori mosakodásnak, - mint ő mondja, - lehet a következése, de nem az olvasni és számolni tudásnak...

- No ennek nagyon örülök, vagyis ellenkezőleg, nagyon nem örülök, hogy Spencerrel egyetértek; csakhogy ezt én már régen tudom. Az iskolák nem segítenek, hanem segíthet az olyan gazdasági szervezet, a mely mellett a nép gazdagabbá lesz, és több időre tesz szert, - akkor aztán meglesznek az iskolák is.

- De hiszen ma az iskolák egész Európában kötelezők.

- Lám, ebben tehát ön is egyetért Spencerrel? - kérdezte Levin.

Szvijazsszkij szemeiben fölvillant a réműlet kifejezése, s mosolyogva így szólt:

- Na, ez a fráz-história igazán pompás! Ezt ön tán a saját füleivel hallotta?

Levin belátta, hogy ezen az úton se fogja megtalálni ennek az embernek az élete és a gondolatai közt a kapcsolatot. Neki nyilván teljesen közönyös volt, hogy az okoskodása hova vezet; neki csak magára az okoskodásra volt szüksége. S csak az volt neki kellemetlen, a mikor az okoskodásai révén zsákutczába kerűlt. Ezt az egyet nem szerette, s éppen ezt akarta elkerűlni, a mikor valami más kellemesebb és vídámabb tárgyra vitte át a szót.

Ennek a napnak az összes benyomásai, kezdve ott feleúton avval a paraszttal, a ki úgyszólván alapjáúl szolgált a többi benyomásnak és gondolatnak, rendkívül izgatták Levint. Ez a kedves Szvijazsszkij, a ki csak a társadalmi szükséglet czéljából tartogatta a gondolatait, s a kinek nyilván egészen más, és Levin előtt ösmeretlen életelvei voltak, és a ki e mellett a tömeg segítségével, a melynek a neve légió, reá nézve idegen gondolatokkal irányította a közvéleményt; ez a mérges birtokos, a kinek teljesen igaza volt az élet által belőle kicsikart okoskodásokban, de nem volt igaza abban, hogy haragjában egy egész osztály, Oroszország legderekabb osztálya ellen fordúlt; azután a maga tevékenységével való elégedetlensége, s az a homályos remény, hogy minderre lehetséges lesz valami írt találni, - mindez valami benső izgalom érzésévé, s a közeli megoldás reménységévé olvadt össze benne.

Mikor egyedül maradt a szobájában és lefeküdt a ruganyos derekaljra, mely minden mozdúlatra egészen váratlanúl földobta a kezeit és a lábait, Levin sokáig nem tudott elaludni. A Szvijazsszkijvel folytatott eszmecserének, bár ha sok okos eszmét pendített is meg, egyetlen pontja sem érdekelte; de a birtokos fejtegetései megfontolást igényeltek. Levin önkéntelenűl is minden szavát fölidézte az emlékezetében, és egyúttal helyreigazította mindazt, a mit neki válaszolt volt.

Persze, azt kellett volna felelnem neki: Ön azt mondja, hogy a mi gazdaságunk azért nem megy, mert a paraszt minden tökéletesítést gyűlöl, a melyet ilyetén formán csak hatalommal lehet behozni; de önnek csak akkor volna igaza, ha a gazdálkodás ezek nélkül a tökéletesítések nélkül éppenséggel nem menne; csakhogy a gazdálkodás csak ott megy, a hol a munkás a szokásainak megfelelően dolgozik, mint annál az öregnél, ott az úton. Az ön és az én elégedetlenségem a gazdasággal bizonyítja, hogy mi vagyunk a hibásak, nem pedig a munkások. Mi már régóta törjük, zúzzuk magunkat, a magunk módja szerint, európai mintára, a nélkül, hogy a munkaerő tulajdonságai iránt érdeklődnénk. Próbáljuk csak meg a munkaerőt nem ideális munkaerőnek tekinteni, hanem számoljunk vele, mint orosz paraszttal, az ő ösztönével együtt, és rendezzük be ennek megfelelően a gazdaságunkat. Képzelje el csak, - azt kellett volna mondanom, - hogy ön a gazdaságát úgy viszi, mint az az öreg paraszt, hogy ön megtalálta a módját annak, hogy a munkásokat is belevonja a munka sikerének az érdekkörébe, és megtalálta a reformok terén azt a középutat, a melyet ők is elösmernek, s meg fogja látni, a nélkül, hogy a földet kimerítené, az eddigi eredménynek kétszeresét vagy háromszorosát fogja elérhetni. Ossza el a földjeit két részre, és adja a felét a munkaerőnek; az, a mi önnek marad, sokkal több lesz az eddiginél, s a munkaerőnek is több marad. Ehhez azonban az kell, hogy a gazdaság színvonalával ne törődjék és a munkásoknak a gazdálkodás eredményeiben való érdekeltségét keresztül vigye. Hogy ezt hogy' csinálja, az már csak részletkérdés; de annyi kétségtelen, hogy ez lehetséges.

Ez a gondolat nagy izgalomba hozta Levint. Fél éjszaka nem aludt, s e gondolat megvalósításának a részletein töprengett. Nem szándékozott még másnap elutazni, de most elhatározta, hogy jókor reggel elmegy haza. Ezenkívül az a kivágott keblű sógornő valami olyan érzést keltett benne, mely az elkövetett rossz miatt való szégyen és megbánás érzéséhez volt hasonlatos. A fő, a miért haladéktalanul utaznia kellett, az volt, hogy még a téli vetés előtt, idejekorán, előterjeszthesse a parasztoknak az új terveit, úgy, hogy a vetés már az új elvek alapján történhessék.



XXIX.

Ennek a tervnek a megvalósítása sok bajt okozott Levinnek; de küzdött, a mennyire az erőiből tellett, és elérte, ha nem is azt, a mit akart, de azt, a mit tudott, s nem ámította magát avval, hogy azt higyje, hogy a dolog megéri a ráfordított munkát. A legfőbb akadályok egyike az volt, hogy a gazdaság már folyamatban volt, hogy nem lehetett mindent megállítani és előlről kezdeni, hanem menetközben kellett a gépet átalakítani.

Mikor aznap este, hogy hazaérkezett, közölte a terveit az intézőjével, ez észrevehető örömmel helyeselte Levin beszédének azt a részét, a mely azt bizonyítgatta, hogy mindaz, a mi a gazdaságban eddig történt, badarság és haszontalanság volt. Az intéző kérkedett vele, hogy ő ezt már régóta mondogatta, de nem akartak hallgatni rá. A mi Levinnek azt az ajánlatát illette, hogy a munkásokkal együtt, mint társ, részt vesz az összes gazdasági vállalkozásokban, erre vonatkozólag az intéző nem mondott határozott véleményt, csak elszontyolodott, és legott elkezdett annak a szükségességéről beszélni, hogy holnap még be kell hordani a künnlevő kereszteket s el kell küldeni ugarolni, úgy, hogy Levin érezte, hogy az ő dolgára most nincs idő.

Mikor a parasztokkal beszélt a dologról, s mikor az új föltételek mellett megajánlotta nekik a földek kiadását, megint beleütközött abba a legfőbb akadályba, hogy a parasztok annyira el voltak foglalva a folyó napi munkával, hogy nem volt idejük az új vállalkozás előnyeit és hátrányait jól megfontolni.

Egy naivlelkű csordás, Iván nevű, úgy látszott, teljesen megértette Levinnek azt az ajánlatát, hogy vegyen részt a családjával a marha-állomány jövedelmében, és teljesen hozzájárúlt ehhez a vállalkozáshoz. De mikor Levin megpróbálta vele az ebből várható előnyöket megértetni, nyugtalanság és azon való sajnálkozás tükröződött vissza Iván arczán, hogy nem hallgathatja végig az egészet, és hamarosan talált magának valami halasztást nem tűrő munkát: vagy fogta a villát, hogy kihányja a szénát az alomudvarból, vagy elkezdett locsolni, vagy trágyát tisztogatni.

Egy másik nehézség a parasztoknak az iránt való leküzdhetetlen bizalmatlansága volt, hogy a földbirtokosnak más egyéb czélja is lehessen, mint az, hogy őket, a mennyire csak lehet, megkoppaszsza. Erősen meg voltak győződve róla, hogy tulajdonképpeni czélja (bármit mondjon is nekik), mindig az lesz, a miről hallgatni fog előttük. Ők maguk is, mikor a dologhoz hozzá szóltak, sokat beszéltek, de soha sem árulták el, hogy a voltaképpeni czéljuk micsoda. Ezenkívül (Levin érezte, hogy az epés birtokosnak igaza volt), a parasztok minden néven nevezendő megegyezésnek első és elengedhetetlen föltételéűl azt állították oda, hogy ne legyenek kénytelenek a gazdálkodásnak semmiféle új módszerét alkalmazni, vagy új eszközöket használni. Azt ugyan megengedték, hogy az eke jobban szánt, hogy a fogasoló eredményesebben dolgozik, de azért ezer okot találtak, a miért sem az egyiket, sem a másikat nem lehet használni, s bár Levin meg volt győződve, hogy valamelyest le kell szállítania a gazdaság színvonalát, mégis sajnált lemondani azokról a tökéletesítésekről, a melyeknek előnyei annyira nyilvánvalók voltak. De mindeme nehézségek ellenére is elérte, a mit akart, és őszre rendben volt, vagy legalább ő azt hitte, hogy rendben van a dolog.

Levin eleinte arra gondolt, hogy az egész gazdaságát, úgy, a mint van, az új föltételek mellett adja a parasztoknak, a munkásoknak és az intézőjének; de nagyon hamar meggyőződött róla, hogy ez lehetetlen, s elhatározta, hogy ketté osztja a gazdaságot. Az alomudvar, a kert, a veteményes, a kaszálók, s a több parczellára felosztott földek, ezentúl külön álló területekké lesznek. Iván, a naiv csordás, a ki a dolgot, mint Levinnek tetszett, a legjobban megértette, jobbára a család tagjaiból egy társaságot alakított és részesévé lett az alomudvarnak. Egy messze fekvő földet, mely nyolcz évig parlagon hevert, Rjezunov Fedor, az okos ács közvetítésével, az új föltételek mellett hat paraszt család vett át, egy Surajev nevű paraszt pedig hasonló föltételek mellett, elvállalta az összes veteményes kerteket. A birtok többi része egyelőre a régiben maradt, de ez a három tétel volt a kezdete az új berendezkedésnek, mely Levint teljesen lefoglalta.

Igaz, hogy az alomudvarban eddig semmivel se ment jobban a dolog, mint annakelőtte, és Iván minden erejéből ellenszegült a tehenek meleg elhelyezésének és a tejfölből való vaj készítésének, váltig erősítgetvén, hogy a tehénnek hideg elhelyezés mellett kevesebb táplálékra van szüksége s hogy a lefölözött tejből készűlt vaj kiadóbb, ezenkívül követelte a fizetését, úgy, mint azelőtt, s egyáltaljában nem érdeklődött az iránt, hogy az a pénz, melyet kapott, voltaképpen nem volt fizetés, hanem a majdani nyereség ő rá eső részére adott előleg.

Igaz, hogy Rjezunov Fedor társasága nem keverte meg ekével a földet a vetés alá, a mint a megállapodás szólt, avval mentegetőzvén, hogy rövid hozzá az idő. Igaz, hogy ennek a társaságnak a tagjai, bár kötelezték magukat, hogy az új föltételek mellett viszik a gazdaságot, nem tartották a földjeiket közöseknek, hanem felesföldeknek, és nem egyszer megtörtént, hogy a társaság tagjai, sőt maga Rjezunov is, imígyen szóltak Levinhez: "ha pénzt szedne a földekért, magának is nyugodtabb volna az állapota, meg mi is szabadabbak volnánk." Ezenkívül a parasztok mindenféle ürügy alatt halogatták annak a marhaistállónak és szénapajtának az építését, a melyre kötelezve voltak és kihúzták a dolgot télig.

Igaz, hogy Surajev az általa átvett veteményes kerteket ki akarta adni apró részletekben a parasztoknak. Ő nyilván hamisan, és pedig szándékosan hamisan értelmezte azokat a föltételeket, a melyek mellett a földet megkapta.

Igaz, hogy Levin, a mikor a parasztokkal beszélgetett s a vállalkozás előnyeit magyarázgatta nekik, sokszor érezte, hogy a parasztok csak hangjának a csengését hallják, és nagyon jól tudják, hogy bármit beszéljen is, magukat rászedni nem hagyják. Különösen érezte ezt akkor, a mikor a parasztok közül a legokosabbal, Rjezunovval beszélt, s látta szemeinek azt a játékát, mely világosan elárúlta a rajta való gúnyolódást, valamint azt a szilárd meggyőződést, hogy ha a dologban valaki a rövidebbet húzza, úgy az semmiesetre sem ő, Rjezunov lesz.

De mindezek ellenére is Levin azt hitte, hogy rendben van a dolog, s hogy ha pontosan vezeti a számadásait és szigorúan tartja magát, a jövőben majd csak meggyőzi őket az ilyen vállalkozás előnyeiről, s akkor azután majd már magától megy a dolog.

Mindezek a dolgok, az ő kezelése alatt maradt gazdasággal s a könyve megírásával járó szobai munkával együtt Levint egész nyáron át annyira elfoglalták, hogy alig jutott el vadászni. Augusztus végén, attól a legénytől, a ki a nyerget visszahozta, megtudta, hogy Oblonszkijék elutaztak Moszkvába. Érezte, hogy avval, mert nem felelt Alexandrovna Darja levelére, az udvariatlanságával, a melyre nem tudott a szégyen pírja nélkül visszagondolni, fölégette maga mögött a hidat, s többé soha se fog hozzájuk elmehetni. Éppen így bánt el Szvijazsszkijval is, a mikor búcsúzás nélkül jött el tőle. De hiszen ő hozzájuk se fog többé elmenni. Most ez teljesen mindegy volt neki. Gazdaságának újjászervezése annyira elfoglalta, mint még soha az életben semmi. Átolvasta azokat a könyveket, a melyeket Szvijazsszkijtól kapott, kiírván belőlük azt, a mire szüksége volt, olvasott erről a tárgyról gazdaság-politikai és szoczialisztikus könyveket, de, a mint előre is gondolta, semmi olyast se talált bennük, a mi arra vonatkozott volna, a mire ő most vállalkozott. A gazdaság-politikai művekben, Mill-ben példáúl, a melyet elsőnek tanulmányozott át nagy buzgósággal, azt remélvén, hogy minden pillanatban ráakadhat az őt foglalkoztató kérdések megoldására, megtalálta az európai gazdasági viszonyokból leszűrt törvényeket; de sehogy se tudta belátni, hogy ezek a törvények, a melyek Oroszországra nem is voltak alkalmazhatók, mért általános érvényűek. Ugyanezt látta a szoczialisztikus könyvekben is: ezek vagy gyönyörű és a gyakorlatban hasznavehetetlen fantáziák voltak, a melyekért már diákkorában lelkesedett, vagy pedig javítgatásai, tatarozgatásai azoknak az állapotoknak, a melyek Európában uralkodtak, s a melyeknek az oroszországi mezőgazdasági viszonyokhoz semmi közük se volt. A gazdasági politika azt mondta, hogy azok a törvények, a melyek szerint Európának a gazdasága fejlődött és fejlődik, általános érvényűek és minden kétségen felül állók. A szoczialisztikus tanok viszont azt állították, hogy az eme törvények szerint való fejlődés pusztúlásra vezet. De sem az egyik, sem a másik, nemcsak hogy választ nem adott, de még csak halvány czélzást se tett arra, vajon ő, Levin, és az összes orosz parasztok és földbirtokosok mitévők legyenek a rendelkezésükre álló kezek és deszjatinok millióival, hogy az általános jólét javára minél produktivabbak lehessenek.

Ha már ráadta magát erre, lelkiismeretesen elolvasott mindent, a mi a tárgyára vonatkozott, és az őszszel külföldre szándékozott utazni, hogy a kérdést még a helyszínén is tanulmányozza, nehogy ebben a kérdésben is megtörténjék vele az, a mi sok más kérdésben már ismételten megtörtént. Sokszor megesett ugyanis vele, hogy éppen mikor kezdte megérteni annak az eszméit, a kivel beszélgetett s éppen azon volt, hogy a magáéit is kifejtse, egyszerre imígyen fordúltak hozzá: "Ott van Kaufmann, Jones, Dubois, Mitchelli. Nem olvasta őket? Olvassa csak el, ezek mind tárgyalják ezt a kérdést."

Most tisztán látta, hogy Kaufmannak és Mitchellinek semmi mondanivalójuk sincs neki. Tudta, hogy mit akar. Látta, hogy Oroszországban pompás földek, kitünő munkások vannak, és hogy egyes esetekben, mint annál az öreg parasztnál is, a munkások és a föld sokat hoznak, de az esetek legnagyobb részében, a mikor európai módra használják föl a tőkét, csak keveset termelnek, s hogy mindez csak onnan van, mert a munkások csakis a maguk módja szerint hajlandók dolgozni, s csakis így dolgoznak jól, és hogy ez az ellenszegűlés nem a véletlen szüleménye, hanem állandó s a nép szellemében gyökerező. Úgy gondolkozott, hogy az orosz nép, melynek az volt a föladata, hogy óriási szabad területeket betelepítsen és megmunkáljon, mindaddig, míg az összes területek el nem voltak foglalva, öntudatosan ragaszkodott a föladathoz mért módszerekhez, és hogy ezek a módszerek éppenséggel nem olyan rosszak, mint a minőknek rendszerint tartják. S ezt ő a könyvében elméletileg, a gazdaságban pedig gyakorlatilag is be akarta bizonyítani.



XXX.

Szeptember végén beszállították a marhaistálló építéséhez szükséges fát a társaságnak átengedett területre, eladták a tehenek által termelt vajat és megosztoztak a nyereségen. A gazdaságban pompásan ment minden, vagy legalább Levinnek úgy látszott, hogy pompásan megy. De ahhoz, hogy az egész kérdést elméletileg megvilágítsa, és nagy munkáját, a mely Levin ábrándjai szerint nemcsak arra volt hivatva, hogy a gazdasági politikában jelentős fordulatot idézzen elő, hanem teljesen megsemmisítse ezt a tudományt és megvesse az alapjait egy a nép és a föld egymáshoz való viszonyát tárgyaló tudományágnak, befejezze, szükség volt rá, hogy külföldre utazzék és a helyszinén tanulmányozza mind azt, a mi ebben az irányban történt, és meggyőző bizonyítékokat találjon arra, hogy mindaz, a mi ott történt, nem az, a mire voltaképpen szükség van. Levin csak a búza behordását akarta megvárni, hogy pénzhez jusson és külföldre utazhassék. De beállt az esős idő, mely nem engedte meg, hogy a még künnlévő gabonát és krumplit behordják s így beszüntették az összes munkákat, még a búza betakarítását is. Az utakon feneketlen volt a sár; két malmot elsodort az ár, s az időjárás mind rosszabbra és rosszabbra fordult.

Szeptember 30-ikán reggel kibukkant a nap, és Levin, bízván az idő megjavúlásában, komolyan kezdett készülődni az elutazásra. Megforgattatta a búzát, elküldte az intézőjét a kereskedőhöz, hogy pénzt hozzon tőle, ő maga pedig körül járta az egész gazdaságot, hogy elutazása előtt még megtegye az utolsó intézkedéseket.

Mikor mindent elintézett, lucskosan a leomló víztől, mely hol a nyakába, hol pedig bőrkabátján végig a csizmaszárába csurgott be, de a mellett a legfrissebb és leglelkesebb hangulatban tért haza estefelé. Estére még czudarabb lett az idő: az ólmos eső oly erővel pacskolta a lovát, mely szűntelenűl rázta csuromvizes fejét és füleit, hogy szinte oldalogni kezdett belé; de Levin pompásan érezte magát a kámzsája alatt, s vídáman nézte, hol a kerékvágásokban csörgedező homályos vizet, hol a csupasz ágakon himbálózó vízcsöppeket, hol a híd deszkáján fölhalmozódott és még el nem olvadt daraszemeket, hol pedig egy-egy csupasz fa alatt sűrű rétegben alá hulló még húsos és nedvdús leveleket. A természet komorsága ellenére is különösen frissnek érezte magát. Azok a beszélgetések, a melyeket egy messze faluban a parasztokkal folytatott, azt mutatták, hogy kezdtek az új helyzetbe lassacskán beletörődni. Egy öreg cselédje, a kihez betért szárítkozni, buzgón helyeselte Levin terveit, és maga is hajlandónak nyilatkozott egy marhatenyésztésre alakulandó társaságba belépni.

"Csak kitartóan kell haladni a czél felé, s elérem azt, a mit akarok, - gondolta magában Levin, - s itt igazán van miért dolgozni és fáradni. Ez nem az én személyes ügyem, itt a közjólétről van szó. Az egész gazdaságnak, s a mi fő, a nép helyzetének teljesen meg kell változnia. A szegénység helyébe - általános jólétnek és megelégedésnek, az ellenségeskedés helyébe - egyetértésnek és az érdekek közösségének kell lépnie. Szóval, egy vérnélküli, de nagyszabású forradalom, eleinte a mi kerületünk szűk körében, azután a kormányzóságban, majd Oroszországban és az egész világon. Mert egy igazságos eszme lehetetlen, hogy gyümölcsöt ne hozzon. Ez olyan czél, a melyért érdemes dolgozni. Az pedig, hogy a mozgalom megindítója én, Levin Kosztya vagyok, ugyanaz, a ki frakkban elment a bálba, a kinek Scserbaczkája kosarat adott és a ki magában véve egy szánalmas és jelentéktelen valaki, az semmit se tesz. Meg vagyok róla győződve, hogy Franklin épp oly jelentéktelennek érezte magát s épp oly kevéssé bízott magában. Ez semmit se tesz. És neki is alkalmasint megvolt a maga Mihajlovna Agafjája, a kivel a titkait közölte."

Ilyen gondolatok közt érkezett haza Levin, a mikor már alkonyodni kezdett.

Az intéző, a ki a kereskedőnél járt, már visszajött volt és elhozta a búzáért járó pénz egy részét. Az öreg cseléddel megcsinálták a szerződést, és az intéző útközben meggyőződött róla, hogy a gabona még mindenütt künn áll a mezőn, úgy, hogy az ő százhatvan keresztje, mely még nem volt behordva, semmi se volt ahhoz, a mi a többieknél még betakaríttatlanúl hevert.

Levin, miután megebédelt, szokása szerint könyvvel a kezében, leült egy karosszékbe, és olvasás közben a könyvvel kapcsolatosan tovább fűzte küszöbön álló külföldi utazására vonatkozó gondolatait. Ma különösen tisztán látta vállalkozásának egész jelentőségét, és elméjében szinte maguktól egész hosszu mondatok alakúltak össze, a melyek eszméinek a lényegét kifejezték. "Ezt le kell írnom, - gondolta magában, - ez lesz majd az a kurta bevezetés, a melyet eddig szükségtelennek tartottam." Fölkelt, hogy oda menjen az íróasztalához, és Laszka, mely ott hevert a lábainál, szintén föltápászkodott, s kinyújtózván, ránézett, mintha csak azt kérdezte volna tőle: hová? De nem volt már ideje írni, mert előkerültek az emberei a napi parancsra, s Levin kiment hozzájuk az előszobába.

Miután a másnapi munkákra vonatkozó parancsot kiadta, és fogadta azokat a parasztokat, a kiknek dolguk volt vele, Levin bement a dolgozószobájába és munkához látott. Laszka lefeküdt az asztal alá; Mihajlovna Agafja odaült szokott helyére a kötésével.

Levinnek, miután egy darabig írt, szokatlan élénkséggel eszébe jutott Kiti, a kosár, a melyet tőle kapott, és utolsó találkozásuk. Fölkelt s elkezdett a szobában föl és alá járni.

- Ugyan mit unatkozik itt, - szólott hozzá Mihajlovna Agafja. - Mit ül mindig itthon? Menne inkább valami meleg fürdőre, hogy összeszedné magát egy cseppet.

- Hiszen úgyis megyek holnapután, Mihajlovna Agafja. De a dolgaimat el kell intéznem.

- Ugyan miféle dolgait! Talán bizony nem eleget adott már a parasztoknak! Úgyis már azt beszélik: a ti gazdátok ezért alkalmasint a czártól is kap majd valami kegyet. Igazán csodálatos, hogy mit törődik annyira a parasztokkal?

- Nem velük törődöm én, hanem magamnak teszem, a mit teszek.

Mihajlovna Agafja töviről-hegyire ösmerte Levin gazdasági terveinek minden részletét. Levin nem egyszer a legfínomabb árnyalatokig kifejtette előtte az eszméit, s gyakran össze is veszett vele, nem értvén egyet a fejtegetéseivel. Most azonban Mihajlovna Agafja egészen másként fogta föl azt, a mit Levin neki mondott.

- Ösmeretes dolog, hogy mindennél jobban kell az embernek a maga lelkével törődnie, - mondotta s fölsóhajtott. - Itt van Deniszycs Parthen, nem hiába nem tudott sem írni, sem olvasni, de úgy is halt meg, hogy Isten adjon ilyen halált mindenkinek, - folytatta, egy nemrég elhalt parasztra emlékezvén. - Az Úr testét is magához vette, az utolsó kenetet is fölvette.

- Nem arról beszélek én, - szólott Levin. - Azt mondom, hogy én a magam hasznáért teszem, a mit teszek. Rám nézve csak előnyösebb, ha jobban dolgoznak a parasztok.

- No, már akármit csinál is, ha az a paraszt naplopó, akkor annyi, mintha borsót hányna a falra. Ha lelkiismeretes ember, akkor dolgozik is; ha meg nem, akkor úgy is hiába minden.

- De hiszen maga mondja, hogy Iván most jobban utána néz a munkának.

- Én csak egyet mondok, - felelt Mihajlovna Agafja, nyilván nem pusztán véletlenűl, hanem gondolatmenetének szigorú következetességével: - magának meg kell házasodnia, punktum!

Az, hogy Mihajlovna Agafja éppen arról szólott, a mire csak az imént ő maga is gondolt, bántotta és elkeserítette Levint. Elkomorodott, s a nélkül, hogy felelt volna, megint munkához ült, és ismételte magában mindazt, a mit ennek a munkának a jelentőségéről gondolt. Csak olykor figyelt oda a nagy csöndességben Mihajlovna Agafja kötőtűinek a pattogására, s eszébe jutván az, a mire nem akart gondolni, megint csak összeránczolta a homlokát.

Kilenczkor csengetyűszó s egy kocsi-kasnak tompa döczögése hallatszott a sárban.

- Úgy látszik, vendégei jöttek, legalább nem fog unatkozni, - szólott Mihajlovna Agafja, miközben fölkelt s az ajtó felé ment. De Levin utólérte őt. Ma sehogy se ment a munkája, s így bárki lett légyen is, megörült a vendégének.



XXXI.

Félig leszaladván a lépcsőn, Levin az előszobában ősmerős köhögésnek a hangját hallotta; de lépteinek zajában nem hallott tisztán, s még remélte, hogy tévedett; azután megpillantott egy hórihorgas, csontos és jól ösmert alakot, s úgy tetszett neki, hogy most már nem csalódhatik, de azért még mindig reménylette, hátha téved, s hátha ez a hórihorgas ember, a ki köhécselve veti le amott a kabátját, mégsem az ő bátyja, Nikoláj.

Levin szerette a bátyját, de a vele való együttlét mindig kínos volt neki. Most pedig, a mikor az agyában hirtelen támadt gondolatnak és Mihajlovna Agafja emlékeztetésének a hatása alatt valami homályos és zűrzavaros hangúlatban volt, a küszöbön álló találkozás bátyjával különösen nehezére esett.

Egy vídám, egészséges és idegen vendég helyett, a ki, mint remélte, majd elszórakoztatja őt borongós hangúlatában, a bátyjával kellett találkoznia, a ki őt keresztűl-kasúl ösmeri, a ki majd kihúzza belőle legtitkosabb gondolatait és teljes vallomásra készteti őt. Ezt pedig semmi szín alatt sem akarta.

Levin e miatt az útálatos érzés miatt saját magára is bosszankodván, kiment az előszobába; alig, hogy a bátyját közelebbről megpillantotta, legott eltűnt a lelkéből a csalódás érzése, melynek a helyét mélységes szánalom foglalta el. Bármily borzalmas volt is a bátyja, Nikoláj, a soványságával és beteges külsejével annak előtte, most még jobban megsoványodott, még jobban összeesett. Nem volt rajta egyéb csont és bőrnél.

Hosszú nyakával rángatózva állt ott az előszobában, s miközben lecsavarta magáról a kendőjét, furcsán, szánalmasan mosolygott. Mikor Levin ezt a békességes és alázatos mosolyt megpillantotta, úgy érezte, hogy görcs szorongatja a torkát.

- Ime, eljöttem hozzád, - mondotta Nikoláj tompa hangon, a nélkül, hogy csak egy pillanatra is levette volna a szemét az öcscse arczáról. - Már rég készűltem, de mindig rosszúl voltam. De most nagyon összeszedtem magamat, - mondotta, nagy, sovány kezeivel a szakállát simogatva.

- Úgy, úgy! - felelt Levin, s most, mikor csókolódzás közben érezte az ajkával a bátyja testének teljes kiaszottságát és közelről látta nagy és furcsán csillogó szemeit, még jobban megborzadt tőle.

Pár héttel ezelőtt Levin Konsztantin azt írta volt a bátyjának, hogy annak a kis résznek az eladása révén, a mely felosztatlanúl megmaradt a házban, most fölveheti az ő reá eső részt, körülbelül vagy kétezer rúblt.

Nikoláj azt mondta, hogy most eljött ezt a pénzt fölvenni, főképpen pedig azért, hogy egy kis időt töltsön a fészkében, megérintse a földjét, hogy mint a hősök, új erőt merítsen belőle további működéséhez. Mind nagyobb görnyedtsége, s termetéhez mérten ijesztő soványsága ellenére is a mozdúlatai, mint rendesen, gyorsak és hevesek voltak. Levin bevezette őt a szobájába.

A bátyja különös gonddal öltözött át, a mit azelőtt nem tett, megfésülte ritka és fölálló haját s mosolyogva ment föl hozzá.

A legjobb és legvídámabb hangúlatban volt, a milyennek őt Levin, gyermekkorában nagyon sokszor látta. Még Ivanovics Szergejről is minden harag nélkül emlékezett meg. Mikor Mihajlovna Agafjával találkozott, eltréfált vele, s a régi cselédek után kérdezősködött tőle. Deniszycs Parthen halálának híre kellemetlenűl hatott rá. Réműlet tükröződött az arczán; de csakhamar összeszedte magát.

- Elég öreg volt már, - mondotta és másra vitte át a szót. - Most itt maradok nálad vagy két hónapig, aztán megyek Moszkvába. Tán nem is tudod, hogy Mjahkov valami állást ígért nekem, s hogy szolgálatba akarok lépni. Most egészen másképpen rendezem be majd az életemet, - folytatta. - Azt tudod, hogy azt a nőt elkergettem?

- Nikolájevna Máriát? Hogyan, miért?

- Eh, utálatos egy nő volt! Tömérdek kellemetlenséget okozott nekem. - De azt, hogy milyenek voltak ezek a kellemetlenségek, nem mondta el. Csak nem mondhatta el, hogy azért kergette el Nikolájevna Máriát, mert a teát gyöngére főzte, s főképpen azért, mert úgy bánt vele, mint valami beteg emberrel. - De meg egészben véve, most teljesen meg akarom változtatni az életmódomat. Persze, mint mindenki, én is tettem bolondokat, de a vagyonom - az a legutolsó, azt nem sajnálom. Csak egészség volna, no de, hála Istennek, ez is megjavúlt.

Levin csak hallgatta és elgondolkozott, de sehogy' se tudta kieszelni, mit mondjon. Alkalmasint Nikoláj is ugyanígy volt vele; kezdte kérdezgetni az öcscsét a dolgai felől; és Levin örült, hogy magáról beszélhetett, mert legalább nem kellett alakoskodnia. Elmondta bátyjának a terveit és a vállalkozásait.

A bátyja csak hallgatta, de nyilván nem igen érdeklődött irántuk.

Ez a két ember oly közeli rokonságban, s egyáltaljában oly közel állott egymáshoz, hogy a legcsekélyebb mozdulat, a hangnak egy-egy fínom árnyalata többet mondott mindkettőjüknek, mint a mit szavakkal ki lehetett volna fejezni.

Most egy gondolatuk volt mindkettőjüknek: Nikoláj betegsége és közeli halála, mely minden mást elnyomott. De sem egyikük, se másikuk nem mert róla beszélni, s így mindaz, a mit egymásnak mondottak, távolról se fejezte ki azt, a mi őket kizárólag foglalkoztatta, mindaz merő hazugság volt. Soha még Levin nem örült annyira annak, hogy vége lett az estének és ideje volt aludni menni. Soha semmiféle idegen emberrel szemben, semmiféle hivatalos látogatás alkalmával nem volt olyan természetellenes, olyan hazug, mint ma. S ennek a természetellenességnek a tudata s az a felett érzett megbánás csak még természetellenesebbé tették őt. Sírni szeretett volna haldokló, kedves bátyján, s azt kellett hallgatnia, arról kellett vele beszélgetnie, hogy hogy' fog ezentúl élni.

Miután a ház nedves volt, s csak egyetlen szobában fűtöttek, Levin a maga szobájában helyezte el a bátyját egy spanyolfal mögött.

A bátyja lefeküdt, és akár aludt, akár nem, mint afféle beteg, folyton hánykolódott, köhécselt, s a mikor nem tudta kiköhögni magát, mormogott. Olykor, a mikor nehéz lett a lélekzete, fölsóhajtott: "Óh Istenem!" Másszor mikor valami fojtogatta, bosszúsan fölkiáltott: "Az ördögbe is!" Levin ezt hallva, sokáig nem tudott elaludni. A legkülönfélébb gondolatok foglalkoztatták, de minden gondolatnak egy volt a vége - a halál.

A halál, minden létezőnek elkerülhetetlen vége, most először jelent meg előtte leküzdhetetlen erejében. És az a halál, mely most az ő szeretett bátyjában, a ki félálomban sóhajtozott és egykedvű megszokással hol az Istent, hol az ördögöt emlegette, jelen volt, éppenséggel nem volt már oly messze, mint annakelőtte hitte. Ott ólálkodott már ő benne is, - ezt érezte. Ha ma nem, hát holnap, ha holnap nem, hát harmincz év múlva,... s vajon nem tökéletesen mindegy-e ez? De hogy mi volt voltaképpen ez az elkerülhetetlen halál, azt nemcsak hogy nem tudta, nemcsak hogy nem gondolt rá soha, de nem is tudott, nem is mert rá gondolni.

"Én itt dolgozom, akarok tenni valamit, s megfeledkeztem arról, hogy mindennek vége lesz, hogy itt - a halál."

Görnyedten ült ott a sötétben az ágya szélén, s a térdeit átkarolva, lélekzetét visszafojtva gondolkozott. De minél inkább megfeszítette az elméjét, csak annál világosabbá lett előtte, hogy ez kétségkívül így van, hogy csakugyan elfelejtett, elnézett az életben egy kis körülményt, - azt, hogy eljön a halál és véget vet mindennek, hogy voltaképpen nem is érdemes semmibe belekapni, s hogy ezen segíteni teljes lehetetlenség. Biz' ez rettenetes, de így van.

"De hiszen én még élek. Mitévő legyek hát most, mitévő legyek?" - kérdezte magában kétségbeesetten. Meggyújtotta a gyertyát, óvatosan fölkelt, odament a tükörhöz és elkezdte nézni az arczát meg a haját. Bizony, a halántékain már ősz hajszálak mutatkoztak. Kinyitotta a száját. A hátsó fogai már romlani kezdtek. Megnézte izmos karjait. Sok erő volt még bennük. De Nikolenykának is, a ki tüdejének a romjaival ott zihált az ágyon, szintén erőteljes volt valamikor a teste. És egyszerre eszébe jutott, a mint gyerekkorukban egyszerre feküdtek le aludni, s csak azt lesték, hogy Bogdanycs Fedor kitegye a lábát az ajtón, hogy aztán elkezdjék egymást párnákkal hajigálni, s elkezdjenek kaczagni, oly féktelenűl kaczagni, hogy a Bogdanycs Fedortól való félelem se tudta bennük az életörömnek ezt a habzó és túláradó öntudatát fékentartani. "Most pedig, ime ott az a beesett és üres mell... itt pedig én, a ki nem tudom miért, és mi lesz velem..."

- K-ha! K-ha! Az ördögbe is! Mit babrálsz ott, hogy nem alszol? - kiáltott rá most a bátyjának a hangja.

- Nem tudom, mi az, nem tudok aludni.

- Én meg jól aludtam, most már nem gyötör az izzadság. Nézd csak, tapintsd meg az ingemet. Úgy-e, nem izzadok?

Levin megtapintotta, kijött a spanyolfal mögül, eloltotta a gyertyát, de azért soká nem tudott elaludni. Alig hogy valamelyest tisztábban állott előtte az a kérdés, hogy' éljen, máris egy új megoldhatatlan kérdés meredt rá - a halál.

"Meg fog halni, tavaszra meg fog halni, ám hogy' segítsek rajta? Mit mondjak neki? Mit tudok én hozzá? Hiszen meg is feledkeztem róla, hogy van."



XXXII.

Levin már régen azt a megfigyelést tette, hogy ha az ember megcsömörlik az emberek túlzott előzékenységétől és alázatosságától, csakhamar tűrhetetlenné válik túlságosan követelő és kötekedő föllépésük. Érezte, hogy a bátyjával ugyanígy lesz. És csakugyan, Nikoláj szelídsége nem sokáig tartott. Mindjárt másnap reggel ingerlékenynyé lett, minduntalan szándékosan belekötött az öcscsébe, miközben iparkodott őt a legérzékenyebb pontokon érinteni.

Levin hibásnak érezte magát, de nem tudott a dolgon segíteni. Érezte, hogy ha mindaketten nem alakoskodtak volna, hanem, a mint mondani szokás, a szívük szerint beszéltek volna egymással, vagyis csak azt mondták volna ki, a mit gondolnak és éreznek, akkor akár folyton csak egymás szemébe néztek volna és Konsztantin csak azt hajtogatta volna: "meghalsz, meghalsz!"- Nikoláj pedig váltig azt felelgette volna: "tudom, hogy meghalok; de félek, félek, félek!" Más egyebet nem is mondhattak volna, ha a szívük szerint beszélnek. De így nem lehetett élni, s azért Konsztantin megpróbálta megcselekedni azt, a mit egész életében próbált, de sohase tudott, azt, a mihez tapasztalatai szerint egyes emberek olyan pompásan értettek, s a mi nélkül úgyszólván lehete