...

Makkai a kérdést ismeretelméleti alapozással, az emberi Én természetéből oldja meg. A nagy személyiségek nevelői jelentőségét abban látja, hogy az élet nagy értékeibe vetett bizalmat adják vissza akkor, mikor a való viszonylatai azt megrendítik. Ők szimbólumok, inkarnációk, a vezéreszmék képviselői. Mivel pedig a mi megakasztott életünk tétovázásának felmutatják az új utakat, a pótlékot azáltal, hogy átélik azt, a mire mi vágyunk, ideáljainkká s így nevelőinkké lesznek. Ezekhez a nagy nevelőkhöz mérjük mi magunkat, s olyan mértékben adjuk át küzdve, vagy önkényt magunkat nekik, a mennyiben képesek vagyunk őket átélni, a magunk jobb Énjét ismerni fel bennük és valósítani meg magunkban. Mint ahogy a lencse koncentrálja a napsugarakat s ezerszeres erőt és fényt ad nekik a centrumban, úgy koncentrálja az élet vezéreszméit magába a nagy személyiség s azok benne erősen, biztatóan, parancsolóan ragyognak fel. Ezeket az eszméket ki-ki a maga Énjének megfelelően valósítja meg, azaz éli meg magamagát, a nagy személyiség marad az örök erőforrás a küzdelemhez és az élet nemes mintája, nevelője. Az a legnagyobb nevelő, aki a szellemiség uralma, a szabadság és szeretet eszméje felé vezet úgy, hogy ő benne ezek ideálként állanak elénk, mint pl. Jézusban. Ha ezen örök nevelők életébe kapcsolódunk, életünk nemes, komoly nevelői élet lesz.

...

Forrás: http://www.makkaisandor.ro