Ismertető

Káldi György, a korában népszerű 17. századi jezsuita hitszónok ma jobbára csak Biblia-fordítása révén van jelen az irodalomtörténeti köztudatban: terjedelmes prédikációs kötetei riasztani látszottak olvasókat és kutatókat egyaránt, annak ellenére, hogy egyházi beszédeit a mértékadó irodalomtörténeti kézikönyvek folyamatosan számon tartják. Jelen tanulmány az 1631-ben, illetve 1681-ben megjelent prédikációs kötetek filológiai, teológiai és retorikai szempontú vizsgálatára vállalkozik.

Milyen építőelemek alkotják azt a sokszínű erudíciós apparátust, amelyet a szöveg mozgat? Milyennek mutatkozik a forráshasználatban megnyilatkozó műveltségszerkezet a kortárs katolikus és protestáns kompilációs gyakorlathoz képest? Mit árul el a középkor kultúrájának barokk kori recepciójáról a források feltárása?

A forráselemzés tanulságait továbbgondolva pedig: hogyan sikerül a skolasztikát megújító Concilium Tridentinum teológiai gondolkodását, a hitrendszer teljességét közvetítenie a laikus, ám lelki igényeket támasztó befogadó közösség felé, más szóval: a spekulatív úton felismert, fogalmi nyelven rögzített hitigazságokat, valamint a misztikus tapasztalat sajátos nyelvezetén történő megfogalmazásokat milyen módon igazítja a populárisabb - erkölcstani tisztázást konkrét, sőt kazuisztikus módon megkívánó - kommunikációs helyzethez?

Továbbá: milyen szövegalakítási eljárásokat, retorikai stratégiákat kíván az imént említett közösségi igény és írói szándék, a prédikációműfaj kettős létmódja (mely szerint olvasásra és elmondásra szánt szöveg)? Hogyan hasznosítja Káldi György a középkori ars praedicandi hagyományait és a humanizmus klasszicizáló tapasztalatait egyaránt integráló jezsuita prédikációelmélet előírásait és tanulságait, illetőleg mennyire reflektált ez a retorikai tudatosság a szöveg tanúsága szerint?

Káldi György prédikációi, szövegszerveződésük révén a magyar próza történetének jelentős kora újkori fejezetét alkotják.

Forrás: http://irodalom.arts.unideb.hu