Bevezetés

A világháború óta azt látjuk, hogy korunk uralkodó eszméje, a nemzeti eszme egyre erősbödik. Minden nemzet saját egyéniségének magából termelt nemzeti műveltségével igyekszik jelentőséget adni. A nemzethez ma már hozzászámítják a hagyományőrző réteget, a népet is, és a nemzeti művelődésen nemcsak a középosztály magasabbrendűnek minősített, iskolák által terjesztett könyvművelődését értik, hanem a népnek magából kitermelt vagy régebben felülről leszállott és hagyományként őrzött, de teljesen áthasonított műveltségét is.

Nálunk 1848-ig a nemesség volt a nemzet, s ennek hagyományait tartottuk nemzeti hagyományoknak. A nemesség az európai művelődés hordozója volt, de emellett megtartotta történelmi hagyományait, sőt arra építette fel a magas kultúrát. 1848 után azonban a nemesség utóda, a középosztály, sok új, jobbára idegen elemmel bővült, akiknek ősei nem voltak a magyar történelem tényezői és formálói, akikben a magyar középosztály történelme nem vált hagyománnyá, s így gyökértelenül állottak s állanak ma is a mai középosztályban.

A háború után azt is be kellett látnunk, hogy egymagában a magyar nyelv sem bizonyult nemzetmegtartó hagyománynak. Akiket, főleg középosztálybelieket, megmagyarosodottnak tartottunk, - tisztelet a kivételnek, - hamar megalkudtak a helyzettel s elpártoltak, míg a nép, mely tekintet nélkül arra, hogy az iskolában megtanulta-e a középosztály történelmi hagyományait vagy sem, ma is megbontatlan egységben képviseli a magyar nemzetet. Azt meg már a háború előtt is megláthattuk volna, - ha nyitott szemmel nézünk, - hogy az iskola útján magyarosítani nem lehet. Hiszen vannak vegyes lakosságú falvak, melyeknek lakói iskola nélkül is évszázadok óta nemzedékről nemzedékre beszélik egymás nyelvét, mégsem olvadnak egymásba. Sem a magyar történelem, sem a magyar nyelv nem bizonyult olyan nemzetfenntartó hagyománynak, mely urat, parasztot - magyart, nem magyart - elszakíthatatlanul egybeforrasztott volna.

Van azonban a magyar nyelven kívül egy olyan magyar nemzeti műveltségi kincsünk, melyet a magyarság háromnegyedrésze, a parasztság vall magáénak, ez a néphagyomány. Ez a műveltség-állomány időtlen-idők óta halmozódik. Évezredek és évtizedek emlékei egyformán feltalálhatók benne. Nagy értéke, hogy általános és egyenlő. A hagyományos népi művelődés az élet minden vonatkozására kiterjed. A nép ezt az élet iskolájában, a bölcsőtől a sírig tanulja. Minél távolabb áll a néphagyománytól az iskola és a könyv, annál kevésbbé hat a népre, tehát annál erősebb a hagyományok uralma. A hagyományokat a népből kiverni nem lehet. Kereszténységünk ezeréves, mégis az ősi pogány hit képe a néphagyományokból nem nagy fáradtsággal ma is helyreállítható. Zeneoktatásunk a magasfokú nyugati zenekultúra minden népszerűsítése mellett sem tudta az 1500 éves bolgár-török hagyományokat teljesen elenyésztetni. A magyar nép nyelvén mitsem változtatott az a körülmény, hogy a középosztály századokon át latin nyelven írt és beszélt, majd a nemzeti eszme fellobanásakor deákos, németes, franciás iskolával, nyelvújítással akart magasabbrendű nyelvet létesíteni. Végül is Petőfi és Arany magyar népi hagyományérzékén keresztül diadalmaskodott a nép nyelve, s ma kétes esetekben még az Akadémia is a népnyelvre utal.

Vajjon nem érkezett-e el az ideje, hogy a középosztály felülvizsgálja a nemzeti műveltségről vallott eddigi felfogását s a néphagyományokat tegye a magyar nemzeti kultúra alapjává? Könnyebb volna a magyar nemzet egynegyedrészét kitevő középosztálynak a nemzet háromnegyedrészét kitevő nép ősi magyar hagyományait átvenni, mint fordítva. Az a roppant szakadék, ami ma úr és paraszt közt fennáll, egyszerre áthidalható volna, s ez a művelődéspolitika a magyar nemzet fennállását újabb ezredévre biztosítaná.

Hangsúlyozom, hogy az a tény, hogy az iskolai és könyvkultúrát szembeállítom a hagyománnyal, nem akarja az iskolai és könyvkultúra és az európai civilizáció nagy értékeit kisebbíteni. A néphagyomány nagy nemzetfenntartó erején kívül szükségünk van a magas fokú nyugati művelődés minden vívmányára. A néphagyománynak emellett azt a szerepet szánom, hogy minden vonalon alapjául szolgáljon a magasabbrendű művelődésnek, de annak ne csak színt, hanem belső tartalmat is adjon.