Bevezetés

A tanító tanít - a tanuló tanul. Alighanem sokan gondolunk még mindig így az iskolára. Nemcsak felnőttek és nemcsak gyerekek, hanem furcsamód maga az érdekelt szakember, a pedagógus is. A pedagógusok is általában úgy vélik, hogy a tanítás és a tanulás az iskolára tartozik. Lehet persze otthon is csinálni - mint ahogy lehet odahaza is fúrni-faragni, barkácsolni -, de ha nagyüzemi módon szervezzük, akkor a tanítás és a tanulás helye az iskola. Így lesz az iskolából - gondolatainkban, vélekedésünkben, sőt mindennapi magatartásunkban is - tudásüzem, tudásgyár.

Nem alaptalanul. Az iskolarendszerű oktatás tömegméretűvé válása a huszadik század egyik legjelentősebb - horderejében mindmáig kellően nem értékelt - eseménye. Különösen, ha ezt a tömegtájékoztatás robbanásával, a tudományos kutatás ipari formáinak megjelenésével, az információpiac látványos megnövekedésével és a "fogyasztók" igényeinek átalakulásával is összekapcsoljuk. Az iskolarendszerű oktatás kiterjedése maga után vonta az oktatásban mint infrastrukturális ágazatban tevékenykedők eddig soha nem látott létszámnövekedését. Kialakította, elterjesztette a maga szakigazgatási apparátusát, különösen azokban az országokban - mint például hazánkban is -, ahol a társadalmi és a termelőtevékenységeket magas szinten központosították. Az iskolarendszerű oktatás folyamatos felvevő piacává vált a különböző szellemi termékeknek, például a különféle tanítási anyagoknak és tankönyveknek, és jelentős erőforrásokat, építőipari, technológiai kapacitásokat köt le minden országban. A "főállásban" tanuló fiatalok tömegei egyúttal a közönségét alkotják a kulturális és szabadidős rendezvényeknek, programoknak, sőt a társadalmi-politikai mozgalmaknak. Nemcsak taníttatásukról kell gondoskodni, hanem tanítási időben az elhelyezésükről, étkeztetésükről, gyakorlati munkahelyükről, sport- és szabadidős tevékenységükről, nem egy esetben még a lakásukról is.

Mindez valósággal gyárszerűvé duzzasztotta az egykor emberszabású iskolákat, egyetemeket. Ma már csakugyan nem alaptalan valóságos tudásiparról beszélni. A "tudásüzem" pedig olyan szervezési kérdéseket vet fel, amelyekkel eddig jobbára a termelésben, esetleg a hivatali apparátusokban szembesültünk. Mindez indokolttá teszi, hogy az oktatást szervezeti szempontból vizsgáljuk.

De tekintsük-e örök érvényű kategóriának a "tudásüzemet"? Vagy vannak objektív tendenciák a megváltoztatásaira? E könyv szerzője - miközben igyekszik hitelesen bemutatni a "tudásgyár" szervezetét - azt állítja, hogy a huszadik századi tudásgyár átalakulása máris megkezdődött. Mire alapozza ezt az állítását?

Egyrészt arra, hogy az utóbbi húsz-harminc esztendőben a tanulás fogalma világszerte rohamosan kitágult. A gyorsan fejlődő ágazatok munkásai és mérnökei - egyáltalán, akik jövedelmüket növelni akarják - óhatatlanul tanfolyamokra, továbbképzésekre járnak. Új ismereteket, jártasságokat, készségeket kell szerezniük életük során többször is. A társadalmi fejlődés objektív tendenciája az, hogy a tanulás permanenssé váljon.

Másrészt: a tanulás társadalmi tevékenységgé vált abban az értelemben is, hogy a társadalmi élet minden területét áthatja. Köztudott, hogy mind a fiatalok, mind az idősek ismereteik és emberségük jelentékeny részét nem az iskolában szerzik, hanem más csatornákon. Ez még akkor is így van, ha nem tudjuk pontosan, hogy milyen csatornákon. Távolról sem igaz az, hogy az iskolában "kinevelik" a jövő emberét. Az életbe kilépve kezdődik csak az igazi tanulás, és voltaképpen a halál pillanatáig tart.

...