A neveléstörténet helye a tudományok között;
tartalma, forrásai, magyar kutatói


      A neveléstörténet a művelődéstörténet részeként értelmezhető. A neveléstörténet több tudomány eredményeit magában foglalja, például a tudománytörténetek (természettudományok, művészet-, irodalom-, jog-, gazdaság-, filozófia- és vallástörténet, stb.), továbbá a néprajz, a kulturális antropológia, régészet, történelem, szociológia, pszichológia és egyéb diszciplínák kutatási eredményeiből merít.

      A neveléstörténet tárgya annak vizsgálata, hogyan történt a tudás, az ismeretek átadása a történelem korszakaiban. Ez egyrészt iskolatörténeti, másrészt problématörténeti vizsgálódásokat jelent, valamint egyes korok nevelési (ember-)eszményeinek a megismerését. A neveléstörténetnek nem csupán a múltbéli események feltárása a célja, hanem az, hogy korunk embere jobban megértse napjaink pedagógiáját, a mai oktatás és nevelés gyökereit és értelmét. A neveléstörténet segítségével lehetővé válik a tudásátadás jövőbeni formáinak kidolgozása és a bölcsesség lényegének a megértése.

      Az újabb neveléstörténeti kutatások nem csak életútelemzések, iskolatörténeti és problématörténeti vizsgálódások. Egyre tágabb teret kap a nemzetközi kutatásokban a gyermekszemlélet történeti alakulásának vizsgálata, és eltérő kultúrák nevelési hagyományainak, emberideáljának összevetése.

      A neveléstörténet forrásait ugyanolyan csoportokra bonthatjuk, mint a történettudomány forrásait. Beszélhetünk eszerint tárgyi és írásos emlékekről, elsődleges és másodlagos forrásokról. A tárgyi emlékekhez tartoznak például az iskolaépületek, gyermekjátékok, taneszközök, diákegyenruhák, stb. Az elsődleges források között tartjuk számon azokat a levéltári dokumentumokat (pl.: tanítói díjlevelek, iskolaalapítási iratok, stb.) és pedagógiai-filozófiai műveket, melyek összegyűjtésével és elemzésével a neveléstörténet egyes részletei megismerhetőek. Másodlagos forrásként fogható fel az a gazdag sajtóanyag, amelynek feltárása elengedhetetlenül fontos a 19-20. század pedagógiai törekvéseinek megismeréséhez (pl.: a dualizmus- kori jelentős számú tanügyi lap, többek között: a Néptanítók Lapja, a Nemzeti Nőnevelés, a Néptanoda, stb.). A nevelési szokások, pedagógiai módszerek megismeréséhez felhasználhatjuk az irodalmi alkotásokat (pl.: Karinthy Frigyes, Petőfi Sándor, Kosztolányi Dezső, Ottlik Géza és sok más író, költő műveit), a képzőművészet remekeit (pl.: görög vázarészleteket, a kora újkori németalföldi életképeket, stb.), a mitológiát (sumer, görög, római, stb.), a jogtörténet forrásait (pl.: iskolai és gyermekvédelmi törvények) és sok egyéb forrást.

      A magyar és egyetemes neveléstörténet tanulmányozásához számos monográfia és tanulmány áll rendelkezésünkre. Európában és Magyarországon is a múlt század közepétől kezdve vettek nagyobb lendületet a neveléstörténeti kutatások. A polgárosodó társadalmak nagy erőfeszítéseket tettek a tankötelezettség bevezetésére, az iskoláztatás kiterjesztésére. E munkálatok során múltjuk felé fordultak, és kutatók sora próbálta feltárni országa iskolatípusainak eredetét. Magyarországon a századvég jelentős kutatói között tartjuk számon Békefi Remig, Kiss Áron, Lubrich Ágost, Kármán Mór személyét, a 20. század elején pedig Fináczy Ernő végezte a legátfogóbb, máig kiemelkedő kutatásokat a magyar és egyetemes neveléstörténet terén. Napjaink elismert neveléstörténészei – a teljesség igénye nélkül – Mészáros István, Bajkó Mátyás, Németh András, Pukánszky Béla, Fehér Erzsébet, Mann Miklós és Felkai Andor.