MAGYAR NEVELÉSTÖRTÉNET
Nevelésügy a második világháború után


      A háború utáni jogállamban a vezető erők létfontosságúnak tartották az oktatás korszerűsítését és demokratizálását. Harcot vívtak az analfabétizmus felszámolásáért, és a kormány törekedett a közép- és felsőfokú oktatásból korábban gyakorlatilag szinte kizárt munkás- és paraszt származású fiatalok segítésére. Létrejött a Dolgozók Iskolája, és népi kollégiumok alakultak, 2 év alatt 160. 1946-47-től azonban, a nemzetközi helyzet változásával összefüggésben a magyar oktatáspolitika mozgástere is kezdett beszűkülni. 1948-ban a Magyar Dolgozók Pártjának megalakulása után 4 nappal sor került a felekezeti iskolák államosítására, melyek a magyar iskolák több, mint 60%-át tették ki abban az időben. Kicsivel később feloszlatták a népi kollégiumokat, és az 1950-es évek legelejétől már jól láthatóvá vált, hogy az oktatásügyet is pártérdekeknek rendelik alá. A személyi kultusz korszakának egyik jellegzetes forrása az a minisztériumban készült tervezet, amely arra vonatkozóan tartalmazott útmutatásokat, hogy hogyan kell megünnepelni Rákosi Mátyás születésnapját az iskolákban:

      „Felajánlások: fegyelem megszilárdítása, késés, igazolatlan hiányzás csökkentése, jobb tanulás, stb.
      Dolgozatírás: február utolsó hetében minden osztályban dolgozatírás, cím: Miért szeretik a gyerekek Rákosi elvtársat? Mit köszönhet a magyar ifjúság Rákosi elvtársnak?
      Ajándék: szakkörök, úttörőőrsök apró ajándékokat készítsenek és küldjenek Rákosi elvtársnak.
      Ünnepély: március 8-án délután minden iskolában. A beszédet az igazgató mondja. A műsort az ifjúsági szervezet adja.”


      A tervgazdálkodással egy időben az egyetemi képzésben bevezették a különböző mutató- és tervszámokat. Nőtt a munkás-paraszt származású fiatalok aránya, a karok között a műszaki és mezőgazdasági fakultások felé billent a mérleg. A közép- és általános iskolákban csakúgy, mint a 22 felsőoktatási intézményben, mesterséges eszközökkel próbálták megakadályozni a lemorzsolódást (pl.: „bukásmentes osztály”-akció, munkakönyv visszatartása, óriási óraszámban folytatott korrepetálás, stb.). A marxizmus-leninizmus eszmerendszere (helyesebben szólva sokszor annak dogmatizált, leegyszerűsített, nemegyszer elferdített változata) a pedagógiai kutatásokat, a nevelés-oktatás céljait és tartalmát is meghatározta.

      1953-55 között, a Nagy Imre-érában bizonyos változtatások történtek az oktatáspolitikát illetően is. A hangsúlyt az általános iskolákra helyezték, 30-35%-kal csökkentették az egyetemi keretszámokat, és minden szinten igyekeztek emelni az oktatás színvonalát. 1956 nyarát nagy szellemi élénkülés jellemezte, egyetemi vitakörök alakultak. A neveléstudomány művelői, gyakorló pedagógusok októberben Balatonfüreden tanácskoztak, a pedagógiai alkotómunka szabadságát sürgették. Megállapították, hogy „Minden további előrehaladás elengedhetetlen feltétele a neveléstudományi kutatás és a tudományos kritika szabadsága.”

      A magyar ifjúságnak, a diákoknak, egyetemi és főiskolai hallgatóknak kezdeményező szerepük volt az 1956-os forradalomban, az október 23-i tüntetést is egyetemisták szervezték. Az Oktatásügyi Minisztérium november 2-án készült utasítástervezete szerint tervbe vették az egész iskolarendszer és oktatási anyag felülvizsgálását, a kötelező orosz nyelvoktatás megszüntetését és a szabad vallásgyakorlás engedélyezését. Mindez 1957 után csak részleteiben valósult meg. 1956 végén az egyetemi oktatóknak 7, a hallgatóknak 10%-a hagyta el az országot, akik közül számos külföldön folytatta kutatómunkáját és tanulmányait, s akik közül többen jelen vannak napjaink nemzetközi tudományos életében.

      1961-ben 16 éves korig kiterjesztették a tankötelezettséget. Az oktatási törvényben előírták, hogy minden iskolatípus készítsen elő a termelőmunkában való részvételre. A gimnáziumi diákok ennek értelmében a hét 6 tanítási napjából egyet gyakorlati munkával töltöttek (5+1 rendszer) egészen 1965-ig. Az 1963-as tanterv szerint a cél a kommunista ember személyiségének megalapozása. Az 1960-as, 70-es évek fordulóján sokat foglalkoztak a tantervekben előírt tananyag csökkentésével, ésszerűsítésével, a gyermekek életkori sajátosságaihoz igazításával. Ettől az időtől kezdve tágabb teret kaptak a didaktikai kutatások, jelentős oktatástechnológiai fejlesztések történtek. Az 1978-as tantervben már kimutathatóak voltak a „rugalmas kerettanterv” jegyei. A szocialista állam utolsó, 1985-ös oktatási törvényén pedig jól látszik, hogy megváltozott társadalmi-politikai körülmények között született. Ez bizonyos (szűk) körben tette lehetővé az egyedi megoldások alkalmazását az iskolai nevelés során, míg a rendszerváltozás után született oktatásügyi dokumentumok (1993-as oktatási törvény; NAT) széleskörű tanári szabadságot biztosítanak. 1989-ben, Glatz Ferenc minisztersége idején megfogalmazták az iskolaalapítási monopólium felszámolásának tervét, és megszüntették a kötelező orosz nyelvoktatást. 1990-től lehetővé vált a 6 és 8 osztályos gimnáziumok létrehozása.



      A magyar neveléstörténet vázlatos összefoglalásának végén ki kell emelni azt, hogy a 20. század, és különösen 2. felének magyar történései még nem kellőképpen feltártak, és elemzettek. Egyes esetekben nincs meg a kutatók kellő rálátása sem, hiszen saját életük különböző szakaszait is át kell értékelniük. Fel kell nőnie egy olyan fiatal kutatónemzedéknek, amelynek tagjai a 20. századot már „történelem”-ként fogják látni. Ők talán jobban képesek lesznek érzelmeiktől mentesen, valóban az objektív tényekre építve összegezni közelmúltunk pedagógiai történéseit. Bárki is válik azonban a 21. században kutatóvá, arról sohasem felejtkezhet el, hogy világunk megőrzését, személyiségünk kibontakoztatását és növendékeink nevelését illetően van mit tanulnunk elődeinktől.

Pécs, 1996. augusztus 23-24.