MAGYAR NEVELÉSTÖRTÉNET
19. század


      A 19. század első fele Magyarországon is nagyon virágzó időszak volt az oktatásügyet tekintve. Létrejöttek az első óvodák (1828: Brunszvik Teréz Angyalkert nevű intézménye), és 1837-ben az első óvóképző Tolnán. (Az óvodákban dolgozó pedagógusok eleinte főként férfiak voltak!) Jelentős lépések történtek a magyarországi nőnevelés színvonalának emelése, intézményrendszerének kiépítése érdekében. Olyan személyiségeket kell kiemelnünk ezzel kapcsolatosan, mint Karacs Teréz, Brunszvik Teréz, Takács Éva, Fáy András, Lővey Klára, Teleki Blanka, Zirzen Janka vagy a politikusok közül Kossuth Lajos. Karacs Teréz 1845-ben ezt írta „Néhány szó a nőnevelésről” című munkájában:

      „... Sokan vitatják a nők polgárosítását, azaz: hogy a nők hivatalnokká, iparűzőkké is kiképeztessenek. Ezen követelést én nem látom az igazság körén kívülinek, mert okoskodásom minden részrehajlástól ment levén, nem láthatja a férfitestet más alkatrészekből szerkezettnek, mint a nőkét; úgynevezett szellemünk pedig hasonló eszközökkel éppen úgy kifejthető egyik, mint másik nemnél.”

      A reformkori országgyűléseken több ízben szóba került az alapfokú iskolák ügye, valamint a szakképzés kérdése. 1845-ben jelent meg a Helytartótanácsi rendelet „Magyarország elemi tanodáinak szabályai” címmel, mely 5 osztályos anyanyelvű alapképzésről rendelkezett, melyből 2 osztály elvégzése volt kötelező. A kor megnövekedett igényeinek megfelelően korszerűsítették és kiterjesztették a tanítóképzést. 1828-ban jött létre Egerben az első magyar nyelvű, önálló, többévfolyamos katolikus képző.

      1848 márciusában megteremtődtek a magyar polgári átalakulás feltételei. Ebben a helyzetben a felelős magyar minisztérium és az új parlament első teendői közé tartozott az oktatásügy átalakítása, új magyar közoktatási rendszer kiépítése. Számos vita zajlott a különböző fórumokon, és Eötvös József kultuszminiszter vezetésével elkészült az oktatási törvényjavaslat is, melynek tárgyalása során 140 képviselő szólalt fel, és nagyon heves vitákat váltott ki, főként az iskolák felekezeti jellegének kérdése. A javaslatot a felsőház 1848 nyarán levette a napirendről, mondván, hogy „nem időszerű”. A javaslat jelentős része így csak 20 év múlva, a kiegyezés után realizálódott.

      A magyar szabadságharc 1849-es bukása után az osztrák kormány legfőbb célja a Habsburg-birodalom egységének helyreállítása volt. Az oktatásügyet illetően ennek legfőbb megnyilvánulása az volt, hogy az iskolaügy, a nevelés állami felügyelet alá került. Bár az iskolák száma az 1850-es években is növekedett (9000-ről 12 és fél ezerre), korabeli számítások szerint a gyerekeknek több, mint fele nem járt iskolába, és magas volt az analfabéták aránya, különösen az ország gazdaságilag elmaradottabb, gyérebb iskolahálózattal rendelkező vármegyéiben. A középfokú oktatás reformját az osztrák gimnáziumok részére kidolgozott szabályzat és tanterv („Organisationentwurf”) bevezetésével vitték keresztül. Ebben a német neohumanizmus és a herbarti elvek egyaránt fellelhetőek. Ez a dokumentum hozta létre a 8 osztályos, érettségivel záruló gimnázium típusát, melyet a kor szokásainak megfelelően természetesen csak fiúk látogathattak. Emellett létrejött a 6 osztályos reáliskola is, mely a gyakorlati pályákra készítette fel növendékeit. A pesti egyetemet is osztrák mintára alakították át, ekkor vált a bölcsészeti fakultás egyenrangúvá a másik hárommal. A felvétel feltétele az érettségi vizsga lett. Az egyetem kettős célja a tudós- illetve tanárképzés lett. (Ennek problémáját a mai napig sem sikerült megoldani.)

      Az 1867-es kiegyezés a társadalmi-gazdasági fejlődés keretei mellett megteremtette a magyar közoktatásügy korszerűsítéséhez is az alapot. 1868-ban született meg – Eötvös József újabb kultuszminisztersége idején – a népoktatási törvény. Ez 6-12 éves kor között előírta a tankötelezettséget Magyarország minden gyermeke számára. A törvény a meglévő felekezeti iskolákra épített, és lehetővé tette mindenki számára, hogy anyanyelvén nyerjen oktatást a népoktatási intézményekben. Létrejött tehát a 6 osztályos elemi iskola, és létrehozták a felső népiskolák és polgári iskolák rendszerét. Jelentős lépés volt a tanítóképzésről szóló állami gondoskodás kimondása, és a tanítók helyzetének a rendezése (meghatározták fizetésüket). Felállították az iskolaszékeket, s így a tanfelügyelők és felsőbb hatóságok mellett a települések kiválasztott lakói is beleszólhattak iskolájuk ügyeibe.

      A törvény látványos fellendülést eredményezett az oktatásügy, a kulturális élet tekintetében. Az I. világháborút megelőzően már a tankötelesek 93%-a járt iskolába, és jelentősen csökkent az analfabéták száma mind a férfiak, mind pedig a nők körében (1869-ben a 6 éven felüli lakosság 36, 1910-ben 68,7%-a tudott írni-olvasni). Ám a korabeli dokumentumok szerint a fejlődés nem volt töretlen, ebben szerepet játszott a néptanítók csekély száma és hiányos képzettsége. Eötvös József felhívására tanítóegyletek alakultak. A miniszter 1867 nyarán ezt mondta:

      „Nagyobb fontosságú közügyeink között nincsen tán egy sem, melyre nézve a reformok szüksége oly általánosan elismertetnék, mint a közoktatás.”

      1868 után számos pedagógiai lap látott napvilágot, melyek hasábjain felszínre kerültek a gondok is. Ugyanez tapasztalható, ha a korabeli tanítói egyletek, tanácskozások jegyzőkönyveit vesszük szemügyre. A kormány ingyen taneszközökkel, a tankönyvek igen széles választékával, többször megújított tantervekkel próbált a gondokon enyhíteni. 1879-ben valamennyi intézményben elrendelték a magyar nyelv tanítását, és a századfordulón a kultuszminisztérium jelentős anyagi alapokat mozgósított ennek előmozdítására, a magyarosítás érdekében.

      Több oktatásüggyel kapcsolatos törvény és számtalan rendelet is született a dualizmus idején. 1883-ban, Trefort Ágoston minisztersége alatt kelt például középiskola-típusokat és a tanári képesítés feltételeit leíró törvény. 1891-ben a kisdedóvásról szóló paragrafusokat fogadták el a honatyák. 1895-ben pedig Wlassics Gyula rendeletet adott ki, melyben lehetővé tette az érettségizett lányok egyetemre kerülését (csak az orvosi, gyógyszerészeti és bölcsészeti kar esetében!). Leánygimnáziumokról viszont csak 1 évvel később rendelkezett... 1872-ben Kolozsváron, 1914-ben pedig Debrecenben és Pozsonyban avattak új egyetemet.