MAGYAR NEVELÉSTÖRTÉNET
Középkor


      A magyar államalapítást megelőző idők nevelési szokásaira az összehasonlító néprajzi és kulturális antropológiai kutatások segítségével következtethetünk (pl.: László Gyula kutatásai). Szent István államát megelőzően a magyarság gyermekei intézményes nevelésben nem részesültek, fiúk és lányok a családon belül illetve a közösségben sajátították el a szükséges ismereteket. A 10. század utolsó éveitől kezdve a meginduló állam- és egyházszervezés maga után vonta az iskolai hálózat kiépítését is. István király több kolostort létesített bencés szerzeteseknek, és ezek falai között oktatással is foglalkoztak a szerzetesek. Az első ilyen iskola a Szent Márton hegyi kolostorban működött (ma Pannonhalma), és ezt követte a zalavári, pécsváradi, bakonybéli, zobori kolostori iskola létrehozása. Az érsekségek és püspökségek területén létesített plébániai iskolákban papok tanították a tehetségesebb falusi fiúkat. A legelső magyar neveléstörténeti források között tartjuk számon István király fiához írott Intelmeit, valamint a Szent Imre legendát. A 12. századból való egy esztergomi diákjegyzet, és 1344-ből a zágrábi székesegyházi iskola szabályzata.

      Magyarországon kis fáziskéséssel, a 12-14. században bontakozott ki a lovagi műveltség, melynek embereszményéről a Képes Krónikában olvashatunk. Nyugatról érkező lovagköltők hozták magukkal a világi műveltséget főúri és királyi udvarainkba.

      A 14. századra Magyarországon is kiemelkedő székesegyházi és káptalani iskolák működtek, melyek közül a pécsi – Nagy Lajos király uralkodása alatt, 1367-ben – egyetemi rangot kapott. A pécsi egyetem alapítása szervesen illeszkedett a térség universitás-alapításainak sorába, hiszen Prágában 1348-ban, Krakkóban 1364-ben, Bécsben pedig 1365-ben jött létre felsőoktatási intézmény. A pécsi egyetem nem volt túl hosszú életű, mindössze néhány évtizeden át működött orvosi és jogi fakultással, bolognai mintára. Megszűnésének valószínű okai lehettek: a nyugati egyetemek jelentős vonzereje, a tudós tanárok hiánya és az anyagi támogatás szűkössége.

      1395-ben Zsigmond Óbudán hozott létre egyetemet, mely szintén nem volt túl hosszú életű. A reneszánsz idején, 1467-ben Vitéz János Pozsonyban létrehozta az Académia Istropolitánát, mely azonban halála után lehanyatlott.

      A 14. századi Magyarországon a tanultság fogalma már nem csupán a klerikusokhoz kötődött. A világi értelmiségieket okleveleinkben „literátus”-nak kezdték nevezni, és ezt „deák” szóval fordították magyarra. Ugyanebben az időben megjelentek a világi pedagógusok is.