Előszó

Gyakran időztem már régi várak romjai közt; és ha kifárada szemem a messze terjedő táj, a hegyek, völgyek, mező, patak s ama helységek szemléletében, hol ég s föld együvé olvadnak: tekintetem és méla gondolatim a távolból a mohlepte falakra tértek vissza. És ekkor lelkem előtt egy másik távolság nyílt fel, az elmúlt századok messze távola. Hol vannak a büszke lovagok és nemes hölgyek, kik hajdan itt laktanak? Tudják-e, látják-e, hogy pompás váruk csonkán mered ég felé, hogy kőtörmelék lett, mit folyondár vesz körül s gyík futamlik alája!? A bástya tornyán pázsit nő, s belőle tölgyág terjeng, pótolva a zászlót, mely hajdan lengett az ormon. A sáncz omladvánnyal van tele, s a súlyos négyszegkövek mellől, melyek a magasból hullottak alá, eperbokrok tolakodnak fel; erre talán a várkert feküdt, virágok, karcsú fák között járkáltak szép öltönyű lánykák, s játsztak tünde vidámsággal a várúr gyermekei. Oh! s most minden oly csendes, oly néma. Enyhe fuvalom leng a félig bedőlt kapun, a töredezett ablakokon, s a korhadt fenyvesen át, mintha ezek a rég elhunyt várurak fohászai lennének, mintha sóhajtanának, hogy az idő vihara ennyi dicsőséget bírt elsöpörni, vagy talán azért, hogy nem üdvözültek még lelkeik.

Csaknem minden vár romjai indítanak méla gondolatokra, ha egyedül járunk köztük; a nap oly bőven önti le sugarát a vidám kék égről, de lelkünk szemébe azért vakítólag nyomul a homokszitázó falak felirata: "Így múlik el a világi dicsőség"... Hanem ösmerek én Thüringiában egy várat, mely egészen más gondolatokat támaszt a szemlélődőben: ott nem eszmélünk a múltra, az idő ragadmányaira, hanem fölkeressük a halhatatlan lelket, mely most az örökkévalóságban kipihen a munka és fáradalomtól, mellyel rövid élete szertelenül elhalmoztatott. Ama falak közt szívünk áhítatra gerjed, mint valami búcsújáró templomban; szép, nemes öröm fogja el a lelkönket, s azon óhaj forrásoz belőle, hogy: bárha veled lehetnék!

Értem Wartburg várát, hol hajdan sz. Erzsébet lakott.

Épp most 12 éve, hogy a szentek életét kezdettem írni, azon szándékkal, hogy minden évben egy hónapot végzek el. Adott Isten életet és kegyelmet, nem rég elkészítettem mind. De nem akarom a szentekkel való társalkodást elhagyni, tehát azt határoztam, hogy egyet a sok szent közül kiválasztok, s ennek életét körülményesen fogom leírni. De vajjon kit szemeljek ki?... A Szentírásban az ég csillagaihoz hasonlítatnak a szentek: úgy nekem is legszebbnek, legkedvesebbnek szent Erzsébet tűnt fel.

Rajta, s élete minden tettében legfeltűnőbben tündöklik a láthatatlan Isten viszfénye; a hajnali csillagnak szép ragyogása is onnét van, mert a nap rája veti sugarát, aztán a csillagból, mint valami tükörből sötét földünkre ömlik le fénye. Én tehát Erzsébet napján elkezdettem írni életét; czélom az Istent dicsőíteni, a szent nő tiszteletét előmozdítani, az olvasót keresztény érzületre és jámbor életre indítani, a könyörületesség cselekedeteire buzdítani, a keresztek békességes tűrésére bátorítani.

"Elmúlik gyönyöreivel a világ; de ki az Isten akaratját cselekszi, az örökké él. " Szent János 1. lev. 117