Előszó

E tanulmány szerzője a maga paedagogiai ideálját közösnek vallja a Pál apostol, Pestalozzi és Schleiermacher által a paedagogia történetében előkészített s különösen Schneller és Linde által öntudatosan hangsúlyozott azon nevelési eszménnyel, melyet személyiség neve alatt ismerünk. S mivel a személyiség, mint cél és mint mindent átható elv, határozza meg azt az egész paedagogikát, melynek vázlatos körvonalozása e tanulmány feladata: e paedagogikát a személyiség paedagogikájának joggal nevezheti. Csak "paedagogikájának", mivel a tanulmány pusztán a neveléstudomány philosophiai megalapozását akarja nyújtani; a nevelés elméletét, melyben a didaktikai kérdések nem foglalhatnak helyet, készséggel beismerem, hogy a paedagogia ezen gyakorlati részéhez, még akkor is, ha a kellő tanulmányozás eredményeivel rendelkezni szerencsés volnék, teljes mértékben hiányoznak belőlem azon feltétlenül szükséges tapasztalások, melyeket számtalan tévedés, csalódás, kitartó és rendületlen munka és nagy idő árán csak maga az élet adhat meg a nevelőnek. Ezért nem is kisérlem meg a didaktikai munka s főképp e munka módszerének mikéntjére theoriákat állítani fel, hanem a nevelés lényegét, célját s a céltól, mint ideáltól áthatott tényezőit veszem vizsgálat alá és igyekszem azoknak ideális megállapítását nyújtani, azaz megírni a személyiség paedagogikáját. Mindemellett is tanulmányom mind vázlatossága, mind tartalmának csak a főkérdésekre szűkített mivolta miatt a "Bevezetés" jellegével bír s ennél többre nem is tart igényt. A "személyiség paedagogikája", dacára Linde ezen címet viselő s kétségtelenül érdemes munkájának, ma még, véleményem és tudomásom szerint nincs megírva, mert Linde e polemikus művecskéje is egyoldalúan csak az egyes nevelő személyiségével foglalkozik s a nevelést a múltban és jelenben nagyrészt végző történeti hatalmakat mellőzi (Schneller: Egyéniség - Személyiség. Magyar Paedagogia. 1906. 137. 1. Jegyzet) Továbbá nem adja a személyiség alkatának s lényegének magyarázatát sem, ami a könyv polemikus célzatából következő aktuális jellegéből folyik és érthető. Nem terjed ki hát a paedagogika minden kérdésére s nem mutatja fel az egész mezőn a személyiség jelentőségét. Ily körülmények közt tanulmányom sem a teljességre, sem a végérvényességre nem akar (nagyon is jogtalanul tenné), igényeket formálni. Egy kő akar lenni a majd felépítendő épülethez. Be kell vallanom azt is, hogy a keretek szűk volta miatt az első, történet-kritikai rész hiányos és nem kimerítő. Mentségem, hogy nem is volt célom vele a paedagogia történetében nyilatkozó fejlődés részletes előadása. Egy, - mélyen tisztelt professorom, Dr. Schneller István által már hangsúlyozott - új szempontnak, az axiologiainak bevitelét kiséreltem meg vele a paedagogia elméletébe. (L. Schneller: Paedagogiai Dolgozatok I. Bevezetés). Mert meggyőződésem, hogy a nevelés lényegében céljellegű, ideált megvalósítani törekvő ténykedés, tehát axiológiai jellege van. Hogy milyen az értékelési álláspont, attól függ az ideál, az ideál megvalósítása pedig a nevelés célja. Azért egész tanulmányom a paedagogia irodalmában manapság divatos egyoldalú, merev psychologismus ontológiai jellegével szemben axiologiai, értékelméleti alapot foglal el s a "kell" látószöge alá helyezkedik. Ezideig tudomásom szerint az ethikai szempont volt az egyetlen, mely a paedagogiai ideál megalkotásában részes volt, az axiologiai állásponton a logikai és aesthetikai szempont is érvényesül az ideál megteremtésében, hogy mind a három önérték: a jó, igaz és szép benne lehessen a nevelés ideális céljában. E három szempont egyforma érvényesítését már Natorp (Socialpädagogik-jában) és Niebergall (Person und Persönlichkeit c. művében) is követelték, minket mégsem első sorban ők, hanem Böhm Károly axiologiai kutatásai győztek meg arról, hogy a személyiség alkata és lényege szerint az önértékű intelligentiát jelentvén, absolut ideál, melynek teljességéhez mind a három érték érvényesítése hozzátartozik. Ezen megjegyzések után tanulmányomat Isten segedelmével útjára bocsájtom.