Előszó

Az 1970-es évektől folytatott elemző-módszertani munkánkat országos hatáskörű módszertani intézménnyé történt kijelölésünk tervszerűbbé és szándékunk szerint professzionálisabbá tette. Ezt fontosnak tartom kiemelni, ugyanis elemzéseket, kutatásokat, módszertani ajánlásokat azért is tudunk reményeink szerint jó színvonalon készíteni, mert az intézmény múltja, megbecsültsége, ha úgy tetszik szakmai gyökereink, ebben segítenek minket, egyfajta biztonságot adnak. Segíteni szeretnénk a szakmánknak, ugyanakkor a döntéshozók figyelmét is szeretnénk felhívni arra, hogy a gyermekvédelmi gondoskodásban élő gyerekekért viselt felelősségünk nagyobb, mint gondolnánk.

Segíteni azok tudnak, akik, maguk elég erősek hozzá.

Az utógondozott fiatalok többsége korábban nem nevelkedett kellő biztonságban, stabil kötődéseik nem voltak, hiányzott életükből az állandóság, gyökereik feltárásával, élettörténetük megismerésével komoly küzdelmet vívnak.

A szakellátásban a gyermekvédelmi törvény nyomán az egész országban átalakulások kezdődtek, a korábban megkezdett reformok új lendületet kaptak. Tudjuk jól, ezek az átalakítások többnyire a törvény szellemében, nem ritkán azonban a törvény álarcát felöltve nem a gyermekek legjobb érdekét szem előtt tartva zajlottak és zajlanak napjainkban is. A kötet olvasása alkalom lehet arra is, hogy végiggondoljuk: a gyerekekkel mindig csak megtörténnek az események, vagy mennyiben formálói, aktív szereplői maguk is a történéseknek, saját életük alakításának? Egyáltalán mennyire van/lehet saját életük az otthont nyújtó ellátások között? Jut-e idő, forrás, de legfőképpen szakmai figyelem, tudatosság a gyerekek változásokra történő felkészítésére és azokban való érdemi részvételükre?

A törvény után született gyerekek 13 évesnél fiatalabbak, mégsem lehetünk nyugodtak, hogy ők feltétlenül sikeresebb felnőttek lesznek majd.

Vajon mit gondolunk a participációról és egyáltalán gondolunk-e rá, amikor szükséges volna, hogy a gyerekek résztvevői, alakítói lehessenek a róluk szóló döntéseknek. Az itt olvasható életutak többnyire katasztrofálisak.

A fiatalok egyszerűen és mindenki számára (?) könnyen érthetően, de ugyanakkor drámai erővel fogalmaznak: "Lehet, hogy tévedésből jöttem a világra...", "Elég baj, hogy egyáltalán embernek születtem".

Identitásválság, megrekedt, vagy el sem végzett gyászmunkák, föl nem dolgozott életre szóló traumák béklyóit viselik a fiatalok, azok a fiatalok, akik most megkapaszkodtak, dolgoznak, tanulnak, és kollégáim személyre szabott mentori program szerint dolgoznak velük. Köztük többen korábban speciális vagy különleges szükségletűek voltak, tehát így vagy úgy problémások. Könnyen lehet, most érzik először, hogy ők fontosak, vannak értékeik és lehet perspektívájuk.

Szakmai lelkiismeretünk beéri-e azzal, hogy amikor ők gondozásba kerültek, jóval a törvény születése előtt, akkor nem volt fontos, nem volt ismert az állandóság, biztonság szükséglete a kötődés, a szeretet fontossága? Aligha, hiszen ez nem igaz. Azt sem hazudhatjuk magunknak, hogy a testvérek azért kerültek szerte-széjjel elhelyezésre egy ellátórendszerben, mert ez mindig indokolható volt a gyerekek érdekével. Azt sem mondhatjuk komolyan, hogy a szegregált elhelyezési formák és iskoláztatás egy későbbi sikeres integráció elősegítője volt, mert ez sem igaz.

Azt viszont állíthatjuk, hogy felelősségünk a gyermekvédelmi szakma felelőssége nem kizárólagos. Osztozunk pontosan ki nem mérhető arányban az elhanyagoló, bántalmazó és gyermekeiket hitegető szülőkkel és a mindenkori állammal, annak szociálpolitikai és gyermekvédelmi rendszerével, kínálatával.

Ilyen értelemben a kötet interjúi mindannyiunk elé tükröt tartanak. Szerencsés, ha ugyanazt látjuk a tükörben és az is, ha azt legalább hasonlóan értelmezzük. A kiadvány szűkebben vett szakmai anyaga kollégáimat dicséri, akikkel szemben nem vagyok elfogulatlan.

Talán ez nem tekinthető hibának. Ők sem hideg fejjel, emócióktól mentesen dolgoznak a fiatalokkal. Értenek az egyéni esetkezeléshez és a közösségi szociális munkához, motiváltak, elhivatottak és teljes személyiségükkel jelen vannak munkájukban. Emellett kicsit deviánsak is, nonkonformak, de mindenek előtt sikeresek a fiatalokkal, akik utolsó állomásként kerülnek kapcsolatba szakszolgálatunk Utcai Gondozó Szolgálata és Utógondozó Otthona munkatársaival.

Módszertani kiadványaink első kötetét nem csak az utógondozásban, utógondozói ellátásban dolgozóknak ajánljuk.

Molnár László
igazgató