Előszó

Vannak ügyek, témák melyekről mindenkinek van véleménye, mindenki ért hozzá, és mindenki tudja, hogyan kellene máshogyan csinálni, ami természetesen azt is jelenti, hogy akik csinálják ezt a lehető legrosszabbul teszik, pedig csupa nyilvánvaló, "a vak is láthatja" megoldás állna rendelkezésükre.

Ezen típusú ügyek között az Örökbefogadás biztos dobogós téma a lemoshatatlanul hozzátapadt sztereotip gondolatokkal, kijelentésekkel, mint hogy: bürokratikusan hosszú és bonyolult, megalázóan embertelen azokkal szemben, akik az intézetekben ezrével sínylődő gyerekeket szeretnék örökbe fogadni, de nem adják örökbe nekik őket csak azért, mert az egyébként méltatlanná vált szüleik nem mondanak le róluk.

Ezzel szemben az örökbefogadás az egyik, ha nem a legbonyolultabb emberi viszonyokat szabályozó, évezredek óta létező és folyamatosan fejlődő jogintézmény, amely fejlődése során a gyermektelen gazdagok vagyoni érdekeinek és nevének továbbvitelétől a XX. században eljutott a szüleit különböző okkal végleg elvesztő gyermekek családi kapcsolatainak biztosításáig.

A hosszú fejlődés során világossá vált, hogy sikeres örökbefogadás csak akkor jöhet létre, ha az egyes szereplők helyzete, szerepe, motivációja, vesztesége és "nyeresége", pszichés szükséglete nyíltan szóba kerülhet, és megtörténik e kérdések megválaszolása, feldolgozása.

A kölcsönös elfogadás, a veszteség feldolgozása, gyászmunka nélkül nincsen sikeres örökbefogadás, örökbeadás.

Az örökbeadási-örökbefogadási háromszögnek egyenrangú szereplői vannak (gyerek, örökbeadó és örökbefogadó szülők), akiket ez a jogi aktus, jogi és pszichés értelemben a jogerős engedélyezést követően - titkos és nyílt örökbefogadás esetén egyaránt - örökre egymáshoz köt, történjen bármi is a későbbiek során.

Ennek tényét hosszú évtizedeken, évszázadokon keresztül próbálták az érintettek és a gyerekvédelmi szakma is tagadni. Szerencsére ma már ezen tudati szinten minden szereplő túljutott, most már csak azt kell elfogadni, hogy mindehhez segítségre, szakemberek és sorstársak támogatására van szüksége az érintetteknek életük egy-egy hosszabb-rövidebb szakaszában.

Ezen felismerések, majd az azt követő cselekvések, végső soron jogalkotási folyamatok, nem mehetnek egyik napról a másikra, hosszú évek, évtizedek kellenek a köztudat és az egyéni meggyőződések formálódásához. Gondoljunk csak az örökbefogadók felkészítésének két évtizeddel ezelőtti lehetetlenségére és a mai állapotra, amikor már az a kérdés, mennyivel legyen hosszabb a felkészítő tanfolyam, vagy gondoljunk a származás megismerésének képtelen és tragikus történeteire 10-15 évvel ez előttről és a mai szabályozásra, amikor az örökbefogadott 14 éves korától kutathatja származását, illetve megismerheti vérszerinti felmenői örökletes betegségeit.

Természetesen még ma is vannak megoldatlan fájdalmas kérdések szép számmal, például legyen-e utánkövetés, a testvérek kereshessék örökbeadott testvérüket, az örökbeadó szülők milyen támogatást kapjanak.

Kellő türelemmel az elkövetkező 15-20 év erre is megadja a választ. E türelmi időszakban minden szereplőnek, de különösen a jogalkotóknak és a szakembereknek, legyenek államiak vagy civilek, tudatában kell lenniük annak, hogy miként egy gyermek fejlődésében, ebben sem hagyhatók ki az egyes fejődési fokozatok súlyos sérülések nélkül, hogy a "koraszülés" komoly veszélyforrás ez ügyben is.

Ez a kiadvány arra vállalkozik, hogy a kiadása pillanatában hatályos joganyagban kikristályosodott szabályokat, eljárásokat - melyekről meggyőződéssel állítjuk, hogy a fejlődés jelen fázisában az érintettek szempontjainak, jogainak legkörültekintőbb formába öntése - összefoglalja valamennyi szereplő számára közérthető módon, és bemutassa az örökbefogadók vizsgálata és felkészítése során legelfogadottabb, legkiforrottabb tematikát és szakirodalmat.

Ezen módszertani kiadványt, készítői aktuális kézikönyvnek és egyben kortörténeti dokumentumnak is szánják későbbi fejlődési fokok érintettjeinek, szakembereinek és kutatóinak.

Külön értéke e könyvnek és DVD mellékletének, hogy elkészítéséhez, szerkesztéséhez önzetlenül hozzá adták arcukat, szaktudásukat, anyagaikat örökbefogadók és az örökbefogadás kérdéseinek megválaszolásában elkötelezett médiaszereplők is.

Budapest, 2012.10.08
dr. Radoszáv Miklós