JULES VERNE: A BÜSZKE ORINOCO

A "Magyar Kereskedelmi Közlöny" hirlap- és könyvkiadóvállalat kiadása
Budapesten.

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2013
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya

- Nem tudom, uraim, igazán nem tudom, mint érhessen igy véget a vitájuk, - szólt Miguel ur, csillapitani igyekezvén a két felhevült ellenfelet.

- Nem is ér az véget, - felelt Felipe Ur, - legalább ugy, semmi esetre sem, hogy én a nézeteimet a Varinas urénak föláldozzam.

- S hogy én az enyémet a Felipe urénak behódoltassam! - erősködött Varinas ur.

Három teljes órája vitatkoztak már, még pedig a legcsekélyebb engedékenység nélkül, a konok tudósok egy az Orinocóra vonatkozó kérdés felől. Arról volt szó, hogy Dél-Amerikának e hires folyama, Venezuela fő viz-ere a felső futásában megtartja-e vajjon keletnyugati irányát, mint azt a legujabb térképek feltüntetik, nem érkezik-e inkább délnyugat felől, amely esetben a Guaviare, vagy az Atabapo nem tekinthetők többé mellékfolyóinak.

Miguel ur a modern geográfusok nézetét osztotta, akik azt vallják, hogy az Orinoco forrásai Venezuelának Braziliával és Britt-Guyanával határos részében erednek s igy kizárólag csakis Venezueláé az egész folyam. Erről azonban Miguel ur hiába igyekezett meggyőzni barátait; az urak különben még más, ennél nem csekélyebb jelentőségü kérdésben is ellenkeztek egymással.

- Nem, nem, - ismételte az egyik, - az Orinoco a columbiai Andeszekben ered és a Guaviare, amelyet csak mellékfolyónak méltóztatik elismerni, az bizony maga az Orinoco; e folyam tehát felső futásában columbiai, alsó futásában pedig venezuelai.

- Tévedni tetszik, tévedni, - felelt a másik, - az Atabapó az igazi Orinoco, nem a Guaviare!

- Kedves barátaim, - szólt közbe Miguel ur, - én már csak inkább azt óhajtom hinni, hogy Amerikának ez egyik legszebbik folyama csakis a mi országunk földét mossa, más országnak nincs hozzá köze.

- Nem hazafias önzés kérdése ez, - jegyezte meg Varinas ur, - földrajzi igazságról van szó. A Guaviare...

És a két ellenfél fölpattant ültéből s ugy nézett egymással farkasszemet.

- Uraim, uraim!... Kérem szeretettel! - csillapitotta őket Miguel ur, e fölötte békés természetü, kitünő férfiu.

A szoba falán, amely e heves szóharc dörgéseitől visszahangzott, jókora térkép függött. Nagyméretü rajza a kilencszázhetvenkétezer négyzetkilométernyi spanyol-amerikai Venezuelának. Politikai események mennyit változtattak e szép országon 1499 óta, amikor Hojeda, kisérője Amerigo Vespuccinak, a maracaiboi öböl partján kikötvén s ott cölöpökre épitett kis falut pillantván meg a lagunák közepén, azt Venezuelának, azaz kis Velencének nevezte el. E térkép akként ábrázolta az országot, ahogy az «alaptörvény» szerint alakult, vagyis a függetlenségi harc után, amelynek főhőse Bolivár Simon volt, a Caracas alapitását s a Columbia és Venezuela között 1839-ben történt szakadást követő időszakban, - amikor ez elszakadás révén Venezuela független köztársasággá lett. Szines vonalak jelölték az Orinoco-völgy három tartományának, Varinasnak, Guyanának és Apurenak határait. Hegy- és vizrendszerének rajza, a nagy és kis vizerek hálózata élénken vált rajta ki.

Miguel ur csak nézte, nézegette ezt a térképet, amely Felipe és Varinas urakkal szemben kétségtelenül nekik adott igazat. A Venezuelán végig futó folyamot, a melynek gondos rajza kecses ivben görbült a térképen, ugy első hajlásánál, ahol egy mellékfolyó, az Apure szakad belé, mint a másodiknál, ahol a Guaviare és az Atabapo a Cordillerák felől jövet egyesülnek vele, mindvégig a pompás Orinoco név jelölte.

Valóban érthetetlen, hogy Felipe és Varinas urak mért nyakaskodtak annyira, e hatalmas vizér forrásait Columbia hegyeiben keresvén s nem a Sierra Parima bércvidékén, a magas Roraima, e kétezerháromszáz méteres, óriási határkő közelében, ahol három délamerikai államnak: Venezuelának, Braziliának és Britt-Guyánának sarkai érnek össze.

Megjegyzendő különben, hogy e kérdésben nem csak e két tudós táplált véleményt. Bár merész kutatók, mint Diaz de la Fuento 1760-ban, Bobadilla 1764-ben, Schomburgk Róbert 1840-ben határozottan nyilatkoztak felőle s szintugy Chaffanjon is, a rettenthetetlen utazó, aki azt állitotta, hogy Franciaországnak az Orinoco első csöppjeitől áztatott lobogóját tüzte a Parima szakadékai fölé, - mind e látszólag végérvényes bizonyságok ellenére is ez a kérdés a tamáskodók szemében, akik - épp ugy, mint ősük a kételkedésben - kétségbevonhatatlan bizonyitékokat követeltek, nem volt eldöntve még.

Hogy azonban e kérdés akkor, 1893-ban az ország népét különösebben foglalkoztatta volna, tulzás nélkül aligha mondható. Két évvel előbb persze, amikor Spanyolország perdöntő megbizatásánál fogva Columbia és Venezuela határát megállapitotta, mindenki élénken foglalkozott vele. S ugyanugy lett volna, ha a Brazilia felé eső határ megállapitásáról lett volna szó. A kétmilliókétszázötvenezernyi lakosságának azonban, amelynek háromszázhuszonötezer főnyi része «szeliditett»-tekből, vagyis az erdőkben és a szavannákon teljesen függetlenül élő indiánokból áll s a melyhez ötvenezer néger és félvér mesztic, valamint külföldi fehérember, angol, olasz, hollandus, német és francia farango is tartozik, akkor is bizonyára csak igen csekély hányada érdeklődött volna vérmesebben e vizrajzi kérdés iránt. Két ember mégis akadt, két venezuelai, akiknek egyike, a fönnebb emlitett Varinas a Guaviare, másika pedig Felipe az Atabapo számára vitatta az Orinoco elnevezés jogát s e két tudós mindegyikének volt néhány, alkalomadtán sorompóba állitható hive.

Ne tessék azonban azt hinni, hogy Miguel ur és két társa holmi vén, kopaszkoponyáju, fehér szakállas szobatudósok lettek volna. Nem! Kutatásuk révén országuk határain tul is megérdemelt jó hirnévnek örvendhettek. Miguel ur, a legidősebb még csak negyvenöt éves volt, társai pedig pár évvel még nála is fiatalabbak voltak. Élénk, vitatkozó természetük rávallott baszk származásukra, a Bolivár fajtájára, a melyhez Délamerika köztársaságainak legtöbb fehér embere tartozik s a melynek ereiben egy-egy csöpp corsicai vagy indiánvér is akad, de néger vérnek nyoma sincs.

A három tudós mindennap találkozott egymással a cindad-bolivari egyetem könyvtárában s bár Varinas és Felipe urak százszor is megfogadták már, hogy az Orinoco-eredet kényes kérdését nem érintik többé, mégis minden alkalommal ujra kezdték a vitát. S heveskedésüket Miguel ur hasztalan igyekezett csillapitani. Ez a megnyugtató egyéniségü uriember, aki már hatalmas termetével s előkelő megjelenésével is a tekintély hatását keltette mindenfelé, ezeknek ugyan hiába beszélt.

- Ne heveskedjenek már ugy, kedves barátaim, - szólt ma is ujra, meg ujra, - elvégre akár keleten, akár nyugaton ered, az Orinoco mégis csak venezuelai folyam s öregapja köztársaságunk összes vizeinek.

- Csakhogy nem arról van itt szó, - heveskedett Verinas, - nem arról van szó, hogy minek az öregapja ő, hanem csakis arról, hogy minek a fia, vagyis, hogy a Parima bércei között született-e, vagy a columbiai Andok között.

Nyilvánvaló volt, hogy itt az Orinoco-eredet kérdésében egyik fél sem akar engedni a másiknak; nézete mellett mindegyik konokul megmarad.

- Nos, kedves kollegáim, - szólalt meg ujra Miguel ur, legalább némi engedékenységre óhajtván rábirni társait, - csak egy pillantás e térképre s láthatják, hogy az Orinoco, ha eredetét keletinek vesszük, mily gyönyörü ivet ir le, mig ellenben, ha akár az Atabapót, akár a Guaviaret fogadnók el eredő futásának, mily csunya cik-cakká válnék vonala!

- De hát az csak nem döntheti el a kérdést, hogy a folyam-ágy rajza gyönyörü iv-e, vagy sem? - mondta Felipe ur.

S valóban közömbös is, hogy egy folyam kanyarodásai szépek-e, vagy sem. Hiszen tisztán földrajzi kérdésről volt szó s nem müvészetiről. Érezte ő maga is. Hogy a vitának mégis élét vegye, másra téritette a beszédet.

- Helyes, - mondta engedékenyen, - ne tekintsük hát ily szempontból az ügyet. Ön tehát, Felipe, azt állitja, még pedig mennyire konokul, hogy az Atabapó legkevésbbé sem mellékfolyó, hanem maga a folyam...

- Ön pedig, Varinas, megmarad s mily rendületlenül, a mellett, hogy az Orinoco név a szerencsés Guaviaret illeti meg.

- Nos, uraim, - folytatta Miguel ur, miközben ujja végig siklott a vitás folyam rajzán, - hátha mindketten csalódnak?

- Csak egyikünk csalódhatik, - mondta Varinas ur, - és az, és az bizonyára nem én vagyok!

- Hallgassanak hát végig, uraim, - szólt Miguel nyugodtan, - s csak aztán nyilatkozzanak. Hiszen az Atabapon és a Guaviaren kivül más mellékfolyói is vannak az Orinoconak, oly mellékfolyói, amelyek ugy hosszuságuknál, mint vizbőségüknél fogva nem kevésbbé jelentékenyek. Itt van például észak felől a Caura, nyugaton az Apure és a Meta, délen a Cassiguiare és az Iquapó. Térképünkön ime pompásan láthatók. Azt kérdem tehát önöktől, mért ne tekinthetnők ezeknek bármelyikét is az Orinocónak, még pedig sokkal inkább, mint az ön Guaviareját, kedves Varinas, vagy az ön Atabapóját, kedves Felipe?

Ez a nézet most hangzott föl először s a két tudós némán meredt maga elé. Tehát nem csak az Atabapo és a Guaviare kerülhetne szóba? Tudós-társuk véleménye szerint hát egyéb lehetőségek is gondolhatók?

- Óh, kérem, - szólalt meg végre Varinas ur, - komolyan erről nem beszélhetünk, ön, kedves Miguel ur, maga sem mondta azt komolyan.

- Sőt, nagyon is komolyan mondtam. Nagyon természetesnek, logikusnak s igy elfogadhatónak is tartom, hogy más mellékfolyó is versenyezhessen a szerencséért: az Orinoco eredetének lennie.

- Sohasem szoktam tréfálni, ha földrajzi kérdésről van szó, - felelt Miguel ur komolyan. - A felső folyamrész jobbpartján, ime itt a Padamo...

- Az ön Padamoja az én Guaviaremhoz képest csak patakocska, - vágott közbe Varinas ur.

- Mondjuk hát, hogy patak, de ezt a patakot némely geográfus az Orinocóval egy jelentőségünek tartja. Bal felől aztán itt a Cassiquiare...

- Az ön Cassiquiareja csak hitvány kis ér az én Atabapomhoz képest, - szólt közbe Felipe ur.

- No, de mindenesetre az a viz-ér, amely a venezuelai folyamvölgyet az Amazon-folyamvidékkel köti össze. Ugyanazon az oldalon torkollik aztán a Meta is...

- Az ön Metájának a torkolata még holmi vizvezetéki cső szájánál sem nagyobb...

- Az ám, csakhogy ezt a vizvezetéket a világforgalom szakemberei a jövő utjának tekintik Európa és a columbiai államok között.

Miguel ur, ugy látszik, sok mindenben volt járatos és minden ellenvetésre meg tudott felelni.

- Jobb felől aztán itt az Apure, az Ilanók folyója, amelynek hajózhatósága ötszáz kilométer.

Sem Felipe ur, sem Varinas ur nem szólt ellene. Miguel ur határozottsága, ugy rémlett, lefegyverezte őket.

- Akkor majd hozzászólunk, - egészitette ki tudóstársának közbeszólását Varinas ur, aki türelmesen keresztbefonva karját mosolygó arccal nézte Miguel urat.

- Már véget is ért, - mondta Miguel ur, - és ha véleményemet kivánják...

- Mégis hadd bocsássam rendelkezésükre, tisztelt kollegáim. Nos, az én véleményem szerint az Orinoco eredetéül e folyók egyike sem tekinthető, de épp ugy nem tekinthető annak Felipe barátom Atabapója sem...

- Mindebből pedig azt következtetem, hogy az Orinoco név csakis azt a virágot illeti meg, a melynek forrásai a Parima hegy tömbön fakadnak. Ez a virág teljes egészében a mi köztársaságunk területén van. A Guaviare és az Atabapo hadd érjék be csak a mellékfolyamság szerepével, hiszen ez a földrajzi szerep is eléggé elfogadható...

Miguel ur békéltető közbelépése tehát azzal végződött, hogy most már nem ketten, hanem hárman vitatkoztak az Orinoco-eredet felől. A vita még jó egy órán át tartott s tán véget sem ért volna egyhamar, ha egyszerre csak Felipe ur is, Varinas ur is igy nem kiáltanak:

- Odautaznak? - Álmélkodott meglepetten Miguel ur, aki efféle inditványt aligha várt.

- Oda bizony! - mondta Felipe ur. - Utazzunk San-Fernandóba s ha ott be nem bizonyitom, hogy az Atabapo az Orinoco...

- Ha én kétségbevonhatatlanul ki nem mutatom, - vágott közbe Varinas ur, - hogy az Orinoco eredetének csakis a Guaviare tekinthető...

- Nos akkor, - fejezte be a mondatot Miguel ur, - az én föladatom lesz önöket arra a beismerésre kényszeriteni, hogy az Orinoco nem más, mint csakis az Orinoco!

Ily körülmények közepett, ily szóharc után szánta rá magát erre az utazásra a három férfiu. Expeditiójuknak talán sikerül valaha véglegesen megállapitania Venezuela hatalmas folyamának eredetét, ha ugyan már az eddigi kutatások meg nem állapitották.

Különben mindössze arról volt szó, hogy San-Fernandóig hajókázzanak, ahol a Guaviare és az Atabapo egymástól csak néhány kilométernyi távolságban a főfolyóba ömlenek. Ha ott a partalakulás révén megállapitható, hogy mindkét viz-ág csak mellékfolyó, akkor az Orinoco büszke venezuelai származásához többé szó sem fér.

Nem csoda, hogy a három tudós elhatározása, mely vitájuk hevében oly hirtelen fölmerült, csakhamar tetté is vált. Még kevésbbé csodálható, hogy vállalkozásuk ugy az egész tudományos világban, mint Ciudad-Bolivar értelmiségének köreiben élénk feltünést keltett s csaknem az egész venezuleai köztársaságot eléggé lázas érdeklődésre villanyozta fel.

Némely város ugy jár, mint sok ember: nehezen tud megállapodni, nem találja meg mindjárt a helyét. Guyana-tartomány fővárosának is kijutott e sorsból, miután 1756-ban az Orinoco jobb partján megalapult. Akkor a Caroni torkolatánál épült és San Tomé volt a neve. Tiz év multán már körülbelül ötven lieu-nyivel lejebb áll. 1764-ben miután az angolok a hires Raleigh Walter parancsára porig égették, százötven kilométernyire följebb került a folyam mentén oly helyre, ahol a folyam szélessége alig négyszáz toise. Azért volt akkoriban Angostura - szük - a neve, a melyet aztán később a Ciudad-Bolivar névvel cserélt el.

A tartománynak eme fővárosa körülbelül száz lieue-nyire (450 kilométernyire) van az Orinoco torkolatától, a melynek vizállása - mint az a Piedra del Midion, egy a folyam közepéből kimeredő sziklán látható, - az esztendő (januártól májusig tartó) száraz időszakának és az esős időszaknak hatása szerint igen jelentékenyen váltakozik.

A fővároshoz, amelynek lakosságát a legutóbbi számlálás tizenegy-tizenkétezer főnyire teszi, elővárosul még a balparton fekvő Soledad is hozzátartozik. Ez az előváros az Alameda-promenadetól a Chiensec (száraz kutya) városrészig terjed. (Meglehetősen alaptalan elnevezés, mert épp ezt a részt fenyegeti leginkább az árviz veszedelme, amely az Orinoco hirtelen duzzadásai révén eléggé gyakori.) A középületek, ragyogóan, diszes kirakatok és nyilt oszlopcsarnokok változatosságával pompázó főutca; - az egymás fölött huzódó házsorok, amelyek a városon uralkodó domboldalt ékesitik; a falusias családi házak, amelyek zöldelő kertek keretéből szanaszerte előkandikálnak; a különös tavak, amelyeket itt-ott a folyamiágy kiszélesedései támasztanak; a kikötői élet eleven mozgalmassága; a gőzösök és vitorlások sürü sokasága, amely a közlekedés élénkségéről s valóban jelentékeny kereskedelmi forgalomról is tanuskodik - mindez elbüvölő képpé egyesülve gyönyörködteti itt a szemet.

Solidad révén, ahova vasutat épitenek, Ciudad-Bolivar nemsokára összeköttetésbe kerül Caracas-szal, Venezuela fővárosával. Marhabőr-, szarvas irha-, kávé-, pamut-, indigó-, cacaó- és dohánykivitele akkor még annál az üzleti lendületnél is jelentékenyebbé válhatik, amelyet az 1848-ban fölfedezett Yuruauri-völgybeli aranyérces kova-bányák kiaknázásával máris elért.

Ama vállalkozás hire tehát, hogy a venezuelai Földrajzi Társaság három tudós tagja az Orinoco és két délnyugati mellékfolyója vitás kérdésének eldöntése végett földeritőutra indul, országszerte élénk visszhangra lelt A ciudad-bolivariak meglehetősen tüzesvérüek s szivük, lelkük fogékony minden iránt. A sajtó fölkapta az ügyet s részint az Atabapo-párt, részint a Guaviare-, vagy az Orinoco-párt mellett kardoskodott. A tömeg lázra gyult. Azt hihette volna az ember, hogy a nevezett vizek medrükből kilépni s a köztársaság területét elhagyni készülnek, hogy az uj világ valamely más államában honosodjanak meg, ha itt a tudomány igazságot nem szolgáltat nekik.

Veszélyesnek igérkezett-e vajjon ez az ut? Bizonyos mértékig annak; legalább oly utazók részére, akik csak magukrautaltan vállalkoznak reá. Valószinü volt ugyan, hogy a bátor vállalkozókat a kormány is támogatni fogja. Pompás alkalom ime fölhasználására a katonaságnak, amely papiron kétszázötvenezer emberből áll Venezuelában, valósággal azonban tizedrésznyi csupán. Mért ne bocsáthatta volna a kormány legalább egy szakaszát ez állománynak a kutatók rendelkezésére, csak egyetlen szakaszát ama «hadsereg»-nek, amelyben átlag hatezer közlegényre hétezer generális esik, nem is számitva a többi, kisebb rangu tisztet, mint azt már Reclus Elisée, aki annyi néprajzi furcsaságot szellőztetett, kimutatta már.

Ilyesmire azonban Felipe, Varinas és Miguel urak egyáltalán nem számitottak. Saját költségükön akartak utazni s kiséretüket csak az Illanerók parasztjai és a partvidéki hajósok meg vezetők köréből óhajtották összeválogatni. Különben sem volt szándékuk utjukat San-Fernandón, az Atabapo és a Guaviare torkolatainak vidékén tul is folytatniok. Támadástól legföljebb a legfelsőbb folyamvidéken kell vala tartaniok, ama független indián-törzsek részéről, amelyek oly nehezen hódoltathatók meg s amelyek nem ok nélkül állnak a legveszedelmesebb rablógyilkosok hirében, ami egyébként e még nemrégiben carail-lakta vidékeken nem is csoda.

Valóban nem tanácsos az embernek San-Fernandón tul, a Meta torkolatának táján, a folyam tulsó partján holmi guahibo-népséggel megismerkednie, akikben bizony semmiféle törvénytisztelet nem él, vagy ama kvidákkal, akiknek kegyetlenségétől egész Columbia rettegett, mig át nem szoritották őket az Orinoco tulsó partjaira.

Ciudad-Bolivarban épp akkortájt két franciának sorsa miatt is nagy volt az aggódás, akik körülbelül két hónap előtt keltek utra onnan. Arról, hogy e két utazó szerencsésen elérte a Meta vidékét, még érkezett hir, de hogy aztán a kvivák és guahibók földén mi történt velök, azt nem sikerült megtudni már.

Az Orinoco még kevésbbé ismert felső vidéke, amelyet már a nagy távolság is csaknem teljesen kivon a venezuelai hatóságok felügyelete alól s amelynek kereskedelmi forgalma sincs, bizony az ide-oda kóborló benszülöttek bandáinak kiszolgáltatva számos veszedelmet rejteget. A nagy folyam északi és nyugati vidékein megtelepedett indián-törzsek, amelyek ott nagyobbára földmüveléssel foglalkoznak, eléggé szelid természetüek, de a szavannák belsejében, az Orinoco-járásban élőkről ilyesmi már egyáltalán nem mondható. Szükség és kapzsiság egyaránt készteti rablásra ezeket, semmiféle gaztettől, gyilkolástól nem riadnak vissza.

Nagyon kétséges, hogy sikerül-e majd valaha is rendes életmódra fogni e vad, hajthatatlan lelkeket; a hogy az Ilanók ragadozó állatait bajos volna megszeliditeni, épp ugy alig remélhető ez ama benszülöttekről, akik az Alto-Orinoco sikjain barangolnak. Minden misszionárius eddig még hiába kisértette meg ezt.

Egyikük, valami francia téritő-társaság kiküldötte, már évek óta időzött ama vidéken. De nem hallatszott hire, hogy bátorságát s áldozatkészségét siker koronázta volna, hogy e vad szépséget csak valamennyire is sikerült volna megnyernie a polgáriasodásnak és a kereszténységnek, vagy hogy a Santa-Ivanai Téritő Társaság eme lelkes apostola azok közül az indiánok közül, akik minden civilizációnak oly makacsul ellenszegültek, legalább csak egyet is hiveül birt volna hóditani.

De - hogy Miguel ur és két társa dolgára visszatérjünk - most nincs szó olyasmiről, hogy a három kutató a Roráima hegyvidéken tul fekvő tájakig hatoljon. Persze, ha tudományos céljuk kivánná, semmiféle veszély sem riaszthatná vissza őket, akkor bizony elmennének akárhová is. Barátaik nem ok nélkül várták tőlük az Orinoco-eredet kérdésének végleges eldöntését. Általános volt a nézet, hogy e döntés az Orinocot fogja diadalra juttatni, ezt a háromszáz mellékfolyóból táplálkozó folyamóriást, amely kétezerötszáz kilométernyi hömpölygés után ötven ágban szakad az Atlanti Oceánba.

A tudós-hármasnak - oly hármas volt ez, a mely valószinüleg sohasem fog összhangot adni, - augusztus 12-én, az esős időszakban kellett utra kelnie.

E nap előestéjén nyolc óra tájban Ciudad-Bolivar egyik fogadójának szobájában két odaszállt utas beszélgetett egymással. Üditő hüs szellő csapott be az ablakon, a mely az Alameda-sétatérre nyilt.

Egyike az idegeneknek, a fiatalabbik, fölállt s igy szólt francia nyelven a másikhoz:

- Vigyáznod kell, kedves Martiálom; mielőtt aludni térnénk, még egyszer figyelmedbe ajánlom mindazt, a miben elutazásunk előtt megállapodtunk.

- Teringettét! - kiáltott föl Jean, - hiszen máris, mindjárt a legelső szavaddal elejted a szerepedet!

- Igaz!... Hogy az ördög vigye azt a tegezést!... De hát kérem, azaz kérlek... a megszokás...

- A megszokás?! Ejnye, kedves őrmesterem, azt a tegezést csak megszokhattad volna már, hiszen teljes egy hónapja, hogy Franciaországban hátat forditottunk s Saint-Mazaire-tól Caracasig az egész uton tegeztük már egymást.

- Most pedig, hogy Bolivarba érkeztünk, utazásunk tulajdonképeni kiindulópontjához, a honnan oly édes örömnek, - vagy Isten tudja, tán keserves csalódásnak, tenger fájdalomnak megyünk majd elébe...

Jean mély megindulással mondta mindezt. Sóhajtott és szeme megtelt könynyel. Mégis erőt vett érzelmein, mikor látta, hogy Martial őrmester arcán mekkora nyugtalanság tükröződik e miatt.

Igen, most hogy Bolivarban vagyunk, egyszerre csak elfelejted, hogy nagybátyám vagy és hogy én unokaöcséd vagyok...

- Oh vén csacsi, én! - szólt Martial őrmester s tenyerével homlokára csapott.

- Dehogy is... Azonban - mintha aggodalmaskodnál... S ahelyett, hogy te vigyáznál én rám, ugy látszik, nekem kell... De hát mondd csak kedves Martiálom, nem szokták-e a nagybácsik mindig és mindenütt tegezni unokaöccseiket?

- Igen, igen... csakhogy... csakhogy, mivel azt nem tetted mindjárt... már régebben... hogy is mondjam...

- Persze, hogy... kiskorod óta!... - mondta Martial őrmester, akinek szeme, ahogy most állitólagos kisöccsére pillantott, csupa gyöngédségtől sugárzott.

- Pequeno, - ismételte Martial őrmester, - csinos szó, ismerem és tudok még vagy ötvenet... no de többet aligha fogok megtanulni.

- Az ám, hiszen már eddig is legalább tizszer annyit mondtál föl nekem napról-napra a «Pereire» födélzetén...

- Csak hogy amit egyik nap tanultam, másnapra már el is felejtettem... Hiába, francia ember nyelvének az az andaluziai beszéd már csak sehogy sem izlik.

- Elég az, amit tudok. Hiszen tudom, hogy kell ennivalót kérnem: Deme usted algo de comer; innivalót: Deme usted de beber; éjjeli szállást: Deme usted una cama; kocsit: Enseueme usted el camins; mi az ára valaminek: Cuánta vale esto? Köszönetet is tudok mondani: Gracias! Jónapot is tudok kivánni: Buenos dias; jó éjt is: Buenos noches; Azt is megtudom kérdezni, hogy a kedves felebarátunk hogy van? - Comó esta usted? A mi pedig a fődolog, ugy tudok káromkodni, hogy még az az ajóniai, vagy kasztiliai bennszülött is megirigyelhet érte: Carambi de carumbo de carambo!...

- Elég, elég! - vágott közbe Jean kissé elpirulva. - Káromkodni nem tanitottalak és jó lesz, ha nem is fittogtatod előttem ezt a tudományodat.

- Pedig hát bajos lesz megállnom; már az ilyen magamfajta vén fickó, aki őrmesteri rangban öregedtem meg és a ki egész életemben majdnem mindig csak káromkodtam, mert átkozottul buta fajankókat kellett dressziroznom, az ilyen vén fickó csak akkor érzi jól magát, ha káromkodhatik. Aztán meg, bizony Isten, az egész spanyol nyelvből a káromkodás tetszik legjobban nekem.

- Nem tagadom, Jean, és értem, hogy neked az ilyesmi nem kedves; de Kermor ezredes, az én régi jó ezredesem, mondhatom, sohasem vette rossz néven, ha néhány mennydörgős ménküt megeresztettem a kaszárnya udvarán.

Az ezredes nevének emlitésekor a fiatal ember arca elkomolyodott, Martial őrmester szeme pedig mintha könybelábbadt volna.

- Látod, Jean, - szólalt meg ujra az öreg katona, - ha az Uristen most igy szólna hozzám: «Őrmester, egy óra mulva szemtül-szemben állhatsz az ezredeseddel, ámde oly föltétellel, hogy másik óra multán a villámom csap beléd», - hát biz én azt mondanám az Uristennek: Uram, hát csak vedd elő azt a villámodat, de hamar!

Jean odalépett az öreg katonához, letörölte a könnyet pillájáról s meghatottan nézett a derék, bár kissé érdes, de nyilt szivü és minden önfeláldozásra kész bajtárs szemébe. Az őrmester átkarolta unokaöcscsét, ez azonban kibontakozott s mosolyogva szólt rá:

- No annyira azért nem szabad elérzékenyülnöd, a nagybácsik az unokaöcscseiket nem szokták ennyire gyöngéden megölelni.

- Akkor nem bánom; ámbár mégis csak legjobb volna leszoknod e gyöngédeskedésről...

- Semmi sem bajos, ha célunkat tekintjük. Nem szabad feledned, hogy nagybátyám vagy s én unokaöcséd vagyok. Bánj hát szigoruan velem.

- Szigoruan? - Uram Istenem! - sóhajtott Martial őrmester, égnek tárva karját, - szigoruan?!

- Persze, hogy szigoruan; elvégre azért hoztad magaddal unokaöcsédet, mert attól féltél, hogy ha otthon magára hagyod, még valami bolondságot találna elkövetni.

- No és mert unokaöcsédet, a kitől te, a katona szintén katonát akarsz faragni...

- Azt; és éppen azért állandóan katonai szigorusággal óhajtod nevelni s bizony erősebb hangon is beszélsz vele, ha okot ad reá.

- S ha az emberek füle hallatára egyszer-másszor amugy isten igazában megleckézteted...

- Ha ugy tetszik, azt is megteheted, - szólt Jean, - de csakis négyszem közt, kedves nagybácsikám.

- Előre is megkövetlek hát, minden gorombaságomért, - szólt Martial és megölelte a fiatal embert, - most itt csakugyan senki sem lát minket.

- Most pedig, - szólt Jean, - aludni térünk. Menj át szobádba, én itt az enyémben majd jól elzárkózom.

- Nos hiszen még csak az kellene, hogy valóságos őrangyal szerepét játszad itt, hogyan birnád akkor a szigoru nagybácsi szerepét?

- Ejnye mindig csak az a szigoru nagybácsi-szerep! Hát hogy lehessek én irántad szigoru?

- Én, a kinek hivatásom volt veszélyekkel szembe szállni, hiszen egész életemben nem tettem egyebet, már csak inkább és könnyebben érhettem volna célt...

- Hiába! Bele kell nyugodnod, hogy én, a te kisöcséd, veled tartsak minden veszedelmek között.

- Igen ám, de ha megkérdezhettük volna az én jó ezredesemet... - kesergett Martial.

- Sajnos, azt nem tehettük. Ha azonban Fernandóban sikerül megtudnunk róla valamit s ha aztán az Uristen megengedi, hogy rátaláljunk, hajh-hajh, mit fog ő mondani akkor?!

- Hát köszönetet fog mondani, az ő hüséges őrmester bajtársának, hogy kérésemnek engedve engem is magával hozott. Keblére fog szoritani s azt mondja majd, hogy épp oly hiven teljesitetted kötelességedet, mint a hogy én is teljesitettem az én kötelességemet.

- No látom már, mindenképen csak elbánsz velem, - szólt Martial, - hiába zsörtölődöm veled.

- Rendben vagyunk, bácsikám, - felelt mosolyogva az ifju, - a nagybácsiknak kötelességük is, hogy engedelmeskedjenek unokaöcscsüknek... persze csak négyszem között.

- Most pedig, kedves Martial, jó éjszakát. Reggel korán kell fölkelnünk, hogy le ne késsünk az Orinoco-gőzösről.

- Jó éjszakát, barátom, - egyetlen jó barátom... Holnap reggel tehát... A jó Isten segitsen meg minket!

Martial őrmester kiment a szobából, az ajtót jól betette s odakünn még azt is megvárta, mig Jean megforditja a kulcsot a zárban. Az ifju még a reteszt is betolta. A vén katona pár pillanatig ott állt még s fülét a kulcslyukhoz nyomván hallotta, hogy «unokaöcscse» halkan imádkozik. Aztán sarkon fordult, bement a maga szomszédos szobájába s ott öklével jó néhányszor fejbe vervén magát, meglehetősen dörmögő hangon mondta el a maga imádságát, igy:

- «No, uram istenem, kell is hogy megsegits, mert bizony nem gyerekjáték, a mire vállalkozunk!»

Vajjon miféle két francia ez? Honnan jöttek? Mi hozta őket Venezuelába? Miért ez az unokaöcs- és nagybácsi-szerep? Mi cél viszi őket az Orinoco-gőzösre és mennyire akarnak eljutni a hatalmas folyamon fölfelé?

Mind e sok kérdésre egyelőre lehetetlen kielégitő feleletet nyernünk. A jövő majd felel és minderre csak is a jövőnek áll módjában felelnie.

Ez a két utas kétségtelenül francia. Bretagne-iak, Nantesből valók. A mennyire világos ez, annyira rejtélyes ama kapcsolat, amely közöttük fönnáll, valamint ismeretlen ama Kermor nevü ezredes is, a kit oly sürün emlegettek és a ki miatt lelküket akkora megindulás és izgalom töltötte el.

A fiatal ember aligha lehetett több tizenöt-tizenhat évesnél. Középmagas termetü és korához képest eléggé erőteljesnek látszó ifju volt. Arca komoly, sőt bánatos, különösen ha gondolataiba merült; vonásait azonban csaknem leányosan bájosakká varázsolta szelid nézésü szeme, kicsi szája, a melyből gyöngy-fogainak sora ragyogón csillant elő s hamvas pirosságu arcának, amelyet a friss levegő és a napfény a hosszu uton kissé megbarnitott.

Az idősebbik francia, a ki mintegy ötven éves férfiu lehetett, igazi őrmester-alak volt, mintapéldánya a kiszolgált hadfinak, aki addig ette a hadsereg kenyerét, a mig éveinek száma csak engedte. Mikor elbocsátották, beszegődött Kermor ezredeshez, egykori fölebbvalójához, a ki az 1870/71-i francia-porosz háboruban az életét mentette meg. Ama hüséges öregek egyike volt, a kik ha dörmögnek is olykor, régi gazdájukhoz mindhalálig ragaszkodnak, valóságos családtaggá válnak, gyönyörködnek a gyermekek növekedésében, nevelik is őket, kényeztetik, térdükön nyargaltatják a jövendőbeli katonát és dudorászva, fütyörészve avatják be a trombita jelek rejtelmeibe.

Martial őrmester ötven esztendős létére is erős, katonás tartásu férfiu volt. A hosszu katonáskodás hideghez, meleghez egyként hozzászoktatta, megedzette ugy, hogy a Szenegal vidékén sem lett volna melege, Oroszországban sem fagyott volna meg. Szervezete vas-szilárdságu, bátorsága kipróbált. Semmitől-senkitől sem fél, legföljebb csak önmagától, mert mindig nagy lelkiismeretességgel latolja saját vállalkozásait. Dörmögő vén medve volt ugyan, de szive csupa jóság s kész lett volna bármely pillanatban életét áldozni azokért, a kiket szeretett. Ugy látszik azonban hogy ilyen lény csak kettő volt e világon: Kermor ezredes és Jean, a kinek ime most nagybátyjaként szerepel.

Mekkora aggódással, gyöngédséggel őrzi ezt a fiatal embert! Mennyire becézi, akárhogy föltette is magában, hogy szigoruan fog bánni vele. Pompásan játszotta e zord szerepet s bizony senkinek sem lett volna tanácsos kérdőre vonni őt, miért oly szigoru. Mig az óvilágból az ujba érkeztek, a Pereire fedélzetén sokszor volt rá eset, hogy az utasok valósággal részvétet érezve a szegény ifju iránt, a kinek ily mord nagybátyja van, beszélgetésbe szerettek volna elegyedni vele s vigasztalni óhajtották volna, - csakhogy az éberszemü nagybácsi minden ily szándékot meghiusitott, meglehetősen nyers őszinteséggel tanácsolván az illetőknek, hogy azt bizony ne tegyék.

Mig az öccs kényelmes utazó ruhát, lenge vászon kabátot és bő nadrágot viselt s egészen kurtára nyirt haju fején angol sisakot, lábán pedig vastagtalpu cipőt, addig a nagybácsi oly feszes ruhában kényelmetlenkedett, a mely csak annyiban különbözött a katonai egyenruhától, hogy nem volt rajta zsinórzat meg fényes gomb. Az öreg katona sehogy sem akarta belátni, hogy a forró égöv alatt a kissé pongyolább öltözet sokkal ajánlatosabb. Csoda még, hogy öcscse rábeszélésének engedve legalább a feje sorsán könnyitett s nem valami katona-sapkafélét, hanem szintén angol vászon sisakot viselt.

Martial őrmester különben ennek a parancsnak is csak nagyon kelletlenül engedelmeskedett, hiszen mit bánta ő a délövi nap hevét, az ő rövid-sörtés feje kibirja azt, akár a vas.

A bácsi és az öcs podgyásza, ha nem is volt valami nagy éppen, de minden szükségest és a mit utközben nem lehetne kapni, magában foglalt. Fehérnemü, ruhanemü, cipőn; csizmán, szappanon, takarókon kivül fegyvert és lőszert is eleget hoztak magukkal. Mindegyiküknek volt egy-egy pár forgópisztolya, Martialnak pedig még egy kurtacsövü puskája is, a melynek ő a kitünő lövő, alkalomadtán majd bizonyára jó hasznát veheti.

Alkalomadtán?... Oly veszedelmes vidék hát az Orinoco völgye, hogy védekezésre az embernek minden pillanatban készen kell állnia, akárcsak Afrika belsejében? Vérszomjas indián rablóbandák, tán még emberevők is, még mindig annyira veszélyeztetnék e partvidékeket?

Már Miguel, Felipe és Varinas urak beszélgetéséből tudjuk, hogy az Orinoco alsó vidéke Ciudad-Bolivartól egészen az Apure torkolatáig veszélytelen. A középső folyam vidéken azonban már vigyázni kell, nehogy a hirhedt Quivas-indiánokkal gyüljék meg az embernek a baja. A felső részen aztán megszünik minden közbiztonság, ott oly törzsek laknak, a melyek még megőrizték ősi vadságukat.

Mint tudjuk, a három tudós különben csak San-Fernandóig készült. Hogy Martial és Jean mennyire merészkednek, hogy vajjon előre nem látható események nem ragadják-e őket sokkal tovább is, egészen az Orinoco forrás-vidékéig, ugyan ki tudná megmondani; azt ők maguk sem tudhatták.

Annyi bizonyos, hogy Kermor ezredes, ezelőtt tizennégy évvel elhagyta hazáját, hogy Venezuelába utazzék. Mi birta rá e hirtelen utazásra, mi dolga lehetett Venezuelában, s mért titkolta ugy célját, terveit mindenki előtt, hogy még az ő hüséges meghittjének, Martial őrmesternek sem árult el belőle semmit, mindezt a fejlemények folyamán bizonyára meg fogjuk tudni. Martial és a fiatal ember beszélgetéséből erre vonatkozólag mi sem derült ki.

A mi a két franciát illeti, róluk megállapitható, hogy ezelőtt három héttel hagyták el chatenay-i lakásukat s Saint-Nazaireban a «Pereire»-transatlanti-hajóra szálltak, a mely az Antillákhoz indult. Onnan, másik hajón utaztak tova s ugy érkeztek Caracas kikötőjébe La-Guayrába, honnan vasuton jutottak el végül Venezuela fővárosába.

Caracasban csak egy hétig maradtak. Ám nem igen nézegették a város nevezetességeit, a felső meg alsó városrészek ezerméteres magasságkülönbsége sem nagyon érdekelte őket, még a Kalváriás hegyet sem mászták meg, ahonnan pedig gyönyörü kilátás nyilik Caracas fehér házaira, a melyek a földrengés veszélyével való tekintetből nagyrész igen könnyedén épültek. Az elnök palotája és a gyönyörü székesegyház, a melynek terrasszairól messze ellátni az Antillák tengerére, Caracasnak, igazi nagyvárosi élete épp oly kevéssé érdekelte őket. Csakis a saját céljuk, a nagy utrakészülés foglalta el minden idejüket. Nyolc napjukat itt folytonos előkészülettel, tudakozódással, tájékozódással töltötték. Caracasban ugyan Kermor ezredes felől mit sem sikerült megtudniok, remélték azonban, hogy majd San-Fernandóban mégis csak kapnak valami utbaigazitást, a mely szerint utitervüket véglegesen megállapithassák s ha kell egészen az Orinoco-forrásokig elhatoljanak.

Martial őrmester még ekkor is megkisérelte a fiatal embert a veszélyes utról lebeszélni, fáradozása azonban hiábavalónak bizonyult.

A két francia tehát, bár csak előző este érkeztek volt Ciudad-Bolivarba, elhatározta, hogy a reggeli hajóval, a mely az Orinoco alsóvidékén közlekedik, haladéktalanul megkezdik tulajdonképeni nyomozó utjukat.

- Isten segitsen minket, - mondta Jean, - segitsen, hogy szerencsésen érkezhessünk oda és szerencsésen térhessünk vissza majd.

«Az Orinoco a földi paradicsomban ered» - irja egyik jelentésében Columbus. Mikor Jean a genuai nagy tengerjáró eme mondását emlitette Martial előtt, az őrmester fölényesen jegyezte meg:

És tán igaza is volt, a mikor Amerika fölfedezőjének e véleményét némi bizalmatlansággal fogadta.

Mert hiszen ama legendaszerü nézet, a melyet oly utazók, mint Hajeda, Pinzon, Cabrul, Magelhaens, Baldivia, Sarnuento s mások vallottak, a kik nem is járták volt be Délamerika területeit, hogy tudniillik a nagy Orinoco valahol Eldorado államban ered, már régen megdöntöttnek tekinthető.

Annyi bizonyos, hogy a nagy folyam e köztársaságban hatalmas félkört ir le az északi szélesség harmadik és nyolcadik foka között s ez iv egyik vége a nyugati hosszuság hetvenedik fokáig ér. A venezuelaiak fölötte büszkék is az ő hatalmas folyamukra, s természetes, hogy Miguel, Felipe és Varinas urak e tekintetben ugyancsak kitettek magukért. Még Elisée Reclus is meg akarták cáfolni, a ki Egyetemes Földrajzának tizedik kötetében az Orinocoról a világ legnagyobb folyamainak sorában csak a Congo, a Panama-Uruguau, a Niger, a Yang-cse-kiang, a Brahmaputra, a Missisippi és a Szent-Lőrinc folyamok után. Fölemlithették volna Reclus ellenében már egy tizenhatodik századbeli tudósnak, Diego Ordarnak az adatait is, hogy az indiánok e folyamot Paraguának, azaz «a nagy viz»-nek nevezték. Mindazonáltal óvakodtak a hevesebb cáfolgatástól, mert hiszen a hires francia tudós állitásai egyébként nagyon megbizható forrásokból valók.

Augusztus 12-én a «Bolivar Simon»-nevü gőzös utra készen állt. A gőzhajó közlekedés Ciudad-Bolivar és az Orinoco alsó vidékének helységei között csak néhány év óta áll fönn és csak az Apur torkolatáig terjed ki. Az Apuron egészen San Fernandóig (nem tévesztendő össze az Orinoco melléki San Fernandóval) a venezuelai gőzhajós-társaság jóvoltából évenkint csak két hónapon át van személy- és áru-forgalom.

Az Apur torkolatánál, azaz már néhány mérföldnyivel alább, Caicara község táján az Orinoco felsőbb vidékeire igyekvő utasoknak a «Bolivar Simon»-ból ki kellett szállniok és utjukat meglehetősen hiányos fölszerelésü indián csónakokon folytatniok.

Ciudad-Bolivar négyszázhusz kilométernyire fekszik az Orinoco torkolatától; a folyamnak arrafelé eléggé magas a vizállása, de rendes körülmények között, még az esős évszakban sem igen könnyiti meg a gőzösöknek a folyamon fölfelé való haladásukat. Az Orinoco, a melynek magassága a főváros közelében ilyenkor tizenkét-tizenöt méternyivel szokott növekedni, leginkább augusztus közepéig árad és legmagasabb vizállása körülbelül szeptember végéig változatlan marad. Az apadás időszaka november közepéig tart s azontul áprilisig a vizállás nem igen változik.

A ciudad-bolivari hajóállomáson az indulás napján a három tudósnak rendkivül sok barátja, ismerőse sereglett össze. Ha már indulásukkor is ekkora érdeklődés és lelkesedés környezte őket, képzelhető, mint fogadják majd visszatérésükkor őket. A közönség csoportokba verődve nagy zajjal tárgyalta a nevezetes földrajzi kérdést s ugy az Orinoco, mint az Atabapo és a Quariare hivei tulkiáltozták még a hajókazán fülsüketitő zugását és a biztonsági szelepekből kiáradó gőz süvitését is:

Itt-ott annyira heves vita indult meg egyes csoportok között, hogy a helyzet csaknem veszélyessé fajulhatott volna, ha Miguel ur nem csendesiti a szenvedélyeket.

Martial és Jean a hajó fedélzetéről, a hol idejekorán elhelyezkedtek, ámulva hallgatták, nézték a lármás jeleneteket s nem birták elképzelni, mi lelte ezeket az embereket.

- Ugyan mi bajuk lehet, - dörmögte Martial őrmester, - hiszen ez már valóságos forradalom.

Forradalomnak persze csak ő nézhette ezt a lármás mozgalmat, nem tudván, hogy Spanyol-Amerikában forradalom katonaság nélkül soha sincs. Ebben a tömegben pedig ama bizonyos hétezerfőnyi generális állományból egyetlen egy generális sem volt látható.

Jean és Martial azonban bizonyára nem maradhatnak soká bizonytalanságban, mert hiszen Miguel ur és társai utközben kétségtelenül állandó vitát fognak folytatni a vitás kérdés felől.

A hajó kapitánya most már osztogatni kezdte induláselőtti utolsó parancsait, legelőször is leszólt a gépésznek, hogy készen álljon, aztán a hajó személyzetének parancsolta meg, hogy a hajó orrán s farán felvonják a horgonyokat. Hirtelen sürgés-forgás támadt a hajón, a kiváncsi népet, a mely a három tudós nyomába még a födélzetre is föltolakodott, hol szép szóval, hol néhány oldalbalökéssel sikerült visszaszoritani a partra, a bejáróhid korlátja lezárult, a hajó lapátkereke paskolni kezdte a vizet, a kormányos forditott egyet a nyekergő kormánykereken s a hajó szép lassan eltávolodván a parttól, a folyó közepe felé kanyarodott. A tömeg lármája ekkor még szilajabbá nőtt, ám egy negyedóra multán csillapulni kezdett az izgalom, a Bolivar Simon az Orinoco kanyarulatában eltünt a szemek elől.

Venezuelának ötszázezer négyzetkilométer területe s nagyrészt csupa sikság. Csak itt-ott emelkednek kisebbfajta dombok, ezeket banco-knak nevezik; nagyobb halmok, a melyeknek meglehetősen meredek a lejtőjük, a «merá»-k még ritkább jelenség e vidéken. A lapály csak közvetlenül a szomszédos hegyvidék közelében kezd emelkedni vizszintes sikjából. A «bajo» nevü rétségek mind egészen a folyam partjáig huzódnak. Ez óriási területen, a melyet az esős időszakban üde-zöld szinü fütenger borit, a száraz időszakban pedig sárgává, sőt szintelenfakóvá aszal a forróság, méltóságos hömpölygéssel folyik hatalmas ivet irva az Orinoco.

A «Bolivar Simon» utasai, a mennyiben akár vizrajzi, akár földrajzi szempontból érdeklődtek volna a folyam és vidéke iránt, bő és részletes fölvilágositást nyerhettek a velük utazó három utastól, a kik bárkinek, bármikor a legszivesebben voltak hajlandók elmondani, micsoda községek fekszenek utjuk mentén, micsoda folyó vagy patak szakad itt, vagy ott a nagy folyamba, micsoda néptörzsek lakják a partvidékeket.

Persze az utasok legnagyobb része már nem volt minderre kiváncsi, mert legtöbbje ezt az utat sokszor megfutotta már. Többnyire venezuelai kereskedők voltak, a kik mindenféle árut szállitottak ide-oda a folyamon, cacaot, prémeket, marha- és szarvasbőrt, rezet, fa- és festék-árut, tonkát, kaucsukot, szasszaparillát és legfőképen vágó-marhát; a venezuelai sikokon ugyanis leginkább marhatenyésztéssel foglalkoznak az ilanérok.

Venezuelának csaknem egész területe a forró égöv alá esik. Közép-hőmérséke 24-30° Celsius. Egyébként nagyon változó a meleg, amint ez már hegységek közelében lenni szokott. Az Andesek tövében és egyáltalán nyugaton, legnagyobb a bőség. Errefelé az északról és keletről fujó passzát szelek sem hatolhatnak el s a hőmérséklet itt állandóan rekkenő.

Az indulás napján az ég kissé felhős volt s az utasoknak nem kellett a hőségtől szenvedniök, A szél nyugat felől fujt, a hajó irányával szemben s igy a hajó fedélzetén kellemes volt a tartózkodás.

Martial és Jean ott álltak a fedélzeten s figyelmesen nézegették az illanó partokat. Utitársaikat nem érdekelte annyira a táj. Csak a három tudós fürkészett élénken mindenfelé; ezek minden csekélységet megfigyeltek s nyomban meg is vitatták észleleteiket.

Jean sok mindent a legkörülményesebben megtudhatott volna, ha e tudósokhoz fordul; de egyrészt a féltőn szigoru nagybácsi, a ki nem engedte, hogy öcscse bárkivel is, vagy öcscsével bárki is szóba álljon, megfosztotta ettől a szerencsétől, másrészt tulajdonképen fölösleges is volt az összes községek, szigetek, mellékfolyók nevét és nevezetességét megtudnia. Egyébként nem is szorult rá a tudósok fölvilágositásaira, hiszen ott volt a kezében Chaffanjon könyve, a mely megbizható pontossággal számol le ama két utról, a melyet ez a kutató a francia kormány megbizásából tett ezen a vidéken; először 1884-ben, amikor az Orinoco alsó vidékén járt, Ciudad-Bolivartól a Caura torkolatáig s a mikor ezt a mellékfolyót is megvizsgálta; másodszor pedig 1886-ban és 87-ben, a mikor Ciudad-Bolivartól egészen a forrásvidékig hatolt. A francia kutatónak ez a könyve csupa föltétlenül megbizható leirás és Jean nem ok nélkül remélte, hogy e tájékoztatónak jó hasznát veszi majd. Már otthon is tanulmányozta e könyvet, a minthogy egyáltalán minden tekintetben jól igyekeztek fölkészülni e nagy utra. Martial nem csak teli zsebbel, vagyis megfelelő mennyiségü piaszterrel, - hanem azonkivül még sok mindenféle csereáruval, kelmékkel, késekkel, tükrökkel, üvegholmival, csecsebecsetárgyakkal, nagyrészt csupa igen csekély értékü, de annál mutatósabb dolgokkal is jónak látta fölszerelkezniök, hogy az ilano-k indián népeivel e réven könnyebben s előnyösebben értethessék majd meg magukat. Két jókora ládát töltött meg e holmi s ezek a ládák a többi cókmókkal együtt a nagybácsi fülkéjében voltak, a mely közvetlenül a Jeané mellett nyilt.

Jean most kezében a könyvvel nagyon figyelmesen kisérte a tovasurranó vidékeket. Tudós honfitársa persze annak idején csak vitorlás hajón s nem ily gyorsjárásu gőzösön utazott errefelé. De hiszen ők is csak az Apur torkolatáig surranhatnak igy, onnan pedig kényelmetlenebb és lassubb utazásra kell majd ráfanyalodniok.

Már korán reggel elsuhantak Orocopille szigete mellett, a mely valóságos veteményes és gyümölcsös kertje a fővárosnak. Itt az Orinoco medre mind szükebbé szorul, mintegy kilencszáz méternyire, de valamivel feljebb már megint háromszor akkorává szélesedik.

A délelőtt folyamán a hajó utasai, - körülbelül huszan lehettek, - a hajó főtermébe gyülekeztek reggelizésre. Miguel ur és társai voltak az elsők, nyomban utánok Martial őrmester vonult be öcscsével s e közben oly kiméletlen nyerseséggel szólt rá a fiatal emberre, hogy Miguel ur valósággal megbotránkozott rajta.

Az öreg őrmester külseje, viselkedése annyira katonás volt, hogy nem csoda, ha valaki már első pillantásra is katonának nézte.

Martial már reggeli előtt megemlékezett a torkáról, egy pohárka Aniszádó-t, cukornádmézzel és ánizszsal izesitett pálinkát hörpintvén le. Jean, a ki legkevésbbé sem volt barátja az effélének, étvágygerjesztő szer nélkül is jó étvágygyal nézett a reggeli elé.

Nagybátyja mellett, a terem végében ült asztalhoz. Az őrmester arca oly barátságtalanná komorodott, hogy melléjök senki sem mert leülni.

A tudósok az asztalfőn foglaltak helyet s nagy garral vitatkoztak reggeli közben is. A többi utas persze, tudván a tudósok vállalkozásáról, nagy tisztelettel hallgatta a vitatkozást. De Martial is oda-odafigyelt s nem bánta, hogy unokaöcscse érthető kiváncsisággal lesi a tudósok szavát.

Az étrend ugyan dus és változatos volt, de nem éppen élvezetes. Egy orinocoi hajón azonban nem finnyáskodhatik az ember. Vigasztalódásul franciáink arra gondolhattak volna, hogy majd odafönn az Orinoco vadonabb vidékein beh kivánatos is lehetne majd egy-egy ilyen bisteca, - ha még oly kaucsukszerü lenne is; - vagy az ilyen ragou, ha még oly sáfrányos is a leve; az ilyen lágy tojás, ha még oly kevéssé friss; vagy ilyenfajta csirkepecsenye, ha még oly fölmelegitett. Legjobb volt a gyümölcs. Nagyrészt banán, frissen is, cukorban is. A kenyér ellen sem eshetett kifogás; annál rosszabb volt a méregdrága bor.

Délután a «Bolivar Simon» Bernavelle szigete mellett haladt el. Ezen a tájon számos apró sziget szükitette az Orinoco medrét s a hajó kerekének nem csekély fáradságába került az ár sodrával megbirkóznia. A kapitány azonban ügyes ember volt s hajóját a szigetek között bizton vezette át.

A balparton sürü erdőség boritotta szakadékos hegyvidék mutatkozott s feltünt Almacen falva, a mindössze harminc lakost számláló községecske, a mely ma is csak olyan volt, a milyennek ezelőtt nyolc évvel Chaffanjon látta volt. Itt-ott kisebb folyócskák szakadtak a nagy árba, a Bari, a Lima, stb. Torkolataik táját konifera-ligetek és pálmafák szegélyezték. S mindenfelé csak ugy hemzsegtek a majmok, a melyeknek husát a bennszülöttek igen izletesnek mondják.

Ám nem csak a szigetek nehezitik meg e tájon a hajó járását. Sziklás zátonyok is meredeznek ki itt-ott a vizből. A Bolivar Simonnak azonban szerencsésen sikerült mind e veszedelmeken keresztül surrannia s estefelé mintegy huszonöt-harminc lieu-nyi ut megfutása után Moitaco falvához érkeznie.

Itt éjszakára horgonyt vetett a «Bolivar Simon», mert az ég felhős volt s különben sem világitott volna a hold, a nagy sötétségben pedig veszedelmes vállalkozás lett volna folytatni az utat.

Kilenc óra tájban Martial lefekvést javasolt s Jean legkevésbbé sem ellenezte nagybátyja óhaját.

Mindketten tehát átmentek a hajó második emeletére, ahol fülkéik egymás szomszédságában voltak. Nagyon egyszerü berendezésü szobácskák voltak ezek, nem is volt bennök egyéb butor csak egy-egy ágy, annak a takarója is csak a forró égöv alatt számithatott takarónak.

Jean vetkőzni kezdett, Martial pedig mielőtt elbucsuzott volna tőle, még rendbehozta az ablak «toldo»-rámáját, azt a szunyoghálót, amely nélkül az embernek a moszkitóktól bizony pillanatnyi nyugta sem lehetne itt. A vén katona nem akarta, hogy kedves kisöccsének a bőréhez csak egyetlen egy ily vérszopó szörnyetegecske is hozzáférhessen. A saját bőrével nem igen törődik, ugy gondolta, sokkal edzettebb, vastagabb bőr az, semhogy ezek a szemtelen szunyogok figyelmökre méltassák. Jó éjszakát kivánt kisöccsének s a maga fülkéjébe zárkózott.

Jean nyugodtan aludt másnap reggelig, a toldó-hálót hiába ostromolták a moszkitók.

Hajnal tájban a «Bolivar Simon», amelynek katlana alatt éjen át is égett a tüz, ujra elindult, miután a hajó legénysége a parti erdőségből jó sok tüzelőfát szállitott reá.

Nemsokára eltünt Moitaco falva, ez a kis községecske, amely valamikor a spanyol téritő-társaság egyik tanyája volt s ahol nyolc évvel ezelőtt Chaffanjon hiába kereste Crevaux doktor kisérőjének, Francois Bourbonnak sirját; Moitaco temetőjében ez a sir már nem volt feltalálható.

Az nap haladtak el Santa-Cruz telepe mellett is, mely mindössze husz kunyhóból állott; aztán Guanaren szigete mellett, ahol valaha a téritők székhelye volt s ahol a folyam hirtelen délnek kanyarodik, hogy utóbb nyugatnak vegye utját és végül Muerto szigete mellett.

Közben egész sor zátonyos, örvényes helyet kellett kikerülniök, ami különben a «Bolivar Simon»-nak távolról sem esett annyira nehezére, mint holmi evezős, vitorlás alkalmatosságoknak. Az ár hevesebb sodrát a hatalmas lapátkerék könnyüszerrel győzte le s hamarosan négy-öt ily örvényes helyen is tuljutottak, áthaladtak a «Pokol torka» nevü sodrón is, amelyet Jean, mikor a Matopalo-szigetet elhagyták, már előre pontosan bejelentett.

- Teringettét! - kiáltott föl Martial őrmester, - hát az a fránya könyv mindent előre meg tud mondani?

- Meg bizony, kedves bátyám, - felelt mosolyogva Jean; - azt az utat, amelyet mi most huszonnégy óra alatt megfutunk, ennek a könyvnek az irója három-négy napig járta s igy kényelmesen jegyezhetett föl mindent, ami szemébe tünt. No de hiszen, majd haladunk mi is lassabban még, mihelyt csónakon utazunk s nem gőzösön. Bár csak ott tartanánk már! Hajh, csak ott volnánk már San-Fernandóban, hogy végre-valahára már megtudhatnánk valamit!

- Bizonyára megtudunk egyet-mást, - mondta Martial, - lehetetlen, hogy az én ezredesem észrevétlenül, nyomtalanul tünhetett volna onnan tova. Majd kifürkésszük ott, merre vette utját... s hejh, ha aztán ráakadunk... s te a karjába veted magadat és ő megtudja, hogy te...

- Hogy én a te unokaöcséd vagyok, - vágott közbe Jean oly hirtelenséggel, mintha attól tartana, hogy az öreg Martial valami nagy titkot talál elárulni most.

Estefelé a «Bolivar Simon» a Barrancához ért, amelyen a kis Mapire község emelkedik.

Miguel, Felipe és Varinas urak elhatározták, hogy az esti szürkületben partra szállanak s megtekintik ezt a meglehetősen jelentékeny helyet.

Jean nagyon szeretett volna velök menni, de az őrmester veszélyesnek vélte az ilyen vállalkozást és a fiatalembernek minden ellenvetés nélkül szót kellett fogadnia.

A Mapire melletti magaslatról pompás kilátás nyilik a folyamnak ugy felső, mint alsó vidékére s északfelé, az ilánókra, ahol az indiánok az erdőkoszoruzta nagy sikokon öszvéreket, lovakat s szamarakat szeliditenek.

Másnap irtózatos zápor szakadt s valósággal elárasztott mindent. A födélzeten egyetlen lélek sem birt megmaradni. Martial és Jean a hajó társalgójában töltötték ezt az unalmas időt, ahol Miguel, Felipe és Varinas urak is megbujtak a zápor elől. Bajos lett volna itt most tudomást nem szerezni az Orinoco-Guaviare-Atabapo-kérdés felől, mert hiszen a tudós urak egyébről sem beszéltek és méreteiket meglehetősen hangos szóval szerették nyilvánitani. Egyik-másik utitárs bele is szólt ez alkalommal a vitába, a társaság pártokra szakadt, noha senkinek sem volt szándéka a három tudóssal San-Fernandóig, vagy azon tul is elkalandoznia, hogy e tudományos kérdés eldöntésében segitségükre legyen.

- Micsoda bolondos érdek az, - mondta Martial őrmester, miután Jean a vitás kérdésről tájékoztatta, - hogy az emberek ilyesmin hajbakapjanak?! Hát nem mindegy, hogy ezt, vagy azt a folyót minek nevezik? A viz elvégre mindig a maga utján halad fölülről lefelé...

- Az ám, kedves bátyám, - jegyezte meg Jean, - csakhogy, ha ily kérdéseket nem tisztáznának, mivégre lennének geográfusok, és ha geográfusok nem volnának...

- Legalább nem kellene geografiát tanulnunk, - vágott szavába az őrmester, - no hiszen hallgathatjuk most már egészen San-Fernandóig ezeknek az uraknak a pörpatvarát...

Az esős idő miatt nem is láthatták Tigritta szigetét. Kárpótlásul azonban pompás hal-ebédben volt részük, az Orinoco ugyanis erre felé rendkivül gazdag a legjobb izü halakban, a morocotekban, amelyek besózottan óriási mennyiségben kerülnek Ciudad-Bolivar és Caracas piacaira.

Déltájban a «Bolivar Simon» a Caura torkolata előtt haladt el. Ez a folyó az Orinocónak legjelentősebb jobbparti mellékfolyója, délnyugat felől a Panarek, az Inaók, Arebatók és Taporitók vidékein fut át és Venezuela legszebb völgyeit öntözi. Az Orinoco közelében fekvő helységeket spanyol eredetü meszticek lakják. A távolabbiakban indiánok tanyáznak, állattenyésztők, akiket gomeróknak is neveznek, mert orvosi használatra való gummifajok gyüjtésével is foglalkoznak.

Jean közbe-közbe ujra elolvasta honfitársának észleleteit e vidékről, amelyet az 1885-ben, első utazásakor járt volt be, hogy a Caura-menti ilanókban lakó törzsekkel, az ariguákkal és a kvirikviripákkal megösmerkedjék. Ama veszélyek, amelyek a francia tudóst annak idején ezeken a vidékeken fenyegették, ugyanoly mértékben is fenyegethetik ma a mi utasainkat, ha az Orinoco felsőbb vidékeire jutnak. Jean nagyrabecsülő csodálattal adózott a tudós kutató hősiességének, de magában is érzett elegendő elszántságot és erőt.

Igaz, hogy ama kutató akkor javakorabeli férfi volt, mig ő ime egészen fiatal ember, csaknem gyermek; de Isten segitségében bizva mégis szinte bizonyosra vette, hogy előbb-utóbb szerencsésen célhoz ér.

Az Orinoco a Caura torkolatán tul is még eléggé széles, csaknem három kilométernyi. Az esős időszak három hónapja persze a sok mellékfolyó révén jelentékenyen megduzzasztotta már. De a «Bolivar Simon» kapitányának mégis nagy elővigyázattal kellett haladnia, hogy Tucuragua szigetén tul, ott ahol az ugyanoly nevü Rio szakad az Orinocoba s ahol a meder a legtöbb veszélyt rejti, valahogy zátonyra ne jusson. Néha-néha a hajó még ugy is horzsolta a feneket, ami a födélzeten ácsorgó utasokat meglehetősen aggasztotta, mert noha laposhasu hajó volt a igy léket nem igen kaphatott, de könnyen érhette volna valami baj a hirtelen elakadás miatt, magát a gépezetet.

Ezuttal azonban baj nélkül sikerült a veszélyes helyeken áthaladniok és estefelé a «Bolivár Simon» Las Bonitas helység közelében horgonyt vethetett.

Las Bonitasban, hivatalos fővárosában a hozzátartozó kerületnek, lakik a Caura-vidék katonai kormányzója. A helység a folyó jobb partján fekszik, körülbelül ugyanott, ahol valamikor az Altagracia nevü spanyol hittéritőség telepe volt. Az amerikai spanyol uralomnak tulajdonképen e hittéritők vetették meg alapját s bizony nem nagy örömmel nézték, hogy angolok, németek s franciák is fáradoznak az indiánusok megtéritésén. S ez oknál fogva még manapság is gyakoriak a surlódások a keresztény tanok terjesztői között.

A kormányzó azidőtájt Las Bonitasban tartózkodott. Személyes ismerőse volt Miguel urnak. Már előzőleg értesülvén a három tudós utitervéről, mihelyt a gőzös kikötött, a födélzetre sietett.

Miguel ur bemutatta társait. A kormányzó a legszivélyesebb barátsággal üdvözölte őket. S mivel a «Bolivar Simon»-nak másnap délután egyóráig kellett Las Bonitas mellett vesztegelnie, meghivta a három tudóst másnapra magához reggelire. Másnap délig bizvást pihenhetett a «Bolivar Simon», estére még mindig idejében érhet vala Caicarába, a hol az utasok közül azok, a kik nem szándékoztak San Fernandoig, vagy az Apure vidékének valamely más helysége felé, ki fognak szállni.

A három tudós tehát másnap, augusztus 15-én a kormányzó lakása felé vette utját, jóval korábban azonban már a mi két franciánk is partra szállt, mivelhogy a szigoru Martial-bácsi kiadta a «parancsot» a helység megszemlélésére s igy ők ketten már korán reggel ott csatangoltak Las Bonitas utcáin.

Senki se higyje azonban, hogy ezek az utcák amolyan igazi városi utcák lettek volna; Venezuela eme vidékén a kormányzói székhely is csak apró kunyhószerü házikókból álló falu s ezek a házikók kis délövi növényzet közepette meglehetősen szétszórtan tarkállanak. Itt-ott hatalmas fák gyönyörü csoportjai pompáznak, egymásba fonódó törzsü, chaparók, óriási, legyezőslevelü copernicia pálmák és a morichal-pálmák, a melyeknek az a sajátságuk, hogy a talaj vizét fölszivják és aztán tövük körül ismét kiszivárogtatják, ugy, hogy egész pocsolyák keletkeznek egy-egy ily pálma körül.

Copayferák, sauran-ok is voltak itt szép számmal és messzire elágazó mimózák, a melyeknek gyöngéderedetü és halványrózsaszinü levélzete oly tetszetős.

Jean és Martial gyönyörködve sétáltak pálmaligetről-pálmaligetre s gyönyörüségüket csak az az egy körülmény zavarta meg olykor, hogy egy-egy csapat majom rohant, bukdácsolt át előttük egyik facsoportról a másikra. Venezuelában, ahol mintegy tizenhat majomfajta él, az ilyesmi már föl sem tünik. Kellemetlen hangu, szemtelen állatkák ezek, különösen az alnaták, vagy aragnatók, a melyeknek rikácsolása oly irtózatos, hogy az utast, aki a délövi erdők e különben legkevésbbé sem veszedelmes szörnyecskéit nem ismeri még, alaposan meg szokta ijeszteni.

Rendkivül sok volt a madár e tájon. Szép tenorhangu trupiálok röpködtek fáról-fára s tüntek el egy-egy hórihorgas liána ághegyéről alá függő fészkükben; guarhárók, a melyeket manócskáknak nevez a nép s a melyek fáról-fára ugy pattannak át, mintha valami rugó lökné fel őket a levegőbe.

- Majmot? Azt nem. De hátha másfajta, veszedelmesebb állattal is találkozunk?!

- Az ugyan ne aggasszon, kedves bácsikám, - jegyezte meg mosolyogva Jean; - ragadozó vadakra csak jóval lakatlanabb vidéken bukkanhatnánk. Máshol majd lehet még részünk afféle mulatságban is!

- Mindegy. Katonaember sohase járjon fegyvertelenül. Én most tulajdonképpen szigoru büntetést érdemelnék.

A kisebb-nagyobb macskafajok: a jaguár, a tigris, az oroszlán, az ocelot és a vadmacska csak a felső folyamvidék őserdeiben otthonos. Arrafelé medve is akad, de az is csak jámbor fajta, amelynek csupán hal és méz az eledele.

Sétájuk közben csupán kisebb, ártatlan rágcsáló vadat láttak itt-ott, néhány cabiait, afféle vizimalacfajtát, s néhány chinigui párocskát. Ez utóbbi állatkák nagyon ügyes uszók, buvárok, de szárazon annál esetlenebbek.

A helység lakói nagyobbára meszticek voltak és néhány indián-család, de ezek - különösen az asszony- és a gyereknépe - szalmakunyhóikból ritkán bujnak elő.

Vad indiánusokra csak a felső folyamvidéken akadnak majd utasaink s Martial őrmester ott jól teszi majd, ha puskáját sohasem hagyja el.

Majdnem háromórai, meglehetősen elfárasztó séta után franciáink visszatértek a «Bolivár Simon»-ra, hogy megreggelizzenek.

Ugyanez órában ültek Miguel, Felipe és Varinas urak a kormányzó asztalához.

Csak egyszerü reggeli volt ez, hiszen elvégre a las-bonitasi kormányzótól nem is várható, hogy olyan lakomát csapjon, amilyet esetleg a venezuelai köztársaság elnöke csaphatna, de a fogadtatás annál szivélyesebb volt.

Természetesen a tudósok vállalkozásáról folyt a szó. A kormányzó tapintatos ember létére persze őrizkedett minden állásfoglalástól, sem az Orinoco, sem a Guaviare, sem az Atabapo javára nem nyilatkozott, ellenben, hogy a már-már tulhevessé váló vitának elfajulását megakadályozza, más irányba téritette a beszélgetést.

- Nem tudják, uraim, van-e a «Bolivár Simon» utasai között más is, olyan, aki San-Fernandóig, vagy esetleg még tovább is utazik?

- Bizony nem tudom, - felelt Miguel ur, - az utasok legnagyobb része Caicarában száll ki, néhányan pedig az Apureon folytatják utjukat Columbia felé.

- Ha csak az a két francia nem igyekszik szintén az Orinoco felső vidékére, - szólt közbe Varinas ur.

- Ugy van, egy idősebb és egy egészen fiatal francia, - erősitette Felipe ur, - Ciudad-Bolivárban szálltak födélzetre.

- Azt bizony nem tudjuk, - mondta Felipe ur, - csöppet sem közlékeny természetüek. Különösen az idősebbik, akinek külsője katonaviselt emberre vall, rendkivül zord viselkedésü s ha az ember a fiatalabbikkal, aki barátságosabb hajlamu, beszélgetést kezdene, rögtön vasvilla szemmel mered az emberre s ha valaki attól még nem ijedne meg, rászól az unokaöcscsére, - mert a fiatal, ugy látszik, az unokaöcscse neki - és a kabinjába küldi. Afféle nagybácsi, a ki szigoruan gyámkodik a kisöcscse fölött...

- Valóban sajnálom azt a szegény fiatalembert, - jegyezte meg Varinas ur, - sokat szenvedhet, olykor mintha már könnyet is láttam volna szemében.

A derék Varinas csakugyan láthatott már ilyesmit. Csakhogy amikor Jean szeme néha könnybe lábbadt, az bizony azért volt, mert a fiatalember a jövőjére gondolt, a célra, a melyet maga elé tüzött és a csalódásokra, a melyek esetleg érni fogják, nem pedig az öreg Martial szigorusága miatt. Idegen megfigyelőt persze megtéveszthetett az a könny.

- Különben, - folytatta Miguel ur, - még ma este bizonyosan megtudjuk, hogy a két francia, meddig utazik. Valószinünek tartom, hogy szintén a felső folyamvidékre igyekszenek; a fiatalabbik ugyanis, ugy láttam, folyton annak a honfitársának az Orinoco vidékéről irt könyvét tanulmányozza, akinek néhány évvel ezelőtt sikerült a legfelsőbb vidékekig, az Orinoco forrásáig elhatolnia...

- A mennyiben az a forrás a Parima-hegységben fakad - jegyezte meg Felipe ur, az Atabapoért kardoskodó.

- S ha nem az Andeszekben keresendő, - vágott közbe Varinas ur, - ott, a hol a mellékfolyónak félreismert Guaviare ered.

- Uraim, - szólt vendégeihez, - az a nagybácsi meg a kisöcscse valóban felköltik érdeklődésemet. Ha nem szállnak ki Caicarában s ha céljuk nem San Fernando, de Apura, vagy de Nutrias, vagyis ha csakugyan az Orinoco felső vidékeire igyekszenek, igazán kiváncsi volnék megtudni, mi cél vezeti őket oda. A franciák, tudom, merész kutatók, - Délamerika területén azonban már csakugyan elriasztón sok francia pusztult el ily utakon; Crevaux doktort a bolivari sikon verték agyon az indiánok, szintugy kisérőjét is Barban Francois-t, a kinek Moitacoban, a hol eltemették, már a sirja sem található. Valami Chaffanjon nevü honfitársuk ugyan eljutott az Orinoco forrásvidékéig...

- Ha persze az volna az igazi! - pattant föl Varinas ur, aki nem birta eltürni, hogy az ő meggyőződésével ellenkező nézetet emlitsenek.

- Nos, föltéve, hogy az igazi, - engedékenykedett a kormányzó, - és hát ezt a földrajzi kérdést önök már nemsokára el tudják dönteni... És csak azt akarom mondani, hogy az a Chaffanjon az egyetlen, a ki, bár szintén sok veszedelembe jutott, mégis a legszerencsésebben birkózott meg föladatával. Ugy rémlik, hogy ez a mi büszke folyamunk ujabban valóságos varázserővel vonzza ezeket a franciákat, nem éppen a «Bolivar Simon» utasait értem...

- Valóban, - szólt közbe Miguel ur, - csak nem régiben is megint két francia vágott neki az ilanóknak...

- Két fiatal ember, - folytatta a kormányzó, - huszonöt-harmincévesek; az egyik Helloch Jaques kutató; a másik Paterne Germaine természettudós...

- Semmit. Csak annyit tudok, hogy Caicaraban csónakot béreltek, Buen a Vista és La Urbána mellett elhaladtak s aztán állitólag valamelyik jobbparti mellékfolyón folytatták utjukat fölfelé. Azóta semmit sem hallottunk felőlük s bizony nem oknélkül aggódunk sorsuk miatt.

- Talán csak nem jutottak a rabló kviva-indiánok kezére, akiket Columbia Venezuelába kergetett s akiknek most valami Alfanir nevü Cayenne-ből megszökött fegyenc a vezérük.

- Bizony, nem kivánom nekik, hogy azzal a népséggel összeakadtak legyen. Lehet különben, hogy sikerült elkerülniök ezt a veszedelmet s hogy most is vigan és szerencsésen barangolnak céljuk felé s maholnap itt, vagy ott valamely faluban felbukkannak megint. Adja Isten, hogy ugy legyen. Sokat beszélnek itt még valami spanyol hittérőről is, Esperante páterről, aki még Chaffanjonnál is merészebb utazó, mert San-Fernandóból kiindulva az Orinoco forrásvidékén is tul jutott...

Miguel ur, hogy élét vegye társa harciasságának, igy szólt a kormányzóhoz:

- Én is hallottam róla. S nemde a jámbor szerzetesnek valami telepet is sikerült alapitania?

- Ugy van, - mondta a kormányzó, - a Santa Juana-telepet, a Roraima közelében s mint halljuk ez a telep szépen fejlődik is.

- Valóban az, - mondta a kormányzó, - nem csekély föladat éppen a legvadabb indiántörzset, a déli vidékeken tanyázó guaharibókat, ezeket a teljesen elmaradt teremtéseket a müvelődés és a kereszténység számára meghóditani. Mekkora türelem, hősiesség, önmegtagadás, szóval apostoli lélek kell ilyesmihez! Nagy ideig semmit sem hallhattunk Esperante atyáról, sőt Chaffanjon sem akadt nyomára 1888-ban, pedig a Santa Juana-telep nincs messze ama forrásvidéktől, amerre járt.

A kormányzó, nehogy megint izgalomba ejtse a tudós társaságot, nagy-óvatosan nem is emlitette most már az Orinocót.

- Két év óta azonban - folytatta - mindgyakrabban kapunk hireket felőle s ezek mind arról szólnak, hogy Esperante atya buzgósága ama vad guaharibók között valóságos csodát müvel.

Azontul az Orinoco vitás kérdése nem is került szóba már. Inkább csak ama vidékekről folyt a beszélgetés, amelyek a nagy folyam középső része mentén terülnek el s az indián törzsekről, amelyeknek egy része már békés életre adta magát, mig másik része minden polgáriasodásnak állhatatosan ellene szegül.

A kormányzó sok oly különösséget tudott és mondott el e törzsekről s e vidékekről, amit a tudós urak, bármennyire képzett geografusok és etnografusok voltak is, nem ismertek s aminek kétségtelenül hasznát vehetik majd. A beszélgetés, mivel Felipe és Varinas urak legfőbb érzékenységének tárgyát, az Orinoco eredet kérdését, elkerülte, most már mindvégig zavartalanul nyugodt maradt.

Déltájban a kormányzó vendégei fölkeltek az asztal mellől s elbucsuzván kedves vendéglátójuktól, visszatértek a «Bolivar Simon» födélzetére, ahova a kormányzó elkisérte őket.

Martial őrmester és Jean azóta, hogy sétájokról az almuerrohoz, vagyis reggelihez a hajóra megjöttek volt, az egész délelőttöt ott töltötték s a hátsó födélzetről nézegették a tájat. Martial kurtaszáru pipából pöfékelve állt Jean mellett, amikor a tudósok a kormányzóval a hajóra érkeztek.

- Ez a kormányzó bizonyára legalább is generális; meglátszik a tartásán, ha polgári ruhát visel is egyenruha helyett.

- Afféle generális, akinek egyetlen katonája sincs, ami itt Amerikában nem ritkaság, - folytatta az őrmester gunyosan.

- Lehet, ámbár én inkább csak kiváncsiságot olvasok le az arcáról, ugy néz ide ránk, hogy az már igazán... valóban nem tetszik nekem.

A kormányzó csakugyan nagy érdeklődéssel nézte a két franciát, akikről tudós vendégei beszéltek volt neki. Mi célja lehet utazásuknak, kiszállnak-e majd Caicarában, vagy pedig feljebb utaznak, akár az Apureon, akár magán az Orinocon, e kérdések izgatták a kiváncsiságát. Sehogy sem birta korukkal megegyeztethetőnek tartani, hogy a folyamvidék felkutatása lenne céljuk, ily vállalkozásra az egyiket tulfiatalnak, a másikat tulidősnek vélte.

Azonfelül kötelességszerüen is érdeklődhetett irántok, hiszen valamely vidék kormányzójának kétségtelenül meg van a joga, hogy a területére érkező idegenek szándékai felől tájékozódjék s eziránt meg is kérdezhesse őket.

A kormányzó tehát Miguel urral, Felipe és Varinas urakat hátrahagyván, a két francia felé vette utját.

- Vigyázat! - szólt Jeanhoz, - a generális földeritő utra indul az ellenség felé s bizonyára kérdést intéz hozzánk, tudni kivánja majd, kik-mik vagyunk, miért vagyunk itt és hova igyekszünk?

- Csakhogy én nem vagyok barátja az efféle tolakodásnak, - mondta az őrmester, - és el fogom utasitani.

- Ugyan minek szereznénk magunknak kellemetlenséget, kedves bácsikám, - szólt engesztelő hangon Jean s kezét az őrmester karjára tette.

- Nem türöm, hogy bárki is kérdőre vonjon minket, megszólitson téged, - indulatoskodott Martial.

- Én pedig nem akarom, hogy gorombáskodással fölösleges botrányt okozzunk, - mondta Jean határozottan, - ha Caura kormányzója kérdést intéz hozzánk, én felelni fogok neki, sőt örülök is, hogy tőle utbaigazitást, tanácsot kérhetek.

Ekkor már eléjük érkezett a kormányzó Miguel urral s mivel Martial éppen elfordult volt, Jeant szólitotta meg.

Jean eléggé járatos lévén a spanyol nyelvben szintén spanyolul felelt s tiszteletteljesen emelte meg sisakját a kormányzó előtt.

Martial, bár spanyol tudománya nem volt valami nagy, mégis megértette, hogy róla van szó. Feszes tartásba vágván magát odafordult ő is a társasághoz, szent meggyőződéssel gondolván, hogy a 72. gyalogezred egykori őrmestere is csak van akkora ur, mint holmi amerikai generális, még ha az a Caura kormányzója is.

- Remélem, nem veszi rossz néven, ha megkérdezem, - szólalt meg ujra a kormányzó, - hogy Caicaráig vagy azon is tul utaznak-e?

A kormányzót épp ugy, mint Miguel urat is mindjárt meghóditotta Jean szerény és mégis határozott egyénisége; leplezhetetlen rokonszenvvel töltötték el a fiatal ember őszinte, értelmes feleletei.

Martial őrmester azonban csöppet sem örült e rokonszenvnek. Sehogy sem tetszett neki, hogy Jean szeretetreméltósága oly közel enged magához bármi idegen kiváncsiskodást. Különösen Miguel ur miatt aggodalmaskodott. A kormányzó elvégre, a ki Las-Bonitasban marad, nem igen számit; de Miguel ur, a ki utitársuk és a kivel egészen San Fernandoig együtt kell utazniok, ezekután már aligha lesz mellőzhető.

Vajjon, mi oka lehetett az őrmesternek, hogy fiatal utitársát a másokkal való megismerkedéstől annyira féltse?

Mogorva hallgatással türte, mert hiszen Jean előbbi határozott kivánsága értelmében türnie is kellett, hogy a kormányzó Jeánnal tovább beszélgessen.

- Kermor ezredes? - ismételte a kormányzó. - Most először hallom ezt a nevet, pedig ha San Fernandóban tudnának felőle, nekem is ösmernem kellene. Chaffanjon ur átutazása óta azonban francia ember itt meg nem fordult.

- Van. Az ezredes utolsó levele, a melyet onnan egyik nantesi barátjának irt.

- Ön tehát azt hiszi, kedves fiam, - folytatta a kormányzó, - hogy Kermor ezredes néhány évvel ezelőtt San Fernandóban tartózkodott?

- Mert akkor én San Fernando kormányzója voltam s ha Kermor ezredes akkor ott tartózkodott volna, az idegenek bejelentése révén nekem okvetlenül tudnom kellett volna róla. Az ő nevére azonban egyáltalán nem emlékezem.

A kormányzónak ez a határozott kijelentése a fiatal emberre mély hatást gyakorolt. Arca elsápadt, szeme könybe lábbadt s össze kellett szednie minden erejét, hogy meg ne roskadjon.

- Köszönöm, kormányzó ur, - mondta, - hogy érdeklődésével minket kitüntetni sziveskedett. De bármily biztosra is veszi, hogy Kermor ezredes nevét sohasem hallotta, mégis bizonyos az, hogy az ezredes akkoriban San Fernandóban volt, mert hiszen levele Franciaországba onnan érkezett.

A tudósnak ez a beleszólása Martial őrmestert majdnem kizökkentette önuralmából, a dühös nagybácsi azonban mégis türtőztette magát annyira, hogy egy megvető pillantással is beérte csak ugy a fogai között mormogván:

- Hát még ez is? A kormányzót még csak nem bánnám, de hogy holmi efféle szőrszálhasogató is...

Jean azonban nem késett a felelettel, szivesen válaszolt a «szőrszálhasogatónak» is:

- Hogy mi dolga lehetett ott Kermor ezredesnek, uram, azt nem tudom. Oly titok ez, a melyről, ha a jó Isten is ugy akarja, le fogjuk lebbenteni a fátyolt, mihelyt az ezredesnek nyomára jutunk.

- S micsoda vonatkozásban áll ön Kermor ezredessel? - kérdezte a kormányzó.

- Kermor ezredes az én édesapám, - felelt Jean, - s én azért jöttem Venezuelába, hogy megtaláljam őt.

Caicara pompás helyen fekszik, akárcsak valami két országut kereszteződése mellett épült csárda, amelybe minden arra járó utas betér. Az Orinoco és az Apure egybetorkolásának közelében a csinos helységnek könnyü volt fölvirulnia.

Az Apure termékeny völgye az a közlekedési vonal, amelyen Columbia kereskedelme Venezuelába, Venezueláé Columbiába árad.

A «Bolivar Simon» a caicarai kikötőbe csak esti kilenc órakor érkezett. Déli egy órakor indulván el Las Bonitasból s a Rio Cuchiverot, a Maniparet és Taruma szigetét megállás nélkül elhagyván, végre horgonyt vethetett.

Az utasok nagy része itt kiszállt. Természetesen csak azok hagyták el a hajót, akiknek nem az Apure-folyón kellett folytatniok utjukat.

Másnap a «Bolivar Simon»-nak már hajnalban indulnia kellett, hogy az Orinoco legtekintélyesebb mellékfolyóján fölfelé egészen a columbiai Andeszek lábáig vigye utasait.

Miguel ur a két társának körülményesen elmondta már mindazt, amit a kormányzó és a fiatal ember beszélgetéséből megtudott.

Azok is tudták tehát, hogy Jean az őrmesternek, vagy mint ő mondja nagybátyjának oltalma alatt az édesapja fölkeresésére indult, aki tizennégy évvel ezelőtt elutazván Franciaországból Venezuelába vetődött, s akiről sem azt nem tudni, hogy mért forditott hátat hazájának, sem azt, hogy az uj világban mit keresett és hova tünt; s mindössze annyi bizonyos, hogy 1879-ben San-Fernandóból egyik nantesi barátjához irt levelével adott hirt magáról.

Kermor Jean mégis bizik abban, hogy apjának nyomára talál. Egy tizenhat-tizenhétéves ifjunak ily bátor vállalkozása, nem csoda, ha általános rokonszenvet kelt s Miguel, Felipe és Varinas urak el is határozták, hogy a derék fiunak, amennyire csak lehetséges lesz, célja elérésére a legszivesebben nyujtják segitő kezöket.

Más kérdés volt azonban, sikerül-e majd a derék fiu mogorva kisérőjét, a vasvillaszemü kiszolgált őrmestert barátságosabb érzületre rábirniok, hogy unokaöccsével közelebbről megismerkedhessenek, sikerül-e a zord katona oly alaptalan bizalmatlanságát megostromolniok? Bizonyára nagy föladat lesz a vén Cerberuszt megszeliditeniök, ám talán még sem lehetetlen, ha majd a csónakos utazás amugyis közelebb hozza őket egymáshoz.

Caicara lakossága körülbelül ötszáz főnyi csupán, de rendkivül sok átutazó idegen fordul meg benne. Azért is oly sok itt a vendégfogadó, ámbár a legtöbb csak egyszerü kunyhócskának mondható.

A tudósok is, a két francia is a legjobb fogadóba szálltak s igy megint csak együvé kerültek.

Másnap Martial őrmester és Jean bejárták Caicarát, hogy tovautazásukra megtegyék az előkészületeket s mindenekelőtt megfelelő vizi alkalmatosságot béreljenek.

Caicara nagyon csinos, barátságos kis helység. A Parima-hegylánchoz tartozó dombvidék kezdetén, az Apuritó jobb partján terül el, szemben a balparton épült Cabruta faluval. Közvetlenül előtte buja növényzetü kis sziget zöldel. Kikötőjének partja a folyóból meredeken kiemelkedő gránitsziklafal. Maga a község mindössze százötven kunyhó, vagy mondjuk: ház. Többnyire kőből épültek, de tetőzetük csak pálmalevél. Csak imitt-amott piroslik egy-egy cserépfödél. A helység közelében mintegy ötven méternyi magasságu domb emelkedik, amelynek tetején egy már Miranda és a szabadságharc ideje óta lakatlan kolostorépület áll. Hittéritők laktak benne s itt játszódtak le a caraibok kegyetlenségének véres bizonyságaként a kannibalizmus legborzalmasabb jelenetei.

Ősi caraib hagyományok különben mai napig is fönmaradtak Caicarában, csodálatos módon beleolvadva a kereszténység szokásaiba. Ilyen például a Velório, a halottvirrasztás, amelyet egy francia kutató leirt. Nagy ünnepség az, amelyre meghivják az összes ismerősöket. Kávé, dohány s különösen pálinka, az ugynevezett aguardinte, óriási mennyiségben fogy ily alkalomkor... A férj, vagy a gyermek teteme körül valóságos táncmulatságot rendez az özvegy, avagy a szülő... S táncolnak a vendégek, a mig csak a tulságos szesz élvezése következtében le nem roskadnak. Az ilyen halottvirrasztás valóban megható.

Mint Martialnak és Jeannak, épp ugy a három tudósnak is legfőbb és legsürgősebb érdeke az volt, hogy jó csónakot szerezzenek ama nyolcszáz kilométernyi utra, a melyet San Fernandóig meg kell majd futniok.

Miguel ur arra gondolt, hogy legjobb volna a két franciával közösen bérelniök egy bárkát, a milyen itt elég volt akkora, hogy nem csak öt, de sokkal több utas is kényelmesen utazhassék rajta. Az evezősök dolgában is legjobban jártak volna igy. Mert evezősökben ugyan nem volt hiány, de jó, megbizható embereket mégis csak könnyebb találni egy bárkára, mint kettőre valót. Ekkora és ilyen utra föltétlenül a legügyesebb emberek kellenek, a kik az Orinocot mind végig jól ismerik s örvényeit, zátonyait elkerülni tudják. S mert Miguel ur azonfelül rendkivül rokonszenvezett a fiatal franciával, mindjárt, a mint Martialt és Jeant a parton meglátta, a hol azok már javában nézegették a bárkákat, feléjök sietett.

Az öreg katona összeráncolta homlokát s bizony meglehetősen barátságtalan pillantással fogadta a közeledőt.

- Őrmester ur, - szólitotta meg Martiált Miguel ur kifogástalan francia beszéddel, - szerencsénk volt a «Bolivar Simon» hajón együtt utaznunk...

- És tegnap este itt kiszálltunk a hajóból, - mondta Martial, katonás állásba vágván magát, mintha valamit hivatalosan jelentene.

- Két kartársam s én még Las Bonitasban ama beszélgetésből, a melyet az ön unokaöcscse és...

- Azt a beszélgetést emlitem, a melyet az ön unokaöcscse és a kormányzó folytattak a Bolivar Simon födélzetén s a melyből megtudtuk, hogy önök Caicarában partra szállnak.

- Azt hiszem, ott szállhatunk partra, ahol nekünk tetszik, - mordult közbe Martial megint türelmetlenül.

- Kétségtelenül, - felelt Miguel ur, akit az őrmester nyersesége, ugy látszik, nem riasztott meg, - nos mivel megtudtuk, hogy önök hova igyekszenek...

- Egy! - mordult meg ujra Martial őrmester, a mivel jelezni kivánta, hogy az udvarias tudósnak hány felelettel tartozik.

- S hogy az ön unokaöcscse mily uton-módon kivánja nyomozni Kermor ezredest...

- S mivel tudjuk, hogy az Orinocon San Fernandóig szándékoznak, épp ugy, mint mi is...

- Bátorkodom tehát megkérdezni, nem tartaná-e célszerünek, sőt biztonságosabbnak is, hogy Caicaratól San Fernandóig közösen, egy bárkán tegyük meg az utat?

Ez valóban elfogadható ajánlat volt s szinte lehetetlennek látszott, hogy Martial elutasitsa.

Alapjában véve maga Martial sem birt ellene érvelni, de azért meg sem kérdezve Jeant, nagy fölényességgel, mint a kinek elhatározása már rég szilárdan áll, igy felelt:

- Köszönöm, köszönöm szives figyelmét, uram; ajánlata sok tekintetben igen előnyös lehet, de mégsem; elfogadható... nem, nem, legalább mi el nem fogadhatjuk.

- S mért nem, ha szabad kérdeznem, - szólt Miguel ur elcsodálkozva e váratlan elutasitáson.

- Hát csak azért... csak azért nem, uram, - felelt Martial, - mert nekünk ugy tetszik, hogy ne fogadjuk el.

- Bizonyára valami különös oka lehet, hogy igy feleljen, őrmester ur, - mondta a tudós, - de minthogy mi tulajdonképen segitségükre akartunk lenni, ajánlatom ily sértő visszautasitást talán még sem érdemelt.

- Sajnálom, nagyon sajnálom, tisztelt ur, - válaszolt némileg megzavarodva az őrmester, a ki a beszélgetés ily terén nem igen érezte otthonosnak magát, - de én csak visszautasitással felelhettem.

- Csakhogy e visszautasitásnak mégis valamennyire enyhébb formája lehetett volna; a hires francia udvariasságot legkevésbbé sem tapasztalhattam az ön válaszában.

- Oh, uram, - felelt az őrmester, a ki most már barátságosabb hangba csapott át, - csakhogy ez nem éppen udvariasság dolga volt ám; ön ajánlatot sziveskedett tenni s nekem volt okom ezt az ajánlatot el nem fogadnom. És ezt őszintén megmondtam önnek, ugy, ahogy éppen a nyelvemre jött. Ha ön sértve érzi magát...

Miguel urnak most már rideg magatartása Martialt, a ki nem volt éppen a türelem embere, nem igen nyugtathatta meg. Jean, a ki eddig tartózkodott a közbeszólástól, látván ezt, hirtelen beavatkozott.

- Kérem, ne vegye zokon, uram, hogy nagybátyám oly hangon beszélt; ő semmiképen sem akarhatta megsérteni önt. Az ön szives ajánlata valóban nagy előzékenységre vall s ha a körülmények megengednék, hálás örömmel kapnánk rajta. De a mi körülményeink között okvetlenül külön csónak kell nekünk, a melylyel minden pillanatban szabadon rendelkezhetünk, mert lehetséges, hogy az utközben szerzendő értesülések jelenlegi utitervüket megváltoztatja s hogy egyik vagy másik helyen meg kell állanunk... szóval teljesen függetlenek kell hogy legyünk.

- Értem, Kermor ur, - felelt Miguel, - Isten ments, hogy alkalmatlankodjunk és bármely ridegen viselkedett is velünk szemben az ön nagybátyja...

- Nem baj, - folytatta Miguel ur, - a mennyiben barátaim s én esetleg segitségükre lehetünk, bármikor szivesen állunk szolgálatukra majd...

- Köszönöm, uram, mindkettőnk nevében, - mondta a fiatal francia, - s higyje meg, hogy szükség esetén a legőszintébb bizalommal fordulunk majd önökhöz.

- Hallotta, őrmester ur, - szólt a tudós félig tréfás, félig komoly hangon az öreg katonához.

- Hallom, hallom, tisztelt tudós ur! - mordult vissza Martial, a ki bár belátta Miguel ur igazát, mégsem akart végképen behódolni neki.

Miguel ur kezet szoritott a fiatal franciával, a mitől a nagybácsi szeméből ujból néhány dühös villám cikázott elő.

Mikor aztán Martial és Jean megint magukra maradtak, az őrmester igy szólt a fiuhoz:

- Hát azt kellett volna tennem, hogy elfogadjam ajánlatát s három bolivárival egy bárkába szoruljunk?

- Nem éppen. Hogy az ajánlatot el nem fogadtad, az helyes. De udvariasan kellett volna elháritanod.

- Miguel ur nem tolakodott, sőt nagy szivesség lett volna, amit fölajánlott s ajánlatát a legnagyobb örömmel kellett volna fogadnunk, ha körülményeink megengednék. Amikor el nem fogadtad, egyben meg is kellett volna köszönnöd. Ki tudja, hogy őt és társait nem azért küldte-e utunkba a jó Isten, hogy vállalkozásunkban segitségünkre legyenek? Hátha San-Fernandóban éppen az ő révükön, az ő ismeretségeik révén sikerül majd megtudnunk egyet-mást, hátha nekik köszönhetjük még, hogy te a te ezredesedet s én az én édesapámat viszontlátjuk majd?

A kisebb fajta orinocoi csónakokat egy-egy fatörzsből, rendszerint a cachicamo-fa törzséből vájják. A nagyobbak dongából rovottak.

Az ilyen nagyobb fajta csónakok közepén kis árbóc mered föl, amelyre vitorla vonható. A csónak elülső része, az árbóctól az orrig fedetlen. Itt szoktak napközben tartózkodni az utasok s éjszaka itt alszik a csónak legénysége.

A hátsó rész, az árbóctól a hajlásig fedett. Bambuszbotokra erősitett pálmalevelekből készül e kosárszerü tetőzet, amely az utasokat nap és eső ellen óvja s amelynek oltalmában éjszaka egyszerü szalmaágyaikon alszanak. Ott tartják főzéshez és étkezéshez való edényeiket, a kis takaréktüzhely is ott áll, amelyen halat, vadat, amit utközben beszerezhetnek, sütni-főzni szoktak. Ez a kis helyiség, amely a tiz-tizenegy méter hosszu bárka öt-hat méternyi részét foglalja el, függönyökkel még külön szakaszokra is osztható.

Kedvező szélben vitorla segitségével haladnak, szélcsöndben evező, csáklya, vontatókötél az előremozditójuk. Lassu járásu alkalmatosságok ezek, de az Orinoconak ama részein veszedelmes is lenne gyorsabban haladniok.

Csáklya kétféle is van, az egyik a palanea, amely inkább szigonyformáju s amelyet a csónak előrészének irányitására használnak; a másik a garapalo, hosszabb és erősebb bambusznyelü, amelylyel a hátsó részen kormányoznak.

A vontató, az eszpilla, könnyü pányvaszerü, száz láb hosszu kötél, amely a csikvicsikvi-pálma nagyon erős rostszálaiból készül. A vizben el nem merül. Egyik végét valamely parti fához kötik s aztán bárkástul ugy huzózkodnak rajta mindelőbbre a vizen fölfelé.

Ilyen a falca s ehhez, az eszpilla használhatása végett, még egy egészen kis csónakot is csatolnak, amelynek indiánul: curiare a neve.

Egy-egy ily bárka kibérlése felől a vezetővel kell megegyezni. A bérösszeg nem az ut nagysága arányában, hanem a használat ideje szerint fizetendő. Az árat egy napra eső összegben állapitják meg.

Az időjárás és a folyam szeszélyes változásai miatt lehetetlen előre megmondani, hogy egyik, vagy másik helyre mekkora idő alatt juthat el a bárka. Három hétre tervezett ut néha hat hétre is elhuzódhatik.

Mind e körülmények tekintetbe vételével ugy franciáink, mint a tudósok is a legjobb bárkák közül válogattak. Jó sokáig tárgyaltak az indián banivákkal, mig végre egyik fél is, a másik is megszerezte a maga bárkáját.

Miguel ur nagyon ügyes vezetőt kapott. Valami Martosz nevü indián volt az, mintegy negyven éves, erőteljes és igen értelmesnek látszó ember, a ki legényeiről, a palanca, garapato és enpilla kezelésében járatos kilenc benszülöttről becsületszavával állt jót. A napibér, a melyben megegyeztek, eléggé nagy ár volt, de ki sokallaná a költséget, a mikor a Guaviare-Ormoco-Atabapo-kérdés eldöntéséről van szó.

Jean és Martial is jó bárkát és ügyes embereket béreltek. A Valdez nevü vezető, a kinek kilenc baniva leste a parancsait, félvér spanyol mesztic volt és kitünő bizonyitványokat tudott fölmutatni. Amennyiben utasaink San Fernandón tul is óhajtanának utazni, szivesen viszi őket, azt mondta bármeddig is, mert ismeri és már nem egyszer járta azt az utat.

Miguel, Felipe és Varinas urak bárkájának az Orinoco egyik szigetéről: «Maripare» volt a neve, a két franciáé pedig egy másik szigetről: «Gallineta». Mindkét bárka felső része fehér, alsó része fekete volt.

Magától értetődik, hogy a két bárka egymás közelében fog haladni s egyik sem igyekszik a másikat megelőzni, elhagyni. Hiszen az Orinoco nem Missisippi és a bárkák nem gőzhajók. Aztán meg egyiknek sem volt oka a másikkal versenyre kelnie. Sőt közös érdekük volt a barátságos közelség, már csak azért is, hogy esetleges indiántámadásokkal szemben hathatósabban védekezhessenek.

A Maripare és a Gallineta akár mindjárt aznap is indulhattak volna, ám előbb élelmiszerek beszerzése s egyéb előkészületek foglalták el az utasokat. Caicarában mindent kaphattak, a mire még szükségük lehetett.

Orinocoi hajósok élelem dolgában különben sem juthatnak zavarba. A partvidék dus vadállománya és a folyó hal-bősége elegendő biztositék a koplalás ellen. Miguel ur épp ugy, mint Martial ügyes vadászemberek voltak, sőt Jean is pompásan értett a fegyverhez. Halászni pedig nem nagy mesterség.

Csakhogy csupa vadat, halat sem ehetik folytonosan az ember. Mindenesetre ajánlatos volt teával, cukorral, száritott hussal, cassare-liszttel, a mit maniocból őrölnek, aztán meg egy-egy hordócska tafiával és aquardiente-vel ellátniok magukat. A hüvösebb idő, azaz inkább a nedvesség ellen jó meleg takarókat vásároltak. Az ilyesmi bármelyik venezuelai faluban is kapható.

Mind e dolgok beszerzésével megint eltelt pár nap. De különben sem utazhattak volna el, mert huszonnégy órán át óriási vihar dühöngött. Az a rettenetes erejü szélvész dühöngött Caicara fölött, a melyet az indiánok Ambasco-nak neveznek. Délnyugatról jött s zuhogó felhőszakadást hozott, a mitől a folyam erősen megdagadt.

Martial őrmester és Jean látták, micsoda veszedelmet zudithat a természet az Orinoco csónakosainak nyakába. Ha ez a vihar s ez a zápor utközben éri őket, ki tudja ép bőrrel menekülhettek volna-e belőle.

Miguel, Felipe és Varinas urak egyébként bölcs nyugalommal törődtek bele sorsukba. Nekik elvégre nem kellett sietniök. Akár hetekig is várakozhattak volna még.

Martial őrmestert ellenben ette a méreg. A derék őrmester francia és spanyol káromkodással szidta, átkozta az időt és a folyamot, ugy, hogy Kermor Jean alig birta csillapitani.

- A puszta bátorság nem minden ám, kedves Martiálom, - türelem is kell, még pedig jócskán, mert bizony, azt hiszem, nem egyszer ráutal majd a sors!

- Hát hiszen majd megállom én abba is a helyemet, - felelt Martial, - de azért ez a fránya Orinoco már csak mégis kedvesebbnek mutatkozhatott volna, legalább most eleinte még!

- Jobb lesz, ha majd ezután kedveskedik nekünk. Ki tudja, nem kell-e a forrásáig mennünk!

- Ki tudja, - hagyta rá az őrmester és mogorván nézett maga elé, - ki tudja, még mi minden vár reánk?!

Augusztus 20-án végre enyhült a chubasco. Kedvező szél támadt s remélhető volt, hogy a bárkák pompásan vitorlázhatnak majd a folyam megduzzadt árján fölfelé. A viz különben hirtelen apadni kezdett s a két vezető, Martosz és Valdez kijelentették, hogy másnap délelőtt indulni lehet.

Ugy is volt. Másnap délelőtt tiz óra tájban a tudósok és a két francia bárkáikba szálltak. A parton sok bámészkodó sereglett egybe s még mielőtt a két bárka, melyeken Venezuela lobogóját lengette a szél, elindult volna, bucsut integettek nekik.

A «Maripare» előrészén ott állt a három tudós és szivélyesen viszonozta a bucsuköszöntéseket.

Aztán a «Gallinetta» felé fordult Miguel ur és mosolyogva kiáltott át a franciákhoz:

- Szerencsés utat, Miguel ur! - viszonozta a köszöntést Martial eléggé barátságosan, - hiszen, ha az önök utja szerencsés...

A legénység a palancákat neki feszitette a partnak, a vitorlákat fölvonta s a két bárka a parton ácsorgók éljenzésétől kisérve könnyedén siklott a folyam közepe felé.

Beh sok unalmas órát meg napot kell majd e bárkákon eltölteniök! Mennyi késedelemmel jár majd ez az utazás e szeszélyes folyón!

Miguel ur és társai persze sohasem unatkozhatnak; az ő vitatkozásaik számára minden idő rövid; aztán meg, mihelyt a Guaviare és az Atabapo torkolatához érnek, meg kell kezdeniök tudományos vizsgálódásukat, meg kell állapitaniok a vizrajzi viszonyokat, tanulmányozniok kell a számtalan mellékfolyócska és sziget fekvését, meghatározniok az örvények és zátonyok helyét és egyáltalán minden eddigi tévedést a térképen kiigazitaniok. Tudósok, akik mindig gyarapitani akarják tudásukat, sohasem unatkozhatnak.

Martial és Jean talán sajnálták is már, hogy nem utaznak közös bárkán a három tudóssal, idejök ugy bizonyára kellemesebben telt volna, de hát helyzetükbe már csak bele kellett törődniök.

A fiatal francia beérte azzal is, hogy ujra meg ujra tanulmányozza honfitársa könyvét, amely valóban igen körülményes és megbizható leirása az Orinoco vidékeinek s amelynél jobb tájékoztatót kivánni sem lehet.

Amint a «Maripare» és a «Gallinetta» a folyam közepére értek, a távolból mindjárt szembetüntek ama cerro nevü halmok, amelyek itt-ott megtördelik a sikságot. Tizenegy óra tájban a balparton fekvő és mintegy ötven szalmafedelü viskóból álló Cabruta falvát pillantották meg, amelynek lakossága a viskók számánál legföljebb ha nyolcszorta több.

Valamikor guamo-indiánok laktak e helyen, akiket aztán meszticek kergettek el innen s akik most szanaszerte tanyáznak e vidéken. A mulattokénál fehérebb a bőrük s igen békés a természetük. Fakéregből készült kis csónakjaikon szeldesik a folyót s halászgatnak. Jeannak most módjában volt néhányat egész közelről megfigyelnie.

A «Gallinetta» indián kormányosa tudott spanyolul és Jean egészen jól elbeszélgetett vele. Sok mindenfelől kikérdezgette s Valdez szivesen felelt kérdéseire.

- Ki kell kötnünk, mert a szél is eláll majd és ránk is sötétedik. Különben is errefelé csak nappal hajózhat az ember, annyi a veszedelmes hely, amelyek között csak világosságban lehet valahogy eligazodni.

A «Maripare» is a part felé igyekezett. Mindkét bárka kikötött s az utasok és a legénység vacsorához ültek.

Mint Valdez előre megmondta, a szél nemsokára elállt. Hajnaltájban azonban megint fujni kezdett, még pedig északkelet felől.

A vitorlákat azonnal felvonták s a falcák nagy-gyorsan és minden baj nélkül suhantak a vizen fölfelé.

Capuchinóval szemben megpillantották az Apurite torkolatát. Ez az Apurite egyik mellékága az Apurenak. Az Apure hatalmas deltájának felső csücskéhez csak jó két óra multán értek el. A «Bolivar Simon» ekkor az Apureon már ki tudja, hol haladt.

Miguel ur ez alkalommal nem mulasztotta el megkockáztatni a kérdést, hogy tulajdonképpen mért ne lehetne inkább ez a hatalmas Apure-folyó az igazi Orinoco, semmint a Guaviare, vagy az Atabapo?

- Teringettét! - pattant föl Felipe. - Hát lehet-e az Apure egyéb mint mellékfolyója az Orinoconak, amely itt csaknem háromezer méter széles?

- Jó, jó, - engedékenykedett Miguel ur, - az Apuret tehát kizárjuk a versenyből. Utközben majd akad még versenytárs elég.

Miguel ur megemlithette volna még, hogy az Apure sokkal dusabb ilanókat táplál, mint az Orinoco s természetesebb folytatásnak látszik nyugat felé mint amaz, mely dél felől, San-Fernandótól érkezvén, éles szögletbe törik. Az Apure azonfelül körülbelül ötszáz kilométernyire, föl egészen Palmiritóig hajózható, mig az Orinocon gőzhajó csak az Apure torkolatáig mehet. Aztán meg nem ok nélkül nevezik az Apuret az «ilanók folyamá»-nak, hiszen a legtermékenyebb területek tenyészetét táplálja, ama mindenféle müvelésre alkalmas óriási lapályt, amelynek erős és szorgalmas lakossága Venezuela belsejét a legjobb terményekkel látja el.

Az Apure és az Orinoco egybetorkollásának táján igen sok a «kaimán». Jean csakhamar meggyőződhetett erről. A meglehetősen zavaros árban csak ugy nyüzsögtek ezek az állatok. Piszkos vizet szeretnek, hogy észrevétlenül közelithessék meg zsákmányukat.

A «Gallinettá»-tól alig pár méternyire bukkant föl egy ilyen krokodilus. Hatalmas példány volt, mintegy hat méter hosszu.

- Nem éppen veszedelmes állat, - mondta Valdez mikor Jean ez iránt megkérdezte, - legalább nem minden fajtája. A «bává»-k például még a fürdő gyermeket sem bántják. A «cebadó»-k már gonosz fickók; amelyik egyszer már evett emberhust, mihelyt csónakot lát, mindjárt feléje törtet s még bele is másznék, hogy szőröstől-bőröstül elnyelje az embert.

- Nem, nem! Csak sohase jöjjenek, kedves bátyám! - tiltakozott Jean, borzadva mutatván egy éppen arra igyekvő kaimánra, amelyik különös neszszel tátogatta óriási száját.

És nem csupán krokodilusfajták veszélyeztetik a biztonságot az Orinoco és mellékfolyói vizein. Veszedelmesek a carib-halak is, amelyek oly erősek, hogy még a csáklyát is eltörik egyetlen ütésükkel. Valóságos vizi kannibálok. Félelmesek a trembladórok is, amelyeket villamos erővel áldott meg a természet. Ezek a villamos ráják egy-egy ily villam-ütéssel ölik meg zsákmányukat, a náluk kisebb halakat; de ütésük ereje az embernek is megárt.

Az nap számos sziget mellett haladtak el a falcák; az ár sodra nagyon erős volt s igy csak nagy bajjal s többnyire csak az eszpilla segitségével juthattak előbbre.

Verija de Mono szigete mellett evezvén, egyszerre csak öt-hat puskalövést hallottak a «Malipare» felől. Féltucat vadkacsa hullott a vizbe. Miguel ur és társai jó célzóknak bizonyultak.

És Miguel ur a kis csónakon, a curiarén mindjárt oda is evezett a «Gallinettá»-hoz.

- Hadd legyen az önök étlapja is kissé változatosabb, - mondta mosolyogva és az izletes husu szárnyasokból kettőt átnyujtott Jeannak.

Kermor Jean nagyon szépen megköszönte a kedves figyelmet, Martial csak ugy foghegyről morgott valamit.

Miguel ur még megkérdezte, mint töltötték az első két napot s megnyugtató választ kapván, ajánlotta magát, jó éjt kivánt s a curiarén visszasurrant a Maripare felé.

Éjszakára a Pajaral szigeténél kötöttek ki. A parton sok erratikus kőtömb van s mint Chaffanjon irja, e köveken számos név és mondás olvasható, a mit erre járt kereskedő utasok véstek be késükkel.

A vacsora pompás volt. A kacsák husa - Martial sütötte a kacsapecsenyét, mint egykori katonai kantin tulajdonos ilyesmihez is értett, - kitünő izünek bizonyult.

Kilenc órakor lefeküdtek. Jean végig nyujtózott a szalmazsákon s Martial még szunyoghálóval is gondosan betakarta.

A nélkül bizony nem is alhatott volna a fiu. Mennyi és micsoda moszkitó röpködött itt! Chaffanjonnak igaza volt, a mikor azt irta, hogy «az Orinoco megjárásának» legnagyobb nehézsége mégis csak a szunyog. Millió meg millió mérges fulánk fenyegeti itt szüntelen az embert s egy-egy csipés helye még tizennégy-tizenöt nap multán is fájdalmas, ha ugyan még heves lázat is nem okoz.

Martial azonban megóvta az ő kedves kisöcscsét minden bajtól. Nem csakhogy a szunyoghálót a leggondosabban boritotta rá, de egész éjszaka ott pipázott mellette, marón erős dohányának hatalmas füstfelhőivel riasztva el a vérszomjas szunyoghadat. Közbe-közbe még a kezével is közéjük csapott.

- Kedves bátyám, - szólalt meg olyankor Jean, - még kificamitod a karodat! Ne fáradj már, kérlek, hiszen ugyis nyugodtan alhatom.

- Nem! - felelt az őrmester, - nem türöm, hogy ott zümmögjenek a füled körül!

És folytatta az öldöklést, mig csak Jean nyugodtan nem aludt. Akkor aztán, hajnaltájban végre ő is lefeküdt. Bár a maga bőrét sokkal edzettebbnek hitte, sem hogy holmi szunyogcsipés megárthatna neki, a moszkitók mégis csak viszketőssé csipték őt is, álmában ugy vakarózott, hogy még a bárka is megrezdült belé.

Másnap reggel megint kedvező széllel vitorlázhattak tova. Később aztán el-elállt a szél. Nagy felhők lógtak az égen. S csakhamar hatalmas zápor szakadt. Utasainknak a pálmaleveles tető alá kellett menekülniök.

A bárkáknak most a part mentén kellett haladniok, a hol a viz sodra csekélyebb.

- A kacsa is majdnem annyi itt, mint a moszkitó, - mondta Martial, - de hát mégis csak kedvesebb állat ám!

Ezt senki kétségbe nem vonta. Hogy pedig a vadkacsák e vidéket mekkora rajokban lepik el, azt Reclus érdekes adattal világitja meg. Sachs Károly nyomán emliti, hogy egyszer a lagunák mentén egész lovasregiment tizennégy napig táborozván, az egész idő alatt mást sem evett, csak kacsapecsenyét s e hatalmas fogyasztás még csak meg sem látszott a madárállományon.

A «Gallineta» és a «Marapare» vadászai természetesen még kevesebb kárt tettek e kacsalégiókban. Megelégedtek pár tucatnyival.

Jean is elejtett néhányat, nagy büszkeségére Martialnak, a ki különben ez alkalommal nem állotta meg, hogy Miguel ur mult napi ajándékát ne viszonozza s több vadkacsát haladéktalanul átküldött a Maripare utasainak, akik persze már alig tudták hová tegyék, annyi kacsájuk volt magoknak is. De hát Martial őrmester senkinek sem akart adósa maradni.

Másnap ugyancsak alkalmuk nyilt a kormányosoknak, hogy ügyességüket a sziklák és zátonyok kerülgetésében bebizonyitsák. Rendkivül sok fatörzs is uszott az áron, hatalmas szálfák, a néhány év óta málladozó s lassankint végkép széjjel eső Zamuro-szigetről valók.

Az utasok nemsokára láthatták magát a szigetet is, a mely csakugyan utolsó napjait élte már.

Éjszakára a két Falca Casamiritó szigetének felső csucsánál kötött ki. Itt eléggé védett helyük volt s szél ellen, a mely borzalmas erővel kezdett tombolni most.

A parton néhány üres kunyhó volt; teknősbéka-vadászok tanyáznak bennök. A tudósok ott tértek éji pihenőre; a «Gallinetta» utasait hiába hivták; Martial nagybácsi parancsára ezuttal bárkájukon maradtak. És az őrmesternek ezuttal valamennyire igaza is volt, mert e szigeten rakoncátlan majmokon kivül még puma-macskák és jaguárok is veszélyeztetik az ember biztonságát.

Reggelre az öreg arca barátságosabbá derült. A felhők oszladoztak s csak néha-néha szitált még egy kis permeteg. Aztán kisütött a nap, friss északkeleti szél feküdt neki a vitorlának s vitte a bárkákat az itt előbb nyugatnak, majd délnek kanyarodó folyamon fölfelé.

Az Orinoco ezen a helyen rendkivül elszélesedik; a nantesi franciákat méltán ámulatba ejtette ez a kép.

- Valóban, - szólt Jean csodálkozón nézvén körül, - mintha csak a bretgei partvidék volna ez.

- Az Orinoco itt egészen olyan, mint a Loire Nantes táján. Nézd, ott azok a sárga homokbuckák a parton... Mintha csak a saint-Florent, vagy Mauves felé huzódó partvidéket látnám.

- Igazad van, kedves Martial, - mondta Jean, - a hasonlóság bámulatos. De azok a távoli terjedelmes sikságok mindkét oldalán a folyónak, engem még inkább a Pellerin és Paimboeuf táján elterülő rétségekre emlékeztetnek.

- Csakugyan, kedves öcsém, - mondta Martial, - én is ugy vagyok vele s szinte várom, hogy a saint-Maraire-i gőzös, a melyen Amerikába jöttünk, bármely pillanatban feltünjék...

- Most ugyan hiába tünnék föl, - szólt elszomorodva Jean, - ugy sem szállnánk át rá; Nantes most a mi számunkra ott van, a hol szegény jó édes apám...

- Az én jó ezredesem! No, de hiszen nemsokára megtaláljuk s akkor aztán... akkor aztán előbb itt ezen a bárkán, majd a «Bolivar Simon»-on s végül a saint-nazaire-i hajón, a Pyroscaph-on, utazunk vele vigan Nantes felé.

- Adja Isten, hogy ugy legyen! - sóhajtott Jean és tekintete a messzeségbe révedt.

Némi hallgatás után megint csak az Orinoco e részének a Loire-val való bámulatos hasonlóságáról beszélgettek.

- Igen ám, - mondta a fiatal francia, - csakhogy van itt valami, a mit a Loire-nak sem alsó, sem felső vidékén nem láthatsz...

- A teknősbéka karaván... minden esztendőben egyszer idemásznak a teknősbékák százai meg ezrei, hogy tojásaikat a homokba rakják és beássák...

- Sok-sok ezer. Annak a folyónak ott, a melyet most Rio-Chaffanjonnak neveznek, azelőtt épp azért Rio-Tortuga volt a neve. Teknősbéka-folyó.

- No meg is érdemelte ezt a nevet, ha csak ugyan annyi itt ez az állat... Csakhogy én eddig egyet sem láttam.

- Csak türelem kedves bátyám, majd láthatsz még eleget; sőt eszünk is. A teknősbéka tojása is, husa is egyformán pompás eledel. Remélem, hogy kormányosunk majd gondoskodik efféle csemegéről.

- Hejh, teknősbéka levest eszünk akkor! - mondta Martial s csettintett nyelvével.

- Azt bizony. S azt errefelé nem borjufejrészekkel főzik, mint Franciaországban...

- Hát hiszen nem is volna érdemes oly messzire fáradnia az embernek, hogy egyszerü borjuragout-t egyék.

Jean a Chaffanjon könyve alapján egészen pontosan jelölte meg a teknősbékák vidékét, csakhamar láttak is néhány száz ily állatot. Valamikor nagy indián-harcok folytak e partvidék birtokáért, a taparitók, a panarék, a yaurók, a guamók, a mopogók elkeseredetten küzdöttek érette egymással; ezt a dus, teknősbéka-termő vidéket mindegyik magának szerette volna biztositani.

Ezek az indián törzsek különben nem csak a teknősbéka husért rajongtak. Szivesen, sőt szenvedélyesen eszik ezek a földet is. Agyag-galacsinokat nyeldesnek s ugy élvezik ezt a különös eledelt, akárcsak a chinaiak az ópiumot. Chaffanjon olyanokra is akadt a kik a kunyhójuk agyag tapasztékát rágicsálták le.

Az árnak e helyütt igen erős volt a sodra s az evezősöknek ugyancsak meg kellett fesziteniök minden erejüket.

Az égen sötét felhők tornyosultak, a levegő villamossággal telt meg, távolból menydörgés morajlott és a szél mind bágyadtabbá lankadt.

Ajánlatosnak látszott mielőbb alkalmas kikötőhelyet keresni, hogy a bárkák biztonságban várhassák meg a vihar elvonulását.

Védett hely azonban, sajnos, sehol sem kinálkozott. Az Orinoco mindkét partvidéke végeláthatatlan sikság errefelé, a melyen egyetlen fa sem látható; a vihar akadálytalanul söpörheti végig e buja füvel benőtt területeket, a melyek a folyó tükrével csaknem egy szintbe esnek.

Miguel ur azt kérdezte Martosz kormányostól, nem volna-e legjobb a folyam közepén horgonyt vetniök.

- A világért sem! - felelt Martosz. - Horgonyunk nem birna megtartani, a vihar valami zátonyra sodorna s bárkánk összezuzódnék...

- Sikerül talán elérnünk a legközelebbi falut s ha az lehetetlen, visszausztatunk Casimirito szigetéhez, oda, a hol a mult éjszakát töltöttük.

Ugy látszik, nem csak Martosz vélekedett igy, hanem a Gallinetta kormányosa is, a ki a nélkül, hogy a Maripare kormányosával értekezett volna, ugyanabban az irányban terelte bárkáját.

A vitorlák ráncosan csüggtek alá. A legénység be is vonta egészen, nehogy valami hirtelen támadó szélroham bajt okozzon.

A bárkák a balpart közelébe igyekeztek, hogy esetleg az eszpilla segitségével juthassanak majd előre. Óriási erőfeszitésbe került ez s Martial és Jean az egyik bárkán, Felipe, Varinas és Miguel urak a másikon szintén segédkeztek a munkában. Nemsokára aztán mégis csak közelébe férkőztek a partnak s most már az eszpillára kerülhetett a sor.

Valdez kormányos tanácsára a bárkákat egymáshoz kötözték, azután a legények egy része partra szállott és eszpillával vontatta a két bárkát, amig a partviszonyok ezt megengedték. Oly helyeken, ahol a part járhatatlan volt, ugy segitettek a bajon, hogy az eszpillát egész hosszaságában kifeszitvén végével valami parti sziklához, vagy gyökérhez erősitették, visszacsónakáztak a bárkákhoz s ott aztán társaikkal valamennyien mindig egy-egy fogásnyival feljebb és feljebb belekapaszkodva az eszpillába, lassan bár, de mégis jókora távolságokra vontatták a bárkákat fölfelé.

Igy haladtak el Sciba, Cururuporo és Estillera szigetei mellett, a melyek a balpart közelében vannak s aztán Passo Redondo szigete előtt, a mely a jobbparthoz esik közel.

Közben a vihar mindközelebb vonult. Az ég alján hatalmas villámok lobogtak. A dörgés csaknem szüntelenül reszkettette a levegőt. A bárkák azonban, mielőtt még az égiháboru egész borzalmasságával rájok csaphatott volna, szerencsésen biztonságba értek, kikötvén az Orinoco balpartján fekvő Buena Vista előtt.

Egész éjjel tombolt a vihar s iszonyuan pusztitott e vidéken, föl egészen a Rio Arauca torkolatáig. Másnap augusztus 26-án az Orinoco temérdek mindenféle roncsot hömpölygetett agyagsárgává szennyesedett vizében, a mely másszor oly tiszta szokott lenni. Ha a két bárka nem jut idejekorán biztos menedékbe, szerteszéjjel tépte, zuzta volna a vihar s az összes utasok s az egész legénység menthetetlenül odavesztek volna.

Szerencséjükre a chubasco dühe nem nagyon érte Buena Vistát; a vihar nyugat felé vonult.

Nyomoruságos egy falu volt ez. Százötven vagy legföljebb ha kétszáz indiánus a lakossága. Ezek az indiánusok teknősbékatojást gyüjtögetnek s abból olajat csinálnak, a melynek a venezuelai piacokon nagy kelete van. Augusztus közepe táján a néhány kunyhóból álló falu csaknem egészen lakatlan. Most is mindössze ha tiz, tizenkét indiánus volt ott, a kik jámbor vadász-halásznép létükre nagyon barátságosan fogadták a falcák utasait.

A kormányosok tanácsára ugyanis az utasok partra szálltak, hogy az éjszakát valamely indián-kunyhóban töltsék.

Az indián család, a melyeknek kunyhójában szállást kaptak, három tagból állt. Az apa, a yarno indiánusok törzséből való, erőteljes szép szál ember volt, felesége még eléggé fiatalos, leánykájuk pedig mintegy tizenkét éves lehetett. Vendégeik ajándékokkal kedveskedtek nekik, a házigazdának tafia-italt és szivart, az asszonynak meg a leánykának üveg gyöngyöt és tükröt adtak, a minek azok nagyon megörültek.

A kunyhó nagyon kezdetleges tákolmány volt s belseje majdnem egészen üres. Csak pár kosár állt benne, a miket az indiánok kanasztosznak neveznek s a mikben legértékesebb holmijukat tartják.

Mivel a többi kunyhó még ennél is kellemetlenebb és szurtosabb volt, Martialnak kénytelen-kelletlen belekellett törődnie, hogy a tudósokkal egy fedél alatt töltse az éjszakát.

Miguel ur nagyon előzékeny volt a két francia iránt, barátai azonban kissé tartózkodóan viselkedtek.

Kermor Jean azonban, bármennyire villogtak is rá nagybátyjának haragos pillantásai, szépen megbarátkozott velök.

Az indiánusok, különösen a kis indiánus leány, valóságos rajongással környékezték nyájas fiatal vendégüket.

A kunyhóban vidám csevegés folyt, mig odakünn zugva bömbölve dühöngött a vihar.

A vendégeknek ugyan néha-néha egy-egy erősebb csattanásra elakadt a szavuk, hiszen némelyik menydörgés iszonyu robajában meg sem is érthették volna az egymás szavát, de az indiánusokat, akik az ilyesmihez régen hozzászoktak, legkevésbbé sem zavarta meg a zivatar.

Másnap reggel egy-egy szilánkokra hasitott fán borzongva láthatták az utasok, hogy egy-egy villám mennyire közel csapott le hozzájuk.

A beszélgetés különben majdnem éjfélig elnyult s bizonyára még Martialt is szórakoztatta volna, ha az öreg katona a spanyol nyelvben valamennyire járatosabb.

Miguel, Felipe és Varinas urak főképen az e vidéken lakó indiánusok foglalkozásáról beszélgettek, a teknősbéka-vadászatokról, a mik minden esztendőben a távolabbi indián-törzseket is errefelé vonzzák.

Teknősbéka ugyan akad elég az Orinoco más vidékein is, de sehol akkora mennyiségben, mint éppen itt a Rio Cabullare és La Urbána között.

Mint az indián házigazdától megtudták, a ki a chelidon-törzs minden szokását is apróra elmagyarázta nekik és a ki maga is kiváló halász és vadász ember lehetett, a teknősbékák itt februártól kezdve sok százezer szám találhatók a partokon.

Az indiánus természetesen nem sokat törődött azzal, hogy tulajdonképen mi fajta teknősbékák ezek, ő megelégedett azzal is, hogy mennél többet összefoghasson belőlük. E tekintetben a többi indián-törzs, az otomakók, a guarihibók sem vélekedtek tudományosabban a dologról, sőt a hozzájok csatlakozó meszticek sem.

A teknősbékák fogásait szépen összeszedegetik és aztán rendkivül egyszerü, eljárással, akárcsak az olajbogyóból, kiválasztják belőle az olajat.

Még pedig mindjárt ott a parton s a tojásokat kosarakba gyüjtve, beleállitja ebbe a kanoéba. Aztán bottal összezuzza, elkavarja a tojásokat, a melyeknek vizenyős tartalma a kanoéba folyik. Egy óra multán kiveszik a héjj-törmelékkel teli kosarakat s a kanoét eltöltő folyadék felszinén uszó olajat edényekbe merik, megforralják, hogy a viz elgőzölögjön belőle s az olaj megtisztuljon és ezzel az olajgyártás már véget is ért.

- Chaffanjon azt irja könyvében, - mondta Jean, - hogy ez kitünő olaj legyen.

- A skorpioidák cinosternon fajtájához tartoznak, - válaszolt Miguel ur. - S egy-egy ily állatnak a sulya néha százötven font is; hát-pajzsa egy-egy méter hosszu.

Varinas ur, a ki kartársának tudományát, ugylátszik, ki akarta egésziteni, megjegyezte még, hogy Miguel barátjának skorpioidait tulajdonképen «podacnemis dumerilianus» névvel jelöli a természetrajz. Az indiánust persze mindez nagyon kevéssé érdekelte.

- Talán elég is volna már, kedves öcsém, - szólt rá most hirtelen Martial őrmester és mérgesen pödörte bajuszát.

- Őrmester ur, - vágott közbe Miguel, mért akarná megakadályozni kedves öcscsét ismereteinek gyarapitásában?

- Miért? Ugyan kérem, hiszen én is meg vagyok az efféle ismeretek nélkül, mért ne lehetne meg ő is?!

- Jó, jó, kedves nagybátyám, - felelt az öcs, - de hát mégis csak szeretném tudni, hogy ezek az állatok veszélyesek is lehetnek-e?

- Bizony, ha nagy tömegben, sok százezer szám törtetnek végig valamely vidéken, nem volna ajánlatos az utjukba kerülni, - felelt Miguel ur.

- Hát hiszen legalább is ötven millió tojás kell akkora olajmennyiség előállitására, amennyit minden esztendőben piacra szállit e vidék népe. Mivel pedig egy-egy teknősbéka átlag száz tojást tojik és mivel tekintetbe kell venni, hogy e tojásmennyiséget ragadozó állatok pusztitása is apasztja s hogy továbbá a faj fönmaradására is elég tojás marad, számitásom szerint az Orinoconak ezen a vidékén legalább is egymillió teknősbéka lehet.

Miguel ur nem tulzott. Reclus állitása szerint a teknősbékák myriádjai élnek itt. Valami titokzatos hatás vonja őket a partvidékre, a melyet néha mint óriási eleven áradat öntenek el lavinaszerü mindent elsodró erővel hömpölyögvén rajta tova.

A teknősbékavadászok és tojásgyüjtők természetesen jókora kárt tesznek bennök s lehet, hogy valamikor kipusztul majd e faj, a hogy némely helyen, a hol az előtt szintén nagy mennyiségben hemzsegtek, ma már az arrafelé lakó indián törzsek nagy szomoruságára egyetlen példány sem található.

Az indián házigazda a teknősbékákról sok mindenféle érdekes apróságot mondott még el. Igy például, hogy hogyan helyezik el tojásaikat. Március közepe táján a partvidék homokjába hosszu barázdákat huznak, a barázdákba két láb mélységü gödröket vájnak, aztán ezekbe a gödrökbe rakják tojásaikat, homokkal gondosan betakargatják s rábizzák a nap melegére, hogy kiköltse.

Az indiánok azonban nemcsak e tojásokat gyüjtik, magát az állatot is vadászszák, mert husa nagyon izletes.

Vizben a teknősbéka meg nem fogható. A parton könnyen elbánnak vele. Meglesik s ruddal a hátára forditják. Végzetes teknősbéka sors ez, mert ez az állat a maga erejéből nem bir talpra állni.

- Némely embernek a sorsa is csak ilyen, - jegyezte meg Varinas ur, - ha valami szerencsétlenség feldönti, többé nem bir lábra kapni már.

Ezzel a megjegyzéssel aztán az Orinoco teknősbékáiról folytatott beszélgetés véget is ért.

- Nem látta-e ugy négy-öt héttel ezelőtt azt a két francia utazót, a kik bizonyára megfordultak Buena Vista táján, mert hiszen az Orinocon fölfelé igyekszenek.

Ez a kérdés Kermor Jeant is fölöttébb érdekelte, hiszen honfitársairól volt szó s igy érthető kiváncsisággal várta a feleletet.

- Öt hete? Igen, láttam. Falcájuk huszonnégy óráig vesztegelt ugyanazon a helyen, a hol most az uraké.

- Semmi bajuk sem lehetett, mert hiszen nagyon jókedvüek voltak. Derék két ember volt. Az egyik vadász volt, akárcsak én és olyan gyönyörü fegyvere volt, a milyet én is szeretnék. Egész rakás jaguárt meg pumát puffantott le. Beh jó is lehet olyan fegyverrel vadászni, a melyiknek a golyója ötszáz lépésnyiről ugy bele talál a tigrismacska vagy a hangyászmedve koponyájába.

Az indián szeme csak ugy csillogott, mikor ezt mondta, a mi nem is csoda, hiszen ezeknek az embereknek a vadászat a legnagyobb gyönyörüségük; de hát mit ér az ő gyerekpuskájuk, ijjuk és nyiluk oly kitünő fegyverhez képest, a milyennel az a francia vadászhatott.

- A társa?... - ismételte az indián elgondolkodva, - igen, igen, az valami növény gyüjtögető volt, füveket gyökereket szedegetett...

Az indiánus felesége most indián nyelven mondott valamit az urának, a mit az utasok természetesen nem érthettek. De a házigazda nyomban elárulta, miről van szó.

- Igaz, - mondta, - adtam neki én is egy növényt, a minek ugy megörült, hogy nem győzte köszönni. Valami gépecskével, üveglapra lekapta a képünket aztán...

A kis indián leány felugrott Jean mellől, a hol mindeddig áhitatos figyelemmel hallgatta volt a beszélgetést s az egyik kanasztoszból előkereste a «kis képet» s a fiatal franciának adta át.

Érdekes fénykép volt. A házigazda nagy karimás kalappal a fején s a kobijá-val a vállán; a háziasszony hosszu ingszerü ruhában s üveggyöngy-sorral a nyakán; előttük pedig ott kuporgott a leánykájuk, mint valami kis majom.

- S nem tudja, mi történt aztán a két franciával, - kérdezte az indiántól Miguel ur.

- Csak annyit tudok róluk, hogy La Urbánába hajókáztak, a bárkájukat ott hagyták s a fölkelő nap vidékei felé vették utjukat az ilanókon át.

Ki tudja, mi sors érte Helloch Jacques és Paterne Germaine urakat. Bizony nagyon könnyen megeshetett, hogy ama keleti ilanókon valami kegyetlen indián csapat kezére kerültek s ma már nem is élnek talán. Bizonyos, hogy ott, azokon a csaknem teljesen ismeretlen vidékeken sok mindenféle veszedelem fenyeget. Jean a Chaffanjon megpróbáltatásaira gondolt. Mily borzalmas lehetett a helyzete a bátor kutatónak, mikor utban a Caura felé a saját vezetői összeesküdtek ellene. Életét csak ugy menthette meg, hogy egyik vezetőjét lelőtte. Jean csaknem bizonyosra vette, hogy honfitársai immár elpusztultak.

Éjféltájban elcsöndesedett a vihar, a zápor is elállt s kitisztult az ég. Egyes csillagok fénye is mintha egy-egy könybe lábbadt szem ragyogna le az égről, oly nedvesen csillanónak látszott. Nem is voltak azok csillagok, hanem villamosfény jelenségek csupán, a milyenek itt egy-egy nagyobb zivatar után a villamossággal terhes levegőben eléggé gyakoriak.

- Holnap gyönyörü időnk lesz, - jósolta az indián, - a mikor vendégei e jelenséget bámulták.

Utasaink, - mivel az éjszaka most már egészen nyugodtnak igérkezett, - megköszönvén a szives vendéglátást elbucsuztak az indián-családtól s falcáikra tértek vissza, a hol még is csak több kényelemben lehetett részük, mint a kis indián viskóban.

Másnap csakugyan jó idő volt. A szél is kedvezően fujt s a két bárka vigan siklott tova.

La Urbána már nem volt messze ide. Ugy gondolták, hogy délután odaérkezhetnek. Ott aztán huszonnégy órai pihenőt kell tartaniok.

A Gallinetta és a Maripare duzzadt vitorlákkal surrantak végig a temérdek apró, zsombékos sziget között, a melyeket csak alighogy el nem öntött a viz. Ha az ár még pár arasznyival nő és elárasztja e zsombékokat, az Orinoco szélessége itt több kilométernyi lett volna.

Martial és Jean a bárka előrészén ültek s teli tüdővel szitták a tiszta reggeli levegőt. A vitorla árnyékában, a mult éjszaka viharáról és az indiánus családról beszélgettek.

- Mondd csak, öcsém, - kérdezte Martial, - te elhiszed, a mit tegnap azaz indiánus beszélt?

- Hogy százezrével nyüzsög itt a teknősbéka. Százezer patkányt - még csak el tudok képzelni, de százezer, sőt több százezer akkora állatot, a mely méternyire is megnő, - egy csomóban - ugyan ki látott volna már?

- Hát nem bánom! De azt már csak mégsem hiszem el, a mit Miguel ur mondott, hogy tudniillik az olyan teknősbéka áradatnak utjába kerülni oly szörnyü veszedelem volna.

- Az ám! Csakhogy ha elcsuszik az ember s közibök esik, bizonyos, hogy halálra gázolják.

- No, szeretném én azt látni. De hiszen most még csak néhány teknőst is alighogy láttunk.

- Most késő már. De négy hónappal ezelőtt olyan áradatot is láthattunk volna itt.

- Lári-fári! Az csak afféle utazgatók meséje; azok teszik ugy bolonddá az otthon üldögélő embertársaikat.

- Megengedem hát azt is! De legalább hadd ehetném már egy kis teknősbékalevest. Hiszen annyi millió teknősbéka közül mégis csak juthatna legalább egy a mi fazekunkba is. Igazán kár, hogy azok a teknősbékák valószinüleg csak annak az indiánnak és azoknak az utazóknak a koponyájában mászkálnak...

Mig Martial igy tamáskodott, a bárkák gyors iramlással siklottak fölfelé a folyón. Elérték és elhagyták már az Aranca torkolatát is, amely folyó meglehetősen nagy vizmennyiséget hömpölyget az Orinocoba az Andeszek felől, holott neki magának egyetlen egy mellékfolyója sincs.

Egész délelőtt a bal part közelében haladtak fölfelé. Tizenegyóra tájban aztán átkormányoztak a folyón, mert La Urbána a jobb parton fekszik.

Nem volt könnyü dolog. Nem csak a folyam rejtett szikláitól kellett óvakodniok, de a szél is oldalba érte a bárkákat, ugy, hogy a vitorlát be kellett vonniok és a palankák segitségével boldogulniok.

Az ár oly erős volt, hogy az utasoknak is segédkezniök kellett az evezésben; még ugy is csak nagyon lassan juthattak céljuk felé, mert a viz sodra néha erősebbnek bizonyult.

Délután két óra volt, a mikor a Gallinetta és a Maripare ahhoz a szigethez ért, a mely szintén a La Urbána nevét viseli. Ez már nem volt oly puszta sziget, mint az eddigiek; gyönyörü erdők és szépen müvelt szántóföldek is voltak rajta, a mi erre felé, a hol az indiánok nagyobbrészt csak halászattal-vadászattal, no meg teknősbékafogással foglalkoznak, ritkaságszámba megy.

Mivel a legénység a délelőtti nehéz evezésben nagyon elcsigázódott, a kormányosok elhatározták, hogy e szigetnél kikötnek s egy órai pihenőt tartanak.

Mindenekelőtt azonban ebédelnünk kellett, hogy aztán nyugodtan pihenhessenek. La Urbánát, ugy gondolták, estére mindenesetre elérik, hiszen csak ezt a szigetet kell megkerülniök. A Közép-Orinoco mentén ez az utolsó helység, a melyen tul csak kétszáz kilométernyire, a Felső-Orinoco vidékén ott, a hol a Meta torkollik, található a legközelebbi falu: Cariba.

A falcák tehát kikötöttek a kissé meredek part mellett, az utasok és a legénység is partra szálltak, a hol dus lombu fák árnyékában kellemes pihenő kinálkozott.

A két falca utasai között, a mint ez ily közös célu utazáskor nagyon természetes is, mind barátságosabbá s mind meghittebbé vált a viszony. És ebbe Martial őrmesternek szépen bele kellett törődnie, ha még oly kevéssé tetszett is neki. Szelidebb perceiben ugyan maga is röstelte már néha önmaga előtt, hogy olykor annyira bárdolatlannak mutatkozott.

A szigeten, a hol kissé körülnéztek, ugy látszott semmiféle vad nem található. A szántóföldek fölött néhány vadgalamb és vadlud röppent át; fegyverüket a tudós vadászok tehát nem is használták s le kellett mondaniok arról, hogy valami ujabb zsákmány révén változatosabbá tegyék legközelebbi lakomájukat.

Ez különben fölösleges is volt, mert hiszen La Urbánában majd alkalmuk nyilik élelmiszerkészletüket kiegésziteniök.

Jókedvü beszélgetéssel töltötték el a pihenő órát, miközben a legénység egy kis alvással frissitette föl erejét s aztán háromóra tájban visszatértek bárkáikra valamennyien.

A bárkák csakhamar elindultak, de a sziget déli csucsáig csak az eszpilla segitségével haladhattak előre. Onnan aztán megpillantották a távolban La Urbánát s átkelvén a folyam másik felén is, még alkonyodás előtt szerencsésen megérkeztek a kis város elé s ott horgonyt vetettek.

La Urbána a Közép-Orinoco vidékének fővárosául tekinthető. Caicara és San-Fernando de Atabapo között ez a legjelentékenyebb helység. Alacsony domb, vagyis cerro emelkedik a folyam jobb partján. Ennek is Urbána a neve és tövében terül el a város.

Akkoriban háromezerötszáznyolcvan lakosa volt ennek a pár száz házikóból, azaz inkább kunyhókból álló városkának, nagyobbára mulattok és spanyol meg indián meszticek.

Tulajdonképpen sem földmüveléssel, sem marhatenyésztéssel nem foglalkoznak szivesen. A sarrapia learatásának és a teknősbéka-tojás szedésének idején tul, ami különben az esztendő igen csekély része, leginkább halászattal s vadászattal töltik napjaikat. Legjobban pedig lustálkodni szeretnek.

Egyébként eléggé jól élnek. Banánfák árnyékában épült kunyhóik tetszetősek és minden jel arra vall, hogy lakóiknak derüs megelégedésben telnek napjaik.

Miguel, Felipe és Varinas urak, valamint Martial őrmester és Jean azt tervezték, hogy csak egy éjszakát töltenek La Urbánában.

Öt óra tájban érkeztek is igy bőven ráértek még a város megtekintésére és arra, hogy egyet-mást, amire további utjukon szükségök lehet, bevásároljanak.

Utasaink nem mulasztották el, hogy a város előljáróját meg ne látogassák.

Az előljáró ur nagyon szivesen fogadta őket, fölajánlotta szolgálatait s szállásul rendelkezésükre bocsátotta lakását.

Ez az előljáró mulatt ember volt, mintegy ötvenéves derék férfiu, akinek fönhatósága alá nemcsak a szomszédos ilanók tartoztak, hanem aki errefelé a folyam-rendőrségi hatalmat is gyakorolta.

Felesége mesztic nő volt s a jó Isten féltucat gyermekkel áldotta meg a jeles házastársakat. Viruló egészségü gyermekeik voltak, a legfiatalabbik hat, a legidősebbik tizennyolc esztendős.

Megtudván, hogy Miguel ur és társai Ciudad-Bolivar legkiválóbb polgárai közül valók, nagy tisztelettel meghivta őket vacsorára.

Természetesen a két franciát is meg kellett hivnia s Kermor Jean annál is inkább örült e megtiszteltetésnek, mert remélte, hogy ez alkalommal megtud majd egyet-mást két honfitársa felől, akik csak nemrégiben fordulhattak meg La Urbánában, s akiknek sorsa nagyon a szivén feküdt.

Valdez és Martosz kormányosok magokra vállalták, hogy a szükséges élelmicikkeket bevásárolják.

A két falca kikötőszerü kis öbölben horgonyozott, ahol több mindenféle csónak és halászladik is volt.

Azonkivül még egy jókora falca, amelynek indián kormányosa egymagában gubbasztott a bárka-padon.

Ez ama két francia kutatónak, Helloch Jacques és Paterne Germaine falcája volt. A kormányos már hat hete várta őket vissza itt s mivel semmiféle hir sem érkezett felőlük, nagyon aggodalmaskodott.

A kitüzött időben utasaink az előljáró ur lakására mentek. A házigazda a családjával a ház legnagyobb szobájában várta őket, ahol tiszteletükre ekkor már La Urbána előkelőségei is egybegyültek.

Egy telepitvényes is volt ott, aki épp az nap La Urbánában járván, mint a házigazda régi jóbarátja, amugy is ott töltötte volna az estét. Marchalnak hivták s Kermor Jean, mihelyt a nevét hallotta, rögtön mint jó ismerősét üdvözölhette, mert hiszen Chaffanjon az ő könyvében, erről az urról, akinek egykor vendégszeretetét élvezte, hálás sorokkal emlékezik meg.

«Marchal ur, - irja a francia kutató, - venezuelai ember, javakorabeli férfiu, mintegy másfél évtizeddel ezelőtt La Urbánától néhány mérföldnyire följebb eső helyen, Tigrában telepedett meg. Ez a Marchal ur valóban igen okos ember. A politikától visszavonult, hogy baromfitenyésztéssel foglalkozzék s néhány paraszt segitségével oly mintagazdaságot alapitott, hogy mesze földön nincs hozzáfogható. Csordái, rizsföldei, manioc és cukornád termelése, banánfái mindazt megadják, ami az ő csöndes, boldog világában csak kell neki.»

Nagyon természetes, hogy az előljáró ur «estélye» nem lehetett oly fényes és nagyszabásu, amilyenek az európai előkelő körök estélyei szoktak lenni.

Pástétomok, torták, drága borok és más ritka italok helyett itt egyszerübb dolgok várták a vendégeket: pompás lepény, amit a háziasszony a leányaival sajátkezüleg készitett és remek izü bruquilla-kávé, a Marchal ur saját terméséből való. Mindenekfölött azonban rendkivül kedves fogadtatás örvendeztette a vendégeket.

Marchal ur egészen boldog volt, hogy Jeánnal Chaffanjonról beszélgethetett. Elmondta, hogy az a francia öt évvel ezelőtt, sajnos csak igen rövid ideig, mily kedves vendége volt neki.

- Néhány napot töltött nálam, künn a pusztámon, - mondta, - csakhogy nem volt maradása, minden gondja csak az volt, hogy utját mielőbb folytathassa. Merész kutató az, kedves fiatal barátom. Megvetve minden veszélyt s nem ismerve semmiféle akadályt, csakugyan el is hatolt a mi nagy folyónk forrásáig. Igazi francia-vér. Hazája büszke lehet reá!

Marchal ur és az előljáró értesülvén Miguel, Felipe és Varinas urak céljáról, kissé csodálkozva néztek a tudósokra, hiszen ők az Orinoco-eredet kérdését rég elintézettnek hitték már, még pedig oly értelemben, ahogy Miguel ur vallotta.

Bár Marchal ur San-Fernando vidékét jól ismerte és véleményét az Atabaporól és a Guaviareról már megalkotta volt, mégis csak elismeréssel és buzditó szóval adózott a tudósok ama tervének, hogy e folyam-vidéket keresztül-kasul fürkészszék.

- A tudománynak az csak hasznára lehet, - mondotta, - ki tudja, uraim, mily váratlan fölfedezések adataival térnek majd vissza kutató-utjokról!

- Reméljük is, - felelt Miguel ur, - hogy vállalkozásunk üdvös eredményü lesz. Hiszen csaknem teljesen ismeretlen vidékre megyünk. És ha utunkat San-Fernandón is tul folytatnunk kellene...

- Mindaddig, amig csak bizonyosságra nem jutunk, - fejezte be a mondatot Varinas ur.

Martial édes-keveset értett e spanyol nyelven folytatott beszélgetésből. Jean tehát időnkint tolmácsolta neki az elmondottakat.

Az őrmester csodálatos dolognak vélte, hogy egyébként épeszü emberek akkora érdeklődést tanusithassanak afféle kérdés iránt, hogy «milyen lyukból bugygyan elő egy folyam».

- Hát persze... persze - dünyögte - ha minden embernek helyén volna az esze, nem is kellene annyi bolondokházát épiteni.

A beszélgetés azután ama két franciára tért át, akiknek visszaérkezését La Urbánában oly aggódva s oly hiába várták.

Az előljáró annak idején a jelentkezésük révén ismerkedett meg velök, Marchal ur pedig, amikor pusztáján átutaztak, egy napig vendégeiül látta volt őket.

- Kukkot sem! - felelt az előljáró, - az ilanérók, akik kelet felől jöttek helyiségünkbe, s akiket kikérdeztünk felőlük, mind csak azt mondták, hogy nem találkoztak velök.

- Nem tetszik tudni, - kérdezte Jean, - mi volt utjuk célja; nem igyekszenek-e ők is az Orinoco forrásvidéke felé?

- De bizony oda igyekszenek - mondta Marchal ur, - de a mellett az összes partmenti falvakat is meglátogatják. Aztán meg azt is mondták, hogy nem utaznak éppen valami sietve. Az egyik, Paterne Germaine ur szenvedélyes növénygyüjtögető, aki napokig is vizsgálgatna egy rétet, nem talál-e rajta valami ujfajta füszálat. A másik, szenvedélyes vadász, de a mellett földrajzi kérdések is izgatón érdeklik s vidékek és folyók meghatározásában nagy öröme telik. Az efféle kedvtelések messzire, mindmesszebbre csalogatják az embereket s amikor aztán a visszatérésre derülne a sor...

- Reméljük, - szólalt meg Varinas ur, - hogy a két franciának még sem esett baja?

- Hiszen igaz, mindig a legjobbat kell remélni, - mondta az előljáró, - de azért hosszas elmaradásuk mégis aggasztó már.

- Határozott tervük volt az, hogy La Urbánába visszatérnek? - kérdezte Felipe ur.

- Természetesen, hiszen itt a bárkájuk s abban mindaz, amit eddigi utjukon gyüjtöttek, valamint összes készleteik.

- Néhány jaurót vittek magukkal, - felelt az előljáró, - akiket én magam szemeltem ki nekik.

- Annyit elárultak, - mondta Marchal ur, - hogy mindenekelőtt a Sierra Matapey felé igyekszenek, az Orinocotól keletre, ahol csak a yaruro- és a mapoyo-indiánok kóborolnak. A két francia és a vezetőjük lovon indultak, a többien körülbelül féltucat indián, gyalog cipelték nyomukba a podgyászt.

- Nem. - Felelt Miguel ur, - azok az ilanók már jókora magasságban terülnek a tenger szine fölött.

- Miguel urnak igaza van ugyan, - szólalt meg ujra az előljáró, - ámde más veszedelem annál gyakoribb ott. A földrengés. A mi különben Venezuela más vidékein sem ritkaság.

- Kisebb-nagyobb időközökben ismétlődik, - felelt Marchal ur, - egy hónapja már, hogy eléggé erős lökéseket érzünk még a tigrai pusztámon is.

Annyi bizonyos, hogy Venezuelában, bár müködésben lévő tüzhányója nincs, nagyon gyakoriak a vulkánikus talajmozgások. Humbold ezt a földet épp azért nevezte el a «földrengések hazájá»-nak. S igazolja ezt a jellemzést Kuma városának gyászos pusztulása is a tizenhatodik században. Kétszer dőlt romba e város; az első pusztitás után ötven évvel ujra megrendült alatta a föld és teljes tizenöt hónapig meg nem pihent. Az Andeszek vidékének egyik városát is, Mesidat, szinte borzalmas erővel rázták meg a földalatti erők. 1812-ben pedig Caracas omlott porba és romjaiban tizenkétezer lakosa vesztette életét.

Az amerikai spanyol tartományokban állandóan fenyeget a veszély, hogy ezren meg ezren eshetnek efféle szerencsétlenség áldozatául. Ime a föld rengése már a tigrai pusztán is érezhető.

Miután a két franciáról már eleget beszélgettek, Marchal ur oda fordult Martial őrmesterhez s igy szólt hozzá:

- Miguel, Felipe és Varinas urak utazásának célját ismerjük már. Nos és önök, uraim, tán ugyanazt a célt tüzték ki maguknak?

Martial őrmester, alig értvén meg a kérdést s azt gondolván, hogy megint a forrás-vidékről van szó, türelmetlen kézmozdulattal nemet intett.

Helyette Jean sietett udvariasabban felelni s elmondta, miért kelt utra s meddig szándékozik utazni.

Szemébe köny szökött, megölelte Jeant s homlokon csókolta; egyetlen szót sem szólt, mégis ugy érezhette mindenki, mintha áldás hangzott volna el, vagy fohász, hogy Kermor ezredes fia bárcsak mielőbb megtalálná édesapját.

- És hát sem Marchal ur, sem ön, előljáró ur, soha egyikök sem hallott Kermor ezredes felől, - kérdezte a fiatal francia.

- Az ezredes bizonyára mégsem fordult La Urbanában, - mondta az előljáró, - a min különben nagyon csodálkozom, mert alig van rá eset, hogy San Fernando felé utazók itt ki ne kötnének, partra ne szállnának, ha másért nem, hát élelem beszerzése végett... 1879-ben lett volna hát?

- Itt, itt. De igazán mit sem tudok róla, hogy ily nevü és ily rangu ur itt átutazott volna.

- Elvégre az, hogy itt nem tudnak Kermor ezredes felől, mit sem jelent. Lehetetlen azonban, hogy ön San Fernandoban ne tudna a nyomára akadni. Ott bizonyára kap oly értesüléseket, a melyek célhoz vezetik.

A társaság majdnem tiz óráig maradt az előljáró ur házában, aztán utasaink elbucsuzván a vendégszerető családtól, visszatértek bárkáikra, a melyeknek hajnalban indulniok kell vala.

Tompa, menydörgésszerü hang volt az, ugy rémlett eleinte, mintha valami távoli zivatar hangja volna.

Martial és Jean fölkeltek s nagy csodálkozva vették észre, hogy a folyam hullámai mily erősen ringatják a bárkát.

Valdez és emberei már mind talpon voltak s izgatottan fürkészték a sötét messzeséget.

- Nem valószinü, hiszen az ég egészen felhőtlen s enyhe keleti szél fujdogál.

Lehet, hogy valami zápor okozta hirtelen áradás nyugtalanitja a folyamot, gondolták az utasok. Elvégre ezen a szeszélyes Orinocon mindenféle meglepetés érheti az embert.

A két bárka utasai át-átszóltak egymáshoz, de sehogy sem találtak elfogadható magyarázatot.

De nem csak a bárkákon uralkodott nyugtalanság, a parton is csakhamar meglátszott a különös tünetek hatása.

La Urbána lakói is fölriadtak volt álmukból s izgatottan siettek házaikból s kunyhóikból a part felé.

Az előljáró és Marchal ur is ott voltak a tömegben, a melyen nem csekély ijedelem vett erőt.

Mindkét bárka utasai átcsónakáztak a partra, hogy az előljárótól megkérdezzék a különös jelenségek okát.

- Valószinüleg földrengés van valahol a közelben, tán a Sierra Matapey vidékén s annak a lökései remegtetik meg a folyam medrét és vizét.

Miguel ur is osztotta ezt a véleményt. Kétségtelennek látszott, hogy az egész vidéket szeizmikus remegés járja át, a mi az ilanókon meglehetősen gyakori dolog.

- De az a távoli moraj mintha mégsem földrengéstől eredne, - mondta Miguel ur, - figyeljék csak meg, uraim.

Valamennyien hegyezték a fülüket, a sajátságos moraj egyre erősbödött, de senki sem tudta magyarázatát.

- Mindazonáltal azt hiszem, - mondta Marchal ur, - hogy La Urbánát semmiféle veszély nem fenyegeti.

- Magam is azt hiszem, - mondta az előljáró, - mindenki nyugodtan visszatérhet hajlékába.

Lehet, hogy az előljárónak igaza volt, de az emberek nem nagyon biztak a megnyugtatásban.

Most azonban már egészen kivilágosodott s remélhető volt, hogy a mit puszta hallásból nem birtak megérteni, annak majd a szemök segitségével még is csak meglelik a magyarázatát.

Mintha földrétegek esnének dübörögve egymásra, vagy valami hadsereg menetelésének dobogása volna, olyan volt ez a moraj.

Az előljáró Marchal urral és a két bárka utasaival a La Urbána Cerro tetejére ment. Onnan nagyobb környékre nyilt kilátás.

A nap korongja, mint valami izzó, léggömb emelkedett a szemhatár fölé, az ég egészen tiszta volt. Zivatarnak sehol semmi jele.

Alig jutottak mintegy harminc méternyi magasságba, mikor különös látvány tárult szemök elé.

A meddig csak elláthattak, mindenfelé zöldelő sikság, «hallgatag fü-tenger», a hogy Reclus Elisée e területeket oly költőien nevezi.

Csakhogy ez a tenger most nem látszott éppen valami nyugodtnak. A földrengés erősen megrázhatta, mert öt-hat kilométernyi távolságban hatalmas porfelleg gomolygott fölötte.

- Mily sürü az a porfelhő! - szólalt meg Marchal ur, - s mily alacsonyan hömpölyög.

- Ezt nem a szél kavarja föl, - jegyezte meg Miguel ur, - mert akkor magasabbra csapna és sem oly egyenletes nem volna, sem annyira sürü.

- S az a különös moraj mintha azzal a porfelhővel közelednék, - mondta az előljáró, - talán csak nem maga a rengés harapózik el igy felénk.

Ekkor valami puffogás hallatszott a távolból, egészen olyan, mintha puskaropogás lett volna s visszhangot vert a domboldalon és La Urbana egyes házainak falán.

- Bizony ez puskaropogás! - böffentette ki Martial őrmester, - én csak tudom!

- Vadászok? - szólt mosolyogva Marchal ur, - de hát azt a hatalmas porfelhőt, ezt csak nem veri föl egy pár vadász, néhány ezer vadász sem talán.

Egyébként ujabb dörrenések hangzottak megint s bármily nagy messzeségben estek is, a szél idáig hozta hangjukat.

- Amondó volnék, uraim, - szólt Miguel ur, - hogy oda kellene sietnünk, hadd lássuk közelebbről azt a csodát.

- S néhány embert vihetnénk magunkkal, hogy esetleg segitségünkre legyenek.

- Ki tudja nem az én honfitársaimnak van-e ott valami bajuk, - jegyezte meg Jean.

- No hiszen akkor bizonyára valami nagy hadsereggel viaskodnak ott, - mondta Marchal ur, - akkora porfelhőt csak egy hadsereg ha verhet. De Miguel urnak igaza van. Siessünk arra felé.

Ez ajánlatos is volt. Mert hátha Jean nem téved és talán éppen az ő honfitársai viaskodnak ott valami indián csapattal...

A társaság egyik része haza, másik része a bárkáira szaladt fegyverért s néhány perc mulva a kis csapat néhány laurtánai polgárral is gyarapodva utban volt a titokzatos porfelhő felé.

Mivel a porfelhő mindközelebb gomolygott s ők is gyors léptekkel siettek feléje, azon a két-három kilométernyi uton, a melyet meg kellett futniok, csakhamar tulestek.

Ha a porfelhő nem lett volna annyira sürü, már feleuton észre vehették volna, hogy két emberi alak viaskodik ott a sikságon. Egyelőre csak lövések villanását látták, a melyek időnkint meg-megismétlődtek. A durranások persze mind közelebb hangzottak.

A moraj is egyre dübörgőbbé erősödött s ugy rémlett valami lomha tömeg hömpölygött a sikon La Urbána felé, de hogy mi az, most még nem volt megismerhető.

Körülbelül egy kilométernyire a jelenségtől, Miguel ur, a ki az előljáróval előre sietett volt, fegyverét lövésre készen tartva, hirtelen megállt.

Valóban csodálatos látvány kinálkozott. Ha emberi kiváncsiság valaha kielégülhetett, halandónak ha valaha alkalma nyilt kigyógyulnia a hitetlenségéből, hát Martial őrmester most mind e két szerencsében bőségesen részesült.

A vén katona, a ki sehogy sem akarta elhinni, hogy az Orinoco partvidékén az Auraca torkolata és a carib zátonyok közé eső területen százezrével vannak teknősbékák, most beadhatta a derekát.

Valóban legalább százezer teknősbéka törtetett sürün egymás mellett nyüzsögve az Orinoco felé.

- Vajjon mért ez a nagy vándorlás - most, a mikor tojás-rakás ideje már elmult?

- Az állatokat, ugy látszik, megriasztotta a földrengés. A Tortuga és Suapure folyók bizonyára kicsaptak medreikből s tekenősöknek menekülniök kellett. Az életmentés ösztöne viszi most őket, a merre nem éreznek veszélyt, az Orinocoba, vagy még azon is tul.

Vajjon kik azok, a kik a teknősbéka áradatban vergődnek s golyóval védekeznek, holott a teknősök páncélját a legjobb golyó sem furhatja keresztül?

A porfelhő egyes szakadásainak résein csakhamar beleláthattak utasaink a nagy kavarodásba.

Borzalmas látvány volt. Teknősök milliói nyüzsögtek a sikon. Meg-meg csillanó páncéljaik sokasága óriási pikkelytakaróként remegett végeláthatatlanul a lapályon.

Ezen az eleven talajon pedig mindenféle állat ugrált, bukdácsolt, menekülő bögönc-majmok, jaguárok, pumák, tigrisek igyekeztek áttörtetni a hullámzó páncéltömegen, a melyről ha a nagysulyu állatoknak közibe buknak, menthetetlenül elgázolja őket a sok milliónyi talp.

És ezek a ragadozó állatok most szinte veszetté dühődve még a rendesnél is nagyobb veszedelmet jelentettek.

S egy-egy teknősbéka hátán állva ime két vadász védekezett puska- és revolvergolyókkal ellenök.

Vajjon kik azok? Sem Marchal ur, sem az előljáró nem ösmerhették meg a távolság és a por miatt a két alakot. Öltözetükről azonban azok sem yauróknak, sem mapoyóknak, sem egyáltalán indiánusoknak nem voltak tekinthetők.

Kermor Jeannak, ugy látszik, mégis csak igaza volt. Bizonyára az a két francia az, a kiknek visszaérkezését La Urbánában már oly aggodalmasan várták az emberek.

Marchal, Miguel, Felipe és Varinas urak, az előljáró és kisérőik most már valamennyien együtt voltak s ugy vélekedtek, hogy nem tanácsos már előbbre haladniok.

A két viaskodóhoz ugysem érhettek volna el s a teknős-áradat vesztükbe sodorta volna őket.

- Lehetetlen, - mondta Marchal ur, - lehetetlen és céltalan. Halálos veszedelemnek tennők ki magunkat, a nélkül, hogy azoknak segitséget nyujthatnánk. Legjobb, ha megvárjuk, mig a teknősök az Orinocoig érnek, ott aztán ugy is szerteszélednek...

- Igaz, - szólalt meg most az előljáró, - csakhogy La Urbánát is nagy veszély fenyegeti.

- Ha ez a teknősáradat neki megy La Urbánának, ha időközben félre nem kanyarodik a folyam felé, vége a városunknak.

A cerrónál elhömpölyögve ez a lassan, de ellenállhatatlanul előrenyomuló veszedelem egyenest La Urbána felé vette utját. A városból már csak kétszáz méternyire volt.

- Hamar tüzet!... - kiáltott Marchal ur, - föl kell gyujtani a mezőt a város körül.

S csakugyan ez volt, és csakis ez lehetett egyetlen módja a városka megmentésének, amelyet ez az irtózatos tömeg a maga sulyos előretolódásával tönkregázolt volna.

Már egész La Urbána csupa jajveszékeléstől hangzott, a város határába sietett mindenki, ahol már föllobbant az első tüzvonal.

A lakosság megértette e mentő intézkedést és csakhamar lángban állt a mező a várostól mintegy száz méternyire mindenfelé.

Fekete füstfelhő csapott rá a porfelhőre, pattogott a láng, hullt a pernye.

Martial őrmester és Miguel ur mindenekelőtt a ragadozók pusztitásához fogtak, hamarosan lepuffantottak néhány jaguárt. Jean is kitett magáért, tigrist lőtt. A társaság többi fegyveres tagja is, miután a tüz körül nem akadt már dolga, a vadak lődözésével igyekezett ama két idegen helyzetén segiteni.

Ezek különben most már nem is használták fegyverüket, inkább azon igyekeztek, hogy teknőshátról teknőshátra lépve, ezen az ingadozó talajon valahogy az áradat szélére érjenek, mielőtt az még a tüzvonalhoz ér.

A veszedelmes vállalkozás sikerült. Utasaink örvendve látták, hogy a két ide-oda ingadozó alak végül kiugrik a porfelhőből s feléjük rohan.

Csakugyan a két franczia volt: Helloch Jacques és Paterne Germaine; - pár perc mulva már ott álltak Marchal ur előtt, s megösmerkedtek a társaság összes tagjaival.

A félkilométernyi kerületben lobogó tüzöv elől visszahökölve a teknőstömeg oldalt szorult s nyakra-főre tolongott, hömpölygött a part felé, ahol aztán eltünt az Orinoco hullámaiban.

A különös kaland következtében utasaink csak huszonnégyórai késedelemmel indulhattak el La Urbánából.

A két franciának ki kellett pihennie borzalmas fáradalmait s fölszerelésüket is ki kellett egésziteniök.

Mivel Helloch és Paterne urak is az Orinoco forrásvidéke felé igyekeztek, célszerünek látszott, hogy a három bárka együtt tegye meg ezt az utat. És ebben Martial őrmester duzzogása ellenére is megállapodtak utasaink.

- Hiszen honfitársaink ők, - mondotta Jean Martialnak, mikor magukra maradtak.

- Hát hiszen igaz, hogy honfitársaink, - morfondirozott az őrmester, - csakhogy... csakhogy... no, hogy is mondjam... még nagyon fiatal legénykék.

Martial nem tulzott, mert a két francia még csakugyan eléggé fiatal volt, ha nem is legényke éppen, az egyik, Helloch Jacques huszonhatéves, a másik, Paterne Germaine huszonnyolcéves, mint azt ők maguk megvallották, amikor megtudván, hogy két honfitársukkal hozta össze őket a sors, általános érdeklődés közepett elmondták életök történetét.

Helloch Jacques Brestben született. Tudományos vizsgálódásaival szép sikereket ért el s a francia közoktatásügyi miniszter tanulmányutra küldte az Orinoco partvidékeire. Hat héttel ezelőtt érkezett a nagy folyam deltájához.

A fiatal férfi nem csak jónevü tudós volt, de rendkivül megnyerő modoru ember is. Külseje is, szép szálas alakja, fényes szeme, fekete haja, piros arca, egész megjelenésének előkelősége rokonszenvet ébresztettek iránta már az első látáskor is.

Társa, Paterne Germain, akit a miniszter hasonló megbizással küldött ki, szintén bretón volt; Rennesben született, igen előkelő családból származott. Apja a törvényszék elnöke, anyja és két testvére, valamennyien éltek még; Helloch Jacques ellenben egészen egyedül állt már a világon s csak a tudománynak és vadászszenvedélyének élt, amit könnyen tehetett, mert szüleitől s rokonaitól tekintélyes vagyont örökölt.

Helloch és Paterne már diákkoruk óta jóbarátok voltak s különösen Paterne valóságos rajongással csüggött barátján, akit vakon követett volna a legveszedelmesebb utakra is. Paterne természetvizsgáló volt s főleg a növénytant szerette no és a fényképezést. Akár kartácszáporban is hajlandó lett volna fölvételeket csinálni s egy arcizma is épp oly kevéssé rándult volna meg, mint fényképezőgépének objektivja.

Nem volt szép ember, de csunya sem s eszessége és szelid humora rendkivül szeretetreméltóvá tették. Hellochnál kisebb termetü volt, de semmivel sem gyöngébb. Fáradhatatlanul birt gyalogolni s szervezete a legnagyobb megpróbáltatásokat sem sinylette meg.

Ez a két jóbarát különösen a Közép-Orinoco vidékeinek átkutatására szövetkezett. Megérkezvén Ciudad-Bolivarba, bárkát béreltek, fölhajókáztak La Urbánáig, s mint tudjuk, bárkájukat s cókmókjuk nagyrészét hátrahagyva, onnan a Sierra Matapey felé vették utjukat. Erre a kirándulásra csak a legszükségesebb fölszerelést, térképet, növénygyüjtődobozt s néhány fegyvert vittek magukkal. Indián vezetőjük s podgyászcipelő kisérőik társaságában minden baj nélkül el is értek a Matapey-hegy lábáig, háromszáz kilométernyire az Orinoco partjaitól.

Kirándulásuk célpontját elérvén, miután a Snapure déli folyását kifürkészték, északfelé pedig a Rio Tortuga, vagy Rio Chaffanjon vidékét is átkutatták és nagyon sok hegy- meg vizrajzi térképet rajzoltak meg, rengeteg növényt gyüjtöttek, ezelőtt tizennégy nappal visszafordultak.

Először is megtámadta őket az arrafelé tanyázó bravó-indiánok egyik csapata. Hősiesen megvédték magukat, de már a következő napon más csapás érte őket: mig térképeikkel bibelődtek, vezetőjük és kisérőik a lovaikat s podgyászuk legnagyobb részét ellopván, cserben hagyták őket.

Nagy szerencse még, hogy müszereik és fegyvereik, amiket mindig magukkal cipeltek, megmaradtak.

La Urbánától még nagyon messze voltak, de azért nem csüggedtek el s haladéktalanul nekivágtak gyalog a nagy utnak.

Ha megéheztek, egy-egy vadat lőttek, megsütötték s jóizüen falatoztak belőle. Éjszaka egy-egy fa tövében huzódtak meg s fölváltva az egyik aludt, a másik őrködött.

Negyvennyolc órával ezelőtt történt, hogy a földrengés miatt fölkerekedett teknősbékák borzalmas áradata körülözönlötte őket. S ráadásul a sok menekülő vadállat...

Nem tehettek egyebet, mint hogy egy-egy hatalmas teknősbékának a hátára kuporodván, vitették magukat s közbe-közbe golyóval riasztották el maguktól a fenevadakat.

Utolsó töltéseiket durrogatták már, mikor La Urbána közelébe ért a teknősáradat.

Szerencsére komolyabb bajuk nem esett s mivel La Urbána is megmenekült a veszélytől, általános volt az öröm mindenfelé.

Kijelentették, hogy veszteségeiket helyrepótolván, mintha mi sem történt volna, vigan utaznak San Fernandóig.

- Tovább nem?! - S ez a mondás ugy hangzott az őrmester szájából, mintha azt dörmögte volna, hogy no még ott sem szabadulunk meg tőletek!

Egyáltalán Jean ideiglenes nagybátyja ismét a lehető legkellemetlenebb férfiuvá alakult.

Jeannak pedig honfitársai kérésére szintén elkellett mondania terveit s mikor ezek a fiatalember bátor vállalkozásának okáról értesültek, nem csoda, ha még erősebb rokonszenvet kezdtek érezni iránta; különösen Helloch Jacques dicsérte meg lelkesen a fiatal embert bátorságáért. Ő és társa ugyan nem ismerték volt Kermor ezredest, de sokat hallottak róla és titokzatos eltünéséről. Most pedig ime itt áll előttük az ezredes fia.

- Kermor ur, - mondta Helloch, miután a fiatal ember elbeszélte volt, mi járatban vannak, - igazán nagyon örülünk e véletlen találkozásnak s mivel mi is San Fernandóba utazunk, nagyon örvendenénk, ha önöknek; valamiképen szolgálatukra lehetnénk.

Jean megköszönte honfitársai szives ajánlatát, de Martial őrmester mogorván bámult maga elé.

- Teringettét, - morfondirozott magában, - először az a három geográfus, most meg ez a két honfitárs, - ennyi támogató - kissé sok a jóból!.. Őrség, vigyázz!

Ennek a bárkának, a franciák falcájának «Moriche» volt a neve. Kormányosa egy Parchal nevü baniva volt, a kinek kilenc derék indián leste parancsait.

A Moriche utasai bevásárolván mindazt, a mire szükségük lehetett, éppen csak Sierra Matapey-nál tolvajkézre került táborozó készletüket nélkülözték. Helloch ur ezt a veszteségét La Urbánában nem pótolhatta. Paterne Germain urat pedig semmiféle veszteség nem érte, növényes dobozát nem lopták el a tolvajok.

Másnap, augusztus 28-án reggel utasaink elbucsuztak La Urbána előljárójától, valamint Marchal urtól és la urbánai ismerőseiktől.

Marchal ur megölelte Jeant s ama reményének adott kifejezést, hogy nemsokára Kermor ezredes oldalán láthatja majd viszont, a mikor is nagyon örülne, ha figrai birtokán meglátogatnák s ott töltenének néhány napot.

- Csak bátran előre, kedves fiam, - mondotta bucsuképen - a jó Isten oltalmazza és segitse céljának eléréséhez!

A három falca szépen egymásután elindult. A szél kedvező volt, duzzadtak a vitorlák s a falcák a La Urbánaiak szerencsekivánataitól kisérten gyorsan suhantak a jobb part felé, ahol a viz árja nem volt oly erős.

La Urbánától San Fernandóig az Orinoco csaknem egyenes vonalban huzódik északról dél felé. A két helység a folyam két kanyarulatában csak nem ugyanazon délkörön fekszik.

A mennyiben a szél irányt nem változtat, vagy meg nem szünik, remélhető volt, hogy gyorsan és baj nélkül futhatják meg ezt az utat.

A három falca egyenlő sebességgel haladt, még pedig oly helyeken, a hol a folyam medre csak szükebb pályát kinált, sorjában egymás után, szélesebb utrészeken pedig szépen egymás mellett.

A folyam medre ugyan errefelé nagyon széles, de sokhelyen apró szigetecskék emelkednek ki a vizből, a melyeket buja zöld fü takar.

Olykor csak egy-két méternyi köz volt a bárkák között s ilyenkor az utasok egész közelben egymáshoz ugy beszélgethettek, mintha ugyanegy hajón utaznának.

Többnyire Kermor ezredes föltalálásának lehetőségeiről volt szó és Helloch Jacques mindenképen biztatni igyekezett Jeant.

Paterne Germain, a ki fényképező gépét a bárka előrészén állitotta föl, pillanat-fölvételeket csinált közben, a mikor egy-egy érdekesebb partrészlet mellett suhantak el.

Ám nem csak a Moriche és a Gallinetta utasai beszélgettek igy bárka-széléről egymással, a két francia kutató Miguel, Felipe és Varinas urak földrajzi vitájában is részt vett.

A három tudós természetének különbözőségét hamarosan kiösmerték s legtöbb rokonszenvvel és bizalommal Miguel ur iránt viseltettek.

Utasaink egyáltalán valamennyien jó barátságban éltek egymással és Helloch ur még a Martial őrmester dörmögéseit és mogorvaságát is derüs türelemmel fogadta.

Martial felől különben mindjárt eleinte gyanuba fogó gondolata támadt s azt közölte is Paterne Germainnel:

- Nem gondolod-e különösnek, hogy ez a vén morgó medve Kermor ezredes fiának a nagybátyja legyen?

- Mi különös lenne abban, hiszen az ezredes és az őrmester sógorok lehettek.

- Meglehet, de - mégis... miért az a nagy rangkülönbség? Az egyikből ezredes lett, a másik őrmester maradt.

- Hiszen igazad van, Germain, és különben is ha ő nekik ily rokonságot tetszik tartaniok, hát kinek mi köze hozzá!

Helloch Jacques nem ok nélkül találta különösnek ezt a rokonságot s magában továbbra is megmaradt ama véleményében, hogy ez csak afféle alkalmi rokonság lehet és csupán az utazás könnyebbségének kedvéért való.

Reggel a bárkák a Capanaparo és nemsokára ennek mellékága, az Indabaro torkolata előtt haladtak el.

Miguel és Helloch Jacques urnak persze közbe-közbe vadászszenvedélyüknek is áldoztak, le-lepuffantottak néhány vizi szárnyast; s igy pompás vad-kacsa meg vadgalamb-pecsenye tette változatossá étkezésüket.

Érdekes látvány volt errefelé az Orinoco jobb partja: csaknem függőlegesen emelkedő sziklafal. S a folyam szélessége itt ezernyolcszáz méter is lehetett. Feljebb, a Mina torkolata felé szükült a meder s a viz sodra oly erős volt, hogy a bárkák csak lassan haladhattak fölfelé. Szerencsére kedvező szél fujt s oly erős, hogy a duzzadt vitorláju árbócok - egyszerü, csaknem egészen hántatlan szálfák - meghajlottak belé.

Meghajlottak, de meg nem roppantak és a három bárka délután három óra tájban megérkezett a Marchal birtokának, a tigrai pusztának partvidékéhez, a hol ki is kötöttek volna, ha a kedves házigazdát a városban nem tartóztatják ügyei.

De ha már ez a látogatás a visszatérés idejére maradt is, most legalább a csinos vidék fényképét szerezték meg, Paterne nem mulasztotta el, hogy e tájat le ne kapja.

Innen kezdve nagyon nehézzé vált az utjuk s ha a szél meg nem tartja kedvező irányát s erejét, alig juthattak volna előbbre. A folyam medre e tájon mindössze ezerkétszáz méter széles és közbe-közbe sziklák, meg zátonyok veszélyeztetik az utat.

Az ügyes kormányosok és a legénység azonban minden nehézséget leküzdöttek és a három bárka fél hat óra tájban az éjjeli szállásul előre kijelölt helyre, a Sinaruco torkolatának közelébe érkezett.

E torkolat közelében van Macujuna szigete; óriási fák zöldelnek rajta és a fák tövében csaknem áttörhetetlen a bozót.

Itt nőnek amaz ilanéra-pálmák, amelyeknek egy-egy levele három-négy méternyi is. Ilyen levelekkel födik kunyhóikat az indiánok.

Néhány indiáncsalád volt a part közelében, amikor a bárkák kikötöttek. Miguel és Helloch urak beszédbe ereszkedtek velök, mert az volt a szándékuk, hogy partra szállnak vadászni. A sziget erdősége szép zsákmánynyal kecsegtetett.

Az asszonyok, akik épp ugy, mint a férfiak ruha helyett csak övet viseltek, mindjárt a bárkák megérkezésekor elszaladtak s csak néhány perc mulva tértek vissza, szintén bő, ingszerü köntöst öltöttek magukra.

Ezek a mapoyo-indiánok Dél-Venezuela legderekabb törzsei közül valók. Erőteljes, izmos, szép szál emberek és nagyon jóindulatuak.

Készséggel ajánlkoztak vadászainknak vezetőiül, megmutatták, merre hatolhatnak be a nagy sürüségbe legkönnyebben. Nemsokára eldördült az első két lövés, két bizám-malac volt az áldozat. A következő lövések egy csapat kapucinus-majomnak szóltak, csakhogy eredménytelenül, egyetlen példányt sem sikerült eltalálniok.

- Hányszor vadásztam már ilyen huncutokra, mennyi golyót pazaroltam már rájok és még soha egyetlen egyet sem tudtam elejteni, - mondta Miguel ur.

Chaffanjon is emliti könyvében, - mint azt Jean később felolvasta, - hogy ennek a majomnak a husa rendkivül izletes. Az indiánok le szokták pörkölni a szőrét, felbontják, megtisztitják s nyársra huzva lassu tüzön szép aranysárgaszinüvé sütik.

Ez estén azonban meg kellett elégedniök utasainknak két bizám-malac husával. Az is pompás pecsenye volt. Még Martialnak is izlett, ha nem is köszönte meg, mint Jean.

- Honfitársunk különben nemcsak a kapucinusmajom-pecsenyét dicséri, - mondta Jean, - a bizám-pecsenyének is csaknem ugyanakkora elismeréssel adózik.

- Igaza is van neki, kedves Jean urfi, - szólt közbe Helloch, - különösen ha az ember kapucinusmajmot nem ehetik...

- Persze, ha nincs tuzok, jó a veréb is, - jegyezte meg Martial, - s ez a pár szó, mintegy köszönetül mordult elő a bajsza alól.

Jeannak különben később meg is mondta, hogy bár kedvére volt a bizám-pecsenye, ám ezentul majd csak abból eszik, amit ő maga lő.

- De hát az ilyen kedvesen kinált ajándékot nem utasithatja vissza az ember, - mondta Jean, - Helloch ur oly előzékeny irántunk...

- Sőt tulságosan is előzékeny, kedves öcsém! Teringettét! Hát minek vagyok én itt?! Csak le tudok puffantani még én is egy-egy bizam-malacot. No de legjobban annak örülök majd, hogy San Fernandóban végre megszabadulunk ezekből az előzékeny uracskáktól.

Másnap korán reggel indultak. Utasaink még aludtak, a mikor a legénység a falcákat elkötötte.

Mivel a szél még mindig észak felől fujt, Valdez, Martosz és Parchal kormányosok ki akarták használni ezt a kedvező körülményt, hogy estére Caribá-ba érkezhessenek, a mely a Meta torkolatától körülbelül negyven kilométernyire fekszik.

Az egész nap minden különösebb esemény nélkül mult el. A vizállás még eléggé magas volt s a bárkák a szorosabb helyeken is könnyedén juthattak tova. Különösen Paraguay szigete táján sok a szikla-torlasz, ott a hol az ugyanily nevü folyó szakad az Orinocoba, de itt sem volt baj.

A száraz időszakban, a mikor a vizállás alacsonyabb, nagyon nehéz errefelé előre jutni, most az Atures-menti még veszélyesebb helyeken is akadálytalanul siklottak át, a bárkákat még vontatni sem lehetett.

A partvidék képe megváltozott. Eddig végeláthatatlan rónaság terült a jobb oldalon s csak itt-ott kéklett a szemhatáron valami hegység rajza.

Itt már hullámos volt a talaj s helyenkint magányos dombok emelkedtek, banco-k; kelet felé pedig hegyláncok mutatkoztak. A baloldali partvidék ellenben itt is sikföld volt.

Délután, a mikor a jobb part mentén a viz már nagyon sekélynek bizonyult, a bárkáknak át kellett fordulniok a bal part felé, hogy a caribai viz-szoroson följussanak.

Kelet felé nagy homokpuszta huzódott; valamikor ez is épp ugy, mint most La Urbana vidéke teknősbékáktól hemzsegett. Az indián vadászok telhetetlensége azonban lassankint egészen kiirtotta ezeket az állatokat, vagy legalább is elriasztotta őket e vidékről.

Ezért aztán a Meta-folyó közelében fekvő Carita helység is elvesztette jelentőségét s a helyett, hogy várossá fejlődött volna, ma már falunak is alig nevezhető s bizonyára a közép Orinoco vidékének legkisebb telepévé fog törpülni még.

A mikor a Piedra del Tigre-sziget közelébe értek, érdekes természeti jelenség, Venezuela egyik nevezetessége, a zengő szirtcsoport vonta magára figyelmüket.

Tisztán hallható zenei hangok sora csendült fülükbe, valósággal összhangzatos zene.

Mivel a falvak szorosan egymás mellett haladtak, utasaink valamennyien jól hallhatták Martial őrmester csodálkozó kiáltását:

Bár mennyire is divik Venezuelában épp ugy, akár csak Castiliában, vagy Andalusiában muzsikáltatás, az utasok inkább azt hitték, hogy Thebaban és a memnouszobrok közelében vannak.

- Napkeltekor - ugymond - ez a zengés még erősebb lehetett, a minek ez az oka: ezeken a sziklákon nagy mennyiségü csillámpala van s e csillám lapocskák alól a nap fokozódó melegének hatása alatt kitágul s kitódul a kőhasadékokból a levegő s megremegteti a csillám lapocskákat...

- De a mi bretagne-i visszhangukhoz képest mégis csak semmiség ez! - fitymálódott Martial.

- Igaz, igaz, - mondta Paterne Germain, - de ezen a rónaságon ily természetalkotta orgona mégis csak szép dolog!

- Hát hiszen szép, szép, - hagyta rá Martial s ugy magában még hozzá dörmögte: - csak ne hallgatnók ennyire!

Miután átkanyarodtak a folyam bal partjához és a Cariba sodrán is szerencsésen átjutottak a nélkül, hogy a bárkák rakományát a szárazföldön kellett volna tovacipelniök, hat óratájban egy kis öbölben kötöttek ki.

Valamikor népes, forgalmas telep állt e parton, a mely telepről hihető volt, hogy még nagyot fog fejlődni.

Azóta, a már emlitett okoknál fogva, minden elhanyatlott itt és Cariba már Chaffanjon utazása idejében is már csak öt-hat indián kunyhóból állt.

Az itt lakó néhány yaruro-indiánnal egészen fölösleges lett volna érintkezésbe lépniök, hiszen e pusztulásnak indult helyen amugy sem egészithették volna ki élelmikészletüket.

S mivel utközben egy-egy kis vadász-kirándulás mindig hozott valamit a konyhára, La Urbánában bőségesen beszerzett élelmiszereikből maradt még annyijok, hogy Aturesig beérhessék vele.

Másnap, augusztus 31-én már hajnalban indultak. A szél még mindig északi s igy nagyon kedvező volt, a bárkák tehát gyorsan haladhattak San Fernandó irányában a La Urbánától egészen odáig csaknem egyenes vonalban délnek huzódó folyamon. Cariba ez egyenes vonalnak körülbelül a közepetáján van.

Később az északi szél el-elállt s csak egyes rohamokban kapott bele időnkint a vitorlákba, a melyek néha negyedóraszám petyhüdten lógtak alá.

A palankák és garapatók segitségéhez kellett tehát folyamodni, annyival is inkább, mert e helyen, a hol a folyam árját a Meta vizének beleszakadása is erősbiti, a viz sodra könnyen elkaphatta volna a falcákat.

Az Orinocon itt jó sok indián csónak is siklott ide-oda, de a bennszülötteknek, ugy látszott, nem voltak gonosz szándékaik.

Ezek a bennszülöttek quiva-indiánok voltak, a kik nagy számmal kalandoznak a Meta torkolata táján. Meglehetősen rossz hirü nép.

Tizenegy óra felé, a mikor a szél már csaknem teljesen elült, Valdez bevonatta a vitorlát s példáját a másik két kormányos is követte.

Délután öt órakor még is horgonyt vethettek a Meta torkolatánál, a jobb part kiszögellése mögött, a hol a bárkák csendes vizen pihenhettek.

A nyugati szemhatár felől a nap vörös fénye árasztotta el a Meta és az Orinoco szeliden összeömlő hullámait.

A bárkák szorosan egymás mellé vonulva vesztegeltek. Középen a Gallinetta.

Olyan volt a helyzet, mintha az utasok egy háromszobás lakásban egy födél alatt élnének, olyan szobákban, a melyeknek nincsen ajtajok.

Nagyon örültek, hogy végre-valahára, miután a rossz időben a szük kosármenedékben kellett kuporogniok, most üde, szabad levegőn üldögélhetnek s elhatározták, hogy barátságos csevegés közepett közös asztalnál költik el vacsorájukat.

S e kellemes együttlét miatt ezuttal még a morózus őrmesternek sem volt oka panaszkodnia.

A négy francia a három venezuelaival már pompásan összebarátkozott. Élénk beszélgetés folyt és Helloch, hogy még élénkebbé villanyozza a hangulatot oly térre terelte a szót, hogy a tudósok csakhamar parázs vitába elegyedtek.

- Végre hát itt volnánk, - mondta a hamis Helloch, - a Meta torkolatában, nemde, Miguel ur?

- Az, még pedig egyik legjelentékenyebb mellékfolyója, mert hiszen másodpercenkint négyezer köbméter vizet önt bele.

- Ott, ott - vágott közbe Felipe ur, a ki rögtön pedzette, hogy e kérdésekkel mit akar a francia.

- Van bizony, - sietett megfelelni Miguel ur, - legnevezetesebb az Upia és a Humadra; csak ezeknek az egyesülésétől kezdve veszti a Meta nevet. Aztán a Casanare ömlik beléje, amelynek nevét a mellette elterülő óriási ilánó-terület is viseli.

- Kedves Jeanom, - szólalt meg ujra Helloch, - ha ugyan megengedi, hogy igy nevezzem...

A megszólitott ifju elpirult; Martial őrmester pedig oly hirtelen pattant föl helyéből, mintha valami rugó vetette volna föl.

- Semmi, semmi, - szabadkozott a vén katona s kissé röstelkedve, megint csak leült.

- Nos, kedves Jeanom, ugy lehet, sohasem lesz többé oly kedvező alkalmunk a Metáról beszélni, mint épp most, amikor itt ülünk előtte...

- S ki kell jelentened, - szólt közbe Paterne Germaine, - hogy oly kiváló mestereink sem akadnak többé, mint akik most e folyót megismertethetik velünk.

- Nagy tisztesség ez nekünk, uraim, - mondta Varinas ur, - de őszintén megvallva, mi sokkal kevesebbet tudunk a Meta felől, mintsem gondolnák. Már hogyha a Guaviare felől kérdezősködnének...

- Hiszen majd eljutunk azokhoz is, - jegyezte meg Helloch Jacques zavartalanul. - De mivel azt hiszem, hogy Miguel ur a Meta vizrajzi viszonyait alaposan ismeri, legyen szabad megkérdeznem, hogy ennek a mellékfolyónak a szélessége helyenkint nem válik-e meglepően nagyméretüvé?

- Most, ahogy járhatóságát kijelölték, hat lábnyira merülő vizi alkalmatosságok egészen az Upia torkolatáig hatolhatnak föl rajta az esős időszakban, a szárazság idején pedig ennek az utnak mintegy harmadrészéig.

- A Meta tehát, ezek szerint, természetes összekötő utja Columbiának az Atlanti Oceánnal, - vélekedett Helloch Jacques ur.

- Ugy van, - mondta Miguel ur, - sőt egyes geografusok véleménye szerint ez a legrövidebb ut Bogotától Páris felé.

- Nos hát uraim, - szólalt meg ujra, még pedig emelt hangon Helloch, - mért lenne a Meta csak mellékfolyója az Orinoconak, mért ne lehetne maga az Orinoco?

Képzelhető, hogy e kijelentésének micsoda hatása volt. Jóformán be sem fejezhette még mondatát, amikor az Atabapo és Guaviare tudós pártolói már heves kézmozdulatokkal, nagy hadonászással tiltakoztak ellene.

A tudósok fölpattantak és bizonyitékok záporával estek neki a vakmerő fiatalurnak, aki az Orinoco eredetének kérdésében ily könnyelmü véleményt mert kockáztatni velök szemben.

Ez kellett a franciának. Nagy gyönyörüséggel hallgatta a szenvedélyes érvelést; nem mintha az Orinoco eredetének kérdése nagyon érdekelte volna, hanem, mert sikerült a két tudóst, Felipe és Varinas urakat ennyire fölvillanyoznia.

Ámbár, amit a maga vélekedése mellett fölemlitett, semmivel sem volt a Varinas és Felipe urak érveinél jelentéktelenebb, sőt ama körülmény, hogy a Meta forgalmi szempontból, ugy a Guaviaret, mint az Atabapot kétségtelenül fölülmulja, még határozottan neki adhatott volna igazat; de csakhamar nem is az ő vélekedéséről vitatkoztak már a tudósok, hanem egymást támadták és vitájuk bizonyára belenyult volna a késő éjszakába, ha Kermor Jean oly kérdéssel, amely az előbbinél nem volt érdektelenebb más irányba nem tereli a beszélgetést.

Chaffanjon szerint e vidéken az utasok biztonságát igen gonosz természetü indiántörzsek veszélyeztetik.

- Bizony jó, hogy erre is gondolunk, - mondta Miguel ur, aki örült, hogy a földrajzi vitának most már vége szakad.

- A quiva-indiánok tanyáznak errefelé a minden San-Fernando felé igyekvő utas méltán félhet ezektől a vad rablóbandáktól. Hire járt, hogy egyik csapatuk átkelt a folyamon a keleti vidékekre s gyilkolásra is vetemedett.

- Hallottam én is arról, - mondta Helloch Jacques, - de annak a bandának a vezére, azt hiszem, már nem él.

- Egy Sarapin nevü néger volt az, igen vakmerő fickó, akinek halála után a banda valami szökött fegyencet választott vezéréül.

- Azok épp oly veszedelmesek. - Felelt Miguel ur. - Curiareikon ide-oda cikáznak a folyón, mint Caribától kezdve láthattuk is... Mindenesetre jó lesz állandóan résen állnunk, amig csak az ő vidékeik köréből ki nem jutunk.

Az utóbbi időben is nagyon sok rémes hir keringett a quivák garázdálkodásáról. Venezuela elnöke és tanácsa tervbe is vették már az Alto-Orinoco e rémeinek kiirtását. Columbia-állam már régebben kiszoritotta volt e rablóbandákat területeiről s ha most Venezuela is elüldözi, már csak Braziliát választhatják garázdálkodásaik szinteréül.

A quivák tudván, micsoda hadjárat készül ellenük, elkeseredésükben annál kegyetlenebb dühhel estek neki áldozataiknak, különösen azóta, hogy az a szökött fegyenc volt a vezérük.

- A három falca utasainak tehát csakugyan ajánlatos volt éber szemmel őrködniök.

- Eléggé sokan vagyunk, hála Istennek, - mondta Helloch Jacques, - legalább ha a legénységet is számitjuk, amely azt hiszem megbizható. Fegyverünk és lövőszerünk is elég van. Maga, kedves Jean, nyugodtan alhatik majd, megőrizzük mi többien.

- De azért némiképpen valamennyiünk dolga is, - felelt Helloch, - az ön kedves unokaöccse csak hadd aludjék nyugodtan, az ő korában a nyugodt alvás nagyon fontos dolog.

- Köszönöm szives figyelmét, Helloch ur, - mondta Jean mosolyogva, - de azt hiszem, ha fölváltva őrködünk, majd csak szabad nekem is kissé virrasztanom.

- Fölváltva őrködünk hát, uraim! - szólt vezénylő hangon az őrmester. Magában persze azt gondolta, hogy mire Jeanra kerül majd a sor, semmiesetre sem ébreszti föl kisöccsét, hanem őrködik majd helyette ő.

Megállapodtak tehát abban, hogy nyolctól tizenegyig a két francia kutató tartja az őrséget, tizenegytől kettőig Miguel ur és társai váltják fel őket, aztán pedig reggelig Martial őrmester és Kermor Jean őrködnek.

Helloch és Paterne urak tehát elfoglalták helyüket, mig a többiek s a legénység is, a mely a napi fáradalmaktól elcsigázottan rá is szolgált a pihenésre, aludni tértek.

A két francia a bárka hátulján huzódott meg, onnan ugy az Orinoco, mint a Meta tükrén minden irányban elláthattak. A part felől mitől sem kellett félniök, mert az arra felé pár kilométernyi hosszuságban áthatolhatatlan lápvidék volt.

A szél csaknem teljesen elállt. Csak néha-néha suhant egy-egy szellő át a folyamon. A déli keresztcsillagzat a szemhatár fölött alig egy-két foknyira csillogott.

A nagy csöndben a legcsekélyebb nesz is hallható volt; csónak nem surranhatott volna a folyón, hogy észre ne vegyek.

Kermor Jeanról is beszélgettek. Helloch Jacques érdeklődését nagy mértékben felköltötte a derék, bátorlelkü fiu, a kinek sorsa nem csekély aggódással töltötte el. Bármennyire, méltányolta is e vállalkozás okait, mégis félelemmel gondolt azokra a veszedelmekre, a melyek ezt a fiatalembert oly messze, ki tudja, meddig vivő utján fenyegetik.

Paterne Germainnel már nem egyszer beszélgetett Kermor ezredesről s tudós társa, a ki tizenötévvel ezelőtt hallott volt egyet-mást a Kermor-családról, igyekezett visszaidézni emlékezetébe az akkor hallottakat.

- Szinte hihetetlen, - szólalt meg némi tünődés után ez este Helloch, - hogy ez a gyermek, - mert hiszen csak gyermek ez még - a felső Orinoco vidékeire akar eljutni. S annak a vén, kiszolgált katonának az oltalmában! Hiszen az öreg bizonyára nagyon szivén viseli kisöccse sorsát, de hát még sem látszik nagyon alkalmasnak arra, hogy igazi nagy veszedelemben megvédője legyen.

- Kérdés, hogy egyáltalán nagybátyja-e neki? - szólt közbe Paterne Germain. - Én nem hiszem.

- Hogy Martial őrmester igazán nagybátyja-e vagy sem Kermor Jeannak, - folytatta Helloch Jacques, - az igazán mellékes; csak ereje teljében levő férfiu lenne s járt volna már ilyen veszélyes utakon! Valóban nem értem, hogyan egyezhetett bele...

- Igen, igen az ő beleegyezése, - vágott közbe Paterne, - ezen fordul meg a dolog, mert hiszen világos, hogy a terv a fiatalember lelkében szülemlett s erre az utra a nagybácsi csak öcscsének rábeszélése birta rá. Azaz mit is nevezem nagybácsinak azt a vén morgó medvét, hiszen ugy rémlik, mintha hallottam volna annak idején, hogy Kermor ezredesnek, a mikor Nantesből eltünt, nem volt gyermeke.

- Kivéve azt a kicsi hirt, a melyet a fia közölt velünk az ezredesnek San Fernandóból érkezett levele felől. S ez a kis adat elég volt nekik, hogy ekkora utra elinduljanak...

- Hát hiszen majd szereznek ott ujabb adatokat. Annyi még is csak bizonyos, hogy tizenkét, vagy tizenhárom évvel ezelőtt ott járt az ezredes.

- Éppen e miatt aggódom, Germain. San Fernandóban Jean olyan értesüléseket szerezhet esetleg, hogy még tovább, tulságosan is messzire, Columbiába s tán az Atabapo vagy a Guaviare vidékeire, sőt meg az Orinoco forrásáig is el akar majd menni. S ekkora vakmerőség jó véget nem érhetne.

Helloch fölkelt, végig osont a bárkán s fürkészve nézett körül mindenfelé.

- Semmit sem látok, - sugta Germainnak, a ki nyomába ment, - és mégis... csakugyan... mintha amott meg-megcsobbanna a viz...

- Várjunk csak... nem, nem hiszem, hogy az a nesz csónaktól származnék... Talán csak a Meta és Orinoco egybefolyása okozza ezt a hangot.

- Vigyázz... Nézz csak oda... Ott... ott... - mondta Paterne s a part irányába mutatott.

Helloch kezébe kapta a fegyverét, a mely eddig mellette pihent s a bárka orra fölött előrehajolva fürkészte ama foltokat.

- Ne lőjj!... Ne lőjj!... Nem rabló quiva-indiánok azok, hanem jámbor, becsületes kéthoni állatkák, akik levegőt nyelni bukkannak föl a viz alól.

Paterne ur nem csalódott, csakugyan néhány viziborju (lamantin) és vizimalac (tonino) fickándozott arrafelé.

Az ártatlan állatkák lassan-lassan mindközelebb usztak a bárkákhoz, de csakhamar, bizonyára megijedvén, eltüntek nyomtalanul.

A két francia visszatért őrhelyére s ott megint rágyujtván, az egyik szivarra, a másik pipára, folytatták a beszélgetést.

- Azt mondtad, - kezdte Helloch Jacques, - hogy Kermor ezredesnek, ugy emlékszel, nem volt családja...

- Ugy emlékszem... de várj csak, most jut eszembe valami. Valami pörről volt szó akkoriban, amelyet Kermor ezredes nejének valamelyik rokona inditott és amelyet az ezredes a rennesi felsőbb biróság előtt meg is nyert, miután a nantesi alsófoku biróság őt pervesztesnek itélte volt. Igen, igen erre most határozottan emlékszem. Négy-öt évvel később pedig Kermorné, egy martiniquei kreolnő, a francia gyarmatokról való visszautaztában hajótörést szenvedett s ottveszett... még pedig egyetlen leánygyermekével együtt. Ugy hallottam, hogy ez a csapás teljesen megtörte az ezredest. A hadseregből kilépett s nemsokára hire terjedt, hogy eltünt Franciaországból. Hogy hova vette utját, arról mit sem tudtak az emberek. Az előzményekre azonban most már világosan emlékszem; furcsa, hogy mindez csak most jutott eszembe... Jean, vagy Martial bizonyára többet is mondhatnának, ha megkérdeznők őket...

- Nem. Azt nem tehetjük, - mondta Helloch, - magánügy ez és annyira tolakodók nem lehetünk.

- Igazad van, Jacques, csak azt akarom még megjegyezni, hogy Martial őrmester semmiképpen sem lehet nagybátyja Kermor Jeannak, mert hiszen az ezredest - erre is határozottan emlékszem - eltünésekor mindenfelé nagy részvéttel ugy emlegették, mint akinek immár semmiféle rokona nem maradt.

Helloch Jacques a tenyerébe hajtotta fejét s ugy gondolkozott el mindazon, amit barátja imént elmondott neki.

Paterne nem igen tévedhetett, hiszen Rennesben lakott, amikor az ezredes pöre napirenden volt. Mindebből pedig mi következik.

- Ha Kermor ezredesnek semmiféle rokona nem maradt, akkor hát Martial őrmester sem lehet a rokona s Jean még kevésbbé a fia, - mondta Helloch Jacques.

- Természetes, - felelt Paterne Germain, - ez a fiatalember semmiképpen sem lehet fia az ezredesnek.

Homályos, sőt titokzatos pont volt ez. Föltehető-e vajjon, hogy ez a fiatalember valami tévedés áldozata volna, oly tévedésé, amely ennyire veszedelmes vállalkozásra ösztökéli? Nem. Martial őrmester és állitólagos unokaöccse Kermor ezredeshez való vonatkozásukat bizonyára oly adatok alapján tartják fönn, amelyek mindazzal, amit Paterne az ezredesről hallott, merőben ellenkeznek.

Helloch Jacques érdeklődését egyébként az ügy titokzatossága csak még inkább növelte.

A két jó barát még jó soká elbeszélgetett e dologról, mindaddig, mig Felipe és Miguel urak, a kik a Guaviare hajthatatlan hivét föl sem ébresztették, az őrség átvételére nem jelentkeztek.

- Semmit, - felelt Helloch Jacques, - vizen és szárazon egyként csendes minden.

- Remélhetőleg az önök őrsége is oly nyugodt lesz, mint a mienk volt, - mondta Paterne.

- Nos hát jó éjt, uraim! - szólt Miguel ur és áthajolva a bárka peremén kezet szoritott velök.

Miguel ur és társai is halk beszélgetéssel töltötték az időt, de ők persze más tárgyról csevegtek. Felipe ur fölhasználván Varinas ur távollétét, alaposan lecáfolta ellenfelének érveit s Miguel ur jóindulatu türelemmel hallgatta szavait.

Mi sem zavarta őrségüket s mikor két óratájban Martial őrmester felváltotta őket, nyugodt lélekkel fekhettek le megint.

A vén katona vállára vetette fegyverét s leült a bárka hátsó peremére. Az éjszakai csöndben mindinkább belemerült gondolataiba. A mult és a jövő kérdésein eltöprengve észre sem vette az idő mulását. S amint igy az ő jó ezredeséről meg Jeanról s ezekről a tulszives utitársakról, a kiktől annyira szeretett volna szabadulni, elgondolkozott, azt sem vette észre, hogy ime kelet felől halk, ütemesen ismétlődő nesz támad s mindjobban közeledik.

Az őrmester a fejét tenyerébe hajtva csak töprengett, töprengett s nem látta, mint surrannak a Meta felől apró csónakok a bárkák felé.

Körülbelül husz főből álló quiva-csapat közeledett azokon a curiarékon s a bárkáktól már alig kétszázméternyire voltak.

Minthogy Martial őrmester nagy elmerültségében sem hallott, sem látott, a bárkák utasait bizony óriási veszedelem fenyegette. Mielőtt még fölébredhetnének, már áldozatul is eshetnek az indiánok fegyverének.

A curiárék és a bárkák között már csak mintegy hatvan lábnyi köz volt, a mikor lövés dörrent a csöndben.

Helloch Jacques volt az, a ki rálőtt a közelgő veszedelemre s most eldördült Paterne Germain fegyvere is.

A két francia - fél ötre járhatott az idő - fölébredt volt és döbbenve hallotta a halkan közeledő neszt. A Moriche hátsó része felé kuszván, megpillantották az indián csónakokat is rögtön golyóval köszöntötték a hivatlan látogatókat.

Az első két lövés felébresztette nem csak Martialt a töprengéseiből, de az összes utasokat és a legénységet is álmából. Ki-ki mindjárt fegyveréhez kapott.

Miguel, Felipe és Varinas urak voltak legelsőkül talpon. Majd Jean is ott termett Martial mellett, a ki iszonyu elkeseredéssel tüzelt most az indiánokra.

A quivák nem maradtak adósok a felelettel. Husz nyil süvitett a bárkák felé s koppanva furódott a deszkákba és tetőfonatokba. Embert szerencsére egyik sem talált.

Utasaink sortüzet lőttek a vakmerő rablókra s golyóik nem igen tévesztvén célt, nagy riadalmat és kavarodást okoztak a quivák között.

- Jean, kérem, menjen vissza, menjen be a sátorba! - kiáltott Helloch Jacques, a mint észrevette, hogy a fiatal francia is ott áll a nyilzáporban.

A nyilak eléggé sürün röpködtek és az egyik most vállon érte Martial őrmestert.

- Ugy kell nekem! - mordult meg a vén katona, - őrmester létemre igy őrködtem én!... Ugy kell nekem!... Ugy kell nekem!

Harmadszor dörrent most sortüz a falcákról s a curiarék immár nagy sietve menekültek a folyamon lefelé.

Néhány quiva már holtan feküdt a csónakjában, mások sulyos sebekből vérezve igyekeztek gyors evezéssel megmenteni életüket.

Az Orinocon a hajnali derengésben nemsokára egyetlen curiare sem volt látható.

Szeptember elsején, reggel hat órakor indultak tova e veszélyes vidékről a falcák.

Utasaink és a legénység határozottan halálos veszedelemből szabadultak a két francia ébersége révén. Akárhányszor megesett már, hogy a quiva-indiánok igy hajnaltájban rajt ütöttek egy-egy az éjszakai őrködésbe már belefáradt utastársaságon s felkoncolták.

Miguel ur megigérte, hogy mihelyt visszatérnek kutató utjukról, meg fogja sürgetni azokat az erélyes intézkedéseket, a melyeket az országtanács legutóbb az indiánok garázdálkodása ellen elhatározott.

- No én megérdemeltem a sorsomat! - morgott Martial őrmester, mikor a nyilat kihuzta vállából.

Sebét nem nagyon bánta, százszor fájóbb volt megszégyenülése, hogy őrségén oly hanyagnak bizonyult. Hejh, ahelyett, hogy a multon és jövőn töprengett, jobb lett volna a jelennel törődnie.

Szerencsére nem került emberéletbe ez a hanyagsága és sebesülése is csak őt érte, a vén katonát, a kit az ellenség ugy meglephetett, ám ez a seb - ha csak mérgezett hegyü nem volt a nyil - bizonyára nem lehet halálos, ugy remélték valamennyien.

Mihelyt a quivák csónakai eltüntek, Martial őrmestert Jean lefektette a Gallinetta gyékénysátrában s megvizsgálta sebét.

Csak hogy az ilyesmihez nem elegendő a rokoni szeretet; orvosi hozzáértés kell s az ifju persze azzal nem rendelkezett.

Ott volt azonban Paterne Germain a természettudós, a kinek a gyógyitó erejü növények révén az orvosi tudomány is tanulmányai körébe tartozott s a kinek a Moriche-on kézi gyógyszertára volt.

Paterne megvizsgálván a sebet, kijelentette, hogy a sebesültnek első segélyt nyujtson. Természetesen Helloch Jacques is vele tartott, hogy segédkezzék neki.

A Gallinettán tehát két utassal többen voltak most, mint eddigelé s e két utas őszinte megindultsággal nézte, látta, mily szeretetteljesen ápolja Jean a vén katonát.

Paterne megvizsgálván a sebet, kijelentette, hogy a nyil három centiméternyire hatolt az őrmester vállába, de oly ferdén, hogy az izomzatot s az ér- és idegrészeket meg sem sebesitette, hanem csak a bőrt és az alsó kötőszövetet sértette meg.

A mennyiben tehát a nyil nem volt mérgezett hegyü, valószinünek látszott, hogy a seb nem veszélyes.

Az Orinoco-menti indiánok azonban többnyire méregbe, a curare nevü folyadékba mártják nyilaikat, a mit a mavacare-növény nedvéből s pár csöpp kigyó-méregből kevernek. Ezt a fekete, csaknem enyvszerü folyadékot a bennszülöttek majdnem mind használják. Humboldt szerint az otomákok hajdanában a mutató ujjuk körmét mártották ily méregbe s egyetlen kézszoritással is megmérgezték az embert.

Ha Martial őrmestert ily curaréval mérgezett nyil sebezte meg, a hatásnak hamarosan mutatkoznia kellett.

Az ilyen sebesült először is elveszti hangját, aztán megbénulnak végtagjai, majd arca és mellkasa is, - és ebben az állapotban mind egészen az elkerülhetetlen halál pillanatáig tiszta, teljes marad az öntudata.

Most hát be kellett várni, nem jelentkeznek-e ily tünetek a legközelebbi órák folyamán.

Martial kénytelen-kelletlen köszönetet mondott Paterne urnak s csak ugy magában szidta ama szerencsétlen véletlent, a mely a szomszéd falca utasait hozzájok még közelebb hozta.

Aztán lethargikus álomba merült, a mi nem kevéssé aggasztotta környezetét.

- Még nem tudom, - felelt Paterne, - hiszen ez a seb egy-kettőre begyógyul, ha a nyil nem volt mérgezett hegyü... Ez éppen a kérdés... Eddig még semmi olyan tünet nem mutatkozik.

- Kedves Jeanom, - szólt közbe Helloch, - reméljük a legjobbakat! Martial őrmester fel fog épülni, még pedig hamarosan. Ha mérgezett lett volna a nyil, most már jelentkeznék a hatása.

- Én is azt hiszem, - mondta Paterne, - majd ha kötést változtatunk, megtudjuk, hányadán állunk. Remélem, hogy az ön nagybátyja, azaz Martial őrmester...

- A jó Isten óvja és tartsa őt meg! - sóhajtott föl az ifju és szeméből köny pergett alá.

- Ugy lesz, kedves Jean, - szólt Helloch vigasztalón, - Isten meg fogja tartani. Az ön ápolása és a mienk nem fog kárba veszni. Ismétlem, remélje a legjobbat.

Miguel, Felipe és Varinas urak mivel a három falca most is egymás közelében haladt - mindenről értesültek s őszintén kivánták az őrmesternek, hogy mielőbb meggyógyuljon.

A quivák ugyan rendszerint mérgezték nyilaikat, de nem mindig. Mivel a curare készitése specialisták dolga volt, ha ugyan szabad igy nevezni a savannák méregkeverőit, s mivel ezek a jeles férfiak néha nem voltak éppen megtalálhatók, megesett, hogy egyik-másik indián csapatnak végkép elfogyott a curaréja s nem mérgezhette nyilait.

A mennyiben Martial őrmester állapota hosszabb pihenőt kivánna és kényelmesebbet, mint a milyen a Gallinettán kinálkozott, elhatározták, hogy a Meta torkolatától körülbelül hatvan kilométernyire fekvő Atures falvában vesztegelnek majd mindaddig, mig a javulás be nem áll.

Ott amugy is legalább egy hetet kell majd tölteniök. Most ugyanis nem sokára máskép kell utazniok, mint utaztak eddig. Mihelyt a folyamnak ama több kilométernyi hosszuságban csupa örvénynyel kavargó részéhez érnek, a hol evező és vitorla helyett már csak kinos-keserves vontatással boldogulhat a legénység, az utasoknak partra kell szállniok s a podgyászt is a szárazföldön cipeltetniök Aturesig és ott türelmesen megvárniok, mig a bárkák megérkeznek.

Most még a szél is kedvező volt, a folyam vize is hajózható. A falcák könnyedén suhantak fölfelé.

A délelőtt folyamán Helloch és Paterne még három izben látogatták meg a sebesültet. Lélekzése rendes, álma nyugodt volt.

Délután egy órakor fölébredt Martial s a közelében üldögélő Jeant mosolyogva köszöntötte. Persze mihelyt a két franciát is meglátta, mindjárt savanyu arcot vágott.

- Én?... szólalt meg az őrmester kissé méltatlankodó hangon, mintha a kérdés a katonai önérzetében sértette volna meg, - én kedves Paterne ur semmiféle fájdalmat nem érzek. Karcolás az egész! Szót sem érdemel! Elvégre nem vagyok én valami kis leány, a kinek a gyönge bőre oly érzékeny... Holnap már egészen rendben lesz a dolog s akár vállamra is kaphatom önt... Most pedig fel akarok kelni...

- Csak hogy nem szabad még, őrmester uram, - mondta Helloch Jacques, - az orvos pihenést rendelt.

- Fogadj szót, kedves bácsikám, - kérte Jean is - majd holnap talán fölkelhetsz és megköszönheted az urak szives segitségét.

Paterne ur megujitotta a kötést s kijelentette, hogy mérgezésről szó sincs.

- S egy-két nap mulva már nem is fog emlékezni rá, - szólt mosolyogva Helloch.

Mikor aztán a két francia visszament a saját bárkájára, Martialból kitört az elkeseredés:

- Csak ez kellett még! Most már mindig a nyakunkon fog ülni ez a két... ez a két francia.

- Hja, kedves bácsikám, - szólt Jean csillapitó hangon, - persze jobb lett volna, ha nem sebesültél volna meg...

- Teringette! Az csakugyan egészen fölösleges volt!.. No hiszen szépen viseltem magamat!... Akár csak valami nyolc napos rekruta!... Dicső katona, a ki még csak őrködni se tud!

Estefelé Vivoral szigetéhez érkeztek. A sziget alsó csucsa közelében horgonyt vetettek, hogy ott töltsék az éjszakát.

Esetleges indián támadások ellen minden óvóintézkedést meg kellett tenniök. Valdez kijelölt néhány embert, a kik őrködni fognak. Martosz és Parchal ugyanugy intézkedtek. Azonkivül a fegyvereket is megvizsgálták s megtöltötték.

Az éjszaka csöndjét azonban semmi sem zavarta meg és Martial nyugodtan alhatott reggelig.

Reggel Paterne megujitván a kötést, nagy örömmel jelentette, hogy a seb pompásan gyógyul s az őrmester állapota teljesen veszélytelen.

Az idő derült maradt, a szél kedvező. A távolban mindkét part mentén sziklás hegyek kéklettek. Arra felé már a folyó medre is csupa szikla lesz és örvény.

Már itt Vivoral szigete közelében is, a mely sziget két meglehetősen szük ágra osztja a folyamot, zugó sodra volt a viznek s alacsony vizállás idején a bárkákról már itt partra kell szállitani minden terhet. Most azonban a viz eléggé magas volt s a bárkákat az espilla segitségével fölvontathatta a legénység a sziget felső csucsáig, a honnan megint kényelmesen vitorlázhattak tova.

Mire a nap a Cataniapo cerrón fölkelt, a három bárka már a sziget felső csucsán is tuljutott.

Egész délelőtt magas sziklapart mentén vitorláztak fölfelé s déltájban Puerto Real falva elé érkeztek. Ennek a kis kikötőnek, amelyhez csak néhány szalmafödelü viskó tartozik, bizony meglehetősen nagyralátó neve van.

Itt a bárkáknak ki kellett kötniök, mert az utasok és a podgyász innen kezdve már csak szárazföldön juthatnak a mintegy öt kilométernyire fekvő Atures falváig.

A puerto-reali bennszülöttek, a guaharibók nagy örömmel is lesték az alkalmat, hogy néhány piasztert kereshessenek. Utasaink csakhamar megegyeztek velök és megkezdődött a podgyászcipelés.

A guaharibók hátukra kapták a terhet s elindultak. Utasaink elbucsuzván a kormányosoktól és a legénységtől, akiknek most már keserves munkájok lesz a bárkák vontatásával, szintén utra keltek a málhacipelők nyomába Atures felé.

A folyam medre itt szakadékszerü mélységbe szükül s az óriási viztömeg mindenfelé kiálló sziklacsoportokon és sziklalépcsőkön zuhog tajtékzón alá; valóságos zuhatagok mindenfelé.

Istenkisértés itt még az üres bárkák utja is. A kormányosok és a legénység rendkivüli ügyességére vall, hogy e zuhogó, tomboló vizen mégis csak fel tudják vontatni bárkáikat.

A guaharibo-indiánok, akik a podgyász elszállitását vállalták, aránylag eléggé olcsó teherhordozók. Megelégszenek fizetségül némi kelmével, vászonnal, szivarral s pálinkával is, de a pénzt is elfogadják. Rendszerint az utasokkal együtt indulnak, mert bár a jámborabb fajta indián-törzsek közé tartoznak, még sem volna ajánlatos a becsületességüket próbára tenni s a podgyászt velök előre küldeni Aturesig.

Atures Puerto-Realtól csak öt kilométernyire van s ez az ut még a temérdek podgyászszal is csak néhány óra; de most Martial őrmester állapota nehezitette a helyzetet. Utasaink legalább azt hitték.

De az őrmester megtudván, hogy őt szállitani akarják, hetykén kihuzta magát s ismételten kijelentette, hogy hiszen nem valami nyápic leányka ő és ha a vállán kötést visel is, azért attól még egészen jól rakosgathatja egyik lábát a másik elé. Sebe nem is fájt már és midőn Helloch ur udvariasan fölkérte, hogy támaszkodnék reá, a vén katona büszkén jelentette ki:

- Köszönöm, nem szorulok segitségre, lépést tartok majd az urakkal akármily uton is.

Jean kérlelőn pillantott Hellochra s az megértette, hogy legokosabb az őrmestert magára hagynia.

Sietésre nem volt okuk, bár Martial nagy-hetykén egyre gyorsabb menetelést inditványozott.

Valamennyien reggeliztek volt már s ebédelni, ugy gondolták, ráérnek majd, ha Aturesbe érkeznek.

Az ut, azaz inkább csak ösvény, folyton a part mentén vezetett; helyenkint oly keskeny volt, hogy a málhaszállitók és az utasok csak hosszu libasorban haladhattak rajta.

Legelől mentek a guaharibók, nyomukba Miguel ur a két társával, aztán Helloch, Kermor Jean és Martial őrmester. Paterne Germain utolsónak maradt s egy-egy növény miatt néha el is maradozott.

A hol az ut eléggé kiszélesedett, kettesével, hármasával is haladhattak utasaink s ilyenkor Jean a Helloch Jacques és Martial őrmester társaságában gyalogolt.

Jean és Helloch nagyon jó barátok voltak már s senki sem nézhette rossz szemmel ezt a barátkozást, ha csak oly zsémbes, vén ember nem, amilyen Martial őrmester volt néha.

Miguel ur vadászni is szeretett volna, de a végett igen nagy meredek magaslatokat kellett volna megkusznia.

Az egyik szakadéknál Miguel ur hirtelen lekapta válláról fegyverét, szinte célzás nélkül lőtt és a következő pillanatban egy bögönc-majom pottyant le a szakadék peremére.

- Üdv! üdv! Miguel ur! - kiáltott Helloch Jacques, - remek lövés volt! Fogadja őszinte bámulatomat!

- Köszönöm, - felelt Miguel ur, miközben az egyik guaharibo már elibök is tette az elejtett majmot, - valóban szép példányt sikerült most csak ugy kapóra lőnöm; azelőtt pedig hányszor lestem órákhosszat efféle fickókra, mennyi golyót is elpazaroltam már és soha egyetlen egyet sem sikerült leteritenem. No, de ennek a bőrét hazavisszük ám, kitömetem a Természettudományi Muzeum számára is ott fog büszkélkedni ezzel a fölirással: «Lőtte Miguel ur, a ciudad-bolivari földrajzi társaság tagja...»

- Szegény állat! - sajnálkozott Jean a kiteritett majmon, amelynek éppen a szivét furta keresztül a golyó.

- Szegény... de nagyon izletes pecsenye lesz... legalább ugy mondják, - gunyolódott mosolyogva Paterne.

- Bizony izletes! - mondta Varinas, - és ma este Aturesben meggyőződhetik róla sajátszájulag; ez a majom lesz vacsoránk fénypontja.

- Nem is oly nagy a különbség! - folytatta a tréfálkozást Helloch, - nemde, őrmester ur?

- Hát hiszen mindkettő ért az arcfintorgatáshoz, - felelt az őrmester és mindjárt el is fintoritotta az arcát.

Szárnyas vad is volt errefelé elég: vadkacsa, vadgalamb, vizityuk. De hiábavaló lett volna rájok lőni, a mélységben zuhogó árba pottyantak volna ugyis.

Érdekes látvány volt errefelé az Orinoco... amint háborgó, tajtékzó vize Atures felől a szirtes akadályokon átzuhogott. A vizesések menydörgésszerü morajlása; a felporzó viznek fölöttük lebegő felhői; a torlaszokba verődő, majd ismét szerteszökkenő, a sziklákba bele-beleütődő s néha szilánkokká roppanó fatörzsek az árban; a széditő sziklapart, amely itt-ott még ki is könyököl a folyóra s bármely pillanatban beleszakadhatna, - mindez borzongással vegyes gyönyörüséggel tölti el a szemlélőt s a Gallinetta, a Moriche és a Maripare utasai élvezték is e gyönyörüséget, de egyben aggódva gondoltak bárkáik sorsára, amelyeknek ily borzalmasan szép vizeken kell Aturesig hánykódniok.

A kis társaság utját semmiféle baj nem zavarta meg. Délután kétóratájban Atures falvába érkeztek.

Ez a kis falu most is olyan volt, amilyennek Chaffanjon, aki ezelőtt öt évvel járt itt, könyvében leirja.

Ezek a közép-orinocomenti falvacskák egyáltalán nem fejlődnek s igy utasaink egészen San-Fernandóig egyetlen jelentékenyebb helységre sem akadhatnak.

Hét-nyolc kunyhó - ennyi az egész falu. Népessége pedig mintegy harminc indián, akik leginkább marhatenyésztéssel foglalkoznak.

A felsőbb vidékeken aztán már hiába keresnénk marhatenyésztést, az ottani ilanérók nem bibelődnek ilyesmivel.

Miguel ur és két társa szálltak elsőkül a partra, nyomukban Martial őrmester és Kermor Jean, végül pedig Helloch Jacques én Paterne Germain. A kis társaság azonnal láthatta, hogy itt szállásban nem igen válogathat.

De ha kényelem dolgában ez a falu mit sem is nyujthatott s utasaink bármennyire sajnálhatták is, hogy nem alhatnak bárkáikon, - egy megbecsülhetetlen előnye mégis volt Aturesnek: itt egyetlen moszkitó sem akadt.

Mért nem találhatók itt ezek az iszonyuan alkalmatlan rovarok, azt senki sem tudta, még Paterne Germain sem, a természettudós.

Martial őrmesternek nagy idő óta most először nem kellett kedves kisöccsét éjszakára a toldo-fátyollal betakarnia.

No, de kárpótlásul a szunyogok helyett annál több volt itt a nigua, vagyis homoki bolha, melyektől e vidék indián lakóinak ugyancsak volt mit szenvedniök.

A bennszülöttek mezitláb járnak s bizony a niguák csipése eléggé fájdalmas. Ezek a rovarok befurakodnak a bőr alá s erős daganatot okoznak. Ugy kell őket tüvel kipiszkálni s ez a mütét meglehetősen nehéz és kinos.

Mondanunk sem kell talán, hogy a vacsorának, a mit egy terebélyes fa tövében költötték el, fő fogása az a majom volt, a melyet Miguel ur lőtt és a mely most pompás pecsenyévé sülve került utasaink elé.

- Pompás! - mondta Miguel ur, - valóban kár, hogy európai asztalon nem ismerik.

- Bizony kár, - mondta Helloch Jacques, - küldhetnének néhány tucatot valamelyik párisi vendéglőnek!

- Hát hiszen mért is ne lenne ennek az állatnak a husa oly jó, mint a borju-, marha- és bárányhus, - jegyezte meg Paterne Germain, - az ilyen majom csupa jó illatu növénynyel táplálkozik.

- No majd elkövetkezik a második és a többi is, - szólt közbe Helloch, - ha már itt kell töltenünk pár napot ebben a nyomoruságos faluban, legjobb lesz majom-vadászattal szórakoznunk. Remélem, ön is velünk tart majd, kedves Jean.

- Nem tartom magamat eléggé jó vadásznak, - felelt a fiatal francia, - és nagybátyám sem engedné meg... különösen most, mikor ő nem kisérhetne el...

- Persze, hogy nem engedem meg, - sietett öccse válaszát megerősiteni Martial.

- De hát miért nem? - kérdezte Helloch, - hiszen az ilyen vadászat teljesen veszélytelen.

- Ezek az erdők itt, - mondta az őrmester, - azt hiszem, nem csak majmokat rejtegetnek s igy az efféle kirándulás bizony ezer veszedelmet jelent.

- No hiszen igaz, hogy ezekben az erdőkben egy-egy medve is találkozik, - jegyezte meg Felipe ur.

- Az is csak nagyon jámbor medve, - mondta Paterne Germain, - csak hangyászmedve, az pedig emberben sohasem tesz kárt, méz és hal az eledele.

- De a tigrisek... az oroszlánok... azok is mézen élnek? - heveskedett Martial őrmester, attól tartván, hogy tilalmát még tán visszavonatják vele.

- Ily ragadozók nem igen találhatók erre felé s különösen lakott helyek közelében nem, mig ellenben a majmok egészen a kunyhókig is elmerészkednek, - magyarázta Miguel ur.

- Nagyon egyszerüen is lehet ám majmot fogni, - szólalt meg most Varinas ur, - az Orinoco-menti telepek lakói nem igen fáradnak holmi majomvadászattal, még csak ki sem mozdulnak a kunyhóikból s mégis fognak majmot.

- Kemény héju tökbe akkora lyukat vágnak, a melyen keresztül a majom be tudja dugni az üres kezét, de nem birja kihuzni belőle, ha van a markában valami. Nos az ilyen kilyukasztott tököt szépen kivájják s a belsejébe gyümölcsöt dugnak, a mit a majom szeret. Ezt a majom fogót aztán jól megerősitve kikötik az erdő szélére. A majom nagy kiváncsian oda megy a tökhöz, látja benne, vagy szagolja a kedves gyümölcsét, a szük lyukon bedugja a kezét, megmarkolja a gyümölcsöt és mivel azt a világért sem eresztené el, nem bir szabadulni.

- Ugyan? Hát nem jut eszébe, hogy a gyümölcsöt eleressze? - Álmélkodott Martial.

- Bizony nagy bolondsága hogy ez a fürge állat olyan otromba fogóba szalad bele. De hát igy van ez.

Mindenesetre ki kellett most eszelni valamit, hogy a bárkák megérkezéseig hogyan teljék-muljék az idő. Jean elmondta, hogy Chaffanjonnak tizenegy napot kellett itt töltenie, mig falcája az aturesi örvényeken feljutott. Most azonban magasabb a vizállás és igy valószinü, hogy a három bárka rövidebb idő alatt fog megérkezni.

A három venezuelai és a két francia minden nap ki-kirándultak a környékre, de Jean és Martial őrmester egyszer sem kisérték el őket:

A vadász urak nagyobb fajta ragadozókat is szerettek volna lőni, de erre nem nyilt alkalom. Szarvast, vizidisznót, bizam-malacot jó sokat elejtettek s azoknak a husával bőségesen kiegészithették élelmikészletüket. Amit meg nem ettek, azt megszáritották, vagy indián szokás szerint megfüstölték.

Néha az urak jó messzire is elkalandoztak, igy például meglátogatták a Punta Cerro melletti barlangokat, kirándultak Cucuritale szigetére, a hol egykor szerencsétlen végü Crevaux doktor müködött, vagy a los muertos-i cerró-ra, a melynek barlangjaiba a piaroa-indiánok temetkeznek.

Miguel ur és társai még arra is rászánták magukat, hogy fölkeressék a körülbelül tizenkét kilométernyire délkelet felé fekvő Cerro Pintadót. Mintegy kétszázötven méter magasságu porfir szikla ez, a melynek közepetáját az indiánok valamikor rejtelmes értelmü rajzzal diszitették; bizonyára nagy fáradsággal egy skolopeudron (ezerlábu féreg) egy emberi alak, egy nagy madár s egy csaknem háromszáz méter hosszuságu kigyó rajzát vésvén bele.

Paterne Germain bizonyára jobban örült volna, ha ily ábrák helyett inkább néhány még ismeretlen növényre bukkanhatott volna e vidéken, - de bizony ott csak egészen közönséges növényzetet talált.

Ily nagy kirándulásokról az urak természetesen nagyon fáradtan érkeztek tanyájukra.

Az étkezés ideje közös asztalhoz gyüjtötte az egész társaságot s ilyenkor mindenki elmondta élményeit, tapasztalatait.

Jeant különösen Helloch Jacques vadászkalandjai érdekelték s a francia kutató mindent elkövetett, hogy fiatal utitársát fölviditsa és gondolatait a jövő bizonytalanságairól másfelé terelje.

Esténkint Jean a Chaffanjon könyvéből olvasott föl részleteket; olyanokat, a melyek Atures környékére vonatkoznak. Miguel ur és társai ámulva hallgatták e megbizható, pontos és minden apróságra kiterjedő megfigyeléseket, a melyekkel a francia kutató az Orinoco vidékeiről, a különféle indiántörzsek erkölcseiről, szokásairól és az ilanérok életviszonyairól számot ad.

Ha Jeannak csakugyan egészen az Orinoco forrásvidékéig kell hatolnia, ez a könyv kétségtelenül nagy szolgálatot tehet neki.

Szeptember 9-én déltájban Paterne Germain, a ki az Orinoco partján növényeket keresgélt, nagy lelkendezve szaladt föl a partról társaihoz.

A kis társaság, mivel aznap pihenni szándékoztak, együtt volt a falu legnagyobb kunyhója előtt.

Helloch Jacques meghallván barátja kiáltását, azonnal a part irányába rohant. A többiek utána. Hiszen Paternének bizonyára valami baja eshetett, valami fenevad törhetett rá, vagy a quiva-indiánok egy csapata támadta meg.

Csakhamar megpillanthatták a kiáltozó tudóst, a ki növényes dobozát a hátára csapva s kezével nagyban integetve egyedül jött a falu felé.

Valamennyien leszaladtak a partra s csakhamar megpillanthatták ők is bárkáikat, a melyeket a legénység az eszpillák segitségével vontatott fölfelé.

Nemsokára annyira fogyott a távolság, hogy szóba állhattak a kormányosokkal, a kik a bárkák farán állva irányitották alkalmatosságaikat.

- Bajunk nem esett, - válaszolt Valdez, - de nem is mulattunk valami nagyon jól.

A bárkák most már gyorsan közeledtek s a társaság eléjük sietvén, nem sokára közvetlen közelből üdvözölhette a megérkezetteket.

- Hát hiszen meglepő gyorsan tették meg azt a borzalmas utat! - mondta Helloch a Moriche kormányosának.

- Hét nap alatt, uram; - felelt az büszkén, - s bizony nem mindig sikerül igy a dolog!

Parchalnak igaza volt. Ezeket a derék banivákat méltán megdicsérhették utasaink, nagy ügyességük és buzgólkodásuk valóban megérdemelte, hogy néhány piaszternyi külön borravaló üsse markukat.

Másnap, mihelyt a nap első sugarai fölcsillantak, a három bárka utra kelt megint.

Előző délután persze az összes podgyászt vissza cipelték a bárkákra s a legénység kipihente fáradalmait.

Atures és San-Fernandó között utasaink természetesen már aligha remélhettek oly kedvező körülményeket, a milyenek között idáig jutottak. A szél, a mely lankadóban volt, semmiesetre sem röpitheti a bárkákat valami gyorsan fölfelé, még jó lesz, ha megakadályozza vissza siklásukat.

Mivel a szél még mindig északról fujt, a vitorlákat nem vonatták be a kormányosok, de valószinü volt, hogy nemsokára rákerül a sor az eszpillákra és a palankákra.

A három falca, a mig csak a folyam medre megengedte, egy vonalban haladt egymás mellett.

A Moriche csaknem oda simult a Gallinettához, ugy, hogy Jeannal - Martial őrmester nem csekély boszuságára - a két francia kényelmesen beszélgethetett.

A délelőtt folyamán mindössze öt kilométernyi utat tettek meg. A folyam árjából ugyanis mindenféle sziklák meredtek elő, a melyek között vad háborgással tört át a viz s bizony a legénységnek derekasan kellett eveznie, hogy elkerülhessék a veszedelmeket.

Mikor a kis hajóhad a Cerro Pintado elé ért, kissé szabadabbá vált a vizipálya s a folyam jobb oldalán, a hol a viz sodra gyöngébb volt, a bárkák megint gyorsabban vitorlázhattak fölfelé.

Csakhamar elmaradt a Cerro Pintado is, a melyet Miguel ur és társai nem régiben meglátogatták volt s a melynek különös alaku sziklatömege az egész környéken oly büszkén uralkodott.

Mennél alább szállott a nap, annál inkább fordult északkeletnek a szél s délután öt óra tájban egészen el is ült.

A bárkák most a garcitai örvény közelébe értek. Valdez tanácsára utasaink elhatározták, hogy ezen a veszélyes helyen csak másnap reggel kelnek át s most horgonyt vetnek.

Mai utjuk mindössze tizenöt kilométernyi volt. Másnap reggel friss erővel indultak el.

A garcitai örvényen minden különösebb nehézség nélkül jutottak át. Podgyászukat sem kellett a partra felcipelniök, az esős időszakban e helyütt megrakott bárkák is közlekedhetnek. Szeptember közepén tul persze, a mikor már a szárazság ideje következik, bajosabb lett volna az átkelés.

Esőből eddig is bőven kijutott utasainknak s bizonyára bőven lesz még benne részük, mig San-Fernandóba érkeznek.

Ma is csakugy szakadt a zápor s az utasoknak fedél alá kellett huzódniok. Kárpótlásul azonban ujra föléledt s fujt, még pedig kedvező irányban, a szél.

Estefelé a bárkák a folyam nyugat felé kanyarodó részén, Rabo Peladó szigete közelében jó, védett helyen horgonyt vetettek.

Hat és hét óra között a társaság vadásztagjai végigkutatták a sziget bozótos partját s néhány gabióta-madarat lőttek, féltucat galambnagyságu viziszárnyast, a melyeknek jó izü husából pompás vacsora készült.

Visszajövet Helloch egy fiatal kaimánt is leteritett. Az indiánok ezt az állatot, a melynek az ő nyelvükön bába a neve, pompás falatnak vallják s szankocsó nevü eledelt készitenek belőle.

Csak Paterne evett belőle, mert neki, mint természettudósnak - ugymond - nem illik válogatósnak lennie s elvégre a tudomány szempontjából is meg kell ismernie az ilyen eledelt.

- Hát bizony az első falat nem valami jó, - felelt Paterne, - hanem a második...

Másnap: indulás Rabo Pelado szigete mellől és folytatása az utnak délnyugat felé - a quahibók sodrójáig. Az eső folyton szakad. Ki-kimaradozó szél észak-kelet felől. A vitorlák hol csapzottan lógnak alá az árbócon, hol hirtelen léggömb módjára felfuvódnak.

Este Guayabo szigeténél kötöttek ki, miután mindössze tizenkét kilométernyi utat tettek aznap, mivel a szél az erős áramlás ellenében gyöngének bizonyult.

Másnap nagy megerőltetéssel elvergődtek a quahibók zuhatagáig s a Carestia torkolatánál vetettek horgonyt, egy hosszukás sziget közelében.

Megvacsorálván - e vacsorájukat néhány hucco nevü vizimadár tette változatossá - korán lefeküdtek s nyugodt éjszakájuk volt.

Innen kezdve az Orinoco csupa kanyarulat, eléggé széles ugyan, de sok sziget van benne. Egy helyütt pedig egész szélességében zuhatag. Hatalmas viztömege ott tajtékzón omlik alá. A vadregényes vidék köröskörül oly szép látvány, a melyhez fogható nincs is több a Közép-Orinoco mentén.

A bárkákról itt sem kellett kirakni a podgyászt s a legénységnek még könnyebben sikerült a vontatás, mint Garcitánál.

Délután három óra felé a balparton haladván, Carestia falvához érkeztek, a hol az utasoknak megint partra kellett szállniok és a podgyászt is kicipeltetniök, hogy a bárkák a maipuresi zuhatagon átkelhessenek.

Ugyanugy jártak el, mint Puerto Realban. A málhát indiánokkal vitették maguk előtt Maipuresig, a hol öt óra tájban bevonultak.

Maipures különben Carestiától csak tiz kilométernyire van s a partmenti ösvény eléggé jónak bizonyult.

A Mariparet, a Gallinettát és a Moriche-ot, a melynek a vizén három-négy napig is elvergődhetnek, mig idáig jutnak, utasainknak tehát megint szép türelmesen kell majd megvárniok.

A maipuresi kapaszkodó ugyan nem oly hosszu, mint az aturesi, de több és komolyabb nehézséggel akadékoskodik.

A viznek szintkülönbsége itt ugyanis sokkal nagyobb: kilométerenkint két méternyire rug, vagyis Maipuresnél az Orinoco szintje a tiz kilométernyire fekvő Carestia melletti szintjénél husz méterrel magasabb. Jókora kapaszkodó, de a derék kormányosok és az ügyes legénység bizonyára ki tesz majd magáért, hogy minél rövidebb idő alatt megtegye ezt az utat is.

A maipures-indiánok, a kiktől e falu a nevét kapta, hires régi törzsből valók, a mely most már nem valami népes és vérkereszteződés révén már meglehetősen elvesztette ősi jellegét.

A kis falu, a mely az Orinoco meredek gránit partja mellett fekszik, mindössze tiz-tizenkét kunyhóból állott.

Itt kellett tehát utasainknak néhány napra megszállniok. A helyzet hasonló volt az aturesihez.

Vigasztalásukul szolgálhatott, hogy San-Fernandóig aztán már nem kell bárkáiktól igy megválniok. Odáig már az Orinoco medre szabadon hajózható, nem meredeznek belőle sziklák, nem tördelik meg folyását zuhatagok.

Mindenesetre bele kellett törődniök a helyzetükbe s türelmesen várniok, a mi persze Martial őrmesternek, a ki szinte lázas vágyakozással gondolt ama napra, a melyen San-Fernandóban megszabadulhat venezuelai és francia utitársaitól, sehogy sem volt inyére.

Maipures környéke bizony nem volt olyan, hogy utasaink, ugy, mint a Cerro Pintado vidékén, élvezetes kirándulásokkal tölthették volna el a várakozás idejét. Miguel ur és társai - mindazonáltal el-elkalandoztak ide-oda, hogy egy-egy pecsenyének való vadat, madarat lőjjenek s Paterne Germain is elbarangolt remélve, hogy mégis csak talál majd valami érdekes növényt. Jean a nagybátyja kiséretében néha elkisérte a tudóst. A fiatal francia nagy érdeklődést tanusitott honfitársainak tudománya iránt. A vadászok pedig az élelmi készlet gyarapitására törekedtek.

Hasznos, sőt szükséges is volt ez, mert a La Urbánában beszerzett készlet, valamint az utközben gyüjtött élelem már elfogyóban volt s San-Fernandóig még hátha oly helyen is kell majd vesztegelniök, a hol élelem szerzésre nem nyilik alkalom.

Maipurestől San-Fernandóig még körülbelül százharminc, száznegyven kilométernyi utjuk volt.

Szeptember 18-án délután végre megérkeztek a falcák. A folyam bal partján vonultak föl, a mely tulajdonképen már Columbiához tartozik, egyelőre ugyan még csak mint semleges terület, 1911-től kezdve azonban már ténylegesen.

Valdez és társai tehát ugyancsak kitettek magukért, mert a bárkákat öt nap alatt vontatták föl a zuhatagos folyam részeken.

A bárkák itt sem pihentek soká. A málhát még a délután folyamán fölrakták rájuk s másnap korán reggel a társaság megint utra kelhetett.

Kellemetlen esős nap volt s a bárkák egyelőre még mindig nagyon sok kiálló szikla és szigetecske között csak lassan haladhattak előre.

A szél nyugat-felől fujt, de még a legerősebb északi szél sem ért volna sokat, mert a bárkáknak folytonosan irányt kellett változtatniok, hogy kikerülhessék a szirtes helyeket.

A Sipopo torkolatán tul még egy kisebb fajta zuhatagon kellett átkelniök. Ezen azonban málha kirakás nélkül könnyen jutottak át.

Aznap csak a Vichada folyóig birtak felhatolni s ott éjszakára horgonyt vetettek.

Az Orinoco két partja itt feltünően különböző. Kelet felé hullámos a talaj, szabályos bancó-k, kisebbszerü halmok lepik el egyenletes elmélkedéssel csatlakozva a távoli hegylánchoz, a melynek ormai a lemenő nap fényében ragyogtak.

Nyugaton ellenben végeláthatatlan sikság terül el, a melyet a Vichada sötétes árja szel át. Az Orinocoba ez a Columbiában eredő jelentékeny folyó hatalmas viztömegeket önt.

Helloch Jacques azt gondolta, hogy a három venezuelai tudós majd ezen a folyón is hajba kap, hiszen a hogy az Atabapo, vagy a Guaviare, elvégre ez is lehetne eredő ága az Orinoconak. A tudósok azonban békésen viselkedtek. Felipe és Varinas urak, a két ellenfél, most már mindközelebb érezvén magukat az ő folyóikhoz, minden vitatkozó kedvüket arra az időre tartogatták, a mikor majd az Atabapo és a Guaviare folyókat saját szemükkel látva a helyszinén mérhetik össze érveiket.

Néhány órán át a vitorlák is használhatók voltak s a bárkák eléggé rövid idő alatt értek a balparton fekvő Matavéni falvához, a melynek közelében ugyanily nevü folyócska fut.

Tiz, tizenkét indián-kunyhóból áll ez a kis helység, quahibó-indiánok lakják.

Ha utasaink a Matavéni folyóra tértek volna át, annak a partvidékén még néhány és ennél nagyobb indián-falut is találhattak volna, a melyeknek lakói szintén eme jámbor, szorgalmas és értelmes indián-fajtához tartoznak és a san-fernandoi kereskedőknek főként manioc-árut szállitanak.

Helloch Jacques és Paterne Germain, ha csak maguk lettek volna, bizonyára nagy időt szenteltek volna a Matavéni-völgy bebarangolására, épp ugy, mint La Urbána környékét is bebarangolták. Igaz, hogy pórul is jártak akkor.

Helloch és Paterne a Moriche-on, a mely szorosan a Gallinetta mellett horgonyzott Matavéni előtt, épp arról beszélgettek.

- Bizony, kedves Jacques, ugy áll a dolog, - kezdte Paterne, - hogy minket a minister az Orinoco-vidék tudományos felkutatására küldött s ha nem csalódom...

- Ugyan mire akarsz kilyukadni? - kérdezte Helloch elámulva a bevezető beszéden.

- Ha nem csalódom, - folytatta Paterne, - e megbizás értelmében nem csupán magát az Orinocot kellene tanulmányoznunk...

- Nos, mi pedig, ugy látom, teljesen elhanyagoljuk e büszke folyam mellékfolyóit legalább La Urbánától kezdve...

- Bizony azt hiszem, kedves barátom; avagy megnéztük-e a Suapure, a Pararuma, és a Paraguaza folyók völgyeit?

- Hát a balparton, a Meta vizén föleveztünk-e? A Metán, a mely Venezuela egyik legjelentékenyebb vizére.

- Hát bizony elhaladtunk a Meta torkolata előtt a nélkül, hogy különösebb figyelmünkre méltattuk volna.

- Persze, hogy tréfára veszem aggodalmaskodásodat, kedves Germain, hiszen elvégre tudhatnád, hogy a mit fölfelé menet elmulasztunk, azt visszajövet még mindig ráérünk megcselekedni. Azok a mellékfolyók, azt hiszem, addig nem fognak eltünni a föld szinéről, a forróság sem fogja őket egészen kiszáritani; bizonyosra veszem, hogy valamennyit a helyén találjuk, a mikor majd a büszke főfolyamon visszafelé jövünk.

- Nos, ha majd előtte állunk, egyszerüen ezt mondjuk majd neki: kegyelmes ur, ha egyedül lettünk volna, vizsgálódásainkat mindenesetre fölfelé való utunkban ejtettük volna meg; de hát társaságban voltunk, - még pedig jó társaságban - s kivánatosnak látszott ezzel a társasággal egészen San-Fernandoig utaznunk...

- A hol is, ugy sejtem, megint elvesztegelünk majd valamelyes ideig, - vágott közbe Paterne Germaine.

- Mindenesetre, legalább is addig, mig az Atabapo és a Guaviare ügye el nem dől, - felelt mosolyogva Helloch Jacques, - ámbár előre tudom, hogy csak Miguel urnak lehet igaza. Egyébként akkor, ott pompás előnyünkül szolgál, hogy ama két folyóvölgyet oly kiváló tudósok társaságában tanulmányozhatjuk. Beláthatod, hogy tanulmányutunk e réven csak nyer jelentőségében s a minister nem fogja elmulasztani, hogy ezért még külön is ne nyilvánitsa köszönetét...

A véletlen ugy akarta, hogy a két jó barát eme beszélgetését Jeannak is hallania kelljen, a ki épp akkor egyedül üldögélt a Gallinetta kosártetője alatt s mivel a beszélgetés oly tárgyról folyt, a mely egyáltalán nem titkos jellegü, nem tartotta illetlenségnek a végighallgatását.

S tagadhatatlan, hogy ama rokonszenvnél fogva, melyet Helloch iránta oly sok mindenféle előzékenységgel s szolgálatkészséggel tanusitott s ő viszont már csak hálából is Helloch iránt érzett, nagy érdeklődéssel is hallgatta a két honfitárs beszélgetését. Jól esett hallania, hogy Helloch a társaság kedveért módositotta eredeti utitervét s San-Fernandoig holmi mellékfolyók tanulmányozása végett nem szakad el tőlük. Jean, bár nem csak Martial őrmester kivánságára, de saját természetének kissé félénk, tartózkodó voltánál fogva is csak igen kevéssé barátkozott össze Helloch-hal, most, mikor arra gondolt, hogy San-Fernandóban szétválnak majd utjaik, mégis nagyon elszomorodott. Elgondolta, mennyivel bátrabban s nagyobb bizalommal törhetne kitüzött célja felé, ha Helloch kisérné.

- Aztán meg, kedves Germain, ne feledd, hogy az a fiatal honfitársunk is itt van ám, a kit a véletlen az utunkba hozott és a kinek a sorsa iránt én igazán nagyon érdeklődöm. Te talán nem rokonszenvezel vele?

- Minél többet gondolkodom felőle, hogy gyermeki érzelmeinek engedve, a melyek erre az utra ösztökélték, helyesen cselekedett-e, annál nagyobb az aggodalmam, hogy előbb-utóbb akkora nehézségeknek és veszedelmeknek fog neki menni, a melyeket lehetetlen lesz legyőznie. Ha San-Fernandóban olyan értesüléseket szerez majd, a melyek az Orinoco felső vidékeire, sőt talán a Rio Negro vidékeire utalják, bizonyos, hogy még oda is elmerészkedik. Bizonyos, hogy mihelyt azt mondhatja magának: ott van az édes apám, - mitől sem retten vissza s oda megy. Óh nagyon férfias lélek lakozik e gyermekben. Figyeld meg csak, hallgasd beszédét s be kell majd látnod, hogy gyermeki szeretete s kötelességérzete már valóságos hősiességgé fokozódott. Nem gondolod, Germain?

- Teljesen egyetértek veled, Jacques, a fiatal Kermort illetőleg és igazat adok neked, ha aggódol...

- S lásd, kije van, a ki tanácscsal segitse, a ki megoltalmazza? - folytatta Helloch. - Igaz, hogy kiséri az a vén kiszolgált katona, a ki bizonyára az életét is szivesen föláldozná érette, de hát olyan kisérő-e az, a milyenre neki van szüksége?... Nem, Germain. S tudod-e, minek örülnék legjobban? Nos hát őszintén szólva, annak, ha az a szegény fiu San-Fernandóban semmiféle értesülést sem szerezhetne apja felől...

Láthatta volna csak Helloch Jacques e pillanatban Jeant, mint rezzent az föl ültéből, fejét mint vetette föl, szeme mint gyult lángra s aztán mint roskadt vissza a szegény fiu ama gondolat sulya alatt, hogy talán mégis célt tévesztett s hogy ugy kell majd eredménytelenül hazatérnie.

Ez azonban csak pillanatnyi gyöngeség volt. Bátorsága nyomban visszatért, a mikor hallotta Jacques ujabb szavait:

- Nem! Mégsem! Ily kegyetlen sors ne érje a szegényt! Reméljük inkább, hogy célhoz ér. Annyi bizonyos, hogy Kermor ezredes tizenhárom évvel ezelőtt ott járt San-Fernandóban, nos lehetetlen, hogy a fiatal ember ott egyet-mást meg ne tudjon apja felől, a mi majd nyomra vezeti. Hidd meg, nagyon, de nagyon szivesen kisérném utjain.

- Értelek Jacques. Annak a fiunak csakugyan olyan kisérő kellene, a milyen kisérője te lehetnél neki. Az a vén medve őrmester, a ki különben épp oly kevéssé a nagybátyja, mint a hogy én a nagynénije nem vagyok, valóban nem igen illik hozzá. De hát be kell látnod, hogy a mi utunknak mégis csak el kell térnie az övékétől, gondolj az Orinoco mellékfolyóira is...

- Ej, hiszen az Orinoconak elvégre San-Fernandón tul is vannak mellékfolyói, - jegyezte meg Helloch.

- Igaz, még pedig nem is holmi jelentéktelen folyók; ott van a Cunucunuma, a Cassiquiare, a Mavaca... csakhogy akkor egészen az Orinoco-forrásokig kellene elmennünk...

- Hát aztán?! Legalább annál több és érdekesebb tapasztalatunkról számolhatnánk be a ministernek, a mit, azt hiszem, nem venne rossz néven.

- A minister... a minister, Jacques! Ugy ráncigálod ezt az urat, a hogy éppen kedved tartja. De hátha Kermor Jean nem is az Orinoco vidékén keresi majd édes apját? Hátha Columbiába kell mennie, vagy a Rio Negro völgyébe, sőt az Amazon-folyam vidékeire? Mi lesz akkor?

Helloch erre a kérdésre nem felelt. Mit is felelhetett volna. Az Orinoco forrás vidékének fölkeresése még csak hagyján; megbizatásának körébe ez még csak beleilleszthető, de a venezuelai medencét elhagynia és Columbiába, vagy Braziliába csapnia át: nagy önkényesség lenne már.

A szomszéd bárkában Jean végighallgatta mindezt. Megtudta, hogy honfitársai őszinte részvétet éreznek iránta, de megtudta azt is, hogy sem Helloch, sem Paterne nem tekintik Martial rokonának őt. Vajjon miből meritették kétségüket s mit mond majd az ő öreg barátja, ha erről értesül?!

S a nélkül, hogy a jövő eshetőségeit latolgatná s számba venné, hogy Helloch Jacques áldozatkészsége támogatja-e, segiti-e majd, buzgón adott hálát az égnek, hogy e derék nemeslelkü honfitársával megismerkedhetett.

Midőn az utasok másnap, szeptember 21-én reggel a matavéni-i kis kikötőt elhagyták, már csak negyedfél napi utjuk volt San-Fernandóig. Ha tehát valami különös akadály nem tartóztatja fel őket, még kedvezőtlen idő esetén is, nemsokára célhoz kell érniök.

Rendes körülmények közt folytatták utjukat, a mig a szél kedvező volt, vitorla segitségével, majd a partmenti csöndes vizen a palankákkal és a garapatókkal s a hol a viz sodra tulerős volt, az espilla segitségével haladtak előre.

A meleg még mindig igen nagy volt. Lomha felhők usztak az égen s olykor megeredt a zápor. Majd megint izzó napsütés következett s utasainknak a kosárháritók árnyékába kellett menekülniök. A szél nagyon lanyha volt s a rekkenő hőséget nem birta enyhiteni.

Számos rió szakadt a balparton az Orinocoba, ismeretlen folyók, a melyeknek medre a szárazság időszakában egészen ki szokott száradni. Paterne Germain ügyet sem vetett rájok s ezek valóban nem is érdekelhették a geográfusokat.

Időnkint néhány csónak tünt föl a jobb part mentén; piarao-indiánok ültek bennök, a kik errefelé az Orinoco jobb oldalai vidékeit lakják.

Az indiánok barátságosan közeledtek a bárkákhoz s a vontatás nehéz munkájában segitőkül ajánlkoztak.

Segédkezésüket a kormányosok szivesen fogadták. Ezek az indiánusok is ügyes hajósok s pompásan értenek az örvényes vizek megjárásához. Jutalmul megelégedtek üveggyöngygyel, szövettel, szivarral.

Féltucat curiare kiséretében a bárkák szerencsésen elértek a jobb parti Augusztius falváig.

Chaffanjon nem emliti ezt a falut, az ő utazásának idejében annak még hire sem volt.

A piarao-indiánok tulajdonképen kóbor népség, nem telepszik meg, csónakon és gyalog ide-oda kószál és legföljebb csak rövid időre épit sátorszerü kunyhókat, a melyek aztán csakhamar lakatlanul pusztulnak el.

Augusztius falva azonban, bár csak nem régiben épült, mégis ugy látszott, mintha maradandónak igérkeznék. Fekvése az Orinoco egyik hajlásánál igen kedvező volt. Előtte a parton és mögötte a halmosodó vidéken óriási fák zöldeltek. Balra nagy kaucsukfa-erdő terült el, a melyből a gomerók temérdek és igen értékes kaucsuk-gyantát nyernek.

A falu mintegy negyven szalmaviskóból állt, lakóinak száma kétszáz is lehetett.

Utasaink kikötvén, azt gondolhatták volna, hogy Augusztinóban sem asszonyok, sem gyermekek nincsenek.

Az indián nők és gyermekek ugyanis a mint meglátták, hogy idegenek közelednek, valamennyien a közeli erdőbe menekültek.

Megjelent azonban egy hatalmas termetü piarao-indián, körülbelül negyvenéves, erőteljes, széles vállu férfiu, a kinek testét a szokásos guayuco födte, hosszu haja a válláig lógott, homloka fölött ellenben már gyermekkora óta mindig le szokta pörzsölni fürtjeit, térde és könyöke táján karikákat viselt. Ez a férfiu tiz indiánnal nagy méltóságosan elébe jött az utasoknak.

Miguel ur, a ki a kis társaság élén haladt, tiszteletteljesen köszöntötte, mire az indián főnök, a ki a venezuelaiak nyelvén egészen jól beszélt, igy üdvözölte a jövevényeket:

- Szivesen látott vendégeink vagytok, ugy te, mint társaid! - szólt és kezét nyujtotta Miguelnek.

- Csak néhány óráig maradunk, - felelt Miguel ur, - holnap már hajnalban tovautazunk.

- Addig hát, - mondta a piaraók feje, - szálljatok meg kunyhóinkban s pihenjétek ki fáradtságtokat.

- Köszönjük szivességteket, - felelt Miguel ur, - Téged, jó ember, meglátogatunk hajlékodban, de az éjszakát majd csak falcáinkban töltjük.

- Te ugy-e bár főembere vagy ennek a csinos községnek? - kérdezte Miguel ur feljebb haladva a meredek parton.

- Az vagyok. A község pedig csak most kezd majd fejlődni, ha ugyan számithat a san-fernandói kormányzó támogatására. Azt hiszem - hogy a köztársaság elnökének nem lehet ellenére, ha az Orinoco partján egygyel több faluja lesz.

- Beszélünk majd vele érdeketekben, - mondta Miguel ur, - s megmondjuk neki, hogy Augusztino falvának feje...

- Caribal, - mutatkozott be az indián, még pedig oly büszkén mintha legalább is valami nagy város megalapitójának, vagy Bolivar Simonnak a nevét mondaná.

- Hogy tehát Caribal kapitány megérdemli a támogatást. Caribal kapitány számithat rá, hogy ugy San-Fernandóban a kormányzó előtt, mint Caracasban az elnök előtt igaz szószólói leszünk.

Szerencsésebb módot kivánni sem lehetett a piaraók jóindulatának megnyerésére.

Miguel ur és társasága most már az indiánusok nyomában szépen bevonultak a faluba.

- Az ön vezetője, hires honfitársunk könyve - kedves Jean, - mondta Helloch, - bizonyára elmond egyet-mást a piaraókról s ön bizonyára többet tud róluk, mint mi többiek.

- Chaffanjon azt irja, - felelt Jean, - hogy ezek az indiánok szelid természetü és minden háboruskodástól irtózó teremtések. Leginkább az Orinoco-vidék távolabbeső erdőiben élnek. Hogy ez a néhány család itt a folyam közelében falut alapitott, ugy látszik valami kivételes eset.

- És nagyon örvendetes eset. Ugy látszik, kapitányuk eléggé okos ember. A venezuelai kormánynak csakugyan minden erejéből támogatnia kellene az ilyen telepeseket s ha még néhány hittéritő is jönne Augusztinóba, valószinü, hogy ezek a piaraók is csakhamar a civilizált indiánok sorába emelkednének.

- Igaza van, Helloch ur, - felelt Jean, - egy-egy hittéritő nagy sikert érhetne el itt. Micsoda bátor, önfeláldozó emberek is azok a hittéritők! Mindig csodálva tiszteltem ezt az apostoli hivatást. Mekkora hős egy-egy ily hittéritő! Gondtalan életről, családi örömökről, mindenféle kellemességről, a miben pedig része lehetne, lemondva még életét is kész föláldozni nagy hivatásának... Micsoda lelkesedéssel olvastam mindig például a santa-juanai Esperante atya sikereiről, az ő áldásos müködése hány hittéritőt serkenthet hasonló buzgalomra.

Jean gondolkodásának nemessége és lelkessége mindig ámulatba ejtette Helloch Jacques-ot. Az ifju szellemének fejlettsége, ugy látszik, jóval meghaladta korát.

- Kedves Jean, - szólt Helloch Jacques, - ezek mind oly dolgok, a mikre ily fiatalon vajmi ritka ember gondol...

- Oh, hiszen én már nem is vagyok oly nagyon fiatal, - felelt Jean kissé elpirulva.

- Már nem oly fiatal... Már tul van a tizenhatodik évén is, nemde?! - gunyolódott Helloch.

- Két hónap és kilenc nap hijján tizenhét éves vagy öcsém, - vágott most közbe Martial őrmester, - és valóban nem értem, mért akarod ugy öregbiteni magadat?!

- Bocsánat, bocsánat, kedves bácsikám, - szólt mosolyogva Jean, - többé hát nem teszem.

- Hogy a hittéritésre térjünk vissza, - mondta, - azt hiszem, itt Augusztinóban nem volna éppen könnyü dolga egy-egy hittéritőnek, mert csak a piarao-indiánok - mint Chaffanjon irja - a legbabonásabb törzsek egyike.

Az indiánfőnök kunyhója gyönyörü fák árnyékában állt. Pálma levelekből volt a mennyezete s e fölött kupszerü tető emelkedett, a melynek hegyiben virágbokréta tarkállott.

Egyetlen ajtaja volt a kunyhónak. Belseje, a melyben csak egy-két kosár, egy asztal s néhány kezdetleges ülőke, takarók s nagyon egyszerü gazdasági eszközök, és az indián fegyverei voltak, az egész berendezés mintegy tizenöt láb széles lehetett.

Ez a kunyhó csak nem régiben készült s csak előző napon avatták föl nagy ünnepélyesen. Ezt az ünnepélyt a gonosz szellem kiüzése végett rendezték.

A gonosz szellem - ugy tartja az indián babona - nem tünik el, mint a pára, nem foszlik el, mint a köd. A szalmafalak megkoppintgatása, végig veregetése, a hogy valami babonás európai vénasszony üzné az ördögöt, itt bizony mit sem ér. A gonosz szellem nem olyan, mint a por, hogy porolóval, seprővel lehetne megszabadulni tőle. Testetlen lény a gonosz szellem, belehelhető és kilehelhető. Valami állattal kell tehát beleheltetni e azt az állatot ki kell kergetni a házból, hogy ott künn aztán ki lehelje a gonoszt. Erre a szerepre rendszerint madarat választanak.

Többnyire a borsevő tucan madár végzi ezt a tisztet. Ide-oda röpködött a csukott szobában, miközben a háznép ünnepi diszben ősi énekeket üvölt, ősi táncokat lejt, áldoz és számtalan csésze bruquilla-kávét fogyaszt, sőt jó sok aquardianto, vagy tafia-szeszt is iszik.

Mivel a törzsfőnök urnak ez alkalomra nem sikerült tucan-madarat kapnia, a «tisztitás»-t egy közönséges papagályra bizták.

Miután az ördögüző madár a kunyhó belsejében kellő ideig ide-oda röpködött, kieresztették az erdő felé. Most már bátran beköltözhetett az uj házba a törzsfőnök ur, sőt ime vendégeket is vezethetett be, nem mulasztván el megnyugtatni őket, hogy a gonosz szellemtől immár csöppet sem kell tartaniok.

Mikor utasaink megint Isten szabad ege alá jutottak Caribal kapitány házából, Augusztino falvának csak nem egész lakossága egybegyülekezett már a ház előtt.

Az apák, testvérek, férjek megnyugtatták és vissza csalogatták az erdőbe menekült nőket és gyerkőcöket.

A népség egy része most már a falcák megbámulására is lemerészkedett a partig.

Paterne Germain megjegyezte, hogy az asszonynép itt, noha eléggé formás termetü és nem kellemetlen arcu, a férfiaknál sokkal értelmetlenebb és mindenképpen alantasabb fejlődési fokon áll.

A piaraok biztonságban érezvén magukat, mindjárt cserebere üzleteket igyekeztek kötni, mint már szokták, valahányszor kutatók, turisták, vagy kereskedők vetődnek Augusztinóba.

Friss füszert, cukornádat, banánát, kináltak szivarért, késért, baltáért, üveggyöngyért, szalagért.

A cserebere ugy látszott, nagyon kedvükre volt, megelégedetten pislogtak utasainkra.

Ez az ide-oda szaladgálással járó kereskedelmi müvelet körülbelül egy teljes óráig tartott.

Naplementéig a társaság vadásztagjai még vadászni is szándékoztak. Miguel, Paterne és Helloch urak rögtön elindultak hogy a közeli erdőségben szerencsét próbáljanak.

Varinas és Felipe urak, Kermor Jean és Martial őrmester nem tartottak velök. A tudósok a parton és a falucska kunyhói között őgyelegtek, Jeanék pedig a bárkájukon maradtak.

Vadászaink csakhamar eltüntek a cukornád- és maniok-földek mögött és már az első órában kedvezett nekik a szerencse: Miguel jókora bizam-sertést lőtt, Helloch Jacques pedig egy szarvast teritett le.

Elég lett volna ez a két állat is, de a sors ugy akarta, hogy még harmadikat is lőjenek. A miből pedig nagy baj kerekedett.

Bizony jó lett volna, ha vadászaink néhány bennszülött társaságában indultak volna el a faluból, a kik az elejtett állatok cipelésében is segitségükre lettek volna. De hát a piaraok közül senki sem akarta követni őket. Egyedül jöttek, maguknak kellett most a zsákmányt is elcipelniök. Három kilométernyire lehettek a falutól, a mikor vissza fordultak. Miguel ur a bizam-sertést kapta a vállára, Helloch Jacques és Paterne Germain a szarvast vitték. Igy értek öt-hat puskalövésnyire Augusztino-falvához, a mikor már annyira elfáradtak, hogy pihenniök kellett.

Nagyon meleg volt s a sürü lombsátor alatt nem is áramlott a levegő, ugy tikkadt meg mozdulatlanul.

A mint ott üldögéltek egy hatalmas pálmatörzshöz támaszkodva, a közeli bozótból valami mozgolódás nesze ütötte meg fülüket. Ugy rémlett, mintha a bozót sürüségéből valami nagy állat készülne előtörni.

- Tessék hát lövésre készen állni, mig én töltök, - szólt Helloch Jacques.

A bozót most meg sem rezzent. De ziháló szuszogás meg időnkint valami mordulásféle hang hallatszott.

- Maradj! Itt maradj! - kiáltott rá Helloch Jacques. - Hátha valami jaguár, vagy puma...

- Lassan, lassan csak! - szólalt meg ujra Miguel ur, - ugy látom, valami hosszu orrmány nyulik elő a galyak közül.

- Üdvözöljük hát az orrmány tulajdonosát, - mondta Helloch s a következő pillanatban kilőtte mind a két golyóját.

A bozót sürüjéből ekkor hatalmas feszüléssel valami igen nagy test nyomult elő s iszonyu üvöltés reszkettette meg a levegőt.

Ugyan e pillanatban az állat már ki is bontakozott a galyak közül s egy-két lépésnyire hörögve leroskadt.

- Ejnye, hiszen ez csak egy tapir! - kiáltott Paterne Germain, - kár volt a puskaporért meg a négy golyóért!

És Paternének igaza is volt, ha e jámbor állattól való félelem szerint vesszük a dolgot, de ha a tapir husának értékét tekintjük, bizony nem veszett kárba a négy lövés.

Meglehetősen nagy példány volt ez az otromba állat, testét gyér barna szőr fedte s csak fején és tarkóján szürke és sürübb, a mi arra vallott, hogy ez a tapir a himnemhez tartozik.

A tapirok inkább csak éjjel kószálnak, nappal az erdők sürüjébe, lápok rejtekeibe bujnak. Táplálékuk csak növény és gyümölcs. A tapir nem támad, a vadászt legföljebb az a veszély fenyegeti, hogy a szamárnagyságu, de annál sokkal vastagabb testü állat a menekülése közben esetleg elgázolja.

A négy lövésért semmiesetre sem volt kár, ha sikerül a tapirt a bárkákhoz szállitani, a hol a legénység majd hasznát veszi.

A mikor az állat összeroskadt, Miguel ur és társai nem hallották azonban azt a kiáltást, a mely egy indiánnak a szájából tört elő, a ki a fák sürüjéből rájok lesett s azt sem vették észre, mint rohan ez az indián lélekszakadva a falu felé.

A bizam-disznót és a szarvast megint fölkapván, folytatták utjukat s az volt a szándékuk, hogy a tapirért majd elküldenek néhány indiánt.

A hogy azonban Augusztinóba érkeztek, a lakosságot dühödt fölháborodásban találták.

Férfiak és nők lármázva tolongtak Caribal kapitány körül. Caribal ur is csak ugy tüzelt a haragtól.

Mihelyt a bennszülöttek a közeledő vadásztársaságot meglátták, iszonyu orditozással, szitkokkal, a gyülölet és boszuvágy éktelen kitöréseivel fogadták.

Mi történhetett? Mi idézte elő e változást?... A piaraók tán meg akarják támadni a bárkákat?

A bennszülöttek dühe nem a bárkák ellen fordult, mert hiszen a bárkákból gyorsan a partra siető Felipe és Varinas urakra meg Jeanra és Martial őrmesterre a piaraok ügyet sem vetettek.

Valdez, a ki kevéssel előbb még a faluban kószált, elmondta, hogy egy indián rohant elő akkor az erdőből s lihegve jelentette Caribalnak, hogy a vadászok az erdőben...

- Egy bizam-malacot és egy szarvast lőttünk, - vágott szavába Miguel, a ki társaival épp ekkor érkezett barátaihoz.

- Ugy van, egy tapirt is, - felelt Helloch Jacques, - de hát olyan nagy baj az?

A bárkákról ekkor már négy evezős jött a segitségükre, azoknak Miguel ur sugott valamit, mire oldalt kanyarodva hamarosan elosontak az erdő felé...

- Töltsük meg fegyvereinket s várjunk kissé, - szólt Miguel ur, - elküldtem a tapirért. Kár volna ott hagynunk.

A bennszülöttek immár fenyegetőn nyomultak a társaság felé. A nemrégiben még oly szelid, jámbor népség most csak ugy tajtékzott a dühtől. Egyesek már nyilat is kaptak a kezökbe, Caribal kapitány, a ki maga is nagyon fölháborodottnak látszott, alig birta föltartóztatni alattvalóit, hogy az idegenekre rá ne rohanjanak, mielőtt meg nem bizonyosodnak sérelmük felől. A veszély pillanatról-pillanatra nőtt.

Hát bizony csakis az; - Jean a Chaffanjon könyve alapján figyelmeztethette volna a vadászokat, hogy e vidéken bármiféle vadat lőhetnek, de ha tapirt látnának, azt a világért se bántsák. A piaraók a tapirt szent állatnak tartják s e babonás népnek, a mely még a lélekvándorlásban is hisz, a vallásos érzületét megsérteni bizony halálos veszedelem.

A piaraók nem csak jó és gonosz tapirban hisznek, de azt tartják, hogy egy-egy tapirban egy-egy indián-család ősapjának a szelleme lakozik s e szent állat tisztelete igy nemzedékről-nemzedékre száll. S hiszik továbbá, hogy minden piaraónak a lelke a halál után szintén egy-egy tapirba költözik. A ki tapirt öl, egy-egy indián lelket öl meg. Érthető tehát, hogy Augusztino lakosságának dühe nem ok nélkül forralt boszut a tapir-gyilkosok ellen.

Utasainknak mindenesetre menekülniök kellett. De sem Miguel ur, sem Helloch ur a bizám-sertést és a szarvast nem akarták ott hagyni. Szerencsére a bárkák legénysége fegyvert ragadva sietett a szorongatott társaság segitségére. A zsákmányt két-két ember fölkapta s ugyan ekkor fenn a bárkák közelében előbukkant a fák közül az a négy evezős, a kiket Miguel ur a tapirért küldött. Megtalálták s a bennszülöttek figyelmét elkerülve sikerült az állatot odáig cipelniök.

A bennszülöttek üvöltve utánok! Most már Caribal kapitány sem igyekezett visszatartani őket... sőt ijjával vadul hadonászva élére állt alattvalóinak.

A társaság a zsákmányával még idejekorán elérte a bárkákat, de arról, hogy még a nagy tapirt is bárkára szállitsák, már szó sem lehetett.

A legénység hamarosan elinditotta a három bárkát s erős evezéssel igyekezett a folyam közepe felé.

Ekkor azonban már az indiánok is elérték a part befásitatlan részét és onnan sürü nyilzáport zuditottak a menekülőkre.

A nyilak nagy része szerencsére tulrepült a célon, s azok, a melyek a bárkákra csapódtak senkit sem sebesitettek meg.

A piaraók ujra lőttek, de emberben most sem esett kár. A helyzet azonban eléggé veszélyes volt, mert a bárkák csak egy-két perc mulva juthattak annyira, hogy a nyilak el ne érjék őket.

Miguel, Helloch, Paterne, Martial őrmester és Jean fölkapták fegyvereiket s rátüzeltek a parton dühöngő csoportra.

A hatás, különösen mikor ujra eldördült öt lövés, kielégitő volt, a piaraók nem lőttek már vissza, sokan megsebesültek, két piaraó le is rogyott, az egész csapat pedig hanyatt-homlok menekült vissza a falujába.

A bárkák, mivel a szél is belekapott a vitorlákba, gyorsan surrantak a tulsó part felé.

Esti hat óra volt, mikor a Maripare, a Gallinetta és a Moriche a balpart közelében kiköthettek, hogy ott töltsék az éjszakát, a mely most már zavartalannak igérkezett.

- Oh azt bizonyára nagy gyászpompával fogják eltemetni, a hogy az ilyen szent állat azt el is várhatja tisztelőitől.

- Én meg, lásd, azt hiszem, fogadni is mernék, hogy - fölfalatozzák... S igazuk is volna, mert a jól elkészitett tapircombnál nincs jobb pecsenye.

Pitymallatkor, a mikor a nyugati égen még halványan ragyogtak a csillagok, az indulásra készülődés felébresztette utasainkat.

Bizonyosra vették, hogy ez az utolsó nap San Fernandóig, hiszen már csak tizenöt kilométer az ut odáig.

Az a gondolat, hogy este rendes szobában, jól megvetett ágyban pihenhetnek majd, igen kellemesen érintette őket.

Caicarától számitva harmincegy napja utaztak már s éjszakáik a falcák kényelmetlen szük kosár-házikóiban nem voltak valami kellemesek. Igaz, hogy közben-közben szárazföldön is aludhattak; a la urbánai szállás, a maipuresi és aturesi kunyhók azonban számba sem vehetők ama kényelemhez képest, a mely rájok San-Fernandó bármelyik, ha még oly egyszerü, de európai berendezésü fogadójában várakozik.

Mikor Miguel ur és társai előbujtak fedelük alól, a falcák már a folyam közepetáján jártak. A szél északkeleti volt, a vitorlák hatalmasan feszültek.

Azonban, sajnos, oly jelek is mutatkoztak, a melyekből a hajósok, a kik az ilyesmiben nem igen szoktak csalódni, azt következtették, hogy ez a kedvező szél nem fog az egész tizenöt kilométernyi uton tartani.

A bárkák most megint oly közel haladtak egymáshoz, hogy Helloch Jacques kényelmesen beszélgethetett a Gallinetta utasaival.

- Azt mindjárt láthattam volna, - mondta Helloch mosolyogva, - remélem, ma este valamennyien pompás jókedvben szállunk majd partra San-Fernandóban.

- Bizony aligha lesz jó időnk, Miguel ur, - felelt a kormányos, - amott dél felől felhők tornyosulnak s az nem jó jel.

- Ha el nem áll... Talán... De ha elgyöngül, vagy a mitől félek, teljesen eláll, hát azok a felhők még nagy galibát okozhatnak.

- Sebaj! - szólt aztán a derék francia, - most még kedvező a szél, igyekezzünk hát mentül előbbre jutni, hátha nem is ér utól a vihar.

A délelőtt folyamán késedelem nélkül haladhattak a bárkák; vitorláikat pompásan feszitette a szél.

Gyorsan surrantak a nem is csekély áron, a melyet ezen a tájon öt-hat mellékfolyó vize is gyarapitott. Ezek a mellékfolyócskák még a legutóbbi esőzéstől voltak oly dus vizüek, később a száraz időszakban egészen ki szoktak apadni.

Körülhajózván a nericaidai szirteket, hála a kedvező szélnek, minden baj nélkül és eléggé könnyen jutottak föl az aji-i zuhogón. Meglehetősen veszélyes hely ez különben, mert ha a viz sodra valamely bárkát ama kiálló szirtek egyikéhez csapott volna, a melyek között a kormányosoknak nagy gyakorlatossággal s ügyességgel kellett átvezetniök a falcákat, bizony az pozdorjává zuzódott volna rajta.

A Moriche majdnem ugy járt. Csak hajszál választotta el, hogy egy ilyen szirthez hozzá nem vágódott. Ha ez a szerencsétlenség bekövetkezett volna, Helloch Jacques-ot és Paterne Germaint valamint legénységüket a másik két bárkára kellett volna menteni s ez esetben mi sem valószinübb, mint hogy a két francia a Gallinettára kivánkozott volna s a még hátra lévő két órai utat Jean társaságában tették volna meg, a minek persze csöppet sem örült volna Martial.

Miután az aji-i zuhogón tuljutottak, San-Fernandóig már csak egyetlen ily nehézség várt még rájuk: a castillitói zuhogó, a melyen azonban nemsokára szintén szerencsésen átkeltek.

Reggeli után, déltájban Helloch a Moriche előrészében leült egy padra és szivarra gyujtott.

Nagy sajnálattal be kellett látnia, hogy Valdez nem hiába aggodalmaskodott. A szél lankadóban volt s a vitorlák mindinkább lohadoztak. Csak néha-néha feszültek ki néhány percre, ha egy-egy erősebb szélroham száguldott végig a folyamon. Ilyenkor aztán a bárkák néhány kötélnyire gyors iramodással szökkentek előre.

A különböző légkörök áramlatainak hatása csakhamar meglátszott az égbolton. Délen ólomszürke felhők gomolyogtak, a melyeknek fakóságát akárcsak némely ragadozó állatok bőrét, sötétebb csikok tarkitották. Szüntelen szakadozó párafoszlányok suhantak, kavarogtak itt-ott. A napot, a mely éppen delelőre hágott, hirtelen borulat takarta el.

- Sebaj, sőt még jó is! - jegyezte meg Paterne, a kinek a nagy napsütésben már csak ugy gyöngyözött a verejték a homlokán.

- Dehogy is jó, sőt eléggé nagy baj! - felelt Helloch Jacques, - inkább izzadnánk csurgásig, sem hogy itt ezen a vidéken, a hol egyetlen buvóhely sem látható, utolérjen a zivatar.

- Tudják-e, uraim, mennyit mutat a hőmérő itt a tető alatt? - szólalt meg Varinas ur, - harminchét fokot! Ha a hőség csak kissé is emelkedik még, elevenen megsülünk.

- Ilyen meleget még sohsem éreztem! - mondta Miguel ur, de azért csak nyugodtan törülgette homlokát.

A kosártetők alatt lehetetlen volt tartózkodni, a falcák elő- és hátsórészén legalább valamennyire enyhébb volt a levegő, ha bár az is olyan, mintha valami izzóvá fütött kemence torkából áramlanék.

A falcák a szélcsöndben oly lassan haladtak, hogy utasaink még a haladás okozta légáramlástól sem remélhettek enyhülést.

A Gallinetta, a Maripare és a Moriche végül három óratájban egy nagyobbacska szigethez érkeztek, a melyet meredek partjától kezdve sürü bozót és erdőség boritott. Ezt a szigetet a Amanameni név jelöli a térképen.

Az Orinoco gyöngébb áramlásu ágán haladva az espilla segitségével még idejekorán sikerült elérniök a sziget déli csucsát.

A nap az egymásfölé torlódó párafoszlányok borulata mögött most már egészen eltünt. Dél felől hosszantartó dörgés morajlott. A fekete felhőtömböket meghasogatták az első villámok. Észak felől már lehelletnyi szél sem fujt. A zivatar mint valami rettentő madár mindközelebb suhant az égen kelettől nyugatig terjesztvén széjjel fekete szárnyait.

Hogy a természetnek ez a készülődő harcijátéka esetleg nagyobb baj nélkül fog lezajlani, nem volt kizárt dolog ugyan; de még a legkönnyelmübb meteorologus sem mert volna reménykedni ebben.

Elővigyázatból az amugy is használatlan vitorlákat bevonta a legénység. Még az árbócokat is lefektették s oda kötözték a bárkák oldalához.

Óriási erőfeszitéssel és a fullasztó hőségében mind bágyadtabban eveztek el Amanameni szigetétől a valamivel kisebb Guayartivari szigetéig, a melynek mentén megint az espilla segitségével igyekeztek előre, a mi a palankázásnál mindenesetre gyorsabb haladás volt.

Igy jutottak a sziget felső csucsáig, a hol a legénység kissé megpihent, hogy aztán ujult erővel fogja kezébe a palancát.

- Három kilométernyire, - felelt Helloch Jacques, a ki éppen a térképet nézegette.

- Nos ezeket a kilométereket estig le kell győznünk, - mondta Miguel ur nagyon határozott hangon.

- Előre, barátaim! - szólt harsány hangon. Még ez az utolsó erőfeszités kell és célnál vagyunk. Nem lesz okotok megbánni fáradságtokat, busás jutalmat kaptok! Fejenkint két-két piasztert, ha még ma este a san-fernandói kikötőbe jutunk.

Miguel ur társai is megismételték ezt az igéretet s a másik két falca utasai is hozzájárultak.

S a jutalom reménye föl is villanyozta a legénységet, ugyancsak neki fogtak az evezésnek. Ha estére San-Fernandóba érnek, a két-két piaszternyi jutalmat bizony meg is érdemlik.

A bárkák most a Guaviare torkolata előtt jártak, a melynek torkolata az Orinoco bal partvidékéből messzire beöblösödő részt kanyarit ki, ha ugyan nem az Orinoco vájja azt ki a Guaviare jobboldali partvidékéből, a mennyiben Miguel és Felipe urak ellenében Varinas urnak lenne igaza.

Nem csodálható, hogy a Guaviare védője lázas érdeklődéssel vizsgálta messzelátóján az öbölszerü torkolatot, a melyből az ő kedves folyójának agyagos-sárga vize hömpölygött elő.

Az sem csoda, hogy Felipe ur a legnagyobb foku semmibevevést szinlelve, bár nagyon is jól tudta miről van szó, kicsinylő hangon kérdezte:

Hát biz az olyan patak, a mely a torkolatától még ezer kilométernyire is hajózható; olyan patak, a melynek mellékágai az Andeszek tövéig nyulnak; olyan patak, a mely másodpercenkint háromszázkétezer köbméter vizet önt a másik mederbe.

Felipe ur azonban gunyos kérdésére nem kaphatott feleletet, sem Varinasnak, sem a többi utasnak nem jutott ideje ilyesmire, ha csak az az egy szónyi kiáltás nem tekinthető feleletnek, a mely a három falca legénységének ajkáról csaknem egyszerre hangzott el:

Indián nyelven ez a neve annak a rettentő erejü hirtelen viharnak, a mely a szemhatáron épp ekkor zudult föl. Lavina módjára csapott bele az Orinoco medrébe a chubasco. Egy pillanattal előbb a levegő még nyugodt volt, nem is nyugodt, hanem valósággal sürü, nehéz, szinte testszerüen vastag. A villamossággal terhes felhők mindinkább szétterültek és kitört a vihar, de nem délfelől, a honnan a felhők jöttek, hanem éppen az ellenkező irányból.

A zenith közelében belevágódott az ólmos páratömegekbe, egy részét szerteszéjjel szórta s más tömegeket zuditott helyükbe, záporral s jéggel terheseket a melyek most zuhogva, harsogva ürültek ki végig a vidéken, a hol hatalmas folyam és két nagy mellékfolyója egyesülnek.

A chubasco első hatása az volt, hogy a falcákat a Guaviare torkolata mellől elsodorta az Orinoco közepére; a második pedig az, hogy nem csak fölöslegessé tette a palancák használatát az ár sodrának ellenében, hanem még nagy gyorsasággal is vitte a három bárkát ferde irányban föl, San-Fernandó felé. Ha föl nem boritja ez a vad szélvész a bárkákat, akkor utasaink még jól is jártak, hiszen oly sebesen haladtak most céljuk felé, hogy öröm volt nézni.

Csakhogy a chubasco szeszélye kiszámithatatlan. Aki nem tapasztalta még rettenetességeit, annak sejtelme sem lehetett róla. Mindent szerteduló, jégveréssel járó forgatagai tombolva száguldanak ide-oda s ez elől a jeges kartács-zápor elől, mely a tetőket is keresztül lyukasztja, alig van menekülés.

A chubasco! chubasco! kiáltásra utasaink rögtön kosárfedeleik oltalmába bujtak. Szerencse, hogy a vitorlák és az árbócok már biztos helyen voltak. A bárkák tehát kibirták az orkán első rohamát.

Az óvóintézkedések azonban még nem háritottak el minden veszélyt. A tomboló szélvész, az óriási hullámok, amelyek csaknem akkorák voltak, mint a tenger hullámai, ugy dobálták a bárkákat, hogy azok bármely pillanatban egymáshoz vágódhattak volna, vagy a jobbpart éles szikláihoz. S ebben az esetben, ha az utasok ki is menekülnek a partra, podgyászuk, müszereik sorsa menthetetlen pusztulás.

A bárkák irányithatatlanul táncoltak a hullámokon. A kormányrud, a palánkák mit sem értek, bármennyire erőlködött is a legénység. Egyik-másik bárka néha orsómódjára forgott egy helyben. Néha meg belecsapott egy-egy hullám, a bárka megbillent s ha a legénység és az utasok nagygyorsan ki nem merik a vizet belőle, bizony el is merült volna.

A Közép-Orinocon, ahol a chubasco nem ritka jelenség, már sok bárka pusztult el igy.

A folyam errefelé nagyon széles; már Guayartivari szigetének déli csucsától kezdve szélesedik s olyan mint valami nagy tó. A partvidéken sem erdő, sem dombláncolat nem állja utját a viharnak; szabadon száguldhat az végig szárazon és vizen.

A szélvész éppen a part szirtesebb része felé ragadta most a bárkákat s a legénység semmit sem tehetvén a szétzuzódás veszélye ellen, már-már arra gondolt, hogy az összeütközés elől uszással meneküljön. De a szél most megint irányt változtatott s kedvezőbb partrészlet felé sodorta a bárkákat.

Miguel, Felipe és Varinas urak, minden eshetőségre készen, előbujtak a tető alól s a bárka peremébe fogóztak.

A Gallinettán Martial őrmester hősies nyugodtsággal igyekezett szemébe nézni a sorsnak. Ha csak ő maga lett volna itt, ez a nyugodtság igazi is lett volna, nyugodtsága az öreg katonának, aki már különb veszedelmeket is látott. De hát itt van vele Jean... az ezredes fia... a gyermek, akit ő e kalandos utra elkisért, akit oltalmaznia kell... vajjon mint fogja megmenteni, ha bárkájuk csakugyan elmerül?

Martial őrmester nem tudott uszni, de még ha tudott volna is, ebben a háborgó, tomboló hullámforgatagban ugyan mit kezdhetne?

Ha kell, azért mégis csak beleugrik majd az árba s ha már nem mentheti meg Jeant, legalább vele hal.

A fiatal ember különben bátran és okosan viselkedett. A tető alól a bárka hátsó részére menekült s ott egy gerendába jó erősen belekapaszkodott. Nyugodtan nézett szembe a veszélylyel, ajkán az édesapja neve lebegett.

Nem is vette észre, hogy miközben a három bárkát csaknem egymáshoz szoritva tereli ugyanegy irányba a szél, a szomszéd bárkáról mint vigyáz rá Helloch.

- Két perc és partot érünk, - mondta Paterne Germain, aki a Moriche előrészén állt.

A part ama része, ahol a Guaviare az Orinocoval egyesül, mintegy kétszáz méternyire lehetett. A jeges zápor szürke sávjain keresztül is látszott, mily fehérlőn tajtékzanak szirtjei a megtörő, szétporzó hullámok.

A Moriche és a Gallinetta utasai most heves lökést éreztek: a két bárka egymásba ütközött.

A lökés oly erős volt és a Gallinetta annyira oldaltbillent, hogy a viz belecsapott.

- Gyermekem!... Édes gyermekem!... - kiáltozott az öreg katona s szinte megbénulva állt helyén.

A következő pillanatban azonban már áthajolt a bárka peremén, hogy Jeannak utánaugorjon. Csakhogy Helloch, aki hirtelen átugrott a Gallinettára, megragadta és visszalóditotta a bárka közepére.

- Mit akar, őrmester ur, hiszen nem tud uszni! - kiáltott rá, - maradjon veszteg, én megmentem Jeant!

Megmentem Jeant! mondotta Helloch. «Jean»-t mondott, pedig abban a pillanatban, amikor meglátván, mi történt kedvencével, átugrott a Gallinettára, határozottan hallotta, hogy Martial őrmester nem ezt a nevet ejti.

Helloch erős karral szelte a hullámokat s néhány pillanat mulva elérte Jeant, aki időközben már kétszer is elmerült meg ujra felbukkant.

A bátor mentő derékon kapta félkarjával a fiut s a part felé igyekezett, a hová különben a hullámok amugyis sodorták.

A bárkák alig husz méternyire maradtak mögöttük. Miközben Valdez a kétségbeesett őrmesterbe igyekezett lelket önteni, Helloch mindközelebb ért a parthoz.

A három bárkát pedig ekkor óriási hullámhegy ragadta magával s ez volt a szerencséjök, mert a hatalmas viztömeg átcsapott velök a szirteken s a part homokosabb részére csapta le őket. Semmi bajuk sem esett.

Néhány méterrel odább ugyanekkor emelkedett ki a vizből s állt talpra Helloch Jacques és kapta föl másik karjára is Jeant, aki már egészen elvesztette eszméletét.

Biztos helyre cipelte az ifjut, lefektette a fövényre s rögtön hozzálátott eszméletretéritéséhez.

Valóságos Isten csodája, hogy e tomboló viharban egyetlen ember sem veszett el s még a bárkák sem sérültek meg.

Miguel ur és társai rögtön kiugorván a partravetődött Mariparéból, odasiettek a Jean mellett térdelő Helloch Jacqueshoz.

Paterne Germain is csakhamar ott termett teljes épségben, mig a kormányosok és a legénység a bárkákkal bibelődtek.

Martial őrmester épp abban a pillanatban ért az öccse körül sürgölődő csoporthoz, amikor Jean fölnyitotta szemét.

És szeme ujra lezárult, de előbb még hálás pillantást vetett arra is, aki az ő megmentéseért halálos veszélybe rohant.

Mintegy ötszáz lépésnyiről idelátszottak San-Fernando házai; most hát már oda kell gyalogolniok.

Helloch megint karjára akarta venni a fiatalembert, ám Martial őrmester nem engedte.

- Ha uszni nem is tudok, uraim, - mondotta, - de járni tudok s van még annyi erőm, hogy magam vigyem el gyermekemet.

S karjára kapva Jeant, biztos léptekkel indult előre, Miguel ur és társai s Helloch Jacques és Paterne Germain társaságában San-Fernandó felé.

Az Atabapot a Guaviare-tól azon a helyen, a hol e két folyó az Orinocoba ömlik, félszigetszerü föld-darab választja el. Ezt a félszigetet, a melynek csucsa észak felé irányul, keletről az Atabapó, nyugatról a Guaviare vize mossa.

San-Fernandó a félsziget nyugati és az Atabapo jobb partján fekszik. Hogy az Atabapo közvetlen mellékfolyója-e az Orinoconak, vagy pedig csak a Guaviare mellékága, akkoriban még eldöntetlen kérdés volt, a melyet éppen Miguel, Felipe és Varinas urak vizsgálódásának kellett eldöntenie.

A kis helység, a melyet Solano 1757-ben alapitott, kétszázharminchét méternyi magasságban áll a tenger szine felett.

San-Fernandóról méltán hihették már alapitásakor, hogy hamarosan föl fog virágzani. Öt hajózható vizi ut ágazik el ott: az Atabapo Gavita mellett a Rio Negro és az Amazon-folyam vidékén Braziliába; a felső Orinoco Venezuela keleti tájaira, a Közép-Orinoco a nyugatiakra; az Yrinida a délnyugati forgalom utja, a Guaviare pedig Columbián fut át.

Mindazonáltal San-Fernando egyelőre még nem nagy hasznát látta ennek az előnyös földrajzi helyzetnek. 1887-ben, amikor Chaffanjon az Orinoco forrásvidéke felé utaztában ott járt, a helység még mindig csak nagyobbacska falu volt. Azóta ugy házainak, mint lakosságának száma valamennyire megnövekedett.

Öt-hatszáz lélek lakhatott San-Fernandóban akkor, a mikor utasaink oda érkeztek. Csónakok készitésével, kaucsuk-, gummi- és gyümölcskereskedéssel foglalkozó nép.

Innen indult 1882-ben Crevaux dr. Lejeannenal a Guaviare felső vidékei felé ama fölfedező utra, a melyet vértanu-halállal kellett megpecsételnie.

A lakosság kevert: fehérek, négerek, indiánok nagyobbrészt baniva-indiánok lakják San-Fernandót.

A köztársaság elnökének és tanácsának hatalmát itt egy kormányzó képviseli, a kinek azonban csak nagyon csekély számu katonaság áll rendelkezésére. Ez a kis hadsereg inkább csak rendőrségi szolgálatot teljesit s csak időnkint kap segédcsapatokat, a mikor az Orinoco és mellékfolyóinak partvidékén garázdálkodó indián-bandákat kell megfékezni, elriasztani.

A baniva-indiánok, Venezuela őslakói, minden tekintetben kiválnak a többi indiántörzsek közül. Erős, ügyes emberek, értelmes arcuak, nemesebb érzületüek, kissé ferdén álló szemükből lelkes tüz sugárzik. Erkölcsi szempontból is fölülmulják az összes többi fajrokonaikat; bármivel foglalkoznak is, nagy szorgalmuk, takarékosságuk révén meglehetősen jómóduakká gyarapodnak. Jólelküségük, becsületességük minden átutazó előtt, a ki szolgálataikat tapasztalta, ismeretes. Halászattal, vadászattal is foglalkoznak s jól értik a kaucsuk-termelést. Ami pedig indiántörzseknél nagy ritkaság, nem is babonásak. De azért ősi szokásaikból sem vetkőztek ki még teljesen s bár a katholikus vallásra tértek át, a régi hagyományokat is tisztelik.

A san-fernandói telep ugyan többnyire csak kunyhókból, szalmatetős viskókból áll, de akad néhány kényelmes berendezésü házikó is.

San-Fernandó legtekintélyesebb embere nem mondhatott le a szerencséről, hogy Ciudad-Bolivar hires tudósait vendégeiül ne lássa.

Martial őrmester és Kermor Jean egy parti fogadócskában béreltek két szobát arra az időre, mig Kermor ezredes felől egyet-mást megtudniok sikerül.

Helloch és Paterne legjobbnak látták, hogy a bárkájukon maradjanak. Megszokták már ezt a vizi lakást s jobban érezték ott magukat, mint hogyha valami szük szobába kellett volna szorulniok. A Moriche hozta őket San-Fernandóba, hadd maradhassanak hüséges lakói mindaddig, mig a Moriche vissza nem viszi őket Caicarába.

Mondanunk sem kellene talán, hogy a hajósok, mihelyt a chubasco dühe lecsillapult, a három falcát a san-fernandói kikötőbe szállitották. Ez még aznap este lehetséges volt; a chubasco tombolása két-három óránál nem szokott tovább tartani.

Teljesen sértetlenül a bárkák természetesen nem kerülhettek ki a viharból; de sérüléseik oly jelentéktelenek voltak, hogy a hajósok csakhamar kijavithatták. A Maripare és a Moriche különben ráértek San-Fernandóban vesztegelni. A Gallinetta már nem annyira. Jean egyetlen napot sem akart veszteni s mihelyt valami nyomravezető értesülést kap édesapja felől, azonnal indulni szándékozott.

A fiatal francia utitársai is mindent elkövettek, hogy Kermor ezredesről mielőbb megtudhassanak valamit.

Miguel ur és barátai révén San-Fernandó kormányzójának támogatása is biztositva volt s ez a férfiu mindenesetre hathatós segitőnek igérkezett.

Ajánló levelük volt San-Fernandó egyik előkelő, nagy befolyásu bölcs polgárához, Mirabal urhoz, a kiről Chaffanjon is megemlékezik könyvében s mint rendkivül szives, szolgálatkész támogatóját emlegeti.

Remélhető volt, hogy a két, azaz a négy francia ennek az immár hatvannyolc éves öreg urnak a házában a lehető legjobb fogadtatásra talál.

Miután Jeannak a rémes kalandból szerencsére semmi baja sem támadt, másnap két honfitársával és Martial őrmesterrel már tiszteletét is tehette Mirabal urnál, a kinek kedves nagymüveltségü családja a legszivesebben látta a négy idegent.

Mirabal ur elolvasván az ajánlólevelet, a legnagyobb örömmel jelentette ki, hogy az uraknak készségesen rendelkezésükre áll s mit sem fog elmulasztani, hogy mennél könnyebben érhessék el céljaikat.

Mikor azonban Kermor ezredesre tért a beszéd sora, az öreg ur gondolkozóba esett. Sok mindenre emlékszik és sok idegenre, a kik itt megfordultak, élénken emlékezetében áll még Crevaux doktor alakja; Chaffanjont is jól ismerte, ám Kermor ezredesről mit sem tud.

- Több, mint negyven esztendeje lakom itt, - felelt az öreg ur, - s San-Fernandótól csak néhányszor s mindig nagyon rövid ideig voltam távol. Ha Kermor ezredes csakugyan itt járt volna, bizonyára tudnék róla; ez a mi helységünk nem akkora, nem oly népes, hogy bármily átutazó idegen feltünést ne keltene itt s hogy én legalább ne hallanék felőle valamit.

- Ebben az esetben csakugyan lehetetlen róla felvilágositással szolgálnom, - mondta az öreg ur, - de hát volt talán valami oka arra?

- Édes apám, - szólalt meg most ujra Jean, - tizenhárom évvel ezelőtt utazott el Franciaországból s még barátai is csak jóval elutazása után tudták meg ezt. Még nagybátyámat, Martial őrmestert sem tájékoztatta terveiről.

- Nem, nem! - mondta sóhajtva a vén katona, - én mindenesetre lebeszéltem volna ilyesmiről.

- Én akkor nem voltam az édes apám házában, - felelt Jean, - édesanyám a gyarmatokban volt látogatóban velem, visszautazásunk közben hajótörést szenvedtük s édes anyám a tengerben lelte halálát. Engem kimentettek s mikor aztán évek multán visszakerültem a Bretagne-ba, édes apám már eltünt Nantes-ból - s azóta nyoma veszett.

A fiatal ember életében kétségtelenül nagy szerepet játszott valami titokzatosság, a melyet ezuttal sem leplezett le. Annyi azonban bizonyos tehát, hogy Kermor ezredes akkor, a mikor fia visszakerült a Bretagne-ba, már elhagyta volt hazáját s Martial őrmester - már akár rokona a Kermor-családnak, akár nem, - egyáltalán nem tudja, hogy az ezredes hova tünt.

- S mégis, kedves fiam, - szólalt meg ujra Mirabal ur, - miből következteti hát, hogy édes apja San-Fernandóban járt? Miféle sejtésre támaszkodik?

- Nem sejtésre, hanem kétségbevonhatatlan bizonyitékra támaszkodom én, igen tisztelt uram, - felelt Jean.

- Édes apámnak egy San-Fernandóból érkezett sajátkezüleg irt és aláirt levele, a melyet 1879-ben egyik nantesi barátjához intézett.

- Ez mindenesetre oly bizonyiték... igen, ha csak... - meglepetésében ily töredékesen válaszolt az öreg ur, - ha csak a másik San-Fernandóból nem érkezett a levél, mert hiszen Venezuelában meg az Apures mellett is van egy San-Fernandó nevü helység.

- Nem onnan, nem onnan irt édes apám, - felelt Jean, - a levél postabélyegzője is bizonyitja azt: «San-Fernandó de Atabapo 1879. junius 5.»

- Mert ugy nagybátyám, mint én e levélről csak három hónapja, hogy tudunk. Édes apám ama barátjának senkivel sem volt szabad e levelet közölnie s családja csak legutóbb, miután az illető meghalt, küldte meg nekünk ezt a levelet. Óh hiszen, ha akkor édes anyám elvesztésekor nem kerültem volna oly messze idegenbe... édes apám bizonyára nem bujdosott volna el.

Egy körülmény ime bizonyos volt: Kermor ezredes 1879. junius 5-én levelet irt és adott postára San-Fernando de Atabapoban s ez a levél rendeltetése helyére érkezett.

- S az én emlékezésem mégis cserben hagy, - szólt Mirabal ur, - nem tudok az ezredesről, pedig abban az időben San-Fernandóban voltam.

- De mégis csak lehetetlen, hogy édes apámról, ha bármi rövid ideig tartózkodott is itt és ha kilétét el sem árulta, valamit meg ne tudhassak!

Nehéz sóhaj szakadt ki melléből, Mirabal urnak lesujtó nyilatkozata után még kétségbeesettebben ragaszkodott utolsó reményéhez.

- Ne csüggedjen, Jean, - szólt Helloch Jacques és most nem nevezte már «kedves Jean»-nak, vagy éppen «kedves Jean-nom»-nak, - Kermor ezredes mindenesetre itt járt San-Fernandóban, ha Mirabal ur nem is tud róla.

- Mások talán tudnak róla, - folytatta Helloch, - fürkészni, tudakozódni fogunk. Önnek, Jean, nem szabad kétségbeesnie.

Martial őrmester mélységesen hallgatott; csak nézte, nézte öccsét s ez a nézés mintha azt mondta volna: Meglátod, szegény fiam, hogy egész utazásunk hiábavaló.

- Hát hiszen nincs kizárva, - szólalt meg ujra Mirabal ur, - hogy Kermor ezredes elkerülte figyelmemet, azért hát magam is tudakozódni fogok, nyomozást inditok a lakosság legkülönbözőbb köreiben. Csüggedni semmiesetre sem szabad. Hiszen, hogy édes atyja itt volt, San-Fernandóban, az bizonyos. De ki tudja mily néven szerepelt? Bizonyára ezredesi rangját sem árulta el!

Az valószinü volt, bár az okot, a mely Kermor ezredest ily titkolózásra indithatta, senki sem ismerte.

- Édes apámat nagy csapások érték, - felelt Jean, a kinek a szive mind hevesebben dobogott, - édes anyám halála után, ugy hallottam, valósággal buskomorságba esett, kerülte az embereket s bizonyára teljesen el akart tünni ismerősei elől, ha már azokat, a kiket legjobban szeretett, el kellett vesztenie...

- Engem is halottnak gondolt, - felelt Jean, miközben Martial őrmester türelmetlenül mozgolódott.

A vén katonának, ugy látszik, sehogy sem tetszett, hogy öccsét ennyire kivallatják.

Egyébként most már sem Mirabal ur, sem Helloch Jacques nem kérdezősködtek; megállapodván abban, hogy az ezredes hollétének kinyomozására mindent el fognak követni, elbucsuztak egymástól s utasaink visszatértek a szállásaikra.

Másnap el jött Jeanért Miguel ur, hogy a kormányzóhoz vigye s bemutassa a nagytekintélyü férfiunak.

Ő excellentiája persze mit sem tudott Kermor ezredesről. Mindössze még csak öt éve lakik San-Fernandóban. De bár semmiféle utbaigazitással nem szolgálhatott, kijelentette, hogy minden erejéből támogatni fogja Jean vállalkozását s részt vesz ő is ama nyomozásban, a melyet Mirabal ur inditani kivánt.

Martial őrmester valósággal dühöngött, főként önmaga ellen. Hogy minek is egyezett bele ebbe a nagy utazásba, a mely ime teljesen hiábavalónak bizonyul.

Dühös elbusulását azonban buzgón titkolta Jean előtt. Nem akarta annak már amugy is kétségbeesett lelkét, még elkeseredettebbé szomoritani.

Helloch Jacques eközben mindenfelé kérdezősködött, kutatott. Egyelőre azonban eredménytelenül. A nyugodtlelkü természettudós sehogy sem birta megérteni, mi lelhette most egyszerre ezt az embert, a ki eddig mindig, még a legnagyobb veszélyek és kellemetlenségek közepett is oly vidám szokott volt lenni és önként szokta közölni vele legféltettebb gondolatait is. Most még a kérdésére sem felelt.

- Semmi?... Az nagyon sokat jelent. Hát hiszen belátom, hogy annak a szegény fiatal embernek a helyzete nagy részvétre indithat; de mégis csak azt hiszem, hogy megbizatásod sem lehet egészen közömbös...

- Az. A minister talán csak még sem azért küldött minket az Orinocora, hogy Kermor ezredest keresgessük.

- Kérlek, Jacques, beszéljünk komolyan! Abban a szerencsében részesültél, hogy megmenthetted Kermor ezredes fiát...

- A fiát, - ismételte Helloch, - igaz, a fiát... Nos Germain, talán jobb is lett volna ott vesznie a szegény gyereknek, ha már az édesapját meg nem találhatja...

Paterne elhatározta, hogy nem firtatja a dolgot tovább. Titkon azonban egyre izgatta a kérdés, hogy tulajdonképen mi értelme is van ama folyton növekvő érdeklődésnek, a melylyel barátja a fiatal Kermor iránt viseltetik.

Másnap, a mikor Jean Martiallal meglátogatta Mirabal urat, hogy kérdezősködjék, nem sikerült-e már megtudni valamit édes apja felől, az öreg ur Helloch társaságában éppen hozzájuk készült.

Mirabal ur a lakosság körében puhatolózván megtudta, hogy tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtt csakugyan járt San-Fernandóban valami rejtélyes idegen. Csakhogy senki sem tudta, francia volt-e az illető. Annyi bizonyos, hogy volt oka kilétét-milétét el nem árulnia.

Jean nagy örömmel fogadta ezt a hirt, ez volt az első fénysugár a homályban.

Akár lehet, akár nem, sejtelmekre épiteni, Jeannak azt sugta szive, hogy az a rejtélyes idegen csakis az ő édesapja lehetett.

- S merre vette utját az az idegen? - kérdezte izgatottan; - azt nem sikerült megtudnia Mirabal urnak?

- Azt is megtudakoltuk, fiam. Az illető innen az Orinoco felső részének vidékeire ment.

- Mindenesetre megtudhatnánk egyet-mást, ha ott folytatnók kutatásainkat, a felső Orinoco vidékein.

- Igaz, igaz, de az nagyon veszedelmes vállalkozás volna, - aggodalmaskodott Mirabal ur, - s ily alig számbavehető értesülés alapján... nem ajánlanám...

Jean nem válaszolt még. De arcának kifejezése, szemének felcsillanása elárulta elszántságát, hogy nem riad vissza semmiféle nehézségtől s hogy utját, ha még oly veszedelmessé válik is, folytatni fogja mig csak célt nem ér.

- Köszönöm szives fáradozását, Mirabal ur s az önét is Helloch ur. A dolog tehát ugy áll, hogy abban az időben, a mikor édesapám levele innen San-Fernandóból elment, csakugyan járt itt valaki, a kiről nem tudják, ki volt...

- Igaz, de az még nem jelenti azt, hogy az illető csak is Kermor ezredes lehetett...

- Nos, mivel az illető a felső Orinoco vidékeire ment, én is oda megyek! - mondta Jean.

- Oda megyek! - ismételte Jean oly határozott hangon, a melyen megérzett, hogy elhatározása megmásithatatlan.

- Vajjon vannak e a felső Orinoco mentén telepek, vagy falvak, Mirabal ur, a hol majd ujabb értesüléseket szerezhetnék?

- Hát hiszen van egy-két telep, meg falu; például Guachapana, La Esmeralda s még néhány. De ha valahol, hát leginkább az Orinoco forrásain tul tudhatna meg valamit édesapja felől.

- Hallottunk már egyet-mást erről a telepről, - mondta Helloch Jacques. - Nemde még nem régi telep?

- Már jó néhány éve, hogy megvan, - felelt Mirabal ur, - s ugy tudom, szép fejlődésnek indult.

- Nos hát, mihelyt indulhatunk, egyenest Santa Juanába megyünk! - mondta Jean nagylelkesen.

- Csakhogy, kedves fiam, - szólt Mirabal ur, - meg kell mondanom önnek, hogy a Felső-Orinoco vidékén a legnagyobb veszedelmek várják. Nem is emlitve ama rendkivüli fáradalmakat, nélkülözéseket, amikkel ez az ut jár, megeshetik, hogy azoknak az indiánoknak a kezére kerül, akiknek kegyetlenségéről rémes hirek keringenek; a vad quivák kezére, akiket mostanában valami Cayenne-ből megszökött fegyenc vezet.

- Ezek a veszélyek édesapámat is fenyegették a nem riaszthatnak vissza, hogy őt föl ne keressem.

Hiába volt minden lebeszélés. Mirabal ur belátta, hogy a fiatal hőst nem tarthatja vissza. Az bizony, ugy látszik, csakugyan nem pihen addig, mig célt nem ér.

Martial őrmester valósággal kétségbeesett. Csüggedten követte Jeant a Gallinettára.

Mirabal ur Helloch Jacques-kal együtt maradván ismételten nagy aggódással beszélt azokról a veszélyekről, amelyekbe Kermor ezredes fia oly meggondolatlanul rohan bele...

- Ha bir hatni a fiatalemberre, uram, - mondotta Mirabal, - beszélje le erről a vakmerő tervről, amelynek majdnem semmi komoly alapja nincs. Tartsa vissza őt!

- Nem hiszem, hogy bárki, bármi is visszatarthatná, - felelt Helloch Jacques, - legalább amennyire ismerem...

Kiült a falca hátsó részére s mozdulatlanul gubbasztva nézegette, hogy Valdez kormányos mint tatarozza két emberével a Gallinettát.

A falcát a hajósok e végből egészen kiüritették, a parton felboritották s ugy javitgatták sérüléseit.

Helloch e közben Jeant is megfigyelte, aki ott állt a Gallinetta közelében s a javitó munkálatokat nézegette.

A fiatalember talán arra is várt, hogy Helloch majd megszólitja s megkisérli merész tervéről lebeszélni őt.

De Helloch némán, mozdulatlanul ült helyén. Gondolatokba merülten, mintha valami rögeszmén töprengett volna... valamin, ami lelkébe mélyen befészkelődött... s ami leküzdhetetlenül foglalkoztatta őt.

- Jó éjt, Helloch ur! - kiáltotta le a bárkán üldögélő honfitársához.

- Jó éjt, Jean! - köszönt az vissza s fölkelt mintha az volna a szándéka, hogy Jeant elkisérje.

Martial őrmester még ott ácsorgott a munkások körül. Nagyon gondolkozónak látszott. S egyszerre csak, mintha nagy elhatározás szülemlett volna meg lelkében, fogta magát és a Moriche felé sietett.

- Nagy szivességre kérném... Unokaöcsém nagyon hallgat önre, sőt talán csakis önre hallgat... Beszélje le arról a céltalan és veszedelmes utról...

Helloch Jacques merően a szemébe nézett Martialnak s pár pillanatnyi gondolkodás után igy felelt:

- Meg sem kisérlem, hogy lebeszéljem, mert ugy sem sikerülne... azt különben jól tudhatja ön is... Ellenben más valamit határoztam s ha ön is beleegyezik...

- Aki nem is fia Kermor ezredesnek... hanem... a leánya, Kermor ezredes egyetlen leánya!

Október másodikán reggel nyolc óra tájban a Gallinetta és a Moriche az Atabapo melléki félsziget jobb oldalát érintő folyó-ágon leusztatva s aztán a főfolyamra térve át kedvező északnyugati széllel indultak a felső Orinoco vidékei felé.

Martial őrmester ama beszélgetés után, a melyet akkor este Helloch Jacques-kal folytatott, végre is kénytelen volt beleegyezni, hogy «unokaöcscsét» nem csak ő, hanem ez a fránya francia is elkisérje.

Kermor Jeanne titkát tehát most már tudja az, ki őt a halál torkából megmentette s bizonyára megtudja majd nemsokára Paterne Germain is. Bajos lett volna immár tovább titkolózni, Paternét tehát maga Martial világositotta fel.

A két franciáról különben föltehette, hogy a világgal szemben megőrzik e titkot, sem Miguel, Felipe és Varinas uraknak, sem a kormányzónak el nem árulják s Jeanne Jean marad mások számára, mig csak utjuk véget nem ér s ha Kermor ezredest sikerül megtalálniok, leányául hadd mutassa majd be a világnak ő.

Martial, Helloch és Paterne abban is megállapodtak, hogy sem a kormányosoknak, sem a legénységnek el nem árulják a titkot, hiszen nagyon helyes és okos dolog volt, hogy Martial az ezredes leányát unokaöccséül szerepeltette, ezáltal utjukból mindenesetre sok alkalmatlanságot sikerült elháritania. Ajánlatos volt, hogy megmaradjanak e bölcs óvóintézkedés mellett jövőben is.

De képzelhető, mennyire ámult-bámult, mennyire elkedvetlenedett s aztán mennyire boszankodott a vén katona, midőn Paterne Germain minden különösebb meglepődés nélkül tudomásul vevén a nagy titkot, kijelentette, hogy keresztül látott ő mindjárt eleinte már a szitán s bizonyosra vette az őrmester ur, hogy unokaöccse leány.

S természetesen épp ugy elképzelhető az a zavar is, a mely erőt vett a kisasszonyon, midőn Helloch és Paterne először üdvözölték, mint leányt.

Mindketten nagyrabecsülésükről, szolgálatkészségükről s titoktartásukról igyekeztek biztositani őt.

Lelkének határozottsága azonban, a mely a nőinem szokásos gyöngéinek fölötte állt, hamarosan legyőzte a zavart.

- Önök is Jeannak tekintsenek... Csak Jeannak! - mondta és kezet szoritott honfitársaival.

- Igen, Jean marad... az én kedves Jeanom, - mondta Helloch, - mindama napig, a melyen majd Kermor Jeanne kisasszonyt odavezethetjük az édesapja karjaiba.

Magától értetődik, hogy most már Paterne Germainnek sem volt kifogása az Orinoco forrásvidékének fölkeresése ellen. Elvégre ő még jól is járt, legalább több alkalma nyilik növénygyüjteményét gazdagitania.

A mi pedig Kermor Jeanne-t illeti, ő csak hálával fogadhatta a két francia szives készségét, hogy Santa Juanáig elkisérik s szembeszállnak mindazzal a mi ezen a veszedelmes uton akadályul gördülhet az ő terve elé. S hogy hálája különösen Helloch iránt volt nagy és bensőséges, azt még a vén őrmester is természetesnek tarthatta, hiszen ez az ember Jeanne-nak az életét is megmentette s egész utján önfeláldozó védője lesz.

- Kedves, öreg barátom, - szólt Jeanne az őrmesterhez, - legyen meg Isten akarata... Ő tudja, mit cselekszik...

- No, mielőtt hálálkodó imádságot mondanék, - felelt Martial, - előbb az utunk végére vagyok kiváncsi...

És morogva bujt egy szögletbe s mint afféle nagybácsi, bosszankodva restelkedett önmaga előtt.

- Remélem, belátod, hogy Kermor kisasszonyt el kell kisérnünk vakmerő utján?

- Mindent belátok, kedves Jacques, sőt értem azt is, a miről azt mondtad, hogy nem értek hozzá. Elvégre te azt hitted, hogy egy fiut mentesz meg, holott egy ifju leányt ragadtál ki a halál torkából. Nagyon természetes, hogy ily érdekes személyiséget már csak el nem hagyhatunk.

- Nos, én őt, mint Jeant sem hagytam volna el! - mondta Helloch Jacques. - Nem, semmiképen sem engedtem volna, hogy oly veszélyekbe rohanjon, ha nem mehetek vele. Kötelességem volt... mindkettőnk kötelessége Germain, hogy segitségére legyünk.

Kermor Jeanne kisasszony utközben az élete történetébe is beavatta aztán a két franciát.

Kermor ezredes, a ki most már hatvanhárom éves, 1859-ben egy martiniquei kreolnőt vett feleségül.

E házasságból két gyermek születet, de azok már nagyon korán meghaltak. Jeanne nem is ösmerte őket. Kermor urat és feleségét már ez a veszteség is mélységes bánatba döntötte.

Kermor ur kiváló katona volt s bátorsága, ismeretei valamint sok egyéb jeles tulajdonsága révén gyorsan emelkedett a rangsorban. Negyven éves korában már ezredes volt.

Martial már mint közlegény, majd mint káplár s mint őrmester is Kermor ezredes alatt szolgált s rajongott érette, különösen miután az ezredes a solferinoi csatában az életét mentette meg. A németekkel vivott, szerencsétlen végü háborut is együtt küzdötték végig.

Két-három héttel az 1870-i francia-német háboru kitörése előtt Kermorné asszonyt családi ügyek Martinique-ba szólitották. Itt született Jeanne.

Az ezredes, bár a hadjárat balsorsa nagyon nyomasztotta lelkét, szivből örült leánykája születésének. Ha kötelességei nem marasztják, rögtön elutazott volna az Antillákra, hogy nejét s gyermekét haza hozza Franciaországba.

Kermorné asszony nem birta bevárni a háboru végét; férjének közelében akart lenni s 1871 májusában Saint-Pierre-Martinique-ból egy Liverpoolba menő hajón, a «Norton»-on elindult - a halálba.

Kis leánya mellé, a ki akkor csak néhány hónapos volt, kreol nőt vett dajkául, hogy majd a Bretagne-ban, Nantesban, a hol az ezredes állomáshelye volt, hazájabelit lásson maga körül.

Május 23-án éjjel sürü ködben a Norton összeütközött egy «Vigó» nevü hajóval. Az összeütközés oly erős volt, hogy a «Norton» néhány perc alatt elsülyedt s utasai közül csak ötöt, legénységéből csak kettőt menthetett meg a másik hajó.

Kermorné asszony már nem juthatott ki kabinjából, amely azon az oldalon volt, ahol a hajó léket kapott; a dajka, bár a kisleánynyal karján kirohant még a födélzetre, szintén belefult a tengerbe. A gyermek igazán csodával határos véletlennek köszönhette megmenekülését.

Ama két matróz egyike, akiknek sikerült a «Vigó»-ra jutniok, megszánta volt a kicsikét, kiragadta a dajka kezéből s szerencsésen járt vele.

A «Vigó» ott maradt a szerencsétlenség szinhelyén hajnalig, de csónakai, amelyeket rögtön leeresztett volt a hullámokra, hiába cirkáltak ide-oda, ama hét életnél többet nem tudtak megmenteni.

Világossal aztán a hajó, amelynek előrésze különben szintén eléggé megsérült, de gépei sértetlenek maradtak, tovább indult a legközelebbi sziget felé, ahova nyolc nap mulva ért.

Ennek a hajónak az utasai között volt egy spanyol család is, a Havannából való Eridia-család s ez gondjaiba vette a kis Jeannet.

Van-e a kis leánynak valakije még e világon, senki sem tudhatta. Az egyik megmenekült matróz csak annyit jelentett róla, hogy az édesanyja francia nő volt, de hogy kicsoda és hová való, azt ez a matróz sem tudta megmondani. Majd ki fog derülni, gondolták, a szerencsétlenség ügyében inditandó vizsgálat folyamán, hiszen valószinü, hogy a «Norton» utasai fölszállásuk előtt a hajózási társulat irodájában bejegyezték volt neveiket. Csakhogy ez, mint utóbb kiderült, nem történt meg.

Eridiáék tehát leányukká fogadták Jeannét s magukkal Havannába vitték. Ott nevelkedett. A véletlen ugy akarta, hogy nevelőszülei eltalálják a keresztnevét: Juanának nevezték el. Nagyon eszes, tehetséges gyermeknek bizonyult, jól tanult s lelkileg-testileg pompásan fejlődött. Tizennégyéves korában franciául is épp oly tökéletesen beszélt, mint spanyolul. Mivel életének történetét nem titkolták előtte el, valóságos honvágy fejlődött ki benne Franciaország iránt, ahol még él talán az apja s talán siratja őt...

Elképzelhető azonban az is, hogy Kermor ezredest, akit a sors nejétől és gyermekétől fosztott meg, e kettős csapás mily kétségbeejtőn sujtotta.

Arról sem volt tudomása, hogy felesége, Martinique-ből elutazott. Az 1871-iki háborus időkben, nem csoda, hogy az ezredesné levele későn jutott a férje kezébe. S mikor Kermor ezredes megtudta, hogy neje a «Norton» hajón szándékozik hazautazni, akkor már a «Norton» elsülyedésének hire is megérkezett.

Hiába volt minden nyomozás, nejéről s gyermekéről sehonnan sem kaphatott megnyugtató hirt, végül is bele kellett törődnie a gondolatba, hogy azok mindketten a hajótörésnek estek áldozatul.

Kermor ezredes fájdalma határtalan volt. Hiszen elvesztette imádott feleségét s a gyermekét, akit még első csókjával sem csókolhatott. A kettős szerencsétlenség hatása oly erős volt, hogy a megőrüléstől kellett rettegnie; sulyosan belebetegedett s bizony, ha öreg őrmestere, Martial, nem ápolja oly hüségesen, meg is halt volna s vele kihalt volna a Kermor-család.

A nagy betegségből felépült ugyan, de lábbadozása igen lassu volt. Ekkor elhatározta, hogy a katonai pályát, amelyen pedig rajongó szeretettel csüggött s amelyen oly szépen haladt és még szebben haladhatott volna előre, elhagyja. 1873-ban, negyvennégyéves korában beadta lemondását.

Miután a hadseregből kilépett, a Nantes melletti Chantenay-sur Loire-ba vonult vissza. Barátaival is szakitott s csak Martial őrmestert vitte magával, aki ugyanakkor lépett ki a hadseregből.

Chantenayi házikójában ugy élt, mint valami puszta szigetre vetődött hajótörött, a világhoz való minden vonatkozása megszünt.

Martial őrmesternek azt mondta volt, hogy néhány napra elutazik, a hü öreg ember várta-várta vissza, de nap nap után mult és az ezredes még csak hirt sem adott magáról.

A Kermor-család ügyésze utóbb arról értesitette az őrmestert, hogy az ezredes tizezer franc évi jövedelmet biztositott neki. Vagyonának felét tehát hü fegyveres-társára hagyta s a közjegyző pontosan fizette annak ezt az évijáradékot. A vagyon másik felét megtartotta s magával vitte az ezredes. Hova? Az egyelőre földerithetetlen titok maradt.

Az adománylevél, amelylyel az ezredes Martial őrmesterről oly hálásan gondoskodott, a következő záradékkal végződött:

Martial őrmester persze sehogy sem birt belenyugodni abba, hogy jóságos ezredesét ne lássa már.

Nyomozást inditott, hogy megtudja, merre, hol rejtőzött el mérhetetlen bánatával Kermor ezredes.

Ez alatt pedig a kis Jeanne csak nőtt, növekedett nevelő-szülei házában. Majdnem tizenkét év mult el már a «Norton» elsülyedése óta, a mikor végre kiderült a leányka származásáról valami. Egészen véletlenül tudomására jutott, hogy a Norton elsülyedésekor odaveszett francia nő Kermor ezredesné volt, s hogy férje ma is él még Franciaországban.

Tizennégy éves volt Jeanne, a mikor megtudta mindezt, mert hiszen nevelőszülei nem titkolhatták előtte, hogy édes apja él.

Az amugy is komoly leányt, a ki szellemileg és testileg immár szép hajadonná fejlődött s rendkivüli müveltséggel, korához és neméhez képest csodálatraméltó akaraterővel rendelkezett, ez az értesülés rögtön arra az elhatározásra inditotta, hogy édesapját meg kell találnia.

Bármennyire szerette is nevelőszüleit, bármennyire boldog volt a családi körben, a hol valósággal dédelgették, nem volt, nem lehetett most már nyugta, szive-lelke ugy égett a vágytól, hogy fölkeresse Kermor ezredest.

A mit az ezredesről hallottak, az mindössze annyi volt, hogy szülővárosa, Nantes közelében visszavonultan él. Irtak tehát Nantesbe, hogy megtudják, ezidőszerint hol tartózkodik Kermor ezredes.

Képzelhető, hogy mennyire lesujtotta Jeannet a Nantesből érkezett válasz, a melyből meg kellett tudnia, hogy édesapja már régen nyomtalanul eltünt.

Jeanne most még lázasabban csüggött gyermeki vágyán. S addigi kért, könyörgött, mig megengedték neki, hogy Franciaországba utazzék. Nantesben, ugy gondolta, mindenesetre megtud majd egyet-mást, a mi nyomra vezeti. A mi idegeneknek nem sikerült, sikerül majd talán neki, a ki gyermeke az eltüntnek.

Az Eridia-család végre beleegyezett Jeanne elutazásába, bár legkevésbbé sem reméltek sikert s csak azt kötötték lelkére, hogy mihelyt meggyőződik vállalkozásának céltalanságáról, siessen azonnal vissza.

Kermor kisasszony tehát elutazott Havannából s szerencsésen megérkezett Nantes-be, a hol természetesen Martial őrmesterhez utasitották, a ki akkor még épp oly tájékozatlan volt Kermor ezredes holléte felől, mint akár csak Jeanne.

Ki irhatná le az öreg katona ámulatát, mikor a gyermek, akiről azt hitték, hogy a «Norton» elsülyedésekor édesanyjával együtt a tengerbe veszett, egy napon csak átlépte a chantenay-i kis ház küszöbét.

Martial az első pillanatban nem hitte, hogy ez igaz lehessen; csak nézte, nézte a jelenést, de Jeanne vonásai is meggyőzték. A leány arca határozottan Kermor ezredesre emlékeztette őt, szemének, arcának kifejezése ugyanaz volt, mint az apjáé.

A vén katona ugy tekintett rá, mint valami angyalra, a kit talán a másvilágról küldött ime hozzá az ő ezredese.

Akkoriban ugyanis már semmi reménye sem volt, hogy Kermor ezredest még viszontláthassa; bizonyosra vette, hogy az nem is él már.

Jeanne elhatározta, hogy egyelőre édesapja házában marad. A jövedelem, amelyet az ezredes Martialnak biztositott s a melyről a Jeanne javára rögtön le is akart mondani, elegendő volt arra, hogy most már ketten ujabb nyomozást inditsanak.

Eridiáék hiába igyekeztek visszatérésre rábirni fogadott leányukat. Jean hálás szivvel köszönte meg jótevőinek mindazt, a mivel csecsemőkora óta elhalmozták, de egyben a leghatározottabban kijelentette, hogy hite szerint az ő édesapja még él, tehát ő nem nyughatik mindaddig, mig meg nem találja.

De kihez forduljon, hogy édesapja felől valami értesitést kapjon? Hiszen Martial őrmester minden módot megkisérlett már, minden lehetőséget kimeritett, hogy megtudja, merre van Kermor ezredes.

Annyi bizonyosnak látszott, hogy az ezredes nagyon messze földre vándorolhatott ki, oly helyre, a hol semmiféle ismerősével nem találkozhatik.

Végre történt valami: fölbukkant az a levél, amelyet - mint az olvasó tudja már - Kermor ezredes 1879-ben San-Fernando de Atabapoból irt egyik nantesi ügyvédbarátjának. A levél jelentéktelen személyes ügyről szólt, de az ezredes fölkérte benne barátját, hogy e levélről soha senkinek emlitést ne tegyen. S az ügyvéd meg is őrizte a titkot. Halála után azonban örökösei a hagyaték rendezésekor megtalálták s mivel akkor már egész Nantes tudott a Kermor ezredes leányának megérkezéséről s terveiről, a levelet az örökösök neki adták át.

Képzelhető, mint hatott e levél a lelkére, mily ellenállhatatlanul vonhatta a vágya most már határozottabb irányban az édesapja után!

A levél tanusága szerint Kermor ezredes tehát 1879-ben San-Fernandóban volt. Jeanne és Martial rögtön irtak San-Fernandóba s megkérdezték, ott él-e még Kermor ezredes? A válasz az volt, hogy ilynevü és rangu személyiségről ott sem a hatóság, sem a lakosság nem tud.

Ily körülmények között Jeanne mi másra határozhatta volna el magát, mint arra, hogy elmegy San-Fernandóba s maga igyekszik kipuhatolni valamit.

Eridiáék, akikkel Jeanne állandóan levelezett, hiába igyekeztek lebeszélni e tervéről, Martial is hiába ellenkezett, Jeanne megmaradt szándéka mellett.

- És az én kedves Martiálom végül mégis csak beleegyezett, - mondta Jeanne, életének történetét igy föltárván a két honfitársa előtt, - s természetesen nemcsak arra adta rá a fejét, hogy engem erre az utra elengedjen, hanem arra is, hogy elkisérjen. Kellett is, hogy ugy cselekedjék; nemde öregem?!

- Sajnos, elég okom van már, hogy megbánjam, - mordult meg Martial őrmester, - hiszen ime minden óvatosság ellenére is...

- Kiderült ugy-e a titkunk?! - szólt közbe a leány nevetve. - Nos, de csak az igazság derült ki, mert hiszen én csakugyan nem vagyok az unokaöcséd és te csakugyan nem vagy a nagybátyám. Helloch ur és Paterne ur azonban nem fogják ezt az igazságot világgá hirdetni, - ugy-e nem, Helloch ur?!

- Semmi kisasszony, Helloch ur, - vágott szavába Jeanne, - a világért sem szabad rászokniok, hogy engem kisasszonynak nevezzenek... Hiszen mindjárt elárulnának... Ne kisasszonynak, hanem Jeannak, csakis Jeannak szólitsanak!

- Csakis Jeannak, - szólt mosolyogva Paterne, - vagy legföljebb a változatosság kedvéért: a mi kedves Jeanunknak...

- Most hát tudják, - folytatta Jeanne, - mért kellett nevet és viseletet cserélnem. Mért lett Martial a nagybátyám s mért lettem én az unokaöccse. Rövid hajjal, fiuruhában Saint-Nazaireből Caracasba hajóztam Martial társaságában. Nagy segitségünkre volt utközben, hogy jól beszélek spanyolul. Ugy jutottunk idáig. Ha édesapámat megtaláljuk, visszafelé Havannának utazunk majd. Mindenesetre meg kell látogatnunk jótevőimet, hogy édesapám is megköszönhesse nekik az ő nagy jóságukat, amelylyel engem fölneveltek.

Köny csillant meg szemében, de gyorsan leküzdötte elérzékenyülését s Martialhoz fordulva igy beszélt tovább:

- Nem, nem, kedves bácsikám, amiatt sohase aggodalmaskodjunk, hogy titkunk kiderült. Isten akarata volt az s ő akarta azt is, hogy két ily derék, segitségünkre-kész honfitársunkkal találkozzunk. Édesapám nevében is hálásan köszönöm, uraim, mindazt, amit érettem már eddig tettek s amit még ezután tesznek majd.

A fiatal leány feléjük nyujtotta kezét s Helloch és Paterne meleg barátsággal szoritották meg ezt az erélyes leánykezet.

Másnap a franciák, Martial őrmester és Jean is, - akit csak ezen a néven fogunk emliteni ezután is, mert hiszen a nagy ut veszélyes körülményeit tekintve, Jeannak kell még maradnia, - elbucsuztak Miguel, Felipe és Varinas uraktól, akik már minden előkészületet megtettek az Atabapo és Guaviare tudományos megvizsgálására.

- Lehet, hogy visszajövet még itt találnak minket, - mondta Miguel ur, - ha a vitás kérdést nem sikerülne addig eldöntenünk.

Még San-Fernando kormányzójától, aki néhány ajánlólevelet adott nekik a folyammenti főbb helységek előljáróihoz, és Mirabal urtól is elbucsuzván, a kis társaság utra kelt.

San-Fernando lakosai közül nagyon sokan odagyültek a partra, hogy a két bárka utasainak bucsut kiáltsanak.

A Gallinetta és a Moriche megkerülvén a sziklákat, amelyek az Atabapo és a Guaviare egybeszakadásának helyén meredeznek, kieveztek az Orinocóra s csakhamar eltüntek kelet felé.

A Gallinettát és a Moriche-ot San-Fernandótól is Valdez és Parchal kormányosok vezették.

Parchalt Helloch és Paterne ugy szerződtették, hogy bárhová s bármekkora ideig utaznak is, nem kell uj föltételekben megállapodniok. A Moriche legénységének tehát mindegy volt, hogy az Orinoco forrásai felé vagy valamelyik mellékfolyóján kell-e utazniok. A bérük ugyanaz maradt.

Valdez-zel azonban Jeannak és Martialnak ujra szerződnie kellett. Csak San-Fernandóig fogadták volt föl, mert hiszen nem tudhatták előre, hogy onnan tovább kell-e menniök. Valdez különben is san-fernandói származásu volt, lakást is ott tartott s eredetileg azt tervezte, hogy a mennyiben Jeannak és Martialnak nem lesz szükségük rá, más utasokat, vagy málhát szállit majd visszafelé.

Miután Jean elhatározta, hogy az Orinoco forrásai felé folytatja utját s mivel Valdezt nagyon megkedvelték, nem szeretett volna megválni tőle épp most, mikor az utnak nehezebb és veszélyesebb része következik. Martial és Jean tehát megkérték, vállalná tovább is szállitásukat.

Valdez szivesen vállalkozott. Legényéből ugyan csak öt embert tarthatott meg, mert a többi az épp akkor kezdődő kaucsuk-szüret munkáiban kivánt részt venni, a hol jóval nagyobb bért kaphattak, - de a kormányos könnyen szerződtethetett helyökbe másokat, három mariquitárit fogadott föl és egy spanyolt.

A mariquitari indiánok, a kik az Orinoco-vidék keleti részén lakó törzsek egyikéből valók, nagyon ügyes evezősök s az Orinocot San-Fernandótól fölfelé néhány száz kilométernyire jól ismerték.

A spanyol, a kinek Jorres volt a neve s a ki csak két hete, hogy San-Fernandóba érkezett, tulajdonképen csak azért szerződött a Gallinettára, hogy Santa Juanába juthasson, a hol, ugy mond, Esperante atya szolgálatába óhajt szegődni. Hallotta, hogy a Gallinetta és Moriche utasai Santa Juanába igyekeznek s megragadva a kinálkozó alkalmat, evezősnek kinálkozott. Valdez, mivel éppen még egy emberre szüksége volt, felfogadta. A spanyol élénk eszü embernek látszott, de arcának tuléles vonásaiban s szemének különös nyugtalanitó fényében volt valami, a mi szinte félelmesen hatott. Szükszavu, mogorva ember volt.

A vitorlák pompásan duzzadoztak s a legénységnek nem igen kellett megerőltetnie magát. Szép, verőfényes idő volt, csak nyugaton uszkáltak könnyü felhők az égen.

Estefelé a Niává-val szemben fekvő Mina szigetének felső részéig értek. Itt két vizimalacot lőttek a vadászok s igy aznap vacsorára nem kellett a San-Fernandóban beszerzett készlethez nyulniok.

Másnap, október negyedikén hasonló körülmények között folytatták utjukat. Körülbelül husz kilométert haladtak nyilegyenes irányban az Orinoco e részén, a melyet az indiánok Canon Nube-nak neveznek.

Este a Gallinetta és a Moriche a Piedra Pintada sziklahegy lábánál vetettek horgonyt.

A vizállás még mindig eléggé magas volt s a mindenféle jelekkel televésett sziklák rajzos részéből is elfödött pár arasznyit a viz.

Az Alto-Orinocon utazók rendszerint a parton töltik az éjszakát. Fák tövében tanyáznak, függőágyakat erősitenek az ágak közé s ugy alszanak a csillagos szabad ég alatt. A venezuelai ég csillagai különösen szépek.

E vidéken nagyon gyakori a hirtelen zápor s a szabadban éjszakázókat az ilyen meglepetés nem érintheti épp valami kellemesen.

- Még hagyján, - mondta Valdez, - ha ott a moszkitóktól megmenekülhetnénk, csakhogy ezek a szemtelen rovarok a szárazföldön is épp ugy megtalálják az embert, mint a vizen.

- A szárazföldön errefelé, - jegyezte meg Parchal, - még hangyák is zaklatnának. S ezeknek a hangyáknak a csipésétől az embert kileli a hideg.

- Nemde a veinte y cuatro hangyák ezek? - kérdezte Jean, a kit Chaffanjon könyve még ily apróságokról is tájékoztatott.

- Azok, - felelt Valdez, - aztán meg vannak errefelé más fajták is, például a chipiták, a melyek oly aprók, hogy szabad szemmel nem is láthatók, az embert tetőtől talpig ellepik s össze-vissza szurkálják; hát még a termiták, a melyek annyira türhetetlenek, hogy az indiánok még a kunyhóikat is oda hagyják miattok.

- S a földi bolhák, - szólt közbe Parchal, - s a vampirok, a melyek áldozatuk vérét az utolsó cseppig kiszivják...

- És a kigyók, - egészitette ki a sort Paterne Germain, - a hat méternyire is megnövő culebra mapanare s más fajták... No, akkor már csak inkább moszkitókkal hadakozunk.

Megállapodtak abban, hogy nem hagyják el bárkáikat, a mig csak valami nagyobb zivatar, esetleg egy ujabb chubasco nem kényszeriti őket, hogy a szárazföldön keressenek menedéket.

Másnap délután a Rio Ventuari torkolatáig jutottak el, a mely az Orinoconak egyik jelentékenyebb mellékfolyója.

Öt óra volt s igy még két óráig haladhattak volna kellő világosságban fölfelé, de Valdez azt tanácsolta, hogy kössenek ki már, mert a Ventuari torkolatán felül nagyon sziklás az Orinoco medre s eléggé védett kikötőhely sem kinálkozik.

A vacsorát közösen költötték el. Az őrmester urnak most már, miután Jean titka a két francia előtt ismeretes volt, nem lehetett kifogása ez ellen.

Helloch és Paterne egyébként igen tartózkodón viselkedtek Jeannal szemben. Különösen Helloch még a látszatát is kerülni akarta mindennek, ami tolakodásnak tünhetett volna föl. Szinte kerülte, nem mintha zavarba ejtette volna az uj helyzet, hanem részint azért, hogy mennél kevésbbé feszélyezze Jeant, részint azért, mert Kermor kisasszony jelenlétében a régi viselkedésök mégis csak módosult s ez könnyen feltünhetett volna a legénységnek.

Jeanne azonban megmaradt a régi Jeannak. Elfogulatlanul, bizalomteljesen beszélgetett honfitársaival ezután is. Esténkint meghivta őket a Gallinettára s akkor a kis társaság barátságosan ujra meg ujra végigtárgyalta utazásuk eseményeit, a jövő eshetőségeit, meghányták-vetették, mit remélhetnek s célt érnek-e majd amaz értesülések révén, amiket Santa-Juanában szerezni fognak.

- Santa-Juana, - mondotta Helloch Jacques, - ez a név már magában véve is szerencsét jósol nekünk, mert hiszen az ön neve is az, tisztelt kisasszony.

- Jean ur, csak Jean ur! - figyelmeztette az ifju leány ijedten Helloch Jacques-ot, miközben Martial őrmester szigoruan összeráncolta a szemöldökét.

- Nos hát, Jean ur! - szólt Helloch s könnyed kézmozdulattal jelezte, hogy nyelvbotlását idegen fül nem hallhatta meg.

Ez este arról a mellékfolyóról beszélgettek, amelynek torkolata közelében horgonyt vetettek volt, - a Ventuariról.

Ez a mellékfolyó az Orinocóba, annak legerősebb elhajlása táján hét ágban szakad bele. Északkelet felől jön, a guyanai Andeszek kimerithetetlen forrásaiból táplálkozik s ama területeken folyik végig, amelyeken főként a maco- és mariquitari-indiánok tanyáznak. Ennek a jobboldali mellékfolyónak vizbősége jóval fölülmulja az Orinoco jobbparti mellékfolyóit.

- Kár, hogy nincsenek itt Miguel, Felipe és Varinas urak, - jegyezte meg Paterne Germain, - volna vitára okuk! A Ventuari hatalmas versenytársa lehetne az Atabapónak épp ugy, mint a Guaviarenak s ha most azok az urak itt volnának, nyilván egész éjszaka hallgathatnók érveléseiket.

- Valószinü, hogy ugy volna, - jegyezte meg Jean, - mert ez a folyó csakugyan a legjelentékenyebb vizága az egész felső-orinocoi vidéknek.

- Valóban ugy érzem, - mondta Paterne Germaine mosolyogva, - hogy hyrographia démona immár az én lelkemet is megszállja, s föl kell vetnem a kérdést, vajjon mért ne lehetne a Ventuari az igazi Orinoco?

- Hát azt hiszed, hogy én e kérdés bővebb fejtegetésébe bocsátkozom? - kérdezte Helloch gunyosan.

- S vajjon mért ne kelhetnénk a Ventuari pártjára? Azt hiszem a Felipe és Varinas urak álláspontja semmivel sem különb...

- Az ön véleménye tehát, Helloch ur, megegyezik a Miguel uréval? - kérdezte Jean.

- Szegény Ventuari! - kacagott Paterne Germain, - be kell látnom, hogy számodra nem terem babér, ezennel hát elejtelek.

A következő három nap, október 4-ike, 5-ike és 6-ika a hajósoknak kemény munkát adott. A falcák vontatása és az evezés próbára tette itt minden erejöket. A Piedra Pintudán felül a bárkák hét-nyolc kilométernyi uton csupa apró sziget, temérdek szikla és zátony között csak igen nagy bajjal juthattak előre. Bár a szél még mindig kedvező irányu volt, a vitorlákat be kellett vonni, mert különben a bárkák belevágódtak volna valamely torlaszba. Többizben hatalmas zápor is zudult alá, utasainknak órákhosszat a kosárfödelek alatt kellett meghuzódniok.

Igy jutottak a san-barbarai zuhogóig, amelyen csak nagy erőfeszitéssel, de kirakodás nélkül sikerült átkelniök.

Ezen a vidéken, Chaffanjon jelentése szerint, egy régi falu romjait kellett volna találniok, de ezeknek a romoknak már hire-hamva sem volt.

A rendes ut csak Cangreo szorosán tul kezdődött megint, onnan már gyorsabban haladhattak fölfelé s október hatodikán délután sikerült elérniök Guachapana falvát, a hol horgonyt vetettek s partra is szálltak.

Valdez és Parchal kormányosok itt különben csak ezért állapodtak meg, hogy a vontatásban és evezésben kifáradt legénységnek pihenője legyen.

Guachapana falva mindössze hat-hét lakatlan kunyhóból áll. Egykori lakóit a termiták üzték el innen, ezek a pusztitó kis rovarok, a melyek az egész környéket elárasztották. Az ilyen «fa-tetvek» ellen lehetetlen a védekezés, mihelyt megjelennek valahol, menekülni kell előlük.

- Ime végtelen hatalma a végtelen kicsinek; - jegyezte meg Paterne Germain, - ezeknek a myriádszám jelentkezői kis bestiáknak nem árthat az ember. Tigris, vagy jaguár támadást könnyü visszaverni, e nagy ragadozókat valamely vidékről teljesen kiirtani is könnyebb, mint efféle mákszem ellenségtől szabadulni. Tigris, oroszlán, jaguár miatt az embernek csak még sem kell a falujából kivándorolnia!...

- Különös, ha az ember nem piarao-indián, - szólt közbe Jean, - mert a hogy olvasom...

- Igen, igen, én is olvastam, hogy a piarao-indiánok főként babonából hagyják ott olyankor tanyáikat, - mondta Paterne Germain, - de hát az ok mellékes, annyi bizonyos, hogy ezek a hangyák, ezek a termiták egész tartományt is el tudnak pusztitani.

Öt óratájban a Moriche embereinek sikerült egy terecaie-teknősbékát fogniok.

Ebből a teknősállatból vacsorára pompás levest és egy «sancoco» nevü igen izletes hus-ételt készitett az indián legénység.

Ananászt és banánát lépten-nyomon téphettek utasaink. A levegőben vadkacsák, fehér hasu hocco-tyukok és fekete erdei tyukok csapatai suhantak át fejök fölött A vizben csak ugy hemzsegtek a halak. Annyi itt a hal, hogy az indiánok nyillal lövik. Egyetlen óra alatt mindkét bárkát meglehetett volna tölteni vele.

Éhségtől tehát a Felső-Orinoco vidékein egyáltalán nem kellett rettegniök.

Az éjszakát nyugodtan tölthették s másnap a legénység, friss erővel indithatta el a két falcát.

Huszonnégy órával később, csunya esős nap után és Camucapi szigetétől kezdve csak keserves palankázással birván boldogulni, a caridai lagunára értek.

Carida valamikor szép kis indiánfalu volt, de a piarao-indiánok, mivel egy alkalommal tigris pusztitott a faluban, otthagyták s a szalmakunyhók pusztulásnak indultak volna, ha egy kevésbbé félénk baré-indiánus nem telepszik meg ott, a ki nemsokára szép ültetvény-teleppé virágoztatta fel az elhagyott helyet.

A derék ültetvényes meghivta magához utasainkat, a kik ezt a meghivást nem is utasithatták vissza.

Az indián, alighogy a bárkák kikötöttek, odament s föllátogatott a Gallinettára. Utasaink egy pohárka aquardinte-val kinálták meg, a mit csak akkor fogadott el, mikor megigérték, hogy viszont az ő tafiájából isznak majd nála és elszinak pár cigarettányit az ő saját termésü tábori-dohányából.

Mikor a baré-indián elbucsuzott a bárkán a franciáktól, a legénység sorában megakadt a tekintete Jorres-en, a spanyolon.

- Itt semmiesetre sem, indián barátom, - felelt a spanyol kelletlenül, - mert biz én a kend rancho-ján még sohasem jártam.

- Sajátságos! Caridában oly kevés idegen fordul meg, hogy az ember jól megjegyezhet minden arcot, ha csak egyszer látta is.

- Akkor hát nem láthattam ott, mert jó két éve már annak, hogy San-Fernandóban utoljára jártam.

- Bizonyára összetéveszt hát valakivel. Engem ugyan sohasem láthatott, - felelt most már durva hangon a spanyol, - a Felső-Orinocón most fordulok meg először életemben.

Ezzel végződött a beszélgetés, amelynek Helloch, bár minden szavát hallotta, különösebb jelentőséget mégsem tulajdonitott.

A baré-indián és Jorres beszélgetése csak arra inditotta Helloch Jacques-ot, hogy megkérdezte a spanyoltól, mért igyekszik éppen Santa-Juanába?

Jean, aki élénken érdeklődött minden iránt, ami a santa-juanai téritő-telepre vonatkozott, feszült kiváncsisággal leste a spanyol válaszát.

- Engem már gyerekkoromban papnak szántak. A cadixi Mercedes-kolostorban kispap is voltam már. De hirtelen megszállt az utazás vágya s állami hajókon álltam szolgálatban évekig. Idővel azonban meguntam ezt az életet, régi pályámra kivánkoztam vissza s elhatároztam, hogy valamely téritői társaság szolgálatába lépek. Hat hónappal ezelőtt Caracasba vetődtem egy kereskedelmi hajón s ott hallottam a santa-juanai telepről, amelyet több évvel ezelőtt valami Esperante atya alapitott. Ekkor támadt az a gondolatom, hogy legjobb lesz oda mennem, azon a viruló telepen bizonyára akad hely számomra is. Caracasból tehát utra keltem, még pedig ugy, hogy egyes falcácon vállaltam evezősszolgálatot. Ugy jutottam San-Fernandóig. Ott megfelelő alkalomra kellett várnom, hogy a Felső-Orinocóra utazhassam és megtakaritott pénzem már fogytán volt, amikor az önök falcái ott kikötöttek. San-Fernandóban hamarosan hire kelt, hogy Kermor ezredes fia az édesapja keresésére Santa-Juanába készül. Mivel azt is hallottam, hogy Valdez kormányos evezősöket keres, jelentkeztem és most itt vagyok a Gallinettán. Határozottan állithatom azonban, hogy ama baré-indián engem még sohasem látott, mert Caridában most fordulok meg először.

Helloch Jacques szinte élvezettel hallgatta ezt az egyszerü és határozott beszédet, amelylyel a spanyol a kérdésére megfelelt. Nem csodálkozhatott azonban rajta, hiszen ez az ember fiatalkorában jó nevelésben részesült s magasabbrendü tanulmányokat folytatott.

Elhatározta, hogy felmenti az evezősszolgálat alól, helyére valami indiánt fogadnak s őt az egyik bárkán utitársukul viszik el Santa Juanáig.

Jorres megköszönte ezt a szivességét, de kijelentette, hogy a szolgálatot, amelyre vállalkozott, ezután is teljesiteni kivánja.

- Ha Santa-Juanában Esperante atya nem fogadna föl, - tette hozzá, - kérni fogom az urakat, tartanának meg továbbra is szolgálatukban, legyen szabad önökkel visszatérnem San-Fernandóba - s amit még jobban szeretnék, át Európába is.

A spanyol nyugodt, bár kissé éles hangon beszélt, amelyet különben ujra meg ujra tompitani igyekezett. Ez a hang azonban egészen megfelelt elszántságot tükröző arckifejezésének, illett e sötétbőrü, feketehaju, nagyfejü emberhez, a kinek keskeny ajkai közül vakitón fehér fogsor villogott elő.

Helloch Jacques most már élénkebben érdeklődött e különös ember iránt. Elhatározta, hogy állandóan szemmel fogja tartani, mert azt is észrevette, hogy a spanyol sajátságos pillantást vetett néhányszor Jeanra, mintha Kermor Jeanne titkáról megtudott volna valamit, noha arról sem Valdeznek, sem Parchalnak, egyáltalán a bárkák személyzetének még csak sejtelmük sem lehetett.

Ez a gondolat egyszerre nagyon is nyugtalanitani kezdte Helloch Jacques-ot s titokban, mert hiszen sem Jean, sem Martial nem vettek észre semmit, a legéberebb figyelemmel kisérte a spanyolt.

Jean szeretett volna egyet-mást Santa-Juanáról s Esperante atyáról hallani s megkérdezte a spanyoltól, mit tud ama telepről és alapitójáról, talán ismeri is Esperante atyát?

- Azt hiszem... először... és onnan indult el fölfelé, hogy megalapitsa telepét...

- Milyen ember ez az Esperante atya, - szólt most közbe Helloch Jacques, - azaz jobban mondva, milyen volt akkor?

- Akkor... mintegy ötvenéves, magas termetü, nagyerejü ember volt, dus körszakálla már deresedett; most bizonyára egészen fehér már. Meglátszott Esperante atyán, hogy határozott, erősakaratu ember, aminthogy olyannak is kell lennie minden hittéritőnek, aki arra vállalkozik, hogy az indiánokat megtéritse, ami elvégre életének kockáztatásával jár...

Nemsokára a baré-indiánnak megigért látogatás ideje is elkövetkezett. Martial őrmester és Jean, valamint Helloch Jacques és Paterne Germain partraszálltak és a rizs meg maniok földeken át elsétáltak a kunyhóig, a melyben az indián a feleségével lakott. A baré-indián nagy tisztelettel üdvözölte vendégeit. A felesége nem beszélt spanyolul, csak néhány indián szót makogott. Tulajdonképen afféle félvad indián nő volt ez s ugy látszott értelmesség dolgában, férjének mélyen alatta áll.

A házigazda, akit mintagazdasága ugy látszott, nagy büszkeséggel tölt el, főként ültetvényeiről s azoknak jövőjéről beszélt. Nagyon sajnálta, hogy utasaink nem érnek rá a rancho-t egész kiterjedésében megszemlélni.

No de ami késik, nem mulik. Meg kellett igérniök, hogy visszajövet majd nagyobb időt töltenek itt.

Maniok lepényt, pompás ananászt, saját főzetü tafiát, sajáttermésü dohányból készült szivart tett vendégei elé a baré-pár s mindezt meg kellett izlelni s természetesen dicsérni is.

Csak Jean nem gyujtott rá a szivarból, a melylyel pedig nagyon, de nagyon kinálta a házigazda s a tafia pálinkát is éppen csak hogy megizlelte. Ez a pálinka egyébként még Martial és Helloch torkát is égette, oly erős volt, Paterne Germain pedig már az első kortytól ugy elfintoritotta az arcát, hogy az Orinoco-vidék bármelyik majma is megirigyelhette volna, amit különben az indián a pálinkája dicséretére magyarázott.

Az indián néhány munkásával elkisérte őket a falcákig, ahol a legénység már az igazak álmát aludta.

- S én mégis csak azt mondom, hogy ezt az embert itt a ranchom környékén már láttam valaha!

- Bizonyára csak valami feltünő hasonlatosság téveszti meg, kedves barátom, - jegyezte meg Helloch közömbösen.

Caridától idáig három nap alatt kedvező széllel eléggé gyorsan jókora utat futottak meg a bárkák.

Elhaladtunk Luna szigete mellett s minden különösebb nehézség nélkül haladtak a pálma ligetes partok mentén fölfelé, könnyü szerrel keltek át azon a zuhogón is, a melynek «Ördögágya» a neve, jóllehet az ördögnek eszeágában sem volt itt a folyamon keresztbe feküdnie.

A balparton, a Yapacana cerro-val szemben Marilla szigeten felül egy venezuelai meszticnek, Assomption Manuel urnak a telepe terült el.

E telepnek, a melyet e nagy családu férfiu, a kinek a felesége is mesztic-vér volt, e helyütt alapitott: «Danaco» a neve.

Midőn a két falca már esti szürkületben Danaco felé közeledett, a Gallinettát kis baleset érte, beleütközött egy sziklába s léket kapott. Szerencsére csak csekély sérülés volt s a rést egy csomó szénával sikerült annyira betömni, hogy a viz nem szivárgott be a bárkába. Hogy tovább utazhassanak, természetesen ki kellett javitani a falcát, a mire Danaco igen alkalmas helyül kinálkozott.

Utasaink az éjszakát Mavilla szigetének déli partján töltötték, a telepitvényest csak másnap reggel akarták fölkeresni.

Hajnalban aztán áteveztek Assomption ur birtokához, ahol egy hajóhidszerü alkotmány mellett kötöttek ki.

Danaco most már nem volt az a jelentéktelen kis telep, a minek Chaffanjon leirja, most már viruló falu volt. Assomption Manuel hozzáértése, szorgalma néhány év alatt fölvirágoztatta s bizonyosnak látszott, hogy Danaco ezután még rohamosabban fog fejlődni.

A meszticnek valamikor Guachapanában volt gazdasága, «sitio»-ja, de San-Fernando közelsége azaz a kormányzó zaklatásai miatt ott nem birt boldogulni. Szerencsés gondolat volt, hogy guachapanai gazdálkodását beszüntetvén, távolabbi vidéken telepedett meg. Danacoban szabadon, függetlenül rendezkedhetett be, zavartalanul termelhetett és kereskedhetett, a minek csakhamar meg volt az üdvös hatása: kis telepe jókora községgé növekedett.

A mesztic mindjárt korán reggel értesült a falcák érkezéséről. Néhány emberének társaságában lesietett a partra, hogy üdvözölje a jövevényeket.

Jean a kölcsönös üdvözlés és bemutatkozás után átnyujtotta azt az ajánló irást, a melyet a felső-orinocoi előljáróságokhoz a san-fernandoi kormányzótól kapott.

- Uraim, - szólt - ajánló levél nélkül is szivesen fogadtam volna önöket; Danacóban minden utas szivesen látott vendég, különösen, ha francia.

- Fogadja köszönetünket, uram, - felelt Helloch Jacques, - két napig itt kell vesztegelnünk, hogy egyik megsérült falcánkat kijavithassuk.

- Legyenek vendégeim akár nyolc napig is, - mondta Manuel ur, - a mig csak tetszik önöknek; a francia Truchon honfitársai mindenütt tárt karokkal fogadják a Felső-Orinoco telepitvényesei...

- Előre tudjuk, hogy itt szives fogadtatásban lesz részünk, - jegyezte meg Jean.

- Nos, Manuel ur öt évvel ezelőtt már szintugy bizonyságát adta nemzetünk iránt való rokonszenvének, midőn egy francia utazót, aki az Orinoco forrásvidékeire igyekezett, hasonló előzékenységgel fogadott.

- Ah, ön Chaffanjonról beszél! - kiáltott föl Manuel ur, - bátor kutató volt az, ő rá, valamint társára Moussot-ra is valóban örömmel gondolok.

- Chaffanjon is hasonló érzelemmel, nagy hálával emlékszik meg könyvében önről, Manuel ur, valamint szivességeiről, amikkel elhalmozta őt.

- Megvan, - felelt Jean, - s ha kivánja, szivesen felolvasom s leforditom önnek a megfelelő részeket.

- Nagy örömöm telnék benne, - mondta Assomption Manuel s ismételten kezet szoritott vendégeivel.

Chaffanjon nem csak Assomption urról emlékszik meg nagy elismeréssel, hanem ama bizonyos Truchonról is, a kinek révén a franciák oly nagy rokonszenvnek örvendhetnek a Felső-Orinoco vidékén.

Ez a Truchon ugyanis mintegy negyven évvel ezelőtt a Felső-Orinoco mentén megtelepedvén, nagy szolgálatokat tett ama vidék lakóinak. Az indiánok addig mit sem tudtak kaucsuk-termelésről. Truchon kioktatta a bennszülötteket a gummifák nedvének értékéről, megtanitotta őket, mint kell e nevezetes kereskedelmi cikket előállitani s a kaucsuk-termelés nemsokára az egész vidék áldásává lett. A francia név varázsa azért oly nagy e vidékeken.

Assomption Manuel hatvan éves volt már. Erőteljes férfi volt még, barna bőrü, élénk szemü, értelmes arcu ember, aki jól értett a parancsoláshoz, de a mellett jólelkü, figyelmes, előzékeny is volt munkásai, a rancho-ján alkalmazott indiánok iránt.

Ezek az indiánok a mariquitari-i törzséből valók voltak, nagyon jóravaló népség s Danaco falvának lakossága csaknem teljesen mariquitari volt.

Miután utasaink elfogadták az ültetvényes meghivását, Valdez azonnal intézkedett, hogy a legénység a falca kijavitására megtegye az előkészületeket.

Mindent partra szállitottak a Gallinettáról, a bárkát kivontatták a partra, felboritották, hogy fenekének sérüléseihez hozzáférkőzhessenek.

Assomption ur megigérte, hogy néhány munkást bocsát rendelkezésére Valdeznek s igy bizonyosnak látszott, hogy a Gallinetta megrongált részeit két nap alatt jól kitatarozhatják.

Reggeli hét óra volt. Az ég felhős, de a magasan lebegő felhők nem fenyegettek esővel. A hőmérséklet is türhető volt, huszonhét Celsiusfok.

A társaság vidáman követte a vendéglátó gazdát a pálmaligetek mögött a parttól mintegy ötszázméternyire fekvő falu felé.

Assomption ur, Helloch és Jean elől haladtak a meglehetősen széles és gondozott gyaloguton, Martial őrmester és Paterne nyomon követték őket.

Már utközben is megcsodálhatták a mesztic maniok, és citrom-ültetvényeit, a gyönyörü banánákat, a cacaotermést, a macanilla pálmákat; a távolból messze kiterjedő rizsföldek, cukor-nád és dohányültetvények integettek. A legértékesebb része a gazdaságnak az euphorbiaceákhoz tartozó kaucsuk- és sarrapia néven ismert tonka-bab-termelés volt.

Besétálván a faluba, utasaink a lakosságot is megismerhették, sem a nők, sem a gyermekek nem ijedtek meg, nem futottak tova.

A férfinép csupa derék, erős, egészséges szép szál ember volt. Ruházatuk épp ugy mint az asszonyoké is, már közelebb állt az európai, mint az indián-viselethez.

Mintegy száz lépésnyire haladhattak már a faluban, amikor balra kanyarodva, megérkeztek Danaco legnagyobb háza elé.

Tulajdonképpen két egymáshoz ragasztott ház volt ez, meglátszott rajta, hogy nem egyszerre épült. Nagy ablakai, ajtói voltak, kényelmes, jó berendezésü lakásnak látszott. A nagy udvarnak hátsó részén gazdasági épületek emelkedtek, pajták és istállók.

Manuel ur felesége és két fia nagyon szivesen fogadták a vendégeket. Az asszony derék, termetes mesztic nő volt, (braziliai anyától s indián apától származott), fiai erős, vállas, jól megnőtt legények, az egyik huszonöt, a másik harmincéves lehetett.

A család mindegyik tagja jól beszélt spanyolul s igy a társalgás minden nehézség nélkül folyt.

- Az őrmester ur és unokaöccse pedig, - mondta később Manuel ur a feleségének, - éjszakáikat is nálunk fogják tölteni, bárkájuk kijavitása ugyanis két napig is eltart, bocsáss hát rendelkezésükre egy vagy két szobát.

- Tehát kettőt. Igen szivesen, - felelt a házigazda, - és ha Helloch ur és tisztelt barátja is itt hálnak...

- Köszönjük, uram, - vágott közbe Paterne, - a mi bárkánk, a Moriche, egészen jókarban van, s a világért sem alkalmatlankodunk éjszakára, hanem este visszamegyünk majd falcánkra s ott alszunk.

- Ahogy tetszik, uraim, - felelt Manuel ur, - ámbár legkevésbbé sem alkalmatlankodnának, de viszont nem akarjuk korlátozni uraságtokat.

Miután megreggeliztek, Manuel ur a vendégek utazásának célja felől kérdezősködött. A Felső-Orinocót kevés utas járja, a kereskedők nem igen mennek tul Cassiguiarén, azonfelül már nincs is kereskedelmi érintkezés, csak tudós kutatóknak juthat eszökbe, hogy a forrásvidékig elhatoljanak.

Manuel ur tehát nagyot nézett, amikor Jean elmondta neki, mi járatban van s hogy két honfitársa mily nagylelküen csatlakozott hozzá.

- Tehát az édesatyját keresi?! - szólt szemmelláthatólag elérzékenyülve Manuel ur. Ez a felvilágositás különben feleségét és két fiát is mélységesen meghatotta.

- Ugy van, uram, - felelt Jean, - s reméljük, hogy Santa-Juanában, Isten segitségével, nyomára jutunk.

- Tizenkét évvel ezelőtt még nem lakott Assomption ur Danacóban? - kérdezte Paterne.

- Nem. Akkor még Guachapanában laktunk; Kermor ezredes átutazásáról ott senki sem beszélt.

- Pedig hát San-Fernandótól Santa-Juanáig, - szólt bele a társalgásba Martial, aki annyira-mennyire megértette a spanyol beszélgetést, - csak az Orinocón utazhatott az ezredes.

- Minden esetre ez a legkényelmesebb és a legrövidebb ut, - mondta Manuel ur, - kevesebb veszélylyel is jár, mint hogyha az indián-lakta felső területeken át utaznék az ember. Ha az ezredes csakugyan a forrásvidék felé vette utját, bizonyára azon mód igyekezett oda, mint ahogy most önök.

- Sok dicséretet hallottam már róluk. Főnökük, ugy hallottam, nagyon szépen fölvirágoztatta a telepet.

- De ismerem... láttam már egyszer... ugy három évvel ezelőtt... A hittéritősége ügyében utazott lefelé az Orinocón s Danacóban akkor egy napig időzött.

Assomption épp oly képet rajzolt a hires hittéritőről, mint Jorres. Igy hát bizonyosnak látszott, hogy mindketten látták Esperante atyát.

- Nem. Azóta nem láttam, - felelt a házigazda. - Indiánoktól azonban, akik keletről jöttek, sokszor hallottam, hogy Santa-Juana évről-évre nagyobb. Valóban dicséretes müködés az, amit e derék hittéritő azon a vidéken az emberiség javára kifejt.

- Igaza van, uram, - szólt Helloch Jacques, - s dicséretére válik annak az egész nemzetnek is, amely ilyen férfiakat nevel. Erős meggyőződésem, hogy Esperante atya szivesen fogad majd bennünket.

- Az bizonyos, - válaszolt Manuel ur, - ugy fogadja majd önöket, mintha honfitársai lennének. Chaffanjon urnak is mennyire örült volna Esperante atya, ha a jeles kutató Santa-Juanába is ellátogatott volna.

- S talán édesatyámról is tud valamit, - sóhajtott föl Jean, - talán nyomába igazit.

Megszemlélvén a kiterjedt gazdaságot, visszatértek a faluba, Assomption ur házához.

A beszélgetés természetesen a franciák vállalkozása körül forgott, utasaink elmondták, mint jutottak Caicarától Danacóig, beszéltek a teknősbéka-áradatról, a chubascóról, a bárkák és az utasok életének nagy veszedelméről.

- Ezek a chubascók bizony borzalmasak, - mondta Manuel ur, - s még a Felső-Orinocón is végigsöpörnek néha. A teknősbéka-veszedelem már nem fenyegeti a mi vidékeinket, itt ezek az állatok nem találnak akkora homokpusztákat, hogy kedvük szerint gondoskodhatnának a tojásaik sorsáról, teknősbéka itt csak egy-kettő ha akad.

- Nem megvetendő állat pedig, - jelentette ki Paterne, - a sancocho pompás eledel. Ezek az állatok, no és - ki hinné? - a majmok szolgáltatták orinocói utazásunk legizesebb lakomáit.

- Hiszen igaz, igaz, - mondta Manuel ur, - élelem dolgában ezután sem lesz okuk panaszra, a Felső-Orinoco vidékein sok a konyhára való vad, - de hogy visszatérjek a chubascóra, figyelmeztetem az urakat, vigyázzanak ám, mert az a felsőbb részeken még rettenetesebb, mint San-Fernandón alul és Helloch urnak önt, kedves Jean, esetleg még egyszer meg kellene mentenie...

- Köszönjük a figyelmeztetést, - szólt közbe Martial őrmester, akinek nem igen tetszett, hogy Jean megmentése is szóba került, - vigyázni fogunk, uram, nem csufol meg bennünket többé a chubascó.

Tiz óra tájban Helloch Jacques és Paterne Germain elbucsuztak az Assomption családtól, jó éjt kivántak Martial őrmesternek és Jeannak s visszatértek bárkáikra.

Önkéntelenül, vagy valami előérzet révén, Hellochnak folyton Jorres járt az eszében.

Kétségtelen, hogy ez a spanyol ismeri Esperante atyát s Caracasban vagy máshol találkozott vele, mivelhogy épp olyannak irta le, mint Manuel ur.

De mi oka van Jorres-nak, hogy a baré-indiánussal való találkozását letagadja. Az indiánus a spanyol minden tagadása ellenére is megmaradt állitása mellett, hogy látta már Jorrest. Jorres arca pedig másokéval nem olyan könnyen téveszthető össze.

Ha Jorres járt már erre, ha Caridáig jutott s igy az alább fekvő falvakat és sitiókat is végigjárta, mért tagadja ezt azok előtt, a kikkel Santa Juanába igyekszik?

Nem maga miatt aggódott, de attól félt, hogy e titokzatos ügyből olyasmi fejlődhetik, ami Kermor ezredes leányának utjában valami váratlan akadályt, valami veszedelmet fog görditeni. Jeanne sorsa sokkal jobban foglalkoztatta, mint ahogy önmagának bevallani merte.

Sokáig nem tudott elaludni s reggel csak Paterne barátságos oldalbalökésére ébredt föl, mikor a nap már a szemhatár fölé emelkedett.

Fölösleges tán szóvá tennünk, hogy ama naptól fogva, a mikor Jean Jeanne-nál változott és Kermor ezredes leánya többé nem rejtőzhetett a két francia előtt, Martial őrmester unokaöccsének szerepébe, mennyire megváltoztak Helloch Jacques érzelmei.

Nyilván való, hogy ezt a változást Kermor Jeanne is észrevette, hiszen huszonkétéves hajadon volt, noha fiuruhában nem látszott többnek tizenhétévesnél.

Paterne Germain is, akiről pedig Helloch annak idején azt állitotta, hogy nem ért ilyesmihez, észrevette, hogy barátjának lelkében mily átalakulás esett. Ha a szelid tudós most igy szólt volna Helloch-hoz: «Jacques, te szerelmes vagy, még pedig Kermor Jeanne kisasszonyt szereted!» - a derék Jacques bizonyára nem merte volna azt mondani, hogy - «kedves barátom, te nem értesz ilyesmihez.»

Paterne Germain csak kellő alkalomra várt, hogy szóvá tegye ezt, ha másért nem, hát azért hogy legalább saját személyében kitegyen a természetbuvárok, botanikusok és általában a tudósok becsületéért, a kikről oly alaptalanul hiszi a világ, hogy a sziv gyöngédebb érzelmeihez nem értenek.

Hát még Martial őrmester - mennyit is töprengett e fordulaton! Mennyire bántotta, hogy ime a nagy titok fölfedezve, tervei dugába döntve; az az átkozott chubasco, hogy elfujta az ő óvintézkedéseit!

Dühöngött a derék őrmester - dühöngött önmaga és mindenki ellen. Jeannak akkor nem lett volna szabad a folyamba esnie, s ha már beleesett, nem annak a fránya franciának, hanem neki, Martial őrmesternek kellett volna őt kimentenie. Igaz ugyan, hogy ha Helloch nem ugrik utána Jeannak, akkor a szegény leány oda vesz, mert hiszen Martial őrmester nem tud uszni, de hát az ügy mégis csak bosszantó. Ezer szerencse, hogy a franciák nem élnek vissza a helyzettel és el nem árulják a titkot. Helloch Jacques azonfelül annyira tartózkodó, hogy talán mégsem lesz baj a dologból s az ezredesnek, ha majd rátalálnak, még sem lesz oka megpirongatnia hü őrmesterét.

Jean nagyon korán ébresztette föl. Manuel ur és fiai immár künn várakoztak a házak előtt.

Csakhamar Helloch és Paterne is megjelentek s negyedóra mulva együtt volt a társaság.

Jó reggelt kivántak egymásnak; Helloch pedig jelentette, hogy a Gallinetta tatarozása gyorsan halad, a falca másnapra rendben lesz.

A társaság tehát elindult az erdő felé, a hol a gomerók már megkezdték a munkát.

Ebben az erdőben egyes fák épp ugy meg voltak jelölve, mint nálunk a kivágásra szántakat szokás megjelölni. E fákat persze nem vágják ki, csak meghasitják a kérgüket, a melyből aztán kiszivárog a kaucsuknedv. Olyanforma eljárás, mint a melylyel Ausztráliában a tejfákat «fejik.»

Vendégeinek társaságában Manuel ur épp akkor érkezett az erdőbe, amikor a gomerók néhány fát már kikezdtek.

A legnagyobb érdeklődéssel természetesen Paterne, a botanikus, nézte ezt a munkát. Manuel ur pedig nagy örömmel felelt kérdéseire.

A délelőtt egy részét utasaink azzal töltötték el, hogy keresztül-kasul járták az ültetvényt, miközben a gomerók szorgalmasan «csapolták» a fákat, mint Martial őrmester mondta. Hétszáz fát vetettek alá ily mütétnek, a kaucsukszüret ez idén igen dusnak igérkezett.

Villásreggelire visszatért a társaság a faluba. Manuel ur fiai időközben vadászni voltak s édesanyjuk az elejtett zsákmányból már pompás lakomát készitett.

Hal is került az asztalra, amit két indián nyillal lőtt; gyönyörü gyümölcs is, nagyrészt ananász, ami rendkivül szép és sok termett ezidén.

Délután aztán pár órai pihenő után a házigazda azt inditványozta, nézzék meg, mennyire haladt a Gallinetta tatarozásának munkája. Személyesen óhajt, ugymond, meggyőződni, alaposan kijavitották-e a falcát.

- Elindultak hát a part felé s Manuel ur földein végighaladva, megint hallhatták, mily puszta vidék volt ez, mielőtt ő ily dussá müvelte. A derék mesztic jogos büszkeséggel dicsekedhetett.

Mikor a parthoz közeledtek, láthatták, hogy a kijavitott falcát épp akkor bocsátja vizre a hajósnép.

Valdez és Parchal a legénységükkel és ama munkások segitségével, akiket Assomption állitott rendelkezésükre, gyorsan és jól végezték munkájukat. Manuel ur megvizsgálta a falcákat s kijelentette, hogy a nagy utra most már nyugodtan indulhatnak.

Miközben a hajósnép a Gallinettával foglalkozott, Manuel ur a vendégeivel és két fiával ide-oda sétált a part mentén.

A falca körül foglalatoskodó legények sorában egyszerre csak szemet szurt Manuel urnak a spanyol.

- Nem éppen; de mivel nekünk még egy evezős kellett s mivel ez az ember Santa-Juanába igyekezvén, önként ajánlkozott, Valdez kormányos fölfogadta.

Jorres, ugy látszik, észrevette, hogy róla van szó, mert anélkül, hogy munkáját abbahagyná, félfüllel nagyon odafigyelt, mit beszélnek róla.

- Nem ismerem, - felelt az ültetvényes, - járt már a Felső-Orinoco vidékein?

- Az a baré-indián, akinél legutóbb megfordultunk, azt mondta, hogy Caridában látta már, de Jorres határozottan állitja, hogy sohasem járt még ott.

- Én most látom először, annyi bizonyos, - mondta Manuel ur, - és csak azért kérdezősködtem felőle, mert a bennszülöttektől feltünően külömbözik. Ön azt mondja, hogy ez az ember Santa-Juanába igyekszik!?

- A hittéritőség szolgálatába kiván szegődni. Mert hát ez tulajdonképpen nem is hajósember, mielőtt hajósszolgálatra adta magát, kispap volt. Azt mondta, ismeri Esperante atyát, tizenkét évvel ezelőtt találkozott vele Caracasban, ami ugy látszik, igaz is, mert a hittéritőt ugyanolyannak irta le mint ön, Assomption ur.

- Kalandor természetünek látszik, - jegyezte meg Manuel ur, - no de mindegy, ha csak jól teljesiti szolgálatát. Ámbár vigyázni kell az ilyen kalandorfélékre, akikről az ember sohasem tudhatja, honnan, hová, mi szándékkal igyekszenek.

- Köszönöm figyelmeztetését, Manuel ur, - szólt halkan Helloch Jacques, - szemmel fogom tartani a spanyolt.

Kérdés ugyan, meghallotta-e a fülelő Jorres e megjegyzéseket, de bár ugy tett, mintha ügyet sem vetne a parton álló társaságra, szeme, mivel azon nem uralkodhatott, néhányszor különös fényre gyult.

Jorres különben még akkor is erősen figyelt minden szóra, amikor Manuel ur és Helloch már egészen másról beszélgettek.

Assomption ur ugyanis arra figyelmeztette most a franciákat, hogy az Orinocon még igen nagy akadályokra fognak bukkanni.

- Annyi bizonyos, - mondta Manuel ur, - hogy szerencsésen csak ugy juthatnak majd céljukhoz, ha a hajósnép nagyon, de nagyon jól ismeri arrafelé a folyamot. No és aztán más veszélyek is leskelődnek ám ott...

- Azok persze, hogy nem szoktak rajtaütni az utasokon, - egészitette ki Jean mondatát Manuel ur, - azok békés természetü indiánok. Noha valamikor rémhirek keringtek azokról is. Emlékszem, hogy a hetvenes évek vége táján, tehát épp akkoriban, mikor Kermor ezredes az Orinoco forrásai felé igyekezhetett, néhány falu elpusztitásával és a lakosok lemészárlásával gyanusitották őket.

- Istenem, hátha az én édes atyám is az ő kezökre került!.. - kiáltott föl Jean.

- Dehogy is került! - sietett Helloch Jacques megnyugtatni Jeant, - hiszen Manuel ur nem is valóságról, csak gyanusitásról beszél.

- E felől nyugodt lehet, kedves fiam, - szólt Manuel ur, - a guaharibók nem szolgáltak rá, legalább tizenöt-husz év óta nem szolgáltak rá ily gyanusitásra.

- Akárhányszor! - felelt Manuel ur, - jól ismerem őket és Chaffanjon urnak igaza volt, a mikor visszatértében elmondta nekem, mennyire nyomoruságos, vézna, gyöngye legények ezek a guaharibók, mennyire félénkek, gyávák s egyáltalán nem veszedelmesek. Én tehát nem is a guaharibóktól féltem önöket. De mondhatom, óvakodjanak azoktól a mindenféle népségből összeverődött kóbor bandáktól, a melyek a szavannákon garázdálkodnak. Valóban itt volna már az ideje, hogy a kormány katonaságot küldjön ellenök s megtisztittassa e rablóbandáktól ezeket a vidékeket.

- Még valamit kérdeznék, - szólalt meg Paterne Germain, - ahogy az utasokat, nem támadják-e meg azok a bandák az ültetvényesek telepeit is?

- Bizony megeshetnék, - csakhogy vigyázunk ám. Én, fiaim és munkásaim szüntelen résen állunk. Az a csőcselék nem juthat közelébe a ranchonak. Minden közeledésüket rögtön jelentik őreink s bizony ha odább nem állnának, fegyvereink alaposan kiadnák az utjukat. Danaco-ra nem mernek rátörni, tudják, hogy a mariquitari-k semmitől, senkitől sem ijednek meg. Ez a vidék nem is veszedelmes, de már Cassiguiare-n tul ugyancsak vigyázzon magára minden utazó.

- Hallottuk, hogy arrafelé quiva-indiánok csapatai garázdálkodnak, - mondta Helloch.

- Már több izben is hallottunk erről a fegyencről, - szólalt meg Martial, - aki, ugy mondják, a cayenne-i bagnoból szökött meg...

Ha Helloch ekkor Jorres-ra nézett volna, bizonyára észreveszi, mint rezzent meg ennek az arca.

A spanyol folyton a beszélgetők közelében talált magának dolgot s folyton leste a szót.

Helloch abban a pillanatban fordult hátra s vette észre Jorres-t, mikor Martial őrmester igy kiáltott föl:

- No hát uraim, nem is álnév ám az! Csakugyan igazi neve az annak a nyomorultnak...

- Hogy ismerem-e?! Kérlek, Jean, mondd el te, mi réven ismerem a gazembert. Az én spanyol tudományom kevés ahhoz, hogy ezt a históriát elmesélhessem. Manuel ur még esetleg félreértene.

Jean elmondta, amit Martial őrmestertől már többizben is hallott, mert hiszen valahányszor csak beszélgettek Kermor ezredes katonai multjáról, szóba került ez a történet is.

1871-ben, kevéssel a szerencsétlen hadjárat befejezése előtt, Kermor ezredesnek, aki egy gyalogezred parancsnoka volt, valami árulási és tolvajlási ügyben tanuképpen kellett szerepelnie.

A tolvaj-áruló ez az Alfanir volt. Miközben mint az ellenség kéme müködött, egyuttal mindenféle tolvajlást is elkövetett, valami vén élelmezési altiszttel szövetkezve, aki a kivégeztetés elől csak öngyilkosság révén menekült.

Alfanir, mikor észrevette, hogy baj van, megszökött és csak két évvel később, mintegy hat hónappal Kermor ezredes eltünése előtt került kézre véletlenül.

Az alsó-loirevidéki törvényszék Kermor ezredes terhelő tanuvallomása alapján életfogytiglan tartó kényszermunkára itélte. A gazember attól a naptól fogva halálos ellenségévé vált Kermor ezredesnek s még ott a törvényszék előtt iszonyu dühhel bosszut esküdött ellene.

A spanyolt a cayennei bagnoba szállitották, ahonnan tizenkilenc év mulva, 1892-ben harmadmagával megszökött. Minthogy elitéltetésekor huszonhároméves volt, a most már negyvenkétéves gazembert Martial őrmester aligha ösmerte volna meg. A hatóságok mindenfelé köröztették a veszedelmes szökevényt de teljesen eredménytelenül. Alfanirnak sikerült Guyana határán átszöknie s a venezuelai végeláthatatlan ilanókon lehetetlen volt nyomára akadni már.

A hatóságok többet nem is tudtak meg felőle, csak gyanitották, hogy a Columbiából kiüzött quiva-indiánok élére állt, akiknek vezére csak nemrégiben halt meg, a hirhedt Sarrapia.

Annyi bizonyos, hogy ez a körülmény, mi jót sem jelentett Martial és Jean vállalkozásának, hiszen az a Alfanir vezérlete alatt garázdálkodó quiva-banda az Orinoco-vidéknek épp ama részein kóborolt, amerre nekik Kermor ezredest kell keresniök.

Kétségtelen, hogy Alfanir, ha Kermor ezredest hatalmába birja ejteni, kegyetlenül megállja rajta bosszuját.

Jeanne sok mindenféle aggodalmához, most még ez a rettegés is csatlakozott s a szegény teremtés szeméből keserves könyeket fakasztott a gondolat, hogy mért is kellett annak a nyomorult gazembernek épp most megszöknie.

Helloch és Manuel urak igyekeztek megnyugtatni őt. Hiszen csaknem lehetetlen, hogy ami eddig senkinek sem sikerült, éppen Alfanirnak sikerüljön megtudnia, hol tartózkodik Kermor ezredes. Nem, attól, hogy Alfanir a hatalmába ejtse az ezredest, egyelőre nem kell tartaniok.

Minden esetre azonban mindent el kell követniök, hogy tudakozódásaikat folytatva, nyomára akadjanak s nem volt szabad semmiféle akadálytól visszariadniuk.

Tiz óra után utasaink elbucsuztak vendéglátóiktól s az Assomption-család lekisérte őket bárkáikhoz.

Korán reggel indultak Danacoból; jókedvüen folytatták utjukat az Orinocon fölfelé. Szivük telve volt bizalommal. Csak Santa-Juanában legyenek már s adná Isten, hogy Esperante atya őket utba tudja igazitani, hadd érnék el végre céljukat! S bár csak ne kellene annak az Alfanirnak a rablócsapatával találkozniok!

Ezen a reggelen Kermor Jeanne igy szólt Helloch Jacques-hoz, mikor indulás előtt a szorosan egymás mellett veszteglő bárkák pereménél kezet fogtak s pár percig egyedül beszélgethettek:

- Helloch ur, ön nem csak hogy az életemet mentette meg, de édesatyám fölkeresésében is segiteni kiván. Szivem telve hálával ön iránt, de nem tudom, miként hálálhatnám meg mindezt valaha...

- Ne beszéljünk háláról, kedves kisasszony, - felelt Helloch Jacques, - honfitársak vagyunk és én csak kötelességet teljesitettem s hogy kötelességemet mindvégig hiven teljesitsem, attól semmi sem fog visszatartani.

- Gondolja meg, micsoda uj s az eddigieknél nagyobb veszélyek várnak ránk, Helloch ur!

- Attól én nem félek. Egyébként pedig az csak egy okkal több volna, hogy önt, kisasszony, el ne hagyjam. Avagy hát azt kivánná, hogy... elhagyjam... hogy én önt elhagyjam? - kérdezte a leánytól s szemébe nézett, a melyet az hirtelen lesütött...

- Helloch ur... azt akartam... meg kellett mondanom... hogy... nem élhetek vissza nagylelküségével... A magam emberségéből akartam célomat elérni... A jó Isten utamba vezette önt... s én szivből áldom őt ezért... de mégis...

- Mégis csak ugy lesz, kedves kisasszony, a hogy én határoztam. Ha csak a veszélyek miatt akar engem visszaküldeni s más oka nincs...

- Mi más okom lehetne, Jacques ur, - vágott közbe élénken Kermor kisasszony.

- Nos hát Jean, kedves Jeanom, mert hiszen még mindig igy kell neveznem, - ne beszéljünk többé elválásról, most pedig bátran, előre!

Bizony a «kedves Jean» szivecskéje erősen dobogott. Szerencsére elérkezett az indulás pillanata s Helloch visszavonult barátjához, aki hamis mosolylyal fogadta:

- Fogadni mernék, hogy Kermor Jeanne kisasszony megköszönte neked mindazt, amit érette eddig tettél s arra kért, hogy érnéd be ennyivel...

- Én azonban nem engedelmeskedem - felelt Helloch, - és soha, de soha sem fogom elhagyni őt.

- Teringettét! Nagy szó ez barátom! - jegyezte meg Paterne Germain s barátjának a vállára veregetett.

Hogy az ut hátralevő részén utasaink még sok bajjal fognak találkozni, az nem csak lehetségesnek, de fölötte valószinünek is látszott. Egyelőre azonban nem volt okuk panaszra. A szél tartósan kedvező volt s a falcák eléggé gyorsan vitorlázhattak a meglehetősen erős áramlás ellenében fölfelé.

Számos kisebb-nagyobb sziget mellett suhantak el, nagyobbára erdős szigetek voltak azok s a hatalmas fák koronái a nagy szélben hullámzón hajbókoltak feléjök. Estére az Orinoco egyik kanyarulata közelében fekvő szigethez, Bayanon-szigetéhez értek.

Minthogy Danacóban Manuel ur jóvoltából jó sok élelmiszerrel gyarapodott készletük, ez este nem kellett vadászniok. S mivel szép holdvilágos éjszaka volt, Valdez és Parchal abban állapodtak meg, hogy nem kötnek ki, hanem folytatják utjukat éjszaka is.

- Ha bizonyosak benne, hogy a folyam nem zuhatagos errefelé s ha nem félnek, hogy valami sziklába ütközünk, nem bánom, folytassuk az utat, - mondta Helloch.

- Ismerjük a járást, - felelt Valdez, - mitől sem kell tartanunk s jó lesz, ha a kedvező szelet fölhasználva jókorát haladhatunk reggelig. Ebben az időszakban ritka dolog, hogy a szél ily kedvező legyen.

Az éjszaka minden baj nélkül mult el. A kormányosok ügyesen kerülgették ki a sok apró szigetet, a melyek az errefelé amugy is csak háromszázötven méter szélességü folyamot elszükitik s szerencsésen futottak át a legszükebb helyen is, az Orinoco egyik jobb parti mellékfolyójának a Guanami-nak torkolata előtt.

Reggel a Moriche és a Gallinetta Tremblador szigeténél állapodtak meg, a hol Chaffanjon annak idején, egy Ricardo nevü, nagyon értelmes és szolgálatra kész néger férfiut talált, aki a Cunucunuma és Cassiguiare biztosa volt s őt jó tanácscsal, támogatással segitette volt.

Chaffanjon nagyon törekvő, lelkiismeretes embernek irja le; bizonyára más alkalmasabb helyen, talán a szavannák északi részén alapitott azóta telepet.

- Kár, hogy azt a Ricardot nem találjuk itt, - mondta Helloch, - talán megtudhattuk volna tőle, hogy az a gonosz Alfanir nem kóborolt-e erre.

- Mondja csak Jorres, a mikor San-Fernandóban időzött, nem hallott valamit arról a cayennei szökevényről, aki állitólag a quiva-indiánok bandájának élére állt?

- Hát arról nem hallott, hogy azok a quivák a Felső-Orinoco mely vidékein garázdálkodnak?

- Nem hinném, hogy errefelé járnának... különben csak egyetlen jelentéktelen bandáról hallottam.

- Ezt a nevet most hallom először, nem tudom, ez legyen-e az a cayennei szökevény. De a quivák, ugy tudom, vissza akarnak térni Columbiába, ahonnan kiüzték volt őket s igy nem hinném, hogy mi találkozhatnánk velök.

Lehet, hogy Jorres-nek igaza volt, mikor azt jelentette, hogy a quivák Columbia felé vonultak. Mindazonáltal utasaink nem feledték Assomption ur intelmeit s folyton résen álltak.

Huszonnégy órai ut után, a mely bizony nem volt mindig egyenletesen könnyü, mert a szél is gyakran elállt, néhányszor zápor is szakadt, este egy ujabb «Piedra Pintada» (képes szikla) lábánál kötöttek ki.

Másnap is szerencsés volt az utjuk, a vizállás még mindig eléggé magas lévén, ami a fődolog itt, mert máskülönben a folyam medrének egyenetlenségei nagyban akadályoznák a falcák járását.

Ez a Cunucunuma az Orinoco egyik jelentékenyebb jobbparti mellékfolyója, de azért Paterne Germain nem igyekezett most ezt is az Atabapo és Guaviare versenytársává avatni.

- Minek is? - mondta, - hiszen Felipe és Varinas urak nincsenek itt, a mi vitánk pedig mindjárt véget érne.

Másnap megint korán reggel indult a két bárka. Délelőtt a Cassiguiare folyóhoz értek. Tudós kutatóink persze ezt a folyót is épp ugy mellőzték, mint a Cunucunumát.

Az Orinoco jobboldali partvidéke innen kezdve igen változatos, majd sik, majd hepehupás, hegyes-völgyes; a baloldali partvidék ellenben végeláthatatlan sikság.

Déltájban Jean a baloldali szemhatáron különös felhőt pillantott meg. Figyelmeztette társait. Egészen alantjáró, sürü, sötét felhő volt az, amely a szavannán egyre csak a földön hömpölyögve mind jobban közeledett a folyam felé.

A Gallinetta előrészén Jorres is merőn nézte a jelenséget s szemében megint valami baljóslatu fény csillogott.

A porfelhő már csak mintegy kétszáz méternyire lehetett a parttól s most már rohamosan közeledett. Amint itt-ott megszakadozott, a résen keresztül valami vörhenyes barna tömeg mozgása látszott.

- Ebben az esetben a bárkákat jó lesz a tulsó part felé kormányoznunk, - mondta Valdez.

A parancs elhangzott, a legénység bevonta a vitorlákat s a palánkák segitségével átterelték a bárkákat a tulsó part felé.

Jorres nagy érdeklődése ekkor már megcsappant. A spanyol nyugodtan hátat forditott a különös jelenségnek s evezőt véve a kezébe, ő is munkába állt.

De ha Jorres nyugodt volt is, annál izgatottabban várták a fejleményeket utasaink és a legénység.

A mennyiben csakugyan quiva bandák közelednek, esetleg Alfanir csapatai, a helyzet bizony nem volt megnyugtató.

Igaz, hogy az Orinoco eléggé széles itt és a bárkák már a folyam közepe táján voltak, de ha a quivák ennyire közelükbe jutottak, bizonyos, hogy előbb utóbb valami összetüzésre kerül majd a sor.

A bárkák csakhamar átértek a tulsó parthoz. Valdez és Parchal egy-egy fatörzshöz kötötték bárkáikat. Utasaink pedig töltött fegyverrel néztek szembe a veszedelemmel.

A porfelhő csaknem a partig hömpölygött s ekkor vad orditás, vagyis inkább bőgés reszkettette meg a levegőt, a porfellegből pedig előrontott és megtorpant a parton az a vörhenyesbarna tömeg, a melyet az előtt quiva-indiánok csapatának néztek.

Csakugyan marhacsorda volt. Még pedig nem valami vad csorda, hanem pásztorok s gulyások vezetése mellett uj, dusabb legelő felé vonuló ökör- és tehéncsorda.

A megtorpant csorda élén most már látható volt a vezető is, a cabestero, aki sarkát a lova vékonyába vágva előre száguld s beugrat a folyamba. A gulyások, csordások is vad orditással biztatva a csordát, beugratnak a vizbe s ekkor aztán a megtorpant birkák, ökrök, tehenek tömege is megmozdul s bele hömpölyög a hullámos árba.

Az Orinoco szinén nemsokára ezer meg ezer marhafej hemzsegett, tüszkölő fujással igyekezett a csorda a tulsó part felé.

A száraz időszak beálltával a mikor az ilanérok marhacsordái a rendes legelőjükön már nem találnak elegendő füvet, gazdáiknak más vidékre kell küldeniök állataikat, a folyammenti völgyekbe, a melyeket az esős időszakban árviz is szokott elönteni s a melyek aztán annál üdébben s dusabban zöldelnek, a mikor a magasabb területeken már kopárok a mezők.

A Moriche és Gallinetta utasai tehát ijedelmükből felocsudva, ritka érdekes látványban gyönyörködhettek s biztos helyről nézték, mint szakad ez az eleven folyam belé az Orinocoba.

Az Orinoco közepéig minden baj nélkül elusztatott már a csorda, a mikor hirtelen vad nyugtalanság, kavarodás támadt az uszó állatok között.

Bőgésük, bömbölésük rémesen panaszossá vált. A cabesteroé s a pásztorok ijedt orditozása is arra vallott, hogy valami veszedelem érte őket, a melyet sehogy sem birtak meglátni, fölismerni utasaink.

- A caribák!... A caribák!... - kiáltoztak ekkor a Moriche és Gallinetta evezősei.

- Ugy van, uram, - mondta Parchal, - caribák és parayók támadtak a csordára.

Veszedelmes halak ezek az ángolnafajta caribák és parayók, a melyek Venezuela vizeiben milliószám uszkálnak s a melyeknek villamos ütése embert és állatot egyként megbénit, sőt meg is öl.

A gyanutlanul uszó állatokat ezeknek az eleven «Leyden-palack»-oknak a villamos ütése először csak megrázta, majd elzsibbantotta, végül tehetetlenné bénitotta ugy, hogy itt is, ott is elmerült néhány, a rend megbomlott, még a vezetők is egy-egy ütéstől megijedve menekülni igyekeztek, az ár elkapta őket s csak jó messze kapaszkodhattak aztán a meredek partra.

A villamos halak telültsége szerencsére nem sokáig tartott s a csorda nagyrésze mégis szerencsésen átusztatott a tulsó partra s vad iramban száguldott tova a szavannák felé.

- No, ilyesmit mégsem láthat ám az ember a Szajnán, vagy a Loire-on, de még a Garonne-on sem, - mondta Paterne Germain, - ezt a szinjátékot igazán érdemes volt megtekinteni.

- Ördög és pokol! - szólalt meg dörmögve Martial, - hát hiszen majd elbánnánk mi az ilyen villamoshalakkal!

- Minden bizonynyal, kedves őrmester ur, - mondta Helloch, - hiszen védekezni elvégre még egy villamos batteria ellen is lehet.

- Legjobb ezekbe a vizekbe bele nem esni, - jegyezte meg Parchal, - legalább olyan helyen nem, ahol ilyen állatkák hemzsegnek.

- Igaza van, Parchal, igaza van! - mondta Paterne Germain és elmondott egyet-mást a villamos angolnákról.

Ezek a halak sok kárt okoznak ugyan a venezuelai vizekben, de izletességük révén közkedveltségnek örvendenek. A halászok horoggal fogdossák s mielőtt kezökbe vennék a megfogott halat, megvárják, mig céltalan ütéseivel elpazarolja villamos erejét. Akkor aztán elbánnak vele.

Humboldt följegyzései szerint valamikor lovakat, egész méneseket kergettek a venezuelai halászok a folyamba csak azért, hogy a villamos halak azokon töltsék ki boszujukat s ők aztán könnyü szerrel összefogdoshassák a kimerült ángolnákat. Reclus Elisée ellenben kétségbe vonja ezt s valószinüleg igaza is van, mert hiszen a ló, még akkoriban is, mikor a méneseknek se szeri, se száma nem volt az ilanókon, mégis csak értékesebb állat lehetett, semhogy oly könnyelmüen pusztitották volna.

Mire a bárkák ujra elindulhattak, nagyon megenyhült a szél s igy az eszpilla segitségével kellett a sodró áron fölvergődniök.

Ekkor az éjszakában csodálatos látvány tárult a szemük elé. A jobb partvidék szemhatárán, a Duidó hegye fölött piros volt az ég; a kétezernégyszázhetvennégy méternyire a tenger szine fölé emelkedő gula alaku hegyen lángok lobogtak. Ez a tüz azonban nem erdőégés, de még vulkán kitörés tüze sem volt, csak lidérclángok táncoltak, imbolyogtak a Duidó-hegy sziklás ormán, miközben a bárkák fölött a lángok villanásaitól megzavart denevérek ijedten suhantak ide-oda.

Mig a baré baré maradt, a Duidó-hegy bolygó lidérctüzeit mindig rossz jelnek, valami szerencsétlenség előjelének fogja tekinteni.

S mig a mariguitari mariguitari marad, ugyanezt a természeti tüneményt szerencsés események jóslatául fogja magyarázni.

Ez a két indiántörzs tehát az ő profétahegyének megnyilatkozását homlokegyenest ellenkező hittel értelmezi.

Akármelyiknek van igaza, Eszmeralda falva e hegy közelségét nem tekinthette valami nagy szerencséjének.

Az Orinoco-menti szavannákon alig akad szebb, kiesebb hely ennél; éghajlata egyike a legszerencsésebbnek, dus legelőinek messze földön nincs párja és La Eszmeralda mégis szomoru elhagyottság és siralmas pusztulás helye.

A régi faluból, a melyet még az első spanyol kivándorlók alapitottak, ma már csak egy kis templom és öt-hat szalmaviskó van meg; ezek a kunyhók is csak erre vetődő halászok és vadászok ideig-óráig való menedékhelyei.

Mikor a Gallinetta és a Moriche ideérkeztek, a kis kikötőben egyetlen csónakot sem találtak.

Mi üzte el innen az indiánokat? A moszkitó-legyek. E rémes rovarok miriádjai zümmögnek itt a levegőben s ezeket még a Duidó-hegy bolygó tüze sem birja elriasztani.

A falcákat is annyira ellepték, utasainknak és a legénységnek, bár összes moszkitóhálóikat elővették s arcukra boritották, annyit kellett szenvedniök, hogy Valdez és Parchal már jóval hajnalodás előtt elinditották a bárkákat s be sem várva a reggeli szelet, gyors evezéssel igyekeztek menekülni a kellemetlen helyről.

Hat óratájban kedvező szél kerekedett s két órával később megérkeztek az Iguapo torkolatához.

Helloch Jacques az Orinoco e jobbparti mellékfolyóját épp oly kevéssé méltatta figyelmére, mint előzőleg a Cunucunumát, vagy a Cassiquiarét; Paterne Germain pedig barátját e kötelességmulasztás miatt egyetlen szóval, még tréfás szóval sem rótta meg.

Martial őrmestert és Helloch Jacquest azonban egészen más valami kezdte nyugtalanitani.

Bármennyire erős, edzett és erélyes leány volt is Kermor Jeanne s az eddigi fáradalmakat bármennyire birta is, ugy rémlett, végül mégis kénytelen lesz megsinyleni e vidék éghajlatát.

E nagyobbára mocsaras vidék levegője lázat olt a vérbe; ettől itt idegen ember csak ritkán menekül.

Helloch, Paterne és Martial, mivel erősebb szervezetüek voltak, még mit sem éreztek e bajból.

A legénység pedig, mint egyáltalán ennek az éghajlatnak a népe, nem is volt fogékony e baj iránt.

A fiatal leány már néhány nap óta rosszul volt; Paterne Germain rögtön látta, hogy Jeanne-t mocsárláz fenyegeti.

A leány legyöngült; étvágya nem volt, leküzdhetetlen bágyadtság verte le lábáról, egész nap a tető alatt feküdt.

Minden erejét összeszedte azonban, hogy megdacoljon a kórsággal; nem akarta aggodalomba ejteni utitársait.

Elvégre hátha csak hamarosan muló gyöngélkedés az egész; lehet, hogy Paterne Germain tévesen állapitotta a bajt; aztán meg Jeanne szellemi, és testi ellenállóereje révén majd csak segit maga a természet, a melynek gyógyitó munkáját a fiatalság is megkönnyiti majd.

Este a két falca az Orinoco egyik baloldali mellékfolyójának, a Gabirimának a torkolatánál vetett horgonyt.

Baré indiánoknak, a kikről Chaffanjon, mint errefelé lakókról megemlékezik, itt nyomát sem találták.

A társaság vadásztagjai partra szállván megelégedtek azzal, hogy néhány szarvast, bizám- és vizimalacot lőttek s ezeknek a husával gyarapithatták élelmi készletüket.

Az idő rossz volt. Több izben is zuhogó zápor szakadt a nyakukba. Kermor kisasszonynak bizony nem vált javára ez. A szegény leány állapota sehogy sem akart javulni. A láz nemcsak hogy nem csökkent, de időnkint még magasabbra nőtt.

Martial kétségbeesve bámult maga elé, nem birta megbocsátani könnyelmüségét, hogy erre a szerencsétlen utra ráadta fejét. Mindezt az ő könnyelmüsége okozta.

Hogyan szüntessék meg a szegény leány lázát? S ha a láz meg is szünik, nem fog-e később ujra kitörni? Vajjon nem volna-e legjobb visszafordulniok? Hiszen az Orinocon lefelé néhány nap alatt San-Fernandóban lehetnének.

Kermor kisasszony meghallotta Martial őrmester és Helloch Jacques ilyetén tanakodását s bánatos, alig hallható hangon szólt közbe:

- Nem, nem! Ne térjünk vissza San-Fernandóba. Én San Juanába akarok eljutni... Édes apámat akarom megtalálni... Csak Santa Juanában... Santa Juanába...

Nagy megerőltetésbe került a beszéd, s e néhány szó után kimerülve, csaknem ájultan terült el fekvőhelyén.

Helloch nem tudta, mit csináljon. Ha teljesiti Martial kérését, Jeanne állapota hirtelen még rosszabbra fordulhat, ha a leány észreveszi, hogy a falcák visszafelé haladnak, San-Fernandó felé. Legokosabbnak látszott folytatni az utat s mennél előbb Santa Juanába érni, a hol bizonyára épp ugy akad majd megfelelő segitség, mint San Fernandóban.

- Te nem tudsz segiteni? - kérdezte csüggedt hangon, - nincs olyan orvosságod, a mi megszüntetné ezt a lázat, a melybe ha még sokáig tart, bele kell pusztulnia? Hát nem látod, hogy a szegény gyermek napról-napra rohamosabban sorvad?

Paterne Germain nem tudta, mit válaszoljon erre. Hiszen a mit tehetett, azt már megtette. A chinin, a miből kézigyógyszertárában nagy mennyiség volt még, nem birta megszüntetni a lázat.

- A chinin nem hat, egyéb szerem pedig nincs. Lehet, hogy e vidéken akad olyan növény, vagy gyökér, a melyet az errefelé lakók sikeresen használnak a mocsárláz ellen, de ki mutatja meg e gyógynövényeket nekünk, honnan teremtsük most elő?

Valdez és Parchal, a kiket most megkérdeztek e felől, megerősitették Paterne véleményét. San-Fernandóban szoktak e vidékről való növényeket használni a láz csillapitására...

- Leginkább a cinchora és a coloradito kérgét használják, - mondta Valdez.

- Nem. Mi hajósok mindig csak a vizen járunk, nem ösmerjük annyira a szárazföld fáit, füveit... Az illanéróktól kellene megkérdezni, csakhogy persze itt most egyetlen egyet sem láthatunk.

Paterne Germain ismerte a coloradito gyógyitó hatását. A mocsárlázat az ily kéregből főtt tea föltétlenül megszünteti. Jeanne attól bizonyára hamarosan meggyógyulna, de hát honnan szerezzenek coloraditot? Paterne bár jeles botanikus volt, nem mert volna e növény keresésére a partmenti szavannáknak nekivágni.

Jeanne határozott kivánsága szerint tehát csak folytatták utjukat Santa Juana felé.

Ott bizonyára kapnak majd coloraditot. Csakhogy odáig még kétszáz kilométer az ut.

Másnap már pitymallatkor indult a két bárka. Viharos nap igérkezett, a távolból menydörgés morajlott.

Egyelőre azonban kedvező volt a szél s Valdez és Parchal minden ügyességükkel igyekeztek kihasználni erejét.

A két kormányos és a legénység is őszinte részvéttel osztották utasaik szomoruságát. Csak Jorres maradt közömbös. Mintha észre sem vette volna a bajt, nem bánta mi történik a bárkákon. Tekintete egyre csak a jobbparti ilanókon révedezett. Egészen külön vonult el a bárka előrészére, mig a többi evezős az árbóc körül maradt.

Valdeznek fel is tünt e különösen viselkedés s bizonyára Helloch is gyanusnak találta volna, ha ráér most szemmel tartani a spanyolt. Csakhogy az ő gondolatai most másfelé időztek s mig a falcák szorosan egymás mellett haladtak, Helloch mindig a beteg leány közelében igyekezett maradni, a ki ha tekintetük néha-néha találkozott, hálás mosolylyal köszönte meg figyelmét.

- Helloch ur... ugy lehet, nem gyógyulok meg egyhamar annyira, hogy édesapám keresésére indulhassak Santa Juanából... Ha hirt kapnánk felőle... ha megtudnók merre van... ön ugyebár...

- Fölkeresném! - szólt közbe Helloch Jacques, - legyen nyugodt... Kermor ezredest én meg fogom találni és elhozom gyermekéhez.

- Köszönöm, Helloch ur, előre is hálás szivvel köszönöm, - felelt a beteg és feje, a melyet néhány pillanatra fölemelt, visszaesett a párnára.

A Padamo, a melynek torkolata sokkal szélesebb magánál a folyónál, nagyon mély medrü folyó és kristálytiszta vizével az Orinoco egyik legjelentékenyebb táplálója. Az Atabapoval és a Guaviareval méltán kelhetne versenyre.

A Padamo torkolatán tul igen meredek part mentén erősen sodró ár ellenébe haladtak a bárkák.

Helyenkint vitorla, máshol evezők segitségével jutottak nagy lassan előre. Az Ocamotól kezdve aztán az Orinoco medre mindössze ötven méter szélességüvé szükült.

Aznap a beteg nagyon rosszul volt. Erős lázroham gyötörte, nagyon legyöngült. Ugy rémlett, itt a vég, ha csak Paterne hamarosan elő nem teremti azt az orvosságot, a mely még segithetne a betegen.

Lehetetlen leirni azt az izgatottságot, a mely a bárkák utasain erőt vett. Martial kétségbeesése már őrülettel volt határos. A Gallinetta legénysége állandóan őrizte, mert attól kellett félni, hogy egy önfeledt pillanatában a folyamba veti magát.

Helloch ott maradt Jeanne mellett, friss vizzel nedvesitette láztól égő száját s leste szavát, lélekzetét.

Hát lehetetlen volna megmenteni a kit ő oly tiszta, oly hatalmas érzéssel szeret s a kiért szivesen föláldozná százszor is életét?!

Már arra is gondolt, hogy Jeanne kivánsága ellenére is vissza, San-Fernandóba kellett volna rendelnie a bárkákat.

Szinte lehetetlennek látszott, hogy a nagybeteg leánynyal egészen az Orinoco forrásáig utazzanak. Aztán meg Santa Juana még onnan is jókora ut. Ha Santa Juanáig nem vezet valami mellékfolyó, azt az utat ki tudja micsoda vidékeken át, rekkenő hőségben gyalog kellene megtenniök.

A beteg azonban mihelyt kissé fölocsudott kábultságából, ha láza időnkint alábbszállt, nagy nyugtalanul azonnal azt kérdezte:

- Fölfelé, Jeanne, fölfelé! - válaszolt Helloch s végtelenül jól esett neki, hogy igaz szivvel igy felelhetett.

- Szüntelenül szegény édesapámra gondolok!... Azt álmodtam, hogy megtaláltuk... hogy keblére ölelte leányát... és megköszönte önnek... megköszönte mindazt, a mit ön érettem... és ő érte tett.

Mert könnyezett ez az erős férfi, könnyezett, ugy fájt neki, hogy oly gyámoltalanul áll a szegény betegnek egyre sulyosabb szenvedésével szemben, a halállal szemben; a mely a fiatal leány felé ime már oly fenyegetően nyujtotta ki hideg kezét.

Este a bárkák Port Mapaya mellett kötöttek ki, a honnan másnap reggel megint eléggé korán indultak el. A szél nem volt tartós, vitorláknak nem igen vették hasznát s leginkább csak evezve haladtak előre.

A viz sekély volt, vigyázniok kellett, hogy a bárkák a homokos fenéken el ne akadjanak.

E nagyon fáradalmas napjukon elérkeztek a Mora dombláncolat utolsó nyulványáig.

Délután a beteg állapota nagyon rosszra fordult. Láza akkorára nőtt, hogy azt hitték, nem éli tul.

Martial annyira kétségbeesett, hogy zokogását sem birta elfojtani már. Paterne, hogy a beteg meg ne hallja e zokogást, Martialt a Morichera küldte át, a mely mintegy ötven lépésnyi távolságban követte a Gallinettát.

- Germain... Germain, - suttogta Helloch, miközben barátját a Gallinetta előrészére vonta, - Jeanne-nak meg kell halnia...

- Nem szabad még minden reményről lemondanunk, Jacques, - biztatta Paterne a csüggedőt.

- De én tudom, hogy meg fog halni... ha ez a roham még nem is öli meg... a következőt nem birja ki már...

- Borzasztó, hogy mit sem tehetünk ellene, - mondta sóhajtva, - de csüggednünk azért még sem szabad!

Délután három óratájban hatalmas zápor kezdett zuhogni s lehütötte kissé a tikkadt, nyomasztó levegőt.

Mindenképen nagyon üdvös volt ez a zápor; nem csak hogy a hőséget csökkentette, de azért is, hogy a vizállás szinte szemmelláthatóan növekedett, a sok mellékfolyócska bőven ontotta a vizet a szük medrü Orinocoba s a két bárka most már valamivel könnyebben haladhatott.

Négy órakor a balparton feltünt a Cerro Yaname, a melyet nagy, sürü erdőség koszoruz.

Aztán az Orinoco egyik leghirtelenebb kanyarulatán tul elérkeztek a Rio Mavaca szük torkolatához.

Minthogy a szél teljesen elállt, Valdez és Parchal kikötöttek egy kis indián-telep közelében, a melynek öt-hat kunyhóját mariquitari családok laktak.

Az volt a reménye, hogy az indiánus talán tud valamit, a mivel a haldoklót meg lehet menteni még.

Az indiánfőnök eléggé nagy és tiszta kunyhóban lakott; a mariquitari-k kunyhói különben mind meglehetősen rendesek, csinosak.

A főnök mintegy negyven éves, értelmes és barátságos ember volt, a két idegent igen szivélyesen fogadta.

Valószinünek látszott, hogy az indiánfőnök ismeri e növényt, a mely bizonyára megterem e vidéken.

Mikor Parchal tolmácsolta az indián válaszát, Helloch valósággal lelkendezve szólt a kormányoshoz:

- Adjon nekünk az indián abból a szerből... Kivánjon érte bármit, bármekkora árat, megkapja!... Oda adom neki mindenemet!

A főnök egy kosárkából néhány kéreg darabot vett elő s átadta Parchalnak.

Néhány pillanat mulva Helloch és a kormányos már megint a Gallinettán voltak.

- Helyes, barátom! - felelt Paterne Germain, - ujabb lázroham, hála Istennek, még nem jelentkezett. Éppen idejében hozod a segélyt... Meg fogjuk menteni Jeanne-t... igenis, meg fogjuk menteni!

Mig Paterne Germain megfőzte a gyógyitó italt, Helloch Jacques vigasztalni, megnyugtatni igyekezett a beteget.

- A mocsárlázat föltétlenül megszünteti a coloradito, - mondta, - a mavacai főnöknek igaza van...

A szegény szenvedőnek, aki nyilt szemmel, viaszsárga arccal feküdt párnáján a nagy lázroham után, a mely negyvenegy fokos hőséggel gyötörte, volt még annyi ereje, hogy mosolyogva kissé fölemelje fejét.

Paterne Germain néhány perc alatt megfőzte az italt s Helloch kis csészével csakhamar megitathatta a beteget.

Jeanne az utolsó cseppig megitta a gyógyitó nedvet s hálásan tekintett honfitársaira.

Csak ennyit birt mondani, a következő pillanatban már becsukódott fáradt szeme, elaludt.

Most magára kellett hagyni. Paterne még Helloch Jacques-ot, aki nem akart elmozdulni, eltávolitotta az alvó mellől.

A legénységet már előzőleg partra küldték, hogy a beteg álmát lárma, nesz ne zavarhassa meg.

Martial őrmestert Paterne mindenről értesitette; a megtört vén katona uj reményre kapott, mikor hallotta, hogy Hellochnak sikerült coloraditót szereznie s hogy azt Jeanne be is vette már.

Nem birt megmaradni a Moriche-on, kiugrott a partra s a Gallinetta felé sietett.

Az öreg engedelmeskedett s könnyes szemmel csak nekitámaszkodott egy partisziklának.

Paterne véleménye szerint, a mennyiben ujabb lázroham nem jelentkeznék, a coloradito már elháritotta a veszélyt. Két órán belül el kell dőlnie ennek. Két órán belül megtudják, megmenthető-e Jeanne.

Ki vitatná le azt az aggódást, azt az izgalmat, a melylyel e két óra elmulását várták.

Helloch és Paterne lélekzetfojtva lesték, nem nyög, nem sóhajt-e a beteg, nem mond-e valamit... de Jeanne ajkát egyetlen hang sem hagyta el.

- Meg van mentve! Meg van mentve! - suttogta Helloch, visszaosonván barátjához.

- Remélem... Hiszem, - mondta Paterne Germain. - A coloraditó kitünő szer. Kár, hogy a Felső-Orinoco mentén oly ritkaság a patika.

Martial őrmesterhez pedig, a kinek végre szabad volt visszatérnie a Gallinettára, igy szólt:

- Semmi baj, kedves bácsikám! - s vézna kezével letörölte a könnyet, a mely a vén katona pilláján remegett.

Egész éjszaka őrködtek mellette s ismételten adtak coloraditót. Jeanne nyugodtan aludt s reggel már bizonyos volt, hogy hamarosan felgyógyul.

A mavacai indiánfőnököt meghivták a bárkára s kérték válasszon mindenfélét, bármit és bármennyit a Moriche készleteiből a maga és a családja számára.

Csak néhány kést, egy baltát, egy vég kelmét, néhány tükröt s üvegholmit, meg egy marék szivart fogadott el a coloraditóért.

Kevéssel indulás előtt feltünt, hogy Jorres nincs a bárkán. Előző este óta senki sem látta a spanyolt.

Épp erről beszélgettek, tanakodtak, a mikor végre megjelent. Helloch kérdőre vonta.

Jorres azzal mentegetődzött, hogy mivel a legénységnek partra kellett szállnia, ő mindjárt az erdőbe ment s ott töltötte az éjszakát is. Fáradt volt s kissé többet aludt.

E fölvilágositással Hellochnak be kellett érnie, hiszen a dolog elvégre igazi lehetett.

A következő négy napon a bárkák csak nagyon nehezen juthattak előre. Mindössze tiz kilométert haladtak.

Sebaj! Hiszen Jeanne e néhány nap alatt mindgyorsabban gyógyult, erősödött, hála a jó ápolásnak, amiben utitársai részesitették és a megfelelő táplálkozásnak, a melyről Paterne Germain oly lelkiismeretesen gondoskodott.

Helloch most már el sem mozdult mellőle s Martial őrmester ezt már egészen természetesnek találta.

- Hiába, ennek már csak igy kellett esnie, - mondogatta magában, - de ördög és pokol, mit szól majd hozzá az én jó ezredesem?!

A betegnek most már déltájban szabad volt kissé fölkelnie. Könnyü takaróba burkolózva, puha szénából készitett heverőhelyen pihenhetett a bárka hátsó részében s nagy élvezettel szivta a szavannák felől áradó üde friss levegőt.

A bárkák csak a garapatók, vagy az eszpillák segitségével haladhattak. Itt-ott egy-egy kisebbszerü zuhogón kellett átkelniök és a viz oly sekély volt helyenkint, hogy már-már a kirakodás kellemetlenségei fenyegettek.

Szerencsére, anélkül is boldogultak. A legénység a vizbe szállt s ugy tolta előre a megkönnyebbült bárkákat.

Igy keltek át a manavichei és a yamaraguini zuhogókon a Bocon-hegy közelében, amely nyolcszáz méter magas.

Esténkint Helloch és Martial vadászni mentek az erdőkbe és mindig hoztak valami zsákmányt, többnyire hoccókat, vagy pávát.

Venezuela déli részén oly dusak mindenféle vadban az erdők, hogy errefelé sohasem okoz gondot az élelmezés.

Visszaeséstől sem kellett félni, hiszen a fiatal teremtés ellentállóereje most már napról-napra növekedett.

Október huszonhetedike és huszonnyolcadika az utazás legrosszabb napjaihoz volt számitható.

A legénység csak a legnagyobb erőfeszitéssel birta a guaharibók zuhogóján átvontatni a két falcát.

Ez ama hely, amelyen tul 1760-ban Diaz de la Fuente, az Orinoco első ismertetője, nem birt már tovább vergődni.

- Ha a guaharibo-indiánok nem is veszedelmesek, de ez a róluk elnevezett zuhogó annál gonoszabb.

- Bizony csoda volna, ha minden sérülés nélkül tudnánk átvergődni rajta, - mondta Valdez.

- A jó Isten mivelt már csodát velünk, amikor a mi kedves Jeannunk életét megmenteni engedte, majd csak megteszi ezt a második csodát is, hogy bárkáink szerencsésen juthassanak tova. Hiszen a jó Istennek elvégre oly könnyü csodát mivelnie, - mondta Paterne, mikor a zuhogóhoz értek s felfohászkodott, - Urunk Istenünk segits!

S csakugyan csodával határos volt, hogy csak igen jelentéktelen sérüléseket kellett a bárkáknak ez átkelésben szenvedniök.

Ez a zuhogó tulajdonképpen valóságos lépcsőzete volt az egymásfölé sorakozó kisebb-nagyobb folyamrészleteknek, csupa meg-megismétlődő akadály körülbelül tizenkét kilométernyire.

Evezéssel és eszpilla segitségével igyekeztek előre s keserves munkájoknak bizony csak igen lassu foganatja volt.

A száraz időszakban persze sehogy sem kelhettek volna ezen a helyen át, a bárkáknak már itt meg kellett volna állapodniok.

Chaffanjon például a bárkájával csak idáig birt elvergődni s aztán kis curtiarén haladt tovább a forrásvidék felé.

Másnap korán reggel indultak megint. Az Orinoco szélessége már csak tizenöt és husz méter között váltakozott.

Még néhány zuhogó következett, - többek között a «francia-zuhatag», - de azok már nem okoztak nagyobbfajta nehézségeket.

A bárkákat a legénység többnyire csak ugy a vizben gázolva tolta fölfelé s a Moriche és a Gallinetta helyenként barázdát szántottak a meder homokjába.

Este végre Parchal és Valdez a balparthoz kormányozták a bárkákat s kikötöttek.

Igy nevezte el Chaffanjon a párisi Földrajzi Társaság főtitkárának, Maunoirnak tiszteletére ezt a hegyfokot.

Az utasokat és a legénységet a nagy fáradalmak aznap annyira elcsigázták, hogy mindenki csakhamar elbóbiskolt s ez éjszaka a szokásos őrködéssel senki sem törődött.

Az éjszaka különben csendben telt el. Az alvókat semmi sem riasztotta fel. Ugy látszik, sem bravo-, sem quiva-indiánok nem kószáltak ezen a vidéken; Alfanir, ki tudja, merre járt.

De a két kormányos, hajnalban felébredvén, mégis nagy bajt födözhetett föl; mindkettő éktelen káromkodásra fakadt.

A vizállás ugyanis este óta félméternyit esett és a bárkák szárazon csücsültek.

Az Orinoco medrének közepetáján is csak egészen sekély vizerecskék folydogáltak.

A kormányosok összehivták a legénységet s ekkor ujabb meglepetés érte őket: egy ember hiányzott.

A Maunoir-hegyfok orma ezerötszáz méter magasságban van a szavannák fölött.

A hegylánc, amely e hatalmas hegyfokba kapcsolódik, messze elágazik délkelet felé.

Mintegy huszonnégy kilométernyire innen van a Lesseps-hegyfok, amelyet szintén Chaffanjon nevezett el igy térképein.

Itt kezdődik a hegyes vidék, Venezuela hegyrendszerének errefelé vannak a legmagasabb pontjai.

Széles hatalmas hegyhátak huzódnak itt s hosszu hegyláncok ágaznak szét keresztül-kasul.

Itt emelkedik a Sierra Parima, amelyből az Orinoco fakad, amott mered égbe a Vörös-hegy, amelynek oldalából számos patak fut alá, indiánok szemében mind különös tiszteletnek örvendő patakok; ez ama Roraima-hegy, amelynek hatalmas tömege három állam határának összeszögelését őrzi.

Ha lehetséges lett volna, Helloch és társai a Parima-hegységnek egészen ama részéig hatoltak volna, ahol az Orinoco forrásai fakadnak.

Helloch Jacques, Paterne Germain, Jean, aki csaknem teljesen megerősödött már, Martial őrmester és a két kormányos e reggelen tanácskozásra ültek össze, «palaver»-t tartottak, mint az északamerikai indiánok mondanák.

E tanácskozáson minden esetre fontos elhatározásokra kellett jutniok, amelyektől további utjuk, sőt egész vállalkozásuk sorsa függ.

Az erdő szélén telepedtek le s ezt a helyet «maunoir-foki tábor»-nak nevezték el, noha maga a Maunoir-fok a tulsó parton volt.

Közelükben az Orinoco kiapadt medrében vesztegelt a két bárka egy mellékfolyócska, a Rio Torrida torkolata mellett.

Az idő szép volt, üditő szél fujt, a szemben levő hegyfok napfényben ragyogott.

Kunyhónak nyoma sem volt a környéken. Igaz, hogy ennek a vidéknek a népe csupa kóbor-indián, nem szokott hajlékot épiteni.

- Valdez, maga még sohasem járt ennél feljebb, a Felső-Orinoco vidékén? - kérdezte a kormányostól.

- Amelyik bizonyára ismeri, az már eltünt, - jegyezte meg Paterne Germain, - Erős a gyanum, hogy Jorres már bejárta ezt a vidéket, akárhogy tagadta is.

- Én is, - jegyezte meg Valdez. - Multkor, mikor a Rio Mavacánál kérdőre vontam elmaradása miatt, oly kitérően felelt, hogy gyanut fogtam ellene.

- Hiszen, amikor San-Fernandóban hozzánk szegődött, azt mondta, hogy Santa Juanába szeretne eljutni, - mondta Jean.

- Az bizonyos, - szólt Martial őrmester, - igazán érthetetlen, hogy mért tünt el tőlünk épp most, amikor Santa-Juanától már csak néhány napi járásnyira vagyunk.

A legutóbbi napokon Helloch lelkében mindinkább megerősödött az a gondolat, hogy Jorrest nem gyanusitja alaptalanul. Szóvá csak azért nem tette a dolgot, hogy utitársait ne kelljen nyugtalanitania. A spanyol eltünése őt nem is lepte meg nagyon, noha nem tagadhatta önmaga előtt, hogy ez a fordulat nagy aggodalommal tölti el.

Épp most tünt el, amikor leginkább lehetett volna érdeke, hogy a társasággal együtt maradjon.

Ki tudja, nem kapott-e valami titkos jeladást a partról; ki tudja, hogy a quivák és Alfanir nem leskelődnek-e itt a szomszédos szavannákon s nem hozzájok szökött-e Jorres az éjszaka?

Helloch Jacques-ot ily balsejtelmek gyötörték, de társai előtt eltitkolta aggodalmait.

Valdeznek is, aki hasonló gyanut táplált, éppen csak egy-két szóval árulta el föltevéseit.

Miután Martial őrmesternek a kérdésére megfelelt, nem is akarta tovább feszegetni ezt az ügyet s igyekezett más irányba terelni a beszélgetést.

- Ne törődjünk Jorres-szel, - mondta, - elvégre vagy visszatér még, vagy végképp elmarad. Nekünk most a magunk dolgára kell gondolnunk s azon tanakodnunk, hogyan érhetünk legjobban célunkhoz. Az Orinocon immár nem haladhatunk följebb, ez bizonyos és eléggé sajnálatos...

- Egy-két nap multán amugy is elakadtak volna bárkáink, - szólt közbe Jean, - de még, ha egészen a forrásokig is juthattunk volna bárkainkkal, azokat ott kellett volna hagynunk s onnan gyalog igyekeznünk Santa-Juanáig.

- Igaza van, kedves Jean, - felelt Helloch Jacques, - előbb-utóbb, holnap vagy holnapután minden esetre el kellett volna hagynunk falcáinkat. De ha még legalább csak negyven kilométernyire bárkázhattunk volna fölfelé, ami az esős időszakban nem is lehetetlenség, sok fáradalomtól menekültünk volna meg, ami, az ön állapotát tekintve, kedves Jean, nagyon kivánatos lett volna.

- Óh, én már eléggé erős vagyok, - jelentette ki Jean, - miattam akár mindjárt is indulhatunk.

- Pompás! - kiáltott Paterne Germain. - Ha az ember önt hallja, egészen felfrissül s felbátorodik. De azért jó lesz mindent jól megfontolnunk, mielőtt elindulunk. Meg tudnád-e mondani, Jacques, mennyire vagyunk most az Orinoco forrásaitól és mennyire Santa-Juanától?

- A térképen már kiszámitottam pontosan, - felelt Helloch Jacques. - A Sierra Parimától legföljebb ötven kilométernyire lehetünk. Nem hiszem azonban, hogy az Orinoco forrásai felé kellene haladnunk.

- Mert Santa Juanának, mint már San-Fernandóban is hallottuk s mint Manuel ur is megerősitette, a Rio Torrido mentén, mostani pihenőnktől, a Maunoir-foktól északnyugatra kell valahol lennie. Azt hiszem, legjobb tehát torony irányában, egyenest északnyugatnak haladnunk.

- Helyes! - mondta Jean, - egyedül ez a helyes ut. Csak induljunk minél előbb.

- Természetesen! - mondta Helloch Jacques, - hiszen ezen az Isten háta mögötti vidéken se falu, se telep, ahol kocsit, lovat bérelhetnénk.

- S a podgyászunk? - kérdezte Paterne Germain, - azt itt kell hagynunk a bárkáinkon?

- Azt bizony itt kell hagynunk, - felelt Helloch Jacques, - és nyugodtan hagyhatjuk itt, derék megbizható embereink jól fogják őrizni. Málhát nem cipelhetünk.

- Hm! - töprengett Paterne Germain, aki nem is az ingei és harisnyái, de annál inkább a növény-gyüjteménye miatt aggódott.

- És ki tudja, nem kell-e még Santa-Juanán is tul mennünk, - mondta Jean, - mert hiszen lehet, hogy ott olyan értesüléseket kapunk...

- Ebben az esetben, - vette át a szót Helloch, - föltéve, hogy Santa-Juanában nem szerezhető be, amire szükségünk lesz, kénytelenek leszünk podgyászunkat, vagy annak legalább egy részét elhozatni. A bárkák minden esetre itt ezen a helyen maradnak. Parchal és Valdez, vagy legalább egyikük itt őrködik majd a legénységgel. Santa-Juana nincs oly nagyon messze, hogy aztán, ha kell, egy lovas huszonnégy óra alatt onnan ide ne érhetne.

- Most hát az ön véleménye szerint, Helloch ur, - mondta Jean, - csak a legszükségesebb holmit kell magunkkal vinnünk, ami nélkül négy-ötnapi utunkon el nem lehetünk?

- Ugy van, kedves Jean, csakis ugy cselekedhetünk. S akár mindjárt is indulhatnánk, ha nem kellene előbb itt, a Rio Torrida torkolatánál a bárkáinkat kis erőddé alakitanunk, mert ne feledjük, hogy szükségünk lesz rájuk, ha San-Fernandóba visszamegyünk.

Helloch homlokán a kétség felhője suhant át. Ugy érezte, hogy sok nehézséget, sok akadályt kell még legyőzniök, mielőtt célt érnének. Ki tudja, mit hallanak majd Santa-Juanában Kermor ezredes felől, ki tudja merre kell majd nyomába menniök?!

Elhatározták, hogy csak másnap indulnak. S hozzáfogtak négy-öt napra való holmijuk kiválogatásához.

Valdez maga vállalkozott arra, hogy két emberével elkiséri a franciákat egészen Santa-Juanáig.

Parchal és a tizenhat főnyi legénység a bárkák őrizetére helyben marad, mig a társaság vissza nem tér.

Nagy baj volt, hogy a Felső-Orinocónak ez a vidéke teljesen lakatlan. Mily jó lett volna egyes indiánfalvakban tájékoztatást, utbaigazitást szerezniök. Bizonyára megtudták volna, merre kell menniök, hogy a legrövidebb uton jussanak Santa-Juanába.

Helloch Jacques azonkivül kipuhatolhatta volna, járt-e ott s merre tartózkodik Alfanir a quiva-bandájával; mert hiszen, ha Jorres csakugyan azért ugrott meg, hogy gaz honfitársához csatlakozzék, nyilvánvaló, hogy a rablócsőcseléknek valahol a közelben kell lappangnia.

És minden esetre kaptak volna vezetőt, aki az őserdőn, amelyben csak alig észrevehető ösvények, valószinüleg vadállatok és egyes indiánok lábanyomai találhatók, keresztülvezette volna őket.

- Lehet, hogy egy-két puskalövésnyire találunk is valami indiánfészket, hiszen errefelé kell hogy legyenek még guaharibók...

- Legalább is egy embernek kell itt a közelben lennie, mert ahogy az imént az erdő szélén, a parttól körülbelül kétszáz lépésnyire jártam, tüz nyomára bukkantam ott.

- Bárcsak ne csalódnék, Valdez! De ha guaharibók jártak a közelben, mért ne jöttek volna a bárkáinkhoz? Hiszen az kiváncsi nép; felénk szaladtak volna.

- De miért? Hiszen a guaharibók örülni szoktak, ha utasokkal találkozhatnak és alkalmuk nyilik holmi cserebere üzletet kötniök.

- Gyávák azok, szegények. Első gondjuk, hogy az erdőbe meneküljenek, ahonnan csak akkor bujnak elő, ha biztosra veszik, hogy nincs veszedelem.

- No ha ők el is szaladtak, - mondta Helloch, - a kunyhóik csak nem tarthattak velök s ha csakugyan laknak errefelé indiánok, legalább egy-két üres viskót kell találnunk itt valahol.

- Arról hamarosan meggyőződhetünk. Csak két-háromszáz lépésnyire kell behatolnunk az erdőbe. Az indiánok sohasem tanyáznak messze a parttól. Ha van itt a közelben valami telep, vagy legalább egyetlen kunyhó, félóra alatt ráakadhatunk.

- Gyerünk hát, Valdez, vegyük nyakunkba az erdőt. Előbb azonban reggelizünk meg, mert hátha kirándulásunk soká tartana!

A két kormányos intézkedése szerint a legénység a bárkák körül már tábort ütött.

- Csakhogy én nem engedlek ám el, kis öcsém, - szólalt meg Martial őrmester. - Gyalogolhatsz majd eleget Santa-Juanáig. Ma pihenned kell még... Orvosi rendeletre!

Helloch bármennyire boldog is lett volna, ha Jeanne elkisérheti, helyeselte az őrmester ur tilalmát. Jeannera csakugyan hosszu, fáradalmas ut várt még, most legalább egy napig okvetlenül pihennie kell.

- Kedves Jean, - szólt a leányhoz, - az ön nagybátyjának igaza van. Ma még erőt kell önnek gyüjtenie... Valdez meg én már csak ön nélkül nézünk körül.

- Bennszülötteket keresünk, nem növényeket, - felelt Helloch, - maradj te csak itt s ha ugy tetszik botanizálj a parton vagy az erdő szélén.

- Akkor hát önt kisérem el, Paterne ur, - mondta Jean, - hátha találunk valami különös növényt.

Helloch, miután Parchalnak még néhány utasitást adott, elbucsuzott társaitól.

- Legföljebb két órát járunk, - mondta, - s nem távolodunk nagyon messzire.

S azzal vállára vetette fegyverét s tova sietett Valdezzel, aki meg egyszerüen csak baltát dugott övébe fegyverül.

Reggeli kilenc óra volt. A nap izzón tüzött az erdőre. A fák dus lombozata szerencsére enyhitette a meleget.

A rengeteg, ugy rémlett, egészen elhagyatott. Ám Valdez éles szeme itt-ott néhány megkonyult füszálon, néhol egy-egy letörött galyon csakhamar észrevette, hogy járt erre valaki.

Óvatosan, csöndesen haladtak egymás mellett s nemsokára határozottabb nyomokra is bukkantak: ösvényszerüen volt letaposva a fü, meglátszott, hogy többször, vagy többen is lépkedtek e csapáson.

Helloch és Valdez rögtön rátértek a csapásra, amely kanyargósan vitte, vezette őket mindbeljebb a rengetegbe.

Majdnem egy órai bolyongás után valami tisztáshoz közeledtek, Valdez előre szaladt s diadalmasan kiáltott hátra Hellochnak:

Körülbelül száz lépésnyire kerek, gombaalaku viskó állt. Meglehetősen rozoga már. Néhány pálmafa vetett rá árnyékot, nagy, otromba teteje csaknem a földig ért s e tető alatt nyilt a bejárat, szük szabálytalan lyuk; ajtónak hire-hamva sem volt.

Helloch és Valdez némi leskelődés után a kunyhó felé tartottak s belenéztek.

Ugyanekkor azonban meglehetős közelből, észak felől dörrenés hallatszott, lövés dörrent valahol.

- Még pedig aligha messzebb háromszáz lépésnyinél innen. - Jegyezte meg Valdez.

- Talán Martial lőtt, - mondta Helloch - a mi távozásunk után bizonyára vadászni ment.

- Nézzük meg, lakják-e ezt a kunyhót mostanában, - szólt a Gallinetta kormányosa.

Butorról persze szó sem lehetett. Leghátul egy szögletben szénából való alom, a melyen csak nemrég fekhetett valaki. A bejárat közelében néhány üres lopó-tök s a gerendán valami hus-maradék. Odább a földön két-három maréknyi mandulaalaku gavilladió s egy tüzhelyül szolgáló kőlapon kis hamurakás, a melyben még pár szem parázs csillogott.

- A kunyhó gazdája, - mondta Valdez, - ugy látszik, kevéssel a mi érkezésünk előtt még itt volt.

- Ezeknek az indiánusoknak nincs puskájuk, sem pisztolyuk. Csak ijjuk és nyiluk van, no meg sarbacanéjuk, ami nem egyéb, mint egy cső, a melyből mérgezett hegyben végződő pamacsokat fujnak az áldozatukra...

- Mégis csak meg kell bizonyosodnunk a lövés felől, - mondta Helloch, a kit mindjobban nyugtalanitott a gondolat, hogy hátha Alfanir quivái kóborolnak itt a közelben.

A Maunoir-foknál veszteglő társaság, bizony nagy veszedelembe forogna, ha csakugyan ugy áll a dolog. S mily összeütközésektől kellene rettegniök, ha vezető nélkül kell végig tévelyegniök ezen a rengetegen.

Fegyverét lövésre készen tartva jött ki a kunyhóból Helloch s nyomába Valdez; óvatosan mindig fák és bokrok mögött osonva abba az irányba surrantak, a honnan a dörrenés hangzott.

A kunyhó környékén semmi sem volt, a miből arra lehetett volna következtetni, hogy gazdája akár földmüveléssel, akár gyümölcstermeléssel vagy állattenyésztéssel foglalkoznék.

Helloch és Valdez fürkészve, lassan haladtak előre. Köröskörül csönd volt és csak néha-néha hangzott egy-egy hocco-madár vagy páva kiáltása, olykor pedig száraz galy zörrent, bizonyára valami menekülő vadnak a lába alatt.

Mintegy husz perce bolyongtak s már azon tanakodtak, nem volna-e legjobb a kunyhóhoz és onnan a bárkákhoz visszatérniök, midőn a közelből halk zokogás hangja ütötte meg fülüket.

Valdez leguggolt és intett Hellochnak, hogy kövesse példáját. Nem azért, hogy ekképen jobban hallgatózhassanak, hanem, hogy ne tünjenek mindjárt szembe s rejtve maradjanak mindaddig, a mig a kellő pillanat el nem érkezik.

Előttünk a bozóton tul kis tisztás terült el, amelyre ragyogón hintette fényét a nap.

Helloch is, akinek ujja állandóan a fegyvere ravaszán volt, kikukkantott a résen.

Tulajdonképpen fölösleges volt a nagy óvatosság, amelylyel idáig jutottak.

A tisztás tulsó zugában egy pálmafa tövében két indiánalak volt; idősebb férfi az egyik, ez a földön feküdt mozdulatlanul, mintha aludnék, vagy meghalt volna már; a másik még gyermeknek látszott s a földön fekvőnek a fejét kissé fölemelve, fájdalmasan zokogott.

Ezek tehát legkevésbbé sem lehettek veszedelmesek. Helloch és Valdez nyugodtan léphettek elő buvóhelyükről, sőt felebaráti kötelességük is volt a két indiánus baját megtudniok s nekik esetleg segélyt nyujtani.

A két rézbőrü nem tartozott a Felső-Orinoco vidékén otthonos bravo-indiánok fajtájához, sem az egy-helyütt lakó, sem a kóbor bravokhoz, hanem inkább baniva-indiánoknak látszottak, mint Valdez mondta, aki maga is baniva volt.

A földön fekvő mozdulatlan alak mintegy ötvenéves ember lehetett, a másik mintegy tizenhárom-tizennégyéves fiu.

Helloch és Valdez megkerülték a bokrokat s csak akkor léptek ki a tisztásra, mikor az indiánusoktól már csak mintegy tiz lépésnyire voltak.

Arcán rémület tükröződött s pár pillanatnyi tétovázás után, miközben még egyszer lehajolt a földön fekvőhöz és annak arcát megcsókolta, hirtelen sarkon fordult s Valdez minden megnyugtató szava ellenére is elszaladt.

Helloch és Valdez oda siettek a földön fekvőhöz, megkisérlették fölültetni s mikor visszahanyatlott, megvizsgálták, lélekzik-e még s dobog-e a szive.

Guayacója véres volt s alatta, mellén volt a seb; golyó furta keresztül tüdejét.

- Ugyanekkora nyilásuak a Gallinettán levő revolverek, - mondta Helloch, - a Moriche-on levők nyolc miliméteres nyilásuak. Mit jelentsen ez? Mit csináljunk?

- Mindenekelőtt az indiángyereket kell visszacsalogatnunk, - mondta, - egyedül az mondhatja meg mi történt itt, mért és ki lőtte le ezt az indiánust.

A fiatal indiánus csak mintegy száz lépésnyire szaladt, elbujt egy fa mögé s onnan figyelte az idegeneket.

Amint látta, hogy azoktól nem kell félnie s hogy azok mint bánnak az ő halottjával, előjött a fatörzs mögül s néhány lépésnyire feléjük közeledett.

Valdez észrevette s fölállt, de a fiu ekkor megint mintha el akart volna futni.

A Gallinetta kormányosa indiánnyelven néhány szót kiáltott a fiu felé, amitől az, ugy látszott, meg is nyugszik.

Valdez most már felszólitotta, jőjjön hozzájok, hadd vigyék együtt a kunyhóba a halottat.

De félelmét csakhamar legyőzte szivének fájdalma, könnyezni kezdett s odasietett.

Derék, erős termetü fiu volt, de rendkivül sovány; ugy látszik, a nyomoruság viselte meg ennyire.

Nyakába akasztva kis keresztet viselt, amilyennel a hittéritők szokták a keresztény vallásra tért bennszülötteket megajándékozni.

Értelmes fiunak látszott s tanult is valamit, mert amikor Jacques spanyolul szólt Valdezhez, mindjárt megmondta, hogy ő is beszél spanyolul.

A fiu most még hevesebb zokogásra fakadt, Helloch részvevőn fogta kézen, megsimogatta arcát s ugy vigasztalta.

- Abba a kunyhóba, amelyik arrafelé van? - kérdezte Valdez s a megfelelő irányba mutatott.

- Miféle quivák? - tudakozódott Valdez épp oly élénk érdeklődéssel, hogy maga Helloch sem kérdezhette volna ezt másképp.

És a fiu szeme, miközben arcára ujra rémület és aggodalom ült ki, megint megtelt könynyel.

Valdez további kérdezősködésére elmondta, hogy a quivák egyszer rátörtek a Parima északi részén fekvő, San-Salvador telepre, ahol ő akkor szüleivel lakott s felkoncolták a lakosság nagy részét, megölték az ő édesanyját is, apjának s neki még sikerült elmenekülniök. Akkor jöttek ők ketten ide az erdő szélére s épitették ezt a kunyhót, amelyben mintegy tiz hónapja laktak.

Arról semmit sem tudott Gomo, hogy a quivák most errefelé kóborolnak-e, sem ő, sem apja nem hallott felőlük.

- A spanyol pedig, aki éjjel betört a kunyhótokba, nemde azt kivánta, hogy hirt adjatok a quivákról neki?

- Azt... és nagyon felbőszült, hogy a quivákról semmit sem tudtunk mondani.

- Eltévedt az erdőben, nem tudott kijutni a Sierra felé. Most már elővette a revolverét s azzal fenyegetett minket, hogy lelő, ha nem mutatjuk meg neki az utat.

- Engedelmeskedett... szegény apám... édes jó apám! - szólt zokogva a fiu, - hiszen a spanyol karon ragadta, kihurcolta a kunyhóból s ugy kényszeritette, hogy előtte menjen. Én követtem őket. Körülbelül egy órát jártunk már, édes apám; mivel semmikép sem akarta elvezetni a spanyolt a Sierraba, kerülő utakon vitte ugy, hogy mindig csak ezen a vidéken maradtunk. Ezt én mindjárt észrevettem, hiszen jól ismerem az erdőt. Csakhogy nemsokára a spanyol is észrevette... iszonyuan megharagudott, szidni, átkozni kezdte apámat s ujra lelövéssel fenyegette. Ekkor apám szinte feldühödött s rávetette magát. Dulakodtak egy ideig, de nem soká. Édes apámnak nem volt fegyvere és én már hiába siettem segitségére. Lövés dörrent, apám összeroskadt és az idegen tovarohant. Fölemeltem szegény apámat... Melléből csurgott a vér... Nem birt már beszélni. Tántorogva és rámtámaszkodva elindult még a kunyhónk felé... De csak idáig juthattunk... És itt meghalt szegény...

Helloch és Valdez vigasztalgatták, igyekeztek megnyugtatni őt, azt mondván neki, hogy édesapját meg fogják boszulni.

Gomo, amint e szavakat hallotta, fölemelte fejét s könnyein keresztül a boszu vágyának tüze villogott.

- Megtudnád-e nekünk mondani, milyen volt a ruhája? Emlékszel-e, mekkora volt az az ember, milyen szinü a haja, milyenek az arcvonásai?

- Valamivel magasabb termetü volt, mint ön, - folytatta Gomo Valdezhez fordulva.

- Hát te meg édesapád nem is vettétek észre, hogy a Torrida torkolatához tegnap este két bárka érkezett?

- Nem. De ha a spanyol nem hurcolt volna az erdőbe, reggel, a mikor halászni szoktunk, mindenesetre megláttuk volna a bárkákat.

- Nos, fiam, még egyszer kérdelek, velünk jösz-e? - kérdezte Helloch nyájasan.

A szegény fiut Helloch mindjárt a felől is megnyugtatta, hogy édesapja tetemét nem hagyják majd itt a vadállatok zsákmányául. A halott a keresztény vallásra tért banivatörzshöz tartozott, keresztény imádsággal fogják eltemetni. Délután néhány emberükkel visszatérnek majd a halotthoz, ásót, kapát hoznak s rendes sirba teszik.

Gomo a legrövidebb uton vezette Helloch Jacquest és Valdezt az Orinoco felé. A kunyhót nem is kellett utba ejteniök, félóra alatt lenn voltak a parton.

Helloch elegendőnek tartotta, hogy csak nagyjában mondják el a történteket. A spanyol szökése közben találkozott az indiánnal, felszólitotta, hogy vezesse Santa Juanába, az indián megtagadta ezt, összevesztek, dulakodni kezdtek és Jorres megölte az indiánt.

Gomót megkérték, hogy ő se áruljon el a történtekből többet s a fiu megértette, mit kivánnak tőle. Megigérte, hogy Alfanirról és a quivákról egyetlen szót sem ejt.

Bezzeg nagyot nézett Martial őrmester, de meg Jean és Paterne is elámultak, a mikor Helloch bemutatta nekik Gomót s a megbeszélt módon elmondta, mi történt.

A fiatal indiánust mindnyájan a legszivesebb érzelmekkel fogadták; Jean maga mellé ültette s ugy vigasztalta a szegény árva fiut.

És mintha a Gondviselés intézkedése lett volna, hogy Gomo az utjukba vetődött.

Mikor Jean megkérdezte tőle, tud-e valamit Santa Juanáról, az indián fiu szeme felcsillant.

- Oh hogyne tudnék!! - felelt lelkesen, - édesapámmal nem egyszer jártam ott.

- Meg is fogja találni... de én... az én édesapámat én nem fogom látni már... soha, soha sem fogom látni már!

Délután Helloch, Paterne és a Moriche emberei közül néhányan az erdőbe indultak.

Fél óra alatt elértek a tisztásra, ahol a halott indiánus a pálmafa tövében feküdt.

A legények, akik ásót, kapát hoztak magukkal, mély sirt ástak és bele fektették a halottat.

Gomo iszonyu fájdalommal bucsuzott el apjától, alig birták a halottól elválasztani.

A sir fölhantolása után letérdeltek s Jean buzgó imádságot mondott a halott lelkének üdvösségéért.

Jeant nem fárasztotta el a gyaloglás. Már megint a régi élénk és fürge fiatalember volt.

Martial őrmester és Helloch ugyan aggódva kérdezték, birja-e majd a nagy ut fáradalmait, de ő megnyugtatta őket:

Éjszakára utasaink a bárkáik födött helyére vonultak aludni; a legénység fölváltva őrködött.

Gomonak a Gallinettán adtak fekvőhelyet. A szegény fiu azonban alig egy órát aludt. Álmából zokogva riadt föl minduntalan.

Délelőtt tiz órakor Helloch és társai elindultak a Maunoir-foki táborszállásról, a melyet Parchalra biztak, a kinek a Moriche és a Gallinetta legénységéből tizenöt embere maradt.

Két embert magukkal vittek utasaink; ezek cipelték a legszükségesebb utravalót.

Összesen nyolcan voltak. Helloch és Valdez a csapat élén haladtak a merre Gomo, aki Jeannal a nyomukban lépkedett, irányitotta őket. Utánuk a növénygyüjtögető Paterne és a derék őrmester mentek, végül a két hajóslegény, a kik a legszükségesebb holmit, éjszakára való takarókat, néhány napra való eleséget cipeltek. Egy-egy üvegecske aquardientét, vagy tafiát ki-ki maga vitt magával.

A rengetegben ugyan bőven akadt volna mindenféle pecsenyének való vad, de nagyon is ajánlatosnak látszott csöndben maradniok, egy-egy lövéssel esetleg magukra irányithatták volna a netán közelben lappangó quivák figyelmét.

Helloch, Martial és Valdez különben jól fölfegyverkeztek az utra, mindegyiknek puska volt a vállán s azonkivül néhány revolvert, bőséges lövőszert s egy-egy vadászkést is hoztak magukkal.

Még Paternenek is volt fegyvere, de persze nagy növénygyüjtő dobozát sem hagyta a táborban.

A nap hevét magasan vonuló felhők enyhitették. Hüs szellő lengedezett s behatolt a dus lombon keresztül a fák törzsei közé is és néha megzörgette az avart.

Az ut nem volt éppen a legkényelmesebb, mert hiszen sok helyen igen sürü bozóton kellett keresztül törniök s itt-ott a vastag süppedékes avarrétegen, gallytörmeléken is, a mit a chabaco szélviharok halmoztak föl, csak nagy bajjal juthattak előre.

Helloch tőletelhetőleg igyekezett Jean utjából a kisebb-nagyobb akadályokat elháritani, hogy kedves utitársa mennél kevésbbé fáradjon el.

- Sietnünk kell és nagyon fontos, hogy ön tul ne erőltesse magát, mert akkor aztán elakadunk.

- De hiszen én már teljesen megerősödtem, Helloch ur, - felelt Jean, - ne féljen attól, hogy miattam vesztegelnünk kell majd.

- S mégis kérem, engedje meg kedves Jean, - mondta Helloch, - hogy a mennyire csak lehet, gondoskodjam a könnyebbségéről.

Gomo tájékoztatott annyira, hogy Santa Juana fekvését eléggé pontosan meg tudom állapitani. Nos, nincs is nagy utunk odáig s ha csak valami kellemetlen, akadályra nem bukkanunk, nem is fogunk belefáradni; de azért jó, ha minden eshetőségre számitva kiméljük erőnket... Nem hiszem ugyan, hogy valami ellenséges támadás utunkat állná, de ha mégis megtörténnék, ami ellen különben nagyon jól fölfegyverkeztünk, jó lesz, ha különösen ön, kedves Jean, friss erővel rendelkezik. Kár, hogy nem olyan vidéken visz utunk, a merre kocsin utazhatnánk... Önnek épp most a gyaloglástól kimélnie kellene magát.

- Köszönöm jóságát Helloch ur, - felelt Kermor Jeanne, - egyelőre csak köszönő szóval hálálhatom meg szivességeit, a mikkel engem minduntalan elhalmoz. Ha elgondolom, mi mindent tett már érettem, mekkora bajokon segitett már át, igazán nem birom elképzelni, hogy pusztán nagybátyám segitségével hogyan juthattam volna csak idáig is. Valóban a jó Isten küldte önt nekünk... Ej... és ha meggondolom, hogy ön San Fernandón tul csak miattunk jön velünk...

- Csak kötelességem, hogy oda menjek, a hová Kermor Jeanne kisasszony megy, - felelt Helloch, - napnál világosabb. Hogy a mikor az orinocoi utra rászántam magamat, a sors könyvében meg volt irva már, hogy önnel találkozzam. Igen, igen, a csillagokban volt megirva ez; ugyanott azonban az is meg vagyon irva, hogy önnek ezen az uton az én intézkedéseimbe szépen bele kell nyugodnia, rám kell biznia magát...

- Óh szivesen, Helloch ur, hiszen ki lehetne jobb, vajjon kire bizhatnám rá nyugodtabban magamat?! - felelt Jeanne.

A sziklás mederben tajtékzón kavargott a viz és bár csak mintegy ötven láb széles volt itt a kis Rio, átmenni rajta mégis nagyon bajos lett volna.

A vadkacsákat vacsorának szánták, ebédre hideg hust és cassava-kenyeret ettek.

Egy-órás pihenő után ujra utra keltek. A talaj mindinkább emelkedett, az erdő pedig még mindig egyformán sürü volt mindenfelé. Mindenütt ugyan egyfajta fa, bokor, bozót.

A kis csapat a Torrida partja mentén haladván, mégis könnyebben s gyorsabban jutott előre, mint hogyha az ilanerai-pálmák sürüjében, az erdő más részén próbálkozott volna.

Helloch számitása szerint huszonöt kilométernyi utat kell vala aznap megtenniök s ugy látszott, hogy estig meg is teszik ezt az utat.

Eddig semmi baj sem állta utjukat. Sem ragadozó állatok, sem rablóbandák - a fenevadaknál is nagyobb veszedelem - nem mutatkoztak.

A mennyire a Rio Torrida mentén lehetséges volt, utasaink szorosan egymás mellett lépkedve mindig a parton haladtak.

A santa-juanai hittéritőségről beszélgettek. A fiatal indiánus sok mindenfélét tudott a telep alapitásáról és alapitójáról, Esperante atyáról.

A spanyol hittéritőt magas termetü és hatvan éves kora dacára is hatalmas erejü férfiunak festette.

- Szép, nagyon szép ember, - mondta ismételten, - fehér a szakálla és tüzesen ragyogó a szeme.

Assomption Manuel ur és a nyomorult Jorres is ilyennek irták le Esperante atyát.

Képzeletében Jeanne már ott járt Santa Juana telepén... Esperante atya szivesen fogadta...

Este hat órakor Helloch megállitotta a csapatot; e napra elég volt a gyaloglásból.

Az indiánusok pihenőhelyet kerestek. A meredek parton jókora sziklabarlang kinálkozott e célra. A barlang nyilasát alálógó dus lomb födte el. Belsejében még egy fülkeszerü üreg volt, éppen Jeanne-nak való.

Mikor besötétedett, Jeannak a fülkéjébe kellett vonulnia. A fiatal indiánus a barlang bejáratába feküdt. Az őrködés dolgában pedig elhatározták, hogy éjfélig Valdez marad ébren egyik emberével, éjfél után pedig Helloch őrködik.

Martial őrmester is ki akarta venni részét a virrasztásból, de Helloch nem engedte. Majd a következő éjszakán kerül rá és Paternére a sor. Most csak hadd pihenjenek zavartalanul.

Mihelyt sötétség borult az erdőre, hangos lett a vadon. Ragadozó vadak orditása, majmok bőgése verte föl a csendet. S ez a lárma meg sem szünt hajnalig.

A vadállatok távoltartására legjobb lett volna lobogó tüzet gyujtaniok, de attól féltek, hogy ez még a fenevadak támadásánál is nagyobb veszedelmet zudithatna nyakukba: esetleg a quivákat csalhatná ide, ha ez a rabló-csőcselék tán már a közelben ólálkodnék.

Valdez elmondta, hogy sem nem hallott, sem nem látott semmi gyanusat. Hallania lehetetlen is lett volna, a sziklás medrü Torrida zugásába beleveszett volna holmi osonó léptek nesze.

Hatalmas pálmafa tövében huzódott meg, elgondolkozva nézett bele az éjszakába, de bármennyire ostromolták is gondolatai, érzelmei, ébersége, figyelme pillanatra sem lankadott.

Egyszerre csak megrezzent. Az első pillanatban azt gondolta, káprázik a szeme. Négyóra volt már, a sötétség sápadni kezdett s ekkor Hellochnak ugy rémlett, hogy a tulsó parton, amely nem volt annyira meredek, mint az innenső, valami mozgolódás támadt a bokrok és fák között.

Óvatosan elmászott egészen a part szegélyéig s meglapulva a füben izgatottan figyelt.

Valami határozottat innen sem láthatott. Annyiról azonban megbizonyosodott, hogy a tulsó parton valami nyugtalanság uralkodik.

Fölriassza tán az alvókat? Vagy csak Valdezt ébressze föl, aki a közelben aludt.

- Csöndesen, Valdez! - sugta fülébe az ébredőnek, - ne ugorjék föl, csak nézzen a tulsó partra át.

Valdez néhány pillanatig fürkészve nézett a kijelölt irányba, majd igy szólt halkan:

- Semmi esetre se riasszuk föl az alvókat. A tulsó partról ugy sem jöhetnek át azok az emberek... Legalább itt nem... S ha följebb találnak is valami gázlót -

- Itt azelőtt sem láttam, most sem látok semmi gyanusat, - mondta, - lehet, hogy odaát is csak néhány bravo-indiánus leselkedik.

- Mit keresnének azok itt éjnek idején? Nem, nem. Bizonyos, hogy ellenség ólálkodik ránk... Nézzen csak oda, Valdez, az egyik alak most egészen a Rio vizéig ereszkedik alá...

- Csakugyan, - szólt Valdez, - és az nem is indiánus; a járásán látszik...

Most már a Torrida völgye is világosodni kezdett. Jobban láthatták az alakokat.

- Bizonyára Alfanir valamelyik cinkostársa; - mondta Helloch, - csakis annak a rablóbandának áll érdekében, hogy utánunk ólálkodjék s kifürkéssze, magunkkal hoztuk-e az egész legénységet, vagy sem...

- Bizony-bizony, Valdez! Sajnos nem küldhetünk segitségért. Ha már fölfedeztek minket, ugyis megtámadnak, mielőtt még segitséget kaphatnánk bárkáinkról. Maradjunk hát legalább ennyien.

Valdez e pillanatban karon ragadta Helloch Jacques-ot, aki rögtön elhallgatott.

A Torrido tulsó partja most már meglehetősen világos volt; az innenső is, de a barlang, a melyben Jean, Martial, Paterne s az egyik málhás ember aludtak, jól rejtette vendégeit.

- Ugy rémlik, - sugta Valdez, - sőt határozottan... nem csal szemem... lehetetlen, hogy csalódjam... az az ember ott... az a mi spanyolunk.

- No hát nem is menekül most innen a gazember! - szólt Helloch s vállához kapta fegyverét...

- Ne! Ne! - kérte Valdez, - csak egy emberrel lennének kevesebben s ki tudja hány százan rejtőznek a fák mögött... Itt elvégre lehetetlen átkelniük...

Helloch azonban szót fogadott s nem sütötte el fegyverét. Valdez tanácsainak eddig még sohasem vallották kárát, a baniva óvatossága, okos előrelátása mindig hasznosnak bizonyult.

Jorres egyébként, - ha csak ugyan ő volt az, - bizonyára attól tartván, hogy fölismerhetik, ha az utasok kikémlelése végett annyira előre merészkedik, hirtelen visszaosont a fák közé; ugyanekkor az őrt álló legény is észrevette őt s a barlang felől Helloch és Valdez felé sietett.

Az erdő szélén elömlött a reggeli világosság, de semmiféle gyanus jelenség nem volt látható.

Az is bizonyos azonban, hogy a spanyolnak sikerült kifürkésznie a társaságot s valószinüleg azt is, hogy csak kis kisérettel indultak neki a rengetegnek.

Helloch lelkét komor aggodalom töltötte el. Hiszen ha Jorres már nincs egyedül, bizonyos, hogy rá akadt a quiva-bandára, a melynek vezére Alfanir.

Öt órakor mozgolódni kezdtek a barlangban. Elsőnek Jean ébredt. Ő már jó ideje lenn sétált a Torrida partján, a mikor Martial őrmester, Paterne Germain és Gomo még nyugodtan aludtak.

Az evezős legény, aki a barlang előtt őrködött, jelentette Hellochnak, mit látott. A tulsó parton felbukkant alakban ő is Jorres-ra ismert.

Helloch Valdeznak is, az evezőslegénynek is megparancsolta, hogy a látottakról ne beszéljenek. Fölöslegesnek vélte, hogy a társaságot az esetleges veszélyek bejelentésével izgalomba ejtse. Elég lesz, ha akkor tájékoztatja majd barátait, a mikor a veszély már el nem kerülhető.

Kellő megfontolás után Helloch és Valdez elhatározták, hogy az utat folytatni kell.

Helloch a barlang felé indult, hogy intézkedjék s ekkor Jeannal találkozott.

- Ejnye hát ön az első! - szólt Helloch üdvözölvén a kisasszonyt, - no de föl kell ébresztenünk a többieket is, hogy azonnal indulhassunk.

- Nem... semmit, éppenséggel semmit sem láttunk. De azért jó lesz sietnünk. Kiszámitottam, hogy még ma, ha nem is estére, de legalább éjszakára Santa Juanában lehetünk, föltéve, hogy kissé meggyorsitjuk a gyaloglásunkat.

- Még most is ott alszik a barlang bejáratánál s oly édesen alszik szegény fiu.

Közben azonban hátrafordult a nyomába siető Helloch Jacques-hoz s megkérdezte:

Jeannet ugyan nem nyugtatta meg ez a kijelentés, de nem akarta faggatni barátját. Oda sietett hát Gomohoz s gyöngéden felébresztette.

Martial őrmester épp akkor nagyot nyujtózott, hümmögött valamit s talpra ugrott.

Jean felébresztvén Gomot, odavezette Helloch elé, aki térképét egy sziklatömbre teritette s a Sierra Parima és a Roraima-hegység között elterülő rész tanulmányozásába merült.

- Gomo, aki a hittéritőktől megtanult olvasni és irni, bizonyára eligazodik a térképen is, - gondolta Helloch.

- Nemde láttál már ilyen rajzokat, - kérdezte a fiatal indiántól, - a melyek egy-egy darab földet, egy-egy országot ábrázolnak, hegyestül, folyóstul, tengerestül?

- Láttam én már sok ilyen térképet, - felelt Gomo, - a santa juanai iskolában eleget láttam.

- Nos hát nézz ide erre a térképre, - mondta Helloch, - ez a görbe vonal itt a ti nagy folyótok, az Orinoco. Hiszen ismered?

- Helyes. Derék fiu vagy... Szereted ezt a szép folyamot... Nos nézz ide, a végében itt ez a nagy hegy, amelyből az Orinoco ered -

- Ez a Sierra Parima, Helloch ur, ismerem azt a vidéket, jártam ott édesapámmal... Van ott egy zuhogó...

- A Torridáról szeretnék egyet-mást megtudni, - felelt Helloch, - s Gomo talán föl fog világositani.

Jeanne fürkésző tekintettel nézett Hellochra, aki most megint a térkép felé hajolt, hogy ne kelljen Jeanne-nak a szemébe néznie s folytatta kérdezősködését.

- Nos, Gomo, nézd, ez itt az a hely, ahol bárkáinkat hagytuk... itt az erdő, a melyben édesapád kunyhója áll... és itt a Torrida torkolata.

- Itt... itt, - ismételgette suttogva Gomo, miközben ujját a térkép megfelelő helyein végig csusztatta.

- Ugy van, Gomo, - folytatta Helloch - de most jól figyelj ide; ujjammal végig megyek a Rio Torrida vonalán igy, ni, s arra felé megyek, ahol Santa Juanát gondolom... Jól megyek-e?...

- Nos itt lenne Santa Juana? - kérdezte s ceruzával keresztet rajzolt a térképre.

- Akkor hát még át is kell majd kelnünk a Rion, mert most a jobbpartján vagyunk.

- Csak ugy, hogy a felsőbb részén van egy hely, ahol nagy lapos kövek állnak ki a vizből s azokon, ha nem magas a viz, kényelmesen átsétálhat az ember... nagyon jó gázló az... Frascaesi-gázló a neve...

A fiatal indiánus minden kérdésre oly határozottan felelt, hogy Hellochnak nem volt oka bizonytalankodnia. A Frascaesi-gázlót minden esetre jól ismerhette Gomo, hiszen sokszor kelt rajta át.

- Azt hiszed hát, - kérdezte végül Helloch Gomotól, - hogy délig elérjük azt a gázlót?

Az ut odáig mintegy tizenkét kilométer lehetett. S ha amugy is gyorsabban akartak haladni, hogy éjszakára Santa-Juanába érkezzenek, nem látszott lehetetlennek, hogy délre a gázlón átkelhessenek.

Most hát az volt a fő, hogy haladéktalanul elinduljanak. A kis csapat különben már utra készen állt.

Az evezőslegények már vállukra kapták a zsákokat, a takarók begöngyölve az utasok hátán, Paterne Germain is nyakába akasztotta már a növényesdobozát; a fegyverek is rendben voltak.

- Helloch ur tehát azt hiszi, - szólalt meg Martial őrmester, - hogy tiz-tizenkét óra alatt eljuthatunk Santa-Juanába?

- Hiszem, - felelt Helloch Jacques, - ha őrmester ur kissé megerőlteti a lábát, amely után aztán ott alaposan kipihenheti fáradalmait.

- Hát hiszen, ami engem illet, - mondta Martial, - én kiteszek magamért, de - Jean...

- Az ön unokaöccse, kedves őrmester ur, - szólt közbe Paterne Germain, - az tultesz valamennyiünkön. Látszik, hogy katona a nagybátyja, ugy tud menetelni, hogy gyönyörüség!

Helloch aggódva nézett az ég ama tája felé, ahonnan a szél fujt. Napfölkelte óta az eget mindsürübb páratömegek lepték el, ugy látszott, zápor szakad majd a nyakukba.

Ha pedig csakugyan kitör a vihar, ami a déli szavannákon nem ritkaság, akkor a társaság minden esetre csak lassan juthat majd előre s Santa Juanába csak másnap érkezhetik.

Megint a Torrida partján, az erdő szegélyén haladtak, ugy mint előző napon. Ugyanoly sorrendben is ballagtak egymás után, legelől Valdez és Helloch!

Mindnyájan abban reménykedtek, hogy még éjfél előtt Santa-Juanában lesznek.

Ez persze csak ugy látszott lehetségesnek, ha délben is csak igen rövid pihenőt tartanak.

Meg kellett szaporázniok lépéseiket s azt meg is cselekedték zugolódás nélkül.

Mivel az ég mindjobban beborult, a hőség sem volt nagy s a kis csapat eléggé üdén, fürgén törtethetett előre.

- Nem, nem, Helloch ur, - felelt ilyenkor Jean - csöppet sem fáradtam el. Ne aggódjék miattam. Épp oly kevéssé fáradok el, mint Gomo barátom, aki pedig ugy jár, mint az őz.

- Jean urfi, - szólalt meg Gomo, - ha kellene, én még estére, el tudnék jutni Santa-Juanába.

- Teringettét! micsoda lábad van hát neked? - álmélkodott Paterne, aki bizony máris elfáradt s időnkint el is maradozott.

S mivel Paterne csakugyan nem tudta a sietség okát, bele kellett törődnie a gyorsabb gyaloglásba.

Gomonak ama kijelentése, hogy estig Santa-Juanába tudna jutni, pillanatra gondolkodóba ejtette Hellochot.

A fiatal indiánus tehát azt az utat hat-hét óra alatt is megfutná. Vajjon nem volna-e jó a fiut segitségért előre küldeni.

- Hat-hét óra multán tehát értesülhetne Esperante atya társaságunk sorsa felől. Bizonyára rögtön küldene segitőcsapatot, sőt esetleg segitségünkre sietne ő maga is.

- Valószinüleg, - felelt Valdez; - csakhogy nem volna tanácsos ezt a fiut elküldenünk, mert hiszen akkor vezető nélkül maradunk. Ugy mint Gomo, egyikünk sem ismerheti ezt a vidéket itt.

- Igaza van, Valdez, - mondta Helloch, - Gomot nem nélkülözhetjük, ő vezet majd a Frascaesi-gázlón tul tova.

Különben, ki tudhatta volna azt előre, hogy még a Frascaesi-gázlón innen nem fenyegeti-e már a társaságot a quivák támadása? Hátha Jorres, kikémlelvén a jobbparti állapotokat, mindjárt hajnalban elindult quiváival, esetleg Alfanirral is a balparton föl a gázló felé? Hátha nemsokára át is kel már azon s a jobbparton elébe siet utasainknak?

- Talán két óra járásnyira, - felelt Gomo, - ha ugy megyünk, ahogy idáig jöttünk.

- Akkor hát pihenjünk most kissé, - szólt Helloch, - s együnk valamit. Tüzet nem kell gyujtanunk.

Veszélyes is lett volna a tüz füstjével elárulniok magokat. Helloch, Valdez és az egyik evezőslegény jól tudták, mennyire óvatosaknak kell most lenniök.

- De negyedóránál nagyobb időt nem szánhatunk ám pihenésre! - jegyezte még meg Helloch.

Jeanne belelátott a Helloch lelkébe. Csak azt nem tudta, mi az oka annak a nyugtalanságnak, amelyet Helloch oly ügyesen leplez, hogy a többiek észre sem veszik.

A jobbparton, amerre utasaink haladtak, még mindig sürü erdőség huzódott, a balpart képe azonban errefelé egészen megváltozott: erdő helyett már csak egyes facsoportok álltak a sürü füvel benőtt lejtőn.

Helloch és Valdez lankadatlan figyelemmel vigyáztak jobbra-balra, de semmi gyanusat nem láttak.

Délután egy óra lehetett, amikor a Torrida egyik kanyarulatánál Gomo nagy örömmel kiáltott föl:

A Torrida medrében itt csakugyan kő-kő mellett, igen kényelmes átjárás látszott egyik parttól a másikig.

- Hadd megyek előre én, - szólt Valdez, - s hadd fürkészem ki a környéket a tulsó parton is.

- Helyes, menjen hát, Valdez, - mondta Helloch, - de ne hatoljon messzire ugy egyedül és siessen vissza...

Ő, Jean, Martial őrmester, Gomo és a két evezőslegény csoportba állva, türelmetlenül várták vissza Valdezt a kanyarulat mögül.

Helloch bármennyire birt is uralkodni magán, mégis nagyon izgatottnak látszott.

- Igazán, mért is állunk itt, - kérdezte Jean, - és miért ment előre Valdez?

Néhány lépésnyire eltávolodott a csoporttól a folyó felé, hogy az erdő széléről végigfürkészhesse a tulsó partot.

Hellochnak sikerült rábirnia még öt percnyi várakozásra társait. De tovább már csakugyan nem várakozhattak. Elvégre a gázlón, vagy itt: egy a veszedelem. Ha az ellenség rajtok akar ütni, akár itt, akár ott megteheti.

Szótlanul haladt nyomába a kis csapat. Mintegy háromszáz lépésnyire mentek a meredek parton, mig a folyó kanyarulatának ama részéhez értek, ahol a gázlóhoz kell aláereszkedni.

Ekkor hirtelen iszonyu orditás, üvöltözés támadt a tulsó parton, a melyre Helloch és társai épp át akartak kelni. Mintegy száz quiva-indián rohant a gázló felé; vadul hadonáztak fegyvereikkel s dühödten törtettek előre a köveken.

Helloch rá sem ért, de nem is akarta rájuk sütni fegyverét. Társainak is odaszólt, hogy ne tüzeljenek. Mit ért volna az ő néhány golyójuk ekkora had ellen. Csak még kegyetlenebb dühre bőszitette volna e vadakat.

Néhány pillanat alatt körülfogták a kis társaságot. Helloch látta, hogy itt minden ellentállás hiábavaló.

- A gazemberek elfogtak ott a mélyedésben! - kiáltott vissza a Gallinetta kormányosa.

- Mifélék tulajdonképen? - kérdezte Paterne. - Kicsodákhoz legyen szerencsénk?

A part közelében állt az az ember, aki közbeszólt s mellette még három alak. Egyikük sem indiánus.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Jorres volt tehát az az Alfanir, aki három rabtársával, mostani cinkosaival, megszökött a cayennei bagnóból.

Hogy San-Fernandóban mikép került a Gallinettára, ismeretes. Mihelyt aztán elérkeztek arra a vidékre, ahol quiváira már könnyen ráakadhatott, megugrott a bárkáról, hogy megkezdje munkáját rég áhitott boszujának, a melyet Kermor ezredes ellen esküdött.

Hiszen már San-Fernandóban értesült arról, hogy a Gallinetta miért indul a Felső-Orinocora. Hallotta, hogy Kermor ezredes fia az apjának fölkeresésére utazik. Nyomára jutott tehát egykori fölebbvalójának, akinek terhelő vallomása alapján őt az alsó-loiz-vidéki törvényszék annak idején elitélte s aki miatt a cayennei bagnóban kellett raboskodnia.

Ha az ezredest nem is, de fiát és Martiált, ugy gondolta Alfanir, mindenesetre kézrekeritheti.

Megölvén Gomonak az apját, a Torrida mentén fölment egészen a Frascaesi-gázlóig s a tulsó parton találkozott quiváival.

Most, hogy Hellochot és társait elfogta, már a bárkák megostromlására is gondolhatott. Főöröme azonban az volt, hogy kézrekerithette Kermor ezredes gyermekét.

Tizenhárom évvel ezelőtt a Rio Torrida mentén sem falu, sem telep, sem tanya nem volt még.

Csak néha-néha jöttek oda indiánok a nyájaikat legeltetni, a mikor már másfelé már elasztak a mezők.

Terjedelmes, termékeny, de miveletlen ilanók terültek el itt, meg nagy erdők és posványos völgyek.

Sok felé szakadozott föld ez, folyók és hegyek barázdálják keresztül-kasul. Északfelé az Orinoco, délfelé a Rio Blanco hasitja. Égbe nyuló ormok büszkélkednek rajta, ott meredezik a hatalmas Roraima, a melynek szüz csucsát Thurn Im és Perkin csak néhány évvel később mászták meg.

Ily kihasználatlan, ismeretlen volt Venezuela e része mindaddig, mig tizenhárom évvel ezelőtt egy idegen hittéritő föl nem födözte szépségeit. Ez a férfiu elhatározta, hogy itt más életet teremt.

Esperante atya a guaharibók megtéritését és sorsuk javitását tüzte volt ki céljául. Azért letelepedett a Sierra Parima szavannáinak legbelsőbb részére.

Mikor Esperante ebbe a pusztaságba jött, csak egyetlen kisérője volt, egy Angelos nevü huszonötéves novicius, a kinek lelkét épp oly apostoli buzgóság és lelkesedés töltötte el, mint az övét.

S e két ember lelkes munkája az elmaradottság e vidékein valósággal csodát müvelt.

Ők ketten alapitották és szervezték Santa Juanát s hogy mekkora nehézségekkel s micsoda veszélyekkel kellett megküzdeniök, annak csak Isten a megmondhatója. De vállalkozásuk fényesen sikerült; egy egész indiántörzs nekik köszönheti szellemi ujjászületését s most hiveik serege, a szomszédos ilanókon tanyázó bennszülötteket is számitva, mintegy ezer főnyi már.

Az Orinoco forrásaitól és a Rio Torrida torkolatától ötven kilométernyire volt az a hely, a melyet Esperante atya a jövendőbeli község területéül kiszemelt. Jól választott. Pompás föld volt az.

E csodásan termékeny talajban a leghasznosabb növények, fák, cserjék csak ugy maguktól termettek. Volt ott marima-fa, a melynek háncsa olyan, mint a posztó; banán-, platán- és kávé-fa, meg cserje, bukaré, kaucsuk- és cacao-fa. Cukornád és sassaparilla egész mezőségeket boritott, szintugy a dohány is, a melynek «cura nigra» nevü fajtáját a bennszülöttek szivják, a «cura seca» pedig kiviteli cikk. Volt ott aztán tonka-fa (Dypterix), a melynek hüvelyes gyümölcse közkedveltségnek örvend és sarrapia, ami füszerül használatos.

Csekély munkával itt csodásan dus termés nyerhető. Manioc-gyökér és cukornád óriási táblákon termett és a kukorica évenkint négyszer is beérett. Egyetlen szeméből tehát egy évben négyszáz szár is terem.

Santa Juana falva egy a Sierra Parimától független hegység lábánál feküdt, kies, egészséges helyen.

Kis magaslaton, pálmafák árnyékában állt az egyszerü kis templom, a melynek köveit a Sierra Parima szikláiból tördelték s hozták ide.

Ez a kis templom ma már szüknek bizonyul, annyira megszaporodott a hivek serege. Esperante atya szent beszédei és a katholikus vallás lelket-szivet megbüvölő szertartásai mindig nagy számmal vonzzák ide a guaharibókat, akik hamarosan megtanultak spanyolul.

Évről-évre mindjobban fejlődött a telep. Az Orinocon mindent, a mire az uj lakosságnak szüksége volt, fölszállitottak San-Fernandóig, majd Ciudad-Bolivarig és Caracasig is csakhamar elterjedt az uj telep hire.

A kormány is méltányló érdeklődést tanusitott Esperante atya áldásos müködése iránt, az embermentő és müveltségterjesztő vállalkozás, a mely eddig parlagon hevert óriási területek gyümölcsözővé tételével, pusztulásnak indult néptörzsek polgárositásával az állam érdekeit szolgálta, elismerésre méltán számithatott.

Valahányszor a santa-juanai kis toronyban megcsendült a harang, megható látvány volt, mily áhitatos buzgalommal sereglettek istentiszteletre az immár viruló jólétnek örvendő, tisztes ruházatu guaharibók.

Férfiak és nők, aggok és gyermekek mind egyforma lelkesedéssel rajongták körül Esperante atyát.

Nemcsak a templomban, hanem még a valamivel odább, néhány pálmafa árnyékában álló paplak körül is szivesen letérdeltek volna.

Boldogok voltak, szükséget, gondot nem ismertek, a hány család, mind gyönyörüen gyarapodott.

Senki se higyje azonban, hogy a telep lakóinak nem kellett nagy nehézségekkel, sok mindenféle veszedelemmel is megküzdeniök.

Különösen eleinte a környéken fel-felbukkanó rablóbandák ellen volt nehéz védekezniök. De Esperante atya nemcsak jó hittéritő, nemcsak jeles szervező volt, hanem mint községének fegyveres erővel is oltalmazója, mint a személyes bátorság embere is derekasan megállotta helyét.

Minden fegyverbiró guaharibónak valóságos katonai fegyelemre kellett szoknia. A legujabb tüzelőfegyverekkel fölszerelve s bőséges lőszerrel ellátva egész század pompásan begyakorlott őrség állt készen, hogy Santa Juanát bármikor, bármiféle rablótámadás ellen megvédelmezze.

Esperante atya csakugyan egészen olyan volt, a milyennek Mirabal ur a fiatal Gomo és a gaz Jorres is festették.

Arcvonásai, testtartása, mozdulatai, a tettek erősakaratu és akaratát érvényesiteni tudó emberre vallottak. Vezér volt, parancsoláshoz szokott. Csupa méltányosság és csupa erély.

Lelkének jósága kisugárzott tiszta nyugodt szeméből s megérzett azon a szelid mosolygáson is, a mely hószin szakállal keritett arcán néha megjelent. Bátor és nagylelkü volt.

Bár meghaladta már a hatvanat, délceg tartása, széles válla, domboru melle, egész hatalmas termete mind arra vallott, hogy e munkabiró edzett férfiut még a leghőbb életteljesség hatja át.

Hogy mi volt Esperante atya, mielőtt a térités nehéz munkájára adta magát, arról senki semmit sem tudott.

Csak abból az elborulásból, a mely szép férfias arcát elkomoritotta olykor, sejthette a figyelmesebb szemlélő, hogy bizonyára multjának emlékei gyötrik.

November elsején, tehát ama napon, mikor Helloch és társai Alfanir kezére kerültek, délután öt óra tájban mégis nagy izgalom szállta meg Santa Juanát.

A szavannák felől ugyanis lélekzetszakadva, mintha üldöznék, egy fiatal indiánus rohant be a faluba.

A guaharibók közül néhányan kijöttek a házaikból s ámulva nézték a rohanót, aki megpillantván őket, nagylihegve csak ezt kiáltotta:

Angelos testvér épp künn járt a téren s rögtön bevezette Esperante atyához az indiánt.

Esperante atya első pillantásra megismerte a fiut, hiszen az ott járt iskolába nem régiben.

- Honnan jöttél? - kérdezte némi várakozási után, mialatt Gomo magához tért, Esperante atya.

- Megszöktem... ma reggel... és ugy rohantam, ahogy csak birtam, hogy mielőbb itt legyek.

- Pihenj kissé, fiam, - mondta Esperante atya, - bizonyára éhség, szomjuság is gyötör... egyél, igyál előbb.

- Ott lenn a quivák... három órányira innen... a Sierrában... a folyó közelében...

- A vezérük, - ismételte Esperante atya, - az a megszökött fegyenc, a gaz Alfanir?!...

- Az, az!... tegnapelőtt déltájban megtámadtak és elfogtak egy utas-csapatot, a melyet én vezettem Santa-Juana felé...

A téritő nagy figyelemmel hallgatta a fiatal indiánt, ki mindent, eddigi élményeiket, valamint atyja szerencsétlen halálát elbeszélte. Szemének föl-fölvillanása elárulta, mint ég lelkében a harag.

- Az egyik bárka kormányosa, aki baniva-indián, a neve Valdez. S még két evezőslegény is, akik a podgyászt cipelték.

- Bolivárból, ahonnan ezelőtt két hónappal utaztak el, hogy San-Fernandóba jussanak és San-Fernandóból az Orinocón fölbárkázzanak Santa-Juana felé.

Gondolataiba merülve Esperante néhány pillanatig komoran hallgatott. Aztán igy szólt:

Esperante atya, amint ezt a nevet hallotta, felugrott ültéből. Egész valóján izgalmas meglepetés vett erőt.

- S ez a fiatalember, azt mondod, Helloch és Paterne urakkal Franciaországból érkezett?

- Nem együtt jöttek Franciaországból, főtisztelendő atyám. Jean barátomtól ugy tudom, hogy csak itt Amerikában találkoztak... az Orinocón... La Urbána közelében... egészen véletlenül.

A meglepetés, melyet már az imént is elárult, szinte lázas izgalommá fokozódott lelkén. Bármily erőslelkü férfi is volt Esperante atya, bármennyire tudott is uralkodni magán, most elvesztette önuralmát s tétova léptekkel járt szobájában föl s alá.

- Nekem azt mondta, hogy itt okvetlenül kap majd valami tájékoztatást, mert apjának meg kellett itt fordulnia.

- Nem. Tizennégy éve már annak, hogy Kermor ezredes eltünt Franciaországból s Venezuelába jött. De hogy most hol van, arról fia semmit sem tud.

- A fia! - ismételte halkan Esperante atya s végigsimitott kezével a homlokán, mintha régi emlékeket simitana ki ott, majd ismét Gomohoz fordult:

- És egyedül utazott el Franciaországból... az a fiatalember, egyedül mert neki vágni a nagy világnak?

S ha Angelos nincs ott és föl nem fogja, Esperante atya mint villámtól sujtott, ugy hanyatlott volna el.

Száz főnyi guaharibo-csapat kisérte. Valamennyien a legujabb rendszerü fegyverekkel voltak fölszerelve s fegyverével kitünően tudott bánni mindegyik.

Esperante atya katonái tudták, miről van szó. A quivákat, régi ellenségeiket most nem csak szétverniök, de az utolsó szálig kiirtaniok volt a cél.

Husz lovas is volt a csapatban; ezek ama szekerek mellett ügettek, amelyeken néhány napra való élelmet vitt magával Esperante atya. A község Angelos gondjaira maradt.

Esperante atya most, hogy lóra ült, megszokott ruháját mással cserélte föl. Fején fehér vászonsisak volt, lábán magasszáru csizma. Kétcsövü puska és egy revolver volt a fegyverzete. Szótlanul, elgondolkozva ügetett csapata élén. Lelkében nagy izgalom dult, de arca mit sem árult el abból.

Gyorsan haladtak a Sierra Parima irányába. A mélyedéseken, amelyek az esős időszakban mocsarasak, most száraz lábbal mehettek át. Nem kellett kerülniök.

Utjok csaknem derékszöget vágott azzal az iránynyal, amelyben Gomo Hellochot és társait vezette volt néhány nap előtt. A legrövidebb uton igyekeztek a Parima felé.

Itt-ott kétségtelenül megállapithatták, hogy csak nemrégiben nagyobb csapat vonulhatott előttük erre át.

Esperante atya tehát eltávolodott a Rio Torridától, amely délnyugatnak folyik.

A Torrida jobboldalán számos patak fut e folyócskába, ám ezeknek a medre mind száraz volt most, a kis hadsereg akadálytalanul haladhatott előre.

Öt óra felé már a Parima lábához érkeztek s ama hely közelébe, ahol már látható a hegyfok, amelyet Chaffanjon Lesseps Ferdinándról nevezett el.

Tüzek hamuja, ételmaradék, lehevert fü mindarra vallott, hogy a quivák itt tanyáztak. Bizonyára a legutóbbi éjszakát töltötték e helyen.

Alfanir tehát csakugyan az Orinoco felé vonult s bizonyára magával hurcolta foglyait is oda.

Már sötétedett, amikor a csapat a Le Crespo-gázlóhoz ért, amelyet Chaffanjon a venezuelai köztársaság akkori elnökének tiszteletére nevezett el igy.

Felhőtlen tiszta volt az ég, a mikor a nap leáldozott. Gyönyörüen ragyogtak a csillagok, de fényük csakhamar elsápadt, mert fölkelt a teli hold.

Hajnali öt órakor már csak tizenkét kilométernyire voltak a Rio Torrida torkolatától.

Még három órai gyaloglás és megtudják, mi sors érte a bárkákat és a legénységet.

Délnyugaton, az Orinoco tulsó partján piros hajnali fényben ragyogott a Maunoir-fok csucsa.

A csapat most már még nagyobb kedvvel törtetett előre. Senkinek sem jutott eszébe, hogy pihenőt tartsanak.

Esperante atya és a csapata már jó egy órája haladtak teljes reggeli fényben és nem is állapodtak volna meg, ha ugy hat óratájban egyszerre csak váratlan és szomoru meglepetés nem éri őket.

Gomo mintegy ötven lépésnyire előtte szaladt a csapatnak - hiszen jól ismerte ezt a partvidéket, a melyen édesapjával annyiszor járhatott, - s éles szemmel fürkészte a quivák nyomát.

Ott ahol Gomo igy megtorpant, egy fa tövében mozdulatlanul feküdt valaki és vagy aludt, vagy halott volt.

- Ő? Kicsoda? - kérdezte Esperante atya és leszállván lováról a földön fekvő alakhoz közeledett.

- Martial!... Martial! - Szólongatta Esperante atya, miközben szeméből könnyek peregtek alá.

Letérdelt a sebesült mellé, fejét kissé fölemelte, leste, lélekzik-e s néhány pillanat mulva csaknem ujjongva kiáltott föl:

Martial őrmester csakugyan mindhallhatóbban kezdett lélekzeni; jobb karját kissé megemelte, az persze erőtlenül hanyatlott vissza. Pillanatra fölnyilt a szeme, ránézett Esperante atyára.

- Ezredes ur!... - suttogta elhalón... - az én kedves jó ezredesem! - És hirtelen hozzá tette: - ott... ott lenn Alfanir...

Alig, hogy e néhány szót nagy megerőltetéssel kimondta, ujra elvesztette eszméletét.

Fejében zavaros, érthetetlenül kusza gondolatok kavarogtak s gyötörték kimondhatatlanul.

Az őrmester, Martial őrmester itt... Venezuela legelhagyatottabb vidékén félholtan... és az ifju, aki apját keresi és akit ő kisért... az vajjon merre van?... És kicsoda magyarázhatná meg a dolgok e titokzatos alakulását, ha Martial őrmester meghal, a nélkül, hogy elmondhatna mindent?... De nem! Nem szabad meghalnia! Az ő ezredese meg fogja menteni még egyszer, mint egykor a csatatéren megmentette már.

Esperante atya intésére odahuzták az egyik kétkerekü taligát, falevéllel, füvel megtöltötték s föltették rá Martiált.

Esperante atya ott lovagolt a taliga mellett s aggódva nézte az ő régi katonabajtársát, akit oly soká nem látott... de a kire mindjárt az első pillanatban ráismert... meghatottan nézte az ő őrmesterét, a kitől ezelőtt tizennégy évvel bucsuzástalan, a soha viszont nem látás gondolatával oly hirtelen elhagyott... Ime most mégis viszontlátta... távoli, Isten háta mögötti világban... itt a hü cimbora, átlőtt mellel fekszik előtte... s bizonyára a gaz Alfanir golyója teritette le.

Gomo tehát mégsem tévedt, gondolta magában Esperante atya, mikor Martialról beszélt... Ám valami fiatalembert is emlitett, aki magát Kermor ezredes fiának nevezi... De hiszen Kermor ezredesnek nem volt fia...

- Azt mondtad, hogy ez az öregkatona valami fiatalembernek a kisérője volt...

- Ugy van, főtisztelendő atyám... Az én jóságos barátomnak Jeannak kisérője...

- És az a Jean azt mondta neked, hogy Santa-Juanában akar tudakozódni az apja felől?...

- Igen, határozottan állitotta, hogy ott tudni fog valaki Kermor ezredes felől.

E határozott feleletek hallatán ugy megdobogott Esperante atya szive, mintha mindjárt ki akarna melléből ugrani.

A szekereket és a taligákat kellő védelemmel hátra hagyván, Esperante atya csapata most már futólépésben törtetett előre.

Az egykori ezredes, bár nagy idő óta csak hittéritő volt, bizonyosra vehette, hogy vitéz guaharibói élén győzelmet fog aratni s a rablóbandát megsemmisitheti.

- Nyolc óra tájban megállitotta csapatát, mert a folyamnak egy ujabb kanyarulatához érkeztek, amelynek környékét ki kellett kémleltetnie.

A folyam hajlásának legalsó része táján füst szállt a magasba. Szélcsönd volt és a füstoszlop merőlegesen emelkedett.

Azon a részen tehát, mintegy ötven méternyi távolságban a Rio Torrida balpartján minden esetre emberek táboroznak.

Bizonyára a quivák táboroznak ott, de Esperante atya meg akart előbb győződni e felől.

Néhány guaharibó nagy-óvatosan előre mászott a bokrok között s már három perc multán jelenthették, hogy csakugyan Alfanir tartózkodik ott quiváival.

Néhány perc multán irtózatos orditozás verte föl a vidék csöndjét s nyomban megkezdődött a puskaropogás.

A guaharibók rátörtek Alfanir csapatára, mielőtt a rablók védekezésre gondolhattak volna...

Számra a két csapat egyforma erős volt ugyan, de a guaharibók jobban voltak fölfegyverkezve és tervszerüen támadtak.

A quivák nagy része nem is gondolt ellentállásra, hanem menekülni igyekezett. Egy részük az erdőfelé rohant, sokan az Orinoco sekély vizén törekedtek át a szavannák felé - legnagyobb részük azonban már holtan, vagy haldokolva feküdt.

Helloch, Paterne, Valdez, Parchal és a bárkák legénysége mindjárt az első sortüz eldördültekor rávetették magukat őrzőikre.

Néhány pillanat alatt el volt döntve a harc, csak a táborszállás közepetáján tartott még a viaskodás.

Alfanir és három cayennei társa meg néhány quiva védekeztek ott még revolvereikkel.

Szerencsére nem sok guaharibó sebesült meg lövéseiktől s azoknak a sebe sem volt jelentékeny.

Alfanir, aki látta mily hirtelen semmisült meg csapata s akinek most cimboráit is leteritette egy-egy golyó, eszeveszetten védekezett.

Esperante atya szemtől-szembe állott Alfanirral s intett a guaharibóknak, akik már körülzárták Alfanirt, hogy hagyják abba a viaskodást.

S már ráfogta revolverét, el is sütötte; de mivel Helloch még a kellő pillanatban félreütötte a rablógyilkos karját, a golyó nem talált.

Alfanir ekkor megpillantván Jeant, aki most már nem birván magával, előre törtetett s akit a rablóvezér Kermor ezredes fiának gondolt, arra célzott, de mielőtt még tüzelhetett volna, más lövés dördült el és a gazember az Esperante atya golyójától sziven találva, holtan rogyott a többi hulla közé.

Kermor ezredes leszállt lováról, Jeanne pedig odarohant hozzá s mellére borult.

Esperante atya, aki elvégre e fiatal emberben nem ismerhetett rá leányára, akit rég holtnak hit s akit soha sem is látott, remegő hangon csak ennyit birt mondani:

Ekkor azonban mögöttük megszólalt valaki, Martial őrmester, aki a csetepaté alatt eszméletre tért és a quivák leveretése után taligáján oda tolatta magát; nagy megerőltetéssel ugyan, de boldogan mondta:

Martial fölvilágositó szavai után Kermor ezredes a szivéhez szoritotta leányát, szeméből könny-könnyre pergett, alágyöngyözött a Jeanne fejére, Esperante atya ime örömkönnyek keresztezővizével avatta a magáévá még sohasem látott gyermekét.

Jeanne röviden elmondta élete történetét, mint mentették meg, mint fogadta a magáévá az Eridia-család a Vigó födélzetén, mint nevelkedett nálok Havannában, mint utazott Franciaországba s onnan ama san-fernandói levél fölfedezésekor, mint jött Martiallal az uj világba. Aztán elmesélte orinocoi utazásuk eseményeit is.

És mindezt élénkebb figyelemmel és egyre csillogóbb szemmel pillantva, hol a mesélő Jeannera, hol Kermor ezredesre, akik ott álltak a sebesült őrmester taligája mellett, végighallgatta Martial is.

Ugy érezte, mintha ujjászületett volna. Arca ragyogott a boldogságtól és szeméből könnyek peregtek alá.

- Ezredes ur... ezredes ur! - mondta halkan, - most, hogy Jeanne már megtalálta az édesapját, akár mindjárt is meghalhatok.

- Nyugalom... igen... már alhatnám is megint... és ez az alvás, érzem, jó lesz, erősiteni fog...

- Aludjál csak, aludjál, jó öreg barátom... Elviszünk Santa-Juanába. Az ut nem fog fárasztani és néhány nap mulva semmi bajod!

Kermor ezredes föléje hajolt a sebesültnek, homlokon csókolta és Martial őrmester mosolygó arccal elaludt.

Germain és az ezredes már előbb alaposan megvizsgálták volt az őrmester sebét s az volt a véleményük, hogy a seb nem halálos.

Utóbb kitudódott, hogy az a gaz Alfanir lőtt rá Martial őrmesterre, amikor ez haragjában rá akart rontani.

- Ma pihenünk. Derék guaharibóim épp ugy, mint az ön emberei is, Helloch ur, rászolgáltak a pihenésre. Valamennyiünknek jól esik majd a nyugalom. Holnap aztán a legrövidebb uton visszamegyünk Santa-Juanába. Gomo lesz a vezetőnk.

- Ennek a derék fiunak köszönhetjük tulajdonképen a megmentésünket is, - mondta Jeanne.

Miután az ezredes kezet szoritott Hellochhal, Paternével, Parchallal és Valdezzel, akiknek köszönetet mondott leányáról való gondoskodásukért, Jeanne vette át a szót:

- Kedves atyám, el kell mondanom neked, mekkora hálával tartozom e két honfitársunknak, Helloch és Paterne uraknak... Annyi mindent tettek érettem, hogy azt meghálálni soha nem is tudom.

- Kérem kisasszony, - szólt közbe Helloch, - hiszen én semmi különöset sem tettem önért...

- De akkor csak Jacques-ról beszéljen kisasszony, - jegyezte meg mosolyogva Paterne, - mert én bizony egészen érdemetlen vagyok...

- Mindkettőjüknek hálával tartozom, kedves utitársaim, - felelt Jeanne, - igen is mindkettőjüknek, édes jó apám. Helloch ur megmentette az életemet -

Hellochnak bele kellett törődnie sorsába s végig hallgatnia, mint mondja el Jeanne a bárkák hányattatását San-Fernandó közelében s hogy a halál torkából ott miképen menekült.

- Bizony, édes atyám, - mondta Jeanne, - Helloch ur megmentette az életemet, de még egyebet is tett érettem, hiszen elkisért minket, Martialt és engem, barátjával Paterne urral részt vett ami kutatásainkban...

- Kérem, kérem, kérem kisasszony, - szabadkozott Paterne, - hiszen hátha mi már eleve is azt terveztük, hogy az Orinoco forrásvidékéig utazzunk. A miniszter, aki minket tanulmányutra küldött az Orinoco vidékét jelölte ki utunkul...

- Nem, nem, Paterne ur, - ellenkezett Jeanne, - tudom, hogy csak San-Fernandóig szándékoztak. És hogy aztán mégis Santa Juana felé vették utjukat, az -

Kermor ezredes később természetesen részletesebben is megismerkedett leánya utazásának egyes eseményeivel; de már most is, noha Helloch igen tartózkodón igyekezett viselkedni, észrevette Jeanne elbeszélésének bensőséges hangján, hogy leánya szivét mily érzés tölti el.

A társaságnak Esperante atyával Santa-Juanába kellett mennie. Helloch és Paterne nem utasithatták vissza a szives meghivást.

- Hiszen csak nem is térhetünk ugy vissza Európába, hogy Santa-Juanát meg ne látogattuk volna, - jegyezte meg Hellochhoz fordulva Paterne, - nem is mernék a miniszter szeme elé kerülni s azt hiszem te sem mernél kedves Jacques barátom...

Jeanne még aznap ruhát cserélt. A Gallinettán felöltözött leányruhájába, amely eddig ott az egyik láda rejtekében pihent.

- Csinos volt fiunak, de leánynak még csinosabb. Valóban, most már én is kezdek érteni az ilyesmihez...

Másnap elbucsuzván Parchaltól és Valdeztől, meg a Gallinetta és Moriche legénységétől, Esperante atya és vendégei a guaharibókkal elindultak a Maunoir-fok mellől Santa-Juana felé.

Nem arrafelé mentek vissza, a merre idejöttek volt, hanem ama legrövidebb uton, a melyen Gomo már Hellochot és társait vezette, a Rio Torrida jobb partján fölfelé.

A csapat oly gyorsan haladt, hogy déltájban már elérkeztek a Frascaesi-gázlóhoz.

A gázlótól a falu már csak néhány órányira volt s még a délután folyamán szerencsésen odaérkeztek.

A lelkes örömből, a melylyel Esperante atyát a lakosság fogadta, Helloch és társai mindjárt láthatták, mily rajongva tisztelik, szeretik ezt az érdemes férfiut az ő hüséges guaharibói.

Jeanne és Martial a paplakban szálltak meg, Helloch és Paterne a szomszédházban, ahol Angelos látta őket vendégeiül.

Másnap Esperante atya hálaadó istentiszteletet tartott. A kis templom harangja egybegyüjtötte a község összes lakóit.

Mit érezhetett Jeanne, midőn édes atyját a szent mise ünnepélyességében az oltár előtt láthatta.

S mit érzett volna az öreg Martial, ha részt vehet az istentiszteletben, a melyet az ő ezredese tart.

A sebesült állapota egyébként napról-napra javult. A hét végén már szabad volt puha bőrkarosszékben künn üldögélnie a pálmalugasba.

Esperante atya Martiallal is beszélt e kérdés felől. És megköszönvén öreg katonabajtársának mindazt, amit Jeanne érdekében tett s főként, hogy annak utitervébe beleegyezett, inkább csak ugy mellesleg azt is megkérdezte Martialtól, milyen embernek ismeri Helloch Jacquest és megfigyelte-e Jeanne-nak és a fiatal tudósnak egymáshoz való érzületét.

- Higyje el, ezredes ur, - felelt Martial, - hogy én a legszigorubb óvatossággal éltem. Csak Jean volt ő a világ számára, bretagnei fiu, unokaöcsém, a kinek nagybátyja, én, ha nem is szivesen, de beleegyeztem abba az utazásba. Ugy látszik, meg volt irva a sors könyvében, hogy Helloch és a mi kedves leánykánk ezen az uton megismerkedjenek egymással. Én ugyan mindent elkövettem, hogy megakadályozzam ezt az ismerkedést... de hát nem sikerült. Ugy akarta az ördög...

- Nem az, hanem a jó Isten, - szólt közbe Esperante atya, - nyugodjunk bele jó öreg barátom...

Nap-napra mult, de Jeanne és Helloch dolga nem haladt. Vajjon mi tarthatta vissza Hellochot a nyilatkozástól? Talán kétség fogta el?... Nem. - Sem a saját, sem a Jeanne érzelmeiben nem kételkedett. Inkább csak bizonyos tiszteletreméltó tartózkodás volt az oka hallgatásának. Nem akarta, hogy oly szinben tünjék fel, mintha szolgálatai jutalmául kivánná a Jeanne kezét.

Végre aztán Paterne megsokallván a hosszas késlekedést, elhatározta, hogy megtöri a jeget s egy napon igy szólt barátjához:

És Paterne ezt meg is cselekedte, nem hallgatott barátja ellenvetéseire, hanem kivivta, hogy Helloch és Jeanne a Martial őrmester és az ő jelenlétében odajárultak Esperante atya elé és megvallották érzelmeiket.

Az esküvőt két hét multán, november 25-én kivánták megtartani, még pedig természetesen Santa-Juanában.

Tervük az volt, hogy az esküvő után még néhány hetet töltenek Santa-Juanában s aztán Havannát érintve, ahol az Eridia-családot kivánták meglátogatni, Európába utaznak, Franciaországba, ott rendezik dolgaikat s végül visszatérnek Santa-Juanába Kermor ezredeshez és az öreg Martialhoz.

November 25-én meg volt az esküvő. A lakosság diszbe öltözötten ünnepelte az ifju párt. A derék guaharibók kitettek magukért.