Jókora ideje már, hogy figyelemreméltó kíváncsiság nyilvánult meg a De Profundis kézirata iránt, amelyről sokan tudták, hogy az én birtokomban van, hiszen a szerző ezt némely más barátjának megemlítette volt. A könyv vajmi csekély bevezetést kíván, megvilágításra pedig egyáltalán nem szorul. Csak annyit kell mondanom róla, hogy akkor íródott, amikor barátom a fogsága utolsó hónapjait tűrte el s hogy ez az utolsó prózában írott műve volt egyetlen munkája, amelyet s börtönben írt. (A readingi fegyház balladájának megírása, sőt terve is, későbbről, abból az időből való, amikor szabadságát visszanyerte már.)

Megküldvén a De Profundis közzétételére vonatkozó utasításait, Oscar Wilde ezt írta nekem:

"Nem védelmezem viselkedésemet. Megvilágítom. Van írásomnak néhány olyan részlete, amely szellememnek a fogságban bekövetkezett fejlődésével és jellememnek, valamint az élet iránt való értelmi fogékonyságomnak ott új erőre kapott kibontakozásával foglalkozik; és szeretném, ha te meg a többiek, akik hozzám állhatatosak maradtatok és részvétet éreztek irántam, teljesen megértenétek, mily lelkiállapotban és mily viselkedéssel állok reményem szerint a világ szeme elé. Természetesen, bizonyos szemszögből tekintve, jól tudom, hogy szabadulásom napján az egyik börtönből csak a másikba fogok jutni s vannak pillanatok, amikor úgy rémlik nekem, hogy az egész világ sem tágasabb a börtönfülkémnél s számomra rémségekkel épp oly teljes, akárcsak ez. De mégis azt hittem, hogy Isten már kezdetben minden egyes ember számára külön-külön világot teremtett s kellene, hogy ebben a világban, amely bennünk van, igyekezzék élni mindegyikünk. Szinte bizonyos, hogy írásom eme részeit kisebb fájdalommal fogod olvasni, mint a többit. Természetesen szükségtelen, hogy emlékeztesselek, mennyire suhanó valami a gondolat bennem - mindannyiunkban - s mennyire illanó valójúak felbuzdulásaink. Mégis látok bizonyosfajta lehetséges célt, amely felé, a művészet segítségével, előre juthatok."

"A fogságbeli élet megtanít olyannak látnunk az embereket és a dolgokat, amilyenek valóban. Ez az, ami az embert kővé változtatja. Odakünn az embereket elámítják a szüntelen mozgalmas élet látszatai. Ezek az emberek benne forognak az életben és részeseivé lesznek valótlanságának. Mink, akik mozdulatlanok vagyunk, mindkettőt, a valót is, a látszatot is észrevesszük, ismerjük."

"Akár javára válik, akár nem, ez az írásom a korlátolt lelkeknek és a sorvadt agyaknak; nekem javamra vált. Én ""megtisztítottam vele keblemet sok veszedelmes anyagtól"". Szükségtelen emlékezetedbe idéznem, hogy művészember számára a puszta megnyilatkozás a legfőbb és egyetlen módja az életnek. Ez az, hogy csak annyira élünk, amennyire kifejeződni bírunk. Annak a sok-sok mindennek sorában, amiért hálával tartozom a fegyház igazgatójának, semmi sincs, ami kedvesebb lehetne nekem annál az engedelemnél, hogy teljesen tetszésem szerint írhatok neked és oly terjedelmesen, ahogy csak óhajtok. Majdnem két esztendeje nyomta szívemet a rágyülemlett bánat mindsúlyosabban, most végre megszabadultam tőle. Odaát a börtön falán túl van néhány szegény fekete, megkormosodott fa, amely épp mostanában bontogatja rügyeit, még pedig szinte harsogó zöldbe. Tudom, nagyon jól tudom, mi vágy járja ezeket a fákat át. Keresik megnyilatkozásukat."

Merem remélni, hogy a De Profundis, amely annyira elevenen és oly gyötrelemmel teljesen mutatja meg, mikép hat a társadalmi elbukottság és a bebörtönzöttség egy fölöttébb magas értelmiségű és művészlelkű emberre, igen sok olvasónak fogja e szellemes és gyönyörködtető íróról való véleményét újjá másítani.

Robert Ross.