Előszó

Pávatollakkal ékeskedem....

Ez a legujabb verseskönyvem: csupa idegen vers. Mégis az én könyvem ez igy együtt: Babits-könyv, semmi más. Nem "reprezentál" ez semmit, semmiféle "idegen költészetet." Legfeljebb a magam inaséveit: mert a zöme az inasévekből való.

Egy részét csak azért merem műforditásnak nevezni, mert eredetinek nem merem. Mikor Dantét vagy Shakespearet forditottam, a műforditás minden igényeit ki akartam elégiteni. De ezeket a verseket magamnak csináltam. Tanultam rajtuk. Próbálgattam: ez a hang, az a hang hogy hangzik magyarul? Milyen lenne magyarul egy ilyen vers? A magyar vers volt a fontos, nem az angol vagy francia. Az én versem volt fontos, nem az "idegen költőé." Sokszor megváltoztattam a szöveget, egyszerüen azért, mert valami nekem - a magyarban - máshogy jobban tetszett. Tudatos félreértések vannak a versekben. És némelyik - mint a Charmides, vagy a Lótuszevők - egészen megtelt igy a saját költészetem képzetvilágával, a saját lelkem szineivel...

Máskülömben is: sokszor fog az olvasó ráismerni egy-egy szóra, egy-egy fordulatra, mely a magam verseiből lopózott be ide; vagy itt jelent meg először (próbálgatva az effektust), hogy aztán egy valóságos Babits-versben nyerjen végső helyet. Egy költői vázlatkönyv ez a könyv, stiltanulmányaim gyüjteménye. Sokszor egészen mindegy volt, hogy miből tanultam: véletlenség vagy divat adta kezembe a poétákat - s kérem az olvasót, ne keresse itt izlésem történetét.

Ne keressen itt mást mint szép verseket, amiknek talán van némi létjoguk, bár származásuk kissé törvénytelen, s olyiknál nehéz lenne az igazi apát megnevezni. Ne keresse "külföldi költők anthológiáját," angolt, görögöt: hanem csak egy magyar költőt, egy szegény graculust, aki pávatollakkal ékeskedik...

Babits Mihály.