A VÉG KEZDETE 117

értett azzal a heves antiszemitizmussal és irredenta sovinizmussal) amely a magyar szélsőjobb más szárnyait jellemezte (főként alsó középosztálybeliek és „megtévesztett" munkások, parasztok tömörültek köréjük), nem mindig értett egyet, s alkalmanként szemben is állt demagógiájukkal és erőszakosságukkal.

A dzsentri-katonatiszti csoport, amelyben jelentős számú sváb származású katonát lehetett föllelni, különösen a német nemzetiszocialisták otthon és külföldön elért sikereiért lelkesedett. „Szalonképes" Vezetőik alig várták, hogy Magyarország is részt kaphasson az európai „új rend" létrehozásából, vagyis hogy a tengelyállamok egyik aktív tagjaként arathassa le a náci revíziós-revansista politizálás gyümölcseit. Mindenáron csatlakozni akartak a német lendülethez, s ezért úgy érezték, Magyarország gyors és erőteljes újrafelfegyverzése nemcsak elkerülhetetlen, de kívánatos is.

A győri program

A kormány bel- és külpolitikájának szélsőjobboldali bírálói szentül meg voltak róla győződve, hogy az országnak azért elégtelen a katonai felkészültsége, mert a zsidók, a szocialisták és más németellenes elemek ma-chinálnak ellene, a felfegyverkezés az ő szemükben elsősorban az antiszemitizmussal fonódott össze. Nem véletlenül sürgették mindkét kérdésben a Harmadik Birodalom példájának átvételét és követését éppen a vezérkar felső régióiból, ahol azok a németbarát, sváb származású tisztek nyüzsögtek, akiket hivatali idejének utolsó két évében Gömbös ültetett oda. A vezetés jobbára azoknak a tiszteknek a kezébe csúszott át, akik politikailag a szélsőjobboldali szervezetek vagy pártok szekerét tolták, mégpedig nagyon aktívan, és ebből nem is csináltak különösebben titkot. Közülük is kitűnt két tábornok: Rátz Jenő és Ruszkay Jenő.

Általában mindenki elismerte, hogy mindkét kérdés megoldása szempontjából a kulcs a kormányzó, Horthy Miklós kezében van. Két katonatiszti csoport csaknem egyidejűleg fordult hozzá, és kérte, hogy határozottan és haladéktalanul cselekedjen mindkét dologban. Az egyik csoportosulásnak Rátz volt a feje, s ő 1937 decemberében fejtette ki álláspontját azon a tanácskozáson, amelyen Rőder Vilmos honvédelmi és Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter volt jelen. A Bethlenhez húzó két minisztert Rátz érvei nem győzték meg, Horthy viszont biztosította a tábornokot, hogy valahogy megtalálják a megoldást.2 A másik tiszti csoport egy felterjesztésben összegezte nézeteit, Soós Károly tábornok, volt honvédelmi miniszter megbízásából. A memorandumot és a benne foglalt célkitűzéseket Soós tábornok egy 1938. január eleji magánkihallgatáson fejtette ki

A fenti szöveg egy egyoldalas részlet az alábbi műből:

Braham, Randolph L. : A népirtás politikája : a holocaust Magyarországon - 2. bőv. és átd. kiad. - Budapest : Belvárosi Kvk., 1997. - ill. megjelent "A magyar holocaust" címmel is. - Ford. Zala Tamás et al. - Az előszót Berend T. Iván írta.   Az itt olvasható változat forrása: Nagy Péter Tibor-Troján Anna: Randolph Braham Holocaust monográfiájához készült adatbázis. (Szociológiai adatbázisok No. 3., sorozatszerkesztő Nagy Péter Tibor, WJLF-CEU, Budapest, 2013).

A htm file nevében látható 1-4 jegyű arab szám azt mutatja, hogy e szövegdarab hányadik oldalon van. Az előző és következő oldal megtekintéséhez csak ezt a számot kell módosítania!

A htm file OCR-rel készült, s nem korrektúráztuk. Nevek és számok ellenőrzéséhez javasoljuk az alábbi pdf file megtekintését! Az előző és következő oldal megtekintéséhez csak ezt a számot kell módosítania!

 

 

 

https://mek.oszk.hu/11500/11506/html/oldalankent1/Braham117.pdf

Az egész kötetet lásd:

https://mek.oszk.hu/11500/11506/html/