856 A DEPORTÁLÁSOK LEÁLLÍTÁSÁTÓL A SZÁI ASl-PUCCSIG

sul a folyamatnak elsőként alávetett zsidók az ország északkeleti részében éltek, és a legvallásosabbak közé tartoztak. Aztán meg a magyarországi Holocaustnak ebben a szakaszában, amikor a magyar erőszakszervezetek készségesen együttműködtek a németekkel, Horthy pedig hallgatott, a kitérés nem volt hathatós eszköz a meneküléshez. A kitértekkel, mint mindenki mással, akit a nürnbergi típusú fajüldöző 1941-es harmadik törvény alapján zsidónak minősítettek (lásd a 6. fejezetet), ugyanúgy bántak, mint azokkal, akik ragaszkodtak ősi vallásukhoz. Általában csak azokkal a kitértekkel tettek kivételt, akiknek keresztény házastársuk volt. Gyakran a helyi hivatalnokok rosszindulata vagy egyéni gyűlölködés vette elejét, hogy a kitérés menedéket nyújtson.95

A kitérés csak azután vált a további üldözés elől való menekülés eszközévé, hogy Horthy július 7-én a deportálások leállítása mellett döntött, illetve megalakult a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetsége. A keresztény egyházak hangos követelésére a kitértek számos kormánygaranciát kaptak, többek közt felfüggesztették „külföldi munkára való küldésüket", és különválasztották őket a zsidóktól. Ekkorra azonban már csak a budapesti és a munkaszolgálatos-alakulatokban lévő zsidók maradtak az országban. Habár a kormány kikötötte, hogy a kedvezmények csak azokra vonatkoznak, akik 1941. augusztus L előtt tértek ki, a fővárosban sok zsidó döntött úgy, hogy a kereszténység fölvételével szabadul meg a zsidó lét terheitől. Az áttérni kívánók sorai, akik a rabbinátus Wesselényi utcai hivatala előtt, illetve a Nagymező utcai és a Próféta utcai keresztény templomok előtt álltak, hosszabbak voltak, mint 1938-ban és 1939-ben.96 Gyakran olyan hosszúak, hogy a németek érdeklődését is fölkeltették, akik megfelelő ellenintézkedésekkel fenyegetőztek.

Egyes jelentések szerint a „kitérési lázat" az a híresztelés váltotta ki, hogy a július 1 l-ig kitértek mentesülnek a további üldöztetésektől.97 A hírnek volt némi valóságmagva, ugyanis, mint ahogy azt Veesenmayer is jelentette július 8-i táviratában (egy nappal a deportálások leállítása után), Horthy biztosította őt arról, hogy a kitértek különválasztása után „hamarosan" engedélyezni fogja a budapesti zsidók deportálását.98 A távirat nyilván a Sztójay-kormány és Serédi bíboros közti egyezségen alapult. A keresztény egyházak által szervezett intenzív tiltakozó kampány hatására (sajnos a kampány a tisztségviselők köreiben folyt, nem nyilvánosan), melynek tetőpontján a bíboros azzal fenyegetőzött, hogy az ország minden templomában felolvasandó, pásztorlevelet bocsát ki, Sztójay végül is Horthy döntésével összhangban tisztázta a kormány álláspontját. A bíborosnak küldött július 7-i keltezésű jegyzékében Sztójay hangsúlyozta: a kitérteknek megengedik, hogy megalakítsák saját szervezeteiket, és hogy a deportálások folytatása esetén a kitérteket mentesítik.99 (Lásd a

A fenti szöveg egy egyoldalas részlet az alábbi műből:

Braham, Randolph L. : A népirtás politikája : a holocaust Magyarországon - 2. bőv. és átd. kiad. - Budapest : Belvárosi Kvk., 1997. - ill. megjelent "A magyar holocaust" címmel is. - Ford. Zala Tamás et al. - Az előszót Berend T. Iván írta.   Az itt olvasható változat forrása: Nagy Péter Tibor-Troján Anna: Randolph Braham Holocaust monográfiájához készült adatbázis. (Szociológiai adatbázisok No. 3., sorozatszerkesztő Nagy Péter Tibor, WJLF-CEU, Budapest, 2013).

A htm file nevében látható 1-4 jegyű arab szám azt mutatja, hogy e szövegdarab hányadik oldalon van. Az előző és következő oldal megtekintéséhez csak ezt a számot kell módosítania!

A htm file OCR-rel készült, s nem korrektúráztuk. Nevek és számok ellenőrzéséhez javasoljuk az alábbi pdf file megtekintését! Az előző és következő oldal megtekintéséhez csak ezt a számot kell módosítania!

 

 

 

https://mek.oszk.hu/11500/11506/html/oldalankent1/Braham856.pdf

Az egész kötetet lásd:

https://mek.oszk.hu/11500/11506/html/