BABITS MIHÁLY
A MÁSODIK ÉNEK
NYUGAT
KIADÓ ÉS IRODALMI R. T.
1942
Elektronikus
változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület,
2013
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa
támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár
E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5292-27-9 (online)
MEK-11535
TARTALOM
ELSŐ RÉSZ:
Az aranyszőrű kecskék
MÁSODIK RÉSZ:
A beteg királylány
ELSŐ RÉSZ:
Az aranyszőrű kecskék
(Magas part a Balaton mellett, kilátással)
A
KIRÁLYI CSŐSZ:
Pista öcsém, hejhó! ördög egye májad:
megin'
így elkószálsz? Hova lett a nyájad?
A
PÁSZTOR:
Lenn késik az aljban.
A
CSŐSZ:
Csípjen
meg a kánya:
híjja lesz a juhnak.
A
PÁSZTOR:
Bánja
aki bánja.
A
CSŐSZ:
De nem addig, öcskös, ne beszélj így, héka,
míg garasod
nincsen, legalább egy véka.
Bánja aki bánja? Bánja majd a
gazda.
Az ilyen rossz szógát szóval se marasztja.
Fel is út, le
is út, kiadja a béred:
barna bugyor, kis pénz, mehetsz, ahol éred.
A
PÁSZTOR:
Nem szorulok pénzre.
A
CSŐSZ:
Nem
ám a Krisztussát!
Az utolsó bakter is kéri a jussát,
Krisztus
koporsóját sem őrizik ingyen.
Esz a fene téged - nincs ki nálad
minden.
Nincs rendben a szénád; kutya van a kertbe:
bolygsz
szerte bolondul, mint az Orbán lelke.
Egy kerékkel több van, vagy
kevesebb esmég.
No csak veszne eggy el, az ugyan jól esnék!
Az
eszed csáléra, míg a lábad hajszra
tátogatsz a holdra, mint valami
sajtra.
Mit lesel? Az angyalt? Vagy a sült galambot?
A
PÁSZTOR:
Csak nézem a felhőt és nézem a dombot,
a Balaton
habját, a lobogó lombot,
és hallgatom szólni a lomha
kolompot.
Ugar az én lelkem, hol nem terem élet,
bús legelő,
melyen legel a nyáj mételyt:
télen, ha a rossz szél sűrü havat
szűr szét
s pelyhekből a földnek szövi prémes szűrét,
s búsul a
rab bárány a borús karámban:
a lelkemet látom ebben a
bárányban.
Legjobban szeretnék...
(Ezalatt jön Meseország királyának kísérete, az egész udvar, hölgyek, férfiak vegyest. Mintegy sétálnak a gyönyörű időben; gyalog jönnek, a kocsikat hátrahagyták. Egyenkint buknak elő a part megől.)
ELSŐ
UDVARONC (előbukik):
Egy
regényes pásztor!
A
PÁSZTOR:
...elmenni világgá a holdújuláskor,
a világ végére,
Óperenciára,
vagy el a törökre, vagy a franciára...
A
GENERÁLIS:
Derék fiú mégis!
A
PÁSZTOR:
Vagy
nem, sehova már:
meghalni szeretnék!
(Lassan feljön a dombra a nyáj, szamár, kos, birkák, kecskék, hátrább komondor.)
EGY
UDVARHÖLGY:
Ni,
egy szamár!
A
CSŐSZ (a
pásztorhoz):
Szamár!
Mondanék
valamit - csípje meg a kánya -
de tudom...
MÁSIK
UDVARHÖLGY:
Ni
egy kos!
A
CSŐSZ:
...nem
nézel a lányra:
lány nélkül is meg van az eszed zavarva.
AZ
UDVARHÖLGY:
Csengő van a nyakán, és görbe a szarva.
A
CSŐSZ:
Adj Isten jó napot!
A
GENERÁLIS:
Fogadj
Isten, öreg!
AZ
UDVARONC (kezdve):
Nincs a szerelemnek...
A
GENERÁLIS (a
csőszhöz):
Hogy
ityeg a fityeg?
AZ
UDVARONC:
Nincs a szerelemnek határozott tárgya
ide-oda röppen
- a semmibe - vágya.
A fiatal szívnek nem kell a
valóság
csiklandják az orrát gulisztáni rózsák,
Szerelmes a
fiú, de nem tudja, kibe.
ELSŐ
UDVARHÖLGY:
Ni virág!
A
CSŐSZ:
Tán
biz a mennydörgős mennykübe!
Hogyha szerelmes vagy, csókold meg a
Pannát.
AZ
UDVARHÖLGY:
Rezedát... gólyahírt... zsályát... majorannát...
A
BOJTÁR (magába morogva):
Kóbászfű, az annyát!
A
CSŐSZ (a bojtárhoz):
Te
számold a nyájat!
EGY
HÖLGY:
De szép a Balaton!
MÁSIK
HÖLGY:
Juj!
az ökörnyálat!...
A
BOJTÁR (a nyájat olvasva):
Egy, kettő, három, négy...
MÁSIK
BOJTÁR:
Ahun
hajt a Bodri!
EGY
UDVARONC:
Hát Tihany merre van?
MÁSIK
UDVARONC:
Tiszta
idő!
A
GENERÁLIS:
Ott
ni!
UDVARHÖLGY:
Milyen
édes, selymes, hosszúszőrű juhok
és kecskék!
A
BOJTÁR:
Húsz,
huszon...
MÁSIK
UDVARHÖLGY:
Hallga,
a nád suhog!
GENERÁLIS
(halkan az udvaronchoz):
Erre ment a felség?
UDVARONC:
Nem
erre ment; mégsem...
FIATAL
UDVARHÖLGY:
A szememmel láttam.
UDVARONC:
Óh
az a nagy kék szem!
Boldog akit meglát.
FIATAL
UDVARHÖLGY:
Úgy
boldog a király.
EGY
MÁSIK UDVARONC:
Ily messze se ment még, amióta kijár.
A
GENERÁLIS:
Mily különös ötlet... így egyedül járni.
UDVARONC:
Mennyi
felelősség!
MÁSIK
UDVARONC:
Történjen
akármi...
HARMADIK:
Mi
vagyunk hibásak.
ELSŐ:
Tán
kérdeni kéne.
Öreg!...
LÁNYOK
(jönnek énekelve):
Járt
utánam hét falu legénye.
A
LEGELSŐ UDVARONC:
Ilyesmi sem eshet, csak Meseországban.
MÁSIK
UDVARONC:
Nem ügyeltél erre egy öreget - zsákban?
A
CSŐSZ:
Zsákban?
A
GENERÁLIS:
Zsákruhában.
A
BOJTÁR (befejezve az
olvasást):
Híjja
van a nyájnak!
A
GENERÁLIS:
De olyan az arca, akár a királynak.
A
CSŐSZ:
A királynak? Akkor tán a királyt lássam?
Láttam, nem is
egyszer, követem alássan,
jól ismerem én őfelsége
személyét,
szolgáltam inasként királyi szeszélyét.
Azután vén
lettem, s ki falun születtem
a király csőszinek ide kéredzkedtem
a
falun meghalni, a Balaton mellett
hol a kedves birkám legelőször
ellett,
ahol legelőször vigyáztam a nyájra,
mielőtt vigyázni
vittek a királyra.
Mostan, hogy a felség idejött, mint
mondják
betegült lányának viselni a gondját
hogy a láthatatlan
balzsam, amit Isten
szent keze kevert el levegőben,
vízben,
gyógyítsa szegénykét, sokszor...
A
BOJTÁR:
Pali
bácsi!
A
CSŐSZ:
...látom, amint erre...
A
BOJTÁR:
Híjjas
a nyáj!
A
CSŐSZ:
Ácsi!
Sokszor,
amint mondom, látom ő felségét...
A
BOJTÁR (a pásztorhoz):
Híjjas a nyáj, Pista!
A
PÁSZTOR:
Ejh,
hagyj vele békét!
A
CSŐSZ:
Látom, amint méláz csupa zsákruhában
és nézi a földet
egyedül magában,
mivel, amint mondják, érti is a mágiát,
netalán
lányának leli orvosságját,
naphosszra magában keresi a
gyógyírt:
engem, öreg szolgát, néha meg is szólít.
A
GENERÁLIS:
De ma még nem láttad?
A
CSŐSZ:
Nem
láttam.
UDVARONC:
Azonban
mehetünk.
ASSZONYOK
(súgva a csőszhöz):
Szóljék
kend.
MÁSOK
(éppúgy):
Mondja
neki.
A
CSŐSZ:
Mondjam?
A
GENERÁLIS:
Mi itt, önök arra -
A
CSŐSZ:
Kegyelmes
uraság
engedd meg egy vén fej együgyű mondását,
de tudni
szeretné férfi, gyerek, asszony,
hogy érzi magát a felséges
kisasszony?
A
GENERÁLIS:
Nem beteg az épen.
UDVARONC:
Csak
ideges, gyenge.
MÁSIK:
És
bú a világtól.
HARMADIK:
Kit
se bocsát szembe.
UDVARMESTERNŐ:
Semmi
etikétnek nem tartja szabályát.
ORVOS:
Kincsért
sem akarja elhagyni szobáját.
UDVARHÖLGY:
Hol
a szőnyegekbe léptek belehalnak.
MÁSIK:
Nagy
kárpitok ontják bársonyuk a falnak.
HARMADIK:
Ott
ül arany trónon naphosszra magában.
NEGYEDIK:
Éjjel
hever ébren arany nyoszolyában.
ÖTÖDIK:
Kedves
papagálya mellette rikácsol.
HATODIK:
Fekete
ajtóban a gonosz szú ácsol.
PARASZTASSZONYOK
(egymás közt):
Fekete ajtóban ácsol a gonosz szú.
HETEDIK:
Hosszú
neki a nap, az éjszaka hosszú.
UDVARONC:
Nem
szól soha szót sem.
MÁSIK:
Nem
nevet az ajka.
ELSŐ
UDVARHÖLGY:
Hiába vidítja a komorna, dajka...
A
GENERÁLIS:
Önök itt, mi arra!
ELSŐ
UDVARHÖLGY (távozás közben):
...a
bohóc, a doktor. (Mind el.)
PARASZTASSZONYOK
(egymás közt):
Királynál boldogabb a parasztnép sokszor.
EGYIK:
Tán
erre jelentett a földindulása.
EGY
ÖREG:
Háború lesz, véres, akárki meglássa.
A
CSŐSZ:
Vörös az ég, szél lesz.
AZ
ÖREG:
Mondtam
ugyan régen:
a szakállas csillag járt multkor az égen.
EGY
MÁSIK:
Az az Úristennek a mutatóujja.
EGY
FIATAL:
Hallgasson el ked már, mer az Istók fújja!
AZ
ELŐBBI:
Hát ki az az Istók?
A
FIATAL:
Az a kecskepásztor.
AZ
ELŐBBI:
Hogy én elhallgassak, ha ilyen flótás szól?
Hiszen hét
falunak ő volt a csihása,
málészkodni nem volt hét faluba
mása,
lányra csak úgy pislog bamba szeme sandán -
Hé! a
királylányra gondolsz oly búsan tán?
A
PÁSZTOR:
Nem a királylányra, - nem lány, se nem asszony
akiért
a bánat szivemen szakasszon:
ha a lányra nézek, csak a nótám
nézem,
s felejtem az asszonyt, ha a nóta készen.
EGY
LEGÉNY:
Akkor mire gondolsz?
MÁSIK:
Tán
a híjjas nyájra?
HARMADIK
(gúnyosan):
Juhaidnak híres, aranyos gyapjára?
A
PÁSZTOR:
Nem, nem a kecskékre, nem is a birkákra,
hanem a
világra... a messze világra...
EGY
PARASZT:
Jó lesz hazamenni: a falu van messze.
MÁSIK:
Gém
bömböl a nádban.
ELSŐ:
Mindjárt
jön az este.
MÁSODIK:
Fenn
szólnak a tücskök, lenn szólnak a békák.
A
PÁSZTOR:
S borulnak a földre aranyszögű vékák.
EGY
ASSZONY:
Mindig ilyen furcsát mond.
MÁSIK:
Furcsa
a legény. (Mind elmennek.)
A
FIATAL LÁNY (súgva):
Ha senki se szeret, Istók, szeretlek
én. (Elszalad.)
(A csősz és a pásztor ketten maradnak. Alkonyodik.)
A
CSŐSZ:
Megvan-e kapcádban a hibádzók ára?
A
PÁSZTOR:
Nincsen.
A
CSŐSZ:
Micsinálsz
hát? Hogy tér meg a kára?
A
PÁSZTOR:
Sehogy.
A
CSŐSZ:
Akkor
mi vár az ilyen szolgára?
A
PÁSZTOR:
Elmegyek világgá vagy Amerikára.
A
CSŐSZ:
Ahhoz is ám pénz kell.
A
PÁSZTOR:
Ej,
van nekem pénzem.
A
CSŐSZ:
Már hun a fenébe vóna?
A
PÁSZTOR:
Oda
nézzen!
Fenn a magas parton most mennek a kecskék
s a fehér
bárányok mint gyenge szüzecskék
a hatalmas Estnek
csodatemplomába,
hol ezer az ének és ezer a lámpa,
hol a vén
diófa szent oszlopot állít
s csodamélyen terjeng a bíborszín
kárpit
fejhajtva a sorban ájtatosan...
A
KECSKÉK:
Mek,
mek,
A
PÁSZTOR:
...egy régi zsolozsmát bólintva mekegnek,
egy régi
zsolozsmát, milyet a pap nem tud,
mely egy örök szónál tovább
sohasem jut
de azért az Égnek ez kedveszerinti
s aranyával őket
kegyesen behinti.
Odanézzen, nézze! aki nem lát, dőre!
Most
mind arany, ugy-e? A kecskéknek szőre,
a juhoknak gyapja és szarva
a kosnak -
Nem akarják látni a dőre okossak,
kicsúfolnak érte -
de azért én látom:
ez az én vagyonom! ez a királyságom!
mely
elvehetetlen és pazarul omlik,
soha el nem vész és soha el nem
romlik.
Ott van a szememben, ott van a lelkemben,
minden
bánatomban, minden gyönyörömben:
Nekem adta Isten a zápor
ezüstjét,
az éjjeli égnek leborított üstjét,
tócsa
szivárványát, kapolyák márványát,
a fellegek égen legelő
bárányát,
hópihe gyémántját, melyet a szél kerget,
s hogy drága
szemekből bányásszam a lelket,
az aranyos csillag enyim a
mennybolton:
az egész világot a szememben hordom.
A
CSŐSZ:
De nem ad a zsidó semmit az ily kincsre.
A
PÁSZTOR:
S oly hely, ahol adnak, e világon nincs-e?
A városig,
ahol megbecsülik, értik,
megyek, ha a lábam lekopik is
térdig.
Bokorba születtem, árván növekedtem,
és hátra ha nézek,
nincs senki mögöttem:
nem is nézek eztán soha többet
hátra,
mindenütt hazám lesz a magas menny sátra.
Kell lennie
népnek, kellett lenni mindég,
kik aranyra váltják szemeimnek
kincsét,
kiknek igazabb pénz juhaimnak szőre,
mint mit a
ládában rejteget a dőre.
Aranyon kel itt lenn minden
gyönyörűség:
de az én aranyom maga gyönyörűség.
Nincsen arany
nélkül e hazában élet:
de az én aranyom maga magas élet.
Elmegyek
a néphez, aki méltó arra,
s kiszórom a kincsem keletre,
nyugatra,
és ha lesz jutalmam, világ pénze, jó sok,
akkor is
énnékem ők lesznek adósok.
A
CSŐSZ:
Ejnye, talán bizony bűbájos a flótád?
A
PÁSZTOR:
Nem, nem is a flótán fujom én a nótát.
összetöröm
flótám buta, száraz fáját
(kettétöri)
már régen meguntam
hitvány muzsikáját;
nem kell nékem semmi, se flóta, se kóta:
a
világ a kótám, én leszek a flóta,
a világ zenéje muzsikál át
rajtam,
a világ szavának kapuja lesz ajkam,
nyelvem a világnak
lecsapódó hídja,
mely a világ útját szemtől szemig nyitja;
alatta
a lelkem gyors csermelye zuhog
s a hídon át járnak aranyszőrű
juhok.
S tudja, mik e juhok? Selymes szavak...
A
KECSKÉK
(messzebbről):
Mek,
mek.
A
PÁSZTOR:
...mik e csermely fölött rigmusra ügetnek
s mert dúsan
ég rajtuk a világ dús napja,
mindenik juhomnak színarany a
gyapja;
s lélektől-lélekig nem megy a nyáj pőrén:
viszi a
világot aranyszínű szőrén.
Ez ám az én nyájam, akivel vesződöm:
a
gazda juhával csöppet sem törődöm,
a magamét hajtom, hizlalva
kövérre,
lelkemtől lelkekig, lelkek örömére.
A
CSŐSZ:
S merre felé indulsz? Hová mégy?
A
PÁSZTOR
(csüggedten):
Nem
tudom.
A
CSŐSZ:
Jobbra-e vagy balra? Mely néphez? Mely uton?
A
KIRÁLY (már egy ideje a part mögött félig elrejtve hallgatott):
A
királyhoz indul.
A
PÁSZTOR:
A
királyhoz...
A
KIRÁLY:
Nyomban,
hogy
a beteg...
A
PÁSZTOR:
...lányát...
A
KIRÁLY:
...vidítsa...
A
PÁSZTOR (megreszketve az
örömtől):
...dalomban!
A
CSŐSZ:
Felséges királyom...
A
KIRÁLY:
Szegény
kis madárkám,
étel-ital nélkül szótalan ül, sárgán.
A
PÁSZTOR:
Hol a szőnyegekbe léptek belehalnak,
s nagy kárpitok
ontják bársonyuk a falnak.
A
KIRÁLY:
Kedves papagálya mellette rikácsol.
A
PÁSZTOR:
Fekete ajtóban a gonosz szú ácsol.
A
CSŐSZ:
Fekete ajtóban ácsol a gonosz szú.
A
KIRÁLY:
Hosszú neki a nap, az éjszaka hosszú.
A
PÁSZTOR:
De ha én eresztem juhaimat széllyel,
rövid neki a nap,
rövid lesz az éjjel.
A vén nap, a vén hold, messze kihajítva,
úgy
gurul az égen, mint két csodalapda,
amellyel a Nyugat s a Kelet
lapdázik.
A
KIRÁLY:
De ha arany nyájad vidítni hibázik,
előtted a vérpad:
készülj a bitóra
mert a halálodnak ütött azon óra.
Ha pedig
győzni tudsz a szomorúságon,
a tied a lányom s fele királyságom.
A
PÁSZTOR:
Csak arra születtem s nem egyébnek élek,
hogy nagyot
álmodjam és álmokat éljek.
Az álom az élet: s ha szép az az
álom,
életemet érte sohasem sajnálom.
A
KIRÁLY:
Jer, fiú, sajnálnám, ha a halál várna. (Elvezeti.)
EGY
UDVARONC (a másik oldalon felbukkan):
Itt a király!
KÖVÉR
UDVARONC (szintén, lihegve):
Csak
ily messzire ne járna!
MÁSIK
UDVARONC:
El ne hagyjuk többet.
HARMADIK:
Csitt,
mer észre vesz még.
UDVARHÖLGY:
Kit
vezet a karján?
A
CSŐSZ:
Szerencsés
jó estét!
A
KIRÁLY hangja (menet):
Lehet, vissza se jössz: nem
is nézel hátra?
A
PÁSZTOR hangja:
Látni és dalolni megyek a világba.
(A csősz egyedül. Csend. Pásztortüzek gyúlnak.)
A
CSŐSZ:
No ez aztán legény!
A
BÉKÁK:
Brekekeke.
A
TÜCSKÖK:
Zip,
zip.
HALÁSZOK
éneke (a part felől):
Balatoni
halászlegény
hálóját
kiveti szegény,
fog
beléje három halat.
de
magának egy se marad.
A
CSŐSZ:
Mi lesz most a nyájjal?
(Meglátja a parton a
bográcsozó halászok
tüzét.)
Hívok
embert.
Hip!
hip!
HALÁSZOK
éneke:
Eggyet
eevesz a főbíró,
eggyet
a vicispán kiró,
harmadikat
szeretője
édes
párja kapja tőle.
A
CSŐSZ:
Hé, Marci!
A
HALÁSZ hangja:
Mi
kő no?
MÁSIK
HALÁSZ:
Éppeg
vacsorálunk.
HARMADIK:
Kednek
is jut, ha gyün, valami még nálunk.
A
KECSKÉK (messziről):
Mek, mek.
A
KOLOMP (messziről):
Kling,
klang.
A
KECSKÉK
(messziről):
Mek,
mek.
A
CSŐSZ:
Szívesen,
de máskor.
Kiabálj, segéljen valamelyik pásztor
nyájat
beterelni.
HALÁSZ:
Hó!
MÁSIK
HALÁSZ (énekel):
...gyet
a vicispán...
A
BÉKÁK:
Brekekeke.
A
TÜCSKÖK:
Zip,
zip.
A
FIATAL PARASZTLÁNY
(visszaoson):
Pista...
(fülelve)
Pista!...
(sírva)
Pistám!
(Függöny.)
MÁSODIK RÉSZ:
A beteg királylány
(Nagy terem. Két oldalt nagy fekete ajtók s óriás fekete keretű tükrök szakítják meg a fekete kárpitok sorát. A fényes padlón fekete szőnyegek. Középett két hosszú sorban a néző felé lámpák oszlopai, melyek a termet három hajóra osztják. A lámpák akkor kezdenek sorban egyenkint kigyúlni, mikor a függöny felgördül. A háttérben óriás kétfelé osztott fekete bársony függöny, mely egy kisebb belső termet (mintegy alkovot) egész szélességében eltakar. A függöny mellett, a nézőnek jobbról egy régi, óriás, csodálatos óra, mindenféle arany zodiákusokkal.)
AZ
ÓRA (nagyon hangosan):
Tik. Tak. (Elhalkul.)
A
BÚTOROK (pattognak):
Rip,
rop.
A
SZÚ AZ
AJTÓBAN:
Kip,
kop.
(A hátsó nagy függöny közepén, a választéknál egy nagyon fehér kis kéz jelenik meg, vakító fényű gyűrűkkel. Láthatólag ő húzza el a függönyt jobbfelé, míg balra lassan, magától húzódik el. A belső kisebb terem közepén, ahova néhány lépcső visz, látható a királylány vakító fehér és gyönyörű arca, sötét háttérben, mely alig jól kivehető. Sötét és csodálatos, bőven terjengő ruhában ül, úgy hogy a ruha egészen körülveszi, jobbra és balra két apród, akik láthatólag hordják a ruhát, mikor jár. Mögötte egy kis majom, talán szintén uszályhordozó, arcokat vág. Balra arany rúdon tarka papagály. Jobbra, az előtérben, óriási és gyönyörű kutya, gyémántos nyaklánccal, igen komoly. A királylány előtt, meghajolva, a főudvarmesternő és nevelőnő.)
A
FŐUDVARMESTERNŐ:
Kívánja
felséged,
hogy bebocsássam a török követséget,
mely nem akar
addig innen tovamenni,
amíg nem tudhatta tiszteletét
tenni
felséges királyunk egyetlen sarjánál?
A
KIRÁLYLÁNY:
Nem fogadom őket.
A
NEVELŐNŐ:
Felséged
nagy lány már:
tudhatja, királyi magas születése
kötelességet
is...
A
KIRÁLYLÁNY:
Beteg vagyok.
A
FŐUDVARMESTERNŐ:
És
e
betegség...
(Az előtérben egy ajtó nyil és a lakáj jelent.)
A
LAKÁJ:
Az
udvar orvosai.
(Az orvosok bevonulnak írnokokkal, akik nagy protokollusokat tartanák a kezükben. Egyszerre függönyök mögül és mellékszobákból előjönnek a királylány gondviselői: dajka, udvarhölgyek, ápolónő, komorna és mások; ezek a főudvarmesternővel és nevelőnővel együtt mind lemennek az előtérbe, a nagy teremnek a néző felőli sarkába, ahol az orvosok kikérdezik őket és az írnokok jegyeznek.)
ELSŐ
ORVOS:
Álom?
ÁPOLÓNŐ:
Semmi.
MÁSODIK
ORVOS:
Ebéd?
DAJKA:
Minden
megmarad a tálon.
ELSŐ
UDVARHÖLGY:
Harmatból is élhet, mint virág a száron.
MÁSODIK:
De
hisz ajka széle sem volt a poháron.
ORVOS:
Receptet.
(Az írnokhoz) Ön írja, amíg én diktálom:
(Roppant
fontoskodva, az írnok írja.)
Étel, ital, álom: szükséges e
három.
(A ápolószemélyzet egymás között tárgyalja a dolgot.)
ELSŐ:
Pedig
minden jó volt.
MÁSODIK:
Fiatal,
friss spárga.
HARMADIK:
Vagdalt
csibe.
NEGYEDIK:
Ó
bor.
ELSŐ:
Kis gyönge madárka!
ÁPOLÓNŐ:
A
saját kezemmel puhítom az ágyát.
EGY
ORVOS (ujját feltartva, nagy tekintéllyel):
De legelőbb fel
kell kelteni étvágyát.
(Ezalatt az orvosok egyenkint felmennek a beteghez, megtapogatják az üterét, megnézik a nyelvét és azután fejcsóválva visszajönnek.)
ELSŐ
ORVOS:
Vett-e be étvágyport?
MÁSODIK:
Idegerősítőt?
HARMADIK
(haragosan):
Vette-e teámat?
NEGYEDIK:
Vett-e
be frissítőt?
FŐORVOS:
Egyszóval
kimondjuk, (az írnokhoz) ön írja,
barátom:
O r v o s i j e l e n t é s.
Hivatalból. Dátom:
Király villájában a Balaton partján.
Folyó
év satöbbi, cseresznye évadján
Királyi betegünk állapota válto...
MÁSIK
ORVOS:
De hisz éppígy írjuk...
FŐORVOS:
...zatlannak
találta...
MÁSIK:
...egy
hete már.
FŐORVOS
(mérgesen):
...tatott:
s így határoztatott
(meg kellvén szüntetni ezt az
állapotot)
tekintve, hogy a test úrnője a lélek,
s nem lehet a
test ép, hol beteg a lélek,
amilyen az úrnő, olyan a szolgáló
s
fordítva is áll az i n c o r p o r e s a n o:
a
betegnek lelkét felvidámítandók
jöjjenek áktorok, bohócok és
bangók,
törpék, szemfényvesztők és efféle mások!
Diktum.
Aláírva: Minden fakultások.
(Az orvosok kivonulnak.)
A
KIRÁLYLÁNY:
Mindig ez unalmas játékot tekintsem,
mikor úgy
szeretnék...
A
DAJKA:
Mit
aranyom?
A
KOMORNA:
Kincsem?
A
KIRÁLYLÁNY:
Mindig e szinészi, rossz komédiákat,
ez ostoba,
mázolt, hazudott világot,
mikor úgy szeretnék...
AZ
ÁPOLÓK (nagy örömmel és
várakozással):
Fog
valamit kérni!
A
DAJKA (épúgy):
Madaram...
A
KIRÁLYLÁNY:
Óh
dadám, úgy szeretnék - élni!
(Mind csalódottan elfordulnak.)
A
FŐUDVARMESTERNŐ:
(Látva, hogy a lakáj jelenteni készül,
rendelkezik.)
Húzd le a függönyt!
(A fekete kárpit lassan, látszólag magától összecsukódik.)
A
LAKÁJ:
Az
udvari művészek.
(A művészek bevonulnak.)
AZ
UDVARI KÖLTŐ:
Óh minő hangulat: e fekete fészek!
EGY
STRÉBER MŰVÉSZ:
Nincs honn a király még?
A
MESÉLŐ:
A
poéta részeg.
A
BOHÓC:
Részeg az ihlettől.
A
SZALON-SZOCIOLÓG:
Költők
és szinészek!
érzik-e önök most azt, amit én érzek?
mikor a
közönség, mely eddig lenézett,
észreveszi azt, hogy szüksége van
ránk is,
v a 1 ó d i szüksége
és m a t e r i á l i s,
mint
az orvosságra, vagy a táplálékra,
nem mint a gyereknek a henye
játékra.
EGY
ORVOS:
Csakhogy ugyan eddig uraim nem sok a
hatás a betegre.
A
SZOCIOLÓG:
Annak is az oka
talán a művészi nevelés hiánya.
A
STRÉBER MŰVÉSZ:
De uram...
MÁSIK:
Mit
mond ön?
A
SZÍNÉSZ:
A k i r á 1 y leánya!
A
SZOCIOLÓG:
Királyi nevelés nem i n t i m eléggé.
A
STRÉBER MŰVÉSZ:
Úgy vélem, a hiba mégsem a felségé,
hanem a
kontárság...
MÁSIK:
...a
felületesség...
AZ
ELŐBBI:
...áll neki útjában, hogy kifejlődhessék
a művészi
érzék.
MÁSIK:
A
sok álművészet...
HARMADIK:
Félremek...
NEGYEDIK:
Amelytől
a valódit, készet
nem ismeri jól meg, aki nem ért hozzá.
ÖTÖDIK:
Az
utánzó, ki a nyelvet modorossá...
NÉPIES:
Az
üres virtuóz -
KLASSZIKUS:
A
naturálista.
HUMOROS:
Boruban
kéjelgő pózos pesszimista.
MODERN:
Csinált
népiesség, elavult és vánnyadt.
KONZERVATIV:
A
Nyugatról jött új, beteges irányok.
REÁLISTA:
A
híg eszményítés.
MŰVÉSZIES:
Lágy,
pongyola forma.
IDEÁLISTA:
Turkálás
a szennyben.
LÍRIKUS:
Üres,
ügyes torna.
MODERN:
A
vérit a művész, az életit adja!
L'ART
POUR L'ART:
Legyen hideg szobrok, dús remekek atyja.
A
SZOCIOLÓG:
Szóval nagy a szükség erős kritikára.
MIND:
Úgy
van.
A
LAKÁJ (jelent):
Meseország
felséges királya!
(A művészek felállnak kétoldalt, a király közöttük megy a belső terem zárt kárpitjáig. A királyt kíséri az első felvonásban látott kíséret. Vele jön a pásztor, aki szerényen ül a művészek közt az utolsó helyre.)
A
MŰVÉSZEK (összesúgnak):
Hát ez ki?
MÁSIK:
Ügyetlen.
HARMADIK:
Öltözete
céda.
NEGYEDIK:
Egy
tipikus félszeg vidéki poéta.
(A fehér kéz újra megjelenik és a fekete kárpit széthúzódik. A király felmegy a lépcsőn, homlokon csókolja leányát és leül egy arany trónra. Az udvaroncok nézőkül elhelyezkednek.)
ÖTÖDIK
MŰVÉSZ (még mindig a pásztort szólja):
Süvege báránybőr.
HATODIK:
Csizmája
barombőr.
A
KIRÁLY:
Kezdjük.
A
KIKIÁLTÓ:
Az
első szám: Don Guriga, zsonglőr.
DON
GURIGA:
(Selyem blúz és bugyogó; fellép, amit mond, teszi
is.)
Golyómat a tálon, tálomat a vállon,
vállamról karomra
guri-gurigálom.
Vállam pereméről karom peremére
kereken gurítom
szemek örömére.
Párosan a lapdám egyre lebegőben
odanézz: már
három jár a levegőben.
Karomon kereken gurul kereken ki
tudom a
játékot, mit kívülem senki.
Guruló golyóim egemen a bolygók
nem
üres ügyesség: vérem után forgók
s gyürüként tányérnak kergetve a
szélén
könnyü gurulásuk lélekbeli élmény.
Nosza perge párom,
párom után három,
hármamat a tálon, tálomat a vállon
mint
valami felleg, mint valami álom,
körbe kavarodva guri-gurigálom.
HANG
A KÖZÖNSÉGBŐL:
Ez igazi művész!
MÁSIK:
Neki
lelki élmény...
A
KIKIÁLTÓ:
Második szám...
A
PAPAGÁLY (rikácsolva):
Szép!
szép!
A
KIKIÁLTÓ:
Turpi
urat kérném!
TURPI
(törpe):
Az eget nem vívom, se magas problémát,
megvetem
a modern, a vívódó témát,
föl nem akarózom, nem is affektálok,
nem
magas a sarkom, még székre sem állok:
az én levegőm csak a piciny
valóság,
törpe szívek élte, az egyszerű jóság
és e kicsiségben
nagyobb a művészet,
mint kik az óriást mind játszani készek:
aki
el nem hinné, csinálja utánam.
A
PAPAGÁLY:
Szép! szép!
EGY
HÖLGY:
Milyen
kedves!
MÁSIK:
Mily
kicsi!
A
KIRÁLYLÁNY:
Én
szánom.
A
KIKIÁLTÓ:
Következik Uj Don, ki kötélen táncol.
(Két lámpaoszlop közt kötelet feszítenek.)
ÚJ
DON (fellép a kötélre):
Én vagyok a költő, ki egeket
ráncol,
(Egyensúlyozó mozdulatokkal simogatja a
levegőt.)
fennlebegő fürtöm levegőben vész el,
kapdosom a
semmit ingadozó kézzel.
Építek a légből palotát magamnak
és az
üres szélből vánkost a nyakamnak;
nem érem a földet banális
sarokkal,
kerülöm, mit bírnék megfogni marokkal
nem nyúlok én
ahhoz, amihez nyúl más is
elemem extázis, művészetem hásis.
Könnyű
nekem járni a magas fonálon,
mert könnyű a lélek, s vékony a test
nálam.
EGY
MODERN MŰVELTSÉGŰ UDVARONC:
Ezt nem sokan értik!
EGY
FIATAL:
Szubtilisen
hintált.
EGY
MÁSIK (a modern műveltségűhöz):
Nem is érteni kell, mint
érzeni inkább.
A
PAPAGÁLY:
Szép! szép!
A
KIKIÁLTÓ:
Negyedik
szám: Zéta Éta Théta!
(Suttogás a közönségből.)
A nagy
filozófus.
MÁS
HANG:
A
modern próféta.
ZÉTA
ÉTA THÉTA.
(Hegyes süveg, bő fekete öltöny, planétajeles
szalagokkal, mint a százesztendős jövendőmondó.)
Krisztus után
háromezredik esztendő:
ezer új csodákat hozhat a
jövendő.
(Szakállába morogva):
Epakta... Aranyszám...
Hold kulcsa... Vasárnap
betűje... Szaturnusz rossz gyürűi
járnak.
De nem a Szaturnusz az időnek rosszát,
sem üstökös
égen, csak a lelkek hozzák:
a modern lelkekben csirázik a válság
s
kihajtja virágát a százados álság.
Tanuljatok ezért nem élni
időben,
nem élni a multban, nem a jövendőben,
nem élni a
húsban, mely maga az átok,
mely bűnbe s halálba vitte a
világot,
nem élni személyben - külön élet semmi -
hanem a nagy
lélek bölcs részei lenni
mely egy az anyaggal és végtelen élet
s
amelybe feloldva töredék személyed
lel az örök honra, haláltalan
utra:
ezt hirdeti Krisztus s tanította Buddha.
EGY
HANG:
Magas elme!
A
PAPAGÁLY:
Szép!
szép!
MÁS
HANG:
Alapja
monista.
HARMADIK:
Bár
determinista...
A
KIRÁLY (a
kikiáltóhoz):
Hosszú
még a lista?
HARMADIK
HANG (folytatva):
...vallja a transzcendens Kanti
szabadságot.
NEGYEDIK:
A
jövő vallása...
ÖTÖDIK:
E
beteg világot...
A
KIKIÁLTÓ:
Még hátra az íven...
A
KIRÁLY (leányához):
Kicsikém, ma tartsuk?
A
KIKIÁLTÓ:
...a kaucsukember.
VALAKI:
Szelleme
is kaucsuk.
MÁSIK:
Ő a modern szkepszis.
HARMADIK:
Csontja
csodavékony.
NEGYEDIK:
Valamennyi
stilre s eszmére hajlékony.
A
KIKIÁLTÓ:
A sebmutogató!
ELSŐ:
Összeszurkáltatja
magát
és sebeit világgá mutatja.
MÁSODIK:
Minden
pici tücske mély sebet üt bőrén.
HARMADIK:
Csupa
seb a teste...
NEGYEDIK:
s
mutogatja pőrén.
A
KIKIÁLTÓ:
A tágbőrű!
ELSŐ:
Bőrét
addig huzigálja,
amíg a mellén lesz vörös seb a szája.
MÁSODIK:
Ez
az igaz líra, ahol az ajk egy seb.
HARMADIK:
Seb
a szíven.
A
PAPAGÁLY:
Szép!
szép!
A
KIKIÁLTÓ:
Hasbeszélő!
A
PAPAGÁLY:
Szebb!
szebb!
ELSŐ:
Ő
az aki hangot ad a halott tárgynak.
MÁSODIK:
Fekete
anyagnak.
HARMADIK:
Vak
fekete vágynak.
NEGYEDIK:
És
az anyag lelke lelked előtt megnyil.
ÖTÖDIK:
S u n t l a c r i m a e r e r u m,
dalolá már Vergil.
A
KIKIÁLTÓ:
Magyar mulattató!
ELSŐ:
Régi
magyar humor!
EGY
BOHÓC (gúnyosan):
Még tán Szcitiából hozta Magyar s Hunor!
MÁS:
Felejti,
ha hallja, akit csak a bú nyom.
A
PAPAGÁLY:
Szép!
A
KIKIÁLTÓ:
A
szemfényvesztő!
A
KIRÁLYLÁNY:
Édes
apám, únom.
(A király halkan beszél a kikiáltóval. Nagy várakozás.)
A
KIKIÁLTÓ:
Király őfelsége bölcs akaratjából
most elbocsáttatik
mind e művésztábor...
(Nagy mozgás, ideges suttogások.)
EGY
MŰVÉSZ:
Milyen megalázás!
A
SZOCIOLÓG:
Hiába,
valódi
művészt ma sem érthet a világ.
MÁS:
Csak
módi!...
A
MŰVÉSZ:
A javát mellőzik!
MÁSIK:
Csőcselék!
A
KIKIÁLTÓ:
Kivéve,
ha
művészetének t e 1 j e s sikerére
a
fejét rá merné tenni...
(Nagy mozgás.)
EGY
HANG:
Milyen
tréfa!
A
KIKIÁLTÓ:
Mert az a felségnek mától a szándéka,
hogy aki a
lányát vidítni próbálja,
ha sikerül, övé fele kincse s lánya,
de
ha unalommal nézi a hercegnő:
fogadja a fejét vérpadon a teknő.
(Konsternáció.)
EGY
HANG:
Terror!
MÁSIK:
Megalázás!
HARMADIK:
Önbecsülő
szellem
nem tehet ilyesmit.
NEGYEDIK:
Az
ilyesmi ellen...
ÖTÖDIK:
A
művészi érték; nem függ a hatástól.
HATODIK:
Nem
is akad senki!
HETEDIK:
Hirdetheti
százszor!
A
KIKIÁLTÓ:
Kéretik a kürtös kürttel olyasformán
jelet adni
hármat, mint a lovastornán.
(Kürtszó.)
Egy bajnok előre feliratkozott már.
(Újabb konsternáció. Második kürtszó.)
SUTTOGÁS:
Nincs
benne önérzet?
MÁSIK:
Ki
lehet az?
HARMADIK:
Botrány!
(Harmadik kürtszó. A pásztor előlép.)
A
KIRÁLYLÁNY (felkönyököl):
Életedet, ifjú, veszteni nem
féled?
A
PÁSZTOR:
Ha gyenge a nótám, nem élet az élet.
Ha dalomra lelkek
madara nem rebben,
lelkem tüze nem gyujt tüzet a szemekben,
s
szavaim kaviccsát szám hasztalan ejti,
s a szivek tavának gyürűit
nem kelti:
annyi a lelkemnek, mint aki van halva.
A
KIRÁLYLÁNY:
Életedet, ifjú, felteszed egy dalra?
A
PÁSZTOR:
Dalra teszi éltét minden igaz dallos,
s ha dalolni
gyenge, jókor jön a pallos:
de ki a pallossal mer szembe
dalolni,
nem lehet az gyenge, nem lehet az talmi
dalnak
katonája, hősen megy a dalra
és kész a halálra, vagy a diadalra
s
mint a nap erejét élezik az árnyak,
élesíti éltét árnya a
halálnak,
halálos életre gyul daloló szája:
az élet ösztöke a
halál kaszája.
A
KIRÁLYLÁNY:
Életedet unod, azért nem tudsz félni.
A
PÁSZTOR:
Dicsérem a halált, mert s z e r e t e k élni.
Halál
az izetlen életben a fűszer,
s a nulla, amelytől becses a szám
tizszer.
Örök élet égne, mint könny kisiratlan
s hiu teher
volna, mint gyapju nyiratlan:
enyhület és gyémánt a könny ha
kisirjuk
és vagyon a gyapju csűrben, ha lenyirjuk.
S mi a dalos
kincse? mi a dalos gyapja?
minden szava, melynek a lelke az
apja.
Ha ezt bevihetjük a jövő csűrébe,
mehetünk aludni a
sirnak űrébe
s majd akinek nem szól a szivében ének,
a mi
gyapjunkból sző ruhát a lelkének.
A
KIRÁLYLÁNY:
Pásztorra vallanak szavad és ruháid.
(A lámpák hirtelen elsötétednek.)
EGY
NŐI HANG:
Iszonyú!
EGY
MÁSIK NŐI HANG:
Miféle
vörös ember áll itt?
(A háttérben, a trónusok mögött, ahol még egy láng csillog, feltűnik egy tetőtől talpig vörösruhás férfi, szemmelláthatólag a bakó.)
A
PÁSZTOR:
Te vörös vendég a fekete teremben,
Köszöntelek, új
szin, szinivó szememben.
Ruhádat a festő jó szinre festette,
hogy
nem feketének, de vörösnek vette:
mert vörös a hajnal és vörös az
alkony,
a halál a sebben, az élet az ajkon;
vörös az ég, mikor
a madárka lelke
fekete fészekben ébred az életre...
AZ
UDVARI KÖLTŐ:
Fekete fészekben...
A
KIRÁLY:
Én
gyenge madárkám...
A
PÁSZTOR:
...mint gyerek a bölcsőn, mint hajós a bárkán;
s vörös
az ég, mikor juhaimnak szőre
megtérve aranylik a messze mezőre
s
fejhajtva a sorban ájtatosan...
EGY
KÉPZELT
HANG:
Mek,
mek.
A
KIRÁLY (önkénytelen folytatja):
...egy régi zsolozsmát
bólintva mekegnek...
A
PÁSZTOR:
Igenis, királylány, én vagyok a pásztor,
jöttem
palotádba kecskéstől-birkástól,
de a birkám szőre csoda-csoda
sárga:
én vagyok a pásztor - s te vagy a madárka.
Fekete
fészekben, a barna bokorban
látsz ugy-e, vörös fényt -?
A
KIRÁLYLÁNY (húnyt
szemmel):
Az
ég fele pirban...
A
PÁSZTOR:
A barna bokorban, fekete fészekben
hallasz ugy-e,
hangot -?
A
KIRÁLYLÁNY:
Soha,
soha szebben.
A
PÁSZTOR:
Én jövök tehozzád, lélekhez a lélek,
ki rég a mezőben
helyetted is élek:
hangom az a halk hang, lelkem a vörös
fény;
bűvölt palotádba halálos az ösvény,
de ezer halállal
szembe vigan szálltam
kincsemet elhozni, mit teneked szántam.
A
KIRÁLYLÁNY:
Pásztorfurulyádat vártam is ám régen -
A
PÁSZTOR:
Pásztorfurulyámat eltörtem a réten.
Eltörtem a réten
hitvány furulyámat
s egyedül lelkemmel indultam utánad.
Kifaragtam
lelkem mint egy csodaládát
s számodra beloptam az Isten világát
s
mint méhe a mézet, rejtettem, a lépben
s hozom amit láttam, hozom
amit éltem.
A
KIRÁLYLÁNY:
De mit is láthattál a bus legelőkön,
mit is
élhettél ott a puszta mezőkön?
A
PÁSZTOR:
Láttam a szép hajnalt és éltem a reggelt,
mikor a nap,
mint egy nagy lusta gyerek kelt
s álmos kerek arcát kidugta
pirossan
egy nagy sima selyem paplan alól lassan.
Ezer apró
fodra van a nagy paplannak
s hívják a tudatlan népek Balatonnak.
(Ezalatt teljesen sötét lesz és semmit sem látni, csak a királylány fehérségét, aki lassan, öntudatlan kibontakozik a bő sötét ruhákból és fehér köntösben kikönyököl - és mögötte, a bakó felé, határozatlan vörös fényt, mely lassankint távol hajnalpír és felkelő nap látszatát ölti.)
Láttam a nagy
paplant hányódni sok este,
mintha a lefeküdt nap óriás
teste
alatta aludná vad, nyugtalan álmát.
(Világosul. A nap
felkel a Balaton partján.)
S láttam üvegsimán, mint egy szűzi
párnát.
A
KIRÁLYLÁNY (felemelkedve; a trón eltűnt):
De mi ez? hol
járok? Az apám nem látom!
A
PÁSZTOR:
Egyedül vagyunk már az egész világon.
Nem vagy te
királylány: ma velem vagy pásztor.
Nézd: a juhaimat terelem mint
máskor
de a magam nyáját; és a legszebb bárány
a tied lesz egy
szép mosoly édes árán.
Hallga, harang! ott ég a toronynak
gombja:
mostan az anyókák mennek a templomba.
De a mi
templomunk ez a magas égbolt:
eztán a tied lesz, - eddig az enyém
volt.
Amoda a ménest hajtják ki a tóra,
a csikósok hajtják
hajnali itóra:
kapar a mén lába és a habot hányja -
de itt a mi
partunk tiszta kavicsbánya.
Amodább bokros hely őriz üde
titkot,
bokrok alól mélán villog a viz itt-ott:
meztelen ott
sokszor fürdik a parasztlány,
karmolja a fent sás barna husát
aztán.
Még ha tovább nézel, meglátod a nádat,
napos
templomodban sipos orgonádat:
este kel itt ének: felzengnek a
gémek
s ezer sip a nádszál kezében a szélnek
és az egész tájat
betölti e siphang,
s szól a harang: Bim bam; s szól a
kolomp:
Kling
klang.
Beljebb a vető vet; s a lenyugvó naptól
vörös a kéz,
mellyel kebelébe markol:
mintha a szivébe markolna a körme
és a
saját vérét szórná ki a földre.
Lásd, édes igy reggel képzelni az
estét:
ebben az órában térnek meg a kecskék
a deszkakarámba; -
ebben az órában
gyul a tűzhely lángja a messze tanyában
s
láthatatlan ott ül a lobogó tűzben,
mint hajdan az égő bokorban,
az Isten.
Pásztortűz a parton, hűsiteni hevét,
bemártja a tóba
sok lobogó nyelvét,
s hogy eladja pénzért a piacon holnap,
késziti
a pásztor havát a turónak.
Minek neki a pénz? Selyem
keszkenőre,
Minek a keszkenő? Egy szép szeretőre.
Ha feljön a
csillag, bokrok alatt várja:
Isten adja, ő lesz szüret után
párja,
mint dupla fa törzse összenőtt a réten,
mint az
ikercsillag összerezeg égen.
Látod, ez unalmas, e puszta
mezőkön
ezer itt az élet e bús legelőkön -
A
KIRÁLYLÁNY:
Az élet...
A
PÁSZTOR:
Itt
sző az élet ezer szála -
és ezer életnek ezer a halála.
Mert
ami csak élhet, mind a halálért él:
a bogár, amelyre gondtalanul
léptél,
a virág, amelyet szedtél a köténybe,
és amit az ajkad
izlelt, a kökényke,
a csillag, amely most elbútt a mennybolton,
a
pásztortűz, mely majd este gyul a parton,
a nád, amely, hogyha nem
fuj a szél, hallgat,
a szél, amely néha éjeken át jajgat,
mint
élet és halál -
A
KIRÁLYLÁNY (megfogja a
kezét):
Pásztor,
kezdek félni...
A
PÁSZTOR:
Madár, kiröpültél kalitodból élni!
A
KIRÁLYLÁNY:
Nem, dehogy is félek, leülök a réten;
virág süt
ölemben, nap nyilik az égen.
Ülj le ide mellém, pázsit
tetejére:
hadd kötök koszorut dalosom fejére.
Korona lesz ám
ez! gyémántja a harmat:
réti király, de szép a te birodalmad.
A
PÁSZTOR:
S tudod-e hogy én e birodalmat únom?
A
KIRÁLYLÁNY:
Únod?
A
PÁSZTOR:
Igen.
És ha szememet lehúnyom,
egy más birodalmat fest lelkem az éjre.
A
KIRÁLYLÁNY:
De hisz él itt minden!
A
PÁSZTOR:
Tűzzel
feketére
festem egy még élőbb birodalom álmát
s a jegenye
helyett festek bele pálmát,
puszta cserény helyett tornyokat és
házat,
s az egészség helyett festek bele lázat;
a szegény
helyett, ki vérrel veti földjét
és este fáradtan öleli tört
hölgyét,
festek bele népet, mely lelkes a kéjben
s hüsül a hő
napban, s hevül a hűs éjben.
Mikor a Balaton síma és
töretlen,
mint egy szürke tükör zöldszinű keretben.
vagy ha
befagy télen, mondom: De jó volna,
ha ez a tó táncra tükörpalló
volna!
S mikor a Balaton nagy tornyokat épit
s kezeit felhányja
haragban az égig,
mint bábeli pallér, mondom: De szép lenne,
ha
ez a zivatar a szivemben lenne.
Az én muzsikusom a haragvó
hullám,
s a világon napnál szebb nekem a villám
s lelkemet a
vágyam oda-oda huzza,
ahol a villanytól világos az utca.
Fuss
messze, ne nézz rám, te fehér királylány:
beteg az én lelkem, mint
mételyes bárány;
kerülj ki, mert tőlem elkapod a vágyat,
s
beteg álmok ágya lesz a te bús ágyad.
A
KIRÁLYLÁNY:
Dehogy is kerüllek, én betegem, árvám,
dehogy is ér
téged egyedül a járvány.
Vagy te egészséges, vagy betegek
ketten:
betegedni szivem teveled nem retten.
Megapollak
csókkal, ápollak is jókkal,
dalra vigasztallak szerető szép
szókkal.
Lásd ma zsibong minden, ma méhraj a lelkem.
Tavasz
van: a méhraj kiröpült a kerten
és most tele mézzel: izleld meg a
mézét!
(Megcsókolja.)
A
PÁSZTOR:
Most szép az az élet, szép a világ!
A
PAPAGÁLY hangja
(belerikácsol):
Szép,
szép!
(A pásztor felkapja kucsmáját és dühösen a hang felé vág. Minden elsötétül.)
A
PÁSZTOR hangja:
Te ostoba, te csúf, tarka gyalogszárnyas!
(A nagy terem kivilágosul a két sor lámpával. A királylány zavarodottan áll fehér ruhában. A sötét ruha a trónuson látszik. A papagály rúdja mellett a földön hever mozdulatlan.)
A
KIRÁLY:
Madaram, mi történt? Jer ide apádhoz!
A
KIRÁLYLÁNY (apja elé omlik):
Óh apám! remélek, szeretek és
félek.
Apám! meggyógyultam! beteg vagyok! élek!
(Függöny.)
HARMADIK RÉSZ:
A vihar
(Óriási, masszív, várszerű kőterrasz, nagy sötétszürke kövekből, mely láthatólag nagyon magasan rúg ki közvetlen a Balatonra. A szél zúg: érezni, hogy magasan vagyunk, és az éles levegőt; lenn pedig a mélyben sejteni a nagy vizet s hallani háborgó moraját. Sötét van, de nem az estétől, hanem a közelgő vihartól. A terrasz két részre oszlik; az egyik három oldalon szabadon kiszögellő, oszlopos, párkányos; a másik alkov, óriás nyoszolyával, mely az alkov egész szélességét elfoglalja, függönyökkel, vánkosokkal; függöny, vánkos, nyoszolya mind bíborszínű. Az alkov belsejében egy kis függő mécs ég, veres üveggel.
Néhány év mult el. A királylány - most már királynő - éppoly sötétszürke ruhában, mint a kövek, a terraszon áll és a szürke párkányhoz támaszkodva aggodalmasan kitekint a haragos tóra. A szél elkapja hosszú, szürke fátylát, melyet kis aranykorona erősít hajához.)
A
KIRÁLYNŐ (erősen kihajol és felnéz a világító torony felé):
Ki
van a toronyban? Fordítsd meg a tükröt!
(Nagy fénykéve dűl végig a Balaton felett és egy vitorlás bárka aranyos árbocainak hegyét világítja meg, közvetlen a terrasz alatt.)
A férjem! a férjem! édes uram megjött!
(Hallatszik a bárka kikötésének zaja, azután nehéz léptek a kőlépcsőkön, végre egy alig látható ajtón benyit a pásztor, már mint az ifjú király.)
Csakhogy
hazajöttél! Ó mennyire féltem!
Minek is indulsz ki ebben a nagy
szélben?
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Ilyenkor a legszebb táncolni keresztül,
mikor
álmából a Balaton kirezdül
s ezer élő fejét egyszerre kidugja
s
egyszerre beszél mind, régi dühét zúgja,
hogy fogoly és soha nem
juthat az égig.
A
KIRÁLYNŐ:
Mért nem utazhattam veled én is végig?
Ha szép ha a
széltől a Balaton ébred,
te az asszonyodtól írigyled a szépet?
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Férfi mulatság az, durva mulatság ám!
De a
legszebbjére hazajöttem, drágám.
Most gyul ki az égen a mennykövek
lángja,
jer ide, leülünk bíbor nyoszolyánkra,
hol a kis mécs
színes harangja mögött csüng,
s zug a tó alattunk, s zug a szél
fölöttünk,
hallgatom a könnyes szélnek zokogását
s hallgatom a
szíved ijedt kopogását.
Hallod a mennydörgés, ez az égi
dobszó:
harci szerelmünkhöz lehet-e még jobb szó?
szakadt
szalagokkal, mik kékesen égnek,
fonja be az Isten fodrait az
égnek.
Felleg alatt, szélben és vérszinü ágyban,
mi borus
szerelmünk reszkessen a vágyban.
Fürdik a világ künn a vihar
vizében:
két betegek együtt lefeküszünk szépen
zivatarban,
hősen, remegve és várva
hullunk szerelembe, mint más a
halálba.
Roppan az ég, rendül a torony.
A
KIRÁLYNŐ (ideges
öleléssel):
Ó
félek!
S téged ily időben vitt útra a lélek!
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Te bohó asszony, hisz semmi veszély nem volt!
A
KIRÁLYNŐ:
Oly szörnyü sötéten beborult a mennybolt!
és a
fagyasztó szél iszonyukat beszélt!
s te gonosz gyönyörrel keresed
a veszélyt.
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Dehogy, dehogy, édes.
A
KIRÁLYNŐ:
Láttalak
a harcban:
keveseddel ezret vágtál ugy-e arcban?
Láttalak,
amikor a palota égett;
Isten csodája volt, hogy el nem vitt
téged.
Láttalak a légben: ragadt a monoplán
s szirteken és
tóban várt a halál duplán.
Szavaid megsebzik a fület és ajkat
s
tekinteted olyan szörnyü mikor hallgat.
Homlokodba csapzik hajad,
mint egy átok
s e haj alatt néha holt szemeket látok.
Emelgetem
titkod, lásd, asszonyi vállal
s félek: nem vagy-e tán jegyes a
halállal?
Mi jár az eszedben? Nem birok a gondtól -
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Te szegény kis asszony! Lám mit ki nem gondol!
Most
akarnék halni? Amikor végtére
felhágtam az élet magas
tetejére!
Király vagyok - birom az egész világot,
Az enyém
minden kéj, veled együtt - látod?
A
KIRÁLYNŐ:
Te, - ha szerelmese lettél a nagy éjnek
s a halált
kivánnád legutolsó kéjnek,
mindent beborító, örökös
gyönyörnek:
lásd, gyáva sírással azért nem gyötörlek;
nem állok
utadba; nem mondom: Ne tedd meg!
nem irigylem tőled a gyönyört:
szeretlek!
Csak az egyet kérem: vigy engem magaddal!
Add ki
gyönyörödből, mi megillet joggal:
mint ahogy az illik feleségnek,
férjnek,
hogy a testük együtt gyúljon ki a kéjnek.
Lásd, dobban
a szívem s vad örömben éled,
ha gondolok is rá: meghalni
tevéled!
Lelkemben, mely szélre mint régi szobor, zsong,
sohase
sejtett kéj előszele borzong.
Ugyis a szerelmünk rokon a
halálhoz:
fogd meg a kezemet, ha a nap leáldoz,
s hívj, mint a
legények párjukat a bálba,
ne a szerelembe, hanem a halálba!
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Te bolond kis szentem! mit nyersz a halálon?
A
kéje csak egy perc, aztán jön az álom.
Azután örökre vége van a
kéjnek:
jön kéjtelen álma egy ostoba éjnek.
S mint a bibor bűn
is beteg unalomnál,
becsesebb a kín is kéjtelen álomnál.
Hát
míg lehet élni, addig azért éljünk
és ha a halálban reméljük a
kéjünk,
életünket tesszük eleven halállá,
melyre a nagy éj majd
csakis akkor száll rá,
mikor átélveztük e hosszu halálban
mindent
ami kéjet remélsz a halálban.
Két eleven holtak, lásd itt van a
kriptánk,
ezer iszonyú kéj várakozik itt ránk.
Vörös a
koporsónk, szürke kövek őrzik,
kripta tetejéről az örök mécs
vérzik.
Hallod! a nagy szél zeng künn a temetőben,
Rekviemek
zúgnak a magas felhőben.
Feküdj le, ne mozdulj gyönyörű
halottam,
halotti ruhádban, viharos sírodban.
Mint aki halottra
helyezi gyász csokrát,
mély, gyászos imákkal buzgón borulok rád.
A
halálban reszket gyönyörittas csontom,
ruháid aszalját csókolom és
bontom.
Minden tagod elhalt, csak a fürtöd él még
s halott
homlokomat csiklándja, hogy élnék.
Minden tagod újabb halál a
szivemnek
s csirázatos ágya újabb szerelemnek.
Mint síron a
holtnak kivirágzik álma,
hajtott ki karodból két eleven
pálma,
kebeled halmából rózsa bibor bodra:
külön ének kéne
valahány tagodra.
A
KIRÁLYNŐ (visszalöki, hogy szemébe lásson; nagy
izgalommal):
Mondd, mondd, mondd, mondd, mikor fogsz újra
dalolni?
AZ
IFJÚ KIRÁLY (csókkal fogná be a száját):
Édes kis halottam,
nem jobb-e így halni?
A
KIRÁLYNŐ:
Nem! nem! mikor nyílik dalra megint ajkad?
Felelj
nekem egyszer! mért hogy egyre hallgat?
Messze röpült híre dalod
erejének -
s mire szárnya megnőtt, néma lett az ének.
Lásd, az
egész világ énekedre éhes
és te - te azóta hallgatag élsz
édes.
Hogyan is tudsz halként hallgatagon élni,
mikor annyi bús
szív énekedet kéri?
követet küldenek, leveleket írnak,
énekedet
sejtik enyhületes írnak.
Nincs nap, hogy ne szóljon a kapusnak
kürtje:
de a felvonó hid marad azért függve,
de a te bús ajkad
marad azért néma.
Lásd, bizony ez nem szép! s azt gondolom
néha,
hogy az ördögtől van - úgy mint a mesében -
a te bűvös
hangod, s a szerződésében
kikötötte, hogy csak egyszer szabad
szólni.
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Lám, ez a kis asszony milyen nagy bohó, ni!
A
KIRÁLYNŐ:
De szólj, mért nem danolsz?
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Semmi
kedvem sincsen
kivinni világgá lélekbeli kincsem
a profán
világba tenni ki cégérré,
dalomat, amelynek ritmusa a véré
s
hagyni pelengéren rideg embereknél
dalomat mely tette, hogy te
megszerettél.
Azért vagyok néma s ha a dalvágy éget
énekelek
édes, - de egyedül néked!
A
KIRÁLYNŐ:
Nem igaz! nem igaz! nekem is csak ritkán
s akaratod
ellen adsz ki szived titkán
amikor nem birsz a felbugyogó
szókkal
s feleded lezárni ajkadat egy csókkal.
És ha szavad
olykor vérbeborul, vérzik,
dalodból a lelked nagyon is
kiérzik:
látom az arcodon, hogy a szived döbbent,
ajkadba
harapsz, és szemed égve töpreng
mintha szemrehányást tennél
énekednek.
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Az is csak azért van, mer' igen
szeretlek.
Lelked, amely gyenge, bús asszonyi lélek,
nagyon is
vad dallal ijeszteni félek.
Szívedre, mely minden szélre zsongva
rezzen.
félek, hogy e bal szók viharát eresszem.
Életedet félek
nyugtalan álommá
tenni, sima lelked zúgó Balatonná.
Hiszen úgy
is elég barna vihart látsz itt,
képzeleted úgy is a halállal
játszik.
A
KIRÁLYNŐ:
Te tanítottál meg a vihart imádni,
te tanítottál meg
a halálba látni,
igazi dalosnak zivatar a szája
s az élet
ösztöke a halál kaszája.
Hogy is tehetnéd, hogy nekem adni
féljed
azt, ami lelkedben a legeslegmélyebb?
Hogyan is
fojthatnád szívedbe halottnak
eleven forrását viharos
dalodnak?
Mikor aludt lelkem, te felébresztetted,
most már a
halálig nem aludhat veszteg
s ha letépted szűzi fátyolát, az
éjet,
ne irigyeld tőle viharosabb kéjed.
És ha talán félnék:
gyönyör az, így félni.
(Óriási csattanás, gyönyörű nagy villám; a királynő az ablakhoz vonja férjét.)
Ó de csodás
szép ez: a viharban élni!
Mondd, ugy-e magasba üt a villám
jobban?
De csodás szép, lakni a magas toronyban!
Olyan a mi
lelkünk, mint szélben a hullám:
égig akar csapni, a magasba
nyulván
hogy a feleutján érje a villámot.
(Kürtszó: A királynő férjéhez símul.)
Ki jön ily viharban?
(Megjelenik a kapus, nagy kulcsokkal.)
AZ
IFJÚ KIRÁLY (zordonan):
Künn
marad!
A
KIRÁLYNŐ:
Nem
szánod?
Ily rémes időben... s tán messze az utja...
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Minek jön ilyenkor ide, mikor tudja...
A
KIRÁLYNŐ:
De az én kedvemért - adj legalább szállást!
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Jó. Vond le a hidat. Kap vacsorát, hálást.
(A kapus el. Új villámlás. Hallani a vonóhíd felvonását, az ifjú király el akarja vonni nejét az ablaktól.)
Jer be a záporból!
A
KIRÁLYNŐ:
Dehogy fogok menni!
AZ
IFJÚ KIRÁLY (kifakadva):
Ó, bár soha, soha...
A
KIRÁLYNŐ:
Mi az édes?
AZ
IFJÚ
KIRÁLY:
Semmi!
A
GÖRÖG KÖVET (belép):
Felség, Görögország hatalmas
királya
drága szövetségét üzeni s kinálja
kérve, mivel beteg
ifjú felesége,
ha talán felséged dalával...
AZ
IFJÚ
KIRÁLY:
Elég!
A
GÖRÖG
KÖVET:
De...
(Kürtszó.)
A
KAPUS:
A török követség!
A
TÖRÖK KÖVETSÉG FEJE:
Beteg
fia végett
felséged színéhez ezt a követséget
ím küldi
negyedszer a hatalmas szultán:
de ha újra nemet kapna válaszul
tán,
üzenetül adja: a türelme bételt
s háborúval fog majd venni
elégtételt.
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Lakomát majd kaptok s azután...
A
KIRÁLYNŐ (még mindig a
párkánynál):
Egy
hajó!
(A világítótorony fénykévéje árboccsúcsokra esik.)
A
TÖRÖK KÖVET:
Mily istenkísértés!
A
GÖRÖG KÖVET:
Ily
időben...
A
HAJÓSOK
HANGJA:
Hahó!
(Kürtszó; felvonóhíd zaja, s minden bejelentés nélkül belép kíséretével a francia király.)
A
FRANCIA KIRÁLY:
Ismersz-e király? Én, szép Franciaország
királya
jövök ím könyörögni hozzád,
magam jövök íme...
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Álmodom-e?
Bárkák
követek, királyok mind e vihart várták?
A
FRANCIA KIRÁLY:
Igenis ó, király, ezt a vihart vártuk,
kapudat
kizárva eleget strázsáltuk
de mára reméltük e nagy zivatarban
hogy
csak nem lesz lélek a hires magyarban
a szegény vendéget kapuján
kizárni.
(Kürtszó.)
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Be ne bocsásd, legyen bárki avagy bármi!
A
KAPUS (elmegy és visszajön):
Felség, egy nő!
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Egy
nő?
A
KAPUS:
Egyedül
egészen.
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Bocsásd be!
EGY
GYÖNYÖRŰ HÖLGY (belép és a király lábaihoz
omlik):
Ó
király, egy dal a kérésem.
(A király elfordul.)
Csak egyetlen
egy dalt!és azután kérd te
a lelkemet, akár a testemet érte!
Kapum
előtt eped a császár, a pápa:
a tied a testem egy dalod
díjába'.
(Csönd.)
Ha szerelmem nem kell, fogadd el
a kincsem:
aranyos lánc, násfa: a tied lesz minden
(Letépi.)
Régi
király hozta még Palesztinából.
(Kibontja nagy szőke
haját.)
Itt van a hajam is, ez az aranyzápor.
Ennél
becsesebb kincs nincsen a világon
és
pótolhatatlan.
(Levágja.)
S
lásd, tőbe levágom:
a tiéd! Eladva, milliókat érne!
(Csönd.)
Ha
nem kell, szálanként kiszórom a szélbe.
(Kürtszó.)
A
TÖRÖK KÖVET:
Minden haja villám lesz, amint kiszórja.
A
KAPUS (jelent):
Király ő felsége, felséged apósa.
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Álom ez, álom ez, rettenetes álom.
EGY
LAKÁJ (kitár egy nagy szárnyasajtót):
A királynak
vendégtermeit kitárom.
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Csak viharos estén láthat ilyet lelkünk.
A
GÖRÖG KÖVET (a francia királyhoz):
Felség!
AZ
EGYIK TÖRÖK KÖVET (a másikhoz):
Basaságod!
(Átvonulnak a másik terembe.)
EGY
FRANCIA (távozóban):
Hol
az a hölgy?
MÁSIK:
Eltűnt!
(A gyönyörű hölgy valóban nem látható sehol. - Az öreg király fellép. A következő jelenethez a zivatar mintegy zenekíséretet alkot; ahol a királynő vagy az ifjú király beszél, ott tombol, ahol az öreg király, ott elcsöndesedik.)
A
KIRÁLYNŐ:
Apám! ily időben!..
AZ
ÖREG KIRÁLY (nagyon
ünnepélyesen):
Fiam,
hozzád jöttem.
Öreg vagyok. Száz év zúgott le fölöttem.
Fiatal
koromban háborúkat jártam,
Öreg napjaimra békességet vártam.
Mint
valami pallér, eleget ácsoltam,
békesség szögeit
összekovácsoltam.
S amit építettem húsz-huszonöt éve,
mostan
temiattad porba legyen téve?
Ujra lovam nyerge legyen
derekaljam?
Vén fülemmel ujra harc robaját halljam?
Veszélyben
országom s kedveseim élte:
éj- s napon át ujra retteghetek
érte,
Törékeny a béke, mint valami nádszál.
Lásd, már a török
had a határon átszáll.
Tedd meg, fiam, n e k e m,
amit kér a császár:
holtom után úgyis birodalmam rádszáll.
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Mondjon apám bármit: ezt tegyed! azt
tegyed!
lehetetlenséget - csak ne ezt az egyet!
Birodalmát
harcban egymagam elvédem
s fejemet adom rá, hamiben elvétem.
Át
tüzön, át vízen, millió halálon
menni hivebb, bátrabb senki se
lesz nálam.
Hogy én meg ne tenném, nem gondolhat olyat:
Csak
azt ne kívánja, hogy újra daloljak!
A
KIRÁLYNŐ (ragyogó szemekkel):
Mindig a halálba! Mindig a
veszélybe!
AZ
ÖREG KIRÁLY:
Nem, nem ezért jöttem idáig e szélbe'.
Te
hős nevet a harc mezején keresnél:
de mi lenne velünk, hogyha te
elesnél?
Látod, a vén fának, a régi toronynak,
kell bizony a
támasz nyomorult koromnak.
Engem az Úristen fiuval nem áldott:
fiu
helyett fiam te lehetsz csak, látod,
hogy a jövő miatt vén fejem
ne zugjon
s ihassam a méhsert véneimmel nyugton
aranyos
kancsóból arany italt szíván.
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Ó, apám, ha tudná, mi az, amit kíván!
AZ
ÖREG KIRÁLY:
Kívánom, amit te magad is kívántál,
mikor a mezőn
még a juhokkal bántál:
fel akartad vinni a dalod magasra
hogy
az egész világ egyszerre láthassa,
hogy mint csodazápor hulljon a
fülekre
s szórhasd ki a kincsed Nyugatra, Keletre.
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Most már a világtól undorodom torkig.
AZ
ÖREG KIRÁLY:
S mivelünk nem gondolsz? Harcot akarsz holtig?
Engem,
ugy-e, nem kár, öljön meg a bánat?
Szegény feleséged csak ríjon
utánad?
A birodalomra szakadjon özönvíz?
Csak magadra gondolsz,
csak a vak ösztön visz,
amilyen a lepkét a ropogó
tűzbe,
viharmadarat künn a viharba űz be;
pedig most nincs
szükség halálra, viharra:
szükség van békére, szükség van a dalra.
A
KIRÁLYNŐ (nagy szenvedéllyel):
Nem, nem, apám! nem, nem!
azt ne mondja többé:
halálra, viharra szükség van örökké!
Dalol
aki harcos; csöndes aki békül:
nem is lehet ének a zivatar
nélkül!
Nem hallja zenéjét künn a zivatarnak?
Zivatar a legjobb
mestere a dalnak.
A halált nem félem, a vihart nem bánom,
s nem
a békét kérem, ha a dalt kívánom,
(Férjéhez):
ne is
dalolj értünk, ne is a békének:
magadért dalolj csak, neked kell
az ének
nehogy szíved békén daltalan elasszon,
a dalba, viharba
én küldlek, az asszony!
Nem nézem a népet, beteget és királyt,
sem
a hölgyet, aki szerelemmel kínált,
nem nézem magamat, nem nézem
apámat.
Jöjjön a háború, a vihar, a bánat:
nem kívánom javát
semmi teremtettnek
csak teneked édes, csak az énekednek!
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Az az ének méreg és hallani romlás.
A
KIRÁLYNŐ (felsikolt):
Hallgass! Ne beszélj így! A szavad
káromlás.
AZ
ÖREG KIRÁLY:
A vihar felizgat madaram: láz éget!
(A
vejéhez):
Lásd, mennyire szeret a te feleséged.
Odaadna
mindent, bárha beléhaljon:
gondolod-e néha; érdemled-e
vajjon?
Mivel fizeted meg? Csunya hallgatással,
egy kívánságára
ezer tagadással.
Látod, fiam, én is teveled jót tettem,
az
együgyü pásztort koronámba vettem,
nagy volt a veszélyed, igaz, és
a kocka:
a szerencse lova gonosz egy poroszka,
de mi lettél
volna, ha nem jön el érted?
Életedet élnéd, ma is, ahol élted.
Ha
valami lettél, én tettelek azzá,
és hamit álmodtál, én tettem
igazzá.
No tehát vőm uram, most kérem a bérem
énekedért tettem:
énekedet kérem.
Ne hozz a fejemre véres öregséget,
ne taszítsd
a sírba árva feleséged!
AZ
IFJÚ KIRÁLY (keserűen):
Gondja apám semmi se legyen
miattam:
igaza van, érzem, dalomat eladtam,
elzárni szivemben
semmi jogom sincs már
meg se született még, és idegen kincs
már.
Azért, ha a lelkem eltörik is kettő:
jól van! a világnak
nem maradok meddő
fájni dalom vérét kiadom: hadd színnák,
a
halovány lelkek éledni hadd innák,
mint valami Krisztus, leszek
életbánya,
szivemet vájom, mint nádas pelikánja.
Bánom is
eztán, ha a világ is rám néz,
ünnepi szobámba belát is a
bámész,
hallja meg dalomat a földkerekségen
mindenki, csak egy
nem...
A KIRÁLYNŐ (aggódva,
sejtve):
Ki?
AZ
IFJÚ
KIRÁLY:
A
feleségem!
A
KIRÁLYNŐ:
Én?
AZ
ÖREG KIRÁLY:
A
feleséged? Vőm! fiam!
A
KIRÁLYNŐ:
Én?
AZ
ÖREG
KIRÁLY:
Mért
ez,
ez a...
A
KIRÁLYNŐ (mintegy magában):
Az
az asszony!
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Mert
a dalom mérges!
Amivel áldani jöttem a világot
hasztalan az
ének s mindenkinek átok!
Igen, észrevettem, tudom is régóta,
hogy
az én ajkamról híg méreg a nóta.
Talán a virágból szíttam a
mezőben,
talán a nyálamból, mint a kigyó szőttem:
de mérges a
lelkem! és akihez érek
lelkemmel, a lelkét megéri a méreg.
De
bánom is! érje; dalolni kivánok:
mérgezni szeretném az egész
világot.
Csak egy van a földön, egy szomorú lélek,
akit, úgy
kívánnám, ne érjen a méreg;
és (sejti-e, apám, amit én
megértem?)
ebben a lélekben már benne a mérgem!
A beteg
királylányt dalommal megöltem
és halott testébe leheltem a
lelkem:
s most a magam lelkét nem szeretem többé,
a régi
királylányt szeretem örökké!
A
KIRÁLYNŐ:
A királylány lelkét...
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Láttam
ezt a lelket:
betegnek mondtátok, amikor szendergett;
föld nem
érdekelte, mert az égben bolygott
s boldogtalan volt, mert nem
tudta, hogy boldog.
Láttam sima égnek, mely fényleni virrad,
s
amelyben a fénytől nem látszik a csillag -
üresebbnek tetszik, ha
derűs, a mennybolt;
betegnek alítám, aki pedig szent volt.
Láttam
sima tónak: felületén semmi
csak a szent ég feküdt tükrébe
pihenni.
Én ekkor a parton, felrázni világát,
beléjevetettem
önző kövem átkát
s íme, a tó őrült habjaira bomla -
Hol van az
ég? - Nézzen most a Balatonra!
A
KIRÁLYNŐ:
Nézzen, apám - látta a Balatont százszor:
látta-e ily
szépnek, daliásnak másszor?
Csillagokat csapkod ezer-ezer
karral,
egekig mer törni dalos diadallal.
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
S jaj, tudod-e, mért tör karral az egekbe?
Mert a
saját egét lenn elveszitette,
Attól a rossz kőtől millió
darabbá
mély ege tükrének összetörött habbá.
Ó, e tükör mellett
mennyi sokat álltam:
összeilleszteni hiába próbáltam.
Mint aki
tükröt tört, sírva soká néztem:
be' gyönyörű lenne töretlen
egészben!
De jött a nagy hullám a léleközönnel
s elboritott és
vitt engem is a könnyel:
ekkor bevetettem könnyemet is habbá
s
kavartam a habot még viharosabbá,
hogy azután nyögve álljak meg a
szélén.
(Szünet.)
Ó, ha ezer évig mindegyre
beszélném,
kibeszélhetném-e amit szivem érzett
s minden
szavaidnál hogy mennyire vérzett?
Mondtad: "Te tanítál a
vihart imádni,
"te tanítottál meg a halálba látni."
Mondtad:
"Aludt lelkem s te felébresztetted:
"most már a
halálig nem aludhat veszteg."
Mondtad: "Te letépted
fátyolát, az éjet,
"most már adj cserébe viharosabb
kéjet."
Minden szavad bennem kalapácsütés
lett
kalapácsütéssel a szívembe véslett:
s most sebbel a szívem
tele, mint a szikla,
melyre a halottak neve van felírva.
(Szünet.
A vihar mintha csöndesülne; csak a zápor verését hallani a
tavon.)
Bár maradtál volna szép szűzi szobornak,
bár
maradtam volna együgyü pásztornak.
Mikor legelőször a szemembe
tüntél
s mint felleg a holdat, te halovány tündér,
félig
beborított a fekete párna:
hirtelen szerelmem lett a dalom
szárnya,
felszökött a lelkem, mint naphoz a pálma,
s magas
ismeretlen volt a merész álma.
De hogy érjen égig, zsinegen, a
sólyom?
Most már a szerelem a szivemben ólom.
Nem is akar
szállni a magasba, messze:
jobb hogy e kriptába nyomorát
temesse.
Minden ami szép volt, szomorodott balra
s nem tudtam a
lelkem rávenni a dalra.
AZ
ÖREG KIRÁLY:
Fiam, az ifjú szív, ha tele van mézzel,
bajokat
magának, hogy legyenek, képzel.
Percnyi betegséget örökös
dolognak,
gondol hebehurgyán kicsi bút is soknak.
Hasonlatos
ebben Balaton vizéhez,
mely kicsi szellőt is nagy habosan
érez.
Fiatalok vagytok, szeretitek egymást:
minden az idővel
jóra derül, meglásd.
Mostan értesítem mind a követséget,
hogy
dalolni fogsz - mert ez kötelességed -
Feleséged gyenge, gyenge
szegény asszony,
nem kell, hogy izgalmas dalokat hallgasson.
Te
dalolj békéért, mint nemzeted őre.
Ifju vagy: a többit bízzad az
időre.
(Elmegy. Hosszú csönd. Az eső künn csöndes. Az ifjú király lehanyatlik a párkány mellett egy nagy karosszékbe. A királynő elébe borul és ölébe hajtja fejét és sír.)
A
KIRÁLYNŐ:
Te, ha a szerelem a szívedben ólom,
vagy zsineg,
amelyet eltéphet a sólyom,
elmegyek! itthagylak! sohase látsz
többé:
légy szabad és dalos! légy magad örökké!
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Ó, kedves, a lelkem már gyenge madár lett:
Zsinegedet
soha nem tépheti már le.
A
KIRÁLYNŐ:
Tudod, mit álmodtam nem régen egy éjjel?
Jártam a
sólymommal a mezőkön széllyel.
Egyszerre a sólyom zsinorát
feszíti,
lábaival ránt és szárnyát kiteríti
és elkap a földről;
s mielőtt gondolnám
fennúszom a légben, röpülve zsinorján.
A
zsinór szerelmünk: lásd, te vagy a sólyom:
kapj fel engem édes,
nem vagyok én ólom.
Nem akarok többet lehágni a rögre:
ha a
nótád mérges, mérgezz meg örökre!
Ha te nem dalolsz már, élhetek-e
vajjon?
De ha dalolsz, akkor dalodat meghallom.
Talán álruhában
titkon belopózom,
Talán, ha kizársz, az ajtón hallgatózom,
de
ne hidd, hogy tőlem dalodat elrejted.
AZ
IFJÚ KIRÁLY (izgatottan):
Mily iszonyút kívánsz...
A
KIRÁLYNŐ
(hevesen):
Igen!
AZ
IFJÚ
KIRÁLY:
Azt
nem sejted.
A
KIRÁLYNŐ:
A mérgedet, édes, a halálig színi...
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Kudarcomat inkább, szégyenemet inni.
Dalaim
kudarcát!...
A
KIRÁLYNŐ:
Nem!
Soha! Ne mondd ezt!
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Lásd, néha a lelkem, mint valami holttest,
nem
akar mozdulni.
A
KIRÁLYNŐ:
Ó,
te szegény!
AZ
IFJÚ
KIRÁLY:
Félek,
meghal
az én lelkem.
A
KIRÁLYNŐ:
Nem,
te örök lélek!
Ahogy te daloltál, ugyan ki dalolhat?
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
És ha ma daloltam, bírok-e majd holnap?
És azt
hiszem olykor, hogy sohase bírtam.
A
KIRÁLYNŐ:
S nem dalod volt a nap, amitől kinyíltam?
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Megmondom a titkát édesem a dalnak:
önmagát
hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik embernek a lelkében dal
van
és a saját lelkét hallja minden dalban.
És akinek szép a
lelkében az ének,
az hallja a mások énekét is szépnek.
A
KIRÁLYNŐ:
Ó, te szegény férjem! Ne! Erre ne gondolj!
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Nem tudok én, látod, dalolni a gondtól.
Ifjunak az
első könnyü dal és vig dal,
de ki tudja, mi nem jön a
másodikkal?
Visszaeső, kényes rakéta a véré,
nem körmös a
szárnya, mint a denevéré.
Jön a szégyen!
A
KIRÁLYNŐ:
Nem!
Nem! Soha! Semmiképpen!
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Tudod, mért dalolok?
Mert k ö t e l e s s é g e m!
És
tudod-e mi a kötelesség? Börtön,
börtön, amely fogva tart idegen
földön,
falait a foglyok éltükön át túrják
s halnak a
homályban; soha ki nem fúrják,
és magas a börtön: de nincsen
tetője
s akinek van szárnya, kiszállhat belőle,
föléje
repülhet, messze - ha nem gyáva.
A
KIRÁLYNŐ (biztatva):
Madár a te lelked, csodaszép!
AZ
IFJÚ
KIRÁLY:
Az:
páva!
Kötelesség nékem hét lakat a szájra,
mely a fogoly lelket
elapadni zárja
s ha kötelességtől ajakam megzendül,
nem az ének
tör ki, csak a lakat csendül.
A
KIRÁLYNŐ:
Gyere, szökjünk messze! Ne dalolj, csak nékem!
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Maradok, dalolok - mert kötelességem.
Eldalolok
mindent, úgy, ahogyan érzem,
beleöntöm a vért, amitől most
vérzem.
Hajdan a világot énekeltem ifjan,
amikor
még é n n e k a világot
hívtam.
Szívvel idegenbe hódítva beszálltam,
ami legmesszebb
volt, legszebbnek találtam:
de a fájdalomnak természete
olyan:
megtanitott, hogy csak magamat daloljam.
A
KIRÁLYNŐ:
Dalold magadat hát, és ne szeress engem,
csak magadat
s a dalt, mesterem és szentem.
Ne szeress, csak csókolj; ne
szeress, csak ölelj
akkor legyek én jó, ha felejteni
kell.
Hallga! A szél elállt, de a hab még egyre
hull lejteni
völgynek, tör hajtani hegyre
s nem tudja feledni ütemét a szélnek,
AZ
IFJÚ KIRÁLY (tenyerébe hajtva arcát):
Ó, de szomorú lesz
a m á s o d i k é n e k!
(Függöny.)
NEGYEDIK RÉSZ:
A második ének
(Az előbbi felvonásban látott torony alatt, a Balaton partján. Látszik a nagy szürke kövekből épített torony, masszív, nyílt terrászaival, melyek helyenként le vannak függönyözve. A másik oldalon látszik a Balaton. A torony mellett óriás, csodálatos művű rácskapu, melyen át egy kertbe látni. A kertben mindenféle egzotikus növények, pálmák, kaktuszok és egy fehér márvány kereszt. Másnap; zivatar utáni hangulat. A másik oldalon a terrászok fölött világító torony, alatta kikötőhely. A kert kapujában áll a kertész sarlóval; a parti réten az első felvonásból ismert öreg csősz, most már újra pásztor, nyájat hajt. A bárányokon színes szalagok és nagyon szép zenéjű csengők. A nyáj messzebb látszik, amint legel.)
A
KERTÉSZ (beszédbe akar elegyedni):
Jól esett ez a kis
zivatar!
A
CSŐSZ:
De
jól ám.
A
KERTÉSZ:
Zuhogott a zápor három egész órán.
A
CSŐSZ:
Friss megin a világ.
A
KERTÉSZ:
Tihanyi
toronyba
becsapott a mennykő.
A
CSŐSZ:
Min'
valami bomba.
A
KERTÉSZ (mintegy leereszkedőleg):
Hát ked ujra pásztor?
A
CSŐSZ:
Abbizén.
A
KERTÉSZ
(kegyesen):
A
nyája
szép.
A
CSŐSZ (nagy önérzettel):
Királyi.
A
KERTÉSZ:
És
mi az ángáriája?
A
CSŐSZ:
Minden ami csak kell szememnek és számnak.
A
KERTÉSZ (hitetlenül):
Lám no.
A
CSŐSZ:
Tejbe-vajba
fürdetnek.
A
KERTÉSZ:
No
lám no.
A
CSŐSZ (megoldódott a nyelve):
Mer' ezek nem olyan
közönséges kecskék.
A
KERTÉSZ:
Hát mi fenék?
A
CSŐSZ:
Hát
az aranyszőrű kecskék.
Mer' ezek csináltak királyt a
pásztorbul.
A
KERTÉSZ (hunyorítva):
És a csőszbül urat.
A
CSŐSZ (huncut szerénységgel):
Ha
nem csöppen, csordul.
A
KERTÉSZ (irígyen):
Nagy róka ked bátya.
A
CSŐSZ (folytatva):
No megérdemeltem.
Isz' kölyök korába szintég én
neveltem,
apja helyett voltam nyavalyásnak apja,
ópiskáltam rá
mig kisütött a napja.
A
KERTÉSZ (szükségesnek látja, hogy fölényét éreztesse):
Nagy
róka ked bátya! ha deákul tudna
talán még kertésznek-minek is
bejutna.
A
CSŐSZ (megvetőn):
Kertésznek diákul?
A
KERTÉSZ:
Nem
látja, hogy tábla
van minden virágon?
A
CSŐSZ (magában morogva):
Adta kutya svábja
(Ezalatt az egyik magas függönyös terrászról nagy beszélgetés hallatszik.)
Mi ördög az ott fönn?
A
KERTÉSZ (nem hagyja magát
zavartatni):
Például ez C a n n a
I n d i c a.
(Meglátja a kertészinast.) No.
A
KERTÉSZINAS:
Mestram,
rést kapott a kanna!
A
KERTÉSZ:
Te bamba, hát minek csapod egyre földhöz?
(A
csőszhöz nagy fontoskodva.)
Sok itt ma a vendég.
A
CSŐSZ:
Mért?
A
KERTÉSZ:
Aligha
bőjthöz.
Hercegek, királyok!
A
CSŐSZ:
Tán
valami ünnep.
A
KERTÉSZ (a nagy márványkeresztre mutat):
Addig
esznek-isznak, amig idegyünnek.
A
CSŐSZ:
Hova?
A
KERTÉSZ:
A
kriptába. Ugyis nyavalyás nép:
nem jött volna köztük ennyi beteg
máskép.
A
CSŐSZ:
Beteg?
A
KERTÉSZ:
A
kocsiból ugy vitték a várba.
Alig jár, de eljön mulatni.
A
KERTÉSZINAS (abbahagyja az
öntözgetést):
Egy
bárka!
(Egy nagyon díszes bárka közeledik.)
A
KERTÉSZ:
Pedig ugyan rég volt mulatás itt.
A
HAJÓSLEGÉNYEK (kikötés
közben):
Lassan.
A
CSŐSZ:
Ha a királyok se, ki fene mulasson?
(A bárkából kiszáll a görög császár, azután aranyos hordszéken szerecsen rabszolgák viszik ki a beteg császárnőt lassú léptekkel; rabnők mellette haladva óriási legyezőkkel legyezik. Utánuk fényes kíséret, bizánci öltönyök.
A menet előtt szőnyegeket terítenek a kikötőpart márványkockáira. A várból lakájok jönnek, akik sorfalat állnak. A menet megkerüli a várat, hogy a kapuhoz érjen, amely a másik oldalon van; így eltűnik szem elől.)
A
KERTÉSZINAS:
Ki ez?
A
KERTÉSZ (rárivall):
A
dógodra!
(A terrasz alatt megnyílik a kis ajtó, amelyen a harmadik felvonás elején az ifjú király felmehetett. Ezen az ajtón kisurran a királynő, fekete ruhában. Utána megjelenik az öreg király. A királynő megfordul, mikor észreveszi, hogy valaki utánajött.)
A
KIRÁLYNŐ:
Édes
apám, félek!
Oly rettenetes volt!
AZ
ÖREG KIRÁLY:
Mi
lányom?
A
KIRÁLYNŐ:
A
lélek,
a lélek az arcán! Óh a szívem rémül:
egy halottnak lelke
nézett a szemébül.
AZ
ÖREG KIRÁLY:
Lányom...
A
KIRÁLYNŐ:
Alig
szóllott. Azt mondta: "Ne légy itt!
Nem akarom." És én
nem is vártam végig,
mint valami őrült rohantam a lépcsőn.
AZ
ÖREG KIRÁLY:
Jó, hogy elértelek legalább a végsőn.
A
KIRÁLYNŐ:
Mi lesz atyám, mi lesz? Nem merek felmenni.
Óh mi
lesz belőlünk?
AZ
ÖREG KIRÁLY:
Semmi!
Ugyan! Semmi.
Kicsikém! Te voltál mindig olyan bátor?
A
KIRÁLYNŐ:
Egy amitől félek: a lelki haláltól!
AZ
ÖREG KIRÁLY:
Lelki?... De hogy lehet ilyet kieszelni.
A
KIRÁLYNŐ:
Óh apám, ha nem tud többet énekelni!
AZ
ÖREG KIRÁLY:
Nem t u d? Nem a k a r tán!
Bezzeg akart máskor!
(Elfogja a düh.)
Hiába, kilátszik a
paraszt, a pásztor!
Akkor a k a r t díjért,
most nem akar ingyen.
Ja, aki paraszttal...
(A királynő
elfordul.)
De
aranyom!
(A királynő leül egy márványpadra, ölébe hajtva
fejét.)
Kincsem!
No
hiszen haragszik. - No nem úgy értettem:
tegnap is, hallottad,
úgy-e nem sértettem?
Mint drága cicával, szőrmentibe bántam,
-
csak azután legyen hálás is irántam,
mert tudja talán, hogy a
varázslást értem,
de ha megkisértem, fejére kisértem.
A
KIRÁLYNŐ:
Óh apám, itt olyan közönséges minden;
utálom a
kertészt abban a kék ingben,
utálom az írott táblát a virágon
és
ezt a sok embert ezen a világon.
Óh miért nem vagyunk e világon
ketten:
semmi seb sem érne ebben az életben.
Apám, ha megélek
ebből a nagy gondból
sohasem jövök le a magas toronyból.
(Nagy zaj fenn a terrászon. Egy lakáj megjelenik és némán meghajtja magát az öreg király előtt.)
AZ
ÖREG KIRÁLY:
Kezdődik az ének.
(Megcsókolja a
lányát.)
Járd
addig a kertet.
(Elmegy.)
A
KIRÁLYNŐ:
Apám, ez a világ megöli a lelket.
(A terrász egyszerre elcsendesül. A királynő feláll és a falhoz hajtja fejét, mintegy hallgatva. Az ég beborul, felhők gyűlnek, szél jön, a Balaton fodrozódik. A csősz messze van, de egy-egy bárány, kecske a királynőig is elballag.)
A
KERTÉSZ:
Zivatar lesz megint.
A
CSŐSZ:
Pedig
már elég volt.
A
KERTÉSZ:
Tegnap is ily gyorsan beborult az égbolt.
Mi az oka
vajjon?
A
CSŐSZ (tréfál):
A
tündelevények.
A
KERTÉSZ:
Hogy ily hamar indul?
A
CSŐSZ:
Vízi
hüvelvények.
A
BALATON HABJAI:
Mi vagyunk, akik soha meg nem állunk,
Mi
vagyunk, akik örökké élünk,
Mi vagyunk, akik táncolunk örökké!
(A királynő zokog. Udvarhölgyek jelennek meg.)
AZ
UDVARHÖLGY:
Felség, zivatar lesz.
A
KIRÁLYNŐ (elfogódva):
Mi
hír ott fenn?
AZ
UDVARHÖLGY:
Ezren
töltik
meg a termet.
MÁSIK:
Légy
szárnya se rezzen.
HARMADIK:
Selyemsuhogás
sincs.
NEGYEDIK:
Ha
hallgatod innét,
üresnek a termet bizonyára hinnéd.
(Határozatlan zaj hallatszik felülről.)
A
BALATON HABJAI:
Mi vagyunk mindig tiszták,
Mi vagyunk mindig
hűsek,
Ezerszínű, fodros ruhában járunk.
A
KIRÁLYNŐ:
Köszönöm. Egyedül maradni kívánok.
ELSŐ
UDVARHÖLGY:
De...
A
KIRÁLYNŐ:
Köszönöm,
semmi.
(Az udvarhölgyek elmennek. A báránykák a királynő felé
ballagnak,)
Ti
szelíd bárányok
mért nem aranyos most egynek sem a szőre?
(A kiskapu megnyílik és megjelenik az ifjú király, lihegve, mintegy szökve, kipirulva, hajadonfőtt.)
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
A szégyen... a szégyen... én tudtam előre!
A
KIRÁLYNŐ (megfogja a kezét és a parton egy csónak felé
vonja):
Jere, menjünk messze együtt! Zivatarban!
Láttak
idejönni?
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Nem...
olyan... zavar van.
Óh ha láttad volna a dalom kudarcát.
A
legostobább is rángatta az arcát.
Sohse... szégyen! ilyen!...
kötelesség... ördög!...
Hét lakat a számon iszonyúan zörgött.
A
lelkemen zörgött... csönd is volt... tömeg volt!
Nem éreztem
semmit. Óh a lelkem megholt!
A
BALATON HABJAI:
Aki hozzánk jön, jó helyre jött,
Mert mi a
testét szépen elringatjuk,
Lelkét csöndesen Istenbe zugatjuk.
A
KIRÁLYNŐ:
Jere, szökjünk együtt tetején a tónak,
Zivatarban,
messze! Lásd, készen a csónak.
Hol nem lakik ember, egy puszta
szigetben
Oda megyünk élni boldogan és ketten.
A
BALATON HABJAI:
Dalát dalunkba vesszük,
Karját karunkba
öltjük,
Mint szerelmesek összedörgölődzünk.
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Ha a dalom meghalt, nem élet az élet.
A
KIRÁLYNŐ:
Vagy meghalok együtt a viharban véled,
s akkor a
halál lesz legszebb dalod, édes.
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Óh igen, a halál még hátra van.
A
KIRÁLYNŐ:
S
szép lesz!
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Óh, igen, a halál kincse a szegénynek,
Tartva a
végsőre.
A
KIRÁLYNŐ:
Az
utolsó ének!
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
A halál a szent hegy, az a magas csúcsu,
Melyre
merész éltem vezetett.
A
KIRÁLYNŐ:
A
búcsu
csókja, amely égőbb, mint mind, amit kaptál,
Az alkonyi
fény, mely aranyabb a napnál.
(Nagyon sötét van a fellegektől és a hab zúg. A csősz és a kertész már nem látszik, de a parton mintegy izgatottan szaladgálnak a fehér juhok.)
Pásztor, kit
a trónig ragadt fel a szárnyad,
Végigéltél mindent: életet és
álmot,
Dalt és dicsőséget, szerelmet és szégyent.
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
És most a halálra mondom ki a l é g y e n t.
A
halált is élni kell.
(Csudálatos sötét van. A terrasz ablakai kivilágosodnak, mögöttük nagy mozgás, járás-kelés.)
A
KIRÁLYNŐ (sürgetve):
Nosza,
hát légyen!
AZ
IFJÚ KIRÁLY (az ablakokra pillant):
Óh, az a nagy csönd
ott! A szégyen! a szégyen!
Az az érzés, mikor nem mozdul a
lelkünk!
(Belép a csónakba.)
Nosza, légyen!
AZ
ÖREG KIRÁLY (megjelenik a kis kapunál):
Lányom!
EGY
HANG (az emeletről kihajolnak az ablakon
fáklyával):
Hol
a király?
MÁS
HANG:
Eltűnt!
EGY
MŰVÉSZ HANGJA:
Kimerült egészen.
A
STRÉBER MŰVÉSZ HANGJA:
Tán
beteg.
MÁSIK
MŰVÉSZ:
A
végzet!
A
SZOCIOLÓG HANGJA:
Nem a királyoknak való a művészet.
MÁS
HANG:
Hogy zúg a tó!
AZ
ÖREG KIRÁLY:
Lányom!
NEGYEDIK
HANG:
Vihar
jön az éjre.
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Vigy Balaton habja a halál hegyére!
Oda szállunk,
édes - nem féltelek immár -
Hogy velem a hegynek kútjaiból
innál.
Nem akarlak többé kímélni gyötörve
Keltettem: eloltom a
szomjad örökre.
(Eloldja a csónakot.)
Hála, -
kötelesség, - lakatok és láncok,
De a mi ladikunk szabadon jár
táncot.
Hogyan is lehetnék valakinek hálás?
Nem enyém volt a
kincs, s a kincshajigálás?
Kötelesség, hála, - most igazán
látom
Maga van a dalos az egész világon.
Életemen köd volt, -
ez a köd most gyérül,
Lásd tág a kilátás a halál hegyérül.
(A kertet fáklyákkal járják át.)
HANG:
Felség!
AZ
ÖREG KIRÁLY:
A
leányom.
HANG:
Nincs.
MÁSIK:
Nincsen
a kertben.
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Most igazán látom, nem halt meg a lelkem,
Csak
nagyon éreztem, csak nagyon is sírtam
és a zokogástól dalolni nem
bírtam.
Nem hagy a könny látni, nem hagy a gond szólni:
Óh mért
is akartam magamat dalolni?
Nyelvem a dal súlyát emelni se
bírta
Mint néma a bárány az előtt, ki nyírja.
AZ
ÖREG KIRÁLY:
Világíts a tóra toronybeli lánggal!
AZ
IFJÚ KIRÁLY:
Dalos ne törődjön az egész világgal,
Sohase
gondoljon amíg él egyébre
Csupán csak a dalra, csupán csak a
szépre.
(A világító torony kigyúl és a fénykéve némi keresgélés után a csónakra esik, ahol az ifjú király és a királynő összeölelkezve láthatók.)
AZ
ÖREG KIRÁLY:
Utánuk! Utánuk! A lányom! a lányom!
(Nagy hullám jön, amely a csónakot eltakarja szem elől, s az nem is lesz látható többé.)
VALAKI
A PARTON:
Iszonyú!
MÁSIK
(aki nem jól látott):
Mi
történt?
AZ
ÖREG KIRÁLY:
Utánuk!
(Néhányan beugranak a görög császár fényes bárkájába és eloldják.)
EGY
HAJÓS (beugrik a
bárkába):
Utánam!
AZ
ÖREG KIRÁLY:
Óh átok a habra, mely sírba temette,
És átok a
dalra, mely elveszítette.
(Óriási villámlás a torony felett.)
Csapjon be a
villám a magas toronyba,
Rohanjon a rossz nyáj a rossz Balatonba!
(A nyáj nagy csilingeléssel szanaszét berohan a vízbe.)
Hányja ki a
körmét a Balaton szerte
S sohase nyughasson rossz pásztora
lelke,
Mint juhai körme, váljon dala kővé,
Maga meg szavában
örökös élővé.
Legyen szava visszhang fenn a magas bércen,
melyet
a kíváncsi kényére idézzen.
Hányja a hab testét, ne aludjon
nyugton,
Lelke pedig minden zivatarban zúgjon.
Én, én,
Meseország királya kívánom,
Bűnhődjön
örökké!
(Zokogva.)
A
lányom! a lányom!
(Függöny.)