Előszó

Nem kisebb költő, mint Juhász Ferenc méltatta - a feltétlen elismerés meglepett, áhítatos hangján - Pethes Mária előző, kilencedik kötetét. Egyszerre, egy szuszra olvasta el az Aláírom a Szabadságteret című gyűjteményt, "mert annyi szépség, nyelvi, tartalmi, fogalmazásbeli találékonyság, újdonság, gyötrelem és öröm szülte életvágy, szerelem és asszonyi jóság van ezekben az áldott versekben", mint a kemény tél után kiviruló tavaszi kertben. A Mestertől való az új gyűjtemény egyik mottója is: "A költőnek szüntelenül tiltakoznia kell a butaság, a gőg, önkény, zsarnokság, elnyomás és kizsákmányolás ellen..."

Pethes Mária ezt tette mindig.

Romantikus alkat, aki "a mindenség befejezetlen gótikus katedrálisában" él. Romantikusan kötődik a tájhoz, benne a kerthez és a Tóhoz, ami enyhet adón folytonosan ott hullámzik lírájában. Romantikusan kötődik emberekhez - igen sok verse szól valakihez, valakiért, címbe emel kevéssé ismert és sokak által tisztelt barátokat, alkotókat, Rácz Gyöngyit, Gágyor Pétert, Kozma Károlyt éppúgy, mint Lucian Blagát, Oszip Mandelstamot, Elie Wieselt. Versei tágas szalonjába a legkiválóbbakat hívja meg, hogy ne legyen, ne legyünk egyedül. Olyanokat, akiknek, hozzá hasonlóan, szintén sok közük van a romantika nagy eszméihez, eszményeihez, elsősorban a ködbe burkolózó, oly titokzatos szabadsághoz, ami Juhász Ferenc szerint "az emberi lét egyetlen értelme", s ami nemcsak népek csatatéren kivívott szabadságát jelenti, hanem mindannyiunk naponta kiharcolt, megvédett személyes szabadságát is.

Pethes Mária szabad, autonóm ember - mostanában úgy gondolom, ez a legtöbb, amit valakiről mondhatunk, amit valaki elérhet. Szavait az élete hitelesíti, s ezt ő is tudja, ezért nem adja egyetlen sorát sem "könnyű kezű költők egész kötetéért".

A romantika kora persze elmúlt. Költőként már nem képzelheti magát vátesznek, sokkal inkább "kivágott nyelvű harang"-nak, "ház nélküli ajtó"-nak láttatja, "szakképzett szenvedő"-nek mondja magát, de teszi a dolgát, hittel írja a verseit például Jézusról: "Most egy olyan Jézus kell, aki a zsarnokság / terét felszabadítja, együtt súrolja a mellék- / helyiségek kövezetét a takarítónőkkel, megtanít / mindenkit, hogyan kell különbségtétel nélkül / elfogadni a másikat..." Nagynéha az irónia hangnemébe is modulál: "Ennyi bűn megváltásához klónozni kell azt a bárányt". A 21. század elején vagyunk.

Szabad, erős és bölcs asszonyt, nagyon szerethető embert mutat a kötet, akit magánéleti tragédiáin is a természet segít túllépni: "Csodálod a gesztenyefát. Szétszóródott tavalyi / magjait siratja még, de virágai özönében már / új termést készít fel a reményteli jövőre." Ott a Tó, a kert... Ilyesféle erőt adó kert, verskert ez a kötet is.

D. Magyari Imre