Előszó

A tudományos minősítési rendszer pártállamkori történelmében a meghatározó szerepet az MTA hivatala mellett működő Tudományos Minősítő Bizottság játszotta, mely a 21. században meghatározóvá váló PhD-fokozatok elődjeként szolgáló (de azoknál lényegesen kisebb számban kiadott) kandidátusi fokozatokat ítélte oda. A Tudományos Minősítő Bizottságnál hároméves ösztöndíjra is lehetett pályázni, melynek összege a tanársegédi fizetésnek nagyjából megfelelt és optimális esetben elegendő időt biztosított a kandidátusi disszertáció megírásához.

Bizonyos, hogy a bizottság tudománypolitikai és hatalompolitikai érdekeket is szolgált, de az ottani pozíciók (melyet egyetemi és MTA intézetekben, minisztériumi intézetekben dolgozó szaktudósok töltöttek be) fontos eszközül szolgáltak arra is, hogy a pozíciót betöltők személyes vagy szakmai személyzeti céljaikat megvalósíthassák. A nyolcvanas évek közepén a budapesti bölcsészkar egyik nagybefolyású professzora magas pozíciót töltött be a TMB történész bizottságában.

A fentieket fontos tudni a következő történet megértéséhez. A nyolcvanas évek első felében, magyar-történelem szakos bölcsészhallgatóként bekapcsolódtam azokba az egyetempolitikai küzdelmekbe, melyeknek egyik fontos kérdése néhány nagy szak képzési profiljának megújítása volt. Ennek során elég sok borsot törtem a fentebb említett egyetemi professzor orra alá, aki nem volt érdekelt azoknak a tanszéken belüli konfliktusoknak a felvállalásában, amelyeket a többek között általam is képviselt javaslatok generáltak volna. Ráadásul olyan javaslataink is voltak, melyek nem egyetemen alkalmazott - s nyilván nem véletlenül az akkori liberális ellenzékhez tartozó - történészek meghívásának szorgalmazásával még az MSZMP keményvonalasainak haragját is az egyetem vezetésére zúdították volna. Ugyanakkor a javaslatok sok szempontból beleillettek az akkoriban készülő felsőoktatási reformtervekbe, ezek alapján nyíltan nem lehetett volna sem engem, sem mást az egyetemről eltávolítani, vagy más módon hátrányos helyzetbe hozni.

Így eshetett meg, hogy noha - 1981 óta hivatásos történésznek készültem, s ebbeli ambícióimat számos kiváló tanárom is támogatta - szakdolgozat-vezetőm, akiben maradéktalanul megbíztam és nagyra becsültem (és nagyra becsülök ma is), Szabolcs Ottó egyetemi docens, valamikor negyedéves koromban azt a hírt hozta, hogy nevezett professzor neki bizalmasan megmondta, hogy Tudományos Minősítési Bizottságnál történő jelentkezésem esetén - amit ötödévben kellett volna leadni - annak elnyerését bizottságon belüli befolyását felhasználva meg fogja akadályozni, és egyáltalán nem érdeklik azok a szakmai szempontok, amelyek alapján más kollégái az én "történésszé válásomat" helyeselnék, vagy támogatnák, valamint az a pályázat sem, melyben kutatási koncepciómat kifejtve, addigi publikációimat felsorolva benyújtok.

Ottó becsületesen megmondta: az ő befolyása kevés ahhoz, hogy ilyen nagyhatalmú "belső ember" negatív befolyását ellensúlyozza. Így mivel oktatástörténettel foglalkoztam - és Ottó részt vett az ELTE Neveléstörténeti Kutatócsoportjánál készülő Magyar neveléstörténet soha meg nem jelent harmadik kötetének munkálataiban, s egyetemistaként magam is bedolgoztam oda előtanulmányok írásával - adódott a lehetőség, hogy neveléstörténetből, azaz neveléstudományból pályázzak Tudományos Minősítő Bizottsági ösztöndíjra. (Ez esetben pályázatom nem is került azon grémium elé, ahol az engem kipécéző történészprofesszornak szava volt.) Így esett, hogy noha magamat elsősorban történésznek tartottam, 1986-ban neveléstudományból nyertem felvételt a TMB ösztöndíjra és 1991-ben neveléstudományból szereztem kandidátusi fokozatot. (Ennek szövege 1992-ben A magyar oktatás második államosítása címmel meg is jelent, s mivel akkor már az Oktatáskutató Intézet főmunkatársa voltam, az intézetben működő Edukáció Kiadó Társadalom és Oktatás sorozatának köteteként. Azóta szkennelt formában a MEK-ben is ott van.)

Az 1990-es évek közepére részben a rendszerváltás természetes következményeként, részben új történészgenerációk felbukkanásával jelentősen megrendült az egykori történész ösztöndíjamat megakadályozó professzor befolyása a TMB-ben. Két egykori tanárom és történészkollégám azzal a javaslattal fordult hozzám, hogy neveléstudományi fokozatom mellé szerezzek most már egy történész kandidátusi fokozatot is, részben késői szimbolikus elégtétel gyanánt, részben azért, hogy esetleg történelem szak alapításokhoz, akkreditációs kérelmek elkészítéséhez formálisan is figyelembe vehessenek. Minthogy az elmúlt években írt és megjelent tanulmányaim tulajdonképpen beleilleszthetőek voltak egy logikai sorba, vagy ha úgy tetszik összefüggő koncepcióba, néhány hónapos munkával a disszertációt elkészítettem és 1995-ben megvédtem. A "szimbolikus elégtétel" teljes volt, a disszertáció házi vitáját és nyilvános vitáját a pesti bölcsészkar Pesti Barnabás utcai épületében rendezték meg - amit akkor már Piarista köznek hívtak (mármint mások, mert nekem Pesti Barnabás maradt) - olyan padsorokban, melyeket 10 évvel korábban végzős diákként koptattam, és a vitákon a történész TMB-s jelentkezést annak idején megakadályozó professzor hivatali utódja is megjelent, támogatásáról biztosítva a disszertációt. Más kérdés, hogy történelem szakon azután nem tanítottam, "gyakorlati haszna" tehát a fokozatnak nem lett.

...