Előszó

Érdekes jelenség a tudományok történetében, hogy épen olyan területeken, ahol a leggyérebb és legkevésbé megbizható adatok állanak rendelkezésre, burjánzanak föl a legdúsabban és a legmerészebben a hipotézisek. E tekintetben valósággal tipikus példa a magyar mondaköltészet története, melynek irodalma kötetekre rúg, anélkül, hogy egyetlen magyar nyelvű töredék maradt volna ránk: vannak nagyszerű elméleteink a magyar mithológiáról s még egyáltalában soha föl nem vetődött a kérdés, voltak-e egyáltalában míthoszaink? A magyar-hún monda problémája - hála kutatóink buzgalmának - ma már kusza szövevénnyé bogozódott, de még eddig senki sem kisérelte meg, hogy a monda alapszövegét a különböző változatokból megállapítsa és a későbbi betoldásoktól elkülönítse, aminek minden elméleti fejtegetést meg kellett volna előznie. Igy történt, hogy a magyar irodalomtörténetnek épen az első fejezete valóságos útvesztőként mered a kezdő kutató elé, akinek vagy bátorságot vesztve le kell mondania arról, hogy tanulmányát a kezdetén kezdje, s így arra kényszerül, hogy az egész kérdéskomplexumot megkerülve, valahol a kódexek tájékán, tehát in medias res, lásson neki munkájának, vagy pedig, ha elég hősi elszántságot érez magában, hogy végigküzdje magát a hipotézisek tüskesövényén. melyek elzárják irodalmunk kertjének épen a bejáratát, annak a veszélynek teszi ki magát, hogy elveszti minden érzékét módszer és kritika iránt, és munkásságával csak azok táborát fogja gyarapítani, akik a céltalan és üres elméletek tömegét a végtelenségig szaporítják. Annyira igézetes ez a délibábos légkör, mely az egész területet körülveszi, hogy sokszor a legmodernebb elméleteken képzett, kitűnő módszertani iskolából kikerült tudósokat is megvesztegette és a legfantasztikusabb konstrukciókra ragadta.

Túlzás nélkül mondhatni, hogy mindazok közül, akik immár majdnem másfél század óta foglalkoznak többé-kevésbé tudományos alapon a magyar ősköltészet kérdésével, mindössze ketten voltak, akiknek munkássága ma is megállja a legszigorúbb kritikát, tudniillik Riedl Frigyes és Katona Lajos. Tulajdonképen egyikük sem végzett ezen a téren pozitiv kutatásokat, egyikük sem dicsekedhetik nagy elméleti eredményekkel, de legalább olyan kritikai és módszertani útmutatásokat adtak, melyek megfogadása helyes irányba terelhette volna a kutatást. De nálunk semmi sem kevésbé rokonszenves, mint a kritika, melyet egyenesen a destrukcióval azonosítanak, kivált azok, akiknek verejtékkel felépített légvárait rombolja széjjel. Nálunk a tündöklő légvárak mindig értékesebbek voltak, mint egy-két valóságos és szerény emlék, melyet könnyen elborít a fű, a gaz, de mégis csak kő, alap, amelyre egyszerű, de biztos hajlékot lehet építeni. A magyar büszkeség azonban megveti ezeket az igénytelen, bár értékes tradiciókat, lenézi az ősök egyszerű kunyhóit és inkább festett, hazug paloták szinfalaival veszi körül magát.

E tanulmány sem akar dicsekedni nagyhangú elméletekkel, sőt pozitív megállapításokra sem igen törekszik, megelégszik sokszor negatív eredményekkel, mert főcélja a fogalmak tisztázása, a helyes módszer megállapítása és az egész anyag kritikai átrostálása. Épen ezért teljességre sem pályázik, csupán a jellemzőbb és tanulságosabb példákon igyekszik bemutatni a helyes módszer alkalmazását, a többiekben csupán általános tájékoztatást és bibliografiai útmutatást nyújt. Tudom, azt fogják szememre vetni, hogy ez a feladat könnyebb oldala, mert hiszen nincs könnyebb, mint elméleti megállapításokról kritikát mondani anélkül, hogy megfelelő pozitívumokat állítanánk helyükbe. De nekem épen az a meggyőződésem, hogy ilyen elméletek megalkotásának ideje még el nem érkezett, míg a fogalmak és a módszer tisztázva nincsen s az anyag gyűjtése és elrendezése a helyes irányban meg nem indult. [...]

E tanulmányom anyaga a budapesti egyetemen 1919. nyarán tartott, a régi magyar irodalomról szóló előadásaimból való; kiegészítettem azonban mindvégig a legújabb kutatásokkal. Mostani alakjában főként a műveit nagyközönség igényeit tartottam szem előtt s a kezdő kutatóknak igyekeztem útbaigazítást adni, épen azért részletesebben kitértem minden olyan fogalom magyarázatára, melynek ismeretét nem tehettem föl olvasóim részéről. Ezért szaktársaimtól bocsánatot kérek, de azt hiszem, számukra is elég vitatni való anyagot nyújtottam. Ugyanabból az okból a bibliográfiái apparátust is, hogy az olvasót ne terhelje és vissza ne riassza, félreraktam az útból, hátra a jegyzetek közé, csupán zárójelekbe rakott számokkal jelezve a megfelelő adatokat.

Budapest, 1921. július havában.
Király György.