Előszó

Csak előljáró beszédet ne!

Aki mentséget keres, az maga ellen vall. Aki magyaráz, az érzi, hogy nem fogják megérteni.

Jóllehet ismerem ezt a két intést, mégis mentekezem a könyvem czime miatt, mégis magyarázok.

Régebben számosan voltak szerzők, akik elbeszélésök főczime alá odabigyesztették, hogy "igaz történet". Remélték, hogy ezzel az olvasó érdeklődését legott lekötik. A gyöngeség, mely támaszkodni kiván. Olcsó fogás, mellyel önérzetes iró már ma nem él, mert jól tudja, hogy csak a belsőképen igaz, a lélektanilag való tarthat számot rá, hogy a Flaubert iskoláján nevekedett közönség figyelembe vegye.

Nem a tarkán szőtt mese, a kaland fűzése és megoldása ingerli a modern embert. A romantika kék virága neki csinált virág. Szomjazza a természetest, éhezi a reálist. Ne rózsaszin üveget az ő szeme elé, mert már nem kis gyermek - hanem górcsövet, melyen át bepillanthat a lélek mühelyébe, a sziv rostjaiba.

Vonja őt hasonmásának magatartása, taktikája a lét harczában, emelkedése vagy elbukása, újjászületése vagy elvérzése az életben, mely mindenki számára meghozza az összeütközéseket. Hogyan viselkedik szemben másokkal, hogyan küzd saját énjével, épp ugy mint elleneseivel az, akiben önmagát akarja megtalálni. Látni akarja, miért és hogyan simul le alatta a hullám, vagy miért és hogyan kavarodik az fel, hogy újabb válságok ellen induljon, vagy akár hogy lássa, a megoldatlan kérdéssel mikép tünik le ismét a szinről, hogy lemondás és követelés nélkül pihentesse fáradt idegeit.

Az ilyen problemák megoldását keresik ma a mese-könyvben.

Haladásnak nevezi a verista, ki a száiszi képről letépi a fátyolt, adván egy darab meddő, véres igazságot az illusióért, mely a régi mesélők nyomán kelt. Izlésváltozásnak nevezi a multak hive, akinek szent hite az, hogy végre is a költészeté lesz a végső szó ezen a világon.

A müvészetben csak a valószinü az igaz: összesége a sokfelől vett benyomásoknak, központositása lépten-nyomon szedett vonásoknak, alárendelve azokat egy vezérlő gondolatnak. A müvész typizál, mint teszen a festő, aki a jártában-keltében látott fát és felhőt, hegyet és folyót, embert és állatot, miket nagy hevenyén jegyzett a könyvébe, meggyőző egészszé alkotja.

Ennyi beszédre volt szükségem annak bevallására, hogy én az ilyen müvészethez, mely a regényiróé, nem értek.

Nem költések ezek a történetek, mert valósággal ugy estek meg azok, amint elbeszélem.

Nem a mondott értelemben vett "igaz történetek" tehát, hanem olyanok, melyeket a gyakran müvészietlen élet alkotott meg.

Rövid és könnyen érthető szóval: szinezett fotografiák.

Ilyen értelemben ajánlom azokat a szives olvasó hajlandóságába.

Irtam Budapesten, 1892. Karácsony havában.

Porzó.