Bevezetés

A tankönyvekben ez áll: ha nő a forgalomban levő pénz mennyisége (a mérséklődő kamatok pedig ezt eredményezhetik), úgy - ceteris paribus, azaz legfőképpen a pénz forgási sebességének azonosságát feltételezve - nő az árszínvonal, ellenkező esetben pedig csökken. Magyarországon a jegybanki alapkamat 2003-ban és 2008-ban is két számjegyűre emelkedett, így az inflációnak, a monetáris politika előrejelzési horizontján "kutya kötelessége" lett volna csökkennie, függetlenül attól, hogy a kamatemelésnek mi volt a kiváltó oka. Ehelyett az infláció mindkét esetben még emelkedett is. 2012 augusztusához képest pedig a jegybanki alapkamat 7%-ról 2013 májusára 4,5%-ra csökkent, miközben az árszint 6%-os növekedési üteme 1,8%-ra esett vissza. Mindez magyarázatra szorul. Tisztában vagyok azzal, hogy a jelenségnek több oka is lehet, írásomban azonban ennek inflációtörténeti, valamint az árszerkezet változásához kapcsolódó - véleményem szerint - meghatározó aspektusára igyekszem fokuszálni.

A magyar fogyasztóiár-index alakulását elemezve az adatokra történő egyszerű rátekintéssel is megállapítható, hogy már máskor is csökkentek az olaj- és nyersanyagárak, alacsony volt az importált infláció, vagy esett a feldolgozatlan élelmiszerek ára - mégis magas fogyasztóiár-indexekkel szembesültünk. Ezen ellentmondás tisztázásához - saját kutatásaim eredményei alapján - egy meghatározó szemponttal, nevezetesen a hatósági árakkal kapcsolatos kormányzati magatartásban bekövetkezett - nem az aktuális rezsicsökkentéssel összefüggő (!) - változás bemutatásával kívánok hozzájárulni.

A mai magyar infláció természetrajzának megértése nem lehetséges a tankönyvekben leírt, egyébként logikus összefüggések egyszerű átültetésével, hanem szükség van a történelmi gyökerek és a gazdaságtörténeti örökség feltárására; hiszen Magyarország nem egy sok évtizede működő piacgazdaság, mint pl. Norvégia, Új-Zéland vagy Svájc. Mindenekelőtt válaszra vár, hogy

- a XX. században miért éppen Magyarország élte át a világtörténelem egyik legnagyobb inflációját;

- mi az oka annak, hogy a szocializmus bukása után a piacgazdaság helyreállítása Magyarországon ment végbe a legmagasabb (és leghosszabb ideig tartó jelentős) infláció mellett;

- mi az oka annak, hogy az ezt követő évtizedben - az inflációs célkövető monetáris politika 2001. évi bevezetése ellenére - az infláció egy évtizeden át mintegy 5%-os szinten beragadt;

- mi az oka annak, hogy a Magyar Nemzeti Bank által 12 évvel ezelőtt bevezetett inflációs célkövető monetáris politikának lényegében egyszer sem sikerült elérnie a kitűzött célját;

- és mi az oka annak, hogy az infláció 2013 tavaszára 38 éve nem tapasztalt alacsony, mintegy 2%-os szinten áll.

E történelmi jelentőségű elemzések még váratnak magukra. Bár a feltett kérdések teljes mélységükben jelen tanulmány keretein belül nem válaszolhatók meg, de néhány főbb összefüggésre utalok.

Nem kívánom vitatni, hogy egy hosszú, évtizedek óta "steril tisztasággal" működő piacgazdaságban szoros logikai kapcsolat áll fenn a kibocsátási rés, az infláció, a kamat, a munkaerőpiac (lazasága/feszessége) között. Ezért ezekben az országokban az árstabilitás elérésére és fenntartására törekvő jegybankok rendszerint ökonometriai modellek segítségével kvantifikálhatják a gazdaság működését jellemző paraméterek között fennálló kapcsolatokat azért, hogy a jegybankárok optimális döntéseket hozhassanak az inflációs cél elérése érdekében. Ez ma (illetve a válság előtt is) az inflációs célkövetés rendszerét használó fejlett piacgazdaságokban általános közgazdasági mainstream.

Könnyen belátható az is, hogy az említett összefüggések világos és egyértelmű fennállása nélkül mechanikusan lemásolt monetáris politika reálgazdasági áldozatokkal járhat. Tovább bonyolítja a helyzetet, ha egy végletekig eladósított és recesszióba taszított országban a gazdaságpolitika az inflációt használja eszközként az egyensúlyi problémák kezelésére: pl. hosszú éveken át, folytatólagosan az árszintet és az árszerkezetet is érintő pénzügyi intézkedéssorozattal, vagy a hatósági árak esetében a közérdeket sértő, elnéző magatartással (szabályozási hibák sorozatával) növeli az árszínvonalat. Ha a monetáris politika - a mainstream logikáját követve - minderre kamatemeléssel reagál, a beruházás és így a GDP még inkább visszaesik, nő az államadóssági ráta (hiszen a nevezőben szereplő érték csökken, a számláló pedig változatlan marad), a növekvő államadósság és magas külső adósság miatt emelkedhetnek a hiányfinanszírozás kockázati felárai, a fizetőeszköz leértékelődhet, s így az infláció - a tankönyvekkel ellentétben - nem csökken, hanem még nőhet is.

Mindezeket szem előtt tartva vizsgáltam meg annak az okát, hogy hazánk az elmúlt mintegy negyed évszázad alatt az infláció csökkentése tekintetében miért nem követhette eredményesen a közgazdasági mainstreamet.