Előszó

Hangadó médiában, utcai poszteren, napilapok és reklámújságok címoldalán vagy hirdetéseiben korszakos harsánysággal dúl, édes-keserű kampányba áll össze a rendszerváltás szimbolikus szféráját körülvevő kérészéletűség, a technokratizálódásnak és a korszellem elüzletiesedésének újabb időszakában eldurvuló fogyasztási-beetetési játszmázás, helyenként a kapcsolati kultúrákat is az intézményes és alternatív manipulációk hatják át, s jószerével minden egy kicsit a politikai pornográfia irányába késztet. Holott amiként nincs pártfüggetlen hatású társadalmi szereplői viselkedésmód (minden alkalmas lehet a szimbolikus győzelem meghirdetésére), ugyanúgy igazából nincs szeplőtelen semlegesség sem a magaskultúrában, sem a politikai kultúrában, sem a társas- vagy partnerkapcsolatokban, csoportkultúrákban vagy társadalmi hovátartozásokban. Az elidegenedés és a súlyos totalitarizmusok évszázadában a politika misztifikálása részint közigény, részint közutálat tárgya lett, ellenoldalon azonban misztifikációja is oly mértékű immár, amilyen csak a "vállalkozás" tárgyává vált "modernizálódás" idején lehet lehetséges. A tömegmanipuláció egyebek közt az "új ember" mítoszát és a gazdasági-politikai-kulturális hatalmak kezéből kiragadott médiák egész eszköztárát bevetette a polgári társadalom középszerűsége ellen, arccal a változás felé, irányban a fölemelkedés reményképe felé. Az uralkodó köröknek mindenütt kezükbe kerültek a médiák, amelyek ontják magukból a szervezetekkel és hálózatokkal megvalósított szellemi-érzelmi indoktrináció hatását. A mindennapi élet a "nagy dolgok" nélküli változások korszakaiban jelentéktelen vagy marginális jelentőségű lett. Lett, mert lehetett, mert engedtük, hogy legyen, s mert kontroll nélkül elfogadjuk, toleráljuk, megemésztjük, megtapsoljuk közben...

Érdemes itt utalni a Vance Packard-i "Feltörekvés, reklám és szexualitás Amerikában" tanulmányai óta keletkezett művekre, Christopher Lash "önimádat-társadalmára" például, vagy a Tom Wolfe riportázsaiban megjelenő "kandírozott mandarinzselészínű áramvonalra", amelyek a feltörekvő társadalmi csoportok érzékletes rajzát adják. Pop-sztárok, autós összekoccanási versenyek gép-berhelő buherátorai, tantik bandái és fél-felső-középosztályi ál-arisztokraták sznobjai engednek következtetni a mindennapi élet össztársadalmi meghaladásának igényére, de a talmi kivagyiságok, kultikus szcenáriók, népszerűségbe fagyott érdektelenségek markáns időszakára is.

E folyamatok elvileg kiépítenek egy "saját tudományt", egyéni felfogást az emberek többségében: a mindennapi tudás mentális alakzatait. Ez a mentalitás azonban sokkal inkább a dolgok tárgyiasításában érdekelt, nem pedig filozofikus mélységeik népszerűsítésében, összehasonlító elemzésében, struktúrák megrajzolásában. A nem-filozofikus világ kialakulása a triviálisra, a praktikusan banálisra és a banálisan praktikusra ébreszt rá, kétfelé osztva a társadalmat filozofikus és nem-filozofikus egyedekre, akik számára épp a hétköznapiság jelzi a választóvonalat létfilozófia és trivialitás között. A hétköznapiság a triviális ismétlődést, a mechanikusságot és a produkciót tekinti "biztosítéknak", önmagára nem reflektál, önérdekei éppen eltérőek a modernitástól, az új idők szellemétől. De nemcsak eltérőek, hanem mintha ez is immár forgatókönyv alapján készülne, konstruálódna, kívülről meghatározott tömegek életfelfogásává változna...

Korunk válságai nemcsak a tőzsdén, hanem az élet minden területén megjelennek, s többé-kevésbé kialakítják az innováció, az újdonság, az aspirációk, mozgások, remények és ábrándok igényét, esélyét realitását. A jelen emberi lehetőségeit el lehet fogadni olyannak, amilyenek... - de lehet ellenük lázadni is. A siker és a reklám viszonya például nemcsak tárgyiasult érték kérdése, hanem egy "meta-áru" és egy fogyasztói attitűd találkozásának terméke is - tipikusan a nem lázadó, hanem önmegadóan beletörődő. Ebben a találkozási lehetőségben ott van a mindenkori "szignál", az üzenethordozó technika és maga a jelentéshordozó korszemlélet is. Minthogy az életélmény-pótlékként is szolgáló áruk egyben emocionális kívánalmakat is fölkeltenek, érdemes számolni avval, kinek szolgálatában állnak és mit közvetítenek.

Úgy gondolom, minálunk a prosperitás ma még csak szűk rétegre jellemző, és ennek sikeressége egyfajta főpróbája is a mindennapiságból kilépésnek. Jószerivel mindenki úgy tudja, (mert úgy tanulta, mert úgy mondják, mert "állítólag igaz..."), hogy a viszonyok "meghaladásának" a rend, a belátás, az elfogadás a technikája. Ám ez puszta hatalmi manipuláció: az elismerésnek ilyen szemfényvesztő kikényszerítése jól mutatja, hogy a történelem nem a feltörekvők szolgálólánya, hanem a rendelkezőké. A kommersz termékek java részét előállító és meg is vásárló népesség persze egykönnyen átláthatná, hogy a prosperitás máza alatt jókora repedések és törések vannak - de ezt fölismerni nem lehet anélkül, hogy eltávolodna a fogyasztó a tárgytól függő fogyasztói viszonytól, helyzetétől és környezete börtönétől. Vagyis immár önmagától.

Korunk válsághelyzeteiben a társadalmi tér szétnyílása figyelhető meg. Növekszik a társadalmi mobilitás, élesednek az egzisztenciális különbségek, a specializálódás alapján új rétegződés kezdődik, a fehérgallérosok mellett a színesgallérosok tömege is fölemelkedésre épít. Ez persze a fogyasztási színvonallal is együtt változik. A fogyasztás presztízsjellege viszont már nem esik egybe a szabadidő növekedésével, sőt, épp ellenkezőleg: a nyugati középosztályt épp a szabadidő státusz-szimbólummá válása jellemzi, a magyar mobilitás pedig a munkaidő relatív növekedésével jár.

A rendszerváltás és az új technokrácia fölemelkedése a hétköznapiság szétáradásának is kezdeménye. A megkésett polgárosodás helyett ma középosztályosodás indult el, deklasszálódnak értelmiségi csoportok, fölemelkednek "vállalkozói" rétegek, a korláttalan individualizmus "szabálya" hódít. Hódító útjukra indultak az új mítoszok, amelyekben a hazugság és igazság, dicsfény és kisszerűség keveréke ígér jobb jövőt a szelid-rossz múlt után. A "modernizálódásban" a mellékes, a szélsőséges és az esetleges biztosra és fontosra, modernre és szuperre van átfestve. Ez a mágikus imperializmus a posztmodern világ legfőbb jegye minálunk: a reklám, a feltörekvés igézete és a túlburjánzó szex egy képzelt Új Európa születésének maszlagja. A hovátartozás helyett a hovákerülés lett a lényeg; morál, politika és művészetek, vallás és sport, nyilvánosság és kommunikativitás pedig alárendelődtek a hétköznapiságnak, a modernizációs vállalkozósdinak, az intézményesített elüzletiesedésnek..., olcsó áron, politikai bizniszként. Mert a mindennapi életbe és mindennapi fogyasztásba szorult népességet a válság éveiben a legkönnyebb "megvenni", elkábítani az egymás elleni (s nem egymásközti) versengés népszerűsítésével. A tömegmédium immár betört hozzánk és sikerre jut - made in USA. A feltörekvés nagy reménye, a siker és gazdagodás új pályáinak megnyílása, a minden fogyasztásra orientáló célnak elébe siető reklám, a sikerpályák kivetkőztető és önfelajánlásra késztető mivolta pedig elvakít technokratát, bürokratát, eurokratát egyaránt, s aki csak gyakorlatiasan "átül" egy másik parlamenti padsorba, nem lesz kevésbé győzedelmes, mint a szexpiacon látványosan eredményes vállalkozó, miként a parlamenti megszólalások éppúgy harsányan tükrözik a hatalmi függésrendet, mint a "türelmi zónák" szereplőinek mozgáspályái... A fő kérdés immár nem az: "átírható-e" Vance Packard "Feltörekvés"-kötete (az ötvenes évek végi amerikai álom és álomgyártás intézményessége) a magyar kilencvenes évek szociális miliőjére, hanem hogy a szakmai forrásokból ismerhető tudások lehetővé tesznek-e mai, kortárs, érvényes társadalomleírási analógiákat, s amennyiben mégsem, helyette mit mondhatunk ki méltányos korkép formájában...?