ÁGAI ADOLF - PAPP DÁNIEL: A VIOLKA VERA

BUDAPEST.
LAMPEL RÓBERT (WODIANER F. ÉS FIAI)
CS. ÉS KIR. UDV. KÖNYVKERESKEDÉS KIADÁSA.

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2013
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5406-03-4 (online)
MEK-11806

Elbeszélésemnek adhattam volna kapósabb czímet is. Például: "A peczér leánya", vagy "A betyár szeretője" - hiszen az volt ő mind a kettő. De csak megmaradok ennél a czímnél. Mert hogy ezt a nevet írom a soraim tetejébe: éled föl bennem égő színeivel az a kép, amelyet kis fiu koromban láttam e név hordozójában.

Égő színeivel; mert égett a Vera haja, mint a vörös láng, s égett az ajka, s izzott a szeme, meg lobogott rajta az a pipacs szoknyácska, mint a tűz, amint hogy el is perzselődött az ő egész fiatal, bolondos élete. És vörös volt az apja bozontja, melyen senki soha nem látott sem kalapot, sem süveget. Az idő csapkodásaitól, fúvó széltől, verő záportól megvörösödik a szőke, a fekete haj is. Hát még, amely vörösen jött a világra!

Ketten jártak: apa és leánya. Hosszas szünet után egyszer csak előkerültek, az isten tudja honnan; s másnap megint eltüntek, az ördög tudja, hova.

Dalolva jártak, valami sajátos nótát fújva, mely hullámzott, mint a zsoltár; panaszosat, mint a vásári koldus jajgató éneke. Csakhogy minden vers után hejehuját kurjongattak, olyan vadon vigat, hogy megrettent bele minden ember s a falu összes kutyasága szörnyen vonított, a nélkül, hogy elhagyta volna az udvarát. A bátrabbak a kerítő fal tetejébe ugorva, őrült kaffogással ugattak le a vörös emberre, meg az ő vörös kis lányára. De lekerülni egynek sem volt mersze.

Volt is oka a csaholásnak. Megismerték a peczér-nótát, azt a véreset, mely az ő pusztulásukat előzte és követte. Megéreztek a peczér-szagot, azt a véreset, melyet kieresztett magából az öreg Violka szűre, bőrös nadrágja, melynek minden-egy foltja kutya-haláltól rozsdállott.

Violka sohasem lopott kutyát; pedig annyi volt, hogy a feléből is kifutotta volna a falunak vagyon- és személybátorsága, ha ez az éber ugatáson magán fordulna meg. De a betyár, aki lopni jár, tudja legjobban elcsitítani a mérges hadat. Az ő titka, hogyan ejti meg a sok hűséges Kullancsot, Bátort és Vigyázt. Szapora fajtáját öldösi a gazda is. A kölykeiből vagy kettőt hagy meg játékul a gyerekek számára; a többinek tó vagy vizes árok a sírja. De így is meggyűlik adta sok czondrája! Nem szakad annak az éhes magja, ha mind kiírtanák se! Dúlja a métely a sertést, kergévé lesz a birka, fenéssé a ló, tehén megpukkad, ökröt felborítja a fészkes nyavalya, csirkét öli a píp - csak a kutyának van kutyabaja.

Kivéve, ha megveszekedik; amiben bő módja van a téli koplalás és nyári szomjuság miatt.

"Kutyát adjanak!" hangzott végig az utczákon és közökön az a mélyen rezgő kiáltás. Nagyon emlékeztetett - vétek ne essék szólván - a csütörtök-esti harangszóra, mely a gyászos pénteket jelenti. Búgó s mégis messzire ömlő volt az. A végső szótagot is épp úgy nyomta meg a Violka peczér, mint maga a vén Suntyó Bálint ott a "torom"-ban, aki ugyancsak meg tudta adni a módját, mikor egyszerre kettőt rándított a kötelen, s harang és a nyelve egy nagy koppanással megállt. Mint az öreg mellett a kölyök-harang, úgy csilingelt az apja mély szava mellett a kis lánynak friss, magas hangja: "Kutyát adjanak!" Virágot sem lehetett volna édesebben kérni, mint ahogy ez a gyermek az élemedett kuvaszt, kiszolgált vizslát, rokkant kopót.

Úgy illik ugyan, hogy kiszolgált vadász-ebet golyóval végezzen ki a gazdája; de annak a fura "üszkös" Verának, amiért olyan csöngettyű szava volt, odaadták azon eleventen, ha t. i. beteg volt vagy öreg.

Mert valamint Angliában barbár dolog lelőni és nem agyonhajszolni a rókát: azonképen minden hagyomány ellen való minálunk, puskával vagy bunkóval végezni ki agarat - mert a pákosztos, megvénhedt vagy egyéb bűnbe esett nyulász kutyát ősi szokás szerint az ágasra szokás felhuzni, még pedig nagy czeremóniával. A vályogvető dade paposkodik mellette, második a sorban hegedűszóval búcsuztatja el, a legény ráveti nyakára a hurkot, két rajkó felmagasztalja, egy purdé a farkába kapaszkodik, s így múlik ki a világból hajdan híres Cziczke vagy Szellő. Külön óbégatással elássák a kukoricza-föld szélében, ahol, mint a babona tartja, esztendőre annyi lesz a nyúl, hogy kalappal lehet fogni, mert mind oda kivánkozik a nagy ellenség sírjára, aki az ő nemzetségüket annyiszor megűzte a laposban.

Hát azért nem adtak az öreg Violkának. De másforma ebfajtát eleget. Puszta kézzel kapta meg az áldozatot és soha egy harapás nem esett a kezén. Aztán vitte. A megmaradt ebek tajtékzó ugatással, mi gyerekek sivitó gúnynevekkel a nyomában. Valami néptelen utczán - ez volt az igazi kutyaszorító - a szűre ujjából kihúzta a hosszúnyelű kalapácsot s ott végzett vele.

Éppen a Keskeny Andrisék udvarából hozta a tanult vén uszkárt, a doktor Faustot, akit a komédiás-malmos német hagyott el. Nem tudott a többi kutya nyelvén. Ki is nézték-turták a kompániából. De most erős szolidaritásban állottak vele mindnyájan, s szinte lépés közeléből csattogtatták fehér fogaikat s üvöltöttek a peczér felé, aminek ez oda se nézett.

Vera, átnyúlva a sövény tövisein, a szomszéd kertből sárga violát, mákvirágot szakított, s édes danolás közben - akár a pacsirta éneklése csapott volna föléje az éktelen vonításnak - beletűzte a boglyas rőt hajába, mialatt a tüskétől összeszurkált keze épp úgy megvérzett a maga, mint az apja keze a hörgő kutya vérétől. Aztán dr. Faustot az öreg Violka elbonczolgatta a maga obductiv systémája szerint, a zsirját - ha volt - kifejtette, a bőrét lefejtette s a hulladékot az árok iszapjába taposta.

A zsirból aztán szűrt valami javas szert, amely segített minden nyavalyáról: szemverésről, pokolvarról, veszettségről. A bőrét meg eladta a jávorkai timárnak, aki helyesen kicserzette s felküldötte az egyetemre, amelynek íródiákja diplomát írt rá tanult ifjak dicsőségére, szép öblös betűket vetve a nyomatott sorok közé. Maság ez az áruczikk még nagyobb keletnek örvendene, mert Bécsbe küldené, a nemesgyártó intézetbe, ahol annyira meggyülemlett már a munka, hogy növénypergamenre szorultak rá, mert ki nem futja a kutyabőr.

Így zengett végig a rémesen igéző kettős a nagy helységen. Elől a gyermek: a mákvirágos, violás Violka Vera. Mögötte az öreg, erősen kidagadó átalvetővel, amely mind kutyazsirral és kutyabőrrel volt telegyűrve - míg egyszerre csak nyoma veszett az apának is, a lányának is. Megint nyugodtan maradhattak a falu ebei, s üldözhették bátorságban a gyürűs zsidót, mert a harmadik határban hajtotta már rút énekét az ő fojtogatójuk: a szörnyű peczér.

Volt nekem akkoriban egy kedves kutyám, amolyan puli fajta, aki legföljebb a Bodri névre tarthatott volna számot, de akit én, Robinsont olvasván éppen, a magányos boldog szigetről való ábrándozásomban elneveztem Pénteknek. A Czigány-tóbul mentettem ki, mely a térdemig ért. Szívtelen fiuk dobták bele ötöd magával. Csak ezt az egyecskét birtam kihalászni az iszapos vízből. Vissza akarták tőlem vívni; de én, a reszkető, sáros kutyát csíkos zekémhez szorítva, futottam vele hazáig. Gyorsan megnevekedett az udvarunkon, s olyan művelt lett, hogy megette a kovászos uborkát is, aminek sokan jártak a csudájára. De máskülönben minden ügyesség nélkül való puli maradt; sem aportra, sem szolgálásra rá nem foghattam. Összes tudománya a hűség volt. Mindig csak hosszas időközökben láthattuk egymást, midőn t. i. vakáczióra haza-hazakerültem. Nagyokat ugrott ilyenkor örömében s czéltalan háromszor is körülvágtatta az udvart, hogy kitombolja boldogságát, mert hogy megint otthon van az ő kis gazdája. Mikor négy esztendős vén kamasz lett, valami gazember csirketolvaj megétette. A vonítására mind fölébredtünk s Pénteket ott láttuk a kisebbik fészer alatt, magasra nyújtott fejjel siránkozva.

- Legjobb volna szegény párát agyon verni, legalább nem kínlódna sokáig! mondá a jószívű Zsuzska, a mi vastag szolgálónk.

- Majd adunk be neki egy morzsa strychnint, mondá édes atyám, kinek orvos-létére kiszolgáltatták volna a villámgyors hatásu mérget.

Péntek felé közeledtem. Gyötrelmében is barátságosan csapkodta farkát a ragyás falhoz.

- Meg nem engedem, mondá apám. Könnyen kitörhet rajta a veszettség. Addig is kösse be kee, Andris! szólt az öreg mindeneshez. Szaporán!

A szigoru parancs ellen nem volt appelláta. Az ott felhalmozott szalmába vágódtam bele keserves sírással.

Ebben a pillanatban hallatszott a város malma felől, hogy: "Kutyát adjanak! Csahi! Csahaj!"

De Zsuzsi, aki az ismeretes kutyanótára kiszaladt, már hozta is be a kis kapun Violka mestert.

A pitar-ajtóban ott állt egy piros árnyék. Fölnézek - hát a Vera. Az ő ruhája volt az a pirosság. Hátra szegett karokkal nézte a saráglya léczein keresztül Napoléont, amint nagy szélviharban átlovagol a fagyos Berezinán, s lobog a császár köpenyege, s lobog a délczeg állat lombos farka, sörénye. Közeledtünkre félre állott, s hogy meglátta záporos arczomat, a részvét s gúny vegyes kifejezésével tűzte rám szemét.

S hogy ránéztem: én is elfelejtettem Pénteket, el az én szertelen búmat. Úgy elfogódtam e rongyos peczér-leány tekintetétől, mintha én lettem volna a Dzsalma indus herczeg és ő az a bronzhaju Adrienne de Cardoville a Sue regényéből, melyet akkor titokban olvastam.

Milyen szem! Zöld és mély, igézetes. Arcza fehér, mint egy módos kisasszonyé, aki ernyővel, széles peremű kalappal védekezik a barnító nap ellen és kókusz-szappannal mosakodik. A Vera legföljebb ha a ló-sóska széles levelét tartotta a feje fölé.

Nini! A haja sem olyan már, mint a szarkafészek. Tán bizony meg is fésüli néha? És maga meg is nőtt. Fiatal, fanyar testének kigyós mozdulataiban valami kimagyarázhatatlan vad kellem; szava zengő, bánatosan rezgő. Olyan furcsa teremtés! Húzódni akartam tőle, mert szégyeltem előtte a gyerekes sírásomat; de lábam gyökeret vert.

- Hé, te kis boszorkány! Tudsz-e még nótát a csahaj-nótán kivül? ingerkedett vele.

- Tudok-e? mondá, s erősen kigyult a szeme. Van-e olyan, akit ne tudnék? Há'sze tőlem tanulják el mind a lányok, legények!

Bement a szobába s a szegről leakasztotta a gitárt. Ez járta még akkor a vidék szerény házainál, mielőtt megvetette három vaskos lábát a követelő zongora és vigyorgó fogaival kimarta a szerény "hangorát". Hajadon korában ügyesen pengette kiséretkép kedves régi dalaihoz jó anyám, melyeket kicsi, de tiszta sopránnal, érzelmesen énekelt.

S teketória nélkül kikapta édes anyám kezéből a gitárt, belevágta körmét a hurokba s tépte görcsösen, rákezdve, hogy: "Ki vagyok én, mi a nevem?"

- Össze ne rángasd, hékás! csitítá őt édes anyám. Majd inkább én segítelek a gitárral, te csak mondjad.

Néhány fogással megadta a hangot, s Vera, mintha soha máskép nem tanulta volna, az igazi tehetség ösztönével alkalmazkodott a kissé fogyatékos kisérethez, s "mondta" oly igazán és szépen, hogy nedves lett bele az édes anyám szeme. Aztán összehajtva két karját, eltünődött a leányon, s csak ennyit szólott mély fohászszal, hogy: "Istenem!"

Vera egyszerre fölnézett. A kapu előtt intett neki az apja, menne már. A zsákjában emeli roncsait az én Péntekemnek! Vera rövidesen elköszönt s kiugrott az utczára.

Én ugyan mindig azt hittem, hogy hóhérnak a leányába fogok beleszeretni. De mert hóhér a vidékünkön nem lakott, jó volt a peczér lánya is.

Az első szolnoki csata után volt. Gróf Dessewffy tábornok törzs-tisztjeivel ott lakott a Tallián kisasszony kastélyában. Éppen ebédnél ültek az urak, midőn egyszerre csak hoznak egy spiont. Ott fogták el a rékasi határban. Házaló zsidónak volt öltözve. Zsidó orrot is váltott. Honnan szerezte a gazember? A garabójában galandot leltek ugyan, kerek tükröt, ólom gyűrűt - haditervnek nyomát sem; de azért ő se galandot, se kerek tükröt, se ólom gyűrűt nem árult, hanem hazát. Az epés, köszvényes Csiby doktor mondta. (A nép Csiba doktornak hítta.) Bár ki nem mozdulhatott a szobából, mégis mindent látott és tudott. A házalónak kém voltát a differentiális diagnosis alapján sütötte ki. Aki az akkori háborus időben faluzik, amikor minden ember otthon ül, s főképen az óvatos, körültekintő zsidó: az nem lehet igaz járatban.

Nem is teketóriáztak sokat a spionnal. A generális és környezete ebédközben - a legtöbbnek még ott lógott az asztalkendő a nyakában - kijött a tornáczra. Az egyik tiszt az összecsavart asztalkendővel mutogatta is a halovány zsidónak az akasztást, és a kezét kinyújtotta egy lombos, nagy akáczfa felé, melynek szivós ága (így tréfálkozott) meg se fog hajolni alatta; csak azt rösteli majd, hogy ilyen gyümölcsöt kell teremnie, mikor ő neki nem is mestersége a gyümölcstermés.

Minden a legjobb rendén volt, csak vállalkozó nem került, aki a dessert-közben hozott halálos itéletet végrehajtsa. "Hát a Violka megcselekszi", tanácsolá a Trepka asztalosné, kinek az ura a legszebb koporsókat csinálván a helységben, közel barátságban állott a halállal. "Oda van Törtelyen, de vecsernyére itthon teremhet."

Violka mester azonban azt üzente, hogy ő nem akaszt. Kutya ugyan az a zsidó, de nem agár. Aminek nagyot nevettek az urak. A tábornok aztán, jobb kedvre derülvén, pardont legyintett a reszkető házalónak, akit kevésben mult, hogy: utólagos jóváhagyás reményében föl nem köttetett.

Édes anyám eleinte jókat nevetett az én szerelmes hánykódásaimon. Míg ez a fiatalos rajongás együgyü versekben nyilatkozott, észre sem vette. De mikor már nem azért követtem a peczért végig a községen, hogy megcsúfoljam, hanem azért, hogy a Verát lássam és halljam a beszédjét, énekét, s szivjam magamba azt a bűvös rejtelmességet, melynek mámorától egész lelkem elfogódott: kimondták én rám is a szentencziát - vittek föl Pestre.

A szívnek gyermek-betegségei hamar gyógyulnak. De már valóságos medikus voltam s még folyton jóleső ábrándozással gondoltam vissza néha erre a vadrózsára, kinek tüskéje, illata fájó boldogságomra szolgáltak.

Édes atyám érdekesnek tartotta közölni velem egyik levelében, hogy az Ürményi csősze egy haldokló emberhez hivta, ki a Muszaj-erdő szélén fekszik a fagyos hóban. "Aligha nem a fekete himlő verte ki a Violkát." Az öreg nem csalatkozott. Az orvos elé a variolae confluentes tökéletes képe tárult. A beteg hadonázva keresett valamit. Mellette gubbasztott a lánya, aki a bundácskáját ráterítette a vivódó apa lábaira, s maga egy ócska kendőben kuczorogva, száraz, fénylő szemmel nézte őt. Hol lephette meg a boldogtalant az irtózatos nyavalya? A közel házak egyikébe sem akarták befogadni, míg végre az uradalmi kasznár keresztény szive megilletődött ezen a nagy inségen, s a ganajhordó szekeret ide adta, abba is egy kimustrált, dögrováson levő gebét fogatott; s mert se kocsisa, se bérese nem vállalkozott erre a borzalmas fuvarra, az orvos meg a Fütyű czigány könyörültek meg rajta - az orvos isten nevében, a czigány egy kis bagóért. Mi is volt az embereknek egy haldokló peczér? Még a kutya sem ugatta meg. "Most először életében", fejezé be levelét apám keserű gúnynyal.

Hanem hogy mi lett a Verából, azt nem írta meg; de megírta édes anyám. Hát az a kis dudva, mert nem tanulta meg a munkát, napszámba jár énekelni. Aratáskor, töltés vagy tördelés idején, messze csengő énekszóval tartja a dolgos fehérnépet, legénységet. De hozzá nem nyúlna kapához, sarlóhoz. Csak jár-kél közöttük, biztatja őket danolással, s közben, ha egyéb nem akad, kései tökvirággal, kökörcsinnel, mivel tűzdeli tele a haját s megrojtozza a ruhája fodrait a kukoricza arany selymével. Nótája ki nem fogy, hangja el nem ernyed. Mikor leszáll a nap, a legyes ispán úr mindenféle mókával eltagadná tőle a járandóságot. A Vera azonban nem hajlik a tréfára, s ha édeskedik vele a fiatal gazdatiszt s maga akarja a pénzt a Vera pruszlijába csusztatni, akkorákat vág az ispán úr kezére, hogy szinte csattog. A falu végeig aztán elnótázik még a fiataljával; ott hirtelen sarkon fordul a Vera. Eltünik, de hajnalra megint előkerül s ott kezdi, ahol elhagyta. Nem tudta meg azt senkisem, hol hál. Tán a szőlők alatt vagy a züllött szélmalomban, mely mint valami elomló vártorony magasodik a sik fölé - "vagy talán a temetőben, egy korhadt fejfa tövében, amely alatt porladozik az öreg Violka", vélé anyám az ő érzelmes levelében, melyet így fejezett be: "Csak egy igaz, valóságos munkát végez - a trágya-taposást, mert tánczolással jár. Hol andalgó lassúban, hol meg aprózva a frissit; és mindig maga szolgáltatja hozzá a muzsikát azzal az ő aranyos hangjával, mellyel nem tudok eltelni. A hamelni patkányfogó regéje jut az eszembe. Ez a Vera is maga után veszejti az egész falu gyerekeit."

Nemcsak módos gazdák fiai: úri ifjak sem foghattak ki rajta. Mert elfelejtettem mondani, hogy a Verából szép lány vált. Vereskedett ugyan a haja és nem is úgy öltözködött, mint a többi lányság; de bár egy kissé "frajosan" - hanem azért takarosan járt. Most feslett ki csak valójában vadrózsává. Nem tépte azt le senki, mert használta a töviseit. Vagy, ahogy a Kócsag Laczi, rangos legény mondogatta: "Olyan az a Vera, akár a rigó, csakhogy vércse-karma van neki."

Hogy a javasságot is eltanulta Vera az apjától, télen szintén volt keresete. A lányok arra kezdtek fölérezni, hogy de sok hires, erős legényt tör a hideg, mióta haza került a peczér Vera! Mert mind ráolvastat magára azzal a kóczossal.

Töri a hideg, de csak a Vera után, akinek valami olyan "kutya úri tempója" volt, hogy nem mert vele dévajkodni még a biró kevély fia se. Nem tűrte a bizalmaskodást. A szóra néha elhalványodott - ez volt az ő pirulása - az érintésre fölháborodott. "Jaj, kutyaverő boszorkánya, megbabonázta mind a hányat!"

A Csekőné fián egyszer csak az esett meg, hogy veszett kutya harapott a bal vállába. Ráugrott a dühödt eb, úgy marta meg.

A módos özvegy asszony egyes fia ezalatt szörnyen jajgatott, fájlalta sebét s amint a subájára heveredve ott feküdt a széles padkán, már kapkodott is a szájával.

- Jézus, el ne hagyj! - sivalkodott az édes anyja, tördelve a kezét. Küldök a bábáért, avagy akár Ország-Aba Gábor uramért, aki doktorságot tanult... Jaj, szerelmes magzatom, hogy ilyen sorban látlak!... És éneklő sirámmal borult rá a fiára.

- Már édes szülém: vagy a papot, vagy a Violka Verát! Mert csak ez bir segíteni az én bajomrul.

Hihetőnek látszott a szorongó anya előtt, hogy a Violka lánya meggyógyíthatja az ő szerencsétlen fiát. Kutyazsirral, mivel-é... de arra a sajgó harapásra bizonyosan tud valami iratos orvosságot.

Mikor a leány a beteg fölé hajolt, összenézett a két fiatal teremtés. A legény arcza lángolt s oda sugta Verának, hogy az a seb ott a vállán a maga marása. De nem is ott fáj neki, hanem itt... s rá bökött a szivére.

Vera merően nézett a legény szeme közé. Csak egy pillanatig. De ennyi idő alatt leszállt az ő kérdő buvár lelke a Csekő Marczi lelke fenekére. Megolvasta abban a legény baját, a maga boldogságát. Erős ösztöne megérezte, hogy tiszta szándékkal vannak hozzá. Vére először forrt föl, s megizzott bele egész valója. Rátapasztotta száját a sebre, hogy kiszivja onnan a mételyt: mint vélték a környül állók - igazában azért, hogy ráforrasztott piros, tüzes ajkával bele égesse oda a maga szerelmét.

A fiu nem birt magával. Egyszerre csak felugrott, karjába kapta Verát s megemelte, mint a tele zsákot.

- Jaj! Vége van a Verának is! Kitört Marczin a szörnyű betegség!... rikoltozott a sok asszony. Meg van veszve!

- Meg én! harsogá Marczi. Megvesztem a szerelemtől, ki sem is akarok gyógyulni belőle többet!

Erre nagy patália lett. Forrott az egész falu némbersége, sulykoltak a lányok, szapultak az asszonyok, szállt a pletyka, őrlött a rágalom, a gúny, a káröröm, az irigység, meg minden hasonló nyilatkozata a romlatlan népkedélynek.

Meg igy, meg amúgy. Hanem annyi igaz volt, hogy tüzekedett-akadékoskodott a tiszteletes is, a tisztelendő is. Csak valami irást hozna valahonnan, hogy igazán született s hisz-e Istent?

Az édes anya reménykedett, hogy ilyenformán már csak letesz Marczi a bolond szándékáról, hogy annak a gazdátlan lánynak bekösse a fejét. De hát akaratos volt a gyerek. Mit bánja ő most az anyját, mit neki pap, mátrikula, mit az egész világ!

S mert az én történetem nem a járatos népszinműi mese, hanem valójában megesett szomoruság: el kell mondanom hűségesen, hogy a Violka Vera se nem tiszta erényével, sem édes dalolásával nem kérlelte meg özvegy Csekőné asszonyomat, mint teszi azt aranyos Blaháné hetenkint háromszor; sem az nem tudódott ki felőle, hogy egy grófnak a természetes, vagy valami gazdának a mesterséges - már hogy édes lánya. Nem. Fölülkerekedett mindkettőjökben a dacz. Győztek, mert szerették egymást. "Csak azért se, Vera!" - "Ne hagyd magad, Marczi!"

És olyant láttak, amilyet még sohasem. Naphosszat, virradatig ott muzsikáltatták magukat a Szróli zsidó korcsmájában. A Péter görnyedve húzta, a Vera meg úgy eresztette magából a hangot, mint soha ezelőtt. Marczi a két könyökére dűlve hallgatta és hol megsírt bele, hol a falhoz csapkodta az üvegeket. A kármentőben a zsidó meg a családja szítták a fogukat a nagy bámulástól. A Szróli meg külön is csettegtette a nyelvét, ami nála a csodálatnak legnagyobb kifejezése volt. "A pesti primedunna ed bivalbornyó hozzá kípest!" Aztán mikor Péter ráreszelte a frissit, a Zsiga meg a vonó nyelével csapkodta a vastag rézhúrokat: felugrott a Marczi, nyalábra kapta a lányt és megforogtak mint a förgeteg - tánczoltak mámorosan és mámorítón rogytig, hamvadásig, mindhalálig. Marczi hullajtotta a bőgőbe a huszast, Vera lobogtatta a keszkenőjét s addig járta, míg a vörös haja kibomlott és boldog keservében zokogva ráborult a szeretőjére.

A babás bankó is, a huszas is, az apraja is. Megpróbálnak dolgozni. A határban folyt a vasuti építkezés. Hátha kubikosnak menne, figurát ásni. Vera meg talyigázna. Szinte tetszett nekik, hogy napszámba mehetnek. De a munkavezető, a "parti fíreg" nagyon erősen megűzte-zavarta a rátartós fiút, a leányra meg rávetette a szemét. Mikor aztán Marczi lobbanó dühében a krampácscsal le akarta dönteni a németet, kiadták az utját.

- Semmi jussod, valameddig a huszonnégy esztendőd ki nincs! Addig pedig ki tudja mi lesz? Takarodj, pusztulj!... kiáltá az elkeseredett édes anya. Ha te megszégyenítettél, majd én megkárosítlak. Eredj!

Mire besötétedett, Marczi már számot is vetett magával. A rossz gondolat magja hamar megfogamzott benne, estig kihajtott, éjjelre már erős gyökeret vert. "Ha lopok is, a magamét lopom!" nyugtatta magát a fiú.

Özvegy Csekőné arra virradt, hogy üres a nagy fekete láda. Egy hanggal sem árulta el. Csak merengett. Nem is a pénzt bánta, hanem a fiát. De hogy a komaasszony, aki vigasztaló beszédjével mardosta mindennap az édes anyát, a láda mellett a földön meglátott egy nagy bankót: összerezdült az öreg asszony. Egy szóval se mondta, hogy meglopták. De a sanda vendég nem tágított. Majd kilocsogja-piszkálja belőle, amit magában tartogat a Marczi édes anyja.

A többi aztán ment a maga útján. Keresték a Marczit. De hol volt már az! Lopott útakon vezette a Vera; olyan dülőkön, amelyeket csak ő tudott. Ha önként jelentkezik, az édes anya szerető tagadással levehette volna róla a büntetést. Hiszen más is tehette. A rablót kézre fogják keríteni. Majd kivilágosodik az igazság.

Mert az úgy van arra mifelénk, hogy ha az ilyen kényes gyereknek nem simán, szíve szerint megy a dolog: kapja magát, letér a becsületesség göröngyös útjáról s elbukik az ingoványban. Egy kicsi dacz, egy kis könnyelmüség, meg az, amit duhajságnak nevezünk, elég arra, hogy a jóbúl rossz váljék.

Szegődtek Marczihoz hozzá többen legények, s ugyancsak megkeserítették az egész vármegyét. S amikor megtudta Marczi az édes anyja halálát, akit a szégyen és fájdalom tört meg, s hírét vette, hogy igazábul kitúrta a mohó atyafiság: akkor már se tartomány, se maradás! Felrugta a multját, nem bánta a jövendőt és boszút vett a törvényen és azokon, akiket megoltalmaz.

Csak a Verát nem hagyta, csak a Vera nem hagyta őt. Pandurok káromkodása volt az ő frigyök áldása, puskák ropogása a lakodalmi muzsikájok, s vad menyegzőjük éjjelén nem a bor, de a vér folyt. És nem is tanyán rejtőzött Vera, míg oda volt a többi. Velök tartott, maga is lóháton, kivéve részét a nehéz fáradságból, a szorongó bujkálásból, emésztő virrasztásból.

Ment is egy darabig - midőn egy bús nap csak előállt egy piczi teremtés, mely édes gyámoltalanságában lekötötte a fiatal anyát. Soha szebb dalokkal nem altattak el még gyermeket, soha szeretet nem csattant ki szenvedélyesebben, mint amilyennel ezt a babát féltették, ápolták.

- Milyen patyolat, milyen parányi a kezecskéje! szólt az apja, leguggolva melléjük s lágyan a kemény ujja közé fogva az alvó gyermek ujjacskáit.

De a perzekutorok nem regényes emberek. Egy éjszaka a peregi pusztán rágyújtották Marcziékra a ház födelét. Míg a lövöldözés tartott, Vera az ő kis lányával deszka-szálon csúszott le a padlásról. El is szaladt vele egy darabon.

- Hé, Veronkám, angyalom! Állj meg egy szóra, eszem a szentedet! kiáltá utána az egyik pandur szörnyű enyelgéssel. Megösmertelek rózsám. Jókora gyertyát gyujtottunk!

Vera lélekszakadva rohant a szérü felé. A hamvassal testéhez kötött gyermek sírni kezdett.

Vera elértette. Hát agyonlőtték az ő gyermeke apját. Lépést jött vissza. A lohadó tűz fényénél ráismert Marczira, amint éppen lóra kötötték a holttestét. El sem is bucsúzhattak. Szanaszét nyögtek a golyótul, égéstül megsebzett betyárok és egy pandur.

Az anya, kisdedét ölbe kapva, egy iramodással berohant a zsarátnok-máglyába. Az égő ajtóban megállt, karján a kisdeddel. A sistergő félfa lángkoszorút vont köréjük. Azt mondta rá a hajdu, hogy: "Ni, ni! - ne vétsek - szűz istenanyja a pokolban!"

- Tán jobb is neki így, dörmögte a csapat vezetője. Hanem az is igaz, hogy fene vitéz fehércseléd volt!

Ember-emlékezet óta nem esett olyan dolog Ér-Szent-Jánoshalmán, mint az a dolog, amelyet most el akarok beszélni.

"Mőte világ a világ!" kajátotta át a sövényen Kis-Nagy Mihályné asszonyomnak özvegy Savadiné; s az imént nagyjából megtilólt kenderfarkkal olyan haragosan csapkodta meg a tiló lábát, hogy a pozdorjája csak úgy kavargott a feje fölött - "mőte világ a világ, ilyen szégyenbe nem keveredett még az alszög. Bezzeg van is öröm, pletyka a felszögön! Czigányasszony lányát szeretni!... hogy az a füstös... oah! Ne vétsek Isten ellen! De ha én volnék az édes anyja, kiszedném a Gyuri haját mind egy szálig, inkább, hogy sem czigány lány legyen a menyem!"

S mintha annak a legénynek a haja volna, mit a marka köré csavarított, megint jókorákat vágott a kender-sörénynyel a tiló lábához.

Ha azóta tán még sem, amióta világ a világ: de annyi bizonyos, hogy ilyen eset nem fordult elő nagy darab földön, mint amelyet özvegy Savadiné asszonyom emlegetett. Ér-Szt.-Jánoshalmán meg ugy sem. A vásárszéli szent János csorba feje mögül sokszor került már a kelő nap e zsupos és cserepes házfödelek fölé, de még olyasmire rá nem sütött, hogy magyar legény czigány-lányba veszekedjék bele.

Pedig Ér-Szt.-Jánoshalma olyan helység, amelyben még a legcsekélyebb lány sem kivetni való, a legkülönbje pedig minden órán kisasszony számba mehetne. Aztán van ott mód jóformán minden háznál. A város alatt elkanyargó Füzesér, meg a távolabb Zagyva sohasem engedte kiszáradni nagy határát. Olyankor is kétszer gyűjtöttek ott; mikor másutt egyszer sem. A partja országos szárazságban is tündöklött, akár a zöld tűz. Libát akkorákat nevelt, mint a hattyu; a kukoriczájából ki nem látszott volna a pikás kozák, a foszlós czipóján összekaptak Pesten, a szalonnáját Bécsbe vitték, a pogácsa-almáját meg Burkusországba. Áldott földje volt; s akinek nem jutott belőle, az fuvaroskodott. Végig a Jászságon le a Mátra tövéig, meg föl Pestig, messziről ráismertek már az ér-szent-jánoshalmai ember lovára, mert az, ha csülökig dagasztott is a vármegyés országút fölengedt sarában, vagy ha kerékagyig sülyedt is a gyapjas vagy "dögbűrös" szekér a sikáló homokba: meg nem rekedt egy minutára sem, a jó úton pedig még meg is koczogott a nagy teherrel.

Milyen lehet hát még az ilyen falu legkülönb legénye, az Aszaló Gyuri, öreg Aszaló György uramnak másodszülött fia! - aki nem is muszájból, hanem csak afféle uras tempóbúl vállalt hintós-kocsisságot a kastélyban, mert olyan négy sárga volt ott a keze alatt, mint a sólyom, s mert ő vihette magát az öreg méltóságos urat, aki ugy bizott a kezéhez, hogy vak sötéttel is elindult volna vele.

Olykor, ha üresen fordult vissza, utba ejtette az édes apja portáját s nagyokat csördítve az új módi angol suhogóval, a négy táltosa a kapu előtt egy szökésre ugy megállt, mint a czövek. Nagy kedve tellett az öreg Aszaló uramnak a fia jeles kocsisságában, egész viselkedésében, de különösen magában, mert nem csak hogy csinos, deli legény volt, de megbecsülte apját és hű volt az édes anyja emlékezetéhez. Nem is verekedett életében hatszornál többet és akkor is ő bele kötöttek bele. Persze, hogy ilyenkor nem hagyta magát és ott vágta, ahol érte.

Egyszer, hogy megint üresen fordult vissza a kastélyba, a gecséri uton egy gyalogszerrel siető czigánylányt ért utól, aki hosszu bádog tokban hozta vissza Gyéresről a határmappáját, melyet a jánoshalmai fő-indzsellér ur pingált ki szép rózsaszin és zöld koczkákra. Akkoriban még czigány-posta járta, az egyetlen adó, amelylyel a faluszéli czigányság lerótta tartozását a község iránt, amért szabad volt neki sátor helyett kunyhót építeni és megtelepednie. De csakis községi dolgokban tartozott vinni-hozni a levelezést s ami vele járt. Némelykor persze a hiteles billagos vékát is, aztán hegyébe a tekintetes szolgabiró úr décz-bundáját, öt nehéz tajtékpipáját, meg a puskáját, ami szintén mind hivatalos tárgy.

Amint Gyuri lenézett a kolesz magas bakjáról az árokparton torony iránt igyekező czigánylányra, úgy találta, hogy szép; de nemcsak hogy szép, hanem hogy derék is, mert a nagy melegben olyan szaporán rakta a lábát, mint a fekete bogár, melyről a szép fekete szemhez vette hasonlatát a nép. Már pedig ha volt bogárszem a világon, akkor azé a czigány-lányé volt, aki ott lenn karikázott a partos uton a helység felé. Piros kendőjét, mely félig árnyékba fogta kigyult arczát, kissé megoldotta az álla alatt s a naptól szinte forró meleggé áthevült bádog-tokot a jobbik vállára hajtotta éppen, hadd azt süsse most.

- Hát meddig? mondá a czigány-leány s fölnézett a fiatal kocsishoz, aki nem is maga rángatta már a hanyagon tartott gyeplüszárt, hanem elhanyatlott kezét a ló szája rángatta.

A czigány-lány a bádog pikszist a batár hasába tette, maga meg mint a madár repült föl a kocsis ülésre.

- Hát a Tyutyúné; a Tyutyú Kata. Úgy is hijják, hogy Hörcsögné; de ez az igaz neve, evvel nem él.

- Vagy a frányát! Hogy volnál te beteg? De ha módjában van az édes anyádnak, hogy másvalakinek akaszsza nyakába ezt a bolond bádog durungot, mért tégedet eresztett utnak mégis?

- Azért, mert megszólt volna az atyafiság. Aki czigány-sorban van, az végezze a maga czigány dolgát, azt mondja az én anyám.

Erre Gyuri azzal felelt, hogy felkapta a gyeplűt, kieresztette az ustort s hajtott be a faluba, mint a förgeteg.

- Azt sajnáltam volna, ha nem cselekedtem volna, mondá Gyuri s a leány felé tekintett. Hogy is hínak he?

- Jól teszed Évike, hogy így hínak, biztatá a lányt a legény, mintha azoknak akarna megfelelni, akik sokallják a czigány lánynak ezt az uri nevet.

És a piaczon, alku szerint, megállt vele, a Tyutyú Katának poros szilva-gulája előtt.

Már a vásár-kútja s a kő szent János között, hogy elszállt a hintó, a faluszéli házakból kiszaladtak a kis kapuba. Homloka fölé emelve a keze élét: a hány asszony, leány volt, mind nagyot sikoltott bámulatában. Az Aszaló Gyuri, a grófék kényes hintós kocsisa maga mellé ülteti a füstöst és viszi be a helységbe! A méltóságos úr párnás helyén meg a hosszu bádog-pikszis nyujtózkodik! Már ez valami!

Mentől beljebb értek, a nagy csördítésre - Gyuri tüntetett - annál többen siettek a ház elé. A vászon-nép, mely az érparton mosott, majd beleejtette a sulykot a vízbe, hogy a pattogásra hátra rándult a feje. Akik szembe jöttek, azok megálltak, aztán megfordultak s hosszan néztek a hintó után. Az egész felszögön nagy volt a riadalom. Mert Ér-Szent-Jánoshalmán a helység két fele csak úgy torzsalkodott egymás ellen, mint a hajdan-korban Korinthus és Athéne s mint az újabb korban Kecskemét és Kőrös. De valamint Kecskemét és Kőrös, a városnak a hány része, annyi pártra szakad: úgy szakadoz pártokra a legkisebb község is. Tudok egy rongyos falut itt közel a fővároshoz a Cserháton, melynek parton-lakói a laposbelieket úgy csúfolják. hogy "csoszogók", a laposiak meg a partosokat ugy tisztelik, hogy "kopogók", és a "görhes kocsma" a megmondhatója, szent vasárnap napos napján hányszor csosszantották már meg a csoszogók a kopogókat s a kopogók hányszor koppintottak már a csoszogókra!

Ér-Szent-Jánoshalmán alszög és felszög még ugyabban agyarkodott egymásra. Ki sem illik mondani, miféle szögnek tisztelte meg az alszög a felszöget és viszont. Mióta az eszét tudja Dudás bácsi, a falu legöregebb embere, kiérdemesült bakter és egymásután négy falu bikájának a testőre (ott is lakott az akolban a piacz közepén, mely a gyalogtoronynyal vagy haranglábbal két fő-monumentuma volt a helységnek) - mondom, még ez az öreg ember sem tudott egy esetnél többet, hogy alszög és felszög összeházasodott volna. Három álló hétig ülték is meg ezt a menyegzőt háborúnak beváló verekedéssel, midőn folyt a vér mint a bor, a bor mint a vér, mert mind a kettőnek eredettől bővében volt Ér-Szent-Jánoshalma.

Hogy ne ujjongott volna hát a felszög, mikor azt látta, hogy mekkora szégyenbe keveredik az alszög legkülönb legénye, akihez fogható erőben, csinosságban, jó módban és társadalmi rangban - mert hiszen az öreg méltóságának a hintós kocsisa - nem akadt az egész járásban, édes apja szerint az egész vármegyében, talán az országban sem; s amig édes anyja élt, nagy e világon sem.

Már is faggatódzott egymással egy alszögi meg egy felszögi asszony ott a piaczon.

- Az még csak hagyján, feleli vissza a felszögi asszony; de mikor még az erős legényt is lehuzza a hintó bakjáról, aztán odaköti a Tyutyú Kata lányához!

Mikor Évi a magas ülésről lepördült, a Tyutyú Kata is eltátotta a száját azon a nagy tisztességen, amely érte a lányát. Ez meg kiemelve a batárból a bádog mappa-tokot s a piros kendője csücskét a szájába fogva, érthetetlen szókat motyogott, de amelyekből kiszedte Gyuri a legkedvesebb köszönetet. Aztán Évi, mig Gyuri nagy ha-hóval fordult meg a piaczon, hogy pusztult előle ember, gyerek, kutya, malacz: nyakába emelte a hosszú szelenczét s szaladt vele a szemközt levő faluházába.

Már az indzsellér úr is tudta a nagy eseményt, a jegyző is, a "harnagyok" is tudták, s nem is szalasztották el az alkalmát, hogy a szép czigány-lányt, kiki a maga módja szerint, meg ne hajigálja egy kis tövises rózsával vagy bogácscsal. A faluháza kapujától az anyja szilva-dombjáig csak egy kis iramodás volt, de ezen a rövid uton jobban elfáradt Éva, mint Gyéresről a gecséri határig, ahol a hintó kocsis-ülésére kapaszkodott föl. Kimerülve esett le a szilva-kálvária mellett. A keresztet, a nehéz bádog-tokot, az utolsó stácziónál: a faluházánál tette le a válláról.

De a csúfolkodás még sem fájt neki nagyon. Valami furcsa érzés bizsergett végig egész fiatal valóján, a feje bubjától a lába hegyéig. A piros keszkenőt égő arczára ráhúzva, sírni kezdett, mint a nyári meleg eső. Maga sem tudta, miért.

Özvegy Tyutyúné kövér tenyerével akkorát ütött a maga czombjára, hogy csak úgy csattogott s a kötény öblös zsebében csörgős tánczra kerekedett a sok aprópénz. Hogy még meg is rikatják ő lányát! Azok a parasztok! Azok az irigyek!

- Tán megpánásolják á séréncsíjit! Hát micsodá séréncse ázs? Ánnák séréncse, ákit ázs én vérem, gyerekem meglát! Kérte mán est á csibáki prémás is!

És szidta a falut a főbirótul kezdve le a csöngetyűs bótosig, aki ott állt az ajtajában s a szája bal sarkát a simléderig fölrántva, gúnyosan hunyorgatott rá a vén czigány kofára, aki összeszidta mind, boritaná be a képüket a fekete gyevla!

Még czifrábban is mondta, de azt én nekem nem szabad itt ismételnem. Düh és keserűség fogta el a vastag asszony nagy kebelét. Haragjában félrelódította fejéről a fekete selyem kendőt, mely alól nehéz csimbókokban bugygyant ki a szürke sürű haj, aztán a kofaság nagy részének gyönyörűségére, a többiek mulatságára, nyögve lehajlott a lányához, széles ölébe kapta annak finom fejét, megczirógatta és énekelt neki rekedt hangon holmi pogány zsoltárokat, melyeknek se szavát, se dúdját soha senkisem hallotta még. Mintha csak el akarta volna siratni, mintha csak meghalt volna az Évi. Mert a czigányban, mint a zsidóban s valamennyi kitagadott fajban: a bú, harag és vigasság mindjárt a legmagasabb hangokon nyilatkozik. A betegje fölött úgy kijajgatta már magát, hogy ha igazán gyász éri: szivében nincs uj húr, mely keserű veszteségén megrezdüljön; s ha az atyafiságban egy kis purdé, illetve egy piczi zsidócska születik: a Paczalszöget majd fölveszi az ujujuj! - zsidó sort meg az ajajaj! Mikor aztán a keresztelőt lakodalom váltja föl, az elnyomottaknak ez a legragyogóbb ünnepe: a torokban már nincsen új hang, melylyel jó kedvöket világgá kurjantsák.

A Paczalszögön, a faluvégi czigány-részben, volt csak nagy a riadás! Összerezzent az összes füstös atyafiság. S mikor egyszerre csak ott termett köztük az Aszaló Gyuri testestől-lelkestől, igazi forgó-szél csapott bele a Fáraó nemzetségibe. Az asszonyok boszorkánytánczra kerekedtek, a dádék egymásba kapaszkodva ordítottak s a rajkók czigánykereket hánytak.

A Tyutyúné háza a faluban is számot tett volna, a czigányvárosban meg éppen palotának vált be. Ellakhatott volna benne a czigányok császárja is. A födele cserép, a tornácza két oszlopra. Kerítése is lett volna, ha az érdemes atyafiság a deszkáit szét nem hordogatta volna; kertje is, ha a hosszú pórázra eresztett süldők ki nem turják s meg nem eszik mind a virágmagot. A pitar tulipántosra volt kipingálva. S ha már a pitar is tulipántos, milyen lehetett a két nagy szoba! Díszesek is voltak azok. Persze, hogy a kék bársony zsöllye a vörös virágú kanapéval; a barna-funéros kaszten a habosra politérozott szőke sifonérral; s az egymás mellé akasztott három tükör, úgy nagyságra mint keretre különböző, bántotta volna a mi szemünket. De annál jobban tetszett az Tyutyú Katának, aki sok liczitáczión váltogatta magához e jeles darabokat s velök méltán nagyra is volt. "Ezs mind ázs Évié les!" mondogatta, hogy elégülten nézett körül a "palotájában". S ennél még több is! gondolá, de még magának sem mondta meg fönnszóval, csak amúgy suttogva. Mert Tyutyú Kata értette a mesterségét annak, hogyan köll szerezni és gyarapítani. A szilva-garmadának arany a feneke. S az árpácskát, zabocskát s búzácskát, mit a méhektől körüldöngött gyümölcsért nyáron át apránkint összehordogatott özvegy Hörcsögné: őszszel megvette tőle jó áron a sánta Hasli, aki meg eladta a pesti gőzmalmosnak. A vásárjáró morváktul aztán szertelen alkudozás és véres esküdözések és fogadkozások közt egymásután vette a gyolcs végeket, a tarka selyem kendőt, harisnyát. Minek harisnyát? Mikor sem az ő, sem az Évi lábán soha senki sem látott még. El is magyarázta a csöngetyűs bótos, hogy mire kell Hörcsögnének a strimfli. Pamutból kovácsolják ám Hörcsög Katának a verthámot; mert az a harisnya, az mind pénztartó ám, s az első szobának egy elzárható sarkában álltó helyükben vannak egymás mellé támasztva az ezüst pénzzel kibélelt merev kék harisnyák.

Ámbátor gazdagnak tudták a Paczalszögön Hörcsögnét s maguk is a legjelesebb czigány-lánynak ismerték el Évit: mégis csak nagy dolog volt az, hogy "magyar" legény jár a czigány-lány után. A hogy megjelent köztük Aszaló Gyuri, olyan volt nekik, mintha valami királyfi tisztelte volna meg ronda utczájokat. Mégis egy pár meszelő-kötő czigányasszony a dűlt fal mögül piszkot szórt a deli legényre. Persze csak a nyelv lapátján. De ez a mocsokfajta szaporább minden mocsoknál. Egy-egy övig felgyűrkőzött vályogvető legény is izgatta Katát, hogy szégyenbe keverik a leányát. Gyalázatot hoz a czigány nemzetségre; s ha tized magával lett volna, tán még rá is merte volna tenni a kezét Gyurira.

Ez meg azért jött, hogy maga kérje meg Évit. Mert senki sem akadt a faluban, aki magára vállalta volna a lánykérést. Még az a vén Dudás bácsi sem. A bikájának nem bánja akár egy egész csordát - de öreg Aszaló György uram fiának czigány-leányt? Soha!

Évit a padlásról kellett lehurczolni. Azután sem engedett még. Inkább oda ült a ház végibe s mind a két kezével betakarta a képit. Gyuri odalépett, arról a kerek orczáról egyenkint lefejtegette a hozzá tapadó ujjakat s az egyikre rá is húzta a karika-gyűrűt.

Évi azt cselekedte, amit ilyenkor nagy e világ minden szerelmes lánya tesz, akár királykisasszony, akár czigány-lány: odaomlott a kedvese vállára. Aztán megfordítván rajta a fejét, nevetett és ragyogó fekete szemével hunyorítás nélkül tekintett bele a fényes égbe s boldogságában egy nagyot sikított. Kata asszony erre szörnyet csapott a czombjára megint, boglyas fejéről lekapta a selyem kendőt s mint diadalmi lobogót csóválva meg, magához ordította az összes barna familiát s meginvitálta estére arra a süldőre, mely mintegy sejtve a közel halálát, nagyokat visított bele e hirtelen való feljegyzés részeseinek és tanúinak rivalkodásába.

Hogy öreg Aszaló György uram és Gyuri fia között előtte való nap micsoda jelenet folyt le otthon a nagyobbik "házban", azt apróra megtudni mind e mai napig sem lehetett. Annyit láttak csupán, hogy az ángyi a kezeit tördelve, sírva jött ki onnan s hogy ura, Aszaló János, véres kézzel ment utána. Jézus Mária, tán meg is ölték Gyurit! A családi dölyf, a megsértett fajbüszkeség képes az ilyenre. A szomszédok azt is látták, hogy késő éjjel Gyuri (tehát még sem ölték meg) a Hasli zsidóval (könnyen rá lehetett ismerni a sántaságáról) mentek a kastély felé. Onnan Hasli visszaevezett öreg Aszaló György uram házába, meg vissza a kastélyba. Nyilván diplomatikus kiegyezésben sántikált. Hogy hasztalan: ez csak azt mutatja, hogy még a Hasli zsidó esze sem elég éles a sziklát keresztül fúrni. Aszaló György uram kitagadta a fiát. Ezt Gyuri nem bánta. Az ő grófja le nem veszi róla a kezét. De mikor betért az istállóba, ráborult a legkedvesebbik lova, a Ráró nyakába és fájdalmas zokogással tele sírta a szép állat hullámzó sörényét. Összeveszett a szerető édes apjával, összeverekedett a testvérbátyjával, megsértette azt a jó ángyikát, magára uszította a felszögnek, az alszögnek is maró gúnyolódását és - mi tagadás! - magában is a hátulsó lábára állt egy kicsit a kevélység, hogy a megvetett czigány fajtával keveredjék most sógorságba. De kétségének zavaros éjjelébe két ragyogó csillag világított bele.

A szalma-fonatos ágyra dőlve, félt elaludni. Hátha még édes anyja is ellátogat hozzá az éjjel! Biz' az meg is látogatta. Föléje is hajolt, fia homlokából félre is simította a fürtös hajat, meg is csókolta és azt súgta fülébe, hogy: ha Évi felé húzza a szíve, csak engedjen az erőnek. Ha szeretik egymást, egymáshoz is valók. Abban a fényes országban, melyből fiához alászállott: egy rendben van minden lélek.

Erre a mennyei biztatásra aztán derült lélekkel indult neki Gyuri a Paczalszögnek. Az édes anyja igazságot szolgáltatott neki. Persze, hogy a szerelmes ember olyat álmodik, amilyet óhajt s annak hisz legjobban, aki ugyan-egyet gondol vele.

Azoknak, akik e két fiatal sziv kigyuladását nagyon is hirtelennek tartják: azzal felelhetnék, hogy a szerelem gyorsan jár. A gyéresi határtól Ér-Szent-Jánoshalma falu-kútjáig, ha a keskeny ülésen egymás mellé szorul két ifjú teremtés: gyorsabban válik ki a szikra, mint a villamos ütegnek egymástól selyemmel elszigetelt elemeiből ott az urak hátulsó párnás ülésén. De való történetet mondok el s így nincs okom hosszasan magyarázni azt, amit úgy is szivesen hisz el nekem minden olvasóm, ha fiatal és nem kritikus.

A lakodalom zajos volt. A felszög és alszög megvetéssel távol tartózkodott a vigasságtól, melybe bizony egy kis bánat is vegyült, mert apa, testvér, az egész rokonság nemcsak hogy feléje nem ment, de egy álló hétig ki sem mozdult a házból, vagy a tanyán kereskedett beszoruláskor, amidőn kívül semmi dolog s amely időben a menyekzőt megülték. Csak az Aszaló János felesége lopódzkodott ki a paczalszögi palotába, hogy a koszorút rátűzze az új ángyi fejére; aztán meg sem izlelve a zsírtól csepegő káposztás bélest, fogta magát, haza szaladt. Otthon aztán meg is verte értte az ura; de az asszony nem bánta.

Zajos volt a lakodalom. Sem azelőtt, sem azóta ilyen fényes mulatságot nem látott a Paczalszög. Aki hegedűfogható, klárinétfúható, czimbalomverhető és bőgő-bődíthető kéz csak akadt a czigány-soron, az mind ingyenben muzsikált; mert a legtöbbje mégis rátért, hogy ha egy "magyar" legény elvesz egy czigány-lányt, az mégis nagy böcsület. Elmaradt a Gyuri atyafisága, igaz; de a demokrata méltóságos úr odaküldte a két grófkisasszonyt az Andor kis-gróffal, aki megtánczoltatta Évit, míg Gyuri a két konteszkát forgatta meg gyöngédeden, nagyon vigyázva, hogy valami erősebb tapintással meg ne találja reccsenteni a vékonyka bordájukat. Hörcsög Kata, az örömanya, nagyon fájlalta, hogy a méltóságos úrhoz nem lehetett szerencséje, mert amennyire tiszteli, odakinálta volna magát neki az örömtánczra.

A czigány, ha érti a koplalást, de érti ám az evés-ivást is, mikor van benne módja. A pörkölt, bárha nem esett malaczból került is, nagyon jól izlett az egész ivadéknak. Kata asszony nem kimélte a harisnyáit; vagy kettőt egész a csücskéig rázott ki erre a boldog ünnepre. Hogy legalább is kettőnek kellett kiüresednie, mutatta az, hogy ma még az ő lábán is harisnya volt. Feszült is rajta, majd kipukkadt bele a morva szövevény.

Még a Hasli zsidó is itt volt. Nem is lett volna szabad elmaradnia, aki Hörcsögnével már oly régtől fogva áll üzleti összeköttetésben. De meg azért sem, mert oly híven fáradozott a haragos apa megkérlelésén. Enni persze nem evett a bőséges lakomának sokféle ételeiből, mert tiltja Mózses a tréflit. Váltig kinálták, de hiába. Sánta volt lábra, de szilárd az ő vallásos meggyőződésében. Inkább tánczol, de nem eszik. Hörcsögné szaván, karján fogta és ugy megpörgette a kis zsidót, hogy majd leesett a feje.

Pedig ennek még nagy hasznát vette. Addig-addig bicczengetett a grófi cselédház és öreg Aszaló György uram háza között ide-oda, hogy "magyar" purdé unokája mellett elvállalta a keresztapaságot. S ami benne még ellenállt a Hasli rábeszélésének, megtörött az egy éjjeli látogatás alatt, midőn az a jó asszony onnan a csillagos égből az öreghez is alászállt s megengesztelte haragos, büszke szivét; ángyi jól hallotta a másik házból, mikor apósa álmában fölsírt. Vallatta is másnap reggel, s az öreg nem tagadta.

A Hasli zsidó is, pogány kezeire emelve a csöpp gyereket, így fordult oda az öregapához:

- Ha jól megnézi kigyelmed eztet az ártatlan bogárkát, hát megláthatná benne a boldogult Sára asszony fizionomíját. Valóságos fotegráfí! És egyet fordulva az ép lábán, meglóbázta a csöppet.

Hörcsögné nagyokat sírt az örömtül a saráglya mellett. Ángyi beszólította, de csak nem ment.

Ekkor öreg Aszaló György kilépett a pitarba s oda nyujtotta eléje kérges nagy tenyerét.

Erre Hörcsögné megint nagyot ütött tenyerével a czombjára, lerántotta fejéről a kendőt s boldogságában nagyot esett a padkára.

Savadiné asszonyom meg ott a felszögön, a tavalyi tiloltból font vászon-csíkokat öntözgetve az udvaron, a sövény mellől átszólt özvegy Kis-Nagy Mihályné asszonyomnak:

- Hallotta már kigyelmed! A czigány sógorságból czigány komaság lett. Hála Istennek, hogy benne nem a felszögöt érte gyalázat!

Ott született az Alföldön, a vakaróczi pusztán. Nem tartozván az úri falkához: nem tudják, az apja ki volt.

Az anyja Kullancs. Kilenczed magával jött a világra s kilencz napig vakoskodott, míg szerelmes szülőjének sikerült: éles, keskeny, szerető nyelvével megnyitni apró kölyök-szemét a világnak, annak a mérhetetlen nagy világnak, melynek puszta a neve s amelybe a kutyú oly bután pislantott bele, amint ez egy kilencz napos kis komondortól csak telik.

Jó, hogy csak egy hét után vette először hasznát a szemének. Mert ha születésének első napján kinyilott volna már, szörnyű dolgot kell vala látnia. A faragó-béresné ugyanis azt mondotta, hogy ha már gyermekben sok a kilencz, hát még kutyában! És a kötényébe szedett vagy hetet az apróka ebekből s belehajította a Zagyvába, mely tekergős vonalakban szaladt le a ház alatt Szolnok felé. A két napos kutya pedig, ha nem lát, uszni még annál kevésbbé tud. Szépecskén alá is merültek mind a heten.

És bizony könyörületességnek a műve volt ez, hogy a faragó-béresné a vízbe dobálta őket; már csak azért is, mert a Misi fia nagyon könyörgött az anyjának: hadd kerti kis kapával kapálhassa őket agyon. De az anyja meg nem engedte az ilyen hiábavaló vérengzést, amit a vele egypitvaros juhászné meg is rovott, hogy már mért sajnálja a gyerekitül aztat az ártatlan mulatságot? Könyörületességet azonban csak azért művelt a faragó-béresné ezzel a tettével, mert miből tartotta volna el aprait az öreg, mikor neki magának se jut egy kis üszkös kenyér hajánál, csontnál és juhsavónál egyéb? És már ebből sem igen telik, mert nyáron a keszmegi doktor, aki savóval gyógyitja betegeit, mind odahordatja; télen meg nem igen turóznak. De már a csontból is mentől kevesebb jut, mert ezt meg a zsidó viszi el Rébogárdra, ahol czukrot főznek belője. Ez az éhes haladás, ez a mohó gyarapodás még a szegény kutya elől is elkapdossa a megélhető falatot.

Nem is valami nagy bőségben voltak istenadta lomposai. Csak egyszer esett nekik bő lakozásuk, hogy a rébogárdi zsidót szedték le a lőcslábairól, s úgy megették, hogy nem maradt meg belőle egyéb, mint a sipkájának a simléderje, a csizmája patkója, meg a fütyülője. Persze, hogy azóta nem is esett több zsidó-tor a vakaróczi határban, mivel hogy most kocsin járnak már ki oda a rongyászok és csont-szedegetők; azaz, hogy nem is maguk szedegetik, hanem a készet veszik: zsákban a rongyot, batyuban a csontot. A zsidó nevelte batyussá a tanyás népet.

Mindezekből a szükséges előzményekből azt láthatja a szives olvasó, hogy valóságos négylábú juhász-kutyáról lészen itt szó s hogy ez nem holmi ízetlen tréfa, rhetori tropus, mely alatt - mint ennek a szerény rajzolatnak a czíméből hihette - valami ide fölvetődött zsidófaló pusztafiról akarok megemlékezni; egy amolyan nyalatlan gyerekről, aki a kávéházakat járva s a hazulról kapott keserves pénzecskét elnasivasalva, nyárára művelt budapesti gavallérnak kerül haza, ahol aztán, meggyöződvén róla édes apja, hogy semmi sem lesz már a fiúból, roppant szótöbbséggel szerencsésen "el is választatja követnek".

Igazi négylábu juhász-kutyát beszélek: egyet abból a farkasvérű, koplaló kuvasz-hadból, mely esőben-szélben kivül tanyáz, fagyon hál, delelő nyári napon lóhátas gazdája mögött, arasznyira lógatva ki a nyelvét, elkutyagol a városba meg vissza, vitézül marakodik sok ellenségével és ha nem fordul föl éhen, úgy vész el, hogy agyonverik; persze, hogy ezt is könyörületességből cselekszik vele, ne kínlódjék a vénség mián.

A Misi gyerek, hogy másodmagával maradt a kis Bodri az anyja alatt, meg is szerette a pulikát. A tarkát odaadta a juhászné hatesztendős Boriska lányának, aki egyszer "malaczot" játszott vele s azon-öletlen lökte bele a nagy kenyér-sütő szájába s elejébe akasztotta a tévőt, ki ne szökjék onnan. Pörjének huzták ki a kutyát; csak a megfehéredett csontocskáit rakták el. Jó lesz a zsidónak. A Boriskát mindössze avval büntette meg az édes szüléje, hogy a kenderszösz csepp kontyocskánál odakötötte a saraglyához s az apró kezeire vörös pecsenyét adott, amely rosszabb volt még a kutyapecsenyénél is. A kenyéren se talált idegen ízt, aki nem tudta, hogy a kis tarkával együtt sült. Nem is mondták meg a gazdának, csak őszszel. Azért volt hát olyan kozmás ize annak a kenyérnek!

Magára maradt hát a bodri. Bodri is lett a neve. Baglyas fehér kutyácska volt. Hiába igazgatta a hátulsó két lábára őtet Misi, mint szokták a sajtos taljánnak a tudományos pudliját: csak nem akart ez a bamba szolgálni; sem elkapni röptében a kukoricza-csutkát, pedig jól megköpdöste a kis gazdája, mint a jáger úrtól látta, mikor a kegyelmes urak jöttek ki vadkacsázni az öntésekbe. Sült paraszt kutya volt biz' a Misié (csakhogy nem oly mértékben, mint a Boriskáé) s meg is hagyta a maga módjában. Nem tölt bele nagy idő, úgy tördelés körül, a Bodri már olyan tagos, lompos juhász-kutya volt, mint akármelyik őse. A bordái csak úgy játszottak, mikor egyet lépett. A félfülét valami kutya-háboruban lehasították, czafatos farkáról meg ökölnyi gubanczokban lógott le egy fél határ bogácsa, bojtorjánja. Csak néha nyilalt ki belőle a fiatalság, s mutatta egy-egy mulatságos ugrással, hogy még teljesen nem nőtt ki a kölyöksorból. Ám az inség gyorsan megérlelé, a koplalás csakhamar ráfanyalította a gyalog bodzára is, a folytonos harcz korán elvadítá, napjai védelemben és támadásban teltek, s ugatása, mely még nem is oly régen élesen riadozott végig a cselédházak során, mint a fiatal kutyáé szokott, ha ingerkednek vele: már-már darabos vakkanássá lett, éjjel meg rekedt üvöltéssé. Testén itten-ottan tar szigetek is mutatkoztak, s nem akadt jótevő kéz, hogy a sajgó tisztásokat enyhítő kulimászszal bekenje.

Kezdett resignálni. A bolhát föl sem vette (azaz hogy ki sem rázta mocskos bundájából) s lefogyott borzas testének fekélyeiről megsulyosodott farkával csak néha kergette el a gyalázatos legyeket.

Igazi kutya-napokat élt. Ekkor történt; hogy egy úri vadász-társaság jött ki megint kacsázni az ingoványokba. A sok előkelő kopótól, vizslától a pusztai ebség, szocziálista morgással ugyan, de csak távol maradt Az urak egyike dévajul leemelte válláról a puskát, hogy aszongya: azt a czondrát, aki ott szélről áll, egy kissé megserétezi.

A vadász-társaságban volt egy művész is; ez kegyelmet kért a juhász-kutya számára. Az uri vadász nevetett és lőtt. A lompos komondor egy szörnyű ordítássál összerogyott. A Bodri volt. Ennek szólította egy szöszke paraszt fiú, aki odaugrott. A művész is odaszaladt. A boldogtalan állat könyörögve nézett rá, mintha segedelemért, vagy legalább kiméletért esdekelne. "Meglesz mind a kettő", mondá a művész, mintegy válaszolva és megnyugtatva a sebzett állatot.

A társaság már messze járt, míg a művész a béresnék segedelmével ápolni kezdé a Bodrit. A cselédasszonyok nevettek. Még hogy ezt a mihaszna párát!... Hiszen van elég!

A művész elkérte a nyöszörgő ebet. Meg is fizeti. S adott a béresnének annyi pénzt, hogy birkát is vehetett volna az árán. De mért éppen ezt a rongyos kuvaszt, aki már úgyis dögrováson van? Szolgál ő, ha parancsolják, tíz elevennel.

A sebesült ápolásában, látva az úri vendég érdeklődését, segített az éppen ott levő baromorvos úr is, aki egy drága faj-koson vágott az imént eret. A baromorvos úrnak is adott pénzt, hogy, míg visszakerül a többiekkel, gondozza, mint a legnemesebb rambouilletet. Az "állat-gyógyász" furcsán mosolygott a vastag vörös bajusza alatt, a béresnék meg összedugták a kontyaikat, hogy ebben valami babonaság van.

- Soha sincs ebben, asszonyok! Csak megsajnáltam a kutyát, s hogy láttam a szenvedéseit, meg is szerettem. Már most az enyém, viszem is magammal.

A társak nagyot nevettek a művész bogarán; ez még szólt valamit szívtelen kedvtelésről, s mikor vagy húsz kacsát, szárcsát ledurrantottak a légből vagy kipuskáztak a nádasból, visszatértek a tanyára.

Az a vadász, aki meglőtte Bodrit, gúnyolódva kérdezte: hogy van a pácziens? Biz' a Bodri kutya nagyon kutyául volt. De az állat-gyógyász úr ügyesen sebészkedett körülötte, lege artis kapargatta ki belőle a seréteket, s aztán olyan jól kötözgette be a megcsillapodott ebet, hogy Budapestre élve vihette be a művész, Ferenczy Tamás úr, mert hogy ennek hítták.

Ebcsont összeforr. Nem tölt bele hat nap, már a négy talpán állt a Bodri. A szenvedés hat napja alatt bizony nem szépült meg, sőt inkább csunyább volt, mint valaha.

És itt kezdődik a juhász-kutyának olyan élete, amilyenről a hetvenedik őse sem álmodott a pajta árnyékában.

Azon kezdődött, hogy Bodrit elküldték a kutya-feresztőbe az alsó Duna-partra, ahol egy tudós pápaszemes német nyirogatta rendre a fővárosi ebeket, ha arra valók voltak, vagy hozta rendbe a bundájukat, mivelhogy a helyes borbély jól ért a fodrász-mesterséghez is. Először melegitett Dunavízzel öntötte le, aztán zöld szappannal mosta ki Bodrinak a kutyaszőr-kabátját, a farkából mindenféle szerszámokkal kitilólta-gerebenezte a bogácsot, bojtorjánt, aztán belelökte a Dunába, öblögesse ki bundájából a szappant, hadd uszszék meg tisztára. És így: két vízből kimosakodva, megrázkódott s megállt a gazdája előtt, aki nagy megelégedéssel nézett rá.

- Mit nekem!... szokta volt mondani - mit nekem az a tanult abroncs-ugró pudli vagy egyéb sváb kutya? Kutyában is a magyar puszták fiát szeretem, a természetes, tanulatlan ebet, aki nem kótábul vonít, mint holmi operista, hanem a maga szőrös kutya-kebliből, könyv nélkül ugatja ki az érzéseit!

S mintha Bodri megértette volna gazdáját: egyet vakkantott azon a rekedt éjszakai hangján s meglobbantotta a farkát.

Míg a művész dolgozott, Bodri az asztal alatt feküdt. Reggel bőven járt ki neki a tüdős-vagdalék, ebédelni a gazdájával a Szikszayba járt, ahol sülthús-maradékkal tartotta, amit a pusztai atyafiság csak a szagáról ha ismert. Délután aztán benyitottak egy szivaros-boltba szivart venni; azután mentek a kávéházba egy kis feketére, meg egy kis tartlira; onnan este a "vad emberhez", ahol a ferenczvárosi polgárok diszével esett a művésznek vidám találkozása. Kinek uszkára, kinek ratlerje, kinek pincserje volt közülök, de kutya nélkül egy sem járt. Méltán kérdezhették tehát Ferenczy Tamás urtól, hogy a menydörgős-ménkübe tudott már magának ilyen ronda állatot hozni, aki még a maga balháját is lusta elfogni! Amire a művész megint csak azzal felelt, hogy: mit neki az az abroncs-ugró német pudli? - kutyában is a puszták fiát keresi, aki stb. (L. föntebb.)

Bodri az asztal alatt emberséges módon viselkedett. S ha műveltebb társai néha összeszólalkoztak is körülötte, ő nem vett részt a disputában, mert németül egy csahintásnyit sem tudott; de azért kifogni sem engedett magán, mert ha marakodásra került a dolog, ekkor ki is mutatta a foga fehérit, a mátrai farkasokkal való rokonságát, s ilyenkor rongyos bár, de diadalmas zászló gyanánt emelte föl lehasított fél fülének a leffentyűjét, melyet a művész már az okból sem varratott vissza a tövéhez, mert szerette, hogy a kutyája vitézkedik és leteperi azokat a "német kutyákat".

Nem tudom, hogy Bodriból, mikor ebéd utáni emésztésben a kanapé alatt elnyúlt és szuszogott, nem-é inkább valami sóhajtás nyomult-e ki, mint a jóllakás nyehintése? Nyilván az atyafiságra gondolt, mely otthon a vakaróczi pusztán fűl, fázik és koplal egyre. Vajjon ráismernének-é odalenn? A szőre puha lett, a farka ki van fésülve, a testén minden seb behegedt s a nyakában lóg egy medália, mely tíz forintjába van a gazdájának s mely megóvja őt a peczértől.

Roppant jó dolga van. De mi tagadás benne: egy kissé vágyakodik biz' ő a rokonság után. Mikor néha a Kerepesi-úton, gazdája mellett ügetve, egy-egy parasztszekér alatt látott ügetni falusi kutyát, mindjárt oda is szaladt, kikérdezte elülről-hátulról: hova való, mi járatban van, meddig marad? Jól esett neki a találkozás. Egyéb fajtával nem szeretett barátkozni; s amelyik ő hozzá szegődött az utczán, persze egy kis félreértés következtében, arra rámordult.

Nem tagadhatom, hogy Bodri kezdett mogorvásodni, jóllehet fiatal volt még. Komoly kutya lett. Nem igen szerette a mókát, s ha megveregették a fejét vagy a hátát, nem is vette nagyba.

Elfelejtettem mondani, hogy a művész úr nőtelen volt; ami egyébként magától is értetődik; mert micsoda asszony tűrte volna meg a háznál az ilyen lomha juhász-kutyát, ahol birka, bárány csak sült állapotban kerül az asztalra? Ha még valami takaros ebecske volna, amelylyel el lehet játszogatni! De ilyen ordináré pusztai kuvaszt?

Ahová lányos házhoz be-beszólt Ferenczy Tamás úr, ott mind csak ezzel a "csúf állattal" hozakodtak elő, ami a derék művésznek mindannyiszor fájt; néha nagyon is megharagudott értte. Ha kérdezték: mért nem házasodik meg? - azzal felelt: hogy tudna ő elvenni olyan leányt, aki a hűségnek e példaképére egyebet sem tud mondani, mint azt, hogy "csúf állat", "ronda kuvasz". S megint csak azt felelte, hogy: mit neki a kótábul vonító tudományos uszkárja! - a kutyában is a puszták fiát szereti stb. (L. föntebb.) Meg aki a hűség jelképe ellen ilyeneket szól, az maga sem lehet hűséges természetű. Majd ha akad, aki Bodrit nem találja sem csúfnak, sem rondának: azzal, nem mondja, hogy nem juttatja a fejébe a megházasodást.

Mert már egyszer volt is úgy, hogy akadt egy csinos leányzó, aki a szíve csücskét megilleté Ferenczy Tamás úrnak, s már olyképen akart fordulni a dolog, hogy meg is lesz a kézfogó - mikor egy este a lányasszony a Bodrit elzavarta a konyháról s forró lúggal öntötte le, hogy a kutya a "Hét Bagoly-utczát" majd fölvette a sivalkodásával. Ilyen még a pusztán sem esett meg rajta. Már ezért nagyon megneheztelt a művész. Mihamar vége is szakadt a szépen szőtt viszonynak.

De végre is: az ember gyarlandó. Meg vagyon írva a csillagokban: senki sorsát el nem kerülheti; a végzet utjai beláthatlanok; a gondviselés az ő örök igazából nem enged; szegény ember szándékát boldog isten birja, sat., sat. Még tudnék vagy hat ilyen remek mondást, amely mind arra való, hogy valamely szokatlan fontosságu eseménynek elbeszélését vele indítsák meg.

Csakugyan: nevezetes dolog is történt - mert egyszerre hire futamodott, hogy a mi kedvelt művészünk jegyben jár. "Ne mondja!" kiáltották a házbeli nők, mikor egymásnak a nagy eseményt elujságolták.

Valóban úgy is volt. A XI. kerület (azelőtt Mátyás-külváros) egyik házában nyilt meg művészünk előtt a paradicsom, melyben lakott egy kis kedves Bözsike, akit hogy meglátott, mindjárt magának szánt, pedig azt sem tudta még, milyen véleménynyel van a Bodrija felől. Nehogy előfordulhasson, hogy az ő kutyájáról kedvezőtlenül nyilatkozzék az imádott kisasszony: inkább el sem hozta magával, ami bizony nagy küzdelmébe került jó Ferenczy Tamás úrnak, mert nagyon ragaszkodott az ő juhász-kutyájához, aki bár jobb kabátban járt most, de azért csak megmaradt pusztafinak. Hát még ha el találná venni Bözsikét, mi lesz akkor? Az új asszonyka szintén nem fogja szeretni a bundás kuvaszt, a ronda komondort. Vagy Bodri, vagy Bözsi: választani kell a kettő közt! És szerelmes művészünk választott is - és otthon hagyta a kutyáját.

De Bodri sem járta ám hiába a pesti iskolát. Furfanggal kimenekedett a lakásból és megindult fölkeresni a gazdáját. Elment a Szikszayba. Ott nem volt. Szemtanuk beszélik, hogy a rendes trafik ajtajának kilincsét maga nyomta le az első lábával, benyitott s a boltot körülszagolgatta. A gazdáját ott sem találta. Nyakába szedte aztán az összes ismeretes külvárosi borméréseket - de itt is hiába kereskedett, csak nem akadt rája kedves gazdájára. Bodri kezdett szükölni. Érezte: kutya van a kertben, angyal a paradicsomban. Fogyatékos helyrajzi ismereteit megsegíté ez a tudat s lába közé vont zászlóval, felhuzott orral, högyösre legyintett félfüllel, ami vállalkozó szinben tüntette föl, nekivágtatott a házak sürüjének.

Estefelé volt már, mikor fáradtan megállt egy földszintes ház előtt, aztán éleset csahintott s berohant; az udvarból a pitarba, a pitarból egy szobába, ahol Ferenczy Tamás úr ugyancsak udvarolt egy szép kisasszonynak.

- Hát rám akadtál, te bolond kutyám! - kiáltá a művész. De most menj haza szaporán, itt semmi kereseted; majd nemsokára hazamegyek magam is.

- Ejnye, be derék, szép kutya! S milyen okos feje van! Az öné, Ferenczy úr? Ugyan hol szerezte?

A művész mélyen meg volt illetődve. Hogyan? Hát akad nő, aki az ő Bodriját nem találja csúf állatnak, ronda kuvasznak? Hol szerezte? Hol egyebütt, mint a pusztán. Mert a kutyában is szereti a szabad pusztafit, aki nem kótábul vonít, hanem borzas melléből őszintén ugatja ki érzéseit sat. (L. föntebb.)

Ferenczy Tamás úr boldogabb sem lehetett. Lesz hát felesége aranyos és megmarad a hű Bodrija is.

Most már a művész futott körül a városban. Be is jelentette a kapitányságnak és hogy nagy jutalmat ad annak, aki megkeríti. Ki is ragasztották még aznap az utczák sarkára, hogy "Elveszett egy közönséges juhász-kutya, aki a Bodri névre "hallgat" s hogy "létrehozója" 50 forint jutalmat kap." Egy órával később vagy tíz lompos kuvaszt vittek a rendőrségre, de egyik sem volt az igazi.

Néhány nap mulva nagyságos Zagyvamarthy Timót levelet kap a puszta-vakaróczi kasznárjától, melyben a többi között postscriptumban furaságképen azt is megírja, hogy az este fáradtan és kimerülve érkezett a béresházak elé egy városi paraszt-kutya, melynek a nyakában sárga rézből való bádog fityeg egy lánczon, s ezen a "Ferenczy Tamás" úr neve van kivésve. Egy béres-gyerek rá is ösmert a kutyára, s ha ő nagysága parancsolja, a művész úr kedviért vigyáztat is rá egy darabig, amíg elviteti onnan; vagy pedig rendes komondornak ereszti vissza, bátor a kutya-atyafiak erősen demonstrálnak ellene.

Ferenczy Tamás úr még aznap utazott le, persze feleségestül, hogy hűtelen hívét visszahozza. A tudatlan fiatal asszony vitt is neki monogrammos takarót és csokoládé-koczkákat. Ezzel vissza nem édesgeti; de hátha a puha keze simogatásával?

Bodri az ő kutya-lelkének éles szimatával rátért, hogy ő csak eszköz a fiatal asszony házi politikájában. Meg aztán - az ő kedves gazdája nem koncz. Ő nem osztozkodik. Mit is neki az a csokoládé-bonbon, monogrammos takaró? Amabban méreg van, ezalatt árulás rejtőzik.

Bodrit kibocsátották az óvó rekesztékből. Alázatosan megkonyitotta a maga másfél fülét, farkát a mocskos hasa alá húzta - mert ah, Bodriból megint szegény pusztai kutya lett! - s mély nyomot húzva a homokban, az ő jóságos gazdája felé mászott. De alig, hogy ez a Bodri fejét meg akarta simogatni: mérges üvöltéssel az egész kuvasz-had oda rohant és rámászott a pesti kutyára. A fiatal nő megrettenve hátrált, Ferenczy Tamás úr meg hasztalan igyekezett szétverni közöttük a selyem ernyőjével. A két béres-asszony is oda perdült, az egyik pláne egy nagy fazék forró vízzel; de még az öreg kocsis sem röstelte magához füttyenteni a czudarokat a boglya tetejéről, ahol éppen szénát faragott le - sőt ami a legtöbb: maga a kasznárné egy halommal csontot s kenyérhaját hintett nekik - hasztalan! Hajdan vitéz Bodri még csak nem is védekezett; éppen hogy a fogát vicsorgatta kevéssé. Nagy magamegadással oda tartotta a nyakát az atyafiaknak, s ezek egy percz alatt szétmarczangolták.

Elvégezvén szörnyűséges művöket, nehéz ügetéssel visszaloholtak a góré meg a pajta mögé.

Ferenczy Tamás úr rámeredt legyilkolt hivére. Ez pedig végső búcsuzásképen gyöngén meglóbázta szétrongyollott farkát, kedves gazdájának megnyalta a jótevő kezét, másfél fülét leeresztette, szakadozó szemével ránézett és meghalt. A béresek már éppen el is akarták onnan takarítani, midőn felriadt a művész.

- De hisz így be sem eresztik a sorompón! mondá oda lépve a vörös bajuszú veterinárius. Kivéve persze, ha ki tetszenék tömetni.

S kevés idő multán ott pompázott szegény Bodri, mint a Ferenczy Tamásék lakásának legszebb dísze, a kályha ormán. Félszegen, mint a milyen világéletében sohasem volt, meresztette el magától otrombán bélelt lábait s üveg szemeivel bután bámult fel a szoba tetejére, s dugta ki szájából azt a csorba, kemény vörös papirosból ragasztott nyelvét. A fél füle-botjának anyagveszteségeit a gyakorlott praeparator a disznó-hólyag darabjaival pótolta, goromba öltésekkel róván össze az u. n. folytonossági hiányokat.

Így állt ott éveken át, mint a bálvány, midőn egy nap Menyuskának, Ferenczy Tamás úr elsőszülött kis fiának, kedve szottyant hottózni. Mivel pedig a hinta-ló minden eresztékeiben ropogott-recsegett már, a gondos dada a már-már feledésbe ment Bodrit szólította le a kályha tetejéről s a fiucska tömzsi czombocskái közé tolta. "No már most lehetsz huszár, Mendikém! Gyű te!"

Alig termett a kis huszár a kutya-paripa hátára, már is szertemállott az, mint a pozdorja. A kóczbul sodorított belek a megszakadt két oldalán buggyantak ki, a szemei csörömpelve hulltak le ferde koponyájából a padlóra...

Ott hevert izzé-porrá törve az agyonlovagolt kutya-tetem. Szomoru volt nézni eztet.

S hogy másnap hajnalban a szemetes legénynek a csöngetyűje végig sivalkodott a házon: a Bodri maradványait annak a lomha szekérnek az öblébe dobták bele s vitték ki a bolgár kertészek hagyma-telepére.

Nem maradtam hoppon, mert sohasem is akartam a más felesége lenni, amig az Endre bátyám két gyermekét föl nem segítem nevelni.

Nem mintha nem lett volna nekik édes anyjok. Sőt éppen azért, hogy volt. De mert olyan volt, amilyennek én ismertem: jobb is, hogy híjával maradtak. A gyermek neki nem öröm-, de teher-számba ment. Mért hogy a kegyetlen sors azt nem jutalmazza meg a lelkéről lelkedzett magzattal, akinek utána esik a szíve, aki megéhezi ezt a boldogságot; annak az asszonynak pedig, aki nem szereti, büntetéskép adja?

Megszöktetett egy fiatal tanitót, egy csinoska, gyámoltalan fiút, aki a sarka-vége se lehetett volna az ő urának. Az én - ne vétsek Isten ellen! - az én bolond öcsém azt követte el, hogy azért a hitvány asszonyért agyonlőtte magát. Ó, mekkora siralom és gyász!

Már most mitevő lettem volna? Csak annál szorosabbra öleltem magamhoz azt a két kicsi babát, s tündérmesét hazudtam nekik az anyjuk elmaradásáról, az apjuk messze utjáról.

A fiúcska, a nagyobbik, elhitte. A férfiak hülyesége már ilyen korán ütközött ki rajta. Annuska, a bamba fiú huga, némán és hosszasan nézett rám azzal a nagy sötét szemével. Megláttam benne a kételkedés csillámját. Ez a csöpp leányka, aki azt is elhitte, hogy a Gilimbán tündér-királynénak cserecsnye-magból faragott hintócskája elé aranyos hámba négy katicza-bogár van fogva, s hogy rózsaszinű muslicza annak a kocsisa: mélyen hallgatott beszédemre, alásiklott az ölemből, s a szalon asztaláról leemelte a szülei fotografiáját - ott álltak egymáshoz simulva. Szidi a menyasszonyi ruhájában. Aztán a szőnyegre terülve, egy szék lábához oda támasztotta, elejibök feküdt, s mig sötét lett, nézte őket. Nézte könytelen és szótalan. Nézte folyton. Heted napra kivittük Annuskát a temetőbe.

Rövid betegsége alatt egy jajszavát nem vettük. Nem panaszkodott, apró tömzsi fehér kezében szorongatta a képet. Mikor már meg volt halva, alig birtuk kifejteni a merev ujjacskáiból, olyan erősen fogta.

A bátyám és Annuska halála után a Bandi-gyerek örökölte azt a nagy szerelmet, mely megtöltötte szivemet s még meg is gyülemlett azzal az aggódással, amelylyel most ezt a zajos fiút féltettem. Jézusom, annyi volt a difteriás gyermek az utczánkban! A házak emeletein is vagy három piros czédula rémítgette az embereket.

Harmadnapra én is kiragasztottam, s két nappal később kisértük ki kevesed magammal az én végső reménységemet is, Bandikát.

Nem is panaszkép emlegetem az én bánatomat. Énnekem arra nincs is szavam, nem is keresem. Jól esik, szívem három nagy sebével elzárkóznom abba a kicsi szobába, melyet a régi nagy lakásból megtartottam. Majd csak elvérzek tán, hiszen jó az Isten. De erőszakot magamon nem teszek. Még bizony, hogy ne a két kicsi gyerekem mellé kerüljek föl az égbe, hanem onnan alulról folytassam panaszos sírásomat az én Annuskám - ó, én édes Annuskám! - meg Bandika után.

Vagyok a vén Czenczi kisasszony, aki napról-napra hanyatlik testben, napról-napra izmosodik lélekben. Mikor az ember bizonyosra várhatja, ami után vágyakozik: az megnyugtatja a szivét. Nagy ünnepem is lesz nekem a halálom napja. Kár, hogy új gyászom csüggesztő óráiban nem jutott eszembe a két gyermeket egymás mellé temetni, magamnak meg közöttük választani pihenő helyet. De hát, ha meghallgatja imádságaimat az Úr, együtt leszek az én bogárkáimmal. De csak jó lesz!

A belső városnak abban a szűk utczájában lakom, melyben még vannak padlás-szobák. Ablakom északra tekint, s igy csak akkor van részem egy kis napfényben, ha a szemben levő házak vastag üveglemezeiről verődik vissza. Nem igazi napsugár, csak amolyan kölcsönvett fény, mely hirtelen lövell be a szobába, elsurran a tapéta holt virágain s meleg rózsaszínbe vonja. Ilyenkor az én öreg fikusom is nyujtogatja fagyos karjait s halovány-zöld búbját vidáman füröszti a sugárban. S az én fagyos lelkemet is megbizseregteti az idegen sugár. Mintha külön úton érkezett volna hozzám ez a mennyei köszöntés.

Egy fiatal pár a fülkében. A csinos nő melléhez egy kicsi baba szorítja oda kerek arczát. Fölibe hajlik az ifjú apa s mutató-ujjával nyomkodja a dundi szopós gömbölyű pofácskáját. Nyilván azt vizsgálja, tegnap óta mennyit hízott a piczike. Aztán egyszerre, apai pajkossággal, lehúzza a baba fejéről a bokros bóbitát s az apróságnak megsimogatja kopasz fejét, amely haszontalanságáért jókorát üt az asszonyka az ura keze-fejére. Aminek aztán nagy kaczagás a vége. Milyen kár, hogy nem hallom a boldogságnak ezt az édes muzsikáját! Most felkapja fejét az emberke is, és nyilván gőgicsél. Ennél a terczettnél szebbet nem költött Mozart sem.

Az én kicsinyeimnek ha ilyen jó dolguk volt volna! Az anyjok feléjök sem nézett. Csak én meg a dajka, ha odatartottuk szegény Andrisom elé a gyermeket: csókolná meg. Volt, nincs.

Ma az öreg Durinczay, nyugalmazott kapitány, látogatott meg, vagy, amint ő mondja, "óhajtott udvarlásomra lenni".

Bizony szegény fejét nagyon megszedte az idő. De azért az én hajdani való tánczosom a vármegyei bálokon még ma sem hagyja magát. Ami hajfürtje megmaradt, a ragyogó tar koponyáján szélesre tapasztja szét fekete pomádéval, mig seprőbajszának szárnyait levágatta s most bajuszkának hordja s feketére festett végeit hunczutkásan kunkorítja fölfelé. Meg a teste merev tartásával is azt akarja mutatni, hogy legény ő még a maga talpán.

Hát uram fia! - mért jött? Azért jött, hogy annak rendje és módja szerint megkérje a kezemet. Összeütötte a sarkantyús bokáit és azt mondta, hogy: "Lám Czenczikém - bizalmasan igy szólított régi leányka-nevemen, engem, a fehér hajú Crescentiát - a szentirásban is meg vagyon írva, hogy nem jó, hogy az ember egyedül legyen." Tiz év óta özvegy, fiai biztos állásban, lányai jól mentek férjhez - hát ne is teketóriázzunk sokat. Rég ismerjük egymást, tudjuk, ki fia-lánya vagyunk; neki egy kis penziócskája, nekem egy kis vagyonkám, tegyük szépen össze, csöndeskén eléldegélünk mi abból holtig - igy meg amugy - itt a keze, vágjak bele, gyorsan, katonásan.

Te jó Isten, aki özvegyi árvaságomban még megszerezted nekem ezt a vig perczet! Rég nem élvezett olyan jóizű nevetésre fakadtam, hogy szinte megfájdult bele a fejem.

- No csak rázza ki magát Czenczike jól! - mondá hunyorgatva az én daliás kérőm, aztán adja meg a választ.

Erre kijózanodtam s tartozó köszönettel hajlítottam el magamtól az ajánlatot. Nem is hozakodtam elő az én nehéz bánatommal. Az az én egyetlen, drága örököm s féltem, hogy el ne vegye tőlem senki, semmi. Csak ezt a kései virágzást nem tartottam magamhoz illőnek.

Durinczay kapitány nagyot nézett, aztán hátra szegte a fejét, egy harsányat köhintett, összeütötte a sarkantyúját, meghajlott s távozott. "Ahogy tetszik!" - csak ennyit mondott.

Szegény jó kapitány! Megvallom, hogy a midőn már elhangzott a lépcsőházban vitézi kardjának csörtetése, megint a székre dőltem s nevettem a könnyezésig. S hogy már benne voltam a könnyezésben, az én drága kis halottaimra gondoltam s oly zokogással, mely majd szétvetette mellemet, ráborultam az asztalra és sírtam, sírtam, sírtam, mintha nem is reméltem volna, hogy még találkozom velök az égben.

Megvallom, oda-oda lopóztam a függöny mögé, ha megláthatnám a szemközti ismeretlen kis családot. Ne vegyék észre, hogy figyelem őket. Rosszul esnék nekem, ha tudnák.

Ah!... most hozzák éppen. Boldogságos szűz!... mekkorát gyarapodott e rövid idő óta! Meg is nyúlt, meg is kövéredett. Ott ült a szép mamája karján, s mert gyönge még a nyaka, ide-oda ejti kerek nagy fejét. S milyen ragyogó tiszta! Mekkora boldogság is az, ápolni egy kis gyermeket!

Már ugrálhat az anyja karján. Csakhogy el nem röpül róla! A fiatal nő nem győzi lefogni. Egyszerre a baba az ő párnás kacsóját rátapasztja az ablakra és pofozza kedvére. A feje utána esik és tömpike orrát oda lapítja az üveghez, hogy a helyén csak egy fehér pötty látszik - két rózsa között gyöngyvirágszem.

Ma messzelátót vettem, amolyan hosszú szárút, mint amilyet az urak használnak futtatáskor a gyepen. Nappali szolgálatra ezt ajánlotta a kereskedő, mert mondtam neki, hogy szinházi lorgnonra nincs szükségem.

Kémlelni fogok. Egy idegen ház életébe akarom ártani magam, s szememmel kikaparni annak édes apró titkait. De Isten látja lelkemet, csak téged akarlak többször látni, te édes kis Annuskám, Bandikám, ismeretlen drága kis angyalom, vagy minek nevezzelek? Hiszen azt sem tudom: fiú vagy-e vagy lány? Nekem elég, hogy gyermek vagy.

Midőn ma korán reggel a csövön átnéztem hozzátok, ott feküdtél a bölcsődben, arczocskád kigyúlva az egészséges álom melegétől. S hogy a nap beosont szobátokba s megcsillant a függő lámpás, a gyertyatartók s a kályha tévőjének érczén: olyan volt, mintha csillagok tündököltek volna fölötted és alattad és körülölted, s az én messzelátóm mintha elhordott volna mennyországnak kellős közepébe, s látnám az én Annuskámat egy hónapos korában. Mert - igy olvastam ezt a régi legendában - aki öregebb volt is életében, gyermek-angyallá változik át az örök üdvösség országában.

A fiatal családapa, ugy látszik, valami kisebb hivatalnok. S szorgalmas ember. Iratokkal jő és távozik. Éjjel soká van ébren s dolgozik a szomszéd szobában. Az asszonyka csak egy kis pesztrát tart, legyen, aki fogja néha a kicsikét. A többi: dajka, szakácsné s szobaleány egy személyben maga a hivatalnok felesége. Ej mit!... fiatal, erős és egészséges. Dolgozzék ő is. Áldja Istenét, hogy van kiért.

Nem tudom, hogy hívják őket. Nem is bánt érte a kiváncsiság. Nem a virág neve az illatos, nem a gyümölcs neve az édes.

Késő éjjel dörrenő kocsi állapodott meg éppen a házunk előtt. Aztán léptek kopogása, halk hangon folytatott beszéd. Nem birtam többé elaludni. Valami sajátszerü nyugtalanság fogott el. Vagy rossz álom volt csupán?... Figyelek. A zsongás elhalt. Lovak patkós lába kongatja meg az utcza kőburkolatát. Semmi nesz. Csak egy éles fütty hasítja át az éjjeli csendet... s hasítja át az én szívemet. Miért? Mi ütött hozzám?

A szemközti kapu előtt áll egy hintó. A fázó kocsis leszállt a bakról s látom, amint csapkodja hóna alá fagyos karjait s váltogatja a lábát.

A kapuban magas férfi-alak. Amint egyet-egyet mozdul, az oldalán és a mellén felvillan a fény: az ő kardja és számtáblája. Rendőr volt.

Szemben sötétség. Még az én szorgalmas szomszédom lámpása is kialudt már. Egyszerre a nagyobbik szoba ablakai mögött gyúl ki a világosság. A vásznai le vannak eresztve. Nem láthatok. Csak az el-elsuhanó, hol kisebbedő, hol növekedő árnyak mutatják, hogy oda át valami történik. De mi az? A mindenható Istenre!... csak nem bántják a kicsike apját?

Egy iszonyú sikoltás hat ki az utczára s belenyilal a szívembe. Aztán zavaros hangok... küzködés zaja... a kapu nyílik. Két rendőr legény, egy tiszt vezetése alatt, emel a hintóba egy ifjú embert. A nyitott kapun át a lépcsőházból egy rettentő női kiáltás víjjog felém. "Megfojtom a gyermekünket!... Kálmán, én veled megyek!... Ereszszetek!..."

A kapu becsapódik, a hintó elrobog, az utcza elcsöndesül. Néhány kiváncsi megértvén, hogy itt most elfogatás történt, összedugja a fejét, tanakodik; aztán, friss szivarra gyújtva rá, az éjjeli csoport ismét elszéled.

Szememre nem jő álom. Alig várom, hogy megvirradjon. Tán ha valami ürügy alatt beléphetnék oda?

A kapukat nyitogatják. Magamra kapom a nagy kendőt és futok le a lépcsőn. A kihordó asszony épp szembe jön, s örülve, hogy nem kell az én magas lakásomig fölmásznia, kezembe nyomja nedves példányát annak a lapnak, amelyet járatok.

"Ma nagyon érdekes!" mondá. "Éppen a szemközt lévő házban fogták el az éjjel Ladányi Kálmán bank-tisztviselőt, sikkasztás miatt. Csak tessen elolvasni. Nagyon interesszant! Kezeit csókolom."

Mohón fordítottam rá a lépcsőházi lámpás gyér világánál az "érdekes napi hirre."

A férj elfogatásával a házbeliek huzódoztak a szerencsétlen asszonytól. A kis pesztra bután himbálta a síró gyermeket. Az édes anya ott feküdt a vetetlen ágy párnái között. Szeme tűzben, arcza lángban... martaléka a fogyasztó láznak; zavaros beszédjén nem tudtam eligazodni.

Itt gyorsan kellett intézkedni. A kis cselédet elszalajtottam orvosért, egy hordárt a Klárikáért - ez az én egykori leány-pajtásom, egy öreg tanácsosnak vezeti a háztartását - a többihez meg magam fogtam hozzá serényen, mig a goromba munkát a szolgálómra biztam.

Aztán odarohantam a bölcsőhöz, felkaptam a síró babát, aki rögtön elcsitult, s mintha én volnék az édes anyja, hozzám simult. Ó édes boldogság! Ismét kezemben tartok egy kis gyermeket, szintén egy félig árvát, mint volt az én kis Annuskám. És rám hajlik, és kövérke ujjaival az orromat gyúrogatja és fogatlan szájával beleharap az én hegyes államba s rátapasztja apróka tenyerét az én síró szemeimre. A sajnálat, az öröm és bánat könyei voltak azok, melyek arczomon lefutottak.

Rózsika anyja tíz nap multán meghalt. Apja vizsgálati fogságban, honnan az út csak a börtönbe visz. Sem közel, sem távol rokon vagy jóbarát. Ha van is, de ilyenkor nincsen.

Ami régi házi fiskus bácsink hamarosan kicsinálta, hogy a gyermeket "egyelőre" magamhoz vehessem.

Egyelőre. Mert hiszen nem az enyém. De azt az egyet mégis megszereztem magamnak, hogy Annuskának szólítom. S már ért is róla.

Oda ültettem a kis tulipános ládámra és oktatom, hogy ha majdan kikerül arról a sötét helyről, az apját nevelje jóra. Ő az apját, igen, igen.

Az elpusztult tűzhely ablakaiból odavillan Rózsika-Annuskára a visszaverődött fény.

BUDAPEST.
LAMPEL RÓBERT (WODIANER F. ÉS FIAI)
KÖNYVKERESKEDÉSÉNEK KIADÁSA.

Bodroghy Sándor levéltári tisztnek volt egy nagy szerencsétlensége. Az tudniillik, hogy tiszták voltak a szívhangjai. Ezek a tiszta szívhangok aztán valóságos fátum gyanánt nehezültek a szegény fiú életére. A tiszta szívhangok következtében ugyanis minden külvárosi orvos, akitől tanácsot kért a fiatal ember, hypochondernek minősítette Bodroghy Sándort. Ezek a külvárosi orvosok különben is meglepő egyértelműséggel vígasztalták a beteget.

- Ön egy kissé ideggyönge és egy kissé vérszegény. A vérszegénysége fokozza az idegességét, az idegessége fokozza a vérszegénységet. Igyék roncegnói vizet, szívdobogás ellen írok tinktura digitalist. Szervi szívbajtól ne tartson, mert egészen tiszták a szívhangjai.

Az izmos vállú szőke fiatal ember az ilyen nyilatkozatokra rendesen igen felvidult és egy pár órára teljesen egészségesnek volt szuggerálva. Mégis csak nagy dolog az - gondolta magában - ha az embernek tiszták a szívhangjai.

Pedig a szíve már nagyon, nagyon gyönge volt akkor. Annyira gyönge, hogy a szegény Bodroghy Sándor veszedelmesen kezdett hasonlítani az anyámasszony katonájának tipusához. Ha tavaszi reggeleken, amikor véletlenül jól kialudta magát és nem nagyon nehezen lélekzett, ha ilyenkor átment a lóvasúttal Budára, már az országúton elfogta a lirai hangulat. Pedig ott csak prózai vadgesztenyefák leveleznek; közönséges lombokkal, amelyek korántsem tudnak oly szépen suttogni, mint a nyárfa és távolról sem rejtegetik magukban a hársfaillat mézédes költészetét.

Bodroghy Sándor a Szép-Ilonánál rendesen leszállt a kocsiról és valami öntudatlan Oertel-féle kurából szép lassan mászta a hegyet. Az Árny-út tölgyfái alatt tarka kis bogarak mászkáltak. Sándor megsimogatta a bevágás füveit:

- Füvecském, szeretlek, akarta volna mondani, de a lombsuttogástól, a gallyak hajladozásától már könyezett a beteg ember. Csak a torkát érezte szorulni, ha szép volt az idő és reszketett a meleg májusi levegő.

Egyszer az egyik fordulónál megállt, hogy a sarokkövek lármás tücskeit hallgassa. A lármás kövek mögül pedig kibukkant ekkor Mózer Vilma, az iskola-utczai fűszeres leánya. Nem is bukkant ki, hanem csak kilebbent, mint egy bárányfelhő.

Nagyon szép volt Mózer Vilma ezen a tavaszi délutánon. Barna szalmakalapján két halovány pipacs hajolt a csipkedísz fölé, szőke hajába volt tűzve a harmadik virág. A mamája szólította meg Bodroghyt, nem ő. Ő nagyon meg volt lepetve, Sándor is. Sándor azt gondolta magában:

- Köszönöm, nagysád. Gyöngélkedtem a mult hetekben, azért nem kerestem fel önöket.

- Maga mindig három hétig gyöngélkedik, három hétig meg egészséges. Azt gondolja, hogy én elhiszem az ilyen meséket, - duzzogta a kis Vilma.

Bodroghy Sándor hallgatott; gyáva volt bevallani, hogy a dolog csakugyan úgy van. Hogy ha nagyon izgatott a szíve, akkor hetekig kerüli a találkozást, mert fél, hogy egyszerre csak megreped az egyik kis billentyűje. Hogy akkor nem mer feljárni a Mózerék második emeleti lakására, mert hiszen úgyis dobog a szíve, hát még az ötvenhat lépcső megmászása után mi történhetnék vele?

Bodroghy Sándor mindezt nem merte bevallani Mózer Vilmának. Mózer Vilmának csak azt szabad tudnia, hogy Bodroghy szereti őt. Szereti nagyon; úgy amint bevallotta neki egy év előtt, amikor egy juliusi zápor után villámlás és mennydörgés közt csattant el az első csók. Valahol künn a gödöllői erdőkben, ahová lopva ment ki Bodroghy Sándor, mint egy tolvaj és ahonnan gazdagon jött haza, mint egy király.

Bodroghy nagyon udvarias volt, udvarias túl a szívbelhártyalob megengedett határain. A szívbelhártyalob ugyanis nagyon sok boldogságot nem enged meg a gyöngélkedő halandónak. Bodroghy Sándor azonban sohasem törődött ezzel, ha Mózer Vilma mellett ült és érezte a leány csupasz karjának illatát, amelyet a halpikkelyéhez hasonlít Guy de Maupassant.

- Haragudtam rád, hazudta Bodroghy. Nem merte megvallani, hogy kezd már nagyon beteg lenni. Tudta, hogy a betegség a szerelem bontó eleme; vége lesz egyszerre minden gyönyörüségnek, ha Mózer Vilma megtudja, hogy neki sebes a szíve. Gyáva volt, önző volt, ember volt.

Otthon a mama leült a zongorához, Chopin-keringőket játszott, csodálatosan tiszta taktushordozással, úgy, hogy Vilmácska csupa pajkosságból megtánczoltatta Bodroghyt. Csak egyszer forogtak körül a szalonon, de ez elég volt Bodroghy Sándornak.

Egy pillanatra megállt a szívverése és a szegény fiú nagyot horkantott levegő után. Lopva tette, hogy észre ne vegyék a fuldoklását; de azért nagyon meg volt ijedve és titokban bevett egy jódkálium-port. Azután hazament.

Vilma kikisérte. A lépcsőházban még egy tiltott csókot váltottak; nem tudták, hogy az az utolsó volt annyi sok között.

Mert Bodroghy Sándor negyednapra már belékerült a kórházba. Egy tisztára surolt betegszobába, amelyet eddig csak a tárlatok telt levegőjü képeiből ismert a szegény.

Ugy esett a dolog, hogy Bodroghy Sándor egy hatalmas tizenhetedik-századbeli fasciculusban valamelyik Illésházy-leánynak szerelmes leveleit kereste. A levéltár hamuszinü boltivei alatt már senkise volt és a hosszu májusi estét csak ő használta fel egy történelmi tárcza megírására. Mikor aztán az Illésházy-leány szerelmes leveleivel visszaemelte az állványra az iratcsomót, megint csak elállt a lélekzete neki. Azután félig ájultan vágódott le a lajtorjáról.

Ott feküdt aztán a padló fakoczkáin egy darabig; várta nyugodtan, hogy mikor jön be a János. Megmozdulni nem is igen tudott, meg nem is igen mert. A János meg a portás emelték később a kocsiba, amely lépésben vitte haza a beteget.

Reggel, amikor fel akart kelni, azt érezte, hogy a lába fáj; és valóban meg is volt dagadva mindakét bokája.

- Ah, igen, megjött a hydrops; eredj a kórházba, jó Bodroghy Sándor, - gondolta magában.

A kórházban nagyszerü kopogtatást és hallgatózást rendezett a kecskeszakállu főorvos; egy halavány asszisztens és egy lusta kórodai gyakornok álltak mellette. Bodroghy Sándor szép higgadtan feküdt az ágyon.

- Mit gondol ön? - kérdezte a főorvos az asszisztenstől, aki szintén szorgalmasan kopogtatott.

- A tünetek a balvisszeres szájadék szükületére vallanak. Különösen az erős cianozis szól amellett, - válaszolta a szerény ifjú. A kezefeje, a szája széle egészen kék: szóval stenosis ostii venosi sinistri. Persze, valószinüleg billentyü-elégtelenséggel komplikálva.

- Nagyon szép, hogy asszisztens úr olyan pontosan, belélát a betegbe; - szólt a pikáns primárius. És ön, kedves barátom? - fordult azután a gyakornokhoz.

A lusta gyakornok szintén nagyon komolyan vette a dolgot. Erőteljes kopogtatások után meg is nyilatkozott a derék ifjú:

- A tüneteket nem találom elég kifejezetteknek, - különösen a billentyüelégtelenséget nem merném megállapítani, mert hiányzik a pulmonális ékeltség. Azt hiszem, hogy a myocarditisnek, a szívizomzat gyuladásának esete forog fenn.

- Tisztelt uraim, jegyezzék meg, hogy a szívbeteget mindenekelőtt ki kell kérdezni. Még pedig alaposan. - Azután a beteghez fordult:

Bodroghy Sándor bólintott a fejével, de nem szólt semmit se. Mit is szóljon? Minek mondja el a doktornak, hogy ő hat esztendő óta bizony egy üldözött rablógyilkos kínszenvedéseit érezi. Hogy amióta másodéves bölcsész korában apja sikkasztott és a börtönben öngyilkos lett, hogy amióta elcsábította a nővérét egy haszontalan ember és amióta az édes anyját is megölte a bánat - hogy azóta mindez rettentően gyötörte az ő gyönge szívét. Minek mondja el, - gondolta magában - hogy évek óta retteg, elsápad szégyenében és szívdobogást érez, ha a főváros utczáin szembe találkozik egy vidéki ismerősével, aki tudja az ő szomorú históriáját. Minek mondja el, hogy attól is fél, ha erős szívdobogás közt megy fel Mózerékhez, hogy az erkölcsös nyárspolgárok időközben megtudták az ő tragédiáját, és hogy neki aztán borzasztó lesz a sorsa. De mi lesz ez a borzasztó sors?

Az, hogy szégyelnie kell majd magát megint, mint ahogy évek óta sokszor szégyenkezik, ha régi ismerősök közé kerül...

Bodroghy Sándor mindezt nem mondta el az orvosnak; azt se mondta el, hogy a hosszu időn át egyre ismétlődő szívdobogás mindig gyöngébb és gyöngébb lett és az energikus szívmozgás végre csak fullasztó lüktetésekben mutatkozott. Bodroghy Sándor csak bólintott a fejével a főorvosnak:

- Ime tehát uraim, - szólt diadalmaskodva a főorvos, - a szívbelhártyalobra rávallanak kétségkivül a vízkóros eltávozások, az általános visszeres pangás szintén. Azonban nekünk nem szabad ilyen szövődményeket alapbántalomnak tekintenünk. Pedig éppen az alapbántalom kiderítése a legfontosabb feladata a diagnosztikának. Én, uraim, itt az idiopathikus szívtágulást ismerem fel első kór-oknak; a beteg szíve határozottan az, amit a halhatatlan Stokes weakened heartnek, gyönge szívnek nevez. Soror Leona - fordult aztán az apáczához - csak nyugalom, magas fekvés és a jégkapszuláról se tessék megfeledkezni. A daganatok ápolásához ön ugyis ért; majd meglátjuk, hogy mi lesz a dologból...

Bodroghy Sándor egyedül maradt az apáczával, egy halaványarczu, erős szemöldökü leánynyal, akinek okos fekete szemében még benn volt a harminczas évek fojtott lángolása. És multak a napok és a szegény Bodroghy Sándornak egyre dagadt a lába; a szive lüktetése meg legtöbbször átlátszott a takarón. Máskülönben nyugodtan érezte magát a négy fal közt, ahol senkivel se kellett találkoznia.

Alkonyatkor, amikor a vizkórosok gyönge láza fogta el, soror Leona fehér fejkötője sokszor úgy tünt fel neki, mintha valami jóságos nagy lipe mozogna a szoba homályos hátterében. A lipe azután meglebbent és hozta feléje a digitalis forrázatot; még a lábát is bekötözte neki, és beszélt hozzá kedves, mély althangon:

- Kérem, ha a dereka alá gyűri a párnát, akkor nem lehet elég magas a fekvése, és ne forduljon kifelé, mert akkor baloldalt kell dőlnie...

Délutánonkint az apácza előhozta rejtve tartott kedves könyveit és olvasott sokat Bodroghy Sándornak. Az ujabb német poétákat olvasta, akik visszaidézték az irgalmas nővér emlékezetébe thüringiai hazájának fenyveseit. A beteg hallgatta csendesen a Hamelni Patkányfogót meg az ifjú Werthernek keserveit. Mikor meg Frau Holde fehérségéről szólt a jambus, Bodroghy Sándor előtt kibontakozott a függöny mögül a pogány istenasszony képe, amint hosszú fehér szárnyára hullik zajtalanul a fenyőtű; és Frau Holde szárnyából lassankint kétlevelű fejkötő lett, a mitologiai alak fényes köntöse meg felvette az irgalmas nénék ruhájának sötétkék szinét. Frau Holde egyszerre csak beléolvadt soror Leona alakjába; az alak ott ült előtte, finom termetén egy urasszony pongyolájának tetszett a ruha...

Az apácza gyorsan megdörgölte a beteg halántékát, a homlokára meg jeges ruhát tett, elriasztani a gonosz embolusokat, ezeket a parányi izomfoszlányokat, a melyek leválnak a szivről és együtt keringenek a vérrel, hogy megrepeszszék az agyvelő finom edényeit.

...És Mózerék még mindig nem jöttek el. Multak a napok és elmulott a negyedik hét is, amidőn végre elhatározta a családi tanács, hogy Bodroghy Sándor, tekintettel a vőlegénységhez közel állott baráti vonatkozásaira, meglátogatható a kórházban.

A nagy jelenet elől lebukott a nap is; a kórház ablakain sárga esti fény törött meg, amidőn Mózer Vilma és az édesanyja belépett a szobába. Bodroghy Sándor levéltári tiszt pedig szürkés-sárga volt már, mint a legrégibb levéltári pergamen, melyet valaha a kezében forgatott.

A látogatás nem is nagyon sokáig tartott. Mózer mama egészen közel ment az ágyhoz, a szerelmes Vilmácska egy féllépéssel hátra maradt; onnan szorította meg a beteg verejtékes kezét.

- Hát majd csak megsegíti a jó Isten! mondta Mózerné, és az ember szinte azt hitte volna, hogy ez a bátor nézet teljesen meg van indokolva.

Vilmácska nem szólt semmit se, csak a bal szemöldökét húzta le egy kissé, mint ahogy a fiatal lányok szoktak cselekedni, amidőn meg vannak rémülve.

A szerelem pedig nem rejtőzött el, korántsem. Midőn vége volt az ötperczes látogatásnak, a párnába temetett Bodroghy Sándor világosan látta, hogy a szerelem egy hirtelen párafelhő alakjában suhan ki a Mózer Vilma szivéből. Kisuhan, és körülcsókolja a szőke leány kicsiny fejét, azután meg szépen elsompolyog a szobából. Egyenesen a Mózerék sleppje mögött, ki a nagy szürkeségbe...

A kerek fali óra állhatatos ketyegéssel kisérte a szerelem hurczolkodását; odabenn nem maradt más, csak a jóság, az apácza fejkötőszárnyain lebegő. Az benmaradt, hogy elkisérje a szegény Bodroghy Sándort egész a sirig; Ámor Isten borzongva lemaradt az útról.

A délelőtt nem volt világos, hanem fehér; hó szállott alá a ciprusokra. Azok mozdulatlanul tűrték a nehéz gyapjút, csak a babérsorok csepegtek és ingadoztak. Panebianco háza, e szürke terméskövekből épült keskeny ház széles süvegével, mint egy kiváncsi szavojárd nézett ki az olajfák közül: - Mi történt az éjjel? Barna fatáblás ablakai előtt kétfelé hajoltak ekkor a fák roskadozó lombjai, az olajág sirt, suhogott és zokogva mutatta a vén kaszinónak, hogy mily fehér az egész völgy, le egész a tóig. Ott a kék hullám minden egyéb szint elnyel, a tó nem ismeri a telet. De a dolomit hegyoldalokon dagadni fognak a patakok és ime Tenno vára mögött is vastag torlaszba állt már a hó. Kétoldalt a vastaghéjú szőlő czölöpépületei, a baraczkfák, melyek itt takarítást sohse várnak, a gránátalmák és a czitromfák fakulisszái, melyek az északi szél elé tolattak, mind-mind nézik, mily kaczér a deczember. Vastag, szürke felhőket hoz északról, hol az Alle Sarche kaput nyit neki és ezzel a sűrű, durva pokróczczal bevonja az eget, leszorítja a gőzt. És ekkor Garnano alatt, az új promenádon, melyet két sor alacsony mirtus bokor jelöl, mérgesen járnak a vendégek és aki kocsin tolatja magát, az ki se jön. Brunecke, az Olivo kövér szállodása, selyem-sapkával takarja be fejét és körülforgatja vastag nyakát a négy világtáj felé:

És reggelre aztán valóban leesik a hó; az ég még szürke, de délfelé ismét kékre válik és a nagy völgyre megint mosolyog Gargnano. Platóján megint testszinü a sétaút, a nedvek felszívódnak és lefolynak susogva, mint megannyi ujszülött forrás. A szállodás leveszi fejéről a selyemsipkát és az Olivo kapuján jönnek ki a vendégek és csak karon viszik már a takarót. Azután sétára indulnak. Jobbra egészen föl az olajerdőkbe, messze túl a Panebianco házán, az első vizesésig, a honnan tiszta napon lelátni a lombard síkokig is. Balra, a falun keresztül, egész a kis fensik sarkáig, a honnan egy mély sziklatengerre látni. Ott nincs babérfa, csak skorpió és ha onnan visszajön az ember, a falun keresztül még jobban kell sietni. Az utczák szükek és a kétemeletes parasztházak földszintje csupa kamarája a szegénységnek; mert felül a fatáblák és a ketrecz-erkélyek frissen mosott, szines ruhával vannak ugyan teli aggatva, de alól az üvegezetlen ablakokból szárított bőrök, kukoriczaszárak, rozsdás, törött száru kapák, vékony, szüretelő lajtorják néznek az útra. Fázik az idegen a faluban mindig és ha kiéhezett, apró embereit nézi, nem tudja megérteni doktor Caponeronak, az új klimatikus gyógyhely első ismertetőjének könyvecskéjét:

- Népünk magas kort ér el és nem ismeri a tüdővészt, ellenben a gyuladásos bajoknak kedvez a klima...

Doktor Caponero bebizonyította, hogy Gargnanoban három fokkal magasabb a köztemperatura, mint odaát Arcoban; kimutatta, hogy köd is negyven százalékkal kevesebb, mint odaát. Csak ezzel a bolond csapadékkal nem tudja az ember, mit bizonyítson? Az mindig rendetlenül jön és hó lesz belőle, amikor nem is várják... Doktor Caponero hegyes, szürke szakállát simogatva, barna felöltőjében, amely látta volt még a vörösingeseket is aláereszkedni a hegyekről, doktor Caponero ebben a vén felöltőben megállt a templom előtt. Don Marco, a pap, háromszögletü birétumában ugyancsak ott állott és leseperte a havat, amely egyetlen kamélia-bokrára, a szegény adminisztrátornak a legfényesebb, kövér zöldlevelü beneficiumára esett. A doktor megállt a pap előtt és ekkor megcsendült a déli harangszó; sima, csengő, behizelgő, vékony harmónia indult a levegőbe...

- Ah, don Marco, nézd, a te harangozód mily pompásan exorcisál!... - mondá a doktor.

A pap visszafordult és ime a harangszó csakugyan ördögöt űzött; a nap delelőn állt és látható gyorsasággal olvadtak a nagy fehér foltok, amelyek háztetőkre, kerti lejtőkre és bokrokra valának tapadva. A hó futott a harangozó elől, az örök tavasz elől és Panebianco háza előtt is összehajolni kezdének a hótól púposra nyomott olajfák; halaványzöld levelük a füzekéhez hasonló illatot terjesztett és vigan integetett a friss levegőnek. Az friss volt valóban, lágy és csalogató. A keskeny háznak fel is pattant még egyetlen zárt ablaka és a rőtbarna fatábla mögül egy fehér leányarcz nézett ki a kertbe. Nem hajlott ki egészen, szinte csak úgy gondolta az ember, hogy hamvasszőke fürtök hullanak a keskeny, tiszta homlokra, a sűrű, világos szemöldökre; a nyak, az vakítóan fehér vala. Arról már világosan lehetett látni, hogy elsoványodott és kétszerte vékonyabb, mivel rózsaszinü kendővel van bekötve.

A lány összerezzent és előbb kereste a szemével, hogy merről beszél az apja. Azután megpillantotta Panebianconak zömök, nehézkes alakját balról az ablak alatt. Akkor szeliden megrázta a fejét és hátrább vonult egy kissé; Panebianco pipált és tömött, barna szakállát tele fújta füsttel. Miután igéretet kapott, hogy Giannina nem fog köhögni, tovább nem beszélt a leányával. Odatámaszkodott a terméskövekhez és le, a sétatér felé küldte számitó, sovár pillantását. Egészen magányosan érezte magát ebben a bájos déli órában; a felesége még nem jött vissza a tópartról, nyilván sokáig alkuszik a karácsonyi pisztrángra; az öregek, az apja, meg az anyja, késő délutánig a selyemgyárban vannak, mert illik dolgozni, ha már meg is öregedtünk. Tonio, a legényfiú, katona és haza se jöhet az ünnepekre; Giannina, az meg nem számit. Az köhög tavasz óta és ebből baj lehet. Az első emeleten egy porosz család lakik, azzal a vértelen két gyerekkel, a kit úgy féltenek gazdag szüleik minden kis széltől; a második emeleten meg két bécsi úr lakik, mert Gargnanoban a napsugár elűzi a tüdőbajt. Mindezek már kiszorultak a szállóból és Panebianconak száznyolczvan forintot fizetnek havonta. Szép pénz, de Giannina köhög tavasz óta és ebből baj lehet. Ha egy nehéz köhögési rohamát meghallják, lehet, hogy ezek az ijedős lakók, a kik a betegségnek még a nevétől is rettegnek, rögtön elhagyják a Panebianco házát. És akkor oda a szép pénz és azért is Gargnanoban csak az idegennek szabad köhögni. Az idegenek már jöttek is a második reggeli után haza, a vértelen porosz gyerekek horgolt vörös sipkája előtünt az olajlombok, kacskaringós fatörzsek között.

A lány kedvetlenül ingatta a fejét, azután betette az ablakot és fáradt, lázas testét odahúzta az ágyra, mely mindig gyürött volt és vetett. Itt lakott, ebben a kemény ágyban már október óta, mert a hogy elmult a nyár és megjött az első idegen, ki még látta érni a szőlőt és a gránátalmát, a hogy Gargnano télire fizető uraké lett, Gianninának többé nem volt szabad mutatni magát. A lány maga se akart a szülein rontani és zúgolódás nélkül maradt kicsiny kamrájában, melyet csak a nyitott tüzhely világított meg este. Azon főzték a tésztát és vacsora után arra ült föl nagyanyja, hogy gémberedett testét melegítse. A lázas fejü lány ekkor azt álmodta, hogy a padkán guggol egy vén boszorkány és nem ereszti őt a szabadba, mert ő fiatal és tüzesszemű és ha kilép az ajtón, nyomban elolvadnak a Panebianco aranyai... és ha mer még tovább is járni és lesuhan a sétatérre is, ott meg a mirtusbokrok közt kísértő fehér szellemmé válik és fut tőle messze földre mindenki, ki köhögve jött Gargnanoba, bizni a levegőben és fizetni érte... Doktor Caponero néha eljött hozzá és kis skatulyákat hozott a zsebében. A doktor most is a keskeny ház felé tartott, elvált don Marcotól és Panebiancohoz jött. Az ember bólintott a fejével neki.

- Panebianco - szólt a doktor - mégis igazuk van, ha irigyelnek a többiek. A te házad jó déli fekvésü, pénzelsz is hát belőle. Egyébbel úgy se lehet itt keresni valamit. A szállodás még a kecskehúst is Bécsből hozatja és az idegenek a mi termésünkből semmit se fogyasztanak. A szőlő vastag héjú nekik, az őszi baraczk fanyar; a gránátalma ezer piros magvát kinevetik és borunkat lenézik. Csak a levegőt veszik tőlünk és azért is Bruneckernek fizetnek, nem nekünk. Fortiné, a szegény özvegyasszony is most sirt nekem, hogy a sétatérre még a tehenét is hiába hajtja. Senkinek sem kell a frissen fejt tej; pedig én mindenkinek rekommendálom. Zamboni a szabó, új szöveteket hozatott Trientből; hiába, itt nem csináltat az idegen ruhát és don Marco azt kérdezte tőlem, hogy a betegeim miért nem imádkoznak? Ő meg szép új perselyt hozatott Trientből, de az is hiába függ a Szent Jakab képe előtt; nincs idegen, aki valamit belé dobjon. Panebianco, igazuk van nekik, csak a te perselyed telik.

- A tied is, doktor, - mondta bizalmasan. Ezelőtt harmincz krajczárt kaptál, ha éjjel mentél egy gutaütötthöz, ma meg tizszer annyit kapsz, ha nappal mégy egy idegenhez... Caponero - suttogta aztán - mi lesz a telekkel?!

A telek alacsony kőkeritéssel volt bekerítve és a gargnanói parasztoknak közös földje volt, amelyből Panebianco négy nemzetségrészt vett és örökölt. Valaha régen kapta húsz család ezt a feudális jutalmat, mely most békén növesztette a kukoriczát és az eperfát. Arra volt legjobb a földje. De fekvése (az Olivo mögött ugrott be egy lapos, lombos szögletbe) a kis plató legkedvesebb tájékává tette. Tudta is mindenki, hogy délután fél négyig süt reá a nap és ha Gargnanóban több szálló meg villa épül, akkor a telek lesz a legdrágább talaj. Akkor kivágják az eperfákat, kikapálják a tengerit és jön talán egy főherczeg is kastélyt építeni. Szellős teraszszal, a honnan naplementekor gyönyörüség lesz nézni a Monte Pregasinét. Akkor lesz pénz, ha az idegenek nem is akarják inni a fekete bort, és gazdag lesz húsz parasztház, köztük a Panebiancoé a leggazdagabb...

- Most van itt egy gazdag német épitész és itt van a Gandolf főherczeg titkára is. Minden este együtt vagyunk, Panebianco, és ők kezdenek hinni Gargnanóban. Járnak-kelnek egész nap és csupa egészséges parasztot látnak - és mily gyorsan elolvadt ma ez a hó! Gargnanóé a jövő, Panebianco... - Panebianconak ragyogott a szeme.

- Giannina, nem fogsz köhögni? - kérdezte az apja, kinek hirtelen megzökkent az öröme.

- Giannina, neked jobb az egyenletes levegő odabenn - mondta az orvos. Idekünn éles neked minden szellő, mert még nagyon gyönge vagy. Várj májusig, gyermekem!

Az orvos szomoruan csóválta a fejét, Panebianco fujta a füstöt. Tudta, hogy vége van Gianniának, és a fiára gondolt, akinek most már az egész szaporítani való pénzhez lesz jussa. Az embernek pedig, ha fiatal korában hálókötő legény volt és ha később látni kell neki, hogy mennyi pénzt költenek az idegen gazdagok, kedve kerekedik összeszedni ezt a pénzt. Gianninának titokban kell betegnek lenni és mintha bűn volna ez a titkolózás... De mégse az, mert ugyis mindegy.

- Az. Mondta Caponero. Menthetetlen a szegény. - Azután arra gondolt, hogy Giannina után nem lesz tüdőbajos a gargnanoiak közt egy se. Előre persze nem lehet tudni; megbetegedhetik más valaki, mert végre is nedvesek a házak és csak kukoriczalisztet és olajat esznek az emberek, - de egyelőre igaz lesz ismét az ő könyve és az ő statisztikája. A doktor ezt nem mondta hangosan és Panebianco nem erre gondolt. Most szeretett volna bemenni, megsimogatni a lányát. Elbúcsúzott a doktortól és felment a lépcsőkön és az jutott az eszébe, hogy csak éjszaka lehet majd elhozni meg kivinni a koporsót, mert az emeletről meglátnák az idegenek. És az épitész és a titkár is megtudhatnák, hogy Gargnanoban nagyon köhögött egy leány.

Az pedig nem köhögött többet, mert nem volt mit. Csak nyögött és a következő negyedórában a párnákat kezdte harapdálni. Vége volt. Egy kis párna a foga között maradt, sovány fejét azzal együtt lógatta le, az ágy szélén és az édesanyja még mindig oda járt, vásárolni a karácsonyi halat. Csak az öregszülék jöttek meg a selyemgyárból. Nagyapó aztán kiment megint Panebiancoval, csak az öreg asszony guggolt benn a tüzhelyen, mert még fázott a nagy gyalogúttól. Néha leszállt, és megigazította a haldoklót, gyertyát gyujtott neki és barkát égetett. Panebianco kivülről látta a gyertyafényt és betette gyorsan a fatáblákat. Azután visszanézett a folyosóra, hogy be van-e téve mind a két szobaajtó is. A levegőn, mikor nem látta a haldoklót, megint az üzletre gondolt. Az ajtók be voltak téve, az üzlet rendben volt. Ott járkáltak aztán a ház előtt mind a ketten.

Még verőfényes volt a délután és a gargnanoi fensík előtt kényelmesen terpeszkedtek a makadámutak fehér szalagjai; a januárius életet lehelt. Friss, langyos levegőt, amely bolondítja a beteget és nem javít a durva szíven se. A hegyi falvak keleten, száz meg száz csillogó ablaküveggel búcsúztak a naptól és vasuti fütty, kürtszó vagy kőbányák zaja nem háborgatta a széles, tarka völgynek csöndjét. Délről a tó valami óriási kék szem gyanánt bámulta a fölséges órát és fák és kövek nem tudtak róla, hogy Giannina haldoklik.

A cseléd elment az orvost keresni és az öreg odakünn így szólt Panebiancohoz:

- Mind a hat kanonokot elhívod a temetésre, csak ötven soldo jár egynek-egynek. Teheted, fiam.

Az apa azt mondta, jól van, és látta, hogy holnap vagy holnapután violaszinü gallérok közt állni fog egy kék koporsó. Odakünn a Campo Santon, a hová titkon kerül a gargnanói halott. A hol egy vékony czipruságat szurnak a földbe és néz Gianninára a feszület írása: "Élőknek reménysége, holtaknak dicsősége"... Panebianco könnyezett és összeszorította a fogát. Azután le a sétatérre pillantott; ott a "telek" körül, hol napfényt vert vissza a fikuszlevél, sötét és világos alakok, fürge hölgyek, plaides urak és kiöltöztetett gyermekek jártak-keltek. Egy-egy tolókocsi körül egész tarka, napernyős társaság haladt és mindezek nem tudták, hogy a fejük felett összeszorított ököllel szidkozódik egy ember:

- Bolondok, rabszolgatartók, azt hiszitek, a ti pénzetekért örökké fogunk élni!...

Most a házból öreg anyónak jajgatása hallatszott ki, azt már nem rejtették el a falak. Panebianco állt mozdulatlanul és meredt pillantása az országutra szegeződött. Azon már ünnepi ruhában, durva barna posztóban haladt négy-öt gargnanói paraszt, a "telkesek" közül. Mind zsebre dugott kézzel, előrehajolva jártak. Nyakukon azzal a görnyesztő, nehéz parancscsal, hogy itt tilos a betegség.

Pünkösdre kimeszelték a templomot, Méhes tisztelendő úr gyönyörüséggel nézte a bádogfedelü istenházát. A nagyajtó előtt gömbölyüre vágott akáczfák bólongattak a reggeli napsugárnak, a plébános úr letette a padra Kempis Tamás könyvét. A fejét odatámasztotta a parókia zöld zsalujához, kopottas reverendájához hozzádörgölődzött a vizslája, Hektor. Az ezüsthaju lelkipásztor balkezével a kedves házi állatját simogatta, közben nagyokat fújt a pipája füstjéből. Nyári reggeleken, mise után, mindig egészen fiatalnak érezte magát, pedig már közel járt az ötvenhez és rég elmult az idő, amidőn Méhes Pál harmadéves teologust a viczerektor elé idézték, ahol is a következő zord intelemben részesült:

- Tisztelendő úr, a szeminárium portásának leányával fölösleges oly gyakran beszélnie. Fölösleges az is, hogy szorgalmi időben az udvari muzeum ablakából folyton a kapus szobájába nézegessen. Önt ezért át is helyezem az utczai muzeumba és figyelmeztetem, hogy az árva húgára való tekintettel, igyekezzék méltó maradni jövendőjéhez és az érseki egyházmegyéhez, amely abban a kellemes helyzetben van, hogy számos kisebb parókiái közül már egészen fiatal papoknak is osztogathat javadalmakat, ha családi körülményeik és lelkipásztori erényeik ezt úgy hozzák magukkal. Különben béke velünk, tisztelendő úr.

Az omladozó udvarház előtt Ladomér kapitány üldögélt, az invalidus katona. Családi czimere, a busongó griff, már lábatörött volt; nem akadt falusi kőfaragó, aki a homlokzat faragványait rendbe hozta volna. Az invalidus csukaszinü zubbonyára néha lehullott egy-egy kis törmelék, Ladomér kapitány csendesen szívta a virzsiniáját. A svájczi tehénkéje lassan kibotorkált a galambduczos kapun, a kapitány belenézett a reggeli porfelhőbe. Őszülő, vastag szemöldökét nem ránczolta össze, a pillantása megnyerően kedves volt ilyenkor. Nyári reggeleken egészen fiatalnak érezte magát és sokszor úgy rémlett neki, mintha kardot kellene kötnie, és amott a ház sarka mögül nem János, a béres, hozná az ujságot, hanem az inspekcziós őrmester hozná a rukkolási parancsot. Ilyenkor gyakran eszébe jutott az utolsó velenczei rapport is, amidőn egy világos májusi éjjel után, az ezredes így szólt hozzá:

- Hadnagy úr, Ladomér, ön át van helyezve Innsbruckba, a tiroli vadászezredhez. A legfelsőbb szolgálatnak korántsem áll érdekében az, hogy a lombard-velenczei királyság területén, politikai megfigyelés alatt álló családokkal, legyenek bár azok a legelőkelőbb és legszebb leányok családjai is, a véderő tagjai közelebbi összeköttetésbe lépjenek. Haladékot nem adhatok és jól esik nekem, hogy a szülei akaratával is találkozik ez a felsőbb rendelkezés. Lesz szíves még ma este útra kelni.

Ladomér kapitány felállt és átballagott a kereszt-utczába. A községháza előtt hanyagul szalutált a jegyző udvarias köszöntésére és sipkája ellenzője alul félig fürkésző pillantást vetett a fekete hirdetőtábla alatt összegyült urakra. Gerjenire, az elhízott adóvégrehajtóra, aki méltósága külső jeléül állandóan vörös nyakravalót hordott; Májerre, a közgyámra, aki üres óráiban, midőn a közt nem kellett gyámolítania, keleti fűszereket árusított, hallatlanul olcsó áron; Pajor Istvánra, a kékdolmányos törvénybiróra és más egyéb dignitásokra. A kereszt-utcza sarkán már megpillantotta Méhes tisztelendő urat, az ő kedves pajtását. A plébános úr ebben a perczben nem pipált, hanem élénk figyelemmel hallgatta Czabafi Ádámnénak, a helység egyetlen szürszabója feleségének élénk és helyenkint szinte markáns előadását. Czabafiné egy három-négy esztendős kis leányt fogott kezén és erőteljes bass-soprán hangon szónokolt:

- Ehun ni, tisztelendő úr, kezit csókolom, ez a kis féreg maradt a nyakamon. Mán csak mosdatom, füsülöm, agygyig, amegygyig, de mán csak aszongya a gazda, hogy ki füzet meg érte. Tudhassa lelkem, tisztelendő uram, egymásután holtak meg mindaketten. Fulér is, az asztalos, meg még a felesége is. De mán - aszondta a gazda - mikor bégyültek a tanyánkba zsellérködni, ezen prangratérozott tislér nem sokáig huzza, mert hogy igen nagyon hókkadt az ábrázatja. Ugy is lett. Oszt' alig hogy kiterítették az embert, mán meg az asszony is utána halálozott. A magam tulajdon ködmönyivel takargattam be, mikor a hideg rázta; tudhassa tisztelendő uram, nem volt aki a búcsuztatóért megfizetett volna. Mán még a jegyző urnál jártam, hogy aszongya, csak tartsam a gyereket még egy pár hétig, késübben majd árvaházba teszi a vármegye. De mán csak nehéz vóna más cselédjét megápolni...

A sovány Czabafinétől elszakadt a kis Fulér Bözsike; parányi kezével végigsimogatta a tisztelendő úr fényes reverendáját és bátran föltekintett Méhes Pál szelid kék szemébe. Azután összefogta feketepöttyös kis vörös szoknyáját, úgy mosolygott a jó plébánosra. A tisztelendő úr nem állhatta meg, hogy ne csókolja meg a fényes, szőke gyermekfőt. Ladomér kapitány akkor ért a plébánia elé. Épen csak hogy kezet fogott a plébános barátjával, már ő is megsimogatta a gyönyörű kis lányt:

- A néni nem akar kalárist venni - panaszkodott Bözsike. - Kék kalárist a nyakamba...

- Veszek neked én kalárist, kis lányom - mondta a kapitány; - gyere ide hozzám...

A kis leány nem ment a kapitányhoz. Karolin kisasszony, a tisztelendő úr huga jött ki a plébánia ajtaján, Bözsike az ő ölébe futott. A gyémántszívű öreg lány, aki soha egy perczig se volt boldog, csak akkor tudott örülni, ha kis gyereket ölelhetett. Nem is eresztette el Bözsikét, ahogy megkaphatta.

- ...Gyerünk már, Bözsike, gyerünk, majd haragszik a bácsi, ha soká oda leszünk. Oszt' baj lesz, ha megharagszik...

A kis lány bizony nem akart menni. Karolin kisasszonynak is elcsicseregte a kalárisügyet. A száját összecsucsorította, a szemét összehunyorította, azután meg odasimult az öreg kisasszony mosolygó, fehér arczához.

- Bizony, már itt is hagyhatná addig, ameddig árvaházba nem viszik, - mondta Karolin kisasszony.

- Ugyan, hová gondolsz? vetette közbe a tisztelendő úr, de azért ő is mosolygott, hol a hugára, hol a gyerekre. Ladomér kapitány, a lovagias férfiú, természetesen a kisasszony pártjára állott.

- Igen, igaza van, kisasszony. Ha Suta Tót Jánosné, a mindenesem felesége, nem volna olyan buta teremtés, szívesen elvállalnám én is a szegény kis árvát. De ő nem ért a kisdedek ápolásához; ő csak tyúkokat tud nevelni... Bocsánat, ha goromba voltam.

Ladomér kapitány márczius előtti udvariassággal hajlott meg a kisasszony előtt.

- Jól van hát, ha Czabafiné ideadja, csak sivalkodjék minálunk a gyerek, én nem bánom, Karolin, ha neked úgy tetszik. Ladomér, te meg a gyámtársam lészsz. Gyámtársam, érted?...

Ladomér kapitány szerfölött kitüntetettnek érezte magát. Ő gyámtárs lesz... Az invalidus büszkén mosolygott és bőkezü nyilatkozatokat tett.

- Ti fogjátok táplálni, én fogom ruházni. Helyes, Czabafiné asszonyság? Hiszen úgy se tart sokáig az egész.

- Hiszen úgy se tart sokáig az egész, ismételték a papék. Czabafiné csak huzogatta a vállát; ő tulajdonképpen örült annak, hogy az urak olyan bolondok. Karolin kisasszony megölelte a bátyját és vitte be a kis lányt az udvarra. Rögtön bemutatta neki sötétzöld levelü gránátfáit, a falusi plébániák e komoly őrállóit; a sárgásbarna kis kacsákat, a folyondáros verandát, a csukott levelü estikéket. Benn a maga szobájában még a harmoniumot is megszólaltatta. A kis Bözsike tágra nyitott szemekkel figyelt a fehérarczu nénike játékára, azután úgy elaludt a bőrdivánon, mintha egész életében csak bőrdivánon aludt volna.

Igy került a kis Fulér Bözsike Méhes tisztelendő urékhoz és játszott a virágos kert fakerítése mellett addig, amig csak fel nem nőtt; árvaházba dehogy adták volna már azután, hogy ott volt a plébánián. Esténkint, amikor az Ave Máriára a tisztelendő úr elimádkozta az Üdvözlégyet, Ladomér kapitány meg a torkát köszörülve nézett ki a verandáról: a kis leány odakúszott közébük és befogta a szemét valamelyiküknek.

- Már megint kirojtosodott a kötényed, csunya kadétja - mondta a kapitány ilyenkor és Bözsike másnap művészi himzésü köténybe szedte a homokot.

- Csak neveljük, kedves nagysád, csak neveljük, válaszolta a kapitány. A plébános úr bólintott a fejével és mindaketten igen boldogok voltak, hogy ők nevelhettek valakit.

Mikor tizenegy esztendős lett Bözsike és nagy gyakorlottságra tett szert mindazon komoly tudományokban, amelyeket Szilva Mihály, a nagytudományu kántortanitó terjesztett a magyar Alföldnek ezen a tájékán, Méhes tisztelendő úr egy szeptemberi napon bekocsizott az érseki rezidencziába és a Miasszonyunkról nevezett iskolanénék fejedelemasszonyánál több kanonoktól nyert protekczió alapján kieszközölte, hogy Fulér Erzsébetet félfizetéses alapítványi helyre felvegyék; előbb a polgári iskolába, azután meg a tanitóképzőbe.

- Tizenöt forintot teszünk félre minden hónapban a hozományára; még tizenöt forintot fizessünk érte havonkint? - töprenkedett a plébános.

- Mit sokallod, ha én nem sokallom, páter? Feleztünk eddig tizenötöt, felezünk ezután harminczat. Punktum, - mondom, mint ahogy az a szamár körjegyző szokta mondani, aki csak ezt az egy szót tudja latinul.

Az azután szomorú egy nap volt, mikor Méhes Pál, Fulér Bözsikével felült a stájerkocsira, hogy a kis lányt bevigye az érseki városba. Karolin kisasszony még az ablakból is utána nézett a porfelhőnek, majd meg sirva borult a hortenziáira. Ladomér kapitány szemébe húzta a sipkáját és elgondolkozva ment hazafelé. Az nap este a kapitány házanépe súlyos káromkodásokat jegyzett fel a krónikába.

Az azután ragyogó egy nap volt, mikor hat esztendő mulva hazakerült Fulér Erzsébet okleveles néptanitónő. A stájerkocsi zörgése ekkor mintha csak muzsika lett volna és a plébánia verandáján már ősz fejjel vártak reá mindahárman.

A kocsiról egy fejlett alakú, édes, szőke hajadon szállt le és a folyosó komor bolthajtásai egyszerre megvilágosodtak, mikor Fulér Erzsébet rózsaszinü ruhája suhogott végig a köveken. Karolin kisasszony megint csak sirt és a szép lány úgy érezte, mintha nemcsak a jó nénikéjét kellene összecsókolnia, hanem azt a két ősz férfit is, akik csillogó szemekkel álltak az öreg kisasszony jobbján-balján. Mégis csak kezet csókolt az öregeknek, bár Ladomér kapitány ez alkalommal oly hevesen kapta el a jobbját, mintha véletlenül darázsfészekbe nyult volna.

- Majd csak eljársz, Erzsike, a lányokat tanítani, addig, amig meg nem választanak valahová, mondta Méhes tisztelendő úr.

- Igen, édes bácsikám! felelte Erzsébet és a hangja olyan volt, mintha csak az emberi szót is meg lehetne ezüstözni.

Az evangéliumi mellékoltáron volt egy régi, sötét kép; a földesúr, a nagy műbarát, felismerte benne az ifjabbik Palma Purgatóriumát, csak nem tetszett neki; hogy a művészi másolat alsó balsarkán a szép asszony sárgásfehér válla és karja egészen megfeketedett; lehozatott hát Münchenből egy nagyszemü olasz piktort, egy huszonöt éves legényt, akivel utazásközben ismerkedett meg. Cesare Mantovani napközben restaurálta az ifjabbik Palma képét, este pedig kiült a tanitóék kertjébe. Ott lakott a plébánia tőszomszédságában és ha félrehajtotta a jázminbokrot, a kerítésen át Fulér Erzsébetet is megláthatta, amint áttetsző, fehér fejkendője kivillant az orgonalevelek közül. A kert már javában virágzott, körtefák apró levele hullott a gyalogösvényre és ha végiglebegett a szellő a virágos galyakon, szinte havazott a május. Cesare Mantovani vacsora után rozzant gitárja kiséretében énekelte a sorrentói dalokat.

Ugy ismerkedtek meg, úgy beszéltek egymással törött német nyelven, mikor a plébánia öregei künn voltak az utczai padon és fogadták alázatos köszöntését a járó-kelő parasztoknak. Mikor a purgatórium helyre volt állítva, az olasz becsomagolta a tizenhét ecsetjét és ment vissza Münchenbe; Erzsébet meg egyszer őszszel sírva vallott be valamit Karolin néninek, azután nem is jött ki többé az udvari szobából. A plébános úr és Ladomér kapitány igen rossz kedvüek voltak ekkor.

- Elvérzett! - mondta egy hideg februáriusi napon Fuchs doktor, a községi orvos és vékony szája remegett az izgalomtól. Méhes tisztelendő úr megragadta a zsidó orvos karját és szólni akart valamit, de nem tudott. A parókia folyosóján jeges borogatáshoz való sajtárokat hordtak a cselédek, Molnárné, a bölcs asszony, hol az öreg kisasszonynak dörgölte fejét spirituszszal, hol az ujszülöttet ápolgatta. Fulér Erzsébet lassan kihült az ágyon.

Együtt voltak Méhes Pállal a dolgozó-szobában, a könyves polczok alatt. Karolin kisasszony is bejött a férfiakhoz; nagyon meg volt törve, a homloka teli daczczal, a haja fésületlen.

- Mi lesz vele? Lelenczházba adjuk a porontyot; mi lenne vele? - szólt a kapitány és felkelt a helyéről, úgy járt fel-alá a szobában.

- Elég volt már nekünk a nevelésből, próbálja meg más is. Lelenczházba küldjük, igenis, mi közünk hozzá? mondta a tisztelendő úr keserűen.

- Lelenczházba akarjátok küldeni az édes kis Bözsike fiát? Mi közötök hozzá, a kis Bözsike fiához? zokogta az öreg kisasszony. Derék emberek vagytok... Szegény kis Bözsikém...

A derék emberek összenéztek és csakugyan eszükbe jutott nekik a szegény kis Bözsike, aki tiz év előtt egyikük térdéről vándorolt a másikéra, és nagyokat kaczagott, mikor a kapitány bácsi karikafüstöt fújt a szivarjából. A két öreg ember egyszerre csak arra gondolt, hogy ennek az örömnek még folytatása is lehet. A pap odaszólt a hugának:

Ladomér kapitány erre csak némán bólintott a fejével és kissé szégyelte magát a következetlenségeért.

Odaát a halottas szobában szomorúan lobogtak a viaszgyertyák. A szegény Fulér Erzsébet selyemszemfödele nem volt fehérebb, mint keresztbe tett sovány keze. Molnárné éppen egy teli rózsát tűzött a hajába és odaszólt a virrasztó asszonynak:

Udvarunkban, lombos, árnyas udvarunkban, mindig jól megvoltak a rabok. A mi lombos, árnyas udvarunkban mindig fát vágtak és fűrészeltek a rabok és én most emlékezetből igen jól le tudnám írni, hogy a mi udvarunkban merre görbűltek a vénebb fák, hogy ugyanott merre nyíltak május elején az orgonalombok, hogy továbbá melyik sarokban csípett meg egyszer egy élemedett darázs; - mindezt most emlékezetből igen jól le tudnám írni. Ha végül megerőltetném a memóriámat, talán még annak is el tudnám mondani az okát, hogy miért írok én most fákról és miért nem ültetem őket inkább; ezt is el tudnám mondani. De hiába nézek vissza a multba, hiába szólítom játszani memóriámat, arra az egyre csak nem tudok visszaemlékezni, hogy miért vágtak folytonosan fát minálunk a rabok. E szürke emberek, halovány, ólmos arczukkal, halovány, ólmos kezükkel folyvást, télen-nyáron ott mozogtak az udvarunkon. Mire való volt a töméntelen ölfa és mire való az ő felaprózása? Miért suhogott folyvást a fűrész és miért koppant nagyokat a fejsze? Miért nyáron is, a mikor lassankint tavaszi illatukat veszítették az én kedves orgonafáim és miért télen is, mikor az akáczokat megczukrozta a dér és elpusztult az én egyetlen lovacskám, a gümőkóros Hanzi? Nem tudom, nem tudom, s fejemet hiába hajtom le, okra nem akadok azért; látom csak csukott szemmel a lombos, nagy udvart, a hová immár sohase kerülök vissza, - hallom a fűrész suhogását, a fejsze koppanását és nézem a mint apró tornyos halmokba rakodik az apróra szakgatott ölfa. Az udvar közepét elönti a fürészpor, nincs már fölaprítani való; ólmos fejüket összehajtják a mi napos rabjaink és munka után szívják a szabadság levegőjét. Ott vannak mindannyian a szürkületben; Szemes Miska úr, a kúttisztitó, most lopásért van vizsgálati fogságban és beszéli társainak, hogy csak egy tömlöcz van a világon: a kufsteini. Mellette pompás keveredésben hevernek Csokán, a bánsági bolgár, a ki átjött a Tiszán részesnek és mindjárt belelökte a feleségét a Tiszába, hogy idegen földön szabad legyen, mint a madár. Mellette egy borjúszáju ing terpeszkedik a földön; Pöczöm István karja nyúlik ki belőle. Napbarnított, erős kar; széttépi a legelésző állatok békóját és huzza maga után a legelésző állatot, mint a Herkulesé. Mausz, Haasz és Krebsz svábok a római sánczok mentéről; nem csináltak egyebet, csak megunták a falu jegyzőjét és éjnek éjszakáján kihányták a faluházából. Azután a saroglyához kötötték a község legintelligensebb elemét és mint az híres lótenyésztőkhöz illik, galoppban futottak vele a határkőig. Ott veszett a jegyző, de mentve van az autonómia és a Mausz, a Haasz meg a Krebsz most az állam nyelvét tanulják Szemes Miskától és Pöczöm Istvántól.

Emlékszem, hogy favágás után pipált az egész bezárt értelmiség. Egyszerre csak megkondult az esti harangszó és végig rezgett a délvidék nedves levegőjében. A rabok elhallgattak, a Mausz, a Haasz, a Krebsz még keresztet is vetettek, pedig jobb lett volna a jegyzőt meg nem fullasztani. Pöczöm az ingújjába énekelte kedves, alkalmi dalát:

és egy elszabadult pehely leszállt a rabok fölé. Az udvaros jött kosarakkal és kérte a rabokat, hogy segítsen neki valaki. Szemes Miska, a doyen, tagadólag rázta fejét:

- Nem kellesz, bolgár, elijednek a nagy kalapodtól, de az öreg bácsinak adnék egy pipa dohányt.

Szemes Miska, a veterán gonosztévő, föl is kelt és tartott valami kosarat az udvarosnak a dohányért. Azután hozott a társának is egy kis zacskóra valót; szép sötétbarna dohányból, a mely nedves volt és rengeteg bűzzel égett. A rabok az estében csendes kaszinót alakítottak aztán; sűrűen hullott rájuk az akácznak tavasztól nyárig egyre hulladozó levele és baj nem volt egész addig, míg csak a kiskapu föl nem nyílott. Az pedig egyszer mégis fölnyílott és bejött rajta a nagy Jakob; először is a piros sapkája volt látható, azután rövidre nyírott szürke feje, azután az egész nagy Jakob.

A nagy Jakob! Ő, - börtönőr volt, a ki jött a rabjait hazakísérni. És nem tudom, szemfényvesztést is tanítanak-e a fogházi ipar tudományai között, de a nagy Jakob láttára füst is meg pipa is úgy eltünt a rabok kaszinójából, mintha az emberek és a rabok sohsem is dohányoznának. A nagy Jakob pedig megállt a kiskapuban és fölütötte az állát:

Erre aztán mind fölállottak a rabok és megindultak párosan. Ugy gondolom, hogy a lusta Pöczöm volt akkor a legfürgébb közöttük; utána kaszált régente vashoz szokott lábával a Miska, és a három sváb sehogy se tudott páros sorba szakadni, míg a nagy Jakob egyet nem nézett rájuk. Akkor mindjárt rendben volt az igazodás és az egész álló szakasz bizony nem mert a kapuból visszanézni, mikor a nagy Jakob beljebb jött az udvarra. A nagy Jakob pedig beljebb jött az udvarra és az akáczfák tövéből pipákat, dohányt szépen fölszedett és mosolygott hozzá kajánul.

A nagy Jakob! E férfiútól félni kellett valóban. Magas, de izmos alakja körül egész legendája füződött a borzalmaknak. Ő volt az, a ki bűnvádi nyomozások alkalmával sajátköltséges önkéntes gyanánt szokott a vizsgálóbíróhoz és a csendbiztoshoz csatlakozni és ő volt az, a kinek nemzetközi szabadalma volt egy igen elmés készülékre. A készüléket a magántulajdon ellenségei röviden csak Jakab fülbevalójának nevezték és féltek tőle rettenetesen, mert az egész szerkezet kizárólag csak a fülczimpák részére volt berendezve. Bűnvádi nyomozások alkalmával azután - úgy mondták, - a nagy Jakob szereti, ha a készüléke fungál. Ilyenkor ezzel a készülékkel nyomogatja a terhelt egyéniség füleczimpáját és állítólag innen van az, hogy mifelénk csupa beismerő vallomásokról szól a bűnvádi statisztika. A nagy Jakob borzasztó egy ember volt valóban és én bizonyosra vettem, hogy a pipák kinyomozása után most már következik a fülbevaló. Néztem is a távozók után kiváncsian.

Az alkonyat porfelhőiben tovakúszott a rabok szakasza és én a kiskapuból csudálkoztam, hogy a Jakob fülbevalója még mindig nem került elő. Egyszer aztán, vagy húsz lépés után csak megállította embereit a Jakob.

- Már besötétedett, ehun van a dohányotok, pipátok - mondta nekik szép csendesen. Szívjátok csak, de az elnök háza előtt aztán zsebre vágjátok!

A rabok kicsiholtak és beléfüstöltek a kocsiút porába, úgy ballagtak tovább éjjeli nyugodalomra. Hátul a nagy Jakob is pipált és igen megelégedettnek látszott, mert a rabjai illedelmesen kalapot emeltek az utczán ülőknek. A Szemes Miska mélyhangu köszöntése messze hátra hallatszott:

Aznap éjjel pedig tűz ütött ki a községben. Alig hogy szomszédunkban rendes esti veszekedését végezte az ó-hitü esperes és felesége és alighogy elhangzott a főtisztelendő asszony mindennapi végszava:

- Takarodjál aludni, te kopasz tolvaj, - egyszerre csak hirtelen lángra kapott a hátsó szomszédban a doktor Schmerznek egyik háza.

Mikor egy nádfedelü ház kigyulad az éjszakában, akkor az mindig egy mintára történik. A nádból az első szempillantásban égnek tör egy félméternyi füstös láng; e kis lángoszlop után a másik szempillantásban valamivel magasabbra vetődik egy jó maroknyi égő zsarátnok. Az már a légnyomás örömére tánczol. A zsarátnok után pedig lángok kezdenek terjeszkedni a robbanás helyén és egyre világosabb az udvar és a környék és az emberek még mindig alusznak mélyen. Ekkor fölébred valaki a házban, rendesen valami asszony és egy rettentőt sikolt. A sikoltásra kívül tudomásul veszik a házőrző kutyák, hogy most már nekik is szabad jelt adni, mert addig csak bámulták a világosságot. A fülsiketítő üvöltésre azután felverődik a környék és kezdődik az oltás, a melynek befejeztével megérkezik a községi fecskendő is. Szakasztottan így történt Schmerz doktor házával is, azzal a különbséggel, hogy a doktor maga pláne elkésve érkezett meg. A községi fecskendő után jött ő, futva, szemüveg nélkül és ott kezdte tördelni kezét a pörnyés udvaron:

A kis doktor egy megmaradt létrán fölmászott a padlásra és kotorni kezdte az elhamvadt, roszszagu tömeget. Hiába kotorta, mind odavesztek az állati bőrök, a melyeket oly szeretettel gyűjtött, mint a tudósok a régi pöcséteket és a melyeken úgy szeretett nyerni, mint a tudósok a régi pöcséteken. Schmerz doktornak, a vörösszakálu ideges kis községi orvosnak a fél vagyona odaégett aznap éjjel és ehhez persze, meg az egész tűzhöz semmi köze se volt a nagy Jakobnak, de azért a szegény doktor Schmerzhez mégis köze lett neki.

A tűzre következő napon az a gonosz zsellér, a ki a doktor házában lakott és sohase fizetett házbért, a kit a jó doktor mindazonáltal sohase dobott ki a házból, hanem csak fenyegette a kidobással, boszút állt a fenyegetésekért. Följelentette a doktort, hogy az este kijött a házába, fölment a padlásra és sokáig kotorászott az eresz alatt: bizonyosan kanóczot rakott oda meg taplót, mert két óra mulva tört ki a tűz és mert alig egy héttel előbb biztosíttatta a házat. Világos, hogy a doktor a gyujtogató.

- Uram - mondta ekkor a vizsgálóbírónak doktor Schmerz - ne bolondozzunk. A dolog úgy áll, hogy én Skoda tanítványa vagyok és orvosi gyakorlatom első éveiben rajongtam a belgyógyászatért. Volt egy ideám is, a mit most az angol orvosok hódítanak el előlem. Azt mondtam: mi itt hideg borogatásokon, meg meleg borogatásokon veszekszünk és folyton csak mediczinázunk. Gyerünk a laboratóriumba. Elkezdtem kutatni és már-már rájöttem csudálatos kémiai ujdonságokra; rájöttem arra, hogy a szívnek és a vesének betegségei úgy együtt nőnek, mint az egy ágnak rügyei; rájöttem arra, hogy az izületi csúznak micsoda pompás köze van a vérhez és e közben kaptam husz krajczárt a nappali látogatásért, negyvenet az éjjeliért. Ebből nem lehet analizálni. Akkor a feleségem, az én áldott, gyönyörü feleségem azt mondta: Fiam, a községi orvosnak kereskedni kell, ha meg akar élni. Elkezdtem hát kereskedni és ma már van két kis házam; az egyikben lakom, a másik leégett. Abba égett az egész üzleti tőkém, a sok timáranyag, a mely bizony nem volt biztosítva. Minek gyujtottam volna fel a házamat? Azért hogy megint húszkrajczárokon kezdjem?

- Urambátyám - mondta a vizsgálóbíró Hantossy bácsinak, az alügyésznek - tegyen indítványt.

Hantossy bácsi, az öreg alügyész, a kit számos rétű nyakravalóján és csudálatos pályafutásán kívül humánus érzelmeiről is ismertek, nem tagadta meg magát. Hantossy bácsi régi alügyész volt és örökös alügyész volt. A forradalom előtt vármegyei alügyész volt, azután császári alügyész lett; később ismét vármegyei alügyészt, majd meg királyi alügyészt teremtett belőle az unalmas sors. Hantossy bácsi e negyven év alatt folyton virzsiniázott és a sok virzsiniától, meg a sok mellőztetéstől mégse nagyon kesernyésedett el. Nyáron pláne rajongott az édességeknek egy különös neméért, a tutti-frutti fagylaltért. A szikár agglegényke jellemében is így keveredett el a virzsinia-keserűség meg a tutti-frutti. Most ismét az édesség dominált benne:

- Hát, a mi az indítványt illeti, - recsegte a vizsgálóbirónak, - azt hiszem, hogy a tárgyi tényálladék meg nem állapíthatása tekintetéből talán beszüntetést...

- A Hantossy bácsi már megint beszüntet, pedig jó volna előbb tudni, hogy mennyit értek azok a bőrök...

Az öreg erre a megjegyzésre megint virzsiniahangulatba esett és mérgesen kiszólt:

- Várja meg a végét, uramöcsém... Tehát, tisztelt vizsgálóbiró úr, a bőrök, mint szintén a tárgyi tényálladékhoz tartozók, értékük szempontjából volnának a vizsgálat körébe vonandók. Az erre irányuló nyomozást terhelt hogy meg ne hiusíthassa, indítványozom a vizsgálati fogság elrendelését.

Azt mondták, hogy a börtönben folyton sír és folyton rázza az ablakvasakat. A törvényszék udvarából, a hol a kaszinókert bejárata volt, többször láttuk is szemüveges, vörös arczát; az udvaron virágokat tenyésztett a nagy Jakob és ha doktor Schmerznek arcza visszaverődött a rózsatámasztékok fényes üvegcsúcsáról, akkor az igen ijesztő látványosság volt. A doktor még a karját is kilógatta az ablak rácsozatából és ilyenkor nagy, szeplős kezek mutatkoztak a fényes, napsugaras üvegen. Mindez azonban nem tartott sokáig, mert a Hantossy bácsi és a vizsgálóbiró sehogyse tudták megállapítani a tárgyi tényálladékot. Tizednapra kiszabadult a doktor és egy szép estén épp úgy, mint annyiszor azelőtt, megint átlátogatott hozzánk. Ott ültünk a pinczelejárat előtt és ott volt a doktor felesége is; szép szőke asszony volt, egy szál a sok gyönyörü rózsasziromból, a melyet szerte szórt az Úr e földön. Lejebb a fák alatt megint csak fűrészeltek a rabok és fütyültek szomorú nótákat.

- Meine Gnädige - mondta a doktor az anyámnak - ezek között voltam tíz napig. Szida, mondom sokszor a feleségemnek, csak a korsóból adj innom, mert elszoktam a pohártól. Rab voltam, pedig nem bántottam senkit se és most még ujra kell megkeresnem, a mit elvesztettem. Hozzá az urak és parasztok mind azt mondják: a doktor gyujtogató! El kell innen mennem, mind, mind halálos ellenségem nekem. A levegő is, a kovács is, a ki az ablakrácsokat kovácsolta...

Doktor Schmerz a térdére csapott, azután lehorgasztotta a fejét és botjával rajzolgatni kezdett a porban, keresztvonásokat, mint a hogy a tömlöcz-ablakok vannak vasból összeróva. Az udvarunk is elcsöndesedett és a rabok egy csomóba feküdtek: némelyik valami esti pillét akart fogni. Összecsapta a két tenyerét és pukkantott egyet. Az volt az egész lárma.

- Gyerünk Schmerz, gyerünk. Meg vagy hűlve úgyis és nedves az este... Azután az anyámnak a fülébe súgta:

- Borzasztó volna, ha meglátná a börtönőrt. Hajnalig se tudom elaltatni úgyse; mindig azt látja, hogy a Jakob jön érte, kulcsokkal, vasakkal. Viszem hamar a szegény uramat és a kertek felé kerülünk, hogy ne is találkozzunk az őrrel.

Schmerzék elmentek és tíz percz mulva csakugyan benyitott kiskapunkon a Jakob. Kurtára nyírott fejére, vörössipkájára nem tudtam most ránézni. Utálatos lett előttem az egész ember és szerettem volna, ha a rabok fejszékkel mennek neki és darabokra aprítják. Beszaladtam is végre a házba és úgy gondoltam, hogy a kitől annyira fél valaki, az mégis csak gonosz ember lehet. Rettenetes hát csakugyan ez az idomtalan nagy Jakob...

Hogy a Schmerz doktort nem sokkal azután megkötözve szállították a vasútra, mi gyerekek kíváncsian körülálltuk a szekeret. Ott feküdt sötétkék vászonban a szegény őrült; meredten, mint a kire ráesett a földi igazság, a valódi nagy Jakob. Az óriás, az idomtalan, a hóbortos, a zsarnok. Az, a ki az egyikre kényszerzubbonyt ad, a másiknak meg pipadohányt kinál.

Tisztelt tárgyaló biró úr, aki házassági törvény értelmében jogutóda a szentszéki ülnököknek és így szinte kétszeres tekintélynek örvendez, - én ezennel határozottan kijelentem, hogy a feleségemet sohase ütöttem meg.

Ön erre azt mondja, hogy a válni akaró fél az én tagadásom nem remélt esetére a nagynénémet kéri tanuképp kihallgatni. Ön tehát, tisztelt biró úr, korántsem beszél oly szabatos magyarsággal, mint Döbrentey Gábor és azonkívül bizonyos morális kényszert akar rám gyakorolni. Én ezt a kényszert semmiképp se tűröm és kivált azt nem tűröm, hogy a nagynénémet ide beidézzék és vallassák, mint a tojás- és uborka-árusnőket, a kik a hazai judikatura fénykorában állandó és változhatatlan alakjai a becsületsértési pöröknek. Az én Vilma néném nem arra való; ő egy elegáns öreg kisasszony, daczára annak, hogy most már csak igen kopott selyemszoknyában jár, - és én nem akarom, hogy ő idehurczoltassék tanúnak. Inkább visszavonom a vallomásomat.

Igaza van tehát, - tisztelt bíró úr - a feleségemnek és én beismerem, hogy minden úgy történt, amint ő azt a keresetlevélben előadta. Én valóban hozzávágtam a törvényes hitvesemhez egy majolika-tányért, úgyannyira, hogy az ezen edényen található Chester-sajt a szélrózsa minden irányában repült szerteszét. A fehér függönyök novellisztikus csipkéje ugyanekkor nagyot libbent, a feleségem meg a zongora görbületébe hanyatlott és a hangszer érczhúrjai bizonyos fájdalmas nyöszörgést hallattak. Épp úgy, mint a feleségem maga is. Láthatja bíró úr, hogy a kérdéses alkalommal teljes volt a szobában a hangulat.

- Miért kellett ennek így történni? fogja ön kérdezni, tisztelt bíró úr.

Az egész viszálykodás, amely különben már régen lappangott, egy magában véve jelentéktelen inczidens alkalmából tört ki. A feleségem ugyanis paradicsomlevest főzetett és a közélelmezés leirhatatlan veszedelmére, véletlenül maga ellenőrizte az ebédkészítést.

- Kedves rózsám - mondtam aztán ebédközben - a paradicsom-levest már csak a nomád népeknél szokás berántani. A művelt szokással ellenkezik és én nagyon csudálom, hogy a te eleven szellemed, amely messze meg szokta előzni korunkat, most az egyszer az elmult századok sötét hagyományaihoz szállt vissza. E leves tehát, kedves Rozám, úgy fog visszamenni a konyhába, amint ideérkezett: tisztán és érintetlenül.

- Ért is maga ahhoz, maga élhetetlen!... Ugy-e, Vilma néni, ugy-e, hogy nincs hiba ebben a levesben?

- Középütt van az igazság, édes fiaim, mint mindenütt. A rántás ugyanis nincs teljesen száműzve a paradicsomlevesből, de csak egy finom hangulat szerepét viheti benne. A fenforgó esetben azonban ő a vezérmotivum és így tagadhatatlanul túllépi hatáskörét, midőn a levest fajsuly szempontjából a főzelékhez teszi hasonlóvá. No de azért nem baj, meg lehet en...

- Maga, néni, egy kiállhatatlan vén csoroszlya és én már régen meg akarom magának mondani, hogy én magát végre is ki fogom innen dobni...

Vilma néni erre az inzultusra sirva fakadt és a Chester-sajt, tisztelt tárgyaló bíró úr, ekkor tette meg a fent leirt villámgyors mozdulatokat. Ez a száraz tényállás; oly igaz, mint ahogy Heves Györgynek hívnak és a hogy a klasszikus nyelvekből van tanári diplomám...

Megütöttem a feleségemet, mert Vilma nénit nem szabad bántani. Ő most ötven esztendős és húsz esztendeje, hogy ismerem, tehát régibb idő óta, mint a feleségemet; nagyon kicsiny diák voltam, mikor a szegény édesanyám gazdag unokatestvére, a Vilma néni, magához vett és én akkor minden reggel kezet szoktam csókolni. A néni ibolya szappannal mosta mindig a kezét és én ha jól érzem magamat, még most is az ibolya illatra emlékezem, meg a kézre, amely engem ápolni kezdett, mikor meghalt az anyám. Később megnőttem és megházasodtam; kopaszodni is kezdek, tisztelt tárgyaló-bíró ur, de azért a Vilma nénit ne bántsa senki.

Egy nyári estén kerültem hozzá. Valami kis bánsági faluba vittek, ahol a nagyutcza végén állt egy öreg kuria; vén faragványokkal a homlokán, fiatal verandával az oldalán, ahonnan gyönyörüség volt lenézni egy kerek, zöldülő völgybe. A völgynek tulsó karimáján meg csillogott egy kopár hegyoldal és én azon tünődtem, hogy vajjon mi lehet az: csillámpala-e vagy csak az alkonyat fénye? Ebben az úri házban lakott a néném és mikor lefutott elémbe az udvarra, én nem is tudtam elhinni, hogy az az uri kisasszony az én gyámom lesz már ezentul. Fehér köténye volt neki, meg mosolygó fekete szeme; lehetett úgy vagy harmincz esztendős akkor, de én sokkal öregebbnek tartottam, midőn megcsókolta a homlokomat és megvigasztalt:

És azután csakugyan jó dolgom volt, uram. A Vilma néni édesapja, egy szélütött öreg táblabíró, nem törődhetett a gazdaságával, mi ketten voltunk hát az urak. A néni iskoláztatott is azután és ha vakáczióra hazajöttem, a kuria hegyoldali kertjében pompás volt hűsölni. És még pompásabb volt a nénémmel sétálni; lenn a szilvásban, amelynek gyümölcseit mindig lelopták az oláhok, meg a Karas partján, ahol apró kis gyufaskatulya-malmok kelepelnek és oly szelidek, hogy szinte az ember vállára repülnek a füzesbeli csókák. Sohase volt olyan jó dolgom, mint ekkor, a néném piros napernyője alatt. A néném bizony akkor még gazdag volt és én nem hittem volna, hogy ő rám fog szorulni még egyszer.

Ez persze csak nagy sokára történt; előbb még mindenféle jót tett velem a néném. Mikor meghalt az édesapja, és ő már az egyetemre küldte nekem a havi pénzemet, egyszer betegen kerültem haza karácsonyi vakáczióra. A tájék köröskörül be volt havazva, szán se járt a falusi ház ablaka alatt és fehér volt az én régi ismerősöm, a csillogó hegyoldal is. Ott ültünk a nénivel az ablakban; az ő arcza is fehér volt és láttam, hogy mint szaporodnak szeme körül az elsímithatatlan ránczok.

- Orvosod megirta, hogy tüdővérzésed volt, bizonyosan a sok korhelykedéstől. Nem is eresztelek vissza Pestre, hanem elviszlek telelni Meránba.

A Vilma néni el is jött velem Meránba: én, tisztelt tárgyaló bíró úr, oly vézna legény voltam akkor, hogy csak a Passaier völgyének minden virágai, csak a déli tavasznak minden fuvalma segíthetett rajtam. A Vilma néni volt ezeknek a gyógyszereknek a főnyilvántartója. Délelőtt kizavart a szobámból és vitt hegyet mászni és reggelinél annyi vajat kellett ennem, hogy meg voltak szégyenülve az összes jelenlévő észak-német kisasszonyok, akik ha délután találkoztak velünk az esplanadon, tréfásan suttogták egymásnak:

Emlékszem, hogy egyszer, amikor a Kurhaus mázsáló szolgája szilaj örömmel konstatált rajtam hét kilogrammnyi testi gyarapodást, a Vilma néni valami hosszabb sétát proponált. A hegyek hamuszinü várromjai között kanyarodott az út és egy nagy szirtes lejtőről látszott, amint az Etsch tavaszi párája belészürkéllik a végtelenbe. Ugy éreztem akkor, hogy nincsen bizony más asszony a világon, csak az én Vilma néném és tán a tulipánok súgták, hogy a nénémtől megkérdezzem:

Ez volt, tisztelt bíró ur, egyetlen beszélgetésem a nénémmel szerelemről, és ezt azért jegyzem meg, hogy valamiképp eszébe ne jusson bennünket gyanusítani. Én magam különben csak később tudtam meg, hogy a nénémnek fiatalkorában volt egy zongoramestere, aki óraközben klasszikus zenét játszott, óra után meg szerelmes barkarolákat, és ez utóbbiakat oly szépen, hogy a néném férjhez akart menni hozzá. Az öreg táblabíró azonban semmit sem akart tudni a dologról és a néném régi szobalánya egyszer azt mondta nekem:

- Az úrfinak épp olyan fényes szőke bajsza van, mint a kisasszony zongoramesterének volt. Olyan még a szeme is...

Ekkor én nagy erkölcsi kötelezettségben éreztem magamat és viszonzásul azt gondoltam:

- Az én feleségemnek meg épen olyan mosolygó kis fekete szeme lesz, mint a Vilma néninek, mert én ezzel tartozom a Vilma néninek...

Ezt gondoltam magamban, tisztelt bíró úr, és a feleségem most a Vilma nénit ki akarta dobni.

Mert, amit kétségkivül el méltóztatik hinni, utóbb megházasodtam és feleségül vettem nőm ő méltóságát, aki vörös hajú és júnói termetü. A szemére már nem találok mithológiai jelzőt, mert a szeme dióbarna. Házasságom egyszerü volt, mint a mezei virágok története. Mikor a néném kigyógyíttatott és ismét szárnyamra bocsátott és én helyettes professzor lettem a XII-ik kerületi államgimnáziumban, később meg rendes tanár és levelező (tehát nem gyümölcsöző) tagja az Akadémiának: én e kedvező körülmények közt elvettem egy egyetemi professzor leányát, aki először jelentette ki előttem, hogy szeret. Az ilyen nyilatkozatokat az ember komolyan veszi, ha az ember nem szokta meg őket: tehát megházasodtam és éltem zavartalan csöndben. Még a nénémet is meglátogattuk egyszer, az ő csendes falujában, ahol még most is oly szelidek a csókák.

A néném egy félesztendő előtt visszaadta a látogatást; nagyon halavány volt, mikor megérkezett és nekem feltünt, hogy nincsen vele a régi szobalánya. A régi elegáns bőrkofferjei közül is csak egy volt vele.

- Nincs már szobalányom, nincs már bőrkofferem, édes fiam, mondta, mikor magunkra maradtunk. - Fizettem, gyermekem, az apám adósságait, amig tudtam, de háromszor egymásután nagyon rossz volt a termés és mindenki megcsalt, az ispánom is, a vén gazember, megszökött a maradék gabona árával. Azután jöttek a bankok! Oh, a bankok! A bankoknál deponáltam azt a kis pénzemet is, ami mindennek eladása után megmaradt és nekem háromszáz forintot fog már most évenkint hozni. Mit csinálok, bizony nem tudom, édes fiam!

A néninek elfuladt a hangja, a néninek a felindulástól reszketett a keze, és a nénit most a feleségem mégis ki akarta dobni...

- Jól van, ha beleegyezik a feleséged és ha az én kis jövedelmemet elfogadjátok a tartásért.

- Beleegyezik, elfogadjuk, mondtam, mert tudtam, hogy a néni ingyen nem akar semmit.

Azóta nálunk volt a néni és most már csak én nálam van; elsején persze néha még az a kis pénze se volt meg, ami kellett volna neki és ő csak úgy tudott fizetni, hogy én titokban visszaadtam neki az elmult hónapra valót. Igy élt nálunk a néni csöndesen és a feleségem most ki akarta őt dobni.

Tisztelt bíró úr, láthatja, hogy érthető az a Chester-jelenet, melyet már az imént egész terjedelmében beismertem. Tisztelt bíró úr, ön erre komolyan ingatja a fejét és azt mondja:

- Ime, egy érdekes probléma; ennek az embernek szivében a hála legyőzte a szerelmet...

Tisztelt bíró úr, ha ön így beszél, akkor önnek épp olyan rossz a pszikológiája, mint átlag véve minden bírónak. Mert minden bírónak rossz a pszikológiája; az elsőfokú bíróé elsőfokú rosszaságban szenved, a harmadfokúé harmadfokúban. Én ezzel természetesen nem sokat törődöm, de erősen meg vagyok győződve arról, hogy az igazi szerelmet sohase győzi le a hála. A Chester-jelenet tanított meg erre. És az ember valóban sokat köszönhet a véletlennek, mert például én a Chester-jelenet nélkül talán sohase tudtam volna meg, hogy nem szeretem a feleségemet. Ilyen körülmények közt igazán nem csoda, ha a hála erősebb a szerelemnél.

Öregedő arczukból, melyet együtt látok vénülni magammal, kihalászom íme az ő ifjuságukat. Míg karöltve járnak az utczán Uri Péter és Pfaff Mihály, az agglegények, én arra gondolok, mily igaz lehet a szeretet, amely régi és mily érdemes beszélni a szeretetről, amely igaz. Árnyékos, kavicstalan útaival, virágos rondójával, amelyhez egy kisebb négyszögü tér csatlakozott, az ugynevezett "negyven platán": rég kiirtatott már, a bánsági kis park, ahol valaha fiúbarátságot kötöttek ők. Hullott fakéreg se áll már a lombok helyén és bizony még mindig szereti egymást a két sváb. A kisvárosi park zöldjét, mit tépegettek ifjúkorukban, most szívük köré fonva, koszorúban hordják. És az nagy fájdalom lesz egykor, ha válni fog egymástól Uri Péter a zömök, és Pfaff Mihály a hosszú.

Mert nagyon szerették egymást, kezdettől fogva Puninnak és Baburinnak neveztettek. Még otthon is, ahol pedig a Thun-féle alapítás óta örök szabályrendeletnek tekintette a tanuló ifjuság, hogy gimnazistának és reáliskolásnak kölcsönösen meg kell vetni egymást. A város két végén a középiskola teljesen különálló két polus gyanánt csoportosította maga köré a jó gyermekeket és így évekig tartó föltünést keltett az, hogy a negyven platán alatt folyton együtt volt Uri, a reáliskolás, és Pfaff, a gimnazista. Csak hűvös nyári estéken, természetesen, midőn illatozott a park dísze, a magányos olajfa és fehér jázminlevélkék havaztak a fűre. A platánok mögül néhány fényes jegenye suttogott az égbe és ilyenkor azt mondta Pfaff a gimnazista:

Uri Péter még két esztendő előtt tanulta ezt a reáliskolában. Fogta azonban mégis a meggyfa-pálczáját és nyomban levezette a rettentő képletet, a porba firkálván Pfaff Mihálynak. Ekkor viszont Pfaff Mihály bámulta az ő matematikus barátját és nem lehetetlen, hogy ez a kölcsönös bámulat ölelte őket össze legelőbb.

Uri volt az alacsonyabb, erősebb, öregebb. Gyönyörü metszésü homloka alatt erős judicium lakozott, sőt valószinüleg fantázia is. Ez utóbbit persze elnyomta a nevelés, de megmaradt a zömök fiúban mégis a kedély. Skandálni persze sohase tudott, mig Pfaff Mihály forma szerint is foglalkozott a költészettel, amelyre rácsábitotta a gimnázium. Pfaff erre hiú is volt; mig Uriban csak titkon lakozott a hiúság. Egyforma szívük daczára azonban sohase voltak konkurrensek, mert más-más országokat mutogattak nekik a könyvek. Egymás vállán át pillantottak azután az ismeretlen útvonalakra és szorosan egymás mellett kezdtek haladni, mert tudták, hogy egyik se féltheti a maga csapását a másiktól. Igy jutottak föl a fővárosba is. Ez különben félig-meddig csodaszámba menő dolog volt, mert senkise hitte volna, hogy Pfaff Mihálynak, akinek senkije se volt, a professzorai helyet és kenyeret fognak találni egy budapesti ügyvédi irodában és senkise hitte volna, hogy Uri Péter, a szegény parasztfiú, aki nem is tudta, hogy mi az a protekczió, éppen protekczióval fog stipendiumhoz jutni.

Az eset úgy történt, hogy a reáliskolai érettségin Uri Péter a Corvin Mátyás humanistáiról beszélt.

- ...Ezek az urak, a királyi udvarban, azt hitték, hogy ők valami rettentő nagy tudósok, azért, mert latinul és görögül tudnak...

Uri Péter büszkén körültekintett, mert tudta, hogy most nagyot mondott. Az érettségin egy kövér műegyetemi tanár volt a kormánybiztos és én most biztosithatom a kormányt, hogy a kövér műegyetemi tanár a nagyjelentőségü vizsgálat alkalmával oly mélyen szundikált, mintha a saját öregapja lett volna. Ő nagysága csakis az Uri Péter harsány mondására ébredt fel és fölfogván rögtön a vehemens szavak értelmét, azt morogta a szakállába:

- No, ez derék fiú és úgy látom, hogy a legjobb bizonyitványa is van az osztályban. Ennek keritünk valami állami stipendiumot...

A professzor azután megint csak elszunnyadt, de szerencsére már ébren volt őszszel, midőn a műegyetemre iratkozott a szegény Uri Péter. És így lett Uri Péterből stipendista, és igy lett Pfaff Mihályból joghallgató.

Nagyon szegényes vala az ő köntösük akkor és én hamarjában nem tudok olyan szürke színeket keriteni, hogy Uri Péter teknikusnak és Pfaff Mihály joghallgató úrnak közös őszi kabátját lefesthetném. Ez a kabát ugyanis már abban a stádiumában volt a kopásnak, midőn megszólal minden böcsületes szürke pelerin:

Három álló esztendeig vala a tisztes öreg kabát ebben a kínos helyzetben, mert három álló esztendeig semmit se változott Pfaffnak és az Urinak barátsága. Ez pedig nagy szó, mert az aszfalt kitünő egy barátságháborító: úgy ketté választja az embereket is, mint az utczát. Punint és Baburint nem rontotta meg a nagyváros. Hónapos szobájokban üldögélvén el a téli estéket, midőn mégis csak olcsóbb a fűtés, mint a kávéház, úgy rémlett is nekik, mintha közük se volna az egész fényes világhoz. Az Uriék otthon egy vasuti őrházban laktak és Pfaff Mihály hűségesen eljárt az ő egyetlen barátjához, télen és nyáron is. Most is, ha együtt pipáztak a meleg szobában, csak annyiba vették, mintha odakünn rohanna a gőzkocsi. Messze, ismeretlen világok felé, teli fényes, gazdag emberekkel, tükrökkel, bársonypamlagokkal, duzzadt erszényekkel, mindennel, ami szemük előtt tovasuhan, annélkül, hogy közük volna hozzá. A város ragyogó esti vonata zakatolt az utczán, Punin és Baburin benn tárgyalt a kis szobában, diplomáról és vagyonról, amit meg kell szerezni okvetetlen. És épp úgy bánkódott a petroleumlámpa itt is, mint valaha otthon.

Három esztendő mulva kizárólag csak Uri Péterre maradt a szürke pelerin és megváltozott nagyon a kis szoba is. Pfaff Mihálynak ugyanis nem volt keresetképtelen édesapja, mint Urinak, - Pfaff Mihálynak tehát katonává kellett lenni. Bő, államköltséges bluzot húzott föl a jó fiú és elhagyta Horvát Sára ugorkaárusnő ő nagyságának molnár-utczai szobáját és átköltözködék vala a Károly-kaszárnyába, ott is a második emeletre, ahol a falakon ezen bölcs mondások ékeskednek:

továbbá még más egyéb feliratok is, a melyek mind igen frappáns igazságokat tartalmaznak, de egyáltalában nem világosítanak föl bennünket arról, hogy hát mi csakugyan jól lövünk-e és minekünk vajjon könnyü-e bátornak lenni?

Pfaff Mihály tehát befűzte a bakancsát (fuszbeklájdung Nr. 1.) és ismét azt mondá:

A Pfaff Mihályból szomorú egy katona lett valóban. Az igaz, hogy az önkéntes iskolában ő volt az egyetlenegy sváb, aki németül is tudott, nemcsak svábul és így könnyü volt neki elsőnek lenni; az is igaz, hogy érezvén magában, miképp sok latintudományát egyedül el nem viselheti, tizenöt forint havi fizetésért ezen nyelvet is vesztegetni kezdé egy jómódu polgári családban; mindez igaz volt, de Pfaff Mihály azért mégis szegénysorsu katonának vala nevezhető. És ámbár a kaszárnyában tartózkodott ő, mégis inkább a régi kis szobában szokott lakozni, odasietvén barátjához minden áldott téli estén, midőn hat órakor már sötét van és az utczán járók nem látják, hogy mily igen nagyon kopott egy államköltséges önkéntes.

Egyszer, nem tudom, karácsony volt-e avagy farsang keddje, de vastag, gyapjas hó feküdte meg az utczákat, hűvös, tiszta lélegzetével a nagy házak közé egy kevés csöndet, még kevesebb falusi hangulatot hozván. Belül a Molnár-utczai ház udvarán is csönd volt és nyomok nem vetődtek a kövek hótakarójára; még Pfaff Mihály is az eresz alatt járva érte el a barátja udvari szobáját. Ott ült Uri Péter a felsőbb mennyiségtan ménkü vastag jegyzetei fölé hajolva és sötét konyhán át jutott hozzá Pfaff Mihály, mert Horvát Sáráék se voltak otthon. Az udvar egyéb lakói is szerteenyésztek a mulatós téli éjszakában, csak Kristofóriné ő nagysága ablakában volt gyertyavilág. Ő, aki sohasem pihent, most se mehetett el szórakozni, mert sajnos, az anyatermészet se pihen sohasem és Kristofórinéra szükség lehet minden pillanatban. Azért is a jó asszony báslikban ült még otthon is és ha tudós, kerek feje megmozdult az ablakban, a szomszédasszonyok azt mondták:

- Ereszszük le a függönyt, belát a Kristofóriné. Én pedig le akarok vetkőzni, mert itt hálok nálad. Legalább meleg szobában alszom egyszer. Kértem hajnalig kimaradást, hogy együtt teázhassunk, fiam Péter.

A fiam Péter felrúgta az egyik háziczipőjét a levegőbe és elkapta a balkezével:

- Éljen, nagyon jól van, nagyon jól van, még vacsorát is kapsz, vén bűnös.

Azzal leeresztette a függönyt és előhúzott az asztal alól egy kis ládikát. Az pedig nem volt üres, hanem tele volt halavány rózsaszinű parasztsonkával, amely darabokra mállott a fagytól és akkép vala fölfüstölve és besózva, hogy ahhoz foghatót ugyan még a prágai királyi szőlőhegyekben se tudnak előállítani. Uri Péter mindjárt le is ült az ágya szélére és szokása szerint átengedte a divánt Pfaff Mihálynak. Hadd üljön puhán a szegény katona.

- Egyél, Punin, - mondta, - de a tea tekintetében már nem tudnám egymagamban viselni a terheket. Mert van ugyan husz krajczárom, de hát abból szivarra nem marad, akkor ugyan ne is teázzunk inkább.

- Ime a szivarra való, drága Baburin, és most már menj, lelkemnek jobb fele, bevásárolni, mert ünnep van és becsukják a boltot és aztán teázni fog ma az állam és a társadalom és mindenki, csak mi nem. Indulj, indulj, Baburin, mert én már vissza nem fűzöm a bakkancsomat, ha kifűztem egyszer.

Uri Péter elment és hozott spirituszt, rumot, czukrot, teát, meg szivart. Azzal a sonkához látott a két sváb és úgy megette az egészet, mintha szilvásgombócz lett volna. Vacsora után szép lassu tempóban szivarra gyujtottak és mire előkerítették valamelyik sarokból a teafőzőt, amely pléhből volt és egy darabból volt készítve, már éppen zárta a házmester tótja a kaput. Ekkor pedig egy rémes drámai bonyodalom zavarta meg az idillikus estét.

Azzal kihúzta a szuronyát s a hegyét beékelte a födő és az edény karimája közé. Szép, óvatosan kezdte csavargatni a pengét.

A szurony azonban csakugyan nem volt penicilus és midőn Punin úr a Baburin felelősségére nagyobb enerzsiához folyamodott, egyszerre csak engedett a födő, de ugyanabban a pillanatban két nyilás is volt látható. Már pedig az sohase jó, ha egy teafőzőn felül is van lyuk, meg alul is. A fennforgó eset azonban csakugyan két lyukat mutatott, kivált mivel a másodikat a szurony hegye alul ütötte, az edény szélén, közel a fenékhez, ott ahol az Uri Péter felelőssége nem fejtett ki valami nagy ellentállást.

- Máskor, tisztelt barátom, ha tanácsokat osztogatsz, ne az erkölcsi törvényre gondolj, hanem a testek tehetetlenségére.

- Nem baj, mondta Uri Péter, és ismét ő vette ki Pfaff Mihály kezéből az edényt. Majd megreperáljuk.

Azonban bolond a világ folyása. Ha ugyanis valamely milliomosnak a lokomotivja romlik el, akkor a gépet egyszerüen elküldik a javító-műhelybe és könnyü szerrel megigazíttatják; ellenben ha egy szegény diáknak romlik el a teafőzője, akkor alszik a modern teknika mélyen. Uri Péter forgatta a kis bádogedényt, meg nyomogatta, meg szitkozódott; Pfaff Mihály mérgesen levágta magát a pamlagra és nézte a Baburin kínlódását. Az meg végre is földhöz vágta az egész masinát:

- Talán rosszul hallottam? Vagy csakugyan azt méltóztatik hinni, hogy én szénkereskedést űzök?

Punin kedvetlenül csettintett a nyelvével. Azután félrehúzta a függönyt és elkezdett könyörögni:

- Nézd, Péter, odaát még ébren van a vén asszony. Eredj, kérj tőle kölcsön teafőzőt.

Az nem szólt semmit se, csak összehúzta a szemöldökét és elkezdte letakarítani az asztalt, hogy itt ma vége a mulatságnak. Pfaff Mihály is befűzte a bakancsát, felhúzta a köpönyegét, felcsatolta a szuronyát és azt sem mondta, hogy beföllegzett, de az ajtóban még azt mondta:

Az udvaron aztán átgázolta a havat és elért a sötét kapualjába. Ott tapogatózni kellett a csöngetyűnyomó után, de Pfaff Mihály nem igen tapogatózott. A fagyos éjszakában másodperczek alatt szállt el az ő nagy haragja és a mint megállt egy pillanatra Pfaff Mihály, az éjjel csöndjében, az elhagyott órában valami messzi, régi csöndre gondolt vissza. A negyven platán alatt, későn nyáron ül együtt két diákgyerek és az egyik szól valamit a hulló levelekről és azt feleli a másik:

Most bizony ugyanezt nem felelte a másik, mert Punin goromba volt nagyon és úgy látszik, ezért most ki is van lökve a szobácskából. És ott jó békén lenni, midőn zakatol kivül a fényes vonat... Pfaff Mihály visszafordul és kereste, hol legmélyebb a hó. Ugy lépegetett az Uri Péter ablaka alá vissza. Ott háromszor is kopogott, mert Baburin kétszer nem akarta meghallani. Harmadszorra végre félrehúzta a függönyt és kimosolygott a bűnbánó Puninra. Punin visszamosolygott és azt mondta:

Uri csak egyszer volt szerelmes; Pfaff Mihály szerelmes volt vagy húszszor, világos tehát, hogy egyikük se házasodott meg. S mert lágyszívüek voltak, szabadgondolkodók és lusták, természetes, hogy tisztességes diplomát se szerzett egyikük se: a teknikusból számvizsgáló lett valamely műszaki számvevőségnél, a jogászból meg pénzügyi titkár. Még ma is együtt laknak és külön szobáik között közös a harmadik, a szalon. Ott a félezüst szamovár körül, midőn várják, hogy csészéjükben egészen megfeketedjék a Souchong, még gyakran összekapnak Punin és Baburin és ilyenkor azt mondja egyik vagy másik:

Erre aztán mosolyognak mind a ketten és elfelejtik, hogy az ő életük is egy kilyukadt bádog.

Az intermezzo természetesen kora tavasszal történt; alig hogy elhordták a havat, alig hogy rügyezni kezdett az akáczfa, alig hogy zöldre vált a Szent Gellérthegy oldala s a hegyek mögül kibukott az első nedves, langyos szél:

Nincsen följegyezve az egész inczidens seholse; nem találjuk nyomát régi krónikákban, még ujságba se került az esemény, de azért mégis tagadhatatlan dolog. Szücs Eszter végig libegett a Dunaparton, mint egy eleven hajnali álom; kis szőke kontya volt, sötétkék ruhácskája volt és szép volt, mert nem klasszikus arczvonások tették széppé, hanem az ifjúság; nem a napsugár, ez a nagy kémikus, aki felolvaszt minden rideg valóságot.

Szücs Eszter végiglibegett a Dunaparton, fehér fátyolát csak félig húzta le, mint ahogy fitos kis leányhoz illik. Minden lépésnél körülfutó vékony vonalat mutatott a kurta szoknyája, az egész kis leány szinte világlott a korzón. És meg is bámulták a kis leányt sokan; ugymint a hullámok, a börziánerek, de legfőképpen maga Szegedi Pál. Ő még meg is fordult utána:

Azután ment, libegett tovább Szücs Eszter és egyszerre úgy érezte, hogy az a bölcseletdoktor, aki neki soha se szokott köszönni az utczán, nagy mulasztást követ el ezzel az ignorálással. Mert tagadhatatlan, hogy minden ifjú levente köteles kalapot emelni annak a tizenhét esztendős leánynak, akinek tetszik. Szücs Eszter majd hogy sírva fakadt, amikor erre a sértésre gondolt; azután felsorolta magának mindazokat a hódító férfialakokat, akikkel eddig találkozott. Nevezetesen az unokabátyját, a hittanárát, a zongoramesterét, a háziúr jogász fiát, és végül megállapodott abban az örökkévaló igazságban, hogy egyik se tetszett neki annyira, mint ez a komoly uracska. A tavaszi szellő beléfújt a fátyola alá:

Szücs Eszter elpirult, ámbár senkise szólt hozzá és ment egyre csak tovább. Közbe pedig feltünően szépnek találta a túlsó part napos hegyoldalát meg az eget, amelyről egy legendában azt olvasta egyszer, hogy apró angyalok mosták tisztára.

Szegedi Pál azt hitte, hogy ezt kiváncsiságból kérdezi magától, nem pedig féltékenységből. Neki általában is voltak ilyen téves nézetei. Igy például régen gyökeret vert a lelkében az a hit, hogy ő csak üzleti szempontból járt a Szücs Xavéri Ferencz czukrászdájába. Igaz ugyan, gondolta sokszor, hogy abban a tiszta kis czukrászboltban van egy fiatal hölgy is, akivel ő sokszor el szokott beszélgetni, de azért mégis csak fődolog a Dobos-torta. Mert ha nem ez az élvezeti czikk volna a fődolog, akkor ő nem ennék már egy félesztendeje mindennap Dobos-tortát. Világos tehát, hogy a tortáját szereti Szücs Xavéri Ferencznek, nem pedig a leányát.

Szegedi Pál szépen megindult és ment ő is a Ferenczváros felé; a tavaszi hangulat ellenállhatatlan erővel ragadta a külvárosi sütemények közé, épp úgy, mint a téli esték is, amikor hazatérőben a czukrászbolt üvegajtaján keresztül hivogat a lámpa, a marczipán-szelet meg egy fehér, kis leányarcz. Most, mikor benyitott az ajtón, Szücs Eszter már fürgén kezelte a mákospatkók különböző válfajait; a nagyra fonottakat és a kisebbeket, a pozsonyi kiflinek jól ismert halavány utánzatait. A tavaszi verőfény nem ragyogott közbe, mikor Szegedi Pál kezet fogott a leánynyal és volt még egyéb drámai motívum is ebben a találkozásban. Például az, hogy Szücs Xavéri Ferencz és hitvese ez egyszer kivételesen nem voltak otthon. Valami öreg cselédasszony őrízte a boltot, az is kiment, mikor hazajött a kisasszony.

- Egy pohárka allast kérek, - szólt a derék ifjú tompán, mintha csak mérget akart volna az allasba keverni.

Szücs Eszter elébe tette a tálczát és nagyon megijedt, mikor a vendég hirtelen kezet csókolt neki.

Ha jobban nem haragszik, akkor még a homlokát is meg fogom csókolni, gondolta magában a vakmerő Szegedi Pál és félig áthajolt az asztalon, úgy, hogy érezte a leány ibolya-bokrétájának szerény kis illatát.

- Hogy vehetném észre, mikor még be se mutatkoztam magának; különben Szegedi Pál vagyok és nagyon szeretlek, kis Eszter. Már nagyon régen meg akartam ezt mondani, de egyrészt csak ma jöttem tisztába a dolgommal, másrészt meg mindig tele volt a bolt...

A jelenlévő pogácsák vígan mosolyogtak és Szegedi Pál megcsókolta a kis leányt. Nem a homlokán, hanem a száján; nem egyszer, hanem háromszor. A szemérmes kis lány behunyta a szemét és nagy szivdobogást érzett az ő kettős tavaszától. Azután mindketten halaványan néztek egymásra és hallgatták, a mint egy koraszülött darázs dongott nekik a boldogságról.

- Azután majd mindig, mondta Szegedi Pál és még egyszer megcsókolta a kis leány kezét.

Odafönn az üllői-úti harmadik emeleti lakásban már ásítozott a szerelem résen. Foszlányokba szakgatott hangulat lakott a barátságos két szobában, és Szegedi Pál, a "szobaúr" régen érezte, hogy nem jól van ez így. Egy harmincz éves férfi és egy negyven esztendős asszony, akik valaha szerették egymást, lassanként együtt látták eltünedezni a lángokat; ha a törvény köt bennünket össze, a hűlő parázs hagy valami meleget közöttünk. Az asszony azonban egy sokat szenvedett asszony, csak épen szerelemből találkozott Szegedivel. Azután sokáig együtt voltak; és szegény Passiflórának kezdetben sötét hajára már szálingózott a hópehely, mikor észrevette, hogy itt van a válás ideje. Azt hitte, hogy nem is szereti már az ifjú férfit és úgy gondolta, hogy már éppen csak jó hozzá; sajnálná, ha senki se szeretné ezt a derék fiút, együtt marad hát vele addig, amig meg nem leli azt a virágot, amely hozzá illik az ő ifjúságához. Párnak, igazságnak.

Szegedi nem keresgélt, mert nagyon csunya dolognak nézte volna azt, ha hűtlenségbe esik. Nem keresgélt, csak éppen rábukkant Szücs Eszterre. Aznap is, amikor lelkében még dalolt a tavaszi délelőtt gyönyörüsége, valami kis önvádat vitt magával haza. Vacsora után pedig, amikor az asszony kis szünetet tartott rendes zongorajátékában és a levegőben még zsongott egy bájos kis orosz románcz melódiája. Pál úr elárulta a rövid ideig őrzött titkot.

- Találtam magamnak valakit, mondta és hátra vetette fejét a hintaszékben. Azután aggódva várta, hogy az asszony majd elhidegül, vagy majd haragszik, sőt talán még sir is. Várta ezt, mert nem hitte valami nagyon, hogy Passiflóra komolyan és jóságból, avagy elfogyott szerelemből akar válni.

Az asszony nem sirt, el se hidegült, nem is haragudott. Odaült a férfi mellé, végigsimogatta homlokát és szépen, kedvesen kérdezte:

- Én akartam, kedves barátom, és jól történik, ahogy történni fog. Nagyon szerettelek és még most is akarnálak szeretni, de nem lehet, mert öregszem, öregszem. Az évek nem tréfálnak, de elválnám tőled akkor is, ha még mindig szeretnélek, mert tudom, hogy már gyönge vagyok. Nem tudlak többé elrabolni az ifjuságtól. Szépen elválunk hát és megköszönjük egymásnak az órák gyönyörüségét; amikor pedig majd még inkább megöregszem, akkor talán ismét boldog leszek, ha eljösz hozzám és elmondod a te boldogságodat.

A férfi hallgatott; elillant perczekről beszélt neki a lámpafény és sok egymásba folyó esztendő emléke készült kivonulni szivéből. Most még egyszer az asszony vállára borult:

Az asszonynak idegesen vonaglott az arcza. Ujjai összeszorultak és mint ahogy félhiszterikus órákban szokta cselekedni, megrázta a férfi vállát. Azután eltaszította magától és valami félig igaz utálattal mondta:

- Mindjárt, kérlek, mindjárt. Menj, addig, amig utállak. Menj, menj, rögtön!... És toporzékolt a lábával. Azután meg még egyszer megsimogatta Szegedi Pál arczát és nevetett síró két szemével:

- Hajtsd föl a gallérodat, mert megfázol; holnap utánad csomagolok mindent. Csak most eredj, mert nem tudok veled egy fedél alatt maradni. Ez nem is illenék már többé; hisz vőlegény leszesz, kis Pálom - mondta aztán és szépen, anyásan megcsókolta a fiút.

Szegedi Pál leballagott a homályos lépcsőházon és épp a háta mögött csapta be a házmester a kaput. Ment egymagában, szívében azzal a nagy ürességgel, amely megszületik akkor, amidőn elvesztettük az egyiket és egészen még nem találtuk meg a másikat. Elbotorkált a becsukott czukrászbolt előtt is, ahol szürke ajtótáblák néztek rá, a jövendő zárt szimboluma gyanánt!

Valami harmadrendü fogadóban, ahol podgyásztalan utasoknak is adnak szobát, megszállt éjszakára Szegedi Pál. A kis szoba kopott butorai megint a nagy ürességről beszéltek neki, amely mindig ott lebeg két szerelem utolsó meg első fejezete közt. A gyönge ember, aki lélekben mindig koldult szerető, tehát támogató asszonyi kéz után, siró, kábult fővel aludt el.

Az éj törölte le ismét könyeit: Szücs Eszterről álmodott ekkor meg az ifjuságról, amelyet most szabad elülről kezdeni s amelynek nem bűn sohase, csak regény, ha szeretett. A tizedik utczában pedig, magányos szobájában ült még sokáig, aki hazudta a nagylelküséget, a szegény Passiflóra; nézett ki a fagyos estébe és érezte, hogy mily rettentő nehéz lemondani, még akkor is, ha már meg vagyunk öregedve.