BABITS MIHÁLY: DANTE KOMÉDIÁJA

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2013
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5406-16-4 (online)
MEK-11876

Dante-könyvem egymást követő kiadásai technikai okokból mindeddig változatlan lenyomatok voltak. Régi szándékom, összegyüjtött munkáim sajtó alá rendezésének alkalmát fölhasználni, a fordítás és kommentár átdolgozására. Sajnos, viszonyaim nem adnak időt és lehetőséget ahhoz a széleskörű tanulmányhoz, melyet ez az átdolgozás szükségessé tenne. Meg kell elégednem avval, hogy a könyvet legalább kicsiségekben és külsőségekben jobbá és hasznosabbá tegyem. A fordításon csak keveset változtatok, inkább a magyar vers kedvéért; de az életrajzot lényegesen bővített formában közlöm, idézetekkel átszőve; a bevezetéseket és tárgymutatókat egységesítem; s a kommentárt oly módon csoportosítom át, hogy az olvasót a visszalapozgatásoktól megkíméljem. Mindez bizonyára növeli használhatóságát művemnek, mely evvel az átalakítással kapta meg a végleges formát.

E magyar Inferno több évi, inkább gyönyörűséges, mint fáradságos munka eredménye. A fordításról vallott elveimet kifejtettem, egy tanulmányomban^[1], mellyel ma már nem mindenben azonosítom magam. Minden jogos követelménynek eleget óhajtottam tenni. Nem mindig sikerült. Mégis hiszem, hogy fordításom a ma lehetséges legjobb megoldása e nagy feladatnak.

A bevezetés és kommentárok nem tudományos igényűek s tisztán laikusok számára iródtak. Szöveg és értelmezések elfogadásában eklektikusan jártam el. Sem szőrszálhasogató, sem könnyelmü nem akartam lenni.

Elődeim, kivált Szász Károly munkáit, ahol használhattam, szuverén módon felhasználtam.

Hibáim kétségkívül vannak és köszönetet fogok mondani a kritikusoknak, kik szigoru és részletes birálattal fogják lehetővé tenni, hogy ezek esetleges újabb kiadásból eltűnhessenek: s a Purgatorio és Paradiso készülő fordításaiban lehetőleg meg se jelenjenek.

A Purgatórium fordítása hat esztendeig készült; viszontagságos időben, melyben lehetetlen volt folytonos és nyugodt munkát végezni. (Az olasz háború is ez időre esett...) Mégis a fordító szívesen tekint vissza munkájára. A Dante tolmácsainak régi hagyománya, elárulni előszavukban: a nagy költemény melyik része áll legközelebb szívükhöz. A jelen fordítás készítője a Purgatóriumot szerette legjobban...

Fordítás és kommentár egyébiránt ugyanazon elvek szerint készült, mint az első részé. A kapott kritikák megjegyzései közül keveset használhattam; ritkán voltak komolyak vagy érdemlegesek.

Még egyet. A fordítás hálátlan munka, mert a legjobb is megalkuvás és nem tökéletes; hibát mindig lehet benne találni és erényeit nem muszáj észrevenni. Kétszeresen hálátlan, mert minden fordítás csak egy nemzet számára értékes, s valóban ajándék a nemzetnek. Akármilyen paradoxnak hangozzék is: a műfordításkönyv a legmenthetetlenebbül magyar könyv; az író, akit nemzete kitagadott, evvel nem mehet külföldi piacra. Minden műfordításkötet - s mennél nagyobb munka- és időáldozattal készült, annál inkább - vallomás az író nemzetéhez-tartozása mellett; - bár vallomás egyúttal a nagy nemzetközi kultúra egysége mellett is, az Emberiség hitvallása mellett.

A Dante-ünnepségek lezajlottak. A magyarság megmutatta, mily mértékben volt ereje és akarata kivenni részét a Föld egyik legnagyobb szellemének kincseiből. E lelki communiónak papja a fordító is; s a magyar nyelv aranypohara mindenesetre méltó, hogy belőle osszák az áldozat borát.

Büszke vagyok nyelvemre! ez az első érzésem, mikor befejezem a nagy munkát, melyre Stefan George »alig tart elegendőnek egy emberéletet«. Munkám bizonnyal tökéletlen; mégis jobb, mint reményleni mertem s hiszem, hogy a magyar költői nyelvnek oly lehetőségeit igéri (ha nem is teljesíti), melyeket csak a mi nemzedékünk kezd sejteni igazán. Az az érzésem, hogy bármely más nyelven lehetetlen lett volna ezt a feladatot - még így is - megoldani.

A feladatnak talán legnehezebb része ép a Paradicsom, nemcsak súlyos, filozofikus tartalmánál, hanem a Zene és Szárnyalás azon magasabb igényeinél fogva is, melyeket a fordítóval szembeállít. Nagy súllyal röpülni hatalmas motor kell; s a Poézis birodalmában talán még sohasem történt meg ily tökéletesen a Súly és Lebegés e misztikus házassága.

Ez a könyv csak a művelt közönség számára készült. Dante a világ egyik legnehezebb költője. Maga mondja, hogy aki őt érteni akarja, üljön meg a padkán és élesítse jól az eszét. Munkáját a »középkor lexikonának« nevezik: egész külön világ az egymagában. De nemcsak e páratlan gazdagság teszi ezt az olvasmányt nehézzé: egy távoli század idegen tudásanyaga, melyet a költő művében felhalmoz s melyhez hasonlót olvasóiban föltételez. Nem csak theologiko-filozofikus mélységei s különös és sokrétü szimbolizmusa. Nem is csupán komplikált technikája, szinte matematikai tömörsége, kemény és különc kifejezései s az a modor, mely folytonos célzásokban dolgozva minden lapjának oly páratlanul művészi sűrítettséget ad. Hanem elsősorban életével és korával való kapcsolatai: az a líraiság, melyből az egész mű fakad, s mely nem az elvont lélek líraisága, hanem a cselekvő emberé, ki két lábbal s ezer idegszállal áll a körülötte zajló világ közepén. Ez a költő életéből szövi költeményét: kora, környezete, apró tények, emberek, életek, szokások, amik sorsát alakították, mind téglái lesznek a nagy épületnek: s ki értene ma már minden célzást, ami ezekre vonatkozik? Lapjain sűrűen akadunk talányokra, amiket tudósaink sem tudnak megoldani. Hogyne lenne fáradság hatszáz év mulva olvasni azt az írót, akit már életében kommentálni kellett.

A fordító e fáradságot mindenmód könnyíteni iparkodott. És itt figyelmezteti a közönséget, hogy Dante művét csak akkor élvezheti, ha előzőleg elolvassa életrajzát, s a lap-alji kommentár utalásainál nem restelli az életrajz illetékes fejezeteit újra és újra emlékezetébe idézni. Az egész költemény áttekintésében a kötet végéhez csatolt ábrák és táblázatok segítenek. Mindez oly rövid, amily rövid csak lehet; ettől a kis munkától nem kell visszariadni a nagy élvezetért. Ami magából a költeményből érthető, az általános műveltséghez nagyon is hozzátartozó, vagy a megértéshez felesleges, azt nem magyaráztam. Dante nyelvének tömörségét és különcségét nem enyhítettem: itt a nehézség maga is élvezet.

Dante élete, amint nem végződik halálával, úgy nem kezdődik születésével: hanem szétolvad a világtörténetbe. Hatalmas lelkéből oly gazdag és hosszú múlt ereje duzzadt a jövőbe, hogy életrajzát nem lehet a pontos és szimpla dátummal kezdeni, amivel a biográfiák rendesen indulni szoktak. Szülővárosának ősi hagyományaihoz kell visszaszállnunk, ha ezt a nagy és dús életet érteni akarjuk.

Firenzében úgy tartották, hogy Fiesole a világ legrégibb városa. Fiesole Firenze fölött áll egy büszke dombon, s valóban ősi etruszk centrum, Sulla, Catilina híres táborhelye. Dante sokat hallott ezekből az antik históriákból, még gyermekkorában, ama családias szép időkben, amikor a jó firenzeiek még

Az etruszk Faesulaet a római sasok rombolták le, Caesar és Pompeius hadai, keserítve

ahogy egy római császár szelleme mondja Danténak a Paradicsomban. A halom tövén alapította aztán Caesar Florentiát, azaz Virágvárost, amely az Arno folyó e gyönyörű völgyében annyira megérdemli nevét.

Florentia lakói részben rómaiak, részben Faesulaeból telepedtek be. Innen, Villani krónikája szerint, az örök belviszály, mely történetén átvonul. A nemesség a rómaiaktól származtatta magát: és Dante is. Álmait a Világbirodalom hatalmas politikájának és kultúrájának emlékei gyújtották föl, s mikor a cselekvő életbe lépett, e politika és kultúra őreiül tekintette magát s harcos pártját s az alacsony, vegyes, bevándorlott, csak a saját hasznát tekintő kalmárnéptől csupa rosszat várt és idézett fejére - ahogy később a Pokolban jövendöltette magának:

E »bűnfészek«, Firenze, a legenda szerint Mars isten átkát hordozta magában. A Hadúr a pogány Florentia védőistene volt: de Florentia keresztény hitre tért s a védőistent elhagyta a védőszentért, aki János lett, a Keresztelő. A Hadúr bosszút állt; s Dante maga is kommentálja a híres legendát: Firenzén örök harc végzete súlyosul:

Az Arno hidján valóban állt még Marsnak csonka szobra, s ez a megmaradt szobor szimbolikus: a keresztény Flórencben mindig maradt valami római. Dante nem hiába érezte magát a római szellem örökösének, s talán nem véletlen az se, hogy Nagy Károly (aki utólag újjáépítette), hogy Nagy Ottó, hogy a római császárság e visszaállítói, különös szeretettel pártolták Firenzét. Toscana őrgrófság lett, s Dante szülővárosa fokozott intenzitással élte át mindazt a forrongást és tusát, amit a világbirodalom gondolatának újraébredése a keresztény Európa számára jelentett.

E gondolat szerint a kereszténységnek két feje van: a császár és a pápa, az egyházi és világi. Mindenki tudja, hogy a valóságban a két kard nem támogatta, hanem támadta egymást: a pápa profán uralomra vágyott, s Nagy Ottó óta világos volt, hogy a császár az egyházat is szolgálatába akarja hajtani. Mióta az egyházi hatalom világit is jelentett, az egyház is tagja lett a nagy hűbérrendszernek, s a császár, akitől minden világi jog származott, magának követelte az investitúra, az egyházi hatalmakba való beiktatás jogát is. A császárt e beiktatásnál is világi tekintetek vezették, s gyakran a simóniáig, az egyházi méltóságok formális árusításáig sülyedt. Ez erkölcsi erőt adott a pápának: VII. Gergely tekintélyével és erkölcsi bátorságával zúzta össze és alázta meg IV. Henrik császár igényeit.

Toscana ez időben egy nő kezében volt, s Matilda, a nagy grófnő, hív segítője a pápának az erkölcs és egyház súlyos harcaiban. Az ő vára Canossa, hol a nagy megalázkodás végbement. De Matilda emléke mély nyomot hagyott Firenzében is - hisz Firenze Toscana székhelye - s Dante, a nagy firenzei, díszes helyet juttat a nemes nő alakjának költeményében is: ha ugyan igaz, amit sok magyarázó állít, hogy a Purgatórium hegyének bájos és különös Matildája Toscana őrgrófnőjével azonos. Ez a szép és szent hölgy, aki a hegy csúcsán, a fáradságos út végén, dal és virág közt várja a vezeklőket, mindannak jelképe tán, amit Dante, a Megromlott Egyház ostorozója, az Ecclesia Militans ellensége, mint megbocsátó, nyájas szeretetet festegetett, óhajtott, követelt amaz elképzelt, anyai Egyházban, melynek a lélek igazi, visszaváró, kedves otthonává kellene lennie. Példája ez egyúttal Dante különös módszerének is, mellyel valóban élő, történeti személyeket magas szimbolumokká avat. E szimbolum szerepét méltán viszi a nemes hölgy, kinek közvetlen környezetéből ered a világküzdelem ama nagy pártja, melyhez a költő városa s ősei tartoztak, s melyből maga a költő annyi fájó harc árán szakadt ki.

Mert a nagy Matilda férjének, Welfnek nevéről nevezték el e pártot guelf pártnak; míg a császári párt a Hohenstaufok váráról, Wiblingről, kapta a hagyomány szerint a gibelin nevet.

A római császárság eszméje körüli küzdelem a római hadisten szobrával ékes Firenzében kezdettől fogva belső küzdelmet is jelentett. Firenze fekvése gyönyörű, de nem előnyös egy kereskedő városnak. Nincs a tenger mellett; s ezer érdekösszeütközésen és harcon keresztül kellett erőszakkal átvágni kereskedelmének útjait. Igy politikát csinált, hatalmat szerzett: de erősen rá volt utalva harcos nemességére. S ha a kereskedő polgárság vonzalmat is érzett a pápai politika iránt, mely megleckéztette a korrupt és hatalmaskodó méltóságokat s útját állta az idegen befolyásnak Itáliában, Matilda politikája iránt, akinek Firenze is annyit köszönhetett: a harcos nemesség hagyományainál fogva egészen más politikával szimpatizált.

Dante legrégibb őse, akiről tudunk - Cacciaguida, filius Adami - maga is egy császár, III. Konrád zászlaja alatt harcolt s a császár ütötte lovaggá. Dante nyilván a császár e harcosát tekintette a család nagy emberének; a Paradicsomban vezeti őt elénk, az üdvözült harcosok csillagán, hol Cacciaguida maga beszéli el, hogyan ontotta vérét, keresztes hadban küzdve a Szent Sírért, melynek visszafoglalására az önző és fukar pápák kevesebbet tettek, mint az ambíciózus, nagyralátó Imperatorok:

Bizonyos, hogy Dante familiája a város nemességéhez tartozott, Boccaccio szerint rokon vagy azonos a híres Elisei-nemzetséggel. Cacciaguida maga is ad egy kis családfát, melyben szintén előfordúl az Eliseo név:

Cacciaguida ugyanis Alighieri-lányt vett nőül, s ez a név öröklődött a családban. Fia az első Alighiero, ugyanaz, aki gőgjéért vezekel a Purgatóriumban:

- inti a boldog Cacciaguida Dantét. Ennek az Alighieronak fia aztán Dante nagyapja, Bellincione.

A császár vitézének gőgös utódai azonban hamarosan a guelf politika vizeire evezhettek át: legalább mindabból amit a család életéről és szerepéről ettőlfogva tudunk, az előkelő guelf familia tipikus képe alakul ki. Annak, hogy a firenzei nemesség egy része tradícióival s eredeti hajlamaival szemben a guelf ügy mellett foglalt állást, egyik okát bizonyára Itália közhangulatában kell keresni. A gazdagodó olasz városok tulajdonkép keveset törődtek császárral és pápával egyaránt. Mindenféle feudális rendből mindjobban kivonták magukat: bresciai Arnold még Rómából is köztársaságot akart csinálni. Ez a helyzet a császárnak kedvezett; s III. Konrád utóda, Barbarossa Frigyes, föl is használta azt arra, hogy a szorongatott pápa protektorául szegődvén, befolyást szerezzen Itáliában. Igy lett a guelf ügy - a pápai szék erejének és önállóságának ügye - Itália függetlenségének ügyévé: valóságos nemzeti ügy!

De a firenzei nemesek párthagyásának külön oka is volt: egy privát viszály, egy vendetta-história, mely végtelenül jellemző korra és miliőre, s emléke még Dantéban is kisért. Buondelmonte de'Buondelmonti, nemrég beköltözött előkelő ifjú, jegyben járt egy Amidei-lánnyal. De az utolsó pillanatban a vőlegény elhagyta jegyesét, hogy egy Donati-lányt vegyen nőül. Az Amidei-család barátai - az Uberti-, Fifanti-, Lamberti-familiák - a vérbosszú törvényei szerint torolták meg a sérelmet. Nyilt utcán - s ép az Arno hidján, a végzetes Mars-szobor lábánál - lesből ölték meg a menyasszonyához siető Buondelmontét, elvetvén ezzel a pártszakadásnak s a jövendő viszályok hosszú sorozatának véres magvát. Az elhúnyt ifjúnak egész rokonsága s baráti köre csupa bosszúból az Egyház pártjába állott át, s a nagy politikai okok mellett ez volt a közvetlen kiváltó oka a firenzei nemesség fatális és gyógyíthatatlan meghasonlásának. Dante maga nézi így a dolgot, Firenze régi napjairól emlékezvén, már bizonyos történeti távlatból, egyformán látva az indulatok emberi igazát s emberfölötti sorsszerűségét.

A békét egész Itália csak lokális epizódként ismerhette e korban. Az Ecclesia és Imperium nagy küzdelme még mélyült, mikor Barbarossa örökét II. Frigyes vette át. A nemzetiségi harc világnézetek harcává szélesült. II. Frigyes a renaissance valódi előfutára: nagy római álmokkal telt pogány, epikureus, akit semmi vallási tekintet nem feszélyez. Dante fantáziáját sokat foglalkoztatta a »svábság e harmadik viharja«, a harmadik Itália-dúló német császár. Hisz Toscanában is megerősítette a gibelin hatalmat, s talán Bellincione, Dante nagyapja is azok között a guelf nemesek között volt, kiket Firenzéből száműzetett! De még terhesebb következményekben a lombard városok függetlenségi ligája ellen folytatott küzdelme; Dante ettől datálja Felsőitália erkölcseinek szégyenletes hanyatlását:

E zord kor vitézeit valóban nem a nyájasság jellemzi. Frigyes veje például III. Ezzelino, Verona zsarnoka, kit a költő vészes fénnyel föltűnt fáklyához hasonlít, s a pokolban a tirannusok vérfürdőjében bűntet. Az izgalmas idők szertelenre dagasztották az emberi indulatok méreteit. A nagy harcok között nagy szerelmek virágzottak, s Cunizza, Ezzelino nővére, a szerelmesek Venus-csillagában fogadja az egetjáró Dantét. II. Frigyes a regényes és maureszk Szicíliában nagyszerű udvart teremtett, valódi renaissance arányokban, hol az udvari élet minden bűne és fénye kisarjadt. A császár zseniális kancellárját s bizalmas emberét, Piero della Vignát, az Udvar pletykái és intrikái kergették az öngyilkosságba: legalább Danténak így panaszolja el a túlvilágon. De ez az udvari élet egyúttal új lángra kapatta azt a friss és elegáns lovagi költészetet, a troubadourok líráját, mely a Dante lírájának őse: mert nem kell gondolni, hogy Dante ősök nélkül bukkant ki a hullámokból. A császár troubadourok barátja s maga is troubadour. Merész istentagadása s életszeretete hökkentő fénnyel hasítja át az aszkéta korok félhomályát.

E fényes pálya vége nagy bukás: egyházi átok, lázadások, hirtelen összeomlás. Ime a Pokol költőjének századában maga a Történet magas példákkal rajzolja meg a Fölszabadult Élet minden csábítását s tragikumát. A véres és tragikus események nem lehettek közömbösek Dante családja s hazája előtt sem. A nép lázong, s Firenze száműzöttjei megverik a gibelin csapatokat. 1250-et írnak; II. Frigyes halálhíre érkezik, s a száműzöttek győzelmesen térnek vissza!

S következik a nagy interregnum; a császári hatalom meggyengült; úgyszólván nincs császár 23 évig. Itália képe megtarkul, szétszakadoz. Északon Ezzelino, Szicíliában Manfréd, II. Frigyes törvénytelen fia még őrzik a gibelin hatalmat; de Toscanában teljes a guelf uralom. Firenzére vonatkoztatva ez egyúttal demokratikus uralmat jelent, mert ama polgári kereskedő rétegekre kényszerűl támaszkodni, melyek a Fiesoléból bevándorlott tömeg maradékaként szerepeltek. Ez a kor a demokratikus Firenze fénykora, a kereskedés, az arany forint kora, mely nevét is Florentiáról nyerte. De nagy fénynek sötétebb az árnya, s egy-egy büszke nemes még Dante poklában is kifakad:

A csillogó forint kútfeje az erkölcsök romlásának, annak az átkos szomjúságnak, melyet Dante a hírhedt forinthamisító, a nagyhasú Ádám mester pokolbeli bűnhődésében szimbolikusan rajzol meg. Sőt kifelé is, a város határain túl, Firenze hinti szét a romlás csíráit, ő

E gonosz virág az a liliom, - Firenze lilioma - amit a forint egyik oldalára véstek. A másik oldalán Keresztelő János, a város védőszentje volt látható, s Dante nem mulasztja el malíciózusan megjegyezni, hogy ez a pénzrevert szent minden szentek közt az, amelyik legközelebb állt a »pásztorrá lett farkas«, a pápa szívéhez. S csakugyan a vagyonosodó guelf Firenze legnagyobb veszélye az a politikai veszély volt, mely a pápaság részéről fenyegetett: Firenzében befolyást szerezni a kapzsi pápai politika előtt könnyűnek látszott és kívánatosnak.

A gibelin nemesség mindent megkísérelt, hogy a helyzeten változtasson. Gibelin városokkal, elsősorban Sienával, próbáltak szövetkezni; de a terv kiderült, s most őket küldték számkivetésbe. Vezérük, Farinata degli Uberti, ama hatalmas és tipikus alakja a kor politikájának, kiről Anatole France egy híres novellája szól, s ki még halottan és a lángsírból is, ahol Dante találkozik vele

Ezt a nagy és dacos lázadót a Pokol sem törte meg. Ott is, előkelő társaságban, II. Frigyessel - az elkárhozott atheisták és epikureusok közt - marad, mint életében, gőgös arisztokrata és pártember. »Kik voltak őseid?« - hangzik első kérdése Dantéhoz,

S így is volt: Farinata erősebbnek bizonyult az egész guelf Firenzénél. A bosszús és rémlátó város elkövette a hibát, hogy a pápa által békítőnek küldött követet, árulással gyanúsítva, kivégeztette. A pápa kényszerűlt átokkal felelni, s a guelf városi párt nélkül és magára maradt. Farinata pedig folytatja politikáját. Manfrédhoz fordul, a II. Frigyes fiához! Manfréd csekély csapatát legyőzi Firenze s a királyi zászlót meggyalázza: a sértett Manfréd új, nagy csapatot küld. Provenzano Salvani, a nagy sienai, s Farinata csellel csalják Firenzét ütközetre, s Firenze a bölcs Tegghiaio tanácsa ellen is elfogadja a harcot... Csupa vad, konok alak, szenvedély és ravaszság hősei, már a legenda fényétől megnagyítva: akiket Dante újraélővé varázsol a túlvilágon, s csodálatos objektívitással helyez el, pártkülönbség nélkül, mély emberismeretének kritikája szerint, de még a Pokolban is tisztelve nagyságukat... Ez az ütközet az a »véres lakzi«, melyért még a késő utód is átkozva említi Farinata nevét Firenzében:

Ez az arbiai vagy montaperti csata, öt évvel Dante születése előtt, szinte végcsapásnak látszott a guelf Firenzére. A győzők Empolinál tanácskozást tartanak, ne rombolják-e tövig a várost. És még egy, utolsó vonás Farinata jelleméhez: ő az, aki a halálraítélt várost megvédi, a végső pillanatban fölülkerekedvén a pártemberen a hazafi! Még a Pokol kínjait is enyhíti ez a tudat:

Farinata nemsokára meghalt, de bosszúja győzött. Firenzében gibelinek uralkodtak, zsoldos haddal: a ravennai Guido Novello, ama hires Francesca da Rimini családjából, kinek véres és bűnös szerelmét a Divina Commedia egyik legismertebb epizódja örökíti meg. A guelfek ismét számkivetve - köztük bizonnyal az Alighieri-familia egyes tagjai is: Dante maga mondja, hogy rokonai kétszer voltak bujdosásban. Igy forrt, kavargott, szenvedett a költő születésének idejében a Város, melyet ő is, mint Farinata teljes szívéből szeretett és gyűlölt, s melyről keserű gúnnyal énekelte:

Amily szívesen beszél Dante városáról és őseiről, éppoly keveset árul el szüleire vonatkozólag. Apja, mondják, jogtudós volt; de a költő, ki korának s hazájának majd minden nevezetesebb emberéről monumentumot állított művében, őróla nem ejt szót; s anyjának, az eleven és ismeretlen donna Bellának halavány emlékét is csak a kommentárok éleselméje szimatolhatja a túlvilági kalauz szavaiban, aki a Pokol egy helyén így dícséri meg a bátor pokoljárót: »Boldog az asszony, ki méhében hordott!« (Pok. VIII. 45.)

Talán e hallgatás mögött a testi leszármazás bizonyos megvetése rejlik. Nem mintha hiányzott volna a költőből ős kasztjának gőgje, a hagyományos nemesi büszkeség. Jelleme mindig kevélységre hajlott: s a Purgatóriumban a Szerelem bűnei mellett a kevélységért vezeklik leghosszabban. Még a Paradicsom csillagai közt is fellobban őse láttán öröklött arisztokratikus érzése:

Az igazi nemességet nem földi atyánktól nyerjük, hanem attól, ki méltatlan szülők gyermekeibe is nagy lelket s hatalmas tettek erejét öntheti. Talán evvel függ össze, hogy Dante - kinél semmi sem szándéktalan - alig említi szüleinek házát, hol 1265 május 18 és 31 közt a világra jött; de annál többet égi Atyja házát, melyben a lelki élet számára szimbolikusan újjászületett, megkereszteltetvén a Durante névre, ami magyarul Szilárdot jelent, és rövidített formája Dante. Ez ugyanaz a nyolcszögletű Battistero, melyet minden Firenze-járó ma is jól ismer, s mely Firenze legősibb temploma, a város védőszentjének, szent Jánosnak temploma volt. Dante »az ő szép János-templomának« mondja; már dédapja, Cacciaguida, itt lett Cacciaguida »s egyben keresztény«; s a száműzött költő, élete alkonyán, a bujdosók fantasztikus reményeit szövögetve arról ábrándozik, hogy itt fogja őt szülővárosa ünnepélyesen költővé koronázni, ha nagy műve s dicsősége megszerzik számára a győzelmes hazatérést:

Ősei lakóházának csupán helyét jelöli meg Dante, ama topográfiai leírások egyikében, melyeket annyira kedvel e különös szemléletű szellem, ki egész világához s még legmerészebb álmaihoz is folyton mintegy térképet mellékel.

mondja Cacciaguida a Paradicsomban, az ősi ház emlékét egy ősi népszokáshoz asszociálva, aminthogy a régi Firenze házai, e nemes zárt, mogorva tekintetű házak, mai nézőben is az ős, patriárkális erkölcs és szokások képzetét idézik. Az élet, mely e barna, zord falak közt Dante gyermekkorában folyhatott, bizonnyal még az a szent, egyszerű és puritán élet volt, amit éppen a nemes Cacciaguida oly nosztalgikus szavakkal festeget:

De amikor Dante megszületett, már kezdtek emelkedni a »dús« falak, sokasodni a felesleges termek, melyeket ez egyszerű ízlés »üreseknek« érzett. A demokratikus guelf politika, kedvezve a gazdag parvenüknek, mind érezhetőbb szociális változásokat hozott létre; s a gibelinizmus reakciója kurta volt. Dante csak egy éves, mikor új, nagy események lidércnyomása alatt, a »beteg asszony« ismét megfordítja párnáját. A pápaság keresztes haddal győzi le Ezzelinót, s Szicília trónjára, melyen a II. Frigyes fia, Manfréd, űl, Szent Lajost, a francia királyt hívja meg. A király helyett testvére jön a gazdag Anjou Károly, aki a »nagy hozományt« kapta nejével, a dúska Provánszot; Dante erős szavakkal átkozza ezt a kincset, mely a pápa világi ambícióinak, az Egyház prostituálásának szolgálatába szegődik. (Purg. XX. 61.) A benvenutói csatában, hol Firenze száműzöttjei is résztvettek, elesett Manfréd, akit Dante már csak így láthat meg, mint kedves holt ifjút, mély sebbel homlokán, a szőke fürt alatt, s a nyájas szem fölött; amint a Purgatórium sziklás útjain bolyg, az egyházi átok súlyával terhelve, mely még a túlvilág megnyugvását is el akarta tőle tiltani:

S míg Manfréd a Tisztulás Hegyének erkélyein kanyarog, hogy a főpapi átok dacára elérje a mennyei üdvöt: addig e földi városok, pártok és csoportok makacsul és csüggedetlen küzdenek tovább a földi üdvért. Guido Novello, a firenzei gibelin vezér, úgy akarta megtartani az új helyzetben uralmát, hogy helyet engedett a kormányban a guelfeknek és a legfőbb hatalmat két podesta közt osztotta meg, két szerzetes - voltakép rendbeli lovag - közt, akiket Bolognából hívott be: a nép víg barátoknak nevezte el őket. A vegyes kormányzás ezer megalkuvással és áltatással jár, s Dante bizonnyal nem ok nélkül látja a víg barátokat a képmutatók közt, ólomcsuhában taposva a nagy pokoli processzió útját, mint egy különös szerzetesi kollégium tagjai. Ez a rezsim nem soká állhatott: forradalom tört ki, Guidót elűzték, a víg barátokat hazaküldték, aztán jött Guido di Monforte, Anjou Károly toscanai vikáriusaként, s maga Anjou Károly lett a címzetes podesta!

S Firenze ismét polgárokat cserélt. Megint a gibelinek mentek száműzetésbe, s a száműzöttek megint ki akarták forgatni a világot sarkaiból; ha a fiú elesett, jőjjön az unoka! s behívták Itáliába II. Frigyes unokáját, a szegény Konradint. Mint egy atreusi ház végső sarjadéka, jött Konradin sorsa felé: a Tagliacozzo mellett ütközött meg Károllyal, foglyul esett, s 1268-ban Nápoly piacán lefejezték. Még egy év, és a guelf Firenze is végkép lemossa a montaperti foltot, leszámolva a gőgös Sienával, a toscanai gibelinizmus főfészkével, mely az elűzött Guido Novellót is védelmébe vette, akár Farinatát hajdan. E harcban esett el Provenzan Salvani, a nagy sienai, Farinata társa: utolsó alakja a régi, büszke galériának, - Dante mély mélabúval néz elszálló árnya után abban a világban, hol minden földi dicsőség és nagyság szertefoszlik:

Dante kétségkívül már gyermekkorában hallott mindezekről. Szelleme hamar érett s a bűnök és nagyságok, az ideálok és érdekek különös összebonyolódása mély benyomást tehetett rá. Bizonyára benne is korán kigyúlt a földi dicsőség ragályos szomja, melynek hiúságát a csalódott szerelmes keserűségével panaszolja. Ezt a szomjat tüzelte még az a kiváló férfiú, aki zsenge ifjúságára a legnagyobb hatással volt: Brunetto Latini, ki a száműzött guelfekkel visszatérve Guido di Monforte, majd a köztársaság kancellárja lett. Híres író volt és enciklopédikus szellem: még száműzetésében írta, korának egész tudását összefoglalva, »kincseskönyvét«, a Livre du Trésort, franciául, mint sokkal később d'Annunzio az ő Szent Sebestyénét, melynek néhány verse hivatkozik is a középkori elődre. Úgy látszik, Latini atyailag foglalkozott a fiatal Dantéval, kit még a Pokol tűzesőjében is fiamnak szólít. Dante ismeri ennek az embernek szenvedélyektől tépett lelkét, s látja az örök lángzápor alatt: mégis tisztelettel közelíti meg s les biztatásaira a kárhozatból is, akár a derűs földszínén, hajdanán:

S a lángoló és telhetetlen lélek még halálából is a földi dicsőség képeit ragyogtatja tanítványa elé:

Igy bátorította és biztatta míg élt; ő vonta az ifjú lelkét a filozófia bűvkörébe; ő mutatta meg neki, hogy a politikain kívül egy másik, állandóbb dicsőség is van. És az ifjú tanult: tanulta a tudományokat - lehet, hogy Bolognában is járt, a kor leghíresebb egyetemén - de éppoly buzgón tanulta az életet, melyből Firenzében legtöbbet láthatott.

Micsoda lecke volt ez az emberi nagyságról és szennyről, mily keveredése bűnnek és erénynek! Mintaképek s elrettentő példák egyszemélyben! Farinata gőgje, Frigyes hitetlen epikureizmusa, Brunetto erkölcstelen élete Dante fiatal szemeitől sem maradhatott rejtve, s hasonlók látása fejleszté ki férfias igazságérzetét, erkölcsi kérlelhetetlenségét, mely a Poklot megalkottatta vele: de szerető szívét is fölnyitotta, mellyel megérzi a rosszban is a jót, bűnök és kínok közt a fenséget és mélységet.

Az események torlódtak tovább, mint a zajlásnak indult jég: a szomjas serdülő nemcsak régi idők történeteit hallotta, hanem legújabb hireket is, izgatottan tárgyalva a világ politikájának egyik gócában, ami Firenze volt. Hallotta, hogy ölte meg Guido di Monforte a viterboi templomban »oltár mellett« az angol király testvérét orozva; hogyan próbálja a pápa összebékíteni Firenze pártjait; látta a »négynapos békét«, a gibelinek visszahívását, újra elűzését: ki tudna pár sorban tiszta képet adni mindezekről? Hallott bizonnyal arról is, hogyan szűnt meg a nagy interregnum: császárrá lévén egy kis gróf, a hatalmas habsburgi ház őse. De Itáliában mi haszna volt ennek? a hír csak a guelfek uralmáról beszélt. A hír többet beszélt a valónál: hír volt, hogy Aquinoi szent Tamást, a skolasztikus filozófia nagy rendszeralkotóját, Anjou Károly tette el láb alól; s mennyit beszélhettek például a szárd Logodoro históriáiról, ahol vő küldte pokolba apósát s ült uralomba, mint megtestesült ördög... A kor nagy vajudásai kicsinyes érdekküzdelmekbe fultak, s a rémtettek egész sora hajtott ki belőlük.

És mind e véres nagy tetteknél nagyobb esemény az, hogy egy kilencéves koraérett fiucska Firenzében meglát egy nyolcesztendős kislányt és felkiált szívében, mert megszületett a Szerelem, mely eldöntötte életét. Ecce deus fortior me qui dominabitur mihi. (VN. 1.) A Szerelem erősebb a Halálnál, s a Nagy Szerelem emléke erősebb a véres tettek emlékénél. Ki ismeri ma még ser Branca d'Oria, a szárd ördög nevét? De van-e, aki nem hallotta a Beatrice nevét?

Noha Beatricéről alig tudunk többet, mint amit Dante maga mond róla, s ebben is sokan kételkednek. A modern kritika kétségbevonta még azt is, hogy Beatrice élt-e egyáltalán a világon? E szent, szimbolikus szerelemnek tárgya nem maga is csupán szimbolum-e? Hisz már a név is - Beatrice, ami boldogítót jelent - szimbolikusan értelmezhető. S az eseményeknek, a pontos dátumoknak, melyek e szerelme földi valósága mellett érvelnének, maga az ifjú Dante iparkodik szerelmi önéletrajzában szimbolikus mellékjelenéseket adni, követve a kor fantasztikus hajlamait, keleties számmisztikáját.

S kétségtelen, hogy ez a szerelem egy különösen gazdag, mindent összekapcsoló és aktív lélekben kezdettől fogva szimbolumokba öltözködött, s mindjobban maga is szimbolummá vált. Mégis, mily nehéz, milyen lehetetlen, az érző, ihlető, változó Beatricét, aki él, meghal, sápad és mosolyog: egyszerűen egy szimbolumra redukálni! A kommentátor, ki ez útra téved, előbb-utóbb ellentmondások s erőltetett magyarázatok tömkelegébe vész. Ez a szimbolum távol van az elvontságok élettelen állandóságától. Ez a Beatrice oly veszedelmesen hasonlít a konkrét élő lényhez, hogy egyszerűbb mindjárt elfogadni konkrétnak, élőnek. Voltakép semmi ok az ellenkezőre. Dante mindvégig konkrétnak, élőnek vallja őt, s Beatricét, a Boldogítót, azonosnak Mona Bicével, a földi asszonnyal. Szavai s fordulatai elvont szimbolumra vonatkoztatva gyakran képtelenek, s a félrevezetés kedvéért képzelve ízléstelenek.

Aztán - s itt érjük a kérdés lényegét - Dante nem tartozik azon költők közé, kik az elvontságok megszemélyesítésében lelik kedvüket. Módszere inkább ennek fordítottja. Nála minden a forró, egyéni életből indul ki, s a költő lelkében gazdagodik föl magasabb és szellemibb jelentésekkel. Ez a költészet nem allegorikus, hanem szimbolikus. Már e tanulmány elején céloztam rá, hogyan emeli Dante az Élet és Történet alakjait a szimbolikus jelentés szféráiba; mindenki, akit ismert, sőt, akiről csak hallott vagy olvasott, része lesz, túl e fizikai univerzumon, egy nagyobb és szellemibb univerzumnak is, melyet a költő lelke az élet anyagából épít az Élet fölé. Igy lesz Beatrice is több önmagánál, s csakugyan inkább az volna csodálatos, ha a költő életének nagy szerelme nem válna szimbolummá, sőt minden szimbolumok tengelyévé abban a túlvilágban, ahol szimbolummá válik ennek az életnek minden közömbös alakja is, s ahol minden szimbolum ennek az életnek alakjaiból és legforróbb indulataiból gazdagodik azzá.

Aki tehát Beatrice alakjában puszta szimbolumot lát, az vagy teljesen félreismeri a dantei szimbolizmus karakterét, vagy ok nélkül feltételezi, hogy Dante eltért rendes módszerétől. Annál inkább, mert Beatrice élő voltát nemcsak a költő vallja, hanem a korából megmaradt hagyomány is (kezdve Dante fián, Pietro di Dantén, egész a Boccaccio Dante-életrajzáig) egyértelműleg állítja. Sőt ez a hagyomány pontosabban is meg tudja nevezni a földi Beatricét, Beatrice Portinari személyében, aki Folco Portinari leánya s később Simone dei Bardi felesége. S megállapították, hogy ilyen nevű hölgy csakugyan élt Firenzében, s élete dátumai nem ellenkeznek a költő vallomásaiban megjelölt dátumokkal.

Ez a férjes nő volt-e csakugyan a monumentális szerelem hősnője, vagy másvalaki, aki szűzen szállt föl a Paradicsomba? alig fontos kérdés. Ennek a szerelemnek története független Beatrice életének külső változásaitól; ami lényeges benne, azt a költő beleírta verseibe, önéletrajzi regényébe, s magába a Divina Commediá-ba. Ezekből kell rekonstruálnunk, hogyan kap erőre s hogyan kristályosítja a világot maga köré e lélekben

Mert nem szabad feledni, hogy egy gyermekkori szerelem kivirágzásáról van itt szó - amilyennél nincs mélyebb s magasztosabb; amilyenben Freud pszichológusai minden nagy művészet legtitkosabb gyökereit sejtik. Dante kilencéves. Az érzékeny és magábazárkózott fiucska talán alig mert föltekinteni ideáljára; maga írja, hogy alig ismerte őt. Egyetlen pillantással gyakran, mint lopott kinccsel, szaladt gazdagon és terhesen magányos szobákba, egész lelke, annyi tarka, különös és ijesztő gyermeki benyomása, e pillantás fényétől kivilágítva, csoportosult ezer rendben mint egy nagy színes és fényes élőkép egy királynő köré, akit e pillantásból rekonstruált a képzelete. Egy új Beatricét teremtett magának - minthogy a valódit nem ismerte - s ha a valódi Beatrice látása utat nyitott lelkének a bonyodalmas, érthetetlen és zavaró külső világból, mely körülvette, egy nem kevésbbé gazdag és csodálatos, de zenével, fénnyel, harmóniával telt érzelmi világba; az új Beatrice, akit teremtett, jelképe lett előtte magának ennek az érzelmi világnak, maga lett ez a világ, ez a fényes belső világ, vita nouva, új élet.

És a gyermek minden vallásos érzése kellett, hogy e jelképhez kapcsolódjon: egy érzékeny középkori gyermek vallásos érzései! A vallást környezete kétségkívül úgy állította eléje, mint a túlvilágot, a földöntúli vigaszt, a végső harmóniát e világ erkölcsi bomlásai mögött. És Beatricével, úgy érezte, e túlvilágból szállott valami lelkébe. Az érzelmek túlvilága ébredt föl benne. Beatrice látható jele és alakja volt számára mindannak a sok titkos és nagyszerű érzésnek, amit a »vallás« név jelöl. S annál könnyebben lehetett ez, mert a fogékony gyermek már bizonnyal teleszívta magát a troubadourok édes és könnyű verseivel, melyek kétfelől is elözönlötték Itáliát: a Provánsz »daltelt« mezőiről és a II. Frigyes Szicíliájából; s e szonettek, balladák, canzonék mind királyi tiszta nők dicsőségét zengték s nemes Madonnákat emeltek egekig.

Ez a költészet importált és konvencionális poézis volt, mesterkélt és gépiessé csiszolt formákban; a troubadourok még csak nem is mindig anyanyelvükön zengtek: hanem például a dallamos és kiművelt oc nyelven, a provánszin - (a testvérnyelveket az igen szó ejtése szerint külömböztették meg, s Provánszban az igen ocnak hangzott) - vagy az oil nyelvén, a francián, melyen Brunetto írta a Kincseskönyv-et, mert »elterjedtebb és kellemesebb a fülnek«. A si nyelvén - ahogy Dante maga is nevezi anyanyelvét - még csak nemrég szólalt meg, még dadogott ez a divatos új költészet. Ekkortájt hunyt el első poétáinak egyike, Guido Guinicelli, ugyanaz, akit az Isteni Színjáték szerzője oly rajongással szólít meg a Purgatóriumban:

Az új stíl, az édes új stíl - dolce stil nuovo - új költői mozgalmat jelentett, amilyenekkel tele volt a kor, mint a nagy politikai változások korai általában. A dicsőségvágyó ifjak lelkében a nagy troubadourok neve égett. Guido Guinicelli szerényen hárít el minden dícséretet, Arnautra, a provánszi dalnokra utalva, kinek tiszteletére maga Dante is néhány terzinát az oc nyelvén sző nagy költeményébe. (Purg. XXVI. 140-7.) A szomjas fantáziát izgatták a távoli hirhedt énekesek legendás alakjai: a tragikus Bertran de Borné, aki saját fejét hozza lámpaként elénk a Pokolban, s akinek bűne s bűnhődése a költő felelősségének problémáját jelentette az ifjú Dante számára; vagy az Anjou Károlyt kísérő misztikus hírű Sordellóé, aki méltóságteljesen jelenik meg a Purgatórium egy helyén, »mint egy pihenő oroszlán«, (VI. 66), s aztán átkísér a nagy költemény néhány énekén. Oly alakok, kikhez a modern képzelet is visszajár: az egyik Heine hőse, másik Browningé.

De az édes új stíl mégsem egyszerű követése a troubadourok művelt és konvencionális poézisének. A mesterkélt, kijátszott formák egy új nyelvbe átplántálva elvesztették könnyed gépiességüket, s mintegy önnön ürességükre eszméltettek. A kritika fölébredt, s Dante például igen erős szavakkal ítéli el a népszerű Guittone d'Arezzo költészetét.

Az új stíl új mélyebb tartalmat szeretett volna adni ennek a formalisztikus költészetnek, s egyelőre még kissé hideg szándékossággal a gondolati poézis felé tájékozódott. Ilyen, filozóf színezetűek a Guido Cavalcanti versei: ez a Guido egy hitetlen epikureus filozófus fia, akit Dante Farinata mellé helyez a Pokolban. Guido nem kevésbbé hitetlen, mint az apja: »azt tartották róla« - mondja Boccaccio Dekameronjában - »be akarja bizonyítani, hogy Isten talán nincs is«. E különös alakja a középkornak (akiről Anatole France novellát ír, mint Farinatáról), e sötét tépelődésekbe merült hitetlen és mégis misztikus költő Dante közvetlen elődje a firenzei Parnasszuson, s hamarosan kiszorítja a másik Guidót, Guinicellit, az érdeklődés homlokteréből: ahogy Dante is megfigyeli, a földi hírnév divatszerű hullámzásáról szólva:

Dante talán magára gondol, mikor a jövendő e költőjéről beszél... Korán el kellett jönni az időnek, hogy Beatrice fiatal rajongója is versben próbálja elmondani, amit érzett. A környezet minden impulzust megadhatott erre. Az ipar és fényűzés hirtelen felpezsdülése egyúttal a művészet felpezsdülése volt, s a nagyszerű itáliai renaissance első ébredése ebbe a miliőbe nyúlik. Az ifjú Dante csupa új s új álmú művész és költő társaságában él. Giotto barátai közé tartozik, s Guido Cavalcantit ő maga is »legelső barátjának« nevezi. (VN. III.) Az új stíl többi csillagait is legszűkebb körében találjuk. Cino da Pistoja később száműzetésében is hű társa lesz; Lapo Giovanni nevét kedves, intim nőnevekkel szövi egy szonettbe; Forese Donatival pajkos költői vetélkedést folytat; a körhöz egy muzsikus is csatlakozik, Casella, aki megzenésítette például, s még a Purgatóriumban is elénekli (II. 106-118.) Danténak azt a canzonéját, amely így kezdődik: A Szerelem, mely szólogat szívemben...

E költők szívében a Szerelem »szólogatott«. Fiatalok voltak, tele az Új Élet frisseségével, s immár nem hideg, filozofikus mélységekkel akarnak új életet önteni a megmerevült, túlfejlett formákba, mint Guido Cavalcanti, hanem legszemélyesebb érzéseiknek őszinte kitárásával. Dante maga ezt érzi a dolce stil nuovo lényegének. A Purgatóriumban megszólítja a régi troubadour-iskola egyik költőjét, Buonagiuntát, aki a rutinos Guittone s a közönségesen Jegyzőnek nevezett Giacomo da Lentini csoportjához tartozott. A párbeszéd, mely kettejük közt kifejlik, egész kis irodalomtörténet a túlvilágról nézve. Buonagiunta Dante kiléte után érdeklődik, ő is idézve egy híres Dante-canzonét:

Csak szerelemről szabad énekelni - ez lett ezeknek a költőknek főszabálya, s ezt gondolta az ifjú, még szinte gyermek Dante is. Csakhogy szerelmen ő valami más, sokkal nagyobb dolgot értett, mint mi értünk: valamit, ami minden. S így termettek a versek, közvetlenek, frissek, tele gyermeteg rajongással, naív ifjúsággal, és titkokat sejtő félelmekkel: egy koraérett szerelmes csodálatos rajongásaival és félelmeivel. - Beatrice, a túlvilági, maradhat-e sokáig e világon? - kérdi az új zene, melyet egy gyermek szerelmi religiója teremtett s vitt át az ifjúkorba; - s minde félelmeken átduzzog a gyermek büszkesége, aki lelkében érzi ezt a mindennél többet érő túlvilágot: odakiáltani e goromba földön, sőt a Pokolban is a kárhozottaknak: Én láttam a boldogok Reményét! (VN. XIX.)

S ez az egész nagyszerű ébredés, mind ez a szerelmi misztikán alapuló új művészi kultúra, a fegyverek folytonos csattogása közben jött létre s érett meg, mintegy megcáfolva az inter arma silent Musae hitét. Míg a dicsőségvágyó gyermek mohón szívja lelkébe mindazt, amit a világról ismertek s a túlvilágról álmodtak körülötte - antik költőket és legújabb hireket, hitetlen filozófiát és rajongó vallást -, szülővárosa új háborút visel, most már támadólag, a Pisából elűzött guelfeket vévén szárnya alá; - mert ezek vezérét, a Dante révén híressé vált Ugolino grófot 1276-ban Firenze segítette vissza az uralomra. De ez a guelf Firenze, mely már hatalmi szóval szól bele más városok életébe, távolról sem nyugodt és biztos hatalom: aminthogy a guelf szupremácia egész Itáliában vulkánikus erőktől aláásva, folyton robbanásokkal fenyeget. A pápa érzi ezt; ugyanaz a III. Miklós, akit Dante simóniáért és nepotizmusért büntet a Pokolban:

Ez az okos pápa megpróbálja az ellentéteket kiegyenlíteni s rövid békét szerez: Firenze száműzöttjei hazatérnek ép abban az évben, amikor Habsburgi Rudolf végre magyar segítséggel megszilárdította uralmát. (1278.) De pár év mulva már kirobbantak a földalatti erők: Szicíliában összeesküvés, az Anjouk híveit lemészárolták: ez ama véres »szicíliai vecsernye« (1282), s Anjou Károly unokája még a Paradicsomban is sóhajtva gondol rá, hogy Szicília szép királysága az ő ivadékát uralhatná,

Ehelyett II. Frigyes veje, aragoniai Péter foglalja el a trónt, derék uralkodó, kinek testes alakjával a Purgatórium virágos völgyében találkozunk. (VII.) Admirálisa a középkor legnagyobb tengeri ütközetében semmisíti meg az Anjou flottáját; Károly fia Nápolyba szorul; a guelf uralom mindenütt veszélyeztetve... Firenze kényszerül guelf alkotmányát erősíteni és biztosítani: 6 priorra bízta a kormányt, kik kéthavonta változtak; s gibelin nem viselhetett többé közhivatalt. A guelf polgárság szigorral és eréllyel munkálta a demokratikus haladást: a várost nagyították, a rabszolgaságot eltörölték, ispotályt csináltak, tán ép Beatrice atyjának költségén, s közben nem feledkeztek meg arról sem, hogy az állam elleni vétségeket kegyetlenül megtorolják, mint a Forint hamisítójáét, ki a Pokolban is emlegeti a helyet,

De vigyázni kellett a szomszédokra is. A gibelinizmus mindenütt föléledt. A pisai Ugolinótól jónak látszott néhány vár átadását kikényszeríteni, biztosítékul. Arezzo - mely 1287-ben még megverte a gibelin Sienát Toppónál (Pok. XIII. 120.) - hirtelen pártot cserélt, s 1289 júniusában az ifjú Dante is ott vonul, Firenze harcosainak soraiban, a hűtlen város ellen. A hadiemlékek mély hatást tettek a költőre, még a Pokolban is visszajárnak, annak képeit is színezik:

Ez a középkor daliás és lovagi hadakozása; de Dante ismeri a háború másik oldalát is, s a campaldinói (vagy certomondói) ütközetről, mely az arezzói harcot befejezi, sötét képet fest Purgatórium-ában, leírva az ifjú Buonconte halálát, vérben és sárban, lihegő futás után... Még sötétebb az a híres epizód, mely az új, pisai, háború okául szolgáló eseményt beszéli el: mert a béke nem soká tart, s Arezzo után Pisa lép a sorompóba. A pisai gibelinek addig áskálódtak, míg Ugolinót árulásról, a várak eladásáról vádolva, börtönbe vetették s ott unokáival együtt éhenhalatták... Ugolino maga mondja el a pokoli történetet a Pokolban (XXXIII.), szavai közt egyre rágva és harapva főellenségének, Ruggieri érseknek, koponyáját, kivel együtt löki őt az árulók kárhozatába a pártatlan költő. Az éhhalál leírása méltán tartozik a nagy költemény legtöbbet idézett jeleneteihez: száraz naturalizmussal, kegyetlen pontossággal pereg le előttünk a rettenetes esemény, míg a végén kitör a költő visszafojtott fölháborodása:

Az új Thebae újra gibelin város lett (vezére Guido di Montefeltro, a Campaldinonál elesett Buonconte apja), s Dante, a firenzei köztársaság fiatal katonája, nemsokára Pisa ellen is küzd, jelen van Caprona ostromában

nyitott szemekkel jár, új vonásokat gyüjt az emberi hitványságok természetrajzához. Ezeknek már akkor is nagy iskolája a háború.

De Dante ebbe a különös iskolába is magával vitte Beatrice képét, mint háziistenét, mint valami óvott és megóvó titkot: ő lebegett minden hullámok fölött. Mivé nő a gyermekszerelem hatalmas élménye, ha megmarad érintetlenségében, ha nem tépi szét a valóságos közelség? Dante most sem látszott közelebb lenni Beatricéhez, mint azelőtt. Nem beszélt sem vele, sem róla, ha nem versben; sőt verseket is írt szinleg máshoz, hogy szerelmét titkolja. (VN. V.) Babonás félelemmel óvta túlvilági bálványát, melyért folyton reszketett álmaiban, hogy egyszer széttörik, eltűnik e világból.

S így, noha Dante már huszonötödik évéhez közeledett, sokat látott, élt, tanult: az első bálvány megtartotta régi hatalmát szívében - ép azért, mert alig ismerte. Elkapta néha a San Miniato hegyi sétányán, vagy templomajtók gót cirádái előtt, egy-egy mosolyát, egy üdvözlését; látta őt társnői körében; látta, mikor az atyja meghalt, könnyeit és gyászát (VN. XXII.); néha boldogtalannak érezte magát, mert Beatrice valamely találkozásnál nem üdvözölte. (VN. XII.) Ennyi volt az egész - de e kevés körül mennyi minden jegecesedett már a fiatal középkori költő tarka élményekkel, különös sejtelmekkel egyre gazdagabb lelkében!

S a sors úgy akarta, hogy Beatrice 24 éves korában meghaljon. Váratlan és szépen, minthacsak igazat akarna adni a költő babonás hitének, hogy bálványa nem e világból való.

A végzet hirtelen beavatkozása életünkbe ma is misztikus érzésekre hangol. Dante különös misztikummal övezi a Beatrice halálnapját - 1290 június 19-et. Ez a nap az ő egész világát titkos ködbe borította. Amúgyis rossz szemei szinte megvakultak a sírástól: de mi a testi sötétség a lelkihez képest? Úgy érezte, hogy elhagyta a világot egy sugár; özvegy lett előtte e földi univerzum, pusztának látott mindent, és a gyönyörű Firenzére tekintve, Jeremiás próféta szavait sóhajtotta: Quomodo sedet sola civitas... Milyen árvaságban ül a város! (VN. XXVIII.) Vallásos bánat volt ez, ahogy szerelme is vallásos érzés - Beatrice halálával mintha a Vallás vigasza távozott volna a földről. Világbánat volt ez, s a fiatal költő, naív középkori gondolattal, levelet akart írni a föld fejedelmeinek, hogy érezzék, mit vesztett a világ... (VN. XXX.)

E miszticizmusból éppen fiatalsága mentette meg, mohó firenzei vére, élet vágya. A bánat el nem fojthatta ezt a fiatalságot: sőt éppen most tört az ki belőle, szilajon és kétségbeesetten. Körüle mindenütt gonosz és csábító példák: Firenze asszonyai soha annyit nem mutattak fehér testükből, mint a gazdagság és romlottság e korszakában. Forese Donati, aki, úgy látszik ezekben az években a költő legfőbb cimborája volt, később, a purgatóriumi erkélyen, visszaidézve őket, átkozva emlegeti ezt a megejtő szemérmetlenséget, s előrelátja az órát,

De ez az óra messze még, s egyelőre Forese Donáti éppenséggel nem foglalta el az erkölcsbíró álláspontját - és Dante sem. Legalább erre vall pajkos szonettváltásuk - a Tenzone, vagyis »Vetélkedés« - mely sűrűn látszik célozni e firenzei aranyifjak oly szórakozásaira, amik bizonyára méltán bánthatták Forese szegény, beteges feleségét, Nella asszonyt; s pajzánul példálózik az elhagyott hitves árvaságáról. Dante később Forese saját szavaival adat elégtételt Nella asszonynak - a tiszta szeretetnek, mely egyedül menti meg imáival az élvvágyó, hűtlen férjet a kárhozattól - s mindig szégyennel és bűnbánattal gondol vissza ezekre a kicsapongó esztendőkre. Igy emlékezteti rájuk a régi cimborát is, mikor lesoványodva, sóváran, alig fölismerhetően megleli őt a vezeklők között, az Éva almájának fája alatt:

Amit súlyosnak érez a Nella férje, méginkább annak érezheti a Beatrice szerelmese. Mily szomorú zuhanás volt ez, a szent magasság és harmónia után, amit Beatrice jelentett! Keserű mentség dadog ajakán:

Sovány mentség, amire maga a halott Beatrice válaszol a szégyenkező költő lelkében:

Ily mardosások ébreszthették föl Dante lelkét, mely nem lelhet megnyugvást a föld alacsony élvezeteiben. Új megváltót kíván, vallásra áhítozik, noha a vallás papjait is földi kincsekért harcolva, világi hatalomra sóváran látja maga körül. Ki vezet ki e mohó labirintból, ebből a szomjas kétségbeesésből? Született nemrég egy új megváltó, ki a szent Szegénységet ismét örömmé tette s menekvést ígér a borzasztó élvezetek közül. A keresztény világ Assisi szirtje felé tekint, melynek Dante fenségesebb nevet reklamál:

Dante nem puszta szóval lelkesedett az assisi szent alapításáért. Ő maga is hordta a Szent Ferenc övét, belépvén annak világiak számára alapított harmadik rendjébe.

Mert eltévedt az Élet erdejében, s a Kéj veszedelmes és szép párduca állt elébe, ahogy nagy költeményének elején megírta. Lehet, hogy megrettenve a csábító és fenyegető veszélyektől, el akarta zárni magát a világtól. De lelke az Élet leánya volt, friss életerő, s az Élet el nem bocsáthatta.

Ez az Élet folyt tovább Firenzében, s nem vette tudomásul, hogy a világra sötétség borult. A város haladt politikájának és belső reformjainak útján. Pisa, Arezzo leverve; Guido di Montefeltro uralmának vége. S 1294 márciusában Anjou Károly unokája, Martell Károly érkezik Firenzébe. Ő most a guelf politika legnagyobb reménysége; alkalmasint ekkor már két év óta megkoronázott magyar király, amit a Paradicsomban sem mulaszt el hangsúlyozni:

Martell Károly jól érzi, hogy politikájának legerősebb támasza Firenze. Iparkodik megnyerni magának a város előkelőbbjeit; s az ifjú Dantét is barátságára méltatja. Ki tudja, mit ébresztett föl Dantéban ez a találkozás? A szeretetreméltó, tehetséges ifjú fejedelem megnyerte nyilt és várakozó szívét. Sohse látta viszont, csak a Paradicsomban. Korai halála minden várakozást sírbavitt; s mennyei örömének fénypólyájából baráti és emberi sajnálkozás szavai zengenek a földönhagyott s száműzve bolygó régi társ felé:

Ha Martell Károly nem is arathatta le szándékainak gyümölcseit, bizonyos, hogy az a demokratikus guelf politika, mely legfőbb reményeit az ő családjához és személyéhez kötötte, ezidőben diadalmas tetőpontra jutott. A városban a nép mindjobban tért szorít magának a nemesek ellen, s kényszeríti őket a reformokra. Ezek a reformok Giano della Bella, a népre támaszkodó arisztokrata nevéhez fűződnek. Az iparos és kereskedő város úgy érzi végre: győzött! nincs szüksége többé a harcos herékre! s már 1293-ban határozatba megy, hogy senki sem vehet részt a város politikai életében, aki a hét Mesterségek valamelyikébe be nem iratkozik.

Mennyire nem halt meg Dante érdeklődése a világ ügyei iránt, legjobban mutatja, hogy ő is mesterséget választ. Az orvosok céhébe iratkozik, amelybe a festők is tartoznak: minden ars közt ez az, amelyet magához legközelebb érez. Céloztunk már a firenzei művészet nagyszerű ébredésére: Giotto, a költő ifjabb barátja, már festegette naív élettől sugárzó freskóit, s méregette talán a tarka torony helyét, melyet ma is Giotto tornyának nevez az utas. Szent Ferenc szelleme élt e művészet szeretettel és vidámsággal teljes egyszerűségében: Giotto a Szent Ferenc festője, akinek Dante költője lesz. S Dante maga is rajzol: angyalokat rajzol és Beatricére gondol. (VN. XXXIV.)

S egyszer Dante az utcán járt, azon hangulatok egyikében, melyek vissza-vissza tértek szívébe, mikor az egész élet sivárnak és elviselhetetlennek tűnt föl Beatrice nélkül. De egy ablakból egy hölgy tekintett rá - egy nyájas hölgy, Donna Gentile -, oly gyönyörűen és oly szánalommal, hogy »szívéből kifakadtak a könnyek«. (VN. XXXV.) A szánalom szerelemmé lett s szerelmet idézett; az új szerelemből új versek fakadtak, s a költő lelke hűtlenné vált Beatrice emlékéhez.

Dante később leplezni próbálja, vagy legalább szimbolikusan értelmezi ezt a szerelmet, ezt a hűtlenséget, melyet jobban szégyell, mert komolyabbnak érez, ama futó szerelmeknél, amiket egy-egy versben olykor megénekelt. Vagy ez a Donna Gentile, akit nem nevez meg, azonos a valódi vagy becenéven dédelgetett fiatalkák valamelyikével? Talán a Pargoletta, a Csitri, akire Beatrice szemrehányásai is céloznak? Talán a Pietra? vagy a Lisetta? mint egyesek gondolják. Vagy azoknak van talán igazuk, akik a költő új verseinek inspirálójában Gemma Donatit sejtik? azt a Gemma Donatit, Manetto leányát, akit Dante 1295 körül nőülvett. A Donati-ház Firenze legtöbbet emlegetett családjaiból való, s Gemmának rokona az a Corso Donati is, akit mint hatalmas pártvezért ismerünk, fő guelfet. Érdekházasság volt-e a Dante házassága? Boccaccio szerint mindenesetre kényszerített és boldogtalan; de Boccaccio meséit nem lehet mindig komolyan venni, kivált ha az asszonyok és a házasság ellen szónokol. Dante maga mint szüleiről, úgy házasságáról is hallgat. Más forrásokból tudunk gyermekeiről is, akik név szerint Pietro, Jacopo, Beatrice és Antonia. (De lehet, hogy csak Antoniát nevezték később Beatricének.)

Bizonyos, hogy a nősülő költő túl van már a könnyelmű fiatalságon, mely futó élvezetek zajával akarta túlharsogni azt az első és gyógyíthatatlan ráeszmélést mindennek mulandóságára és hiúságára, amit Beatrice halála jelentett. Dante most a Művészet és Tudomány vigasza felé tört: azt a magasabb s gazdagabb életet, amibe valamikor az isteni Beatrice tudta fölemelni, a földi dolgok ismeretével s lelki átélésével hódítani vissza! Brunetto tanítványa támad újra benne: a mester ép ekkortájt hunyhatott el s a tanítvány, hatalmas energiájával talán már ekkor gondol arra, hogy korának minden tudását ő is átszűrve lelkén, egységes világképpé, művészi és enciklopédikus egészbe foglalja. Mindenesetre hatalmasan kitágította műveltségét: mely azelőtt, mint a firenzei nemes ifjaké általában, alig terjedhetett túl néhány latin költő s a korabeli troubadourok műveinek ismeretén. Szelleme bejárta az akkori kultúra egész birodalmát, a modern természettudományok első sejtelmeitől s tapogatózásaitól egész az antik filozófia s középkori theológia hatalmas építményeiig. Platon és Aristoteles, Aquinói Tamás és a misztikusok egyformán ismeretesek előtte. A Filozófia: íme egy új kísérlet e zűrzavaros világnak visszaadni a Harmóniát, amit Beatrice halála széttépett; s talán nem csupán áltatásból állítja a költő, hogy a Filozófia maga az a nyájas hölgy, a Donna Gentile, akinek tekintete elfeledtette vele Beatricét...

De lehet-e Beatricét elfeledni? Mint a világi élvezetek zaján, úgy rémlik át a földi ismeretek ködfátyolán is az egyetlen, kiírthatatlan Érzés, s talán a szabadulás ösztönös vágya hajtja a költőt, hogy ezt az érzést könyvbe foglalja, alkotásba zárja. Igy keletkezik az Új Élet, a Vita Nuova, a csodálatos kis könyv, melybe belefűzi legszebb verseit és prózában azok kommentárját: hogyan, miért, mily körülmények között születtek? ami együtt egy kis szerelmi önéletrajzot ad, a fiatalság misztikus álmainak, szimbolikus fantáziáinak egész történetét, azon korai rubrikától kezdve, amelyre Beatrice első megpillantása írta föl fényes betűkkel a címet: Incipit Vita Nova: Új Élet kezdődik. S így sorakoznak a régi friss versek, amiket Beatricéhez írt; amiket színleg máshoz, hogy szerelmét elrejtse; s amiket utóbb a Donna Gentiléhez. Mert elmondja Beatrice halálát is, és hogy hogyan lett hűtlen emlékéhez, hogyan tért hozzá megint vissza, és elmondja, hogy végre is egy csodálatos viziót látott, amely rábírta, hogy ne szóljon többet Beatricéről addig, amig méltóképen szólhat majd róla: úgy ahogy nem szóltak még soha nőről! És ekként a Vita Nuova a Divina Commediának megsejtetésével és megfoganásával végződik...

De ha ez a felséges embrió soha meg nem született volna is, az Új Élet maga elég lenne, hogy megalkotóját a legnagyobb költők sorába emelje. Az első lírai regény ez a világirodalomban, az első igazán modern regény, melynek tárgya kizárólag a belső élet, minden árnyalati finomságával és zenei rezdülésével. Mint hatalmasabb testvére, az Új Élet is túlvilágba röpít; a nyelvi édességek, az érzelmi szubtilitások, a magas és tiszta szimbolumok Paradicsomába.

Giano della Bella reformjai - az Ordinamenti della Giustizia - erős visszahatást keltettek a firenzei nemesség közt s két pártra osztották a guelfeket. A legtúlzóbbak vezére ép Corso Donati volt, akit mindkettejük rokona, Forese Donati, minden baj főokának nevez Dante előtt a Purgatóriumban:

Ez a vad ló talán a pártszenvedély, mely visszatarthatatlanul ragadta Firenzét - s benne legnagyobb fiát is - új végzetek felé. Viszály, gyűlölség, vádaskodás ébredt a fertőzött városban. Corso Donatiék rossz szemmel nézték azokat a fiatal nemeseket, akik politikai szereplésre vágyva valamelyik mesterség tagjául iratkoztak, s egy részüket titkos gibelin szándékokkal gyanusították. A megvádoltak között volt például Dante filozóf-költő barátja, Guido Cavalcanti. Mint ilyenkor történni szokott, a vád maga hozta létre a vétket, s a gyanú alatt állók lassankint valósággal belehajszolódtak a gibelinizmus felé való közeledésbe.

Könnyűvé ezt és érzelmileg érthetővé a pápaváltozás által okozott új helyzet tette. A megválasztott V. Celesztin lemondása folytán a theokratikus hajlamú VIII. Bonifác került a pápai trónra. Dantéban, aki olykor elkárhozott nagy bűnösökre is részvéttel, sőt bizonyos tisztelettel tekint, csak megvetést és utálatot tud kelteni ez a »nagy Lemondás«, ez a felelősségtől való félelem, mely hazáját és a világot egy hatalomvágyó egyházfő veszélyes politikájának szolgáltatta ki. Celesztinnel a Pokol kapuja előtt találkozik, a Közömbösök csoportjában, akiket Ég és Pokol egyformán kivet magából.

Dante Celesztin lemondását nyilván Bonifác ármánykodásainak tulajdonította. Mikor III. Miklós a Pokolban Dante hangját hallva, azt hiszi, hogy már Bonifác érkezett le, elfoglalni helyét a kincsvágyuk miatt elkárhozott főpapok között, gúnyos szavakkal szólítja meg utódját:

Ez a drága Hölgy az Egyház, melynek trónját Bonifác nyilván csakugyan kincsek és hatalom szerzésére akarta fölhasználni. Ha a régibb császárok a római világuralom visszaállításáról álmodoztak, ez a pápa viszont egy papi hierarchia királysága alá kívánta hajtani a világot. Ezért tért el elődeinek mérsékeltebb békítő politikájától, s nem félt új lángra lobbantani a pártküzdelmek szenvedélyeit. Ő az

ő a »pásztorrá lett farkas«, akinek széke felől »fagy árad a szegényre«, ő a forintra vert szent János imádója. S valóban alkalmasnak látszhatott az idő, a meggazdagodott s immár teljes és biztos guelf uralom alá jutott Toscanát egyházi provinciává tenni.

Dante, mint barátai, bizonnyal már kezdettől aggályosnak és gyűlöletesnek érezte a pápa e világi ambicióit, melyek városa függetlenségét fenyegették. Nemcsak a nemesi gőg lázadozása volt ez a papság uralmának gondolata ellen, hanem a szellem emberének fölháborodása a szellemi hatalomnak anyagiakkal való prostituálásán. Ez a papság távol volt a szentferenci szegénységtől, s Dante nem győzi eléggé erősen megbélyegezni, az apostolok egyszerűségére gondolva:

Ez a papság örökké az Egyházjog furfangjait tanulmányozza a Dekretáléban, amikkel új meg új nyereségre remél szert tehetni:

Dante a Paradicsomban, nagy költeményének vége felé, a legsúlyosabb nyomatékkal, magának szent Péternek, az első pápának adja szájába e modern kapzsi és pártoskodó pápaság elítélését:

Igy ítéli el később Dante azt a guelf politikát, mely a pápai hatalmat világi harcok szövetségesévé és támaszává tette. Jól látja e politika messzeható s átkos következményeit, s jól látja távolabbi gyökereit is, mert nem személyekben, hanem intézményekben rejlik a hiba, a pápa világi hatalmában, melyet még Konstantinus császár alapított meg, sok jóakarattal, de kevés előrelátással. Az intézmény korrumpálja a személyeket is. Danténál legtöbb pápát a Pokolban találjuk, s a költő például III. Miklós előtt is kemény szavakkal mondja el nézeteit:

Nem bizonyos, hogy e gondolatok már ezidőtájt ily megállapodott és szinte theoretikus formát nyertek a költőben. De valószínű, hogy Dante, aki, mint az életbe, művészetbe s tudományba, úgy a politikába is mind hevesebben vetette magát s már 1296-ban tagja volt a százak tanácsának, már ekkor szembeszegült azokkal a túlzó guelfekkel, akik az Anjouk számára folyton új meg új támogatást akartak megszavaztatni, ami egyértelmű volt a pápai politika támogatásával, s ezáltal még növelték az ellenszenvet, mely e politika ellen a jobbhiszemű fiatal firenzeiekben föltámadt. Dante a legideálisabb motivumokból, teljes önzetlenséggel csatlakozott e születendő párthoz: hisz ekkor még személyes elkeseredettségre nem volt oka, sőt családjának tradiciói s a maga összeköttetései homlokegyenest az ellenkező állásfoglalást sugalmazhatták volna.

Az új pártellentétek nemsokára megkapták nevüket is: a név Pistojából jött, hol szintén szakadás történt a guelfek közt. A gibelinizmushoz közeledőket fehéreknek nevezték, máskép vadpártnak is; a túlzó guelfeket feketéknek. Dante maga alvilági útján kárhozott lelkekkel jósoltatja meg magának a fehérek rövid diadalát s tragikus elbukását mindkét városban.

Pistojában - a picenoi síkon - a magravölgyi Malaspina gróf veri le a fehéreket:

Firenzében pedig a Pápaság hatalma, mely eleinte a pártok fölött álló békítő szerepét negélyezte, dönti el végre a küzdelmet:

Ki az a két igaz firenzei, kiről a jóslat szól? nehéz lenne megmondani - mondja Boccaccio. Abban az évben, melybe Dante túlvilági útját s benne ezt a jóslatot helyezi, talán még nem sejtette, mily őszinte csalódottsággal fogja az utolsó két sort hozzátenni. Ez az év az 1300-iki századfordulás esztendeje, amikor a nagyravágyó pápa fényes egyházi jubileumot inaugurált. Dante talán Rómában járt az ünnepségeken: legalább a Pokol néhány sora személyes emléken látszik alapulni:

Milyen hatással volt a költőre az egyházi pompa, mely ezt a tömeget Rómába gyüjtötte? Talán ő is, kit gyakran festettek le a Lutherek előfutáraként, érzett valamit a felháborodásból, mely Luthert fogta el az örök városban, hasonló pazar cerimóniák láttán? Mégis valószínű, hogy ez a katolikus pompa mélyen megragadta katolikus lelkét... Szimbolumokhoz oly fogékony szellemére különös hatással kellett, hogy legyen az emberiség megváltásának e jubileuma. A saját lelkének megváltása vajudott benne, s nem csoda, ha később, mikor e megváltás történetét egy nagy vizió formájában megírta, szimbolikus idejét e jubiláris év nagyhetére tette. Ez az év különben is fordulópontot jelent életében.

Az »emberélet útjának felén« volt, abban a korban, amikor egyetlen megváltást a léleknek a cselekvés hozhat. Mindjobban belemerült a politikába. A hagyomány kivált több követségjárásról beszél, idegen államokban, melynek Dante lett volna vezetője. Ezeknek egy része, köztük a két magyarországi is, alkalmasint a legendák sorába tartozik. De bizonyos, hogy 1300 májusában San Gimignanóban járt mint Firenze megbizottja, s ez az ódon, soktornyú városka ma is szinte változatlanul mutatja a festői középkornak azt a miliőjét, melyet az eleven Dante is maga körül láthatott s jelenlétével megszentelt.

Junius 15-én pedig elérte a legnagyobb méltóságot, amit a köztársaságban el lehetett érni: prior lett. Ép ekkor fedezték fel a feketék egy összeesküvését. Az összeesküvőket száműzték; de bölcs elfogulatlansággal velük együtt száműzték a túlzó fehérek főkolomposait is, így akarván elhárítani a kormányzatról a pártoskodás vádját. Dante személyes pártatlanságát legjobban bizonyítja, hogy az elítéltek között volt »első barátja«, Guido Cavalcanti is.

A bölcs elfogulatlanság nem tudta útját szegni a bekövetkezendő terhes eseményeknek. Még ugyane hóban megérkezett a pápa követe, fra Matteo d'Acquasparta bíboros, akit Bonifác békítő címmel küldött és azzal kezdte, hogy teljhatalmat kért az államtól. Dante a legenergikusabban ellene szegült e kívánságnak, mely hazája belső zavarait újabb pápai befolyás megszerzésére akarta volna fölhasználni, s a bíboros kérését visszautasították. Erre kiátkozta a várost s eltávozott.

Most már valóban azonosíthatták a fehér-pártot a gibelinekkel. És a pápai hatalom ellen most megindult küzdelemben nyilván előkelő szerep jutott Danténak. Priorsága ugyan, csak két hónapra szólván, már augusztus 15-én lejárt; de még a következő év júniusán a Százak tanácsában látjuk őt, ahol hivatalos indítványt nyújt be quod de servitio faciendo domino Papae nihil fiat. Valóságos nyilt hadüzenet a Szentszék ellen!

Bonifác a régi pápai politikát követte: külföldi segítséghez fordúlt. A legkatolikusabb francia király fivérét, Valois Károlyt, hívta be mint Anjou Károlyt hajdan - Toscana békítője címmel. Valois 1301. szeptemberében érkezett Firenzébe. A békítőnek nem volt fegyverre szüksége: a város önkényt meghódolt a túlerőnek. Ezt a veszélytelen expediciót Dante Komédiájában maga Capet Hugó, a francia királyok őse jósolja s bélyegzi meg utódainak s népének bűnei közt:

A békítő a feketéket helyezte kormányra, s a fehérek főbbjei törvény elé kerültek s száműzettek. Dante ekkor talán már nem is volt Firenzében. Állítólag épen VIII. Bonifáchoz küldték követségbe. Bizonyos az, hogy 1302 jan. 27-én messer Cante de'Gabrielli d'Agobbio, az új podesta, makacssági ítéletet hozott ellene, mert az idézésre nem jelent meg: 5000 forint bírság, kétévi száműzetés Toscanából és a hivatalokból való kizárás volt az ítélet, mely a költőt csalónak és hamisítónak nevezte. Miután a váltságot nem fizette meg, március 10-én új végzés jött, mely mint rebellist, elevenen való elégetésre ítélte.

Eltávozott szerelmes városából, ambicióinak színpadáról, tettvágya mezejéről, eltávozott akarata ellen, az ártatlanul üldözöttség tudatával, gőggel és haraggal gyáva és megvásárolható ellenségei iránt, daccal s forrongó bosszúvággyal a lealjasodott város ellen, ahogy ősével, Cacciaguidával jövendölteti magának a Paradicsomban:

Merre járt? Útjait csak nagyjában tudjuk követni. Június 7-én San Godenzóban időzött a többi száműzöttel, akik közt ott volt barátja és költőtársa, Cino da Pistoja. Az apátságban aláírtak egy okmányt, melyben kötelezték magukat Ugolino di Feliccione Ubaldininak vagy utódainak megtéríteni minden kárt, melyet miattuk vagy érdekükben szenvedhet. 1303 júniusában egy hasonló okiraton már nem szerepel Dante neve: ekkor már elvált társaitól.

Mi volt e különválás oka? csak sejteni lehet. A száműzöttek a toscanai gibelinekkel szövetkezve erőszakkal akartak visszatérni Firenzébe, de minden kísérlet rosszul sikerült. Dante egy darabig velük küzdött; később sértődve és undorral fordult el tőlük: a legerősebb kifejezésekkel szól mindig számüzetésének társairól:

Igy maradt egyedül a költő, dacos és elkeseredett magányban; mégsem kell benne a gyűlölködő s összeférhetetlen lázadó típusát keresni. Dante hevesvérű olasz, aki teljes lelkéből tud gyűlölni, de teljes lelkéből szeretni is; s száműzetésén érzett szertelen fájdalmának első oka az édes szülőföldnek olthatatlan szeretete, a reménytelen elvesztett meleg otthon sóvárgása:

Bizonyára nagy része volt e fájdalomban a megaláztatás érzésének. Nem kellett-e mértéktelenné keseredni ennek az érzésnek abban, aki egy Dante öntudatával kényszerült bolygani városról-városra, szegényen, megvetve, és »mintegy koldulva«, Itáliának majdnem minden részén, avval a tudattal, hogy családját nyomorogva hagyta Firenzében, s helyzetének változását, sőt egyszerű megélhetését is, csupán külső segítségtől, idegen elvtársainak jóakaratától várhatja? E megaláztatás a dac szavait adja szájába: balsorsát mindig úgy tünteti fel, mint amit előre várt, amire elkészült, ami sem kételyt, sem ingadozást szívében nem támaszthat; ahogy mesterének, Brunettónak, mondja a Pokolban is:

Még haragjában is méltóságteljes tud maradni; pártatlanságát mindvégig megőrzi; s nem örül ellenfelei bukásának, követve Cacciaguida intését, aki azt megjósolta neki:

Valóban, Dante hamar megérte Bonifác hatalmi törekvéseinek kudarcát. Meghozta ezt az események vaslogikája. A pápaság, mely a »legkeresztényebb« francia királyság befolyására támaszkodott, maga került a francia királyság befolyása alá. Szép Fülöp az egyházi javakat szinte sajátjaként tekintette, adót vetett rájuk, hogy háborúira pénzt szerezzen. Bonifác tiltakozásai odáig élesítették a helyzetet, hogy a király zsinatot tartva, eretneknek, simóniákusnak nyilvánította a pápát és letette székéről, sőt nem restellte szülőföldjén, Anagniban, megtámadni és foglyul tartani, míg a lakosság föllázadva meg nem szabadítá. A pápa az izgalmaktól nemsokára (még 1303-ban) meghalt.

Dante nem fogadja e híreket kárörvendő ujjongással. Sőt mélyen érzi az Egyház sérelmét: ellenségében Krisztus helyettesét látja, s égő szavakban bélyegzi meg a francia király cselekedetét. »Frankhon átkának« nevezi őt, kiért ipja és apja szégyenlik magukat a túlvilágon. És mikor Capet Hugo, a liliomos ház őse, a Purgatóriumban, fölsorolja utódainak bűneit, melyeknek anyja mindig és mindig a lupa, a Pénzvágy: a Kapzsiság e diadalmenetét a Szép Fülöp alakja zárja be, közvetlenül a Sánta Károlyé után, aki Anjou Károly fia s Martell Károly apja volt, s akinek alacsony pénzszerzéseire kitérve, a haragos ős így folytatja:

Ezek az események mélyen igazat adnak Danténak: az Egyház, mely világi uralomra tört, maga került világi uralkodó igája alá. 1305-ben már egy gaszkonyi francia, Szép Fülöp kreaturája, ült szent Péter trónján: a bordeauxi püspök, ki V. Kelemen néven lett pápa s 1309-től kezdve székhelyét is áttette a francia Avignonba. A Parázna Asszony a királyokkal szajhálkodott, s Dante (a Purgatórium vége felé) apokaliptikus képekben állítja elénk az Egyház lealjasodását.

Mindez nem vitte előbbre a száműzött fehérek ügyét. Bonifác bukása után, a gibelinekkel szövetkezve, mégegyszer haddal mentek Firenze kapuihoz, s újólag visszaverettek. Dante még ugyanez évben, 1304-ben, egyedül, menedéket talált Verona uránál, Bartolomeo della Scalánál, aki pár hó múlva meghalt, de öccsei, Alboino s még inkább a kiváló, ekkor még egész ifjú Can Grande, a legnagyobb politikai reményeket kelthették. Dante a Paradicsomban, a Mars-csillag jelentős távlatából énekli meg őket, a nagy Lombárd vezért és kis öccsét, akiben egy világ reménységét látja:

De Dante bizalommal várja az időt: ez a fejlődő jellem föl fog lobogni a tettek tüzében, »túl pénzen és gondon«, túl a világ önzésén:

Igy látta a száműzött költő várakozó s jövőbefogódzó lelke e nagytehetségű fejedelmi ifjúban egy jobb kor vezérét, aki megválthatja a világot. Körülötte önzés, bűn, aljasság, az Élet sötét, veszélyes őserdeje. A kéjvágy párduca, a gőg oroszlánja, a kapzsiság, mint leselkedő, sovány nőstényfarkas, állanak mindenütt a szabad lélek útjába. Dante nagy költeményének legelején leírja szimbolikus eltévedését ebben az őserdőben, leírja az útjábaálló különös vadakat: e jelképek mögött titkos politikai értelem is lappang a sokértelmű hatalmas énekben. Az elpusztult, művészkedő és léha Firenze maga talán a Párduc: pártjaival tarka mint a Párduc bőre. A gőgös francia királyság más-e mint az erőszak öntelt oroszlánja? S a világi hatalomra leső kapzsi simóniás pápaság a vézna, ellenszenves lupa, »terhes minden cédasággal«:

Ki lesz ez az Agár, a Nagy Vadászeb e világrontó vadak ellen? Talán maga Can Grande, a nagyszerű veronai ifjú, akinek épen a neve is Nagy Ebet jelent magyarul: Can Grande. Akárki lesz, Dante lelke szomjasan várja a vezért, aki

s aki üdvöt és szabadulást hoz a megromlott Itáliának, szembeszegülve az elaljasodott lupával:

Ez a jövő álma. Addig is a költő menedéket lel minden vadak ellen a tudásban, s a minden-tudás összeségében, a megnyugtató és megértető filozófiában, mely mindjobban elfoglalja lelkét. A latin írókat forgatja, s görög írók fordításait; a híres Boethiusnak Vígasztalások c. könyvében lel vigasztalást és Cicero filozófiai műveiben; kedves költője Vergiliusz, aki csodálatosan gyöngéd hangjaival s avval a túlkulturált, árnyalatos, már-már dekadens finomságú latin verseléssel, melyhez képest óh mily ügyetlen s durva még a köznyelv, a si nyelvének kezdő dadogása! a misztikus világ-vágyak prófétájának magasába tudott emelkedni. Hisz a gyöngéd és édes Virgilio e keresztény középkor hiedelme szerint nem is pusztán költő; hanem filozóf, próféta, sőt mágus! Nem jósolta-e meg e pogány poéta híres negyedik eklogájában a kereszténységet: a Szűzet, az égből jött Megváltót és az új aranykort? Maga pogány, olvasói lelkét mégis a kereszténység felé hajlította: legalább ama másik nagy római költő, a Thebais dalnoka, Statius, aki titkon Krisztus hitére tért - s akivel Dante a Purgatóriumban találkozik s egy darabig együttjár - így magyarázza megtérése történetét, Vergiliusz szelleméhez szólva:

Milyen hatással lehetett Dante lelkére ez a nagy latin rokon, aki megismertette vele a Poézis antik magasságait, s akinek szíve ugyanarra áhítozott mint az övé, s ugyanazt gyűlölte! Nem ő átkozta-e meg versében az auri sacra fames-t, az arany istenverte éhét, (Purg. XXII. 40.) ami Dante szerint is minden bajnak oka a világban? S nem ő énekelte-e Aeneisében a római császárság világdicsőségét? Dante, a gibelinizmus felé közeledő Dante, mindjobban érzi, hogy ő e világbirodalmat alkotó rómaiak véréből eredt, és semmi köze a Fiesoléból bevándorolt kalmár csordához, amely száműzte.

És érzi mindjobban a Szellem gőgjét és erejét az anyagi durva erőszakkal szemben. A Szellem szomja nagyobb szomj, hatalma igazabb hatalom minden más szomjnál és hatalomnál. Az emberi Észnek meg kell hódítani a világot, be kell látnia a Teremtés titkaiba: nem látott-e be a pogány Vergiliusz is pusztán ennek az észnek erejével a legnagyobb titokba, a közelgő Megváltás rejtelmébe? Sőt Aquinói Tamás az egész keresztény vallást képes volt az emberi észből, Aristoteles filozófiájának segítségével leszármaztatni.

S a gyámoltalan, bujdosó költő az Ész erejéhez fordul. Felépíti magában az akkori emberi tudás egész épületét, mely Euklides legegyszerűbb axiómáitól a skolasztikus theológia hatalmas rendszere felé, s a Dioskoridesek természetvizsgálataitól az elragadott szentek fantasztikus látomásaihoz ível. Polcán az édes troubadourok helyét Aristoteles arab kommentátorai, Averroes és Avicenna komoly írásai foglalják el. Milyen messze már Beatricétől! Ha az égből szállott misztikus sugár nem maradt meg a földön: most a földi szellem akar tudásának keskeny lajtorjáján az égig emelkedni. Dante új szerelmes énekeit a Filozófiához írja, Isten leányához: áradó, nehéz canzonékat, Vergiliuszon iskolázott nyelvvel, mely a köznyelvbe akarja átvinni a latin költő elfinomodott verszenéjét. A si-nyelve, mely eddig csak léha szerelmeket bírt kifejezni, s mihelyt a filozófiáig merészkedett, mint Guido Cavalcantinál, szárazzá és nehézzé vált: most megnemesül és új csillogást nyer.

De hátha félreértik ezeket a nemes énekeket is? A költő értéke leszállt az emberek szemében, s a köznyelven írt szerelmes canzonék nem alkalmasak rá, hogy tekintélyt szerezzenek egy szegény száműzött személyének. Kommentárt ír hát ez énekekhez, fölfedve az értetlen világnak a mély szimbolizmust, mely alattuk lappang. Sőt nagy könyv lesz ebből a kommentárból: belefoglalja az egész filozófiát, az egész világ tudományát, szellemi kincseskönyv lesz, mint a Brunettóé. Kitálalja a bölcselet szent kenyerét a szegény emberiségnek, mely anélkül sinylődik; s címül a Platon Symposionának címét választja: Convito, azaz Vendégség, Szeretet-vendégség.

Dante ezt a lassan készülő, nagy könyvet is köznyelven írja, mert a canzonék köznyelven szólnak, s a kommentárnak az ő szolgálatukra kell állania. És közben mindjobban érezi a költő édes anyanyelvének szépségét, rejtett és megvetett kincseit. Szellemének mostani filozófikus elindulásában a nyelvek kérdése is elmélkedés anyaga lesz előtte; mélyen belemerül vizsgálatába, és így kezdi írni azt a latin könyvét, amelynek a címe: De Vulgari Eloquentia - a köznyelvi Ékesszólásról - s amelyben a nyelvek eredetétől kezdve egész a római nyelv három leányáig, az oc, oil és si nyelvekig és költészetükig, sőt az itáliai nyelvjárásokig tárgyalja a kérdést. Ez az első nyelvtörténeti, első modern irodalomtörténeti és poétikai mű az egész világirodalomban; befejezetlenül is valóban korszakalkotó tudományos munka. A tudatos költő műve, aki számára a költészet tudomány is. Leszámol benne nyelvvel és versformákkal, mintegy anyagával és eszközeivel, úgyszintén elődeivel és költőtársaival - szóval mindennel, amit örökölt; hivatalosan elismeri a nagy örökség átvételét, melyet majd oly fényesen fog gazdagítani.

De a tudós munkát újabb bujdosás szakította félbe: Dante nem sokáig maradt Veronában. Bántotta ez a koldusélet: nem akart nagyurak ingyen vendége lenni tovább. Igy elhagyta a vendéglátó Scaligereket: s lehet, hogy tőlük Padovába ment; de mindenesetre töltött egy időt Bolognában, s talán igazuk van azoknak, akik azt hiszik, hogy e híres egyetemi városban tanítással tartotta fenn magát. Bizonyos, hogy Itália tájainak és városainak abban a megbűvölően tarka gyorsképgalériájában, mellyel Dante nagy költeményét mintegy illusztrálja és dokumentálja, Bolognának is jut néhány nagyon életteljes pillanatfelvétel, nemcsak egy megkapó impresszionisztikus utcarészlet - a híres ferdetornyokkal, amiket még ma is láthatunk (Pok. XXXI. 136.) - hanem célzás a nyelvjárásra és szokásokra, s némi erkölcsrajz is, nem nagyon kedvező. (Pok. XVIII. 58.) A tudós város kapzsiságáról többet beszél Dante mint tudományáról, s az egyetemet csak gúnyos összefüggésben említi, a theológiai szőrszálhasogatásokra célozva, amiket ott tanítanak. (Pok. XXIII. 142.) Talán már Bolognában megfogant a költő sorsszerű kiábrándulása az emberi észbe vetett nagy hitéből. Az ész oly könnyen lesz a csalás és csalódás eszköze! s el lehet mondani, amit Dante el is mond, hogy »az ördög is logikus.« (Pok. XXVII. 123.)

Bolognából 1305-ben száműzték a fehéreket és gibelineket. 1306 október 6-án a költő Lunigianában volt. Francesco Malaspina, a leghatalmasabb idevaló úr politikai békeszerződést kötött Luni püspökével, s Dante volt ez ügyben az ügyvivője. Dante ezt az összeköttetést is dátumszerűen megjósoltatja magának a túlvilágon: nagy melegséggel beszélve a Malaspinákról, de meglepő pártatlansággal említvén családi politikájukat, melyért a ház egyik tagja a Purgatóriumban vezekel. Luni neve szintén megjelenik a nagy Költeményben. A költő tesz egy célzást a város politikai hanyatlására, az emberi dolgok mulandóságáról szólva. De ami itt igazán megkaphatta, az a természet volt, a carrarai márványbányák regényes hegyvidéke, hol ő is bizonnyal gyakran merült el ég és föld csodáiba, mint amaz etruszk jós, kiről egyhelyt beszél s

E bércek aljához talán egy új lobogás, egy kései szerelem emléke is tapad: legalább a Montaninához, a »hegyvidéki lány«-hoz írt verseket ez időbe helyezik az életrajzírók. Bizonyos, hogy e tájra többször is visszatért: előbb Casentinóba ment, aztán Forliba, majd ismét Lunigianába. Vad hegyi tájképeket, vízeséssel, forrásokkal, kanyargó folyókkal (Pok. XXX. 65., Purg. V. 94., XIV. 43.; Pok. XVI. 99.) portrékat (Purg. XXIV. 32.) rögzít költeményébe, mint útja ereklyéit. Kételkedve és nehezen követjük utait, mint a homokba vesztett nyomokat: majd itt, majd ott tünnek föl újra, néha elmosódva, kétesen.

1309 elején a hagyomány szerint Párisban volt. Mohón kereshette ezt a helyet, Bologna mellett a világ másik híres egyetemét, székvárosát filozófiának és theológiának, az Emberi Ész reményeinek és kételyeinek. Itt elevenen éltek a költőt izgató nagy kérdések, egymást érték a filozófiai előadások és hitviták. A Paradicsom egy verse gyaníttatja, hogy Dante jelen volt egy hírhedt dispután: még az utcát is megnevezi, ahol az lefolyt, és hangsúlyozza a vita szenvedélyességét. (Par. X. 137.) A költő mintegy új szerelmével akarhatott leszámolni. Bár nem volt pénze a doktori fokozatok elnyerésére, mégis reménnyel jött a megénekelt Királynő székvárosába, annak a Filozófiának udvarlására, akit kételyein keresztül is szeret és kíván. De óh minő hölgy ez a Filozófia! Azt hiszed mikor közeledsz feléje, hogy benne fogod megnyugvásodat találni, hogy az ő szerelmével fogod megérteni az élet titkát, a mindenség értelmét. De a büszke hölgy nem elégít ki soha: csak vágyakat ad és aztán hidegen elfordúl; sőt syllogismusaival csak »földre vonja a szellem szárnycsapását«. (Par. XI. 2-3.)

Dante mindjobban érzi ezt és szimbolikus szerelmi énekei a büszke nőhöz szólnak, aki soha meg nem hallgatja. Mind tisztábban látja, hogy a filozófiában nem lelhet igaz üdvöt; s új meg új nosztalgiával merül föl lelkében az elvesztett égi sugár, Beatrice képe, s Beatrice most még többet és nagyobbat jelent mint azelőtt. És Dante tudja már, hogy a nagy könyvnek, melyben kora egész filozófiáját akarta összefoglalni, a Szeretetvendégségének befejezetlenül kell maradnia.

Közben nagy hírek fordítják meg újra e csodálatos életet. Itália nagy üstje kavargott: a francia király, a pápa, a császárság... Mi oka lehetett Szép Fülöpnek öccsét, Valois Károlyt Toscanába küldeni Dante vesztére - a pápa rendelkezésére, kivel már akkor sem volt jó viszonyban? Azt remélte, hogy Itáliában befolyást biztosítva a római császárságot magának szerezheti meg. A császári trón ismét üres volt; Albert, Habsburgi Rudolf fia, orgyilkos kéznek esett áldozatul; s különben, német ügyeivel lévén elfoglalva, azelőtt sem sokat törődött a római koronával. Itália magában, egység nélkül, örök pártvillongás és belső harc hazája, kész prédája volt minden hatalmaskodónak.

A bujdosó költő ezidőben hagyta el a vajúdó félszigetet; de lelke vitte magával annak fájdalmait és szaggatottságát; már fölébredt benne a hazafinak az az új típusa aki túllát városán s mind nagyobb egységet ölel magához az emberiségből: nem volt többé firenzei csupán, hanem olasz! A mai olaszok nem hiába látják benne az olasz egység első apostolát; s számunkra, kik ma az európai egység gondolatával küzdünk, különösen érdekes nyomon követni ennek az egységgondolatnak fokról-fokra való hódítását e nagy középkori lélekben. A Purgatórium VI. éneke a tépett és ezer darabban vérző Itália hatalmas sóhaja az Egység felé, amit csak egy erőskezű császártól remélhet. A halott Sordello, meghallván, hogy Dante is olasz, repesve tárja ki karját feléje: e jelenethez fűzi a költő kifakadását:

Képzelhető, mily türelmetlenséggel tekintett Dante az új császárválasztás elé, mely 1308-ban végre megtörtént. V. Kelemen, a ravasz gascognei, akinek épen elég oka volt átkosan érezni a francia királyság hatalmát, maga vitte ki titkon a választóknál, hogy Szép Fülöp reményei ellen Luxemburgi Henriket ültessék a császári trónra. - VII. Henrik! Mennyi epedés, mennyi várakozás füződik e névhez! A fehérek, a gibelinek, mindazok, akikben égett a lelkesedés a római császárság hagyománya iránt, az elkeseredés a pápaság vagy francia királyság túlkapásai ellen, új Mózesként várták. Dante maga előre megépítve látta székét a Paradicsomban, amelyre hajh! nagyonis hamar rá fog ülni, hamarabb, mint a költő az övére:

A császár sokáig váratott magára; a pápa - ki időközben Avignonba költözött s mindjobban Szép Fülöp gyámsága alá került - késleltette a koronázást; Dante úgy érzi, hogy aljasan rászedte a császárt. De végre 1310. szeptemberében megérkezett a hír.

S Dante sietett haza Itáliába: sietett császárja elébe! Személyesen üdvözölte az új Vezért, a nép szabadítóját. Remélte, hogy most minden megváltozik, új éra kezdődik s bizonnyal ő is visszatérhet hálátlan szülővárosába. S mintegy az egész olasz világ felelősségét magán érezve, levelet írt Itália összes uralkodóinak és senatorainak, engedelmességre és alávetésre buzdítva őket.

S talán ekkor írta azt a latin könyvet is, De Monarchia, melyben filozófiailag megalapozza a Császári Sas isteni jogait. De több ez a könyv korhoz és helyhez kötött tendenciózus röpiratnál: hatalmas lépése a költőnek - és az emberi léleknek - a Béke és Egység szent gondolata felé, mely soha jobban nem izgatott bennünket mint manap. Dante Monarchiája avulhatatlan politikai utópia, örök álom a világ egybeolvadásáról, az ember testvériségéről. Ebben az álomban, mely szervesen nőtt ki a középkor keresztény életnézetéből, s mégis a 20. század távol reményei felé ível, az egész föld egyetlen birodalom, s amint egy úr van lelkiekben, a pápa, úgy egynek kell lenni világiakban is: ez Róma császára. Mindkettő Istentől van és isteni jogait bizonyítja a világtörténet: így találkozik az eszmény a hagyománnyal. De ugyancsak a történet int hangos szóval, hogy béke és testvériség az emberek között csak úgy lehet, ha egyik hatalom sem avatkozik a másik jogaiba: az Egyház nem vágyik világi uralomra, s a világi erőszak nem korlátozza az Egyház szabadságát.

Ezért tett rosszat Konstantinus, ki a pápát világi uralommal ajándékozta meg; de rosszat a világi uralkodó is, ki az Egyházat ereje alá akarja hajtani. A két hatalom függetlensége, és a világ államainak egyesülése e két hatalom alatt, biztosítja a testvérharc megszűnését keresztény és keresztény között, azt az Örök Békét, melyet elérni az Ember célja és kötelessége.

De mindezek vágyak és elméletek: a valóság már akkor is máskép festett. Casentinóban meghallotta Dante, hogy a firenzeiek leborulás helyett heves ellenállásra készülnek a császár ellen. E hírre sürgősen Toscana határszélére utazott, mintegy hazája kapujáig, az Arno forrásaihoz, a »megátkozott folyó« mellé, melynek útjáról valóságos kis geográfiai képet rajzol a Purgatórium XIV. énekében. Különös geográfia ez, egy száműzött sötét mappájából: eleven kígyóként vonaglik előttünk a »vad víz«, az »átkozott és szerencsétlen Árok«, mérges hajtások bozótjai között, emberi vadak, disznók, kutyák, farkasok tanyáit érintve. A purgatóriumi lélek, akinek ezt a földrajzi leírást Dante a szájába adja, meg sem meri nevezni az átkozott folyót: borzad a nevétől, mint egy baljós szótól. Ez a lélek éppen annak a Fulcieri da Calbolinak a nagyapja, aki 1302-ben Firenze új podestája lett, s vadul folytatta a fehérek üldözését, melyet előde Dante száműzésével kezdett meg.

Nem, Danténak nem volt mit remélni ettől a várostól. 1311 március 31-én szenvedélyes levelet intéz szülőföldje polgáraihoz, hevesen korholva őket lázadásukért a császár istenadta tekintélye ellen. A firenzeiek Baldo d'Aguglione reformjával feleltek: mely kizárja Dantét az amnesztiából s megerősíti elítéltetését.

A császár pedig vonakodott a hatalmas Firenze ellen fordulni. Egyelőre a lombard városokat vette sorba. Dante hát április 16-án újabb levelet írt magához VII. Henrikhez címezve. Ebben azt bizonyítja, hogy minden cézár-ellenes rebelliónak főfészke Firenze, s kéri a császárt, hajlítsa útját sürgősen a bűnös város felé.

De Henrik más úton ment Rómába, megkoronáztatta magát egy bíborossal, és csak visszajövet vette útját Firenze alá. Egy hónapig hiába ostromolta a várost. Végreis otthagyta. A következő évben a nápolyi királyság elfoglalására indult; útközben Sienában megbetegedett, s Buonconventóban 1313 aug. 24-én meghalt, fölcserélve e földi császárság trónját avval az égi trónnal, az örök fényrózsában, melyet a költő álmai szántak neki.

Mert a költő ezidőben már építette a paradicsomi trónusokat és méregette a Poklok árkait. Mint annyiunkat, őt is a szerencsétlenség ösztökéje térítette lelkének igazi útjára. Amint élete nagy reményeit egymásután veszni látta, lassankint megértett mindent. Most meglátta életének döntő nagy hibáját: hogy elfeledhette Beatricét, az Égből jött misztikus Sugarat, akiben egyedül találhatott szíve üdvöt és megváltást! Megértette, hogy az ember hiába küzd a maga elszakadt és csip-csup erejével és tudományával: ahhoz, hogy ős célját elérhesse, nyugalmát meglelhesse, hogy hazataláljon, segítség kell, egy sugár az Istentől, amaz ősi Lénytől, akiben szeretettel egyesül mindaz, mit itt a földön szerte elegyülni látunk (Par. XXXIII. 85-7.), akiben minden ellentétek megoldáshoz jutnak. Segítő Sugár kell, nevezzük e Sugarat Vallásnak, Malasztnak, Beatricének, akárminek! Belátta, hogy az ember magában nem tehet és nem tudhat semmit; de e Sugár segítségével megtisztulhat és fölemelkedhetik az Istenig, az Epétől a Mézig. Belátta, hogy a tudomány, a Filozófia is csak úgy szállhat, ha ez égi Erő ad neki szárnyakat.

S megértette, hogy egész élete egy nagy kerülő volt, melyen ez Igazsághoz jutott. De nem felesleges kerülő. A rossz a Jó eszköze. Keresztül kellett mennie minden poklon és megtisztulnia minden Purgatóriumban, míg haza érhetett lelkének Paradicsomába, szegény eltévedt ember, ez Élet erdejéből. Érezte, hogy az emberi tudás és művészet becses vezetője volt e Poklokon és Purgatóriumon át, habár a Paradicsomba csak maga Beatrice vezethette is. Sőt úgy érezte, hogy a pogány Vergiliuszt, kiben ezt a pusztán emberi tudást és művészetet megszemélyesítve látta, maga Beatrice küldötte útjába, hogy vezesse a Nagy Kerülőn, addig míg majdan maga az Égi Hölgy át nem veszi a vezetést.

Ez a szimbolikus életrajzi és lírai értelmezése Dante túlvilági útjának, nem valami utólagos magyarázat, nem csupán késői olvasók kisérlete a titokzatos látomás megközelítésére, melynek csírája már a Vita Nuova végén megmozdulni látszik. Ez magának a költőnek teljesen tudatos élménye: amit legjobban mutatnak azok a szavak, amiket a Paradicsom földi küszöbjén, a Divina Commedia legfontosabb helyén az új szépségben megjelenő Beatricének ad szájába. Beatrice valóságos szimbolikus életrajzát mondja el pár sorban a költőnek, akit Ég kegye tett

»Ezért kellett« - folytatja tovább Beatrice - segítségére küldeni azt, »aki idáig fölhozta«. Ezért a veszett népen át, leszállni a világ fenekére, s majd fáradságos erőfeszítéssel fölemelkedni a vezeklés és tisztulás kanyargós meredekjén. S ezért, túlhágva minden földi reményeken és ambíciókon, megérteni az emberi tudás és cselekedet hiúságát; hogy majd kitörhessen a megvető büszkeség diadalmas himnusza a Paradicsomban:

S így történt, hogy Dante abbahagyva földi terveit s tudományos munkáit, visszatért nagy misztikus álmához, melyre annyiszor gondolt, melyet annyiszor elhagyott, s melyben Beatrice dicsőségét egy hatalmas, világot átölelő vízióval készült ünnepelni. Egy nagy kalandos utazás víziójával, a mindenségen át föl az Istenig! Kalandos és fantasztikus az út, mint ama merész felfedezők érdekes utazásai, akik már e században kezdték indítgatni híres hajóikat ismeretlen világrészek felé, mert ébredt már a Kíváncsiságnak az a szellője, ami a hódító Renaissance-ig hajtott. Ez a fantasztikus szellő biztosan ott van a Dante utazásának hajtóerői között. Kiben égett borzongóbb kíváncsiság s szentebb hódításvágy, mint az ő tetterős szellemében? Ám az ő utazása nem-földi utazás. Extatikus túlvilági út az, mint régi látnok barátok jámbor víziói: mert nem Dante volt az első, aki poklokra szállt. A középkori fantáziának kitaposott útja ez. Dante mégsem a jámbor szerzetesek nyomait követi, s nem valamely önsanyargató hisztériás szentet választ kalauzul. Nem; - hanem Vergiliuszt, aki nem is volt keresztény, s még a kereszténység előtt ereszkedett pogány hősével az Alvilágba, melyet a legősibb és legemberibb fantázia már, kortól és vallástól függetlenül, megszőtt álmaiból, s önnönmagának sötét mélyeiből. És Beatricét, azaz a Szerelmet, akit minden lélek magában hordoz. Az a kereszténység, mely ezeket választja vezérül, nem egy kor vallása, hanem egy léleké; nem is egy léleké: magáé az emberi Léleké.

S az a Túlvilág, ahova e szimbolikus Vergiliusz és Beatrice elvezetnek, nem valami élettől idegen képzelet üres fantazmagóriája. Ellenkezőleg: maga az Élet ez, fölfokozva, sűrítve, mélyítve és megmagasítva, egy másik regiszterben, ennek az innenső, földi világnak hangjaival, képeivel, sőt szagaival és illataival teli, eseményeivel és alakjaival. Ez a fantasztikum az Élet anyagából van szőve és az Életet jelenti. Ha különösnek találná valaki, hogy ily hosszasan beszélvén a Költőről, csak ím, a végén szánunk pár oldalt a Műnek: azt felelhetjük, hogy minden szavunk a Divina Commediáról szólt, elejétől fogva és akkor is, mikor a költő életének emberi miliőjét s látszólag egészen távoleső történeti gyökereit bontottuk szálakra. Nem volt még mű, mely ennyire az életből nőtt ki s ennyire magát az életet foglalta össze, egy egészen egyéni életet, mindavval, ami ezt az életet alkotta: vagyis mindavval, amit ez a lélek életében látott, hallott, tudott, érzett. Az egész történettel, az egész életrajzzal; a mai irodalomban csak Proust lehetne példa hasonlóra. Igy lesz ez a hatalmas líra egyszersmind a leghatalmasabb epika; nemcsak a fantasztikus utazás epikai kerete teszi azzá, hanem mindaz az életanyag, amiből ez a fantasztikum épül, s mindaz az élet, amit jelent. A költő élete, és hazájáé és koráé; egyéni és jelenvaló, aktuális élet. Ebben a túlvilágban éppannyi szó esik az élőkről, mint a halottakról. A Paradicsom fényrózsájában már előre elkészítve a Trónok; a gonosz ember lelke (például ama szárd ördögé Branca d'Oriáé) már életében a Pokolra száll, s helyét a földi testben egy ördög foglalja el; a simóniás pápa már várja utódját, kinek súlya alatt majd lejebb kell csúsznia pokoli gödrében. Dante kifogyhatatlan a fantasztikus ürügyekben és ötletekben, melyekkel az aktuális életnek mintegy külsőleg is túlvilági polgárjogot szerez. A halottak különös látással bírnak, mely tovább is az élethez kapcsolja őket; az élők sorsa nem ismeretlen s nem közömbös előttük. Imák, emlékek, bánatok, szerelmek láncai nyúlnak át össze-vissza bogózódva ég és föld és pokol között; s ezeket a láncokat csak a legelvetemültebb gonoszság vagy a legmagasabb extázis szakítja meg, - cinikus nemtörődés vagy rajongó elfeledkezés - mint az embert-emberhez fűző láncokat az életben is. Szóval ez az Isteni Színjáték egyúttal a legteljesebb emberi színjáték, a pokoli bűnök és szennyek naturálizmusától az emberi lélek csodálatos fölemelkedéseinek paradicsomi zenéjéig ívelve, rendkívüli sűrítettségében szinte beláthatatlan gazdagságú és tarkaságú életanyagot ölelve föl, alakok, események végérhetetlen sokaságát, amelyek együtt egyetlen nagy lélek vallomásává, egyetlen szimbolikus és rendeltetéses élet tartalmává szövődnek.

Rendeltetéses és szimbolikus életet mondok, mert ez a véletlen életsors, ez az aktuális eseményhalmaz, ez az egyéni és lírai vallomás, mely Dante fantasztikus utazásának igazi értelme és tartalma - annyira, hogy a Túlvilág költője még legmagasabb szárnyalásában is teljes lelkével, minden idegével bennmarad földi életének és korának szenvedélyeiben, politikai küzdelmeiben s egyéni keserűségeiben, - mégis voltakép maga is csak illusztrációja és szimboluma valaminek, ami már túl van az egyén sorsán és líráján: mert nemcsak Dante sorsáról van itt szó, hanem az Emberi Lélek sorsáról ez élet útvesztőjében s örök küzdelméről a Megváltás felé. Itt, e rettenetes küzdelemben, melynek halottjai is vannak, - s ezt jelképezi a Pokol - de diadalmasai is; az emberléleknek ez olthatatlan istenhez-törésében, van a Költeménynek misztikus és metafizikai háttere, s mintegy titkos értelme. Ilyenformán Dante élete nem véletlen és egyéni érdekű, hanem szimbolumokkal teljes, rendeltetéses és prófétai élet - mint a mi költőink közt például Adyé - s maga a sokértelmű költemény hármas rétegzettségű szimbolum-épületté válik, mintahogy a költő maga is kijelenti: mert a szószerinti jelentésen kívül, amely egy fantasztikus vízió leírása, van egy történeti - azaz életrajzi és politikai - s emögött még egy harmadik, titkos és szimbolikus jelentése.

Igy mélyebb és bensőbb alapja és kihangzása van annak a misztikus hatású hármas szövésnek, amit Dante hatalmas vers-épületének minden részében és vonatkozásában végigvisz, anélkül, hogy valaha is mechanikussá vagy fárasztóvá válnék. A nagy költemény természetszerűen tagolódik a szent hármas szám szerint: mert a méltóságteljesen kerekszámú - éppen száz - énekből, egy bevezető éneken túl, 33 jut a Pokolnak, 33 a Purgatóriumnak és 33 a Paradicsomnak. Az énekek megközelítően egyforma hosszúságúak (átlag 140 sor körül; összesen az egész költemény 14.000-nél több) s a hármas szövés lehatol a rímig és strófáig; mert Dante a korabeli költészet gazdag zengésre törekvő formái közül éppen a terzina-formát választja, mely háromsoros strófáin hármas rímeket fon át olyan módon, hogy e strófák vagy terzinák egymásba kapcsolódnak, a rím átmegy egyikből a másikba, s a fonatot seholsem lehet elvágni, egyfolytában fut le az ének végéig. Ez a sűrű, fölbonthatatlan szövés, s ez a szinte geometrikus szisztema külső eszköz a költőnek arra, hogy terhesen gazdag és tarka anyagát, mely egy egész élet, sőt egy egész kor szinte lexikálisan teljes esemény- és tudástömegét foglalja magában, egyetlen, hatalmas, fölbonthatatlan, tömör és architektonikus kompozícióba építhesse, ahol mindennek megvan a maga kimért helye, mindennek ép annyi, amennyi szükséges, alakok, események, plasztikus tömörséggel, egy-egy célzásban megkapják értéküket és szerepüket, minden szó szinte matematikai súllyal bír, semmi sem véletlen, semmi sem képzelhető másutt, mint ép ott, ahol van.

Ezt a külső, szimmetrikus tagolódást s szinte hierarchikus pontosságú elrendezést mintegy belsőleg indokolja s magátólértetődővé teszi a Dante-korabeli skolasztikus theológia racionalista szelleme, mely a hit tételeit az emberi ész rendszerébe iparkodván fogni, a bűnöket és erényeket, s még a túlvilág poklát és egét is, ördögi seregeket és angyali karokat, matematikai és hierarchikus osztályozásnak veti alá. Ez az elvont klasszifikáció Dante költői szellemében vízionárius konkrétságot nyer, a matematika topográfiává jegecedik, s így alkalmazza Dante, először a modern irodalomban, a nagy fantasztikus íróknak azt a módszerét, - Swifttel vagy Poeval kellene összehasonlítani - amely a »nem-ismert tartományokról« a szemtanú és tudós pozitív exaktságával tud beszélni, és egy másik nagy költő szavait idézve,

Dante Pokla vagy Paradicsoma nem határozatlan ködbe és fénybe vesző birodalmak, mint a Milton-félék: hanem pontosan körülhatárolt, számokkal fölmérhető és részletekben is elképzelhető részei a Térnek, akár egy Wells-regény színhelyei, a reálitás minden kellékével; s így vetíti a költő a lélek történetének elmosódó állomásait a belső időből mintegy a külső térbe, ahol azok határozott beosztást, világos tagolódást nyernek.

Mégis megőrzi ezt a térbe vetített és matematikailag tagolt konstrukciót a puszta mozaikszerűségtől és sematizáló külsőlegességtől az a hatalmas belső líraiság, mely minden során elömlik, behat nyelvének pórusaiba s ízes zenével itatja szavait. Az Isteni Színjáték voltakép lírai költemény - e nemben legnagyobb a világirodalomban. Az epikai és racionalisztikus kivetítés csak arra szolgál, hogy ezt a líraiságot az ellentét hatalmával s mintegy valami elnyomott belső erő hatásaként annál jobban kihangsúlyozza. Ez a belső líraiság az, mely Dante költeményét különválasztja a világ többi ú. n. »nagy eposzaitól«, azaz »magasztos« költeményeitől, melyek egy-egy nemzeti vagy vallási közösség lelki vagy történeti válságait mintegy kollektív és objektív módon, kívülről nézve fejezik ki. Dante eposza nem ily »kollektív«: ő a saját lelkének belső történetét mondja. Az egyént énekli. De éppen ezáltal lesz műve az egész emberiség eposzává, az emberi lélek belső eposzává.

Érthető ha ez a költemény, mely belülről ennyire különbözik minden más eposztól, külső megjelenésében sem követi azt a tradicionális eposzi formát és konstrukciót, amit a nagy eposzköltők a századok folyamán kifejlesztettek s szinte kötelezően hagyományoztak egymásra. Danténál hiába keressük az invokáció, expozíció, enumeráció és divina machina megszokott gépezetét; hőse nem valami »felséges személy«, mint az eposz szabályai kívánnák, hanem maga a költő; a szerelem nem a komor harcokat tarkító epizód benne, hanem maga a »cselekmény« magasztos mélye és lényege; s az egész költemény minden ízében maga a modernség, merészség és újság nagy társai mellett. Ez a modernség kezdődik már magával a nyelvvel és verssel: mert a klasszikus héroszi versek helyett a modern köznyelv rímei csendülnek itt.

Boccaccio azt állítja, hogy Dante eredetileg latin hexameterekben kezdte poémáját: Ultima regna canam... Mikor ezt a szándékát megváltoztatta, evvel nagy történeti cselekedetet vitt végbe: polgárjogot adott a modern, köznyelvi költésben a magas és magasztos zsánernek. Noha az ő célja inkább az ellenkező volt: a saját magasztos költeményében akart polgárjogot adni az alacsonyabb és csöndesebb - szerelmi, kómikus és naturálisztikus hangnemeknek. Ezért nevezi költeményét Komédiának: amihez későbbi korok tisztelete az Isteni jelzőt csatolta, mintegy jelezve, hogy az alacsonyabb hangnem bekapcsolása nem ártott meg a Nagy Mű fenségének és szentségének. Dante - aki több ízben maga is szentnek mondja ezt a Komédiát - nyilván egész életet akart adni, s azt is adott: leszállva a legmélyebb Pokolig, nem riadva vissza az emberi szennyek és durvaságok legmeztelenebb ábrázolásától sem; de hatalmas ívben szárnyalva föl onnan, s emelve föl magával nyelvét, a lekicsinyelt, modern köznyelvet is, a lélek minden purgatóriumi vágyán és küzdelmén át a Paradicsom legétherikusabb zene- és fényáradásába.

Poklon át jutni a mennyekbe! A költemény bevezetése éppen ezt a különös kerülőt igazolja az Élet erdejében eltévedt ember mithoszával, akinek számára nincsen immár egyéb menekülés, mint leereszkedni az erdő legmélyebb barlangjába, a Lélek legrettenetesebb sötétjeibe, s mintegy hősiesen szembefordulva a világ aljával és salakjával, mely megzavarta útját, azon át törni új küzdelem, új remény és a végső Fények felé!

Csak égi Sugár adhatja meg erre az erőt, csak a legnagyobb földi tudás és művészet a segítséget. Az égi Sugár maga a Szerelem, Beatrice, ő küldi Vergiliuszt, a földi tudás képviselőjét, mint Dante kalauzát. S így hatol le a két költő a Pokol földalatti tölcsérébe, mindig mélyebb bűnök és kínok képein keresztül, egész a Föld középpontjáig, amit Dante konkrét fizikai és geometriai fantáziával gondol el, akár valami modern tudományos regény szerzője. A Pokol körei, melyek az emberi léleknek saját bűnéből való tehetetlen kínlódását, megkövesülését és elhalását jelképezik, vad, szennyes, rettenetes és bohózatos jelenetek színhelyei, ahol teljes érvényre jut a középkor groteszk elképzelése. A Poklot különös plaszticitása, a lélek legsötétebb mélyeibe való lehatolás, a megvilágítás és árnyékolás hatalmas ereje, a szenvedélyek naturálisztikus rajza, a nyelv kemény, zordon, olykor durva tömörsége a modern, romantikus szellem számára a Divina Commedia legnépszerűbb kantikájává tették. Az örök sötétség és örök lázadás birodalma egyúttal az árnyak domborjátékának s a dagadó izmok dacának birodalma, s Dante művészetét e részben a szobrászok művészetéhez szokták hasonlítani.

Egészen más a Purgatórium levegője. A földalatti utasok a glóbus túlsó félgömbjén az Óceán titkos szigetére érnek ki, ahol a Purgatórium sziklahegye nyúlik égnek. E hegy erkélyein, réglátott napfény és új csillagok alatt, festői meredélyek ormain s pihentető virágos völgyeken át, kinyílnak a színek virágai, melyek a Pokol éjjelében elrejtőztek; a szobrász után a piktor dolgozik itt, fínom ecset, árnyalatos és tarka paletta. A győzni-kezdő élet színei, a küzdelmes és reménykedő emberiség palettája. A Purgatórium a legemberibb része a nagy költeménynek. A Szabadság országa ez, s az emberi léleknek szent lehetőségét példázza: fáradságos küzdelemmel felülemelkedni a földi szennyeken, melyek a Pokolba, a végső Rabság országába, húznak alá. A Purgatórium kínok és remények helye, mint maga az élet. A saját bűneibe bonyolult, megsúlyosodott lélek nehezen mássza a szent hegy utait. De a tetőn a Földi Paradicsom várja, Ádám és Éva egykori lakhelye, az elvesztett ártatlanság kertje. Ott megkapja a felejtés és jobbemlékezés italait. S onnan majd az egekbe szállhat, a Mennyei Paradicsom felé. Édennek e csodás küszöbein, a mennybemutató bérc csúcsán, a Purgatórium végső énekeiben, emelkedik a szent költemény is csúcspontjára, egy csodás víziót vezetve a lélek elé, nyelv és képzelet páratlan színpompájában; ez a vízió az Égi Sugár diadalmenetét szimbolizálja az emberek közt, a Bűnbeesés kertjének varázsos miliőjében; próféták és evangelisták vezetik a Menetet, s az Egyház diadalszekeréből Beatrice száll ki... Igy lesz a költő fantáziájában a legmagasabb égi és földi dolgok középpontja a Szerelem, a saját szerelme, mely átvéve a vezetést a profán Vergiliusztól, elhagyja a földet s a menny zengő szféráiba röpíti.

Ha a Pokol művészetét a plasztikával, a Purgatórium-ét a pikturával hasonlítják: a Paradicsom-nak a muzsika az analógiája. Az utolsó kantika csupa fény és zene. De lelki fény és lelki zene, nem a külvilág képeiből, hanem a lélek saját elmélyedéséből szublimálva: Filozófiából és Vallásból. A költő - mint a Lélek - fokozatosan veti le az érzékek nyügeit, hogy ez étherikus világba emelkedjék, túl már a színeken és történéseken. A Paradicsom a Divina Commedia-nak legnehezebb része. A középkori filozófiának legmagasabb fölemelkedései olvadnak itt szárnyaló poézissé; s megértésük lehetetlen annak számára, kiben nem él a Gondolat türelme s izgalma. Tartalmuk olykor visszariaszt: a kérdések, melyeket Dante kora a legégetőbb bölcseleti problémáknak látott, ma semmiseknek tünnek föl - első pillanatra; de hántsd le a száratag héjat: tartós és tartalmas magra lelsz. Örök dolgokhoz érsz, melyekhez képest a te korod sem fontosabb, mint a Középkor. S csodálatos lépcsőkön át érkezel mindig nagyobb fénybe és zenébe, míg végre, minden egeken túl, a mindent befoglaló Empyreumba jutsz, a nagy Fényrózsa s az Isten trónja elé; s a költemény az istenlátás rajzának kábító kisérletével ér véget, mely mint a napbanézés... Dante egyetlen szóval sem jelzi visszatértét a földi világba, fölébredését a nagy Vízióból: az elröpített nyíl az Ég magasában eltűnik szemünk elől.

De csak mégis vissza kellett térni a földre, sápadtan, sötéten, égő szemekkel, »több évre soványan« a nagy utazástól: mintahogy egy Boccacció-féle anekdota meséli, az öreg asszonyról szólva, aki Dante láttára rémülten csapta össze kezeit:

Ha nem a túlvilágét: az életnek poklát bizonnyal megjárta. A hagyomány azt tartja, hogy Henrik halála után a Santa Croce de Fonte Avellana nevű klastromba, Gubbióhoz közel, egy idegen zarándok érkezett, kopott, szegényes öltözetben, külső és belső megtörtség jeleivel, s mikor a barátok szánakozva kérdezték, mit keres zárdájukban, ezt az egyetlen szót felelte:

Energiája mindazonáltal nem törött meg, cselekvésvágya nem aludt ki egészen. Mikor 1314 áprilisában meghalt V. Kelemen, az avignoni pápa, Dante levélben hívta föl a bíborosokat, hogy olasz pápát válasszanak: szabadítsák föl az Egyházat a világi erőszak járma alól; s legalább a pápaság kerüljön vissza Rómába, ha a másik nagy Fény, a császárság kihúnyt. De az új pápa is francia lett; s így semmisültek meg egymásután a költő más újabb reményei is. Pedig reményekben nem volt hiány. Júniusban a híres kapitány, Uguccione della Faggiuola, hatalmába kerítette Luccát és hadra készült Firenze ellen. Ekkor Dante is hozzá ment; s megérte azt a fájdalmas vigaszt, hogy Uguccione 1315 aug. 29-én megverte polgártársait, s Firenzére gyász borult.

A költőt Luccában érhette ez a hír. Lucca rosszerkölcsű város volt: legalább Dante így mutatja be, korrupt tanácsuraival, babonás szentképével, szabad fürdejével a Serchióban. De költőnk egy ifjú nemes nőre talált benne, akinek neve Gentucca, mindig drága maradt: ezt a nevet susogja Buonagiunta, a luccai troubadour, holtan és jósajakkal Dante fülébe, mikor a Purgatórium utjain találkozik vele:

Szerelem volt-e ez? A valószínűség inkább nyugodt és ideális barátságra vall. A költő már túl van ifjúságán, megtört, komor ember, s Beatricének, a nagy, szimbolikus Beatricének hű imádója. De gyötrött szívének jól esett mégegyszer gyöngéd szeretetre lelni e világban.

A luccai nyugalom és remény azonban nem sokáig tartott. 1316 áprilisában, Uguccione csillaga lehanyatlott: Luccából is elűzték, s Danténak vele kellett elhagynia a várost. Talán ekkor ment Bolognába tanítani? Egy bizonyos, hogy utolsó éveit Ravennában tölti. Itt a Polenták uralkodnak, meggyökerezett, biztos uralommal, mely a szomszéd városokra is kiterjed:

Dantét Guido Novello da Polenta látta vendégül, unokája annak a Francesca da Rimininek, akinek tragikus szerelmét a Divina Commedia egyik legszebb és legnépszerűbb epizódja örökítette meg. Talán itt is tanított Dante, mint némelyek föltételezik; mindenesetre főleg nagy művének élt. A Költemény egyes részei kezdtek ismeretessé válni a kortársak között, a készülő alkotás híre szárnyra kelt. Dante bizonnyal érezte a hatást, mely a csodálatos szavak nyomán támadt. A száműzött, kinek politikai kisérletei mind oly balul ütöttek ki, kezdte már szövögetni az újabb reményt: hátha a Szent Dal nyitja meg előtte a »drága karám« kegyetlen kapuit? Mindenesetre a költői dicsőséget igérte magának. Dante jól ismerte műve értékét: s nem halt ki belőle szellemének eredendő gőgje. Említettük, hogy a Szerelem bűnei mellett ez a bűn az, a Gőg, mely leginkább terhessé teszi purgatóriumi útját; míg az Irigység erkélyén könnyen és gyorsan halad át, mert költői kiválóságának biztos tudata minden írigység fölé emelte lelkét. Csak a legnagyobb szellemekkel érez rokonságot. A Pokol negyedik énekében az öt fő antik költő csoportja, élén Homérosszal, nyájasan és egyenrangúként fogadja őt:

Dante érezte, hogy visszaadott valamit a világnak, ami az antik világ bukásával szinte örökre elveszettnek látszott: a Nagy Költészetet. Igy érezték ezt mások is, többen, kortársai. Johannes de Vergilio, híres bolognai humanista professzor, aki nevét is a Vergiliuszért való rajongásból szerezte, 1319-ben latin verseket intézett hozzá, meghíván őt Bolognába, a Szellem olaszföldi metropolisába, s dicsőítő szavakkal illetve a szent Komédiát: noha fáj neki, hogy ez a hatalmas költemény nem latinul készül. Dante szintén latinul és Vergiliusz stílusában írt Eklógákkal felel; de válaszát nem a régi dicső Rómához, hanem a hálátlan modern Firenzéhez vonzó nosztalgia diktálja: mert nem akar ő költői babérokat szerezni a tudós Bolognában, se sehol másutt, csak hazájában, hazájában.

Reményei most sem teljesedtek: egész művét életében meg sem ismerhették, s Firenze sohasem nyitotta meg a száműzött előtt kapuit. A Divina Commediát csak halála előtt nagyon kevéssel fejezhette be: mintha a munkával együtt szakadt volna meg élete is. Utolsó évei nyugalmasak voltak. Hazájából eljöttek hozzá fiai, Péter és Jakab, akik művének első kommentátorai lettek. Eljött kedves leánya is, aki nevét Beatricétől nyerte, s aki később kolostorba vonult. Ravennát többé alig hagyhatta el hosszabb időre. Lehet, hogy közben ellátogatott Veronába Can Grandéhoz, akitől annyit várt. Alkalmasint neki akarta ajánlani a Paradicsomot, s hosszú levelet írt ez ügyben hozzá. 1321-ben vendéggazdájának, Guido Novellónak, politikai bonyodalmai voltak a velenceiekkel, s Dantét küldte követségbe, hogy békét szerezzen. Visszatérve az ötvenhatéves költő megbetegedett, s szeptember 13-ika és 14-ike közti éjen meghalt. A Paradicsom utolsó énekeinek kéziratát halála után lelték meg, s fiai vették gondjaikba.

Dante ma is Ravennában pihen: a kegyetlen Firenze hiába kérte vissza a holttestet. A virágváros pantheonjában csak egy üres sarkophag hirdeti legnagyobb fiának emlékét. A száműzött csontjait idegen part őrzi. S a költő sírfelirata a nagy theologust ünnepli hüvösen:

  1     Az emberélet útjának felén^[2]
            egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,^[3]
            mivel az igaz útat nem lelém.

  4     Ó szörnyü elbeszélni mi van ottan,
            s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
            már rágondolva reszketek legottan.

  7     A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
            De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
            hallanod kell, mit láttam az uton.

10    Akkortájt olyan álmodozva jártam:
            nem is tudom, hogyan kerültem arra,
            csak a jó útról valahogy leszálltam.

13    De mikor rábukkantam egy hegyaljra,
            hol véget ért a völgy, mély, mint a pince,
            melyben felébredt lelkem aggodalma,

16    a hegyre néztem s láttam, hogy gerince^[4]
            már a csillag fényébe öltözött,^[5]
            mely másnak drága vezetője, kincse.

19    Igy bátorságom kissé visszajött,
            mely távol volt szivemből teljes éjjel,
            melyet töltöttem annyi kín között.

22    És mint ki tengerről jött, sok veszéllyel,
            amint kiért lihegve, visszafordul,
            még egyszer a vad vízen nézni széllyel:

25    úgy lelkem, még remegve borzalomtul
            végignézett a kiállt úton újra,
            melyen még élve senkisem jutott túl.

28    Majd fáradt testemet kissé kifujva
            megint megindulék a puszta lejtőn,
            mindég alsóbb lábam feszítve súlyra.

31    És im, amint meredni kezde lejtőm,
            egy fürge, könnyü párduc tünt elémbe^[6]
            szép foltos bőrrel, csábosan, megejtőn.

34    S nem tágított utamból tarka képe,
            inkább elzárta s úgy előmbe hágott,
            hogy futni fordultam már, visszalépve.

37    De hajnal aranyozta a világot
            s feljött a nap azon csillagsereggel,
            mely véle volt, midőn e szép csodákat

40    megmozdítá Isten az első reggel:
            úgy hogy nekem reményt az ellenségre
            vínom párduccal s tarka szörnyeteggel

43    adott az óra s évszak édessége:
            de jaj! a félelem megint leláncolt,
            feltünvén egy oroszlán szörnyü képe:^[7]

46    mely emelt fővel közeledni látszott
            s dühös éhséggel zsákmányát kereste,
            úgy hogy a lég tőle remegni látszott.

49    S egy nőstényfarkas, melynek vézna teste^[8]
            terhesnek tünt föl minden céda vággyal
            s ki miatt lőn már annyi népnek veszte.

52    Ez megbénított olyan bénasággal,
            hogy elvesztém a magasság reményét
            a láttából eredő gyávasággal.

55    És mint ki lesné kocka nyereményét
            ha jő a pillanat mely vakra forgat,
            búsan átkozza játékos merényét:

58    olyanná tőn engem e nyugtalan vad,
            mely újra elűzött a magasságtól
            ama vidékre, ahol a nap hallgat.

61    És míg igy én, távol a napvilágtól
            tépődtem: im valakit mintha látnék:
            rekedtnek tünt fel hosszú némaságtól.

64    Jött a nagy pusztában; s én rákiálték
            amint megláttam: »Könyörülj meg rajtam,
            akárki vagy, igaz ember vagy árnyék!«

67    Felelt: »Nem ember, ember régen voltam.
            Szüleim Mantovából mindaketten
            lombardok voltak: de már rég megholtam.

70    Bár későcskén, sub Julio születtem,^[9]
            jó Augusztus alatt Rómában éltem,
            hívén a régi, hazug istenekben.

73    Költő valék és versben elregéltem,^[10]
            mint menekült, míg nagy Ilion égett,
            Anchises jámbor magzata az éjben.^[11]

76    De mondd, mi hajt a völgybe vissza téged?
            Mért nem törekszel fel a szép halomra,
            melyen kivül nem lelhetsz üdvösséget?«

79    »Vergiliusz vagy hát s ajkadról omla
            ama hatalmas ének égi víze?«
            feleltem s szégyen szállt a homlokomra.

82    »Ó minden költők dicsősége, dísze,
            ki könyved oly buzgón szereti régen,
            legyen mostan kegyedben némi része.

85    Mesterem, mintaképem vagy te nékem,
            te vagy csupán, kitől örökbe kaptam
            a zengzetes szót, mely ma büszkeségem.

88    Látod előttem milyen szörnyü vad van,
            védj tőle híres bölcs, mert szembeszállni...
            vérem remeg a púszta gondolatban!« -

91    »Tenéked másik úton kell ma járni,«
            felelt midőn meglátta, hogy sirok,
            »ha nem akarsz e vad helyen megállni:

94    Mert ez a szörny, kitől könnyed csorog,
            útjába állna, bárki közelednék,
            úgy hogy halála lenne e birok.

97    És oly gonosz, hogy sohse csöndesednék,
            rossz vágyának sohsem elég a kár
            s evés után csak annál éhesebb még.

100   Sok állat van, kihez nősténynek áll
            és még több fog ennekutána lenni,
            míg eljő, ki megölje, az Agár.^[12]

103   Ez nem kiván földet, sem ércet enni,
            hanem erényt, bölcsességet, szerelmet
            s Feltro s Feltro között fog megjelenni.^[13]

106   Itáliának üdvöt hoz s kegyelmet,
            kiért harcolt Turnus s a szűz Camilla
            s Euryalus és Nisus, társa mellett.^[14]

109   Minden városon által űzi, vijja
            e rossz vadat, míg a pokolba szálland
            honnét az ős irigység fényre hívta.

112   Miért is úgy hiszem, javadra váland,
            ha most követsz és az én vezetésem
            utat neked az örök helyre tárand,

115   hol elszorúlsz majd annyi szenvedésen,
            láttán a sok keserves antik árnynak
            s az új halált kivánó bús nyögésen.

118   Onnan azokhoz mégy, kik bízva várnak
            a tűzben is, mert egykor, úgy remélik,
            - bármikor, - a boldog seregbe szállnak.

121   S ha te is vágysz felhágni majd az égig,
            lesz egy lélek, ki méltóbb nálam arra,
            vele hagylak, nem kísérhetlek végig.

124   Mert a Császár, kinek fenn áll hatalma,
            általam (mert törvénye ellen éltem)
            nem engedi, hogy nyílna birodalma.^[15]

127   Úr mindenütt s ott kormányoz az égben,
            ó boldog, kit oda választ az üdvre,
            hol városában ül királyi székben!«

130   S én szóltam: »Költő, kérlek könyörögve
            azon Istenre, kit te nem ismertél,
            hogy ne jussak ennyi kínra se többre,

133   hogy ahova igérted, elvezetnél,
            hogy lássam a szent Péter kapuját
            s a szörnyü jajt a kárhozott seregnél.«

  1     Eltávozott a nap, megjött az éjjel
            s a földi lelkek fáradalma, búja
            enyhén oszlott a barna légbe széjjel.

  4     Csak én magam készültem háborúra
            a szánalommal épúgy, mint az úttal,
            melyet emlékem híven rajzol újra.

  7     Ó Múzsa, nagy szellem, tiéd ez új dal,
            ó lélek, aki írod, amit láttam,
            nemességed elválik majd ezúttal!

10    Kezdém: »Ó költő, vezető barátom!
            vizsgáld erőmet, vajjon tehetős-e,
            mielőtt útra mernéd bízni bátran.

13    Te regélted, hogy Silviusnak őse
            még mint romlandó testnek viselője
            lett halhatatlan dolgok ismerőse:^[16]

16    azért, ha a gonoszság Gyűlölője
            kegyelte őt elgondolván, ki és mi,
            és hogy mily nagy hatás árad ki tőle,

19    azt nem méltatlan emberészbe vésni,
            mert az Istennek fenn az égi honban
            Róma atyjául őt tetszett kinézni.

22    Amely s aki - hogy a valót kimondjam -
            öröktől voltak rendelve a helyre,
            hol nagy Péter utóda ül a trónban.

25    S oly dolgokat látott utján, (amelyre
            éneket mondtál), melyekből kisarjadt
            a pápa dísze, s az ő győzedelme.

28    Aztán e tájra szállt még, hogy bizalmat
            adjon, a Választott Edény, a hitre,^[17]
            amely az üdvnek útján első harmat.

31    De én, hogy menjek? Engemet ki hitt le?
            nem vagyok Aeneas, se Pál, se lélek
            kit én vagy bárki méltónak tekintne.

34    Azért, ha mégis ilyen útra térek,
            félek, hogy balga lennék, balga bátor.
            Bölcs vagy; megértesz jobban, mint beszélek.«

37    S mint kit tervében újabb terve gátol
            s amit előbb akart, most nem akarja,
            úgy, hogy egészen eláll szándokától:

40    úgy néztem én fel e setét hegyaljra:
            új fontolás emésztvén vágyamat meg,
            melynek oly gyors volt első diadalma.

43    »Ha jól értettem fontoló szavad meg«, -
            felelt a nagyszivű költőnek árnya -
            »lelkedben téged gyávaság ragadt meg,

46    melynek az embert meg-megcsapja szárnya,
            hogy tisztes szándokától visszaretten,
            mint félős bestiát ijeszti álma.

49    Hogy hát ez urrá ne legyen szivedben,
            elmondom, mit hallottam, ami rábirt,
            hogy megsajnáltalak és idejöttem.

52    A lebegők közt voltam mostanáig^[18]
            s egy üdvözült hölgy szólított, felém jött,
            oly szép, hogy kértem, parancsolna bármit.

55    Csillagnál jobban csillagszeme fénylett
            s beszélni kezdett halkan, csupa kellem,
            szavában angyalok zenéje rémlett:

58    »Ó szolgálatkész mantuai szellem,
            kinek a híred áll még a világon
            s megáll, míg a világ lesz, bármi ellen:

61    sors üldözöttje, nékem jóbarátom
            áll, gátolva az útján, puszta partnál,
            hogy gyáván már-már megfordulni látom.

64    S félek, hogy tévelygésben oly zavart már
            az után, mit hallék az égben róla,
            hogy segítségre vágyam késve hajt már.

67    De menj! talán majd ád az ékes szóra,
            menj! amivel csak mentséget remélhet,
            segítsd s szívemnek légy vigasztalója.

70    Beatrice vagyok ki menni kérlek,^[19]
            jöttem, ahova vágyom visszatérni,
            szerelem hitt le s teszi, hogy beszéljek.

73    Gyakran foglak majd tégedet dicsérni,
            ha majd megint az Úr elébe térek.«
            Elnémult akkor s én kezdtem beszélni:

76    »Erénynek hölgye, kinek egy erényed
            teszi, hogy fajunk fölülmúlja minden
            tartalmát az ég legszükebb körének,^[20] ^[21]

79     parancsod olyan gyönyörnek tekintem,
            hogy itt későnek tetszenék a kész;
            szükség arról többet beszélni nincsen.

82    De mondd, hogyan lehet, hogy mitse félsz
            e mély középpontig onnan leszállni,
            ahova vágyad égve visszanéz?«

85    »Mert oly buzgón látszol tudásra várni,
            elmondom hát« - felelte - »nem titok,
            miért nem félek onnan idejárni.

88    Félni csak oly dolgoktól lehet ok,
            amelyeknek hatalmából baj érhet;
            másoktól nem, mert ártalmatlanok.

91    Engem az Isten, Övé a dicséret,
            úgy alkotott, hogy kínotok nem érzem,
            és lángotok hozzám közel se férhet.

94    Szent Hölgy ül fönnyen, ki a szenvedésen,^[22]
            amelyhez küldlek, oly szánalmat érez,
            hogy rést ütött a zordon Végezésen.

97    Ez kérve fordult Lúcia szivéhez,^[23]
            s szólt: »Segítségért eped egy hived lent:
            rád bízom őt, ki annyi sebből vérez«.

100   Lúcia, ki gyűlöl minden kegyetlent,
            jött, ahol ős Rákhelnek állt a széke,^[24]
            ki mellé engem ültetett kötött rend.

103   S szólt: »Beatrice, Isten büszkesége,
            mért nem segíted azt, ki úgy szeret,
            miattad rá se néz a léha népre?

106   Nem hallod amint sírva kesereg?
            nem látod, amint küzd a zord halállal,
            hullámban, mely nagyobb mint tengerek!«

109   Nincs földön, aki úgy törtetne vállal,
            futni a kártól vagy hasznocska végett,
            mint én ezt hallva, versenyt a madárral,

112   jöttem, elhagyva boldog égi széket,
            bízván beszéded híres erejében,
            mely dicsőség annak ki hall s tenéked.«

115   Míg így beszélt hozzám fényes szemében
            könny csillant meg s fordulva eltakarta
            és ez tett gyorssá ide jönni éppen:

118   és jöttem hozzád, amint ő akarta
            és megmentettelek a bestiától,
            mely e szép lejtőn útad megzavarta.

121   Nos hát, mi lesz? Mért, mért állsz itt? mi gátol?
            mért hogy szívedben gyávaság a féreg?
            mért nem vagy mernibíró, tettre bátor,

124   miután három ily hölgy, tiszta lélek
            gondol ügyedre mennyek udvarában,
            s én is szavammal annyi jót igérek?«

127   Mint kis virág, mely fagyos éjszakában
            hajlott és zárt, s mihelyt naptól fehér lett,
            nyílva szárán emelkedik magában:

130   a fáradt virtus bennem úgy feléledt
            s a jóra bölcs merés szivembe szállván,
            mint bátor ember kezdtem ily beszédet:

133   »Ó kegyes, aki könyörül az árván,
            s te is, ki hallgatsz rá, ki benned bízik,
            igaz szavára rögtön ideszállván!

136   Szívemben vágyak olyan tüze ízzik
            elmenni a vészes uton, szavadra,
            hogy első tervem új életre hízik.

139   Menj! legyünk ketten eggyek akaratra:
            te mesterem, parancsolóm, vezérem.«
            Igy szóltam. S akkor, ő elől haladva,

  1     »Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
            én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
            rajtam a kárhozott nép városába.

  4     Nagy Alkotóm vezette az igazság;
            Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
            az ős Szeretet és a fő Okosság.

  7     Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,
            csupán örökkel; s én örökkön állok.
            Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!«

10    E néhány szó setét betükkel állott
            magassan ott felírva egy kapúra
            s szóltam: »Mester, nem értem, hogy mi áll ott?«

13    S ő mint tudásnak és a szónak úra:
            »Itt el kell hagynod minden törpe gondot
            s mint holtra nézned minden földi búra.

16    Elértük, mit ajkam előre mondott,
            ahol meglátod a keserü népet,
            a sok gonoszt s eszeveszett bolondot.«

19    Aztán mutatva vidám, bátor képet
            belém is lelket öntött s kézre fogva
            velem a titkok bús honába lépett.

22    Itt sóhajok, sirás és csikorogva
            száz zaj hangzott a csillagtalan éjen
            hogy könnyem rögtön eleredt csorogva.

25    Szörnyű szavak, száz nyelven, bőgve mélyen,
            rekedt jaj, átok, durva szólamokból
            kézcsattogás s vad káromlás, kevélyen,

28    oly forgót vert e tág örvénytorokból
            az örök időktől fekete légben,
            minőt a forgószél ver a homokból.

31    »Mester, mit hallok?« Kérdém, hogy beléptem
            s a borzalomtól hajam égre lázadt.
            »Milyen nép szenved itten a sötétben?«

34    És ő felelte: »E szomoru házat
            azok nyerik, kik közönyösen éltek
            s kiket nem ért dicséret, sem gyalázat;

37    s az angyalok, kik fellázadni féltek
            s hivek sem voltak; csak magukra voltak
            lelkükben nincsen sem erény, se vétek.

40    Az ég elűzte s itten kóborolnak,
            mert őket a pokol is szégyenelte:
            nem kellettek sem égnek, sem pokolnak.«

43    »Mester s mely kín ez, mely őket leverte?
            hogy ilyen gyászos jajgatásra kelnek?«
            »Elmondom néked röviden«, felelte.

46    »Vak napjaik oly szürkén s tengve telnek
            s halniok lehetetlen délibáb,
            hogy bármilyen más sorsot irigyelnek.

49    Hirüket elfeledte a világ,
            megveti őket igazság és részvét.
            Ne többet róluk: nézd meg s menj tovább!...«

52    És szemem, amig eltünődve néz szét
            egy lobogót lát, mely forogva száll, száll,
            mintha félve kerülné pihenését.

55    Nyomában nagy menet tolongva jár, jár,
            annyi, hogy sohse hittem földön járván,
            hogy annyit eltiport a zord halál már.

58    Hogy ráismertem párra, köztük állván
            láttam árnyát és megismertem annak,
            aki a nagy Lemondást tette gyáván.^[25]

61    Mindjárt tudtam, hogy e csapatba' vannak
            gyatrák, akik kedvében járni féltek
            Istennek úgy, mint a Boldogtalannak.

64    E nyomorultak, kik sohasem éltek,
            mezítlen voltak s vérük csípve szítták
            dongók és darazsak, pokoli férgek.

67    Vérbarázdával arcukat boríták
            s könnyel a vér lábukhoz folyt keverve,
            hol undok hernyók nagy mohón fölitták.

70    S láttam mögöttük, másra is figyelve
            egy nagy folyót; néptől nyüzsgött a partja.
            S »Mester, engedd meg« - szóltam szót emelve -

73    »hadd tudjam kik s kinek törvénye hajtja,
            hogy úgy tolongnak tulsó partra futni,
            amint e rekedt fény itt látnom adja.«

76    És ő felelt: »Meg fogod rendre tudni,
            mihelyt az átkos Acheron folyóra^[26]
            fogunk ez út végéhez érve jutni.«

79    Szemem lesütve szégyennel e szóra
            némán, amíg elértük ott a partot
            mentem, hogy ne legyek háborgatója.

82    S im a folyón felénk egy gálya tartott,
            rajta egy agg, régi szőrtől fehéren,^[27]
            s »Jaj nektek, hitvány lelkek!« - igy rivalgott.

85    »Eget látni már egyik se reméljen.
            Jöttem, hogy majd a vizen átkisérlek
            tűzbe, fagyba, örök sötétbe mélyen.

88    S te itt közöttük, élő testü lélek
            hordd el magad, távozz e holt seregtül!«
           De mikor látta, hogy odébb se térek,

91    szólt: »Más réven, más útakon keresztül
            könnyebb deszkán juthatsz csak átkeléshez,
            nem itt én nálam, földi tetemestül.«

94    De szólt vezérem: »Cháron, mily beszéd ez?
            Igy akarják ott, hol szigoru törvény
            bármit akarnak - és többet ne kérdezz!«

97    Szőrös orcája hunyászkodva görbén,
            a sápadt víz hajósa megjuházott,
            csak szeme körül forgott lángos örvény.

100   Hanem a lankadt s hússal nem ruházott
            lelkek, szinük veszitve, felvacogtak,
            mikor a rémes szó fülükbe fázott.

103   Szidták Istent s szülőiket s zokogtak,
            szidták a magvat, helyt, időt, a fajtát,
            melyből születtek s létre feljutottak.

106   Aztán sirás közt elhagyván a sajkát,
            visszahuzódtak a partra, mely várja
            mindazt, ki Isten ellen nyitja ajkát.

109   Cháron ördög parázs szemekkel állja
            el útjokat és visszaintve nyáját,
            ki rest, az evezővel taszigálja.

112   Mint ősszel a levél elhagyja fáját,
            egymásután leválva, míg az ág
            a földön látja az egész ruháját:

115   Ádám rossz magva úgy veti magát
            egyenkint el a partról, mint madár, ha
            meghallja a madarász cselszavát...

118   És viszi őket a víz szennyes árja
            s még nincs idő, hogy túl kompját kikösse
            Cháron, emitt már új nép gyűlve várja.

121   »Fiam« - szólt nyájas mesterem eközbe -
            »kik nem békültek Istennel halálig,
            minden országból itten jönnek össze

124   s mindannyi készen átkelésre vár itt,
            mert az Igazság sarkantyúzza bölcsen,
            hogy minden rettegésük vágyra válik.

127   Jó lélek itten át nem kelhet egy sem,
            azért ha Cháron hozzád szólt mogorván,
            már tudhatod, hogy szava mit jelentsen.«

130   Hogy bevégzé, a sötét földek ormán
            rengés futott át, hogy a borzalomtul
            még most is izzadságban fürdik orcám.

133   Szellő eredt a könnyes partokon túl
            s a szellő vörös villámot cikázott,
            amely megfosztott minden tudatomtul

  1     Mély álmom durván szakította széjjel
            egy súlyos dörgés, úgy hogy fölütődtem,
            mint akit erővel fölráznak éjjel:

  4     s szemem pihenve, föltárult előttem
            a táj, s bámulni fektemből felültem,
            hogy lássam a helyet, hová vetődtem.

  7     És im, valóban part mögé kerültem:^[28]
            partjára a fájdalmas völgyü mélynek,
            mely dörgéssé gyűjté a jajt körültem.

10    Mély volt, képmása felleges, nagy éjnek,
            belé szögeztem szememet - hiába;
            nem láttam semmit, sem végét a térnek.

13    »Most leszállunk innen a vak világba!« -
            kezdé a költő, sápadva, meredten. -
            »Elől megyek: lépj lábaim nyomába.«

16    És én, ki arca színét észrevettem, -
            »Hogy jőjjek,« - szóltam - »mikor az, ki másszor
            vigaszom volt, maga is visszaretten?«

19    És ő felelt: »Itt annyi lélek gyászol,
            kínjuk a szánalmat arcomra festi,
            melyet te félelemre magyarázol.

22    Menjünk, mert késés az utat növeszti.« -
            S elindult és az első körbe vitt bé,^[29]
            mely a nagy mélységet gyürűzni kezdi.

25    Hiába volt itt hallgatózni többé:
            nem sirt hangos nyögés, csak gyenge sóhaj
            reszketteté a levegőt örökké.

28    Kín nélküli fájdalom, csendes óhaj
            s bár gyermek, asszony, férfi volt tömérdek,
            e nagy tömegben semmi zokogó zaj.

31    A jó mester szólt hozzám: »Meg se kérded,
            mily lelkeket látsz itten? Nos, kivánom,
            tudd meg, míg tovább mennél: semmi vétek

34    nem volt szivükben; ámde, mert a vámon
            nem mentek át, mely kapuja hitednek,
            érdemük mind megtörik e hiányon.

37    Mert a kereszténység előtt születtek,
            és Istent nem törvény szerint imádták:
            és én is tagja vagyok e seregnek!

40    Csak ily hiány, nem más bün vagy zsiványság
            okozta vesztünk, ily hiány okozta,
            hogy életünk reménytelen kivánság.«^[30]

43    Szava szivemet szorítva kinozta,
            látva kivált, hogy hány nagy kincsü szellem
            lebeg e Tornácban reményefosztva.

46    »Mondd meg, mesterem, mondd meg fejedelmem,« -
            kérdeztem, mert biztos akartam lenni
            ama hittel, mely győz kétségek ellen; -

49    »Ki tudhat-é innen valaki menni
            akár maga, akár más érdemével?«
            S ő, ki előtt szavam rejtélye semmi,

52    felelt: »Hogy idejöttem, nem sok évvel
            utóbb láttam leszállni egy Erőst^[31]
            fején koronás győzelem jelével.

55    Kivitte Évát s Ádámot, az őst
            s Ábel fiuknak és Noénak árnyát
            s Mózest, törvénybölcs, törvénytiszta hőst;

58    Dávid királyt s Ábrahám pátriárkát,
            s Izraelt s atyját, s gyermekeit egybe
            és Rákhelt, a megszolgált, drága mátkát,^[32]

61    és mást sokat, ki mind a mennybe megy be;
            s előttük még - ezt feltárom ma néked -
            teremtett lélek nem jutott a Kegybe.«

64    Nem álltunk meg, míg mondta e beszédet:
            jártuk az erdőt, árnyak éjjelén át
            a szellemektől sűrü sűrüséget.

67    Nem messze volt, hogy útunk némi célját
            érjük a csúcson, mikor lángot láttam,
            mely legyőzte a homály egy karéját.

70    Bár ettől még egy kissé messze jártam,
            mégis, noha nem láttam az egészet,
            láttam, hogy tisztes nép tanyáz e tájban.^[33]

73    »Te kit magasztal tudomány s müvészet,
            kiknek jutott itt kegyből ennyi bőség?
            kiket különböztet meg így a végzet?«

76    S felelt: »Hírnevük tette s a dicsőség,
            mely korukból korodba visszacsendül,
            hogy megtisztelte őket az erős ég.«

79    S hallám, hogy egy hang, szellem hangja zendül:
            »Tiszteljétek a fenkölt dalnokot!
            Elszállott árnya hozzánk visszalendül.«

82    Amint e hang hallgatva elnyugodt,
            láttam felém közelgni négy nagy árnyat,
            bú s öröm nélkül mindenik nyugodt.

85    S kezdé jó mesterem: »Ha erre járnak,
            nézd meg az elsőt, a kezében szablya
            s vezérként követik a többi hármak:

88    Homérosz ez, költők legmagasabbja,
            gúnyos Horác jön ő utána névleg^[34]
            s Ovidiusz, s Lukánusz, távolabbra.^[35]

91    Ők is velem viselői a névnek,
            mellyel ama hang illetett becsülve,
            köszöntenek illőn, partján e révnek.«

94    Igy láttam iskoláját összegyülve
            a legmagasabb ének mesterének,
            ki többi felett sasként száll, repülve.

97    Most egymással pár szót beszélgetének
            - mesterem nyájasan mosolygott ekközt -
            s nyájasan fordultak felém a vének.

100   És megtisztelni engem minden eszközt
            megragadtak, maguk közé bevéve,
            hogy hatodik lettem ily szellemek közt.

103   Igy haladtunk a fényesség elébe,
            beszélve, ami elhallgatva szebb most,
            mint akkor szebb volt hallva és beszélve.

106    Ős kastély alá ért a kis sereg most,
            mely hétszer van kerítve, mint a börtön,
            s melyet körűl egy szép kis csörgeteg mos.

109   Ezen átmentünk, mint a kemény földön;
            s átnyitva e bölcsekkel hét kapúkon,
            megálltam túl egy réten, üde zöldön.

112   Itt megakadt szemem nagy férfiúkon
            s nőkön, kiknek gyér szavuk zengve szólott,
            s lassú szemük elcsüggött mély borúkon.

115   Innen csoportunk távolabb huzódott.
            Értünk magas, nyilt, fényes dombtetőket;
            mindent lehetett messze látni jól ott.

118   Egyenesen a messze zöld mezőket
            s mutattak onnan annyi híres árnyat,
            hogy most is büszkén mondom: láttam őket!

121   Láttam Elektrát s kik körötte járnak
            Aeneast, Hektort s mint valami héját,
            lesni szemét a fegyveres Caesárnak.

124   Láttam Camillát és Penthesiléiát
            és Latinusszal ülni messze tájban^[36]
            Laviniát, Aeneas királynéját.^[37]

127   Brutust, aki Tarquint elűzte, láttam
            s Lukréciát, Júliát, Marciát,
            s Cornéliát, és Saladint, magában.^[38]

130   S jobban kinyitva szemem kapuját,
            ott láttam ülni a Tudók vezérét,^[39]
            hol körben ült a Bölcselő Család.

133   Mind őt csodálák, mind csak őt dicsérék;
            láttam közöttük Plátont, Szókratészt,
            kik többieknél közelebb kisérék.

136   Demokritoszt, ki száműzé az észt,^[40]
            és Empedoklészt, Anaxagorászt,
            Thalészt, Heraklitoszt, Diogenészt,

139   Zenót, s ki leirt minden kvalitást,
            Dioszkorideszt: s Linuszt, Orfeusszal^[41]
            Tulliuszt s Senecát az etikást;

142    mérő Euklidészt, Ptolomeusszal
            Hippokratészt, Galénuszt, Avicennát^[42]
            s Averroëszt a Kommentáriussal.^[43]

145   De mindhiába koptatnám a pennát:
            sürgetni már érzem a hosszú témát,
            s nem lehet mind leírni, mit a szem lát.

148   A hatos társaság most kétfelé vált,
            más útra vezetett a jó vezér itt,
            remegő légért hagytuk el a némát,

  1     Igy másba szálltam át az első körből,
            kevesebb hely van kerítve e mással^[44]
            s annál több fájdalom, mely jajba föltör.

  4     Itt Minos, szörnyü fogcsikorgatással^[45]
            áll, bűnt kutat, szélén a bemenetnek,
            itél, parancsol, farkcsavargatással.

  7     Úgy értem, hogy akik bűnre születnek,
            elébe jutva, bűnüket kihírlik,
            s ő, ismerője minden csunya tettnek,

10    nézi, pokolnak mely helyére illik
            és annyiszor csavarja körbe farkát,
            ahányadik pokol, bünére, nyílik.

13    Mindég előtte népet látni tarkát
            s mind hozzá sorban itéletre tart,
            szól, hall, aztán útra készíti sarkát.

16    »Ó te, kit befogadt e szörnyü part« -
            szólt Minos, amint közelébe jöttem,
            pihentetvén a szörnyü hivatalt, -

19    »lásd, hogy jutsz beljebb s kibe bízol itten?
            Ne csaljon az meg, hogy a kapu széles.«
            És szólt vezérem, ki sohase retten:

22    »Mit zúgsz? Nincs szavad útja végzetéhez:
            igy akarják ott, hol szigoru törvény,
            bármit akarnak - és többet ne kérdezz!«

25    Most kezdődött a mélységből kitörvén
            hallani jajgatás; oly helyhez értem,
            hol ezer hang sírt, a fület gyötörvén.

28    Most minden fénytől néma helyhez értem,
            mely, mint a tenger a viharba', zúgott,
            mint tenger, zúgott, ellenséges szélben.

31    Pokol szélvésze, mely sohase nyúgodt
            itt örvényében vitt sok béna lelket
            s gyötörve őket és forgatva búgott.

34    Mihelyt csapatjuk az ürhöz közelgett,
            vad jajgatásba tört ki s káromolva
            Istennek örök erejét, kesergett.

37    Megtudtam, hogy olyanra háromolna
            e büntetés, ki vétkezik a husban
            és kéjt keres, bár abból kára volna.

40    S mint madarak, ha hűvös és borus van
            telt tág csapatban szállnak, seregélyek,
            úgy itt e szélben, zordban, háborusban,

43    fel és le, tél-túl leng a sok rossz lélek
            s mind tudja jól, hogy többé - nem nyugalmat,
            de még csak egy kis enyhülést sem ér meg.

46    S mint búsan szólva szállnak őszi darvak
            légben magukból hosszu sort kötözvén:
            úgy sírtak itt ez árnyak únt siralmat,

49    a mondott forgatagban szállva görbén
            és én kérdeztem: »Mester, kik lehetnek,
            kiket úgy ostoroz e szennyes örvény?«

52    És ő felelt: »Vezére e seregnek,
            amelyről benned tudni kelt kivánság,
            császárnője volt soknyelvű tömegnek.

55    Míg élt, a bujaságnak járta táncát,
            s ezért rendelte: »illik ami izlik«,
            hogy életének kisebbítse gáncsát.

58    Ez Semiramis, akit tudniillik^[46]
            férje Ninus hagyott a trónon hátra,
            merre ma szultán birodalma nyílik.

61    Ott jő, kit Aeneásért ölt a máglya,^[47]
            mert holt Sychaeus ellen élni lázadt,
            utána jő a kéjes Kleopátra.«

64    Ott volt Heléna, ki miatt csatázott
            ádáz kora, ott volt a nagy Achilles,
            kit végre is szerelme leigázott.

67    Láttam Párist, Tristánt s megannyi híres
            árnyat ujjal mutatva, mint kinek
            szerelme miatt lett halála véres.

70    És hallva sorban hogy nevezi meg
            költőm a régi daliákat, nőket,
            érzém, szememben részvétkönny remeg.

73    És kezdtem: »Mester, ama szeretőket
            hadd szólítsam meg, kik ott messze járnak
            s úgy látszik, a szél viszi könnyen őket.«

76    S felelte: »Lesd ki, mikor erre szállnak
            és kérjed ama szerelem nevében,
            amely röpíti őket - erre várnak.«

79    Mihelyt a szél közelre hozta szépen,
            szóltam hozzájuk: »Ó szomoru lelkek,
            jertek felénk, ha Más se tiltja épen.«

82    Miként a gerle, melyet vágya kerget
            száll egyenest a légen át az édes
            fészek felé s szárnyat vigan emelget:

85    úgy e szerelmi pár felénk a vészes
            légben elválva Dido csapatától
            hálával jött a részvevő beszédhez.

88    »Ó jóságos lény, nyájasszavu, bátor,
            ki eljössz égő legünkbe a földről,
            amely még nedves vérünk bíborától:

91    ha nem volna imánk az égi körtől
            elzárva, kérnők, legyen béke rajtad
            ki szánod a kínt, mely ajkunkra föltör.

94    Hallani vágysz vagy szólni akar ajkad?
            beszélünk mi, vagy figyelünk igédre,
            amig a szél, mint most egy percre, hallgat.

97    Ott születtünk, ahol a partvidékre
            leszáll a Pó és a tengerbe tér meg,
            hogy társaival békét lelne végre.

100   Szerelem, gyenge szívnek könnyü méreg
            társamat vágyra bujtá testemért, mely
            oly csúf halált halt - rágondolni félek.

103   Szerelem, szeretettnek szörnyü métely
            szivemet is nyilával úgy találta,
            hogy látod, itt se hágy keserve még el.

106   Szerelem vitt kettőnket egy halálba,^[48]
            ki vérünk ontá, azt Kaina várja.«^[49]
            a gyászos pár ily szavakat kiálta.

109   S míg hallgaték e gyötröttek szavára,
            lenéztem s ajkamon kitört a sóhaj
            s a költő kérdé: »Szivedet mi vájja?«

112   S felelvén néki, mondtam ekkor: »Ó jaj!
            Hány édes gondolat vihette őket
            a kínos útra, mennyi titkos óhaj!«

115   S újra megszólítám a szenvedőket
            s kezdém: »Francesca, bánatod reám oly
            érzéseket hoz, hogy a könny erőtet.

118   De mondd: a sóhajok korában Ámor
            hogyan lett megismerni bátorítód,
            minő az édes vágy, a kétes mámor?«

121   És ő felelt: »Nincs semmi szomorítóbb,
            mint emlékezni régi szép időre
            nyomorban: ezt jól tudja bölcs tanítód!

124   De ha oly nagyon vágysz ismerni dőre
            vágyunk csiráját, ugy teszek, habozva,
            mint aki szól és sír hozzá előre.

127   Egy nap, miketten, egy könyvet lapozva
            olvastunk benne Lancelotto rejtett^[50]
            szerelméről, nem is gondolva rosszra.

130   Szemet ez gyakran szememen felejtett
            s arcunk az olvasásba belesápadt;
            de főleg egy pont lett, amely megejtett.

133   Szent mosolyáról olvasván a vágynak,
            mely csak egy csókra szomjazik bolondul,
            ez, aki tőlem többet el se válhat,

136   ajkon csókolt, remegve izgalomtul.
            Igy Galeottónk lett a könyv s irója.^[51]
            Aznap többet nem olvasánk azontúl.«

139   Amíg az egyik lélek ekként szóla,
            a másik, zokogott, hogy úgy éreztem
            mint akinek elhal egész valója

  1     Feléledvén eszméletem, amellyet
            a részvét ájulásig megigézett
            a két rokonnak szenvedése mellett,

  4     új szenvedők és újabb szenvedések
            tolonganak körém, bármerre járok,
            bármerre fordulok, bármerre nézek.

  7     Immár a hűs, harmadik körben állok,
            hol súlyos, átkos zápor zúg örökre,
            egyformán ejtvén örökös szabályok.

10    Vaskos jég, piszkos víz és hó pörög le
            a sötét légen át és sohse fárad
            s mindent rohaszt, ahol leér a rögre,

13     Cerberusz, egy kegyetlen, cifra állat^[52]
            ugat három fejével kutyamódra
            a népre amely nyakig vízben áll ott.

16    Szeme vörös, sötét szakálla ronda,
            két körmös kéz nőtt rengeteg hasából,
            karmolja a lelkeket, falja, bontja.

19    S ebekként őket nyögeti a zápor,
            s testüknek ernyőt testükből csinálnak,
            forogva folyton - a nyomoru tábor!

22    Mikor Cerberusz, a nagy féregállat
            meglátott, száját tárta, vicsorogva:
            nem volt tagom, melyen szilárdan álljak.

25    De tárt arasszal mesterem marokba
            fogta a földet és teli ökölbül
            beleveté a három éh torokba.

28    Mint az eb, mely éhen ugatva hördül,
            elnyugszik, ha a koncra ráereszték,
            mert minden harca a falásba törpül:

31    olyannak e csúf hármas orca tetszék,
            Cerberusz ördögé, ki úgy bezugja
            a lelkeket, hogy vágyuk a süketség.

34    Mentünk a nagy árny alatt, mely lerugja
            a súlyos záport, s lábunk gyakran hágott
            egy-egy embernek látszó ürre: lyukra.

37    Földön hevertek sorban, mint a zsákok,
            csak egy volt, aki hirtelen felugrott,
            amint előtte elhaladni látott:

40    »Ó te, ki végigjárod ezt a poklot,
            előbb kezdtél, mint én végeztem, élni:
            megismered-e, lábad kibe botlott?«

43    »Talán változtál« - kezdtem én beszélni -
            »megváltoztat a szenvedés, ha hosszabb.
            Sohsem látottnak tudnálak itélni.

46    De mondd, ki vagy, s mily végzet ostoroz s szab
            e kínos helyre s ilyen lakolásra,
            hogy ha van súlyosabb, nincs egy se rosszabb.«

49    Felelt: »A napos létben honfitársa
            voltam városod népének, mely telten
            irigységgel, már kész a csordulásra.

52    Előttetek Ciacco nevet viseltem.^[53]
            Falánkság káros bűne a nyakamba,
            azért látsz itt záporban, záporverten.

55    És én, bús lélek, nem vagyok magamba,
            mert mindezek hasonló kínnal állnak
            hasonló bűnért.« - S elnémult a hangja.

58    És én feleltem: »Ciacco, ez a bánat
            úgy súlyosul rám, hogy könnyezni tép,
            de mondd, ha tudod, milyen sorsra várhat

61    a meghasonlott városban a nép?
            van-é benn igaz szív? és mondd okát majd,
            mért hogy közénk e bomlás átka lép?«

64    Felelte: »Vív a két párt hosszu párbajt
            s majd vérre megy s száműzve lesz az egyik,
            melyet a vadpárt más vidékre áthajt.^[54]

67    De erről is a dicsőség levedlik:^[55]
            három év - s a másik győz, erejével
            annak, ki átallt szintvallani eddig.^[56]

70    S sokáig jár majd magasan fejével
            s az ellenpárt súlyos iga alá jut
            s örök sírásban és szégyenben évell.

73    Igaz van kettő s nem hajt senki rájuk;^[57]
            irigység és fösvénység és kevélység:
            minden sziveknek ez három szikrájuk.«

76    Itt a panasznak szakította végét.
            S én szóltam: »Hadd, hogy hallgatód lehessek
            és add meg nékem néhány szó kegyét még.

79    Farinata, s Tegghiaio, oly nemessek^[58]
            S Rusticucci Jakab, Arrigo, Mosca,^[59]
            kik életükben mindig jót kerestek,

82    hol vannak? hogy lelem meg? és mi most a
            részük (ezt tudni lelkem vágya sürget):
            ég édessége vagy pokolnak mocska?«

85    S szólt: »Feketébb lelkek közé kerültek;
            külömböző bűn nyomta mélybe őket:
            ha addig szállsz, meglátod merre türnek.

88    S ha viszontlátod majd az édes földet,
            az élőknek ott hozz eszébe jobban.
            Nem szólok többet, nem felelek többet.«

91    Szólván, merev szeme rézsútra lobban
            néz egy kissé, aztán fejét leejti
            s a többi vakhoz véle visszarokkan.

94    S vezérem szólt: »Ezt többé föl se kelti,
            csak egykor majd az angyal trombitája,^[60]
            mely a Zord Úr jöttét harsogva jelzi.

97    Mindnyáját akkor sírja visszavárja
            felszedni újra húsát és alakját
            s hallgatni az Örök Zugó szavára.«

100   Igy jártuk lassan át vegyes salakját
            az árnyaknak, a zápornak s a jégnek
            míg szellemünk jövendő útakat járt.

103   S én kérdém: »Mester, kínjai e népnek
            a nagy itélet után nőni fognak
            vagy fogyni fognak, vagy csak ép igy égnek?«

106   Szólt: »Tudományod úra e titoknak,
            mert megtanít, hogy kínja mint a kéje
            több lesz a tökéletesebb dolognak.

109   Bár ez átkozott nép igaz tökélyre
            sohsem jut, attól mindig messze tartott,
            túl mint innen, mégis mélyebb a mélye.«

112   Igy jártuk végig körben ezt a partot
            beszélve többet, mint most szóba öltök
            s a ponthoz értünk, hol lépcsőzve hajlott.

  1     »Pape Satan, pape Satan, aleppe«^[62]
            kezdte Plútusz rekedt szava s vezérem,
            ki előtt nincs titoknak semmi leple,

  4     a nyájas bölcs szólt vigaszul: »Remélem,
            nem sujt le gyávaság; bármily hatalmas
            nem tiltja leszállnunk e szirtszegélyen.«

  7     Aztán felfútt ajkára nézve: »Hallgass!
            emészd meg bellül magadat dühöddel!« -
            kiáltott - »hallgass! istenverte farkas!

10    Nem oktalan, hogy ez a mélybe jött el:
            igy akarják ott, hol boszúlni szállott
            szent Mihály harcba a kevély bünökkel.«

13    Mint a vitorla, mely dagadtan állott,
            hanyatt terül, ha árboca lecsuklott,
            ugy hullt a földre e dühös vadállat.

16    S elértük a negyedik számu poklot
            metszve a kínos partból egyre többet,
            mely a mindenség bűnéből köt bugyrot.

19    Aj, Isten igazsága! ki tömött meg
            kínnal mint láttam s jajjal ennyi partot?
            Vagy aj, mért kell így fájni a bünöknek?

22    Mint mikor víz a vízzel szembezajgott
            Charybdis fölött, hab törik a habban
            a nép ott, kényszerülve, úgy kavargott

25    és voltak itt, mint máshol, számosabban
            üvöltve hozta kétfelől a forgó
            mellükön súlyt görgetve nagy darabban.

28    Összeütődtek, azután gomolygó
            lökéssel úgy verődtek vissza hátra
            kiáltva: »Mért vagy tékoz?« »Mért kuporgó?«

31    S az éjnek e forgást befedte sátra
            s csapódtak jobbról balra, balról jobbra,
            egyre csak szégyendalukat kiáltva.

34    Aztán magát mindegyik visszadobja
            és félkörét megtéve, hátrapattan^[63]
            s én, kinek szívem elszorult dobogva,

37    szóltam: »Most mondd meg mester, e csapatban
            milyen nép szenved? S vajjon erre balra,
            hol mind pilist viselnek, csupa pap van?«

40    És ő felelt nekem: »Mindannyi balga
            kancsaleszű volt első életében
            s költekezését nem az ész sugalta.

43    Hiszen a szavuk erről ugat épen
            körük két pontján, hol kettéverődnek,
            mint ahogy vétkeztek kétféleképen.

46    Ezek papok, még a szőrük se nőtt meg
            fejük bubján; pápák meg kardinálok
            no biz a pénzzel ők sokat vesződnek.«

49    S én: »Mester, mért hogy köztük nem találok,
            kéne pedig találnom, ismerőset,
            kik ilyes bűnnel szennyesek valának?«

52    Felelt: »Hogy téves kételyed legyőzzed:
            életük, mely erényt ismerni ronda,
            ismertelenné rondította őket.

55    Verődnek folyton e két régi pontra
            és (ki hajatlan, ki csukott marokkal)
            ébrednek sírból majd a régi gondra.

58    Mert rosszul adtak s rosszul dugtak, okkal
            hulltak a szép világból e zsivajba,
            mely, hogy milyen, nem festem több szavakkal.

61    Látod, fiam, most mily tünő sohajba
            tün a szerencse kincse s szertepattan,
            melyért annyian futnak annyi bajba.

64    Mert minden arany, mi a hold alatt van
            és volt, nem tudja tenni, hogy e lankadt
            árnyakból egy nyughasson mozdulatlan.«

67    »Mester« - feleltem - »a Szerencse, mondtad?
            Ki e Szerencse - erre most felelj még, -
            hogy így karmában tartja földi jónkat?«

70    És ő felelte: »Ó tudatlan elmék!
            milyen sötétség nehezül tirátok!
            Nos szeretném, ha szavam jól figyelnéd.

73    Az, aki túlra mindenen kilátott,
            egeket alkotott s vezért azoknak^[64]
            és hogy mind mindre vethessen világot,

76    felosztá fényét egyenlőn a soknak;
            de épenúgy rendelt szolgát vezérül
            azoknak is, kik e földön ragyognak,

79    hogy jókor egy nép, egy család kezérül
            máséra hajtaná a földi jókat
            vakon, nem tudva emberek eszérül.

82    Igy ha egy nép virul, szomszédja kókad
            az ő itéletét követve, mellyet
            épúgy nem sejthetsz, mint füben kigyókat.

85    Tudásod nem számít végzése mellett,
            itél s végrehajt, mint a többi Isten,
            kinek amire a hatalma terjed.

88    Az ő cseréinek nyugvása nincsen,
            mert örök törvény hajtja lenni gyorsnak,
            mihelyt jön egy új, akit fölsegítsen.

91    Ő az, kit szóval sokan ostoroznak,
            akiknek inkább illenék dicsérni,
            igazságtalanul korholva rossznak!

94    De boldog ő, a gáncs el nem is éri,
            a többi Ősi Lénnyel szokta járni
            s kerekét vígan kergeti, kiséri.

97    De most nagyobb kínhoz szállunk le már mi,
            lásd, kelt amikor jöttem s most hanyatlik
            minden csillag s tilos sokáig állni.«^[65]

100   Átvágtunk a körön a tulsó partig,
            át egy forráson, amely felszakadva
            magavájta árkában forrva zajlik.

103   Bibornál jóval sötétebb a habja,
            s kiséretében e zavart folyónak
            rögös uton szálltunk alacsonyabbra.

106   Tavat csinál - a neve Styx a tónak -
            e bús patak, mihelyt lába alatt van
            a partnak, a zordonnak és fakónak.

109   És én itt elmerülve, bámulatban
            láttam sáros népet a sáros lében,
            mind meztelen s látszólag nagy haragban.

112   Ütötték egymást - nemcsak kézzel épen,
            de fejjel, mellel, lábbal - s még mohóbban
            fogakkal tépték - mindenféleképen.

115   S szólt a jó mester: »Lásd fiam, e tóban
            szenved, akin erőt vett a harag;
            és bizonyosra veheted valóban,

118   hogy még több nép sóhajt a víz alatt;
            s szemünk megmondja, bárhová figyeljünk,
            hogy sóhajukból buborék marad.

121   S mondják a sárban: »Zordon volt a lelkünk
            az édes légben, vidám napsugárban,
            mert bellül méla ködöket cipeltünk:

124   mélázhatunk most a fekete sárban.«
            Mondják - vagy inkább gurgulázza torkuk,
            mert a fele szó megakad a nyálban.«

127   A súlyos sárt nagy ívben így tiportuk,
            közötte víznek s száraz partoromnak
            s szemünk' a sárfalókon szertehordtuk.

  1     Ott kezdem el, folytatva, hogy miketten
            a nagy torony lábához el sem értünk,
            mikor csúcsára néztünk önfeledten,

  4     két lángocskára, amely ott elénk tünt
            s melyeknek harmadik felelt jelére
            távolabb mintsem szemmel érni véltünk.

  7     S én ránézvén tudásom kútfejére:
            »Mit mond e láng? És mit felel a másik?«
            - kérdém - »S kik tűzték mindhármat helyére?«

10    Felelt: »Mi jönni készül, már idáig
            látnád a piszkos habokon keresztül,
            de látásod a láp gőzébe mállik.«

13    A húrról, mikor elpattanva rezdül,
            nincs vessző, mely oly gyorsan messze szálljon,
            mint én egy kis hajókát mindenestül

16    láttam elénk suhanni át az áron.
            Csak egyetlen hajóstól hajtva szállt az,
            ki sírt: »Rossz lélek, itt vagy hát a sáron?«

19    »Flégiász, Flégiász, minek kiáltasz?^[66]
            Hiába most!« - szólt mesterem haraggal -
            »Vigy át és aztán többet úgy sem ártasz.«

22    Mint egy kicsit fülel, majd vad szavakkal
            tör ki, kit egy csaló beszéde bosszant:
            úgy tett Flégiász meggyűlt indulattal.

25    De mesterem beszállott már a rozzant
            bárkába s engem is behívott abba
            (csak mikor én benn voltam, arra mozzant).

28    S mihelyt a csónakká vájt fadarabba
            beültünk: az velünk megindul, elszáll
            merülve jobban, mint szokott, a habba.

31    S míg igy röpített holt tükrén a rossz ár,
            rám szólt a sárból egy alak kikelve:
            »Ki vagy te, hogy órád előtt lejössz már?«

34    »Ó nem maradni jöttem én e helyre«
            - feleltem - »De hát te ki vagy, te piszkos?«
            »Látod, egy siró lélek« - szólt felelve.

37    És én: »Könnyeddel s kínoddal, te mocskos
            maradj magadnak - engem mire nézel?
            Ismerlek jól bár minden tagod lucskos.«

40    Ekkor a csónakot megkapta kézzel,
            de költőm visszalökve rárikoltott:
            »Lódulj a többi ebhez! Mégse mész el?«

43    Aztán arcon csókolva átkarolt ott
            s dicsérve szólt: »Haragos, büszke szellem.
            Boldog az asszony, ki méhében hordott!

46    Lám, ez míg élt, dölyfös volt, durva
            emlékét nem diszíti semmi jóság,
            azért dühöng most árnya minden ellen.^[67]

49    Hányat tart nagy királynak a lakósság
            kik itt fürödnek sárban, mint a disznók
            és hagyatékuk átok és adósság!«

52    És én: »Szeretném, mester, ezt a disznót
            egészen e moslékba látni bukva,
            mielőtt azt ladikkal végigusznók.«

55    S ő: »Mielőtt e csónak odajutna,
            hol a part látszik, kedved tell, remélem,
            mert ez a vágy teljesedésre jut ma.«

58    S valóban, ezt azonnal meg is érem,
            mert a sáros had mind ez egyre fordul,
            amiért most is az Urat dicsérem.

61    »Hajrá! Argenti Filippóra!« - mordul^[68]
            mindannyi s a bizarr flórenci lélek
            fogát saját husába vájja mordul.

64    S ott hagytuk: többet róla nem mesélek.
            De fülem most egyszerre jajszavat hall,
            s szemem tágulva a homályba mélyed.

67    »Fiam« - szólt költőm nyájas indulattal -
            »már Dis városa a ködből kifoszlik^[69]
            szomoru néppel és szigoru haddal.«

70    S szóltam: »Már látom, mester, ott magaslik,
            ott lenn a völgyben sok tornyos mecsettel,
            s mintha tűzből jött volna, úgy piroslik.«

73    És ő: »Vörösre festi lángecsettel
            örök tűz, mely belül hevíti, mint e
            mélyebb pokolban láthatd tenszemeddel.«

75    S a mély árokba, mely keríti minde
            vigasztalan vidéket, behajózunk
            (sánca, mint vasfal, tűnt a szemeimbe).

79    S előbb egy nagy kerülőt végigúszunk,
            aztán egyszer megáll hajónk. »Kiszállni!
            Itt a bejárás!« - mondja kalaúzunk.

82    S láttam több ezret fenn a kapun állni,
            égből esettet, istenigazában^[70]
            dühöngve, szólva: »Ki mer erre járni,

85    haláltalan, a halott nép honában?«
            És bölcs vezérem intett, hogy szeretne
            velük beszélni titkon és magában.

88    Haragjuk ekkor kissé csendesedve
            szóltak: »Te jőjj magad: s ez visszatérjen,
            ki oly merészen jött e zord helyekre.

91    Bolond útján egyedül visszatérjen:
            próbálja meg, ha tud! Te itt maradj,
            ki átkisérted őt e széles éjen!«

94    Gondold el olvasó, hogy összefagy
            a vér az ilyen átkozott beszédtől:
            nem volt reményem visszatérni nagy.

97    »Ó költő, ki már több mint hét veszélytől
            védtél meg, biztonságom visszaadva
            és megmentettél annyi zord esélytől,

100   ne hagyj,« - szóltam - »bajomban megtagadva!
            s ha tovább jutni nem lehetne: menjünk,
            nyomunkon vissza együtt - és szaladva!«

103   »A gyávaságnak nincsen helye bennünk!« -
            szólt, ki vezérelt - »nem veheti senki
            utunkat el: oly Úr engedte mennünk!

106   De várj itt, s fáradt lelkedet pihend ki,
            étetve jóreménnyel s bízva bennem,
            hogy nem hagylak ez alvilágba veszni.«

109   Igy elmegy jó atyám és elhagy engem
            és én talánban maradok kinok közt,
            mert igen és nem küzdenek fejemben.

112   Nem hallhatám, mit szólt a démonok közt,
            de nem soká szólt vélük, mert előle
            egyenkint mind elbútt a bástyafok közt,

115   s becsapták a kaput, elzárva tőle,
            ő kinmaradt s látva, hiába vár ott,
            ritkás léptekkel hozzám visszatére.

118   Szeme a földön, szempillája fáradt,
            bizalma eltünt és sohajtva mondja:
            »Ki tiltja tőlem a szomoru várat?!«

121   De nékem így: »Lelkem haragja, gondja
            ne rémítsen, velem mindent legyőzöl:
            nincs őrség, sánc, mely tervemet lerontsa.

124   Makacskodásuk nem most van először;
            kevésbbé titkos kapun is csinálták,^[71]
            melynek azóta zárja sincs, kigőzöl.

127   E felett láttad a halál irását^[72]
            s innen indulva jön már, sorba járja
            felénk e lejtőn a körök nyilását,

  1     A félelemnek színe, mely elöntött
            amint költőm megfordult - tette épen,
            hogy ő meg újra bátor arcot öltött.

  4     S megállt, minthogyha fülelne az éjben;
            mert a szem gyenge volt ez éjszakában,
            e sűrü ködben, e fekete légben.

  7     »Mégis győznünk kell ebben a csatában«, -
            kezdé - »s ha nem... De olyan hölgy igérte...!
            Be soká várok valakit hiában!«

10    Jól láttam, amint szavait cserélte
            s egyik szót a másikkal eltakarta,
            hogy más lett az eleje, más a vége

13    s félelmet keltett, bár ő nem akarta
            s sejtetve a valónál iszonyúbbat,
            a csonka szó még lelkem megzavarta.

16    »E szomorú kagyló mélyébe útat
            amaz első körből lelhet-e lélek,
            hol nincs kín, csak a vágy unalma úntat?« -

19    kérdém. És ő megértve mit beszélek:
            »Ritka bizony, hogy közülünk lemenjen
            bárki az útra, melyre én ma térek.

22    Igaz, nekem már kellett volt lemennem:
            Eriktó küldött bűbáj-nyerte jusson,^[73]
            ki lelket testbe bűvölt vissza könnyen.

25    Alig jutott még özvegységre húsom,
            mikor beküldött ide, hogy egy lélek
            Judás köréből általam kijusson.^[74]

28    (Nincsen hely ennél sötétebb, se mélyebb,
            sem a legkülső égtől távolabbi)
            tudom az útat: nincs ok semmi, félned.

31    E mocsár, melyből a nagy bűz árad ki,
            a kínvárost keríti gyűrüsen be,
            hová harc nélkül nem tudunk behatni.«

34    Mást is beszélt, de nem jut már eszembe,
            mert figyelmem egészen elvonódott
            az izzócsúcsu nagy toronyra, szembe,

37    látva három pokoli vén anyót ott,
            három fúria vérrel mázolt testén
            asszonyi arcot és asszonyi módot.

40    A derekukat zöld kigyók övezvén,
            haj helyett hordtak apró sziszegőket,
            halántékukra mélyen leeresztvén.

43    És ő, ki jól ismerte rég e nőket,
            a Könnykirálynő szolgáló leányit:
            »A zord Erinnysek« - szólt - »nézd meg őket!^[75]

46    Megéra első (balról kezdve számit),
            Jobbról Alektó könnyet önt özönnel,
            Középen« - végzé - »Tizifoné áll itt.«

49    Mellét hasítá mindenik, körömmel
            és tenyérrel csapkodta, kiabálván,
            hogy költőmhöz simultam, félelemmel.

52    »Medúza jer! Legyen belőle bálvány!« -^[76]
            zúgtak lenézve rám. - »Lám, Thézeusz se
            bűnhődött meg, birodalmunkba szállván!«^[77]

55    »Fordulj el s szemed eltakarva csukd le,
            mert hogyha jő a Gorgó és te látod,
            nem tudom, többet felvilágba jutsz-e?«

58    Igy szólt a mester s maga visszarántott
            s szemem előtt, nem bízva a kezemben,
            saját kezével fedte a világot.

61    Ó ti, kik éltek józan értelemben,
            lessétek, mily tan látható keresztül,
            elfátyolozva különös rimemben!

64    Most a zavaros habokon keresztül
            iszonnyal teljes hang dörgése hallik,
            hogy mind a két part tőle összerezdül.

67    Mint mikor hirtelen szél felmorajlik
            az ellenséges forróságon át,
            üti az erdőt, fékevesztve zajlik

70    és tép, ver, visz lombot és koronát,
            maga előtt a nagy port hajtja büszkén,
            szalajtja a nyájat és pásztorát.

73    Ekkor szemem feloldta, szólva: »Tüstént
            irányozd szemed idegét a régi
            tajtékra, hol legsűrübb, sűrü füstként.«

76    Mint a béka, ha ellensége néki
            feltűnik, a nagy kigyó, mind lebúvik,
            míg csak a sárnak fenekét nem éri:

79    ugy láttam, hogy rettenve meglapúl itt
            sok ezer lélek Egy előtt, ki gázol
            száraz lábbal Styxen át, a kapúig.

82    Arca előtt balját mozgatva párszor,
            a sűrü ködöt úgy hajtotta félre
            és nem látszott törődni semmi mással.

85    Jól láttam, hogy az égből jött segélyre:
            és mesteremhez fordultam, ki intett,
            hogy nyugton álljak, meghajolva mélyre.

88    Ah, milyen volt, mily megvető tekintet!
            A kapuhoz jött, mely kinyilt előtte
            rögtön, amint egy vesszővel legyintett.

91    »Ó megvetett nép, égnek számüzötte!« -
            kezdé, amint a zord küszöbre hágott -
            »honnan e gőg, mely lelketekbe nőtt be?

94    Az örök akarattal szembeszálltok,
            amelynek inghatatlan célja törvény
            s mely mindig több kínt tudott mérni rátok?

97    Mit ér a végzettel kocódni dőrén?
            Lám Cerberusz kutyátok megtanulta,^[78]
            nyomát viseli nyaka s álla szőrén.«

100   Aztán a sáros útra fordul ujra
            s elmegy, minket nem méltatván szavára,
            mint akinek más lenne gondja-búja,

103   mint annak, aki körülötte állna;
            s mi biztonságban most, a szent szavaktól
            megindulánk a vár útjára szállva.

106   És minden harc nélkül léptünk be akkor.
            És én, hogy tudni szomjuságom oltsam,
            mi van kerítve e gonosz falaktól,

109   szemem, amint beléptem, körbehordtam
            és láttam kínnal-bajjal teli rónát,
            amerre látásommal elhatoltam.

112   Mint Arlinál hol resten foly a Rhone át
            vagy Pólánál, nem messze Quarnerótól,
            mely Itáliát zárja s mossa hónát,

115   a föld egészen tarka a siroktól,^[79]
            ugy tarkul itt is e föld jobbra-balra,
            de itt keservesebb még a kinoktól,

118   mert a sirokat láng csapkodja, nyalja
            s a követ általtüzesíti nyelve:
            nincs tűz, mely a vasat izzóbbra marja.

121   Födele mindenikről leemelve
            és vad kesergés zengvén mindenikből,
            látszott, mily kínnal lehet öble telve.

124   »Mester« - szóltam most én kérdezve - »kikből
            áll e nép, melyet e sirok temetnek,
            s melynek fájó nyögése lelkemig tör?«

127   És ő felelt: »Megannyi főeretnek^[80]
            és nyájuk - minden szekta. Nem gondolnád
            e sirok milyen népesek lehetnek.

130   E sirokban megleli zsák a foltját,
            több-kevesebb láng izzó nyelve nyalván«
            - S miután útunk jobbfelé hajolt át,

  1     Most egy mély útnak hajlását követte
            e föld bástyái és a kínos ágyak
            között a mesterem - és én mögötte.

  4     »Ó bölcs bátorság, ki engem e bágyadt
            s gonosz földön vezetsz« - kezdém - »ha tetszik,
            szólj, elégítsd ki bennem most a vágyat.

  7     A népet, mely e koporsókban fekszik,
            lehet-e látni? Immár felcsapódtak
            a födelek s nincs őr közel, se messzibb.«

10    És ő felelt: »Mind újra elcsukódnak,
            ha Jozafátból ide visszatérnek^[81]
            testükkel, melyek most még fennhagyódtak.

13    Epikurusznak és minden hivének
            lesz temetőjük földi bűnükért ez,
            kik azt mondják, hogy testtel vész a lélek.

16    Azért a vágyad, melyre nézve kérdesz
            kielégül, ha e helyet bejártad
            s a másik vágyad is, melyet csak értesz.«

19    És én: »Jó mester, titkom nincs irántad,
            csak nem akartam nagyon csacska lenni,
            amint te is nem egyszer így ajáltad.« -

22    »Ó toszkán, aki át tudsz élve menni
            e lánghazán, s ily ildommal beszélve,
            állj meg egy percre e helyen pihenni!

25    Nyilvánvaló, beszédedből itélve
            ama nemes föld nevelt benned polgárt,
            melynek tán nagy terhére voltam élve.«

28    Egy nyílásból, mely egyik sírra szolgált,
            hirtelen ily hang jött ki s én ijedten
            mesteremhez simultam, aki dorgált.

31    Dorgált: »Fordulj meg: mit csinálsz? ne rettenj!
            Nézd Farinátát: félig már fölugrott^[82]
            s övétől látható, emelkedetten.«

34    S szemem szemében, néztem ezt a foglyot,
            aki felnyúlt mellével, homlokával,
            minthogyha mélyen megvetné a poklot.

37    Gyors, kész kézzel vont mesterem magával
            sirok közt hozzá s: »Gazdálkodj a szóval!«
            szólt, mikor szemben álltam sírlakával.

40    S amint szemben állok a sírlakóval,
            megnéz egy kissé s mintegy megvetően
            »Kik voltak őseid?« - kérdezve szólal.

43    S amint kivánságának engedően
            mitsem titkoltam, mindent elbeszéltem,
            szemöldökét kissé felvonta tőlem,

46    s szólt: »Őseimmel és velem, mig éltem,
            s pártommal gyakran mertek szembeszállni
            s én harcban őket kétszer sem kiméltem.«

49    »És bár száműzték, s érte őket bármi« -
            feleltem - »mindakétszer visszatértek:
            az önéi nem tudtak így csinálni!«

52    Ekkor a nyílt sírból egy más kisértet
            látszott felemelkedni, de csak állig:
            gondolom, fel nem állt, csak úgy kitérdelt.

55    Mögém tekintett, mint ki látni vágyik,
            nincs-e velem még társ, vagy más kiséret,
            majd mint kinek reménye füstbe mállik,

58    sírva mondá: »Ha e vak tömlöcéjet
            így végigjárni biztat büszke lelked,
            hol van fiam s mért nem jön szinte véled?«

61    S feleltem: »Nem a magam lelke kerget:
            ez biztatott itt, ki iránt Gidód
            tán megvetés volt, mit szivében rejtett.«^[83]

64    Szavai és e bűntetési mód
            előttem már elárulták kilétét,
            azért intéztem így, helyén, a szót.

67    És ő felnyúlva hirtelen: »Hogy értéd?« -
            kiáltott - »Volt? Nem él már? Sírba rokkant?
            Nem érzi már a fénynek édességét?«

70    Zavarba jöttem... hangom meg se mukkant...
            S ő észrevévén, hogy felelni késtem,
            hanyatt bukott és többet fel se bukkant.

73    Most a másik nagy árny sírjára néztem,
            ki alattam volt és kinyúlni nem szünt
            s nyakát sem billentette, csipejét sem.

76    »Ha« - szólt folytatva, mit beszélni kezdtünk -
            »nem tudtak az enyéim visszatérni,
            az jobban fáj, mint hogy e sírba vesztünk.

79    De ötvenszer sem fog majd visszatérni
            ez éj úrnőjének arca az égre,
            s meglátod, mily nehéz az: visszatérni!^[84]

82    De úgy juss még föl az édes vidékre,
            hogy igazat szólsz: e nép mért haragszik
            az enyéimre, mintegy ellenségre?«

85    Feleltem: »Bosszud tette s szörnyü lakzid,
            melytől piros hab folyt az Arbiában,
            hogy templomunkban ilyen ima hangzik.«

88    Fejét megrázta, sóhajtván magában
            s szólt: »Ott nem magam voltam és valóban
            volt okom menni többiek nyomában.

91    De magam voltam, hol mindenki szótlan
            tűrte a nagy végzést Firenze ellen,
            ki nyiltan annak védelmére szóltam.«^[85]

94    »Maradékod nyugalmat sohse leljen,« -
            feleltem - »ha kétségem fel nem oldod,
            mellyel most bennem elborult a szellem.

97    Titkát, ha jól hallom, magadba hordod
            annak, mit a jövendők árja hoz:
            és a jelenre nézve más a dolgod?«

100   »Úgy látunk, mint kinek a szeme rossz,
            közelre nem, távolba jól« - felelte -
            »ennyi fényt hágy az Úr, ki ostoroz.

103   Semmit sem ér az értelmünk közelbe;
            s semmit sem tudnánk emberek honárul,
            ha más így néha hírt nem hozna helybe.

106   Most értheted, hogy tudásunk elárvul
            és meghal majd, ha jő a végitélet
            és a jövendő kapuja bezárul.«

109   Ekkor bennem hibám tudatra éledt
            és szóltam: »Mondd meg amaz elbukottnak,
            hogy a fiában fenn még él az élet.

112   S ha ajkaim neki nem válaszoltak,
            azért volt, mert már kétségek gyötörtek,
            amelyek most szavadtól eloszoltak.«

115   De mesterem már hívott intve, jőjjek,
            azért kértem a lelket, hogy siessen
            s mondja el kik lakói még e körnek.

118   Felelte: »Itt én több ezrekkel fekszem.
            Többi közt második Frigyes van itten^[86]
            a bíborossal; többről nem dicsekszem.«^[87]

121   Bebútt sírjába; én pedig siettem
            régi költőm után, mert elmaradtam;
            de a baljós szavakat nem feledtem.

124   Költőm elindult s én nyomán haladtam.
            És ő egyszerre kérdi: »Mi zavart meg?«
            Mire a választ őszintén megadtam.

127   »Minden szavát lelkedbe vésve tartsd meg,
            mely néked rosszat jósol« - mondta bölcsen -
            »de most« - és ujját fölemelte - »halld meg:

130   ha édes fényed fölleled a Hölgyben,^[88]
            kinek mindent lát drága szeme, tőle
            megtudod, mi vár rád a földi völgyben.«

133   Most balra fordult és mentünk előre,
            középre, elhagyván a fal gyürűjét
            egy ösvényen, amely egy völgybe dől le,

  1     Egy magas part szegélyén lépegetve,
            mely állott nagy törött szirtek köréből,
            jutottunk még rémségesebb tömegbe.

  4     S itt menekülni rothadt légköréből
            a bűznek, melyet ez a mély hely onta,
            ellenzőt rögtönöztünk födeléből

  7     egy sírnak, melynek fölirása mondta,
            »Anasztáziusz pápát őrzi e szük
            üreg, mert Photinus tévútra vonta.«^[89]

10    »Utunkat itt csak lassan lépve tesszük,
            hogy hozzászokjon orrunk némiképen
            e szörnyü szaghoz; míg majd föl se vesszük,«

13    szólt a vezér; s feleltem, kérve szépen:
            »Találj valamit, addig is hiában
            időnk ne múljon.« »Azt akarom épen.«

16    »Fiam« - folytatta - »e sziklák honában,
            három köröcske van lépcsőzve, mint ez,
            amelyet épen elhagyott a lábam.

19    Kárhozott szellemekkel telve mindez;
            de hogy amit majd látsz, megértsd előre,
            halld, melyik mért és mely törvény szerint vesz.

22    Minden, égben-gyülölt bűn célja dőre
            bántás; s e bántás módját aki kérdi:
            feloszlik ketté, cselre és erőre.

25    De mert a cselt csupán az ember érti,
            a csalókat az Úr jobban gyülölte,
            mélyebbre tette, s rájuk több kint mért ki.

28    Az erőszaktevők az első körbe
            vannak osztva; háromfélék lehetnek,
            s az első kör három gyürűre görbe.

31    Istennek, önmagunknak s embereknek
            árthat erőnk, magukban s birtokukban,
            mint ezt mindjárt nyilt szómból értheted meg.

34    Az embereknek árthatunk magukban
            halállal és sebekkel; s bitorolva,
            rabolva s gyujtogatva birtokukban.

37    A gyilkosok lesznek hát megtorolva,
            a vérengzők, a rablók és zsiványok
            első gyürűben, mind külön sorolva.

40    Azután kárt az ember önmagának
            erővel és vagyonának tehet még,
            s a második helyen hiába bánnak,

43    kik életüket maguk elvetették:
            vidámság helyett voltak szomorúak,
            vagyonukat szórták s kockára tették.

46    Azután erőszakkal még az Úrat
            sérthetjük megtagadva s káromolva,
            s természetet megvetve, s mit az Úr ad.

49    Azért bélyegzi Sodoma s Caorsa
            népét a legszűkebb gyürűnek alja,^[90]
            s ki Istenét rossz szívvel szóba hozza.

52    Csalást, amely mindenki lelkét marja,
            tehetünk avval, ki ránk bízva néz még,
            vagy akinek már bennünk nincs bizalma.

55    Utóbbi mód csak olyan kapcsot tép szét,
            amellyel a természet keze kapcsolt;
            azért a másik körben leli fészkét

58    a szinlelés, s ki hizelegve tapsolt
            a simonia, rablás, hamisítás
            csalás, lopás és még több, mocskosabb folt.

61    De oly kapoccsal is lehet szakítás,
            mely a természeteshez hozzájárul,
            s teszi, hogy épen bennünk, megbizik más.

64    S a szűk körben, mely centrumáig tárul
            a mindenségnek, hol Dis tartja székét,
            örök keserv az árulóra hárul.«

67    S feleltem: »Mester, ajkaid beszédét
            jól értem, oly jól jelölöd külön meg,
            részenkint, ezt a tölcsért és a népét.

70    De mondd: lakói a mocsárözönnek,
            s kiket visz a szél, s kiket ver a zápor,
            s kik úgy szidják egymást, ha szembejönnek,

73    mért vannak Disnek vörös városából
            kizárva, ha rájuk az Úr haragszik?
            s ha nem, miért bűnhődik ez a tábor?«

76    És ő felelte ekkor: »Mért lopakszik
            elméd szokottról nem-szokott utakra?
            Vagy lelked mindig másfelé tolakszik?

79    Nem emlékeznél már ama szavakra,
            mikkel leirja Etikád a három^[91]
            állapotot, melyet sújt ég haragja?

82    Mértéktelenség, örvendés a káron,
            s bamba baromság. Az első kevésbé
            bántja Istent, s kevésbé kell, hogy fájjon.

85    S ha szellemed e mondást megemészté,
            vizsgáld, kik azok, kiket odafönn
            bünük a rossz városba nem igéz bé,

88    s megérted, hogy mért vannak ők külön
            más gonoszoktól, és mért hogy e néppel
            enyhébben bánik az örök Köröm.«

91    »Ó nap, ki győzve kűzdesz a sötéttel,
            megelégítesz, úgy hogy míg megoldod
            tudásnál nékem édesebb a kétely.

94    De világíts meg még egy csöppnyi foltot« -
            feleltem. - »Hogy hogy az uzsora sérti
            Isten jóságát? fejtsd fel ezt a dolgot.«

97    »A bölcsészet« - szólt ő - »ki jól megérti,
            jegyzi többhelytt, hogy a természet utja
            honnan vette folyását s merre tért ki.

100   Isten esze s munkája volt a kutja.
            S ki előtt nyitva áll a fizikája,
            s figyel: nem sok lapot fordítva tudja,

103   hogy mi a művészetnek főszabálya:
            természetet követni mint tanitvány,
            s igy a művészet Isten unokája.

106   S a Genezis-t, mindjárt elől kinyitván,^[92]
            ott megvan, hogy e kettőből vegyed
            amiből élsz, családod gyámolítván.

109   S mert az uzsorás más utat követ:
            megveti a természetet, magában
            s tanitványában, s reményt másba vet.^[93]

112   De most kövess, mert én már menni vágyom,
            már a Halak a látkörön rezegnek,
            elnyúl a Göncöl napnyugati ágyon,^[94]

  1     Ahol leértünk az ereszkedőre,
            sziklás hely volt és benne annyi romlás,
            hogy minden látás megborzadna tőle.

  4     Miként Trienten innen a hegyomlás,
            amelytől szűk lesz az Adige medre
            (oka: földrengés vagy alapcsuszamlás)

  7     s amely a hegynek csúcsáról mered le
            mintegy elvágva, hirtelen a sikra,
            hogy aki fönn van, nehezen mehet le:

10    olyan volt itt sok mélytörésü szikla
            és Kréta szégyene ezeknek épen^[95]
            tehénkedett rá hegyes csúcsaikra,

13    aki hajdan fogant az áltehénben;
            s amikor meglátott, magát harapta
            mint akit a harag emészt szivében.

16    »Tán azt hiszed« - bölcsem feléje csapta
            e szót - »megint eljött Athén királya,^[96]
            ki odafönn rád a halált kiszabta.

19    Bestia, pusztúlj! Ennek nincs fonála
            hugodtól: ez nem téged ölni jött el:^[97]
            jött hogy kínotok lássa és bejárja.«

22    Mint a bika, amelyet most ütött el
            a végcsapás, ha kitépi magát,
            futni nem tud, csak erre-arra szökdel:

25    olyannak láttam a Minos-bikát.
            S szemes vezérem szólt: »Siess leszállni,
            amíg dühöng; dühében mitse lát.«

28    Igy indulánk a törmeléken át mi
            köveken, melyek lábaim szokatlan
            terhétől kezdtek ingani s leválni.

31    Tünődve mentem; s ő: »Te tán magadban
            e romra gondolsz, melyet őriz itten
            a vad harag, melyet most megnyugattam.

34    Nos halld, midőn először idejöttem,
            először szálltam e mélyebb pokolba,^[98]
            akkor e szikla nem volt még törötten.

37    De (ha tudásom e felől se csorba)
            mikor lejött Az, ki a drága prédát^[99]
            a felső körből Distől elrabolta,

40    ő előtte rendült e csúf vidék át,
            hogy féltem, titkos átomvonzalomtul
            (mint mondják, hogy már többször) újra szétállt^[100]

43    a Mindenség s chaosba visszafordul;
            s ez repesztette ezt a régi bástyát
            itt s másutt össze ily iszonyu zordul.

46    De nézz a völgyre: látod már folyását
            a vérpataknak, melyben forrva nyög,
            ki erőszakkal bántja földi társát!«

49    Ó vak vágy s balga düh, ti rossz bünök
            melyekkel úgy izgat e kurta élet
            s melyekkel úgy gyötör majd az örök!

52    Egy ívben-hajló árkot láttam mélyet,
            mely, mint vezérem mondta, e pokolban
            keríti a síkot, mely messze széled.

55    És közte s a szirtláb közt hosszu sorban
            centaurhad fut nyilazó szerekkel,^[101]
            mint a vadászok szoktak hébe-korban.

58    Amint láttak, megálltak a sereggel,
            melyből kiváltak hárman, nyillal, ijjal,
            előre kiválasztott fegyverekkel.

61    És egyikük: »Mért jöttök ide? Mily jaj
            vár« - messziről rivalt - »hogy erre szálltok?
            Onnan felelj; ha nem: lövök a nyillal!«

64    De mesterem szólt: »Innen nem kiáltok.
            Majd Chironnak közelről elbeszélem.
            Vigyázz! mohóságod már egyszer ártott.«

67    Aztán vállamhoz ért és szólt vezérem:
            »Ez Nessus, a szép Dejanira holtja,
            ki önmagáért bosszut állt keményen.

70    Közbül, aki fejét mellére hajtja,
            a nagy Chiron, Achilles nevelője;
            hátul Pholus, haragját misem oltja.^[102]

73    S a vérpataknak még sok ezer őre
            jár ott nyilazva, ha ki csak kibukkan
            jobban, mint bűne engedné, belőle.«

76    S már odaérünk, hol gyors csapatuk van;
            Chiron vesz egy nyilat s tollával bajszát
            hátrasimítja, hogy ne legyen utban

79    s társaihoz, felfedezvén nagy ajkát,
            szól: »A hátulsó - jó lesz észrevenni -
            követ gurít, amerre löki talpát,

82    halottak lába ezt nem szokta tenni!«
            De mesterem már a szügyéhez állva,
            ahol a lóból ember kezde lenni,

85    felelt: »Biz él ez! Nékem kell, leszállva
            kisérnem e homályos völgyön átal:
            szükségből jött, nem jókedvből, az árva.

88    Valaki megvált az allelujától,
            hogy engem ez új küldetésbe tégyen.
            Nem lator ez; s bün engemet se vádol.

91    De az Erőre, melyben bízva mégyen
            lábaink lépte e szokatlan utra,
            adj egyet a népedből, aki védjen

94    és a gázlóig igazítson utba
            s egy embert ott hátán átvinni bírjon,
            mert ez nem szellem, hogy röpülni tudna.«

97    Tehát jobbmell felé fordulva Chiron
            Nessusnak így szólt: »Menj vezesd el őket
            s vigyázz, nehogy valaki szembevíjjon!«

100   És így követtük biztos vezetőnket,
            a forró vörös folyót megkerülve,
            ahol a vérben fővők messze bőgtek.

103   S láttam sokat szemöldökig merülve,
            S a nagy centaur szólt: »Ez csupa zsarnok,
            ki nagy vagyont rabolt és vérbe fürde.

106   A gyötrő itten meggyötörve bajmog.
            Itt Sándor s Dionysios, ki népét
            Sziciliának kínzá, mint a barmot.

109   S e homlok, mely sötét szőr alól néz szét,
            ez Ezzelinó; s a másik, ki szőke^[103]
            Obizzo d'Este, akit - jól beszélték -

112   a kölyke ölt meg, saját drága kölyke.«^[104]
            Ekkor Költőmre néztem, aki intett:
            »Most rám másodszor, rá nézz először te!«

115   S a Centaur, nyomán vezetve minket,
            oly népnél állt meg, mely a forró lébe
            csupán nyakig merült és kitekintett;

118   s szólt egy magányos árny fölébe lépve.
            »Ez szúrta (oltár mellett) át a szívet,
            melyet maig tisztel a Themze népe.«^[105]

121   Figyelmünk most oly fürdőzőkre tévedt,
            kiknek kiért már feje és a melle
            s köztük szemem sok ismerősre révedt.

124   Mind-mind sekélyebb lett a vérhab erre
            s ahol már benne csak a boka ázott,
            leszálltunk, átgázolni a mederre!

127   »Most észreveheted, ha megvigyázod,
            hogy amint a vér erre mind sekélyebb,« -
            bölcs Centaurunk ekként magyarázott -

130   »amott tovább megint mélyebbre mélyed
            feneke, míg eléri fő özönjét,
            ahol a zsarnokokra hull itélet.

133   Erre Atillát, a világ pörölyjét
            bünteti még, aki büntetni tud,
            s Pyrrhust és Sextust; s erre feji könnyét,^[106]

136   amelynek a forróság nyit kaput
            Rinieri Corneto s Rinieri Pazzo,^[107]
            akiktől nem volt biztos semmi ut.«

  1     És a gázlón még Nessus át sem ére
            midőn lábunk egy nagy csalitba hágott,
            melyet nem jelzett ösvény semmiféle.

  4     Nem voltak zöld, csak sötétszínü fák ott;
            nem síma vessző, csak csomós, kuszálva;
            nem volt gyümölcs sem ott, csak mérges ágok.

  7     Nem lel ily zord sürűt bozótba zárva
            a vad, mely gyűlöl Cornetó s Cecina
            közt minden helyet, mely le van kaszálva.

10    Rút Hárpiák fészkelnek erre ríva,
            kik Strofadokról Aeneast elüzték,
            jós ajkukról zúgván jövője kínja.^[108]

13    Széles a szárnyuk, s emberarcra büszkék
            karmos a lábuk, hasuk csupa toll,
            jajgatva lakják a sok furcsa tüskét.

16    S jó mesterem szólt: »Lejjebb ne hatolj,
            míg nem tudod, hogy ez a második kör^[109]
            és innen addig ki nem juthatol,

19    míg a gonosz homokpart nem tünik föl;
            nézz jól, s bizonnyal fogsz majd látni dolgot,
            mely minden szómat hinni bátorít föl.«

22    Ezer sóhajt hallottam és sikojt ott,
            de kitől jönne, nem volt senkisem
            és megálltam, nem tudva ki sikoltott.

25    Azt hiszem, azt hitte, hogy azt hiszem
            oly néptől jő bokrok közt e kesergés,
            mely elbútt és igy nem láthatja szem.

28    Azért így szólt a mester: »Ha e cserjés
            helyen galyat törsz, meglátod azonnal,
            hogy agyadban mily téves volt a sejtés.«

31    Akkor előrenyultam a karommal,
            s egy nagy bokorról egy ágat letörtem,
            s a törzse: »Mért tépsz?« - szólt rám fájdalommal,

34    és vértől lett a helye barna körben
            és »Mért szakítasz?« - így jajgatni nem szűnt -
            »nincs semmi részvét eleven kebelben?

37    Emberek voltunk, s fává kelle lennünk:
            de ily kegyetlen kezed nem lehetne,
            habár kigyóknak volna lelke bennünk.«

40    Mint zöld ág, melynek vége lobbot vetne,
            másik vége forrva kezdene nyögni
            s kitörő bugyboréktól sisteregne:

43    úgy szó és vér innét egyszerre jött ki,
            és én megálltam, a galyat leejtvén,
            mint kinek szívét döbbenete gyötri.

46    S a költő: »Ó fájó lélek, ha sejtvén
            igazságát« - igy szólott - »hitte volna
            rimemnek, amely már neki se rejtvény,

49    ágadhoz a kezét nem vitte volna:
            de mert a dolgot el nem tudta hinni,
            mondtam, ami nekem is szívem nyomja.^[110]

52    De mondd, ki voltál s ő meg fogja vinni
            hálából friss hired föl majd a földre,
            hova őt sorsa vissza fogja híni.«

55    S a törzs: »Édes szód olyan vággyal tölt be,
            hogy nem hallgathatok; ne haragudj hát,
            ha késtetlek kissé, szót szóba öltve.

58    Én voltam, ki Frigyes szivének kulcsát^[111]
            tartottam mindakettőt, és kezembe'
            a kulcs, kizárva és bezárva ugy járt,

61    hogy nem jutott titkába senkisem be;
            hű voltam a nagy hivatalban; álmot,
            és vérverést áldoztam, jó hiszembe.

64    A kéjleány, aki Cezárról álnok
            s kéjenc szemét el sohse fordította,
            (Udvar Bünének hívják, Közhalálnak)^[112]

67    mindenki lelkét ellenem szitotta;
            s a feltüzeltek Cézárt feltüzelték,
            hogy tisztességem gyászra vált miatta.

70    Igy lettem a létnek megvetve terhét
            igaz magam iránt igaztalanná,
            sírban remélve a gyalázat enyhét.

73    Új gyökeremre esküszöm: szavam rá:
            sohse volt semmi, ami lelkemet
            nemes uramtól hűtlenségre vonná.

76    S ha egyőtök még földre felmehet,
            támassza föl emlékem, mely irigység
            csapásától még most is holtbeteg.«

79    Megállt és »Most, míg hallgat egy kicsinykét«, -
            szólt hozzám költőm, - »ne veszítsd idődet:
            szólj, kérdezd, hogyha vágyad telve nincs még.«

82    De én feleltem: »Te kérdezzed őtet,
            arról amit vélsz, hogy tudni kivánok:
            én nem tudom, olyan sirás erőtet!«

85    Hát ujrakezdte: »Hogyha azt kivánod,
            hogy szívesen tegye, amire kéred,
            fábazárt szellem, néki te se szánjad

88    megmondani, hogyan szorúl a lélek
            e fák göcsébe: s mondd meg még ha bírod,
            lesz-e kit egykor elbocsát e kéreg?«

91    S láttam, hogy a törzs sisteregve sír ott,
            s sóhajszellője ilyen szóban enyhült:
            »Röviden néktek megfelelni bírok.

94    A zordon lélek teste még ki sem hült,
            amelytől magát maga tépte el,
            kit Minos e hetedik körbe, lenn, küld:^[113]

97    ide hull s nincs neki jelölve hely,
            hanem hová a sors vetette magnak
            ott sarjad, mint a tönköly magja fel.

100   S a vad vesszők felnőnek, ágra kapnak,
            s Hárpiák jőnek lombjukat legelni:
            hogy lenne kínjuk és a kínnak ablak.

103   Felmennek ők is, testük lecipelni,^[114]
            de nem beléöltözni: mert igazság
            volna-é mit eldobtak, visszanyerni?

106   Hanem hogy e vadont, hol nincs vigasság,
            megint csak felkeresve, testük' ott
            saját morc árnyuk fáján fölakasszák.«

109   Hallgattuk még, amit a törzs sugott,
            vélvén, hogy még több szó is benne lappang,
            midőn fülünkbe hangos zaj jutott,

112   mint annak, aki lesben ül, s a vadkant
            és a hajtók hajszáját jönni hallja,
            s hogy ropog az ág és a kutya vakkant.

115   És im két tépett árny bukott ki balra
            mezitlen rontva végig a határon,
            hogy az erdőnek szerte tört a galyja.^[115]

118   S kiált az első: »Jöjj el, jöjj halálom!«
            S a másik, ki lankadtan egyre botlott,
            lihegi: »Lano, hej! toppoi tájon

121   bezzeg a harcban lábad igy nem ugrott!«^[116]
            s lélegzetfogyva egy bokorba guzsgol,
            s csinál emberből és bokorból bokrot.

124   S megtelt a táj mögöttük, a borusból
            fekete éhes és futó ebekkel,
            mint agarat ha oldanál a guzsból.

127   S arra, kit imént fáradság lepett el,
            ki meglapult: ráestek tépni foggal;
            s hurcolták fájó tagjait, sebekkel.

130   Most vezetőm karon fogott marokkal
            s a bokorhoz vitt, amely sírt hiába,
            vért sirt, töréssel megtépdesve sokkal.

133   »Giacomo da sant'Andrea, te kába« -^[117]
            igy sírt - »mit ért paizst bennem találnod
            okoztam én, hogy itt vagy, bűn lakába?«

136   Amint fölötte mesterem megállott,
            kérdé: »Ki voltál, kinek annyi sebből
            fájó beszéded vérrel igy szivárog?«

139   És ő felelt: »Ó lelkek, kiknek ebből
            a csúf látványból sejthető a kin már,
            mely így kifosztott minden levelekből,

142   szedjétek össze mind bús lábaimnál!
            A város szült, mely a Keresztelőért
            régi patronusát elhagyta immár.

145   Azért a mesterséggel, melyhez ő ért,
            gyötri az folyton; s azt hiszem, csupán
            emlékéért, az Arno-hídi kőért,

148   (hogy még maradt emléke) tűri tán,
            hogy nem hiába építették ujból
            hamvat hagyó Atilla hős után.^[118]

  1     Mert szülőföldem gondja meglepett,
            búsan a szétszórt lombot összeszedtem,
            s a fához raktam, mely már néma lett.

  4     S mentünk. A második kis körnek itten
            érvén harmadikkal határos alját;^[120]
            a szem zord Igazság láttára retten.

  7     Hogy ez új dolgoknak jól értsd a sorját,
            ott kezdem, hogy egy nagy pusztára szállok,
            amely meg nem tür ágyán egy fü sarját.

10    Mint a fájdalmas erdőt a bus árok,
            épúgy szegélyzi az erdő e pusztát
            s én széles szélén bölcsemmel megállok.

13    Száraz és sűrü puszta ez, lapos, tág:
            S a homok olyan (tán képzelni bírod),
            mint ahol Cato lábai taposták.^[121]

16    Isten boszúja! aki amit írok
            olvassa, mint kell félni tőled annak
            elgondolván, mi szememnek kinyílott.

19    Mezítlen árnyát sok boldogtalannak
            nyájankint láttam könnyben elmerülve
            s láttam, többféle törvény alatt vannak.

22    Hanyatt hevert egyrészük elterülve
            a földön, másik guggolva kuporgott,
            másik örökké bolygott kényszerülve.

25    És legtöbb volt, aki így körbe bolygott:
            akik kínban hevertek, kevesebben,
            de a jajokra nyelvük jobban oldott.

28    És e homokra lassan egyre cseppen
            tüzes lángokból hízott pelyhü zápor,
            mint hó, ha szél nem fú, az Alpesekben.

31    S mint Sándor és a macedóni tábor^[122]
            láttak a forró indiai úton
            esőt még égve érni földre lángból

34    s ezért lábukkal nem maradva nyugton:
            topogni kezdtek, hogy a láng a földön,
            mielőtt újabb hullna, elaludjon:

37    úgy szállt a földre ez a tűz örökkön:
            s mint acél alatt tapló, gyult ki lángra
            a homok, hogy duplán lakója nyögjön.

40    S járt egyre a kezeknek szörnyü tánca;
            minden bús lélek önmagát ütötte,
            hogy magáról a friss tüzet lerántsa.

43    S kezdém: »Vezér, ki mindennek fölötte
            győztél, a zord démonokat kivéve,
            kiknek a kapun rémitett kijötte:

46    ki az a Nagy amott, ki föl se véve
            a lángot, fekszik megvetőn, dacolva,
            mintha záporból rá nem esne kéve?«

49    És ez a Nagy maga, egyszerre hallva,
            hogy róla kérdem költőm, így rikácsolt:
            »Ki élve voltam, az vagyok ma halva!

52    Fárassza holtra Zeusz a kovácsot,
            kitől éles villámát kapta hajdan,
            amellyel engem dühében levágott:

55    fárassza holtra mind az Aetna-aljban
            egymás után mind, fekete kohában
            könyörgve: ,Jó Vulkán segíts te rajtam!'^[123]

58    mint ahogy tette flegrai csatában:^[124]
            nyilazzon engem, üssön ahogy üthet:
            mégsem fog kedve tellni bosszujában!«

61    Vezérem szólt most (soha keserübbet
            nem hallék tőle, korholóbb beszédet):
            »Ó Capaneus, hogy még most se csügged

64    a büszkeséged: ez a büntetésed!
            Dühödnél hozzád illendőbb jajakkal
            nem verhetnének semmi szenvedések!«

67    Majd hozzám fordult, szelidebb ajakkal:
            »Ez egy a Théba-vívók hét vezére
            közül, ki Istent megvető haraggal

70    gúnyolta, most se várjad hogy dicsérje!
            de amint mondtam, káromlása válik
            lelkének épen legméltóbb diszére.

73    Most jőjj mögöttem és vigyázva járj itt:
            ne tedd a lábad az égő homokra;
            a bokrok közt jőjj, ne lépj a határig!«

76    Némán mentünk. S az erdő törpe bokra
            alól im egyhelytt kis folyó özönlik;
            még most is borzaszt vörös habja fodra.

79    Mint aminő a Forró-tóból ömlik
            (amelynek víze a bűnös nők víze)^[125]
            át a homokon e hab úgy gyüremlik.

82    Feneke, medre, fala izrül-izre
            kövezve; partja széles útnak irtva,
            hogy rögtön láttam, útunk erre visz le.

85    »Mindközt, ami szemünk előtt kinyilt ma,
            mióta a nagy Portán túl valánk,
            melynek küszöbje senkinek se tiltva,

88    csodásabb dolog nem várt egy se ránk,
            mint e patak, melynek ha gőze éri
            a lángot, rögtön elhal mind a láng.«

91    Igy hallottam vezéremet beszélni;
            miért is mindjárt kértem tőle szépen
            az étket, mellyel mindig vágyom élni.

94    »Egy puszta föld van tenger közepében« -
            szólt akkor ő - »melynek a neve Kréta;
            aranykor volt volt királya idejében.^[126]

97    Egy hegy van ott: hajdan gyönyörü séta!
            Lomb... csermely... Ma messze kerűlik alját,
            mint romlott portékát. A neve Ida.

100   Rea e földbe helyezé bizalmát,
            ez lett a bölcső, hol fiát takarván,
            lármát rendelt, hogy sírását ne hallják.^[127]

103   S egy Óriás Vén áll a hegynek ormán
            és Damiáta felé van a háta,
            s az arca Rómát nézi, tükreformán.^[128]

106   Fejét művésze aranyból csinálta
            és színezüstből van a melle, karja,
            s rézből odáig, hol szétvál a lába:

109   onnantul mind pompás vasból az alja;^[129]
            agyagból csak a jobbik lába van
            s erre nehezül inkább, mint a balra.

112   Mindenik rész (kivéve az arany)
            repedt, s e repedésből könny pörög le
            s meggyűlve barlangot váj, úgy rohan.

115   S rögről e völgyig szivárogva rögre
            lesz Acheron, Styx, Phlegeton belőle^[130]
            s e szűk csatornán addig száll csörögve,

118   míg elfogy a lemenő út előle;
            ott Kocitusszá lesz, egy szörnyü tóvá:
            meglátod majd; nem mondom el előre.«

121   És én: »Ha a könny, mely e kis folyóvá
            gyűlik, a mi világunkból eredt:
            mért csak e parton válik láthatóvá?«

124   Felelt: »Tudod, hogy a pokol kerek;
            s bár adatott neked jó mélyre szállni,
            s mind balra tartva, látni sok helyet,

127   mégsem tudtad az egész kört bejárni:
            azért, ha új dolog tünik fel olykor
            szemed előtt, ezt nem lehet csodálni.«

130   És én még: »Mester mondd, a Flegetont hol
            lelem s a Léthét? erről szavad hallgat;
            amazt folyatja a könnyes szoborból.«

133   »Szeretem« - szólt - »hogy így kérdezget ajkad,
            de a vörös habok forrása néked
            egy kérdést már, ha rágondolsz, megoldhat.^[131]

136   Léthét pedig túl e nagy árkon éred,^[132]
            ahová mennek a lelkek mosódni,
            ha már megbánva lerázták a vétket.

139   De itt az idő távolabb huzódni
            a bús erdőtől: jőjj amerre viszlek,
            a köves parton nem fog rád csapódni

  1     Igy ballagunk az egyik köves partfokon,
            ahol a folyó gőzt bocsát fel ollyant,
            amely minden tüzet kiolt e martokon.

  4     Ahogy Wissant és Brüges között a holland
            félvén a tengerártól, gátat állat,
            gátat, melytől a hullám visszatorland;

  7     vagy, ahogy védi a várost, s a várat,
            a Brenta mentén Padova lakója,
            ha Karinthia olvadt hava árad:

10    olyan a sánc, amely e partot ója,
            csakhogy kevésbbé szélesre, s magasra
            alkotta, bárki volt az Alkotója.

13    S már az erdőtől jó távol taposta
            lábunk e párkányt; s tudni, merre járunk,
            kissé visszanéztem a csalitosba:

16    hát im, csak egy csapattal szemben állunk,
            amely a töltés mentén jőve leste
            tekintetünket, úgy mint erre nálunk

19    újholdkor szoktuk egymást nézni estve,
            és úgy élezték szemeiknek élét,
            mint vén szabó a tű fokát keresve.

22    S addig néztek e nem tudom mifélék,
            míg egy megismert. »Higyjek-e szememnek?«
            szólt megragadva köntösöm szegélyét.

25    Látván, hogy karjai felém esengnek,
            összesült képét szemeimbe szivtam,
            s hogy így megégve is hadd ismerem meg,

28    emlékezetemet segélyre hívtam,
            s arccal archoz hajolva, hogy tehessem,
            kiálték: »Ser Brunetto, hát ön itt van?«^[133]

31    »Ó fiam« - így felelt ő - »vedd szivessen,
            ha társait most Brunetto Latini
            elhagyja kissé, hogy téged kövessen.«

34    »Sőt szívből kérem« - kezdtem erre híni -
            »vagy itt leülünk hogyha önnek tetszik,
            s ennek, aki még tovább fog ma vinni.«

37    »Ó fiam« - szólt, - »ki egy rövidke percig
            megáll e nyájból: aztán száz nagy évig
            magát a tűztől nem védhetve fekszik.

40    Azért csak menjünk, te a parton, én itt,
            míg seregemhez, mely bolyong siratva
            őrök baját, a Törvény visszatérít.«

43    Nem mertem hozzá szállni; fenn maradva
            az úton mentem, meghajolva mélyre,
            mint ki minden tiszteletet megadna.

46    Kezdé: »Mily sors, mily végzet hajt e mélybe?
            Halálod előtt hogy jöhetsz pokolba?
            S ki ez, ki néked útat int az éjbe?«

49    »Még el sem értem teljes férfikorba« -
            feleltem - »ott fönn, még derüs világgal,
            eltévedtem egy völgyben szertebolygva.

52    Csak tegnap fordulék feléje háttal,
            amint ez reggel feltünt íme szemben,
            ki most haza visz e mély úton által.«

55    »Csak csillagod kövessed jó hiszemben« -
            - felelt - »előtted a Hír réve nyílva,
            ha jól ismertelek meg életemben.

58    S ha ily korán nem estem volna sirba,
            munkádra, látva hogy az ég akarja,
            tán én volnék, ki bátorítni bírna.

61    De a gonosz nép háladatlan alja,
            mely szirtes Fiesoléból szállt le hajdan,
            s kőbölcsejét meg nem tagadja sarja,

64    mert jó léssz, hozzád rossz fog lenni majdan^[134]
            s ez érthető is, mert érhet-e édes^[135]
            füge fanyar kökénnyel egy bokorban?

67    Vak népség, (róluk régi közbeszéd ez)
            irigy és gőgös, fösvény, kapzsi fajta,
            vigyázz magadra, hogy velük ne vétkezz.

70    Számodra nagy hírt tart a sorsnak marka,
            s még mindakét párt éhes lesz nevedre,
            hanem a fűtől messze marad ajka.

73    E fiesoléi barmok sárba vetve
            hányjanak almot magukból maguknak,
            és ne tiporják azt a szent füvet le,

76    mely trágyájukon még fakadni tudhat
            a római magvakból, melyek egykor
            - midőn épült - e bűnfészekbe hulltak.«^[136]

79    »Ha kedvem szerint menne« - mondtam ekkor -
            »ön még fönn élne, fönn a földi sorban
            és várná mostan szép derűs öregkor.

82    Mert mindig a szivembe vésve hordtam
            atyai képét ama nyájas szemmel,
            amint tanított, fönn a régi korban,

85    hogy örökíti meg magát az ember,
            s ezt illik, hogy nyelvem hirdesse sírva,
            amíg rám nem borúl a síri szender.

88   Amit ön jósolt, emlékem felírja,
            hogy (többel együtt) fölvivén, jelentse
            a Hölgynek, ki majd magyarázni bírja.

91    De hogy ön mást ne higyjen idelent se,
            tudja meg, ha szivemben semmi vád,
            kész vagyok, bármit hozzon a szerencse.

94    Megkaptam már jövőmnek zálogát,^[137]
            azért forgassa kerekét a Végzet,
            mint a paraszt forgatja a kapát!«

97    Most mesterem jobb arccal hátra nézett,
            és szólt, keresve lelkemet szememben:
            »Jól hall, ki mindent emlékébe vésett.«

100   Én ser Brunettot kérdezgetve mentem,
            hogy kik a főbbek és kik a jelessek,
            társai közt, és ő elmondta rendben:

103   »Vannak akikről tudni jó, hiressek;
            a többiről méltóbb, ha nem beszélek,
            mert nincs idő, hogy mindről szót tehessek.

106   Tudd meg egyszóval, e sok ronda lélek
            papféle volt, mind nagyhirű tudósok:
            és mindnek egy a bűne: ronda élet.^[138]

109   Itt búsul Prisciánus, s véle jó sok;^[139]
            itt Francesco d'Accorso; s itt keresd meg,^[140]
            ha e fekélyt még nézni nem irtózod,

112   azt, kit a Szolgák Szolgája menesztett^[141]
            Arno-partról a Bacchiglione-parthoz
            (ott hagyta, mellyel visszaélt, a testet).^[142]

115   Tovább szólnék, de tovább menni bajt hoz
            és nem lehet tovább beszélni; látom
            a homokon már új tűz lángja nyaldos.

118   Uj nép jön, mellyel tilos szóba állnom
            vedd gondjaidba Kincsemet, a könyvet,^[143]
            amelyben élek még; csak ezt kivánom.«

121   Aztán megfordult és futásra görnyedt,
            mint zöld posztóért Veronában olcsó
            versenyt aki fut. Gyors volt, fürge, könnyed,^[144]

  1     Oly helyen voltunk, hol már zaja hallik
            a tulsó körben hulló nagy vizárnak:
            olyan zaj, mint a méhkas hogyha zajlik,

  4     mikor kiválni hármat láttam árnyat
            együtt azoknak egyik csapatából,
            kik itt e kínok záporában járnak.

  7     S felénk fut és kiált e kicsi tábor:
            »Állj meg te, kinek látjuk a ruhádon,
            hogy egy vagy romlott városunk hadából!«

10    Jaj, mennyi seb volt, arcon, mellen, háton,
            (új s régi seb) husukba égve mélyen:
            borzadok, ha csak emlékemben látom.

13    Kiáltásukra megállott vezérem
            s felém fordulva szólt: »Most várj! Ezekkel
            illő, hogy ember illően beszéljen.

16    És ha a tűz nem volna melyet e hely
            nyilaz, azt mondanám, az illem úgy szól,
            hogy elibük sietni teneked kell.«

19    Amint megálltunk, nyögni kezdtek újból;
            haj régi nóta! és elénk teremve,
            forgó karikát csináltak magukból.^[145]

22    Mint birkózó mezítlen és kikenve
            előnyt kinéz, fogásokat magának,
            mielőtt ölre és ökölre menne:

25    úgy minden táncosa e karikának
            fejét felénk forgatta s körbe járva
            a lába ellenmondott a nyakának.

28    »Ha e buckás homokot megutálva
            meg nem vetsz minket és amit mi kérünk
            s bús csúf arcunkat« - szólt egy, meg nem állva -

31    »talán szivedet meglágyítja hírünk
            megmondani ki vagy, hogy át e poklon
            eleven lábbal járva bizton érünk.

34    Ez, kinek nyomát táncommal bekotrom,
            bár meztelen jár s leégett szakálla,
            nagyobb valaki volt mint véled, otthon.

37    Ő a jó Gualdradának unokája:^[146]
            ő Guidó Guerra: olyan ember élve
            ki ésszel, karddal a helyét megállja.

40    S ez ki itt tiprat nyomaimba térve
            Tegghiaio Aldobrandi: fönn a földön^[147]
            haj, nem győzött tanácsa, s józan érve!

43    És én, ki kínom itt velük nyöszörgöm,
            Rusticucci Jakab valék; az asszony
            volt, mindennél inkább, ami megölt fönn.«^[148]

46    Lett volna ernyőm, hogy láng ne havazzon,
            ledobom magam közibük bizonnyal
            s nem vélem, hogy vezérem megakasszon.

49    De megsütött volna a tűz azonnal!
            És jó kivánságom: ölelni őket!
            nem tudott megbirkózni az iszonnyal:

52    »Hogy vetném meg« - szóltam - »a szenvedőket?
            de olyan bánat kelt zavart szivemben,
            amelyen lelkem csak lassan ha győzhet,

55    kivált mióta mesterem is engem
            figyelmeztetett illendőn beszélni
            s hogy oly férfiak jönnek, mint ti, szemben.

58    A hazátokban kezdtem én is élni:
            hol műveteket tisztelt nevetekkel
            gyakran hallottam s szoktam is dicsérni.

61    Most az epétől a mézig megyek fel,
            mint igérte utam igaz vezére,
            de lejutnom előbb a centrumig kell.«

64    »Ha akarod, hogy még soká kisérje
            testedet lelked« - így felelt a szellem -
            »s hogy még a hírnek fénye túl is élje,

67    mondd meg, van-é bátor szív s régi jellem
            még városunkban, s minden, aminek kell
            vagy végzés volt, hogy mindez messze keljen?

70    Borsiere Vilmos, aki e sereggel^[149]
            nem régen nyög még (ott megy: nézd csak! azt ott!)
            eleget búsít minket rossz hirekkel.«

73    »Új néped és hirtelen könnyü hasznod
            rád annyi túlzást s gőgöket idéztek
            Firenze, hogy már magad is panaszlod.«

76    Kiálték s szemeim magasba néztek,
            s ők hárman, értve, hogy nekik feleltem,
            mint aki igazat hall, összenéztek.

79    S ez lett a válasz, melyet íme nyertem:
            »Ha többe máskor sem kerül beszéded,
            boldog vagy: szólhatsz szabadon s emelten.

82    Hanem ha elhagyod majd e setétet
            és visszaszállsz a kedves csillagokhoz
            és hogy ,Lenn voltam' jól esik mesélned,

85    rólunk is majd a felvilágba hirt hozz!«
            Most a kör megtörik s mindannyi fut már,
            kavargva lábaik, mint szárny ha csapdos.

88    Előbb mint egy Áment mondani tudnál,
            eltűntek ők s vezérem jónak látta
            menni tovább, nem állni itt az útnál.

91    Követtem s nem sok útat hagyva hátra,
            az árhoz értünk, hol alig lehetne
            hallanod önnön hangod bár kiáltva.

94    Mint a folyam, Veso hegytől keletre
            az első folyam a bal-Appenínen,^[150]
            melynek végig saját marad a medre^[151]

97    s amelynek neve Acquacheta; míg nem
            pihent alacsony ágyba a lapályban,
            de e nevét elveszti Forlin innen,^[152]

100   lezúg a hegyről egyetlen nagy árban
            Alpesi szent Benedek klastrománál
            (jobb volna, szállna száz külön sugárban),

103   itt épúgy zúgva, hirtelen alászáll
            a sötét ár egy roppant szakadékon:
            hogy sokáig hallván, süketre válnál.

106   Egy kötelem volt, kötözve derékon:
            azzal akartam meghurkolni hajdan
            a párducot, mely tarka és csalékony.^[153]

109   Azt ekkor derekamról lecsavartam,
            mert mesteremnek utasíta jobbja
            s átadtam néki csomózva, csavartan.

112   És ő most kissé elfordulva jobbra
            s a parttól valamellyest hátralépve
            a nagy mélységbe kötelem ledobja!

115   »Kell, hogy nagy ujság tünjön most elénkbe« -
            mondtam magamban - »ilyen furcsa jelre:
            vezérem olyan szemekkel kisérte!«

118   Ah kéne, hogy az ember jól ügyelne
            olyan mellett, ki nem csupán a tettet
            nézi, hanem lélekbe lát a lelke!

121   »Amitől lelked gondolatja retteg,
            várom, hogy fölfelé már« - szólt a mester -
            »jön s nemsokára föltünik szemednek!«

124   Ha hazugsághoz hasonlít, ne kezdd el
            az igaz szót se, hogyha nem kivánod,
            hogy ollyat, amit meg se tettél, restelj.

127   De itt szólnom kell. Hát Komédiámat
            hivom esküdve, olvasó, tanúmul,
            ha nem igaz, akár ma sutba hányjad,

130   hogy láttam, a nagy vak ködből alulrul
            uszkálva egy nagy szörny emelkedik föl
            csodául s minden bátorságra gúnyul,

133   mint a búvár, ki visszatér a vizből,
            hová leszállt, hogy horgonyát feloldja,
            amelyben épen megakadt, a szirtről,

  1     »Imitt a hegyes farku állat; itt ki^[154]
            hegyen áttör, falon és fegyveren;
            imitt ki a világot büdösíti.«

  4     Igy kezdett hozzám szólni mesterem
            s odaintette őt partunk elébe,
            hol véget ért az átment kőperem.

  7     És a csalásnak ez a ronda képe
            eljött, s kiszállt fejjel, derékkal is még,
            de farkával nem szállt a part fölébe.

10    Arcát igaz ember arcának hinnéd,
            oly jóságosan síma volt a bőre,
            de teste végig kígyó teste innét.

13    A hónán két szőrös kar nyult előre
            s hátán mellén máslizva, karikázva
            s két oldalán is festve volt a szőre.

16    Tarkábban még, egy szint rakván a másra,
            nem verte szőnyegét török, tatár,
            sem ily szines nem volt Arachne vászna.^[155]

19    Mint parton néha bárka sorban áll,
            faruk a földön, orruk vizbe furják,
            s mint arra, hol a német iddogál,

22    a hód, mikor készíti háborúját:^[156]
            a kő szélén mely a fövenyt övezte,
            ez a gonoszság-bestiája úgy állt.

25    Egész farkával a nagy ürt evezte,
            csavarva a mérges villát magassan,
            mely végét skorpióként fegyverezte.

28    S vezérem szólt: »Most útunk óvatossan
            arrafelé kell vinnünk: vár reánk ott,
            e gonosz állat terpeszkedve hosszan.«

31    Tehát le, jobbmell felé fordulánk ott
            s tíz lépést tettünk, szépen kikerülve
            párkány szélén a homokot s a lángot.

34    Amint hozzáig érnünk sikerülne,
            kissé tovább szemem egy csapatot lát,
            a homokon, az ürhöz közel ülve.

37    És mesterem: »Látom, vágysz látni; hogy hát
            teljes tudást gyüjthess e körről össze« -
            szólt - »menj e néphez s nézd meg állapotját.

40    De kurtán szólj: én itt várom ki, jössz-e?
            és addig e bestiával beszélek,
            hogy izmos vállát nékünk kölcsönözze.«

43    Igy egész magam, szélről, lépdegélek,
            hetedik körben, nem messzi a parttól,
            oda hol űl a sok szomoru lélek.

46    Kínjuk kibuggyan s könnyet könnyre sajtol
            s hol itt, hol ott kezükkel védekeznek,
            hol a gőztől, hol az égő talajtól.

49    Az ebek nyáron épigy cselekesznek,
            orral vagy lábbal, csípéstől ha telten
            bolhával, léggyel összeverekesznek.

52    Amint néhánnyal szembenézni mertem,
            akikre a fájó tűz rácsapódott,
            senkit sem ismertem, de megfigyeltem,

55    hogy mindenik nyakán egy táska lóg ott;^[157]
            melyeknek volt bizonyos színe, címe,
            s rossz szemük e táskára kapcsolódott.

58    Amint nézni közéjük mentem, íme
            egy sárga táskán látok egy oroszlán
            alakot és arcot - de kék a színe!^[158]

61    S szememmel rajtuk még tovább motozván,
            egy másik táskát láttam vérveresset:
            s vajnál fehérebb lúd ült a pirossán.^[159]

64    S egy kék kövér disznóval címeresset,
            (fehér táskán) hallottam rám rivallva^[160]
            szólni: »Hát ez idelenn mit kereshet?

67    Eredj tovább! De mert még nem vagy halva,
            tudd meg, hogy szomszédom, ha ő is eljő,
            Vitaliano, itt fog ülni balra.

70    Én vagyok itten Padovából első
            flórenciek közt, kik csak ezt dudolják
            fülembe: Majd a főlovag is eljő^[161]

73    hozva a táskán három nagy sasorrát!« -
            Itt száját vonta és nyelvét a résen
            kidugta, mint barom ha nyalja orrát.

76    S én félve, hogy haragszik majd ha késem,
            az ki meghagyta, ne késsem sokáig
            elhagytam e bús lelkeket egészen.

79    S láttam, hogy mesterem hátára mászik
            - már fel is mászott - a vad szörnyetegnek
            és szólt hozzám: »Légy bátor s jól vigyázz itt:

82    lefelé most már ily lépcsők vezetnek:
            mássz rá elül, hadd üljek én középen,
            hol farkai bennünk kárt nem tehetnek.«

85    Mint aki visszatérni érez épen
            negyednapos lázat, már körme kékül
            s árnyat ha lát remeg minden izében:

88    olyanná lettem én is e beszédtül;
            de szégyen jött rám, amely tenni szokta,
            hogy hős lesz a hős úr szolgája végül.

91    Feltelepedtem a két nagy lapocka
            közé s ha kihozhattam vón' egy árva
            hangot, így szóltam volna: »Fogj karodba.«

94    De ő ki máskor is javamra válva
            segített másban is, mihelyt felültem,
            átkulcsolt most is karjaiba zárva

97    s szólt: »Geryon! mozoghatsz már az ürben!
            De gondolj rá, hogy a terhed szokatlan
            és lassan ereszkedj le, tág gyürükben.«

100   Mint sajka, míg partról a vízbe klappan
            hátrálva száll: úgy szállt ez élő sajka
            s amint magát kint érzé a szabadban,

103   hol melle volt, oda fordult a farka:
            aztán mint az ángolna tova hussant
            uszonnyal a szelet magára hajtva.

106   Ki ijedt úgy meg, amikor kicsusszant
            kontár Faéton kezéből a zabla
            s megégett az ég, mint még látni, hosszant^[162]

109   vagy mikor a viasz vált tágasabbra
            s szegény Ikárusz érzé hullni tollát
            (»Rossz útra mentél!« - jajgatott az apja,)^[163]

112   mint én, hogy eltűnt előlem a korlát
            s nem láttam mást, csak levegőt s e szörnyet
            mint a hajós csak vizet és vitorlát?

115   S ő úszva lassan-lassan szállni görnyed
            kering és száll; s nem veszem másról észre,
            mint hogy alulról s szembe szél söpör meg.

118   És hallom már, hogy balról mint esésre
            tóduló víz, alattam zúg az örvény,
            s fejemet szemmel kidugom lesésre.

121   Most borzadok csak! A mélyből kitörvén
            lángok villannak s sírás hangja hallszik:
            remegek összekuporodva görbén.

124   És látom már, amit nem láttam addig,
            hogy keringünk a jaj fölé leszállván,
            mely minden zúgból mifelénk tolakszik.

127   Mint a sólyom mely soká lengve szárnyán
            nem látott zsákmányt, sem cselt, sem valódit^[164]
            mondatja a solymárral: »Jaj, leszáll mán!«

130   gyorsan röpült föl, le lassan csapódik
            magát, morcan szállva száz lomha körbe
            leteszi és urától elhúzodik:

133   úgy tett le minket Geryon a földre
            a szakadt szirtnek lábánál, alulról
            s szabadulván terhünktől mely gyötörte,

  1     Van egy hely a pokolban, Rondabugyrod,^[165]
            vasszínű kőből, mint a hetedik kör,
            mely fönn keríti e sok ronda bugyrot.

  4     És e kőrétnek közepén nyilik föl
            egy széles, mély kut óriási szája
            (annak idején szólok mindezekről).

  7     Gyürű tehát a kőmező formája
            a kut s a nagypart lába közt, középen
            s tíz kerek völgyre van felosztva tája.

10    S mint várat néha bekerítve szépen
            árok árokra gyűrüsen övedzik,
            olyannak tetszett nékem e hely épen,

13    minőnek az ily vár környéke tetszik;
            s mint az ily árkokat a várküszöbtől
            a külső partig kis hidak ha metszik:

16    úgy itt is a nagy külső kőtömegtől
            szirthidak metszik e tiz görbe bugyrot
            a Kútig, hol a hidak sora megtör.

19    E helyen voltunk, s mesterem leugrott
            Geryon nagy hátáról s balra tartott
            s én véle, nézve ezt az újabb poklot.

22    S láttam, hogy jobbról újabb kín nyavalygott,
            új ostorozók, új ostorozottak,
            akiktől az első bugyor kavargott.

25    A fenekén mezítlen támolyogtak,
            innenső részén nékünk szembejővén
            tulsón velünk, de lépteik nagyobbak.^[166]

28    Rómában a jubileumnak évén^[167]
            rendezték így járását a tömegnek,
            a hídon, a tolongás nagyra nővén,^[168]

31    hogy át az Angyalvár felé mehetnek
            egyik szélén, szent Péter templomához,
            a másikon meg vissza csak, a hegynek.

34    S fönn a csúf szirten szerteszét csatároz
            nagy ostorokkal sok nagy szarvas ördög
            és le-lecsap hátra a pőre nyájhoz.

37    Hejh, hogy kapkodta sarkát és nyöszörgött
            mind az első ütésre! Egy se várt ám,
            amíg a második nyakába csörgött.

40    S míg nézdegélve mentem fönn a vártán
            a szemeim lenn egy bünösre estek.
            »Ezt én már láttam valahol!« - kiáltám.

43    És megállottam, jobban nézni, veszteg
            és jó vezérem is megállva, türte
            hogy látni kissé vissza is mehessek.

46    S az ostorzott szememet úgy kerülte
            hogy földre nézett: de hiába volt az,
            mert rászóltam: »Te, ki szemed a földre

49    sütöd le, ha nem hamis arcot hordasz,
            te vagy Venedico Caccianemico;
            de mi vitt rá, hogy kínban itt sikoltasz?«

52    S ő: »Nincs jókedvem, szép szókra tanító;
            nem is felelnék, ha nem volna hangod
            régi világról emlékem-újító.

55    Én voltam, ki a kitünő kalandot
            a grófnak, a szép Gizellát, szereztem,^[169]
            melyről bolond hírt annyi pletyka mondott.

58    S nem vagyok itt Bolognából egyetlen,
            sőt van itt földim annyi, mint a tenger:
            nem mond sipát az egész kerületben

61    Savena s Reno közt ma annyi ember;^[170]
            gondolj a bolognai kapzsiságra
            s aztán egyéb, szavam elhinni, nem kell.«

64    S míg így beszél, egy démon hátba vágja
            a nagy korbáccsal és kiált: »Előre!
            Itt nem csinálhatsz üzletet rimákra!«

67    S én visszamentem most és útam őre
            elvitt egynéhány lépéssel odáig,
            ahol az első szirthíd nyúlt előre.

70    Elég könnyen másztunk a híd csucsáig
            s megálltunk, jobbra visszanézve balrul,
            mint a külső köröktől aki válik.

73    Mikor középen voltunk, ahol allul
            nagy ívet tát a híd a bűnösöknek:
            »Nézz le« - szólt költőm - »most e szirtkarajrul:

76    azok közt, kik lenn ostorozva nyögnek,
            még nem láthattad arcát némelyeknek,
            mivelhogy vélünk egy irányba jöttek.«

79    S így kezdem az ős hídról a menetnek
            azt a részét szemlélni, kik a másik
            oldalon, szintén ostorral üzetnek.

82    »Nézd azt, kiről a fenség úgy sugárzik« -
            szólt kérdés nélkül, jó vezérem ajka -
            »és nem sír, míg a többi kínban ázik.

85    Milyen királyi most is még az arca!
            Ő az a Jázon, aki drága gyapját
            Colchisnak bátor cselével kicsalta.

88    S Lemnos szigetnek is hajózta habját,
            hol olyan vakmerően küldte halni
            férjét a sok kegyetlen hölgy meg apját.

91    És ott ő csalta meg csábítva talmi
            igéretekkel ifju Isiphilét,
            aki társnőit mind meg tudta csalni.

94    Teherben hagyta és megrontva hírét:
            ilyen bünért bünhődik ily kinokkal,
            mert Médeával is tett ilyesfélét^[171]

97    s idejön mind, ki így tesz asszonyokkal! -
            De végzünk az első bugyorral itt már
            és a sok benne futkosó konokkal«.

100   A partnál jártunk már, a másodiknál,
            mely a hiddal keresztbe tartja vállát
            s második hidnak lesz belőle hidváll.

103   És ide már azoknak zaja száll át,
            akik a második bugyorban orron
            szuszognak s körmüket husukba vájják.

106   Kérges penész ült itt a parti ormon,
            mert a bugyornak gőze lecsapódott
            s szemem gyötörte és csavarta orrom.

109   S itt a fenék oly mélyre lehuzódott
            hogy fel kellett a hid hátára kúszni:
            a partról nem lelhettünk látni módot.

112   Felkúsztunk. S láttunk ronda népet úszni
            oly rondaságban nyakig fulladozva,
            mely árnyékszékekből szokott lecsúszni.

115   S egy fejet láttam, szemmel ott motozva.
            Polgár-e vagy pap? nem volt tudni módom,
            úgy össze volt e lében maszatozva.

118   »Mért csak engem figyelsz, hogy hánykolódom?«
            kiáltott - »Miért nem a többi rondát?«
            És én feleltem: »Mert, ha nem csalódom,

121   száraz-hajassan is emlékezem rád.
            Alessio Interminei da Lucca -^[172]
            az vagy ugy-é? azért néztek leginkább.«

124   És erre ő, kobakját ütve, zugja:
            »Ide meritett engem a hizelgés,
            mellyel szájamnak sohse telt be lyukja.«

127   S vezérem szólt most: »Ez örök kesergés
            fölé dugd arcod egy kicsinyt előrébb
            s szemeddel köztük még egy percre cserkéssz,

130   hogy lásd a ringyót, ama ronda pőrét,
            ki testét összehúzza, szétdobálja,
            és sz... s körmével vakarja bőrét

133   Thaisz, a kurtizán az, kit mucája
            kérdezve rég: »Kedves fogok-e lenni
            szemedben?« - »Csodamód« - felelte rája.^[173]

  1     Ó Simon mágus s hitvány követői,^[174]
            kik Isten dolgait, e szent csodákat,
            erények aráit, ti pénz lesői,

  4     ezüst-arannyal prostituáljátok!
            Ti jöttök most, rólatok trombitálok,
            mivel a harmadik bugyorban álltok.

  7     S én már a harmadik hidhátra szállok
            költőmmel, a párkánynak főcsucsára,
            hol ép középen mered le az árok.

10    Ó bölcs Igazság! mint ragyog sugára
            az égen, földön s a gonosz vidéken
            művednek: hogy mindennek megvan ára!

13    Láttam ott, szerte, oldalt s a fenéken
            ezer lyuk volt a fakó kőbe sebnek
            - egyforma mind - kerekre vágva szépen.

16    Nem látszott sem nagyobbnak, sem kisebbnek,
            mint az én szép szent János-templomomban^[175]
            kútjai a keresztelő vizeknek.

19    (Egy ilyet én hagytam pár éve romban
            hogy kimentsek egy beesett fiucskát;
            csalódik, aki mást gondol honomban.)^[176]

22    És minden lyukból lábukat kinyujták
            a bűnösök s vastagáig a lábszárt;
            a többi részüket a lyukba furták.

25    És a talpáról mindeniknek láng szállt
            s úgy rezgett lábuk minden íze végig,
            mintha letörve látsz rezegni nádszált.

28    Mint olajjal kent tárgy, ha lángok érik,
            a tűz csupán a külső héján táncol:
            úgy égett mind sarkától ujjhegyéig.

31    »Ki az jó Mester, aki úgy ficánkol,
            még jobban, mint e többi keserű nép?« -
            kérdém - »s vörösebb lánggal aki lángol?«

34    Felelte: »Hogyha vélem megkerülnéd
            a partot, hol leszáll lankája messzibb,
            tőle hallhatnád, hogy ki ő, s a bűnét.«

37    És én: »Nekem jó, ami néked tetszik:
            uram vagy, akaratban sohse válunk;
            te látod mi szivemben rejtve fekszik.«

40    És így a negyedik partig leszállunk
            s aztán balkéz felé fordulva, immár
            lenn a kilyuggatott fenéken állunk.

43    És mesterem megfogva karjaimnál,
            el nem bocsát, mígnem gödréhez ér
            annak, ki síró lábbal úgy kalimpál.

46    »Ó« - szóltam, amint megállt a vezér -
            »Te földbe vert karó, szomoru lélek,
            ki fejtetőn állsz, hogyha tudsz, beszélj!«

49    Úgy álltam, mint pap, kit gyóntatni kéret
            a gyilkos, már leásva, elhalóban, -^[177]
            hogy egy perccel tovább nyuljon az élet.

52    És ő kiáltott: »Itt vagy már valóban?
            Itt vagy, elhagytad, Bonifác, a földet?^[178]
            Egynéhány évvel úgy látszik, csalódtam.

55    Megelégelted már a drága Hölgyet,^[179]
            akit csalással vettél el magadnak
            vagyonáért, és aztán meggyötörted?«

58    Úgy néztem, mint azok, kik fönnakadnak,
            mert a válasz, mit kaptak, érthetetlen,
            és szégyenülve szó nélkül maradnak.

61    S Vergiliusz szólt: »Mondd ezt néki menten:
            - Nem az vagyok, nem az vagyok, akit vársz -«
            És én, amint kivánta, úgy feleltem.

  64    Erre lábával kinyujtózva hintáz
            a lélek és sóhajtva, sírva, zordan
            így felel nékem: »Akkor erre mit jársz?

67    De ha oly fontos néked, hogy ki voltam,
            hogy csak azért leszálltál e gödörbe,
            tudd meg, hogy én a nagy palástot hordtam.

70    S valóban ki valék? A medve kölyke.^[180]
            Bocsaim vágyva gazdagítni, raktam^[181]
            fönn pénzt, itt lenn meg magamat vödörbe.

73    S a többi pápák itt vannak alattam,
            kik megelőztek a simóniában,
            lapítva zárja mind e sziklakatlan.

76    Nekem is lejjebb csúszik majd a lábam,
            ha egykor eljön, kit már jönni vélve
            szóltam tehozzád az imént hiában.

79    De én régebben várok elitélve
            fővő talpakkal, s lefelé a fejjel,
            mint ő vár majd égő lábbal kiérve;

82    mert jő utána nagyobb bűnteherrel
            egy törvénytelen pásztor napnyugatról^[182]
            s engem is, őt is lejjebb nyom egy hellyel.

85    Új Jázon lesz ő (olvashatsz e papról
            a Makkabéusoknál): néki szintén^[183]
            egy király lesz, ki pártfogolva tapsol.«^[184]

88    Nem tom, más is oly balga lenne, mint én,
            aki, amikor elnémult siráma,
            megszólítottam: »Mondd meg most őszintén

91    Pétertől az Úr mennyi pénzt kivána,
            mikor letette kulcsait kezébe?
            semmit, ugy-e, csak hogy jőjjön utána?

94    S Péter, s a többiek, maguk közébe
            Mátyást a helyre, melyet elveszített
            az Áruló, nem ingyen helyezék be?^[185]

97    Azért csak bűnhődjön meg, aki vétett!
            s a gonoszul kapott pénzt ne feledd el,
            mely Károly ellen oly hősvérüvé tett.^[186]

100   S ha nem nézném még itt is tisztelettel
            a szent kulcsokat, miket vígan élve
            kezeltél ott fönn szennyezett kezeddel,

103   még keményebb lennék hozzád beszélve,
            mert kapzsiságtok rontja a világot
            jókat tiporva, rosszakat kimélve.

106   Már gondolt az Evangelista rátok,^[187]
            mikor egy Nőt vizek fölött csücsülve
            a királyokkal szajhálkodni látott.

109   Akinek e világra fölkerülve
            hét feje volt s tíz szarv védte, ha küzdött;
            de férje megrontá, bűnbe merülve.

112   Istenné tettetek aranyt, ezüstöt,
            nálatok bálványimádó se rosszabb:
            egyet imád az, százakat a püspök.

115   Aj, Konstantinus, látod mennyi rosszat
            szült nem megtérésed, de adományod,
            mellyel először lett egy pápa gazdag!«

118   És amíg szavam ekként rájatámadt,
            bezzeg a lábát ugyan rázta, verte,
            nem tom, harag volt-é, vagy lelki bánat.

121   Remélem, hogy vezérem helyeselte
            az igaz szókimondást; míg beszéltem,
            megelégedett arccal állt s figyelte.

124   Aztán, amint a szó végéhez értem,
            karjába fogott, melléhez szorítva
            s visszaindult, amerre jött, az éjben.

127   És nem fáradt így vinni, bátorítva,
            míg el nem ért velem az ív csucsára,
            mely a negyedik völgyre van borítva.

130   Gyengéden tett a híd párkányzatára,
            vigyázva a meredek sziklaháton,
            hol elfáradna az őz is, ha járna.

  1     Új büntetésről kell most énekelnem^[188]
            és tárgyat adnom huszadik dalomnak
            a poklot festő első énekemben.

  4     Készen álltam csucsán a hídoromnak
            lenézni már egész a nyílt fenékig,
            mely könnyében fürdött a fájdalomnak.

  7     S láttam a kerek völgyön jönni végig
            néma népet, mely sírva járdogála,
            mint litániák ütemét ha lépik.

10    S hogy arcuknál szemem lejebbre szálla,
            hát im, csavarva mindannyi csodásan
            hol melle kezdődik s végződik álla,

13    mellétől arca elfordult viszásan
            és hátrafelé kellett menni útján
            (elvéve tőle, hogy előre lásson).

16    Talán a nyaknak bénulása útján
            volt már, aki így elferdült egészen,
            de én nem láttam és hinni se tudnám.

19    Ha Isten adja és javadra lészen
            olvasó, leckém, gondold el magadban,
            hogy száraz szemmel lehetett-e néznem,

22    mikor így láttam elfordulva nyakban
            önnön képünket, és az alfelének
            hasadékán folyt le a könny patakban!

25    Haj, bizony sírtam, a korlát kövének
            dőlvén; amit utam vezére meghall
            s szól: »Újra úgy téssz, mint más, balga lények?

28    Itt akkor él a jóság, hogyha meghal;
            jajgatni az ellen, mit Isten intéz,
            lehet-e nagyobb bűn és bűnösebb jaj?

31    Emeld fejed, emeld és kedv szerint nézz:
            nézd azt, kit föld nyelt a thébai tábor
            láttára mely hökkenve zugta: »Mit téssz,

34    Amfiaráusz? eltünsz a csatából?«
            El is tünt, meg sem állt, e mélybe bukva^[189]
            Minoszig, kitől nincs mentség ha vádol.^[190]

37    Nézd, hátából mellet csinált hazudva.
            Mert nagyon is akart nézni előre,
            most hátranéz s hátrafelé visz utja.

40    És nézd amott Tiréziászt, ki nőre;^[191]
            cserélte egykor férfiú-mivoltát;
            és minden hímség elveszett belőle;

43    s aztán sokáig kellett lesni, hol lát
            párzó kígyót, hogy bottal messe által,^[192]
            hogy újra visszanyerje férfitollát.

46    Hasa mögött Aruns követi háttal,^[193]
            ki Luni hegyén hol Carrara népe
            irt erdőt - házuk lenn a hegyre hátall -

49    lakni a fehér márványok ürébe
            húzódott, honnan csillagot figyelvén
            vagy tengert, semmi gát nem állt elébe.

52    S ama hölgy, ki haját elönti mellén,
            mely hátul van s nem látható tenéked,
            minden szőrös részt egyfelén viselvén,

55    Mantó, ki átkutatva száz vidéket^[194]
            ott állt meg végül, ahol én születtem,^[195]
            azért hallgasd meg e rövid beszédet.

58    Amikor atyja meghalt vénhedetten,
            Bacchus várossa szolgaságba esvén,^[196]
            e nő sokáig bolyongott számüzötten.

61    Fönn, szép Itália fölött, a mesgyén
            Alpok alján, mik Némethont kerítik
            Tirol fölött, határt köréje metszvén,

64    nyúl Benacus tó. Száz érből merítik^[197]
            vizüket Appenin folyói Garda
            s Val Camonica közt, melyek telítik.

67    Van egy pont ott középen; arra tartva
            Trientből, Bresciából, Veronából
            mindhárom püspök, áldást vetne rajta.^[198]

70    Peschiera, szép erősség, sziklatábor
            ül, szemben Bresciának s Bergamónak,
            ahol leglankább a tó partja távol.

73    És itt kiárad medréből a tónak,
            nem fér meg a víz Benacus ölében,
            a zöld mezőkre száll s beáll folyónak.

76    S amint e víz folyását kezdi épen,
            Benacus helyett neve Mincio lesz
            Governóig, hol megszáll Pó vizében.

79    Nem messze fut még, mikor újra tó lesz,
            mert elterül egy lápmezőn mocsárrá
            s nyáron olykor lázával vészthozó lesz.

82    Amint a zord szűz e vidéket járná,
            lát a láp közt mezitlen szigetecskét,
            mely mintha árván művelőjét várná.

85    Itt, hol emberi szemek nem keresték,
            szolgáival megállt, űzni bübáját
            itt élt és meghalván itt hagyta testét.

88    S a nép, mely szórtan őrzé erre nyáját,
            ide gyűlt később, mert e hely erős volt
            a láptól, mely mindenhol fedte táját.

91    Igy lett egy város őse ez az ős holt;
            S Mantuának hívták róla, ki régen
            kiszemelvén, megkezdte a jövő sort.

94    És már gyarapodott a népe szépen,
            amikor az együgyü Casalodit
            megcsalta Pinamonte e vidéken.^[199]

97    Azért mondom, a hírnek szava lódít,
            ha máskép mondja, hogy eredt e város:
            hamis hír el ne fedje a valódit!«

100   S feleltem: »Mester, szavad úgy sugároz,
            hogy bizonyában hitem sohse csorbul:
            más hír aludt szén lesz nekem s homályos.

103   De mondd, e hosszu létánia-sorbul
            látsz-e még említésre érdemesset?
            mert lelkem arra mindig visszafordul.«

106   S felelt: »Az, kinek hosszura eresztett
            szakálla barnaszín hátára fut,
            mikor Göröghon férfitól üres lett

109   (alig maradtak bölcsőben fiuk)^[200]
            időt tüzött ki a kötélvágásra
            Aulisban, hogy most a hajó kijut.^[201]

112   Eurypilus volt és Calchas a társa.
            Te, ki nagy versem könyv nélkül tudod,
            tudod, hogy szedtem én is őt rovásra.^[202]

115   A másik, ki úgy lesoványkodott
            a Skót-Mihály, ki mágus-tudományra
            csaló játékkal nagy fokig jutott.

118   És nézd: Bonatti Guidó jő utána.^[203]
            S Asdente, aki, hogy a kaptafánál
            meg nem maradt, most már hiába bánja.^[204]

121   S hány bús nő, ki tűjénél, guzsalyánál
            meg nem maradt, s a tündérséget üzte
            bábukkal és füvekkel, holdsugárnál.^[205]

124   De jőjj, érinti már az ég ezüstje^[206]
            a látkört s Sevilla alatt a tengert
            a holdban ülő Káin és a tüske.^[207]

127   A holdvilág már tegnap éjre megtelt:
            emlékezhetsz, az erdőben bizonnyal
            nem ártott, hogy előtted fénye felkelt.«

  1     Igy hídról-hídra, egyebet beszélve
            amivel Komédiám nem törődik
            mentünk; és megálltunk a csúcshoz érve,

  4     látni a jaj okát, mely fölverődik
            e Rondabugyrodbéli új bugyornak^[208]
            csodás homályából a híd-erődig.

  7     Mint szívós kátrány és szurok ha forrnak
            télen a velencei arzenálban
            amivel rossz hajókat orvosolnak

10    ha nincs hajózni jó idő s a gyárban
            egyik új deszkát ácsol, régi bordát
            foldoz a másik, mely már járt az árban,

13    egyik a gálya farát, másik orrát
            kalapácsolja, evezőt faragja,
            kötelet fonja, varrja a vitorlát:

16    úgy itt nem tűz, hanem az ég haragja
            nagy sűrü szurkot forralt lenn örökre,
            melynek a partot bevoná salakja.

19    Láttam; s nem láttam rajt' mást, csak körökbe
            fölvetett bugyborékát a fövésnek,
            mely fölfuvódott, majd elült pöfögve.

22    És míg szemeim mereven lenéztek:
            »Tekints, tekints föl!« - mesterem kiált
            s kezei hozzá közelebb idéztek.

25    Hátrafordultam, s mint kinek megárt
            látni, amitől inkább kéne futni,
            minden ereje az inába szállt,

28    s nézéstől nehéz neki futni tudni,
            úgy láttam én is, mögöttünk szaladva
            egy éjszin ördögöt a hídra jutni.

31    Ah, milyen vad volt az egész alakja!
            a szárnya tárva, s könnyü, gyors a lába
            ah, mint remegtem minden mozdulatra!

34    Egy bűnös volt ültetve a nyakába
            hegyes, magas vállára, és az ördög
            megfogni jól, bemarkolt lábinába.

37    S hidunkra érve: »Nesztek Rondakörmök,^[209]
            egy tanácsúra Zita városának^[210]
            visszamegyek még - dugjátok le« - dörmög -

40    »Az kitünő hely! nagyszerüen állnak:
            csal ott mindenki - Bonturót kivéve! ^[211]
            pénzért a nem-ből is igen-t csinálnak.«

43    S lecsapta - s hátrafordult, visszatérve
            a szirten; nem volt soha még szelindek
            olyan gyors, tolvajok nyomába érve.

46    Amaz lefult s görbülve fölkeringett,
            de az ördöghad a hidon futóban:
            »Itt nincsen Szentkép!« - csúfolódva intett -^[212]

49    »Itt más a fürdés, mint a Serchióban!^[213]
            Azért, ha nem kivánod horgainkat
            maradj csak mélyen a szurokfolyóban!«

52    S száznál több villát mind feléje ingat
            az ördöghad s kiált: »A fejed üsd be!
            Kinek itt nem muszáj, ki nem kacsingat!«

55    Szakácsok parancsára a nagy üstbe
            a kukták, hogy fenékről föl ne szálljon,
            villával ép így nyomkodják a hust be.

58    S a mester: »Nehogy egyik rád találjon,
            guggolj le valamelyik sziklalábnál
            és paizsoddá az a szikla váljon.

61    S bár engem tőlük sértve, szidva látnál,
            ne félj, mert ismerem már én e csürhét,
            mert értem én máskor is ily csatát már«.

64    És lábai a hídfőt megkerülték;
            s amint a partra ért a hatodikra,
            hej, ottan volt ám bátorságra szükség!

67    Mint dühhel törnek a kutyák uszítva
            a szegényre, ki meg-megállva koldul,
            úgy tört itt egy gonosz csoport a szikla

70    hídja alól ki mesteremre zordul,
            de ő kiált: »Ne nyuljon egy se hozzám!«
            (mert a sok villa mind feléje fordul)

73    »Várj még te Kampós, nyugton táborozván
            hallgasson egy meg, jöjjön egy előre
            s nem bánom, tépjetek, ha tetszik, osztán.«

76    »Rondafark menjen!« - zúgtak nyakra-főre
            és mind megállott s egy előrelépett
            és ment duzzogva: »Mi hasznod belőle?«

79    »Hiszed te Rondafark, hogy e vidéket
            elértem volna« - szólt most bölcs vezérem -
            »s minden fegyvertől lettem volna védett

82    úgy, hogy ég kegye s jó sors ne kisérjen.
            Hagyjatok! mert az égben úgy akarják,
            hogy átvezessek valakit ez éjen«.

85    Igy szólván gőgjének letörte szarvát,
            úgy hogy a villa lába elé hulla.
            »Senki rá« - úgymond - »ne emelje karját!«

88    S vezérem: »Ó, te, ki lapulva, bujva
            a híd kövei közé kuporodtál« -
            szólt hozzám - »bujj ki, mert biztos vagy ujra«.

91    És én kijöttem, látva mily nyugodt már.
            De a démonok felénk kapkodának:
            féltem, nem állnak majd adott szavoknál.

94    Mint láttam rég várából Capronának
            az ellenség közt hitre kivonulva
            félni csapatját néhány katonának:^[214]

97    úgy féltem én, vezéremhez simulva
            és szememmel szemükről el se váltam,
            mert láttam, rajtuk semmi rossz se mulna.

100   Villát a lábhoz! - »Akarod, hogy hátban
            megcsapjam?« - így az egyik sugva dörmög:
            és mind felelnek: »Csak csapj neki bátran!«

103   De megfordulva rögtön az az ördög,
            aki beszélt költőmmel, közremordult
            és: »Nyughass Tépász, nyughass!« - rájadörgött.

106   És aztán hozzánk ígyen szólva fordult:
            »Tovább itt nincs út, mert a szikla törve
            s e hatodik ív közepén kicsorbult.

109   S ha beljebb vágytok, menjetek e görbe
            ároknak partján, s leltek majd egy másik
            hidat, mely átvisz az alábbi körbe.

112   E perchez épen öt óra hibázik^[215]
            és pont ezerkétszázhatvanhat éve
            s egy napja lesz, hogy e híd törten ásít.^[216]

115   Küldök pár fickót, kik szemügyre véve
            a szurkot, őrködnek, hogy fel ne bukjon
            senki - s nem lesztek bántásnak kitéve.«

118   »Hejh Szárnyas! Hejh Rugós! Előre - nyugton!
            s te Mérges!« - kezdett rendelkezni gonddal -
            »s Szemigszakáll lesz káplártok az úton!

121   S Harapós avval a fogféle csonttal
            s te Főző! és te Körmös! és te Sárkány!
            És Lóláb még, Vörössel, a bolonddal.

124   Vigyétek e rossz lép körül a párkány
            fölött őket a másik hídtetőre,
            mely minden völgynek végigfekszik árkán.«

127   »Jaj inkább menjünk egyedül előre
            mester, ha birunk! Kalauznak ördög?
            Magam részéről nem kérek belőle.

130   Oly szemes szoktál lenni: nézd, könyörgök
            a foga mindeniknek ránk fehérül
            s fenyeget kínnal a gonosz szemöldök.«

133   Szóltam; és ő felelte: »Sohse rémülj;
            csak hadd mutassák fehérét foguknak:
            annak szól ez, ki a szurok ölén ül.« -

136   S a belső gáton elindulnak utnak;
            előbb kiöltik káplárukra félöl
            nyelvüket, hogy ők valamiről tudnak.

  1     Láttam már lovastábor mozdulását,
            s amint a várakat rohamra víjják
            hadak pompáját s visszavonulását;

  4     láttam mint dulják földedet guerillák
            Arezzo, láttam portyázóikat^[217]
            amint tornáznak s egymást bajra híjják;

  7     miközben csengő csengett, kürt riadt,
            dobok dobogtak és a várak ormán
            ahány nép, annyiféle jel gyuladt.

10    De sohsem indult még trombitaformán
            sem lovas sem gyalog ily furcsa jellel,
            sem gálya, melynek csillagfény a kormány.

13    Mentünk a tíz vad ördögsihederrel
            gonosz egy társaság! de már ez így van,
            templomban szenttel, csárdában korhellyel.

16    Csak a szurkot néztem, mely forra hígan,
            hogy lássam a nagy teknőnek mivoltát
            s a népet, amely égett benne vígan.

19    Mint vízből görbe hátukat kitolják
            a delfinek, amit jelnek tekint
            a hajós, partra vinni a vitorlát;

22    úgy olykor itt enyhíteni a kint
            egyik-másik bűnös kidugta hátát
            és mint a villám, lebukott megint.

25    És mint pocséta szélén hogyha látád
            hogy tartja künn orrát sok csúf varangya
            elrejtve puffadt hasát és a lábát

28    úgy álltak itt sürűbben mint a hangya,
            de mihelyt arra jött Szemigszakáll
            már visszacsúsztak a tüzes folyamba.

31    Ekkor - most is elfog a borzadály -
            láttam hogy egyik béka még kikelve
            marad a vízből, másik visszaszáll.

  34    És Körmös - ő volt épen ott közelbe -
            szurkos hajánál megragadta durván
            és mint a vidrát, vízből kiemelte.

37    A nevüket már tudtam, megtanulván
            szavukból, amint hítta egyik ördög
            a másikat, ujjal feléje szurván.

40    »Úgy, úgy Vörös, vágd a hátába körmöd
            vágd a hátába! nyúzd ha nyúzhatod!«
            a kárhozott nép kárörvendve fölnyög.

43    És én: »Ó mester, tudd meg, ha tudod,
            ki légyen e szerencsétlen, ki itten
            ellenséges kezek közé jutott?«

46    És hozzálépett a vezér helyettem
            kérdé, hová való? s az válaszolta:
            »Navarrai királyságban születtem.

49    Anyám tevé hogy lettem úri szolga;
            apám nagy korhely volt és oly pazarló,
            hogy ráment földje s minden földi dolga.

52    Tibáld királyt szolgáltam én, de gyarló
            csalással csak magamnak raktam félre -^[218]
            s itt főlök mióta elvitt a sarló.«

55    Ekkor Harapós, kinek olyanféle
            agyar volt mint a vadkannak a száján,
            hogyan döf az, megkóstoltatta véle.

58    Rossz farkasok közé került a bárány,
            de Szemigszakáll gyorsan átkarolta,
            s szólt: »Félre, amíg én ölelem, várj rám!«

61    S vezéremhez fordult a szőrös orca,
            s szólt: »Kérdezd amit még kitudni vágyol,
            míg pajtásom szavát belé nem fojtja.«

64    S a mester szólt: »Mondd hát, a szurkos ágyból
            ismersz-e több itáliai embert?«
            S felelt: »Hol imént kijöttem a lágyból,

67    egy épen ott a szomszédságba hemperg -
            bár én is... jaj a villák és a körmök!
            Jobb volna úszni már a szuroktengert!«

70    Most Főző: »Sokra megy már, sokra!« dörmög,
            s úgy fogja meg, izmot lyukasztva, karját
            a villával, hogy az sikoltva fölnyög.

73    Sárkány meg s többen a lábát akarják
            megcsípni allul, ámde kapitányuk
            mérges szemekkel int, hogy ne zavarják.

76    Amint egy percre csönd maradt utánuk,
            vezérem újabb feleletre hítta
            a bűnöst, ki még friss sebére bámult:

79    »Ki az, ki mellől, hol szurok boríta,
            amint mondod, vesztedre jöttél partra?«
            És ő felelt: »Az volt fráter Gomita

82    Gallurából, ki már biztosra tartva
            urának ellenségeit kezében,
            egy követ fútt velük s urát megcsalta.

85    Pénzt vett tőlük és futni hagyta »szépen«
            mint ő nevezte; s más dologban is^[219]
            gonosz volt szívben, májban és vesében.

88    Vele van Michel Zanche úr, hamis
            ura Logodorónak; nyelve vásik
            Sardiniáért a pokolban is.^[220]

91    Jaj, nézd hogy fogat vicsorit a másik
            többet mondanék még, de tőle félek,
            hogy körmével varos testemre mászik.«

94    Csakugyan Lóláb, egyik gonosz lélek
            csapásra célzott; de az ördögprépost
            szólt: »Félre rossz madár, hol én beszélek!« -

97    »Ha vágytok látni vagy hallani még most
            toszkánit vagy lombardot« - kezdte halkan
            a rémült bűnös újra - »híhatnék most.

100   Csak körmötök ne csüggjön egyre rajtam,
            hogy ne lennék tőle folyvást ijedten;
            s én e helyen csücsülve mozdulatlan

103   ki egy vagyok, hetet hivok helyettem
            csak egyet füttyentek, miként hivóra
            szoktunk egymásnak jelet adni ketten.«

106   Felüti orrát Mérges úr e szóra
            s szól, fejét rázva: »Halld, minő gonoszság
            hogy akar visszaszökni lám a tóba!«

109   S a bűnös, minden szava új ravaszság,
            felelt: »Gonosz volnék, ha füttyeim
            bajtársaimat körmötökbe hoznák.«

112   S felugrik. Erre megdühödve im
            felpattan Szárnyas: »Futhatsz, elszalajtunk,
            Szárnyas nem fog kergetni lábain,

115   de a szurok fölött röpülve hajtunk,
            pajzsod a part lesz; elhagyjuk a dombot,
            meglássuk: egymagad győzhetsz-e rajtunk.«

118   Most új komédiát látsz, új bolondot,
            jó olvasóm: im Mérges már a jelzett
            irányba fordult, melyet társa mondott.

121   A navarrai használván a percet,
            megvetett lábbal kitépve magát a
            prépost kezéből, egérutat szerzett.

124   Ebben mindegyik hibásnak találta
            magát, de főleg Szárnyas; ő azért
            utána szökkent s »Megvagy!« így kiálta.

127   Hiába, mert az már a tóhoz ért
            (túltett a félsz a szárnyon); s üldözője
            felütve mellét, légbe visszatért.

130   Igy a kacsa, ha ölyvöt lát, előle
            a vízbe bukkan; s bosszusan a fáradt
            ölyv visszaszáll megint a levegőbe.

133   Rugós nem bánta, hogy így odébb állott
            a rab; még örült, a játékot unva
            hogy veszekvésre új okot találhat.

136   És mihelyt a csaló a tóba kumva
            lebújt, karmával a társára mászik
            s birokra száll a parton, szemlehúnyva.

139   De éleskörmű sólyom ám a másik,
            megfogja hogy leesnek mindaketten
            az ízzó tóba, mely mögöttük ásít.

142   Ott szétbékülve a forró degetben
            kapaszkodnának partra, de hiába,
            mert szárnyuk szurkos lett, emelhetetlen.

145   Szemigszakáll s a többi most bajába
            átröpített a túlsó partra négyet
            horgot vetni a fetrengők hajába.

148   Mindannyi gyorsan a posztjára széledt
            s halászni kezdett a lépenragadtak
            összesült, felpattogzott teste végett.

  1     Némán, magunk, elhagyva társaságot
            előttem ő, és én mögötte mentem,
            mint ahogy járnak kolduló barátok.

  4     Aesopusnak meséje járt eszemben:
            A béka és egér; e furcsa párharc
            emlékeztetett erre nagyon engem.^[221]

  7     Mert talán több különbséget találhatsz
            eb és kutya közt, mint, jól összemérve,
            e két történet közt találni várhatsz.

10    És gondolat gondolatot cserélve
            ebből egy olyan eszme született meg,
            hogy félelmemet megduplázta érve.

13    Mert így tünődtem: »Lám ez ördögöknek
            mi okoztuk a csúfot és a nagy bajt
            s hiszem, hogy érte ugyancsak dühödnek.

16    S ha rossz szivükhöz járul a harag majd
            kegyetlenebbül fognak ránk zudulni,
            mint a vadász kutyája, ha nyulat hajt.«

19    S már érzem fürtöm ég felé tolulni
            féltemben, és fülelve hátrahajlom
            és szólok: »Mester, nem jó volna bújni

22    mind a kettőnknek? Rettegek, ha valjon
            a Rondakörmök hada nem-e kerget?
            Annyira képzelem, hogy szinte hallom!«

25    »Hogyha tükörből volnék« - így felelt meg -
            »nem tükrözhetném jobban testi képed,
            mint most, lelkemmel, tükrözöm a lelked.

28    Mert gondolatod az imént belépett
            gondolataim házába rokonként
            s egy akarattal vélük frigyre lépett.

31    Azért, ha e part lejtőzik fokonként
            a képzelt hajszát elkerülni véled
            ez új bugyorba itt, leszállok önként.«

34    Még e tanácsnak végéhez sem érhet,
            hát szárnyat tárva jönnek ám előre
            elfogni minket - jaj mindjárt elérnek!

37    Karjába vont most útam vezetője,
            mint az anya, ha zajra ébred éjjel
            és lángot lát felcsapni a tetőre,

40    fogja fiát, fut, dacol a veszéllyel,
            csak róla gondoskodik, nem magárul
            egy ingbe' van, mindene szerteszéjjel

43    úgy szállott le a sziklapart nyakárul
            költőm, kézzel kapaszkodván a kőbe,
            hol már a mélység másik bugyra tárul.

46    Malomnak hajtván kerekét előre
            nem hull gyorsabban hulló víz futása,
            amikor már-már a lapátig jő le,

49    mint mesterem szállt le a szírtnyilásba
            oly gonddal fogva engem kebelére,
            minthogyha fia volnék, nem a társa.

52    S még a fenékig lábával sem ére
            már a parton láttam az üldözőket
            fölöttünk; de ő nem gondolt veszélyre,

55    mert a Gondviselés, mely őrül őket
            az ötödik bugyorba állitotta
            nem tűri, hogy elhagyják e tetőket. -

58    Lenn festett arcu népség vánszorogta
            körül a völgyet, kerülvén a gátat
            s kínját leverve, lankatag zokogta.^[222]

61    Csuhát viseltek, olyatén kabátot,
            s alacsony csuklyát, jól lehúzva szemre,
            mint Clugnyban viselnek a barátok.

64    S kívül vakító volt e nép köpenyje
            aranyozástul; bellül súlyos ólom:
            Frigyes csuhája ehhez szalma lenne.^[223]

67    Ó bús nép, kit ez örök takaró nyom! -
            Mi a bugyorban balra kanyarodtunk
            függvén szemünk e nyomorult sirókon

70    s hozzájuk képest, mondhatnám, futottunk.
            Súlyukkal úgy tipegtek, hogy mi minden
            lépésnél újabb pár mellé jutottunk.

73    És én, míg síró sorukat tekintem:
            »Nézz körül, Mester, hátha szemed lelhet
            hirest, vagy ismerőset szemeimben.«

76    És egy, ki érté a toszkáni nyelvet
            mögöttünk: »Lassan lépjetek!« - kiált már -
            »Te, aki itt jársz, nem viselve terhet,

79    tán tőlem kapod meg, amit kívántál.«
            S szólt költőm hátranézve: »Várd meg őket
            és lépést tartva, vélük egyiránt járj!«

82    S láttam, hogy két árny sietést erőtet
            mögöttünk, arcon, s lélekben; de terhük
            s a szűk ut késlelé a sietőket.

85    Amint elérnek, szemük rajtam elcsügg
            összenéznek, mint valamely csodára
            s egymáshoz szólnak - szótalan figyeljük -:

88    »Ez élni látszik: lélegzik a szája!
            de ha nem él, mily privilégiumban
            jött miközénk, hogy nincs nehéz csuhája?«

91    S szóltak hozzám: »Ne vess meg régi búnkban
            mondd meg ki vagy, toszkán, te ritka vendég
            e bús hipokrita-kollégiumban!«^[224]

94    »Ott voltam gyermek és ifjú növendék
            a nagy városban, szép Arnó folyónál
            s a testtel jöttem, melyben jártam mindég.

97    De ti ki vagytok, kiknek könyfolyó száll
            az arcotokra; s mily kin rajta, kérlek
            amely fölírva olyan láthatón áll?«

100   Felelt: »Ha már kivánod, hogy beszéljek,
            e sárga csuha rajtunk ólom-átok
            és már a súlytól csikorog a mérleg.

103   Bolognaiak voltunk, víg barátok^[225]
            én Catalano, ez meg Loderingo,
            kiket birónak meghivott hazátok,

106   mint szoktak élni pártokhoz nem ingó
            messziről-hívott békitő biróval; -
            hogy mit tettünk, mutatja még Gardingo.«^[226]

109   »Barátok!« - kezdtem - »bűnötök...« S a szóval
            itt megakadtam, meglátván a földön
            letűzve valakit három karóval,

112   aki amint felnéz, testére görcs jön
            és ezer sóhaj lengeti szakállát
            és Catalano fráter mondja rögtön:

115   »Ez, kinek kínját szemeid csodálják
            farizéusok közt javallta hitlen
            a nép javáért egy ember halálát.^[227]

118   Keresztben fekszik az uton mezitlen,
            mint látod; s e csuhások megtapossák
            mert minden súlyt kell éreznie itt lenn.

121   És épilyen kín sújtja az apósát^[228]
            s vele mindenkit a zsinagógábul,
            mely konkolyt hintett buzádba, zsidóság!«

124   Láttam, hogy Vergiliusz, közbe, bámul
            azon, ki e Nagy Számüzés helyében
            így van keresztre feszítve csunyául.^[229]

127   S aztán a fráterhez fordult eképen:
            »Ha elbeszélni nektek tiltva nincsen,
            van-é kijárás e völgy jobbfelében,

130   kérlek szavatok ahhoz útba intsen,
            hogy hozzá ne kelljen fordulnom újra
            egy szurkos angyalhoz, hogy átsegítsen.«

133   Szólt: »Közelebb van, mintsem véled, útja
            egy hídnak, mely a külső körből indul
            és mind e völgyet végigmetszve futja,

136   csakhogy itt el van törve, közepin túl
            de romja széthever a sziklabordán
            s tán lépcsőt nyújt, mely kivezet e kínbul.«

139   S felelt Vezérem a fejét lehajtván:
            »Csalt hát az ördög, kinek szörnyü horga^[230]
            lelkeket horgász túl a szikla partján.«

142   »Bolognában tanultam« - visszamorga -^[231]
            »egyetemen, hogy, többek közt, az ördög
            hazugság atyja és csalás a dolga.«

145   Most nagy léptekkel, s (a fölvont szemöldök
            mutatta) indult mesterem haragban
            el onnan, hol e terhelt nép nyöszörgött,

  1     Mikor ifjú az év, mikor lemossa
            haját a Nap a Vízöntő vizében;
            az éjnek már csak félnap lesz a hossza,

  4     s a dér a földre rajzolgatja szépen
            fehér nénje képét a dombok alján,
            de hamar fölszárad a toll kezében;

  7     a paraszt, kinél fogytán a takarmány
            fölkel, kinéz és látja hófehérben
            a tájat: csügged, a fejét vakarván,

10    házába visszatér, dúl-fúl dühében,
            mint kárvallott: »most nem tom' micsinájjak«;
            s megint kinéz és remény kel szivében

13    látva néhány óra alatt a tájat
            változott arccal; veszi visszamenve
            botját s kihajtja legelni a nyájat:

16    úgy néztem én csüggedve mesteremre
            látva, hogy elborúl a drága homlok,
            de flastromot tett rögtön a sebemre,

19    mivel a hídhoz érve, mely leomlott
            biztatva nézett újra, mint midőn
            először láttam, elhagyván a dombot.

22    Szeme ottjárt a roncsolt hídtetőn.
            Karját kitárta egy kicsit tünődve,
            a szirtet nézte és karjába vőn.

25    Mint aki tettét kinézi előre
            és hogy mit tegyen, ahhoz méri, mit lát,
            úgy felsegítvén az alábbi kőre

28    már följebb mérte mesterem a hídhát
            romjait, szólva: »Kapaszkodj meg ottan!
            De előbb próbáld ki, bír-e, a sziklát.«

31    Csuhásnak nem való ut, ami ott van:
            Ő könnyü volt és engem ő fogott föl
            mégis csak bajjal másztunk e romokban.

34    S ha a szirtből a völgy köré huzott kör
            nem alacsonyabb e helyt, mint a másik:
            ő: nem tudom, de én: alig jutok föl.

37    De mivel a középső kútnyilásig
            befelé Rondabugyrod egyre mélyed
            s mindenik völgynek, mely itt körben ásít

40    külső magasabb, belső partja mélyebb:
            mégis elértük honnan leszakadva
            levált a végső kő, a sziklaélet.

43    A lég tüdőmből úgy ki volt apadva
            tovább nem bírtam, feljutván a csúcsra
            lerogytam azonmód a sziklapadra.

46    »Most össze kell magadat szedned újra!« -
            szólt mesterem - »mert ülve párnaszékben
            nem nyerhetsz hírt, se dunna közt lapulva.

49    És aki nem nyer hírt e földi létben
            maga után nagyobb nyomát se nyomja
            mint hab a vízen és a füst a légben.

52    Hát talpra! Fittyet a fáradalomra,
            mert győz a lélek minden akadályon
            csak a test súlya földre le ne vonja!

55    Nagyobb út kell még, hogy készen találjon
            legkisebb lépcsőnk volt e sziklagádor;
            vigyázz, ha értesz, hogy javadra váljon!«

58    Én szinlelém, hogy már semmise gátol,
            pedig a lélegzetből ki-kifogytam
            »Jer« - szóltam - »erős vagyok újra, bátor!«

61    S vele az útnak újra nekifogtam
            a szirten, mely szükebb, rosszabb, rögössebb
            és meredekebb volt, mint eddig, ottan.

64    S beszéltem is, hogy ne lássak nyügösnek.
            S a völgyből hang jött, mely nem tagolódott
            szavakká; sokkal durvább volt, s szükössebb.

67    Az ív hátán álltam, mely ott huzódott
            ez új bugyor fölött, de mitsem érték,^[232]
            csak hogy haragudhatott, aki szólott.

70    Lenéztem; de az éjben el nem érték
            élő szemeim ezt a mély világot
            s szavaim mesteremet arra kérték:

73    »Jerünk ott túl le! Másszuk meg a gátot!
            mert itt csak hallok és semmitsem értek
            és le csak nézek és semmit se látok.«

76    És mesterem ajkai így beszéltek:
            »Nem szólok: legjobb válasz kérelemre
            megtenni, amit illőn szólva kértek.«

79    S a híd fejénél odaát lemenve
            hol a nyolczadik parttal kapcsolódik
            nyiltan tárult az új bugyor szemembe.

82    S láttam tömegben rengeteg kigyót itt,
            ezret, hogy már gondolva is azokra
            arcomból a vér szinte kiszivódik.

85    Ne dicsekedjen Libia homokja,
            mert csörgő, gyűrüs, pöttyös, óriás
            kigyói száma nőjjön bármi sokra,

88    sem annyi szörnyeteg, sem oly csodás,
            sem ott, sem a Vörös tengeri tájban,
            sem Aethiópiában nem tanyáz.

91    S e kigyónyájban, e nagy, szörnyü nyájban
            meztelen nép futkároz szörnyüködve,
            nem bízva sem buvásban, sem bübájban.

94    Kigyókkal volt a kezük hátrakötve
            s testük körül a kigyók feje-farka
            elől ért össze s volt csomóra kötve.

97    S a népből, mely partunk körül kavarga
            láttam rászökni egyre egy kigyót
            s megcsípni hátán, hol a nyak ült rajta.

100   Oly gyorsan le nem írhatsz I-t, vagy O-t,
            mint én ezt láttam gyúlni, égni, rogyni
            s hamuvá hullni szét a lerogyót.

103   A földre hullt s nem látszott rajta hogy mi,
            mígnem a por egyszerre újra élni,
            gyűlni kezdett s emberré visszafogyni.

106   Épígy beszélik bölcseink regéi,
            hogy a főniksznek bölcső lesz a sirja,
            ha ötvenedik évét már eléri.

109   A magot, füvet megenni se birja,
            az étke gyömbér, s a tömjénfa könnye
            s halálos ágya a nárdus s a mirrha.

112   Mint ki lehullt, nem tudja, mért, a földre:
            tán ördög szállt belé, vagy a nehézség
            megnehezítve testét, meggyötörte,

115   amikor visszatér belé az érzék
            körülréved, zavartan a kiállott
            szorongás után, fölzihálva néz szét:

118   e bűnös ott fölkelve ép ugy állott.
            Ó mily igaz vagy, Isten nagy hatalma!
            boszuddal a bünöst hogy eltalálod!

121   Vezérem aztán kérdé, hogy ki volna.
            »Toszkánából zuhantam lecsapódva
            nemrég e bősz torokba« - válaszolta. -

124   »Éltem állati, nem emberi módra,
            mint öszvér, aki voltam: Vanni Fucci,^[233]
            oly vad, kinek Pistója méltó odva.«

127   S költőmhöz én: »Ne hagyd moccanni, futni.
            Izgágaságáról mindenki hallott,
            de rablók közé mi vihette, tudd ki!«

130   S a bűnös aki meghallotta, vallott.
            Gonosz szégyenkezés festette arcát,
            mely lelkével együtt előmbe hajlott.

133   »Jobban fáj« - szólt kitárva lelke harcát -
            »hogy itt látsz engem, ily silány pokolban,
            mint fájt a halálnak megadni sarcát.

136   Haj, semmit sem lehet tagadni holtan!
            Azért vagyok itt, mert a szent edénynek
            a sekrestyéből elrablója voltam,^[234]

139   amit aztán betudtak más szegénynek.^[235]
            De hogy kínomat örömmel ne lásd,
            nyisd föl füledet jósoló igémnek.

142   Ha elhagyod majd e sötét lakást,
            Pistója fogy Feketékből először,
            majd Flórenc újít népet és szokást.^[236]

145   Felszíja Mars, mit Magra völgye gőzöl,^[237]
            s zavaros felhők köpenyét borítván
            magára, zord viharja zúgva dőzsöl

148   vad szenvedéllyel át Piceno síkján^[238]
            s egyszerre majd a felhőt meghasítja
            s minden Fehéret megcsap ez a villám.

  1     Amint a rabló végzé e beszédet,
            dupla kézzel fügét emelt az égre
            kiáltva: »Vedd el Isten, nesze néked!«

  4     Azóta kedves kígyók földi népe
            előttem; mert egy a nyakát befonta
            mintha mondaná: »Több egy szót se! Vége!«

  7     Egy másik a két karját egybevonta
            s összecsukódva gyűrűvé magában
            hogy moccanni se tudjon, összenyomta.

10    Aj, Pistoja, Pistoja, a tanácsban
            mért nem határozod magadnak vesztét,
            mert magvadat fölmúlod rosszaságban?^[239]

13    Bejártam a pokolt, az örök estét:
            nincs lélek több ily káromlással terhes,
            nem, az sem, kinek Théba látta estét.^[240]

16    És nem szólt többet, elfutott a nyelves.
            És láttam egy centaurt nagy dühössen
            jönni kiáltva: »Hol, hol a keserves?«

19    Nem hiszem, hogy Maremmában lehessen^[241]
            annyi kígyó, mint ezt, szügyétől arcig,
            hol emberré vál, ellepé rühössen.

22    Hátán, a lapockák gödrében, alszik
            egy szörnyű sárkány, szárnyait kinyitván
            s ki szembe jő, arra lángot viharzik.

25    És mesterem szólt: »Cacus ez, a hitvány,
            ki gyakran Aventinus szirtje alját
            öntözte volt, vértóval elborítván.

28    Nem osztja társainak hivatalját,^[242]
            mert a nagy nyájat elcsalni merész lett,^[243]
            mely a szomszéd rétnek legelte sarját.

31    Miért is kancsal tetteivel végzett
            Herakles buzogánya, aki rá tán
            mért száz csapást is, s ő tizet sem érzett.«

34    Amíg beszélt, odébb állt ez a sátán
            s alánk jött három szellem, e csoportot^[244]
            költőm nem vette észre s én se látám,

37    mígnem az egyik: »Kik vagytok?« - rikoltott
            s ez beszédünket félbeszakitotta
            s figyelmünk azontul másra se volt ott.

40    Nem ismertem kik; de mint néha szokta
            úgy hozta a sors néhány perc alatt,
            hogy egy a társát néven szólitotta,

43    szólván: »Hát Cianfa vajjon hol maradt?«^[245]
            Azért is én hogy mesterem figyelne
            orrom alá támasztám újjamat.

46    Ha nem találna nálad gyors hitelre
            olvasó, amit mondok, nem csodálnám,
            a kétkedés még tőlem is kitellne,

49    pedig jól láttam, rájuk kandikálván.
            Egy nagy hatlábú kígyó rávetette
            magát egyikre, s elfeküdt a vállán.^[246]

52    Hasát középső lábaiba vette
            az elülsőket karjára tapasztván
            és hol egyik, hol másik arcát ette.

55    Hátsó lábait combjain nyugasztván
            a két comb közt a farkát hátradobta
            s a hátulján teríté végig aztán.

58    Fagyöngy szakálla még sohase fogta
            meg úgy a fát, mint ez a rém - utálat! -
            testét a más testére boritotta.

61    És akkor ez a két test egybemállott
            forró viaszként: eggyé vált a szin már;
            s az nem volt ember többet, ez sem állat.

64    Mint amely égő papir szélein jár,
            a barnaság, láng előtt, olyan lett ő,
            mely nem fekete még s fehér se immár.

67    A másik kettő néz és sirja feddő
            hangon: »Jaj, Agnél, hogy olvad a tested!
            Jaj látod, nem vagy már sem egy, se kettő!«

70    A két fej is már eggyé válni kezdett
            két ábrázat jelenvén meg, vegyülve
            egy arcban, mely kettőt magába vesztett.

73    A négy kar összenőtt, egy párba gyülve,
            s a comb a lábbal és a has s a mell,
            még sohasem látott tagokká gyürve.

76    Minden volt formát így vet gyorsan el
            (hogy két személynek vagy egynek se vélnéd)
            a perverz kép és így megy lassan el.

79    Mint gyík az úton, cserélvén sövényét
            nyári verőn ha átfut, oly igen gyors,
            mintha villámnak látnád futni fényét,

82    akként felszökni egy kis eleven torz
            kígyót a más kettő gyomrára láttam;
            barnás-fekete volt akár egy szem bors.^[247]

85    S egyiknek ama részét, melyen által
            első táplálékát nyeri a magzat,
            átszúrta és elnyúlt előtte háttal.

88    Az akit átszúrt, némán nézte hosszat
            csak tátogott, a lába földbe nőtt
            mint aki lázban álmot látna rosszat.

91    Ő a kígyót s a kígyó nézte őt
            s az ő sebe s a kígyó szája, bajsza
            füstölt erősen s füstjük egybefőtt.

94    Némuljon, most Lucanus régi rajza
            szegény Sabellusról s Nassidiusról:^[248]
            füleljen erre, amit ajkam ajza.

97    Némuljon, akikről Ovidius szól,^[249]
            hogy Cadmus kígyó, forrás Arethusa
            lett költeményben, engem az nem unszol.

100   Mert soha még így szembe-szembe kúsza
            cserében két formát nem gyűrt eleggyé,
            hogy egy a másikat magára húzza.

103   S a formák ily módon illettek eggyé:
            hogy a kígyó villába tárta farkát,
            s akit megszúrt, lábszárát csukta eggyé.

106   A combját, a lábszárát és a talpát
            összesimítá, hogy már nem jelezte
            semmi csipőjét, se térdét, se sarkát.

109   S amely formának lőn így nála veszte,
            fölvette a hasadt fark s megpuhult a
            bőre, míg amazt friss páncél övezte,

112   s láttam, hogy a karját hónába gyurta;
            s az állat lába, e két kurta oszlop
            hosszú lett és az ember karja kurta.

115   S a hátsó két kígyóláb egybefoszlott
            ama taggá, melyet takarni szoktak
            s amott ama tag két kis lábra oszlott.

118   S míg füstbe borúl minden változott tag,
            a füsttől erről minden szőr levásik,
            azon új színnel új szőrt sarjadoztat.

121   Az egyik fölkelt, földrehullt a másik
            s gonosz szemét egymásról el se húzta
            egyik sem, bár alatta arcot másit.

124   Aki felállt, halántékára húzta
            a túlsok húst, mely elül volt pofáján
            s fül jött ki a helyen, mely vala puszta.

127   Ami hús nem ment hátra, orra táján
            gyül össze és az arcon orrot húz át
            s az ajkat vastagítja lenn a száján.

130   A fekvő meg előrevonta húsát
            és a fülét behúzta a fejébe,
            mint a csigák a szarvukat behúzzák.

133   S a nyelv, mely egy volt s képes a beszédre,
            szétvált; - s a kettős nyelv beszédre jóvá
            eggyé olvadt - s a füst elszállt a légbe.

136   A lélek mely átváltozott kigyóvá,
            sziszegve átkigyózott most a völgyön
            míg a másik nyálát köpködte szóvá,

139   s szólt, vállal, mely számára most uj öltöny,
            társának intve: »Fusson Buoso, fusson,
            mint én futottam az imént, a földön.«

142   Igy láttam e csereberét; s ha tussom
            e hetedik szemét rajzára rossz volt,
            az újdonság legyen mentségre jussom.

145   S bár szemem a zavartól fátyolos volt
            és lelkem is zavart a bámulásban,
            nem tünt el úgy e nép (bár tünni gyors volt)

148   hogy Puccio Sciancatot ott jól ne lássam;^[250]
            és az volt ő, ki a három között bár,
            maga nem ment át semmi változáson.

  1     Örülj Firenze, oly nagy vagy te hírrel,
            hogy tengereket s földet ver a szárnyad,
            és nagy neved a mély pokolig ér el.

  4     Népedből ott rablók közt öten állnak
            olyak, hogy én szégyeltem magam értük,
            s neked se nagy dicsőségedre válnak.

  7     Amit hajnalkor álmodunk, megéljük:
            mi is megérjük nem sok idő mulva
            mit Prátó kíván, s mások, hogy megérjük.^[252]

10    És ha most jönne, korán az se volna,
            s ha jönni kell, most jöjjön és ne később,
            mert fájóbb lenne, aggkoromra hullva. -

13    Most magával vont mesterem, a lépcsőt
            megmászva, melyen az imént lehágtunk,
            s mely bajjal vitt fel újra engem és őt,

16    s fenn újra a magányos útra vágtunk,
            mely kő és szirt között előnkbe nyílott,
            s nem boldogult kezünk nélkül a lábunk.

19    Haj sírtam akkor és most újra sírok,
            s rágondolván, mit láttam, szorosabbra
            vonom, okulva azon, amit írok,

22    lelkem fékét, ne menjen rossz utakra,
            nehogy kincsét önmaga elfecsélje
            ha jó csillag, vagy még jobb Más megadta.

25    Mint a paraszt, ledőlve a hegyélre
            nyáron, mikor legkevesebb időn át
            borúl a nap világos arca éjbe,

28    s légy helyett szunyog zsong a levegőn át,
            tüzektől látja csillagozni lassan,
            hol szüret áll, vagy szántás, lenn, a rónát:

31    úgy láttam én mihelyt elég magassan
            voltam, hogy szemeim fenékre láttak,
            a nyolcas számu bugyrot, csillagossan.^[253]

34    S mint az, kiért a medvék bosszut álltak,^[254]
            látta az Illés szekerét utazni^[255]
            a lovak égnek ágaskodva szálltak:

37    de szemmel nem volt látható hogy az mi,
            mert a szekér nem, csak a lángja látszott,
            mint egy felhőcske, már csupán arasznyi:

40    ugy e völgy torkában táncolva játszott
            minden kis láng, s egy sem mutatta titkát,
            hogy egy-egy bűnös is jár benne táncot.

43    Hogy lássak jól, kihajoltam a hidgát
            fölött s löketlen is leestem volna,
            ha nem kapok meg egy kinyúló sziklát.

46    S Vezérem, így figyelni látva, szóla:
            »Egy bús lélek van minden tűzbe rejtve,
            és önnön lángja lesz számára pólya.«

49    »Gondoltam már« - feleltem - »erre, sejtve
            s most hogy szavadtól bizonyos dolog lesz,
            megkérdem: kit zár, jobbra-balra lejtve

52    ott az a láng, mely végén hasitott lesz,
            s két ágra oszlik, mint a máglya lángja,
            melyen öccsével égett Eteoklesz?«^[256]

55    Felelt: »Két hőst borít e törpe máglya:
            Ulyssest s Diomédest; kik kinokra^[257]
            együtt mentek, mint hajdan a csatákra,

58    s lelkük e lángban nyögi és zokogja
            a Ló cselét, amely a drága magnak
            kapút csinált, melyből nőtt Róma bokra.^[258]

61   S Deidámia bújáért is zokognak,
            ki Achillest gyászolja holtan is még;^[259]
            s a Palladiumért is számot adnak.«^[260]

64    És én: »Ha szólni bír e lángban is még
            a lélek: mester, kérlek, újra kérlek,
            s ezerszer is, vedd úgy, hogy kérlek ismét,

67    hogy engedd, hogy innen tovább ne térjek,
            míg a szarvas láng hozzánk nem fog érni;
            von a vágy, látod, hogy velük beszéljek.«

70    És ő felelte: »Kérésed dicsérni
            méltó és nincs ok, hogy meg ne tehessem:
            hanem tenéked nem szabad beszélni.

73    Tudom, mit kívánsz tudni és szivessen
            fogok velük magam beszélni. Hagyj hát,
            hogy nyelvedért a görög meg ne vessen.«

76    Aztán helyét kilesve s pillanatját,
            megvárva, míg a láng elébe lebben,
            így hallottam beszélni lelkem atyját:

79    »Ó ti, egy tűzben egyesítve ketten!
            ha örömet tehettem nektek élve,
            ha bármilyen kis örömet tehettem

82    nagy verseimben titeket dicsérve,
            ne menjetek tovább: szóljon az egyik,
            milyen tájra vonult meghalni félre?«

85    S lobogva az antik láng fényesebbik,
            s nagyobbik ága most suhogni kezdett
            mintha a tüzet szél ujjai pedzik.

88    S mialatt csücske ide-oda rezgett,
            mintha nyelv volna, képes a szavakra,
            magából ilyen hangokat eresztett:

91    »Elhagyva Circét, aki visszatarta^[261]
            több mint egy évig, ős Caëta mellett,
            mely Aeneástól még nevét se kapta,^[262]

94    se kis fiam, se vénségtől elernyedt
            atyám, se nőm, akinek örömére
            őriznem kellett köteles szerelmet,

97    le nem győzhetett, lelkem szenvedélye:
            látni világot, emberek hibáját,
            s erényüket, s okúlni, mennyiféle.^[263]

100   S bejártam a tenger ezernyi táját,
            pár szál deszkával, és a pár legénnyel,
            ki el nem hagyta még a csöppnyi gályát.

103   A két hispán part közt eveztem én el;
            láttam Marakkót és Sardiniát,
            a tenger többi fürdő szigetével.

106   S vén, lassu volt már a kis társaság,
            s a szoroshoz értünk, mely arra fekszik,
            hol Herkules emelte oszlopát,^[264]

109   hogy onnan már ne menjen senki messzibb,
            s jobbkézről lassan elmarad Sevilla,^[265]
            balkézről Septa tünedezni tetszik.^[266]

112   »Ó társak, bár veszélyek ezre víjja
            sziveteket, mégis Nyugatra hágtok:
            ha látástokból, bármi sok a híja,

115   őriztek« - szóltam - »még egy csöppnyi lángot,
            ne sajnáljátok megkeresni tőle
            a Nap útján, a néptelen világot!

118   Gondoljatok az emberi erőre:
            nem születtetek tengni, mint az állat,
            hanem tudni és haladni előre!«

121   Igy tettem bennük élessé a vágyat,
            e kis beszéddel, útra; úgy hogy őket
            alig tarthattam: nem volt egyse fáradt.

124   A far keletre és az evezőket
            bolond repűlés szárnyaivá tettük,
            s vitorláink mind balfelé verődtek.

127   Új ég, új csillag ragyogott felettünk,
            ha jött az éj; a mi egünk lebújva
            a tenger alá, már egészen eltünt.^[267]

130   Ötször csempült meg, ötször telt meg újra,
            új világgal a holdvilágnak alja,
            mióta beléptünk a vészes útra,

133   mikor im egy hegy tünt előnkbe, barna^[268]
            a messzeségtől, s oly magasra nyúlott,
            milyet sem élve nem láttam, se halva.

136   Örültünk, de örömünk gyászba múlott,
            mert az új földről felhő jött, s viharja
            kicsiny deszkánk gyenge orrára hullott,

139   s háromszor azt a vízben megcsavarta,
            negyedszer a farát magasba vonta,
            orrát mélybe - Valaki így akarta -

  1     Már egyenes volt és megint a régi
            s néma a láng és már távozni kezdett,
            mert édes Költőm megengedte néki;

  4     midőn egy másik, mely mögötte rezgett,
            zavaros hangot bocsátván ki felső
            végén, minden szemet magára vesztett.

  7     Mint Sziczilia ökre, melynek első^[269]
            bőgése méltán lett nyögése annak,
            kinek kezében mintázta a véső,^[270]

10    bőgött hangjával a boldogtalannak
            úgy, hogy elhitted volna, mint az Irást,
            hogy réz bár, rémes fájdalmai vannak:

13    úgy ennek hangja sem utat, se nyílást
            egy jó darabig nem lelvén a tűztül,
            a láng nyelvére fordítá a sirást.

16    Hanem miután a csucsán keresztül
            útját találja: épolyan ütemmel
            rezgeti csúcsát, mint a nyelve rezdül,

19    és szól: »Te, kit megszólítok tüzemmel
            s ki társamhoz imént lombardi szóval^[271]
            mondtad, hogy: Többet nem zavarlak; menj el,

22    bár lelkem hozzád kissé késve szólal:
            én nem sajnálok szólni lángon át,
            te se sajnálj szólni a lángolóval!

25    Ha csak most buktál a nagy árkon át
            e vak világba, elhagyván a drága
            latin földet, bűneim otthonát:

28    mondd: béke lakja, vagy a harcok átka
            Romagnát: ott születtem Urbinónál,
            hol bércből magát Tiberis kivágja.«^[272]

31    Figyeltem még, bár elnémult a szó már,
            de megérintett ujja a Vezérnek:
            »Beszélj te, mert ez hazádból való már.«

34    S én elkészítve már, hogy mit beszéljek,
            szavam halasztás nélkül, hirtelen folyt:
            »Ó, te ott lenn, te tűz takarta lélek,

37    a te Romagnád nincs és sohasem volt
            harc nélkül a tirannusok szivében:
            de mikor elhagytam, nyílt harca nem folyt.

40    Ravenna áll ma is, mint álla régen.
            Polenta sassa úgy megfészkel ottan,^[273]
            hogy szárnya Cerviát megvédi szépen.^[274]

43    A város, mely megállt nehéz napokban,
            s hegyet rakott francia harcosokból,^[275]
            zöld karmok oltalmában ül nyugodtan.

46    Verucchiói ifju s agg komondor^[276]
            a díszes pár, mely Montagnát megölte,
            fogát még most is vicsorítja sokszor.

49    Santerno tája és Lamone földje^[277]
            oroszlánkölyköt tart fehér mezőben,^[278]
            de pártja színét egyre váltja kölyke.

52    S a város, amely Savio vizében^[279]
            tükröz, úgy lebeg szolgaság s szabadság
            között, mint sík és hegy között középen.

55    De most már kérlek, mondd el, hogy ki vagy hát,
            ne légy fukarabb másnál, ha kivánod,
            hogy neved ott fönn hír nélkül ne hagyják.«

58    És ekkor sírni hallottam a lángot
            a maga módján, s így beszélt a lélek,
            míg tüze csücske ide-s-tova rángott:

61    »Ha azt hinném, hogy olyannal beszélek,
            ki földre megy még: volna jó okom rá,
            hogy lángom többet moccantani féljek.

64    De mert tudom, hogy nincs mi visszavonná,
            ki egyszer itt van: szólok íme bátran,
            mert szóm nem válhatik gyalázatommá.

67    Én harcos voltam és csuhában jártam,
            így vélve jóvá tenni a hibákat.
            S nem is csalódom abban amit vártam,

70    ha nincs a Nagy Pap (verje meg az átok!)^[280]
            ki régi bűnbe lelkem visszavonta
            hogyan és quare: azonnal belátod.^[281]

73    Míg öltözve valék a húsba-csontba,
            melyet anyám adott reám, nem éltem
            oroszlánmódra, hanem rókamódra.

76    Mindég lyukakba, rejtekútra tértem,
            mint aki minden ravaszsághoz ért,
            hogy világhírt hozott rám e nagy érdem.

79    De amikor már a vénség elért,
            mikor a vitorlát bevonni illik
            s összegöngyölni a hajókötélt,

82    mikor undort kelt, ami máskor izlik,
            jaj, gyónni, bánni kezdtem, azt remélve,
            hogy még előttem üdv kapúja nyílik.

85    De az új Farizéusok vezére,
            ki Laterán körül indíta harcot^[282]
            (s nem a zsidóra, nem a szaracénre,

88    hanem keresztények ellen viharzott,
            kik szultán földjén nem kufárkodának
            és Acri várból egy sem hajta sarcot)^[283]

91    nem tekintette nagy hivatalának
            szentségét és a szent övet se rajtam,
            melytől ki hordja, gyakran lesz soványabb,^[284]

94    hanem, mint Konstantinus kérte hajdan^[285]
            Szoraktéról Szilvesztert, hogy a leprát
            űzze el tőle: engem kért a bajban,

97    hogy gyógyítsam meg lázas gőgje poklát:
            tanácsot kért tőlem; de én nem adtam,
            mert szava mintegy részegségben ugrált.

100   Akkor így szólt: »Bűntől ne félj miattam;
            vedd úgy, ha nékem Praenestét lerontod,^[286]
            a feloldozást előre megadtam.

103   Hatalmam van - ne légyen semmi gondod -
            egeket nyitni s csukni; mert kezemben
            a két kulcs, melyről elődöm lemondott.«^[287]

106   És győztek súlyos érvei szememben
            s amikor láttam, hogy hallgatni rosszabb,
            így szóltam: »Atyám, mert feloldasz engem

109   a kíntól, amit szavam bűne hozhat:
            ha győzni akarsz a pápai székben,
            igérj nekik jót, tégy velük gonosszat!« -^[288]

112   S jött Szent Ferenc, mikor meghaltam, értem
            de jött egyúttal, s szólott egy sötét
            angyal: »Ne vidd el, nincsen helye égben;

115   szolgáim közt készítem örökét
            s mióta adta a hamis tanácsot,
            azóta folyton fogom üstökét.

118   Mert, hol nincs bánat, nincs feloldozás ott
            és, aki bűnt bán és tesz egyidőben,
            önnönmagának ellenmond a vásott.«

121   Ó jaj nekem! hogy sírtam, vergelődtem,
            mikor megfogott s szólt: »Tán azt se vélted,
            hogy tellik ez a kis logika tőlem?«

124   Minoszhoz vitt; és ez a Nagy Kisértet^[289]
            kemény háta körül nyolczszor csavarta
            farkát s ajkába harapván a mérget,

127   szólt: »Tűzköpenybe való ez a fajta!«
            Azóta járok itt s ezernyi jajjal
            vert meg, ki e tüzet nyakamba varrta.«

130   Igy végezé szavát és mély sohajjal
            eltávozott a láng, ingatva zordul
            hegyes taréját, és ment, küzdve, bajjal...

133   S én Költőmet, látván, hogy arra fordul,
            követtem hátára a sziklalapnak,
            mely híd a bugyron, hol - bünükre zsoldul -

  1     Ki tudná, bár prózában, elbeszélni
            a vért, sebet mind, amit láttam akkor,
            akárhányszor próbálná elmesélni?

  4     Ah, minden nyelv kifogyna a szavakból!
            Gyenge nyelve a gyenge értelemnek,
            melynek ilyent már elgondolni nagy sor.

  7     Ha összegyülne mélyén egy veremnek
            mind, aki átkozott Apuliának
            földjét öntözte hosszu kűzdelemnek

10    vérével s Trója elszakadt hadának;^[291] ^[292]
            hol mint Livius, ki nem téved, írja,
            csak gyűrűkből dús zsákmányt húzhatának,

13    és mind, ki halva már, hiába sírja,
            hogy ellened szállt, Roberto Guiscardo!^[293]
            és mind, kinek Ceperan lett a sírja

16    s szedik még csontját, hol megölte ártó
            apúli csel; és mind, ki ott esett el,
            hol fegyver nélkül győzött vén Alardo,^[294]

19    száz csonka tag s tátongó szörnyü sebhely
            tünne fel: semmi lenne összemérve
            a kilencedik bugyorbéli sebbel.

22    Láttál-e dongát hordóból kivéve?
            úgy itt álltól az alsó szelelőig
            hasított egyet végig szörnyü sérve.

25    Lába közt lógtak belei a földig;
            mája kilátszott, s a zacskó, a ronda,
            melyben az étel sárrá zöcskölődik.

28    S míg merőn néztem, elmerülve gondba:
            visszanéz, s két kézzel széthúzza keblét
            és: »Nézd, hogy tépem testem!« - sírva mondja -

31    »Nézd Mohamedet, mily csunyán repedt szét!
            És nézd Alit mellettem: hajtól állig^[295]
            hasított arca elrontotta kedvét.

34    S mind, aki csak így megszaggatva jár itt,
            szakadásnak volt földön okozója,
            mi itt örök kárhozatára válik.

37    Egy ördög áll ott hátul, és kirója
            a sebet azokra, kik arra futnak
            s karddal vigyáz, hogy e bugyor lakója

40    vágás nélkül ne indulhasson utnak;
            s a vágás újra beheged, bezárúl,
            míg körben újra eleibe jutnak.

43    De te ki vagy, aki a szirt csucsárúl
            merengsz le, tán a büntetést kerülni,
            mely rád van szabva, bűneidnek árul?«

46    S költőm szólt: »Nincs rá semmi szabva türni
            mert él még, s nem bünhődni hozta bűne,
            hanem tapasztalással teljesülni.

49    És nekem kell őt gyürűről-gyürűre,
            holtnak az élőt, poklon át kisérni;
            s ez így igaz mind, betűről-betűre.«

52    És száznál többen, hallva őt beszélni,
            csodálni kezdtek, kínjukat feledni,
            újjal mutatni, egymásnak mesélni.

55    »Nos, ha reményed van még fölmehetni,
            fra Dolcinónak tőled izenem fel,^[296]
            ha nem kíván ide hamar követni,

58    jól lássa el magát élelmiszerrel,
            nehogy a téllel győzze le Novára,
            mert máskép le nem győzi könnyü szerrel.«

61    Alig nyitotta ajkait szavára
            Mohamed, menni lábát már emelte
            s letette, még a szó végét se várva.

64    S egy másik, kinek vérzett nyaka szerte,
            s az orra helye szemöldig üreslett,
            s beszédünket csak egy füllel fülelte,

67    megállt, bámulni ránk, a többi feslett
            husú tömeggel, s szóra nyitva torkát,
            mely kívül-bellül egyformán vereslett,

70    szólt: »Ó te, ki a poklon élve bolygsz át
            s nem bűn miatt: ismerlek otthonomból,
            ha nem csal tán meg nagy hasonlatosság.

73    A medicinai Péterre gondolj!^[297]
            S ha majd az édes rónát újra látod,
            mely Vercellibe hajlik Marcabóból,^[298]

76    ints meg Fanóban két nemes barátot,
            messer Guidot, és véle Angiolellót,^[299]
            hogy ha, mint szellem, jól jövőbe látok,

79    Cattolicában majd egyik se lel jót,
            mert hajóról dobják a vízbe zsákban,
            egy álnok zsarnok ád ki erre jelszót.

82    Ciprus s Majorca közt, szigetvilágban,^[300]
            nem szörnyedt Neptun még ily szörnyüségen,
            se kalózok közt, se görög csatákban.

85    E félszemű zsarnok, ki oly vidéken^[301]
            úr, melyet van köztünk ki kincset adna,
            ha sohse látott volna életében,

88    tanácsra őket magához hivatja,
            aztán ima, fogadás, mindhiába!
            Focára zord szelét meg egy se hatja!«

91    S szóltam: »Ha kívánod, hogy a világba
            kivigyem híred, fejtsd meg, erre kérlek,
            ki az, ki ama tájt vesztére látta?«

94    S ő rátevén kezét egy más kisértet
            állkapcájára, szétfeszíté száját,
            s így szólt hozzám: »Ez az, de nem beszélhet.

97    Ő volt, aki Rubikon akadályát
            kétlő Caesárral átlépette, vélvén,^[302]
            hogy a késznél késni megtermi kárát.«

100   Ó mint bámultam elcsüggedt személyén,
            amint nyelv nélkül tátogott a torka,
            mely hajdan olyan hangos volt, beszélvén.

103   S egy másik ottan - mindkét keze csonka -
            karja csutáit a fekete légbe
            emelte, hogy a vér arcába csorga,

106   s »Ne feledkezz el Moscáról se« - kérte -^[303]
            »én mondtam, jaj! hogy: Fődolog a tett,
            s ez hozott átkot a toszkáni népre.«

109   »S rokonságodra zord itéletet« -
            toldtam kínjára kínt, s távozni láttam
            lassan a balga, bús kisértetet.

112   S én ott maradtam a csonkák hadában
            s láttam oly dolgot, mit csak elbeszélni,
            bár túl vagyok rajt, borsózik a hátam.

115   De nem hagy lelkem öntudata félni,
            a jó társ, mely az embert bátorítja
            s a tisztaság pajzsával fedve védi.

118   Láttam (és szinte most is látom, írva)
            egy fejnélküli törzset menni itt e
            bús nyáj közt, mely bünét vérezve sírja.

121   S leszelt fejét hajánál fogva vitte
            s kezében lógva, mint a lámpa lángja:
            »Ó jaj!« - szólott a fő és ránk tekinte.

124   Maga lett önmaga számára lámpa,
            s egy volt kettőben, s kettő egy személyben:
            Az tudja, hogy lehet, ki így kivánta!

127   Amint a híd lábához ért az éjben,
            karját a fejjel a magasba tolja,
            hogy mihozzánk közelebbről beszéljen,

130   s ily szavakat mond: »Nézz az én kinomra,
            te, ki a holtakat vizsgálod élve,
            mondd, van-e még ilyen a mély pokolba!

133   És hogy rólam hírt mondj a földre érve,
            tudd meg, Bertran de Born vagyok, ki ottan^[304]
            az ifju királyt rontottam dicsérve.

136   Fiút az apja ellen lázitottam.
            Nagyobb viszályt Achitofel se szított
            Absolon s Dávid közt, mint én szitottam.

139   S mert harcba szavam olyan párt uszított,
            kik természettől voltak összekötve,
            azért lett főm a törzstől elhasított.

  1     A sok sebnek, a sebhedt sokaságnak,
            láttán szemeim úgy megrészegedtek,
            hogy csak pihenni és csak sírni vágytak.

  4     De költőm szólt: »Mi baja a szemednek?
            hogy oly merően mélyed a bugyorba
            láttára e bús, nyomorék seregnek?

  7     Nem tetted ezt ennyire más pokolba.
            Tudd meg: e völgy huszonkét hosszu mérföld -
            minden lakóját vágynád látni sorba?

10    S lábunk alatt mutatja már a félkört
            a hold, - és időnk szűken van kimérve:^[305]
            sok látnivalót rejt még ez a mély föld.«

13    »Ha tudnád« - szóltam, elnézést remélve -
            »az okát, hogy mért néztem úgy, megállva,
            tán megengednéd enyhébben itélve.«

16    De ő már indult, s én nyomába járva,
            mikor vezérem készült már felelni,
            még hozzátettem: »Hol a szirten állva,

19    a sziklavölgybe úgy láttál figyelni,
            alkalmasint egy rokonom siratja
            a bűnt, mely itt gyümölcsét fájva termi.«

22    És mesterem szólt: »Ne búsulj miatta!
            Gondolatod ne csüggjön egyre jajján:
            maradjon ő, nézz már te más alakra,

25    mert láttam őt imént a hídnak alján
            reád mutatni, fenyegetve ujja,
            s Geri del Bellót megnevezni hallám.^[306]

28    De te arra figyeltél, aki úra
            volt Altaforte várnak hajdanában,^[307]
            és rá se néztél, és így ment el újra.«

31    »Ó mester, nem akadt a nagy családban,
            ki erőszakos vesztét megboszúlja,
            azok közt, kiknek, bús gyalázatában

34    osztozni illik: ez talán a búja,
            ezért hagyott el szótlan megvetéssel,
            s ez még nagyobb részvétre hangol újra.«

37    Odáig értünk ily beszélgetéssel,
            ahol az új völgy látszik már a hidrul,
            de fenékig nem látsz, csak ködbe nézel.

40    És Rondabugyrod összes bugyrain túl
            értünk utolsó klastromudvarához,
            ahol a kínos szerzet körbeindul,

43    hol ezerféle jaj nyila csatároz
            mérgezett részvét éles vashegyével,
            s az ujj magától nyúl a fül lyukához.

46    Amily nyögés volna, ha nyári hévvel
            Sardinia, Maremma s Chiana völgye^[308]
            minden kórháza minden betegével

49    bezsúfolódna egyetlen gödörbe:
            olyan volt itt, s mintha rohadt tagokból
            szállna, az orrot olyan bűz gyötörte.

52    Akkor a híddá nyúló sziklafokról
            leszálltunk az utolsó partra, balra,
            s gyenge szemem csak onnan láthatott jól

55    a hamisítók hadára, az aljra,^[309]
            kiket itt iktat a nagy Úr cseléde,
            a csalhatatlan Igazság hatalma.

58    Nem hiszem, hogy látott Aegina népe
            ennyi nyavalyát, mikor oly utálat,
            oly rémes sok dögpára szállt a légbe,

61    hogy a kis féregig le minden állat,
            a szörnyü pestis által érte vesztét;
            s aztán új néppé hangyák raja válott,^[310]

64    mint régi költők bizton feljegyezték:
            ahány raj lélek e vak völgyi kútat
            kerülte, lankatag vonszolva testét.

67    És egymás testén kúsztak át e rútak
            hason és háton; s némelyik közöttük
            négykézláb mászta a keserves útat.

70    Lépésben mentünk szótalan fölöttük,
            s a népet, mely lenn földre betegedve
            lábán sem állt már, szemünkkel követtük.

73    S mint tégely tégelyt, tűzön melegedve,
            ült kettő köztük egymást támogatva,
            tetőtől-talpig kosszal pettyegetve.

76    S nem látom még, hogy oly gyorsan vakarna
            lovat lovászfiú, kit vár az úra,
            vagy ki már álmos, aludni akarna:

79    mint ezek testén ahogyan vadúla
            körmük marása, fokozódva dühhel,
            a viszketésre mely nem csillapúla.

82    És úgy birkóztak körmeik a rühhel,
            mintha szakács késsel kaparna pontyot,
            vagy más halat, min legnagyobb a pikkely.

85    »Ó te ki bőröd így vakarva bontod,
            s feszítő fogót csinálsz ujjaidból« -
            költőm egyikhez ily szavakat mondott -

88    »felelj, akad-e latin ember itt, hol
            ti nyögtök? Felelj, ha örök időkig
            sohsem kívánsz kikopni karmaidból.«

91    »Én, s ez, ki itt rohadva fészkelődik,
            latinok vagyunk ketten« - mondta sírva. -
            »De te ki vagy, ki itt ezzel törődik?«

94    »Ezt itt«, - felelt - »ki még nem szállt a sírba,
            kisérem körről-körre, megmutatni
            neki e sok kínt, melynek nincsen írja.«

97    Akkor megszüntek egymást támogatni,
            s reszketve felém vánszorogtak ők is,
            és mind, aki a szót el tudta kapni.

100   De közelebb jött hozzám Vezetőm is,
            s szólt: »Kérdezd, amit vágysz kitudni tőle!«
            és én elkezdtem, látva, hogyan őriz:

103   »Ha nem kívánod, hogy tetteid őre,
            emléked«, - szóltam - »a földről kivesszen,
            hanem hogy éljen ott még sok időre:

106   ki vagy, kifia? valld meg ezt szivessen!
            Büntetésednek undok, csunya volta
            a vallomástól vissza ne ijesszen.«

109   »Arezzóban születtem« - válaszolta -^[311]
            »Siénai Albert máglyára külde^[312]
            de más vitt tűzbe, és más vitt pokolba.

112   Tréfáltam egyszer vele, hogy röpülve
            fel tudnék szállni levegőbe szárnnyal.
            Kiváncsi volt, s esze csöppet se fürge;

115   látni kivánt ezzel a tudománnyal,
            s mert Daedalus nem voltam, lassu tűzben^[313]
            égettetett meg a gyámapja által.

118   De jaj, csaló alchimiát is űztem,
            s Minos, a csalhatatlan, im mivé tett!^[314]
            utolsó bugyorban rohadni bűzben!«

121   S költőmhöz én: »Láttál oly balga népet,
            s nevetségesset, mint Siéna népe?
            A francia még nyomába se léphet.«

124   S a másik poklos szavamat megértve,
            ekkép felelt: »Kivéve persze Striccát,
            ki költekezni olyan szépen érte,

127   és Niccolót, ki messze keletig járt,
            csakhogy átültethesse honni kertbe,
            a szegfüszeg füszernek drága titkát,

130   s a finom bandát, melyben játszva verte
            el Caccia szőllejét, s nagy erdeit,
            és Abbagliato élcét szórta szerte.^[315]

133   De ha kérded, ki jár kezedre itt
            Siéna ellen, megfelel tenéked
            arcom, csak élesítsed szemeid,

136   s Capocchiót meglátod, hogy mivé lett.^[316]
            Alchimiával érceket koholtam
            emlékezhetsz, ha jól sejtem kiléted,

  1     Hajdan, mikor nagy volt Junó haragja
            Semele miatt a thébai népre,^[317]
            amint nekik nem egyszer megmutatta,

  4     oly őrültség szállt Athamas szivébe,^[318]
            hogy mikor neje tünt szemébe, hozván
            két kis fiát karján atyjuk elébe,

  7     kiáltott: »Itt van a nőstényoroszlán
            a kölykeivel! Ide azt hurkot!«
            És ádáz tiz körmét kinyujtva osztán

10    velük egyikre, Learchusra sujtott,
            és megforgatta, s egy sziklára vágta.
            Másikkal anyja a tengerbe ugrott.

13    S mikor a sorsnak sárba hágta lába
            Trója dölyfét, mely hajdan oly kevély volt,
            s király és ország halt meg egy csatába,^[319]

16    Hekuba, már fogoly, szomoru, félholt,
            miután látta Polyxena vesztét,
            s a tenger partján egy iszonyu vérfolt

19    közepén Polydorus fia testét:
            ugatott, mint az eb ugat dühében,
            mert fájdalmai az eszét kikezdték.

22    De sem thébai, sem trójai népben,
            sohasem volt oly iszonyú bolond
            veszett állat sem, nemhogy ember épen,

25    mint itt két sápadt árny, ki a porond
            rögein rohant meztelen harapva,^[320]
            mint disznó, hogyha ólából kiront.

28    S egyik Capocchiót harapta nyakba,
            s a földön végig úgy vonszolta fekve,
            hogy minden kis rög a hasát vakarta.

31    S az arezzói, tőle megremegve
            szólt hozzám: »E bolond itt Schicchi Gianni,^[321]
            és társait kinozni űzi kedve.«

34    »Ha nem kivánod, hogy rád épen annyi
            dühvel a másik rontson, tárd ki, kérlek
            hogy az ki? míg tovább nem fog rohanni.«

37    Kértem; és ő felelt: »E régi lélek
            a bűnös Mirrha, aki úgy szerette
            atyját, ahogy atyát szeretni vétek.^[322]

40    És vágyát aztán úgy elégitette,
            hogy másnak vette formáját magára,
            mint társa, ki ott fut, magára vette,

43    hogy szert tegyen a ménes csillagára,
            a meghalt Buoso Donati alakját,
            hogy testamentumát ő megcsinálja.«^[323]

46    S míg távol őrült útjukat szaladták
            bolondjaim, figyelmem szerte foszlott
            a többin, kik e völgyet sírva lakják.

49    S láttam egyet, mint egy tágöblü kobzot
            nagy hassal; csakhogy nyaka a koboznak,
            az ember lába volt, s két ágra oszlott.

52    A vízikór, mely formából kihozhat
            minden tagot, rossz nedvet belehajtva,
            hogy a fej nem felel meg már a hasnak,

55    a száját állandóan nyitva tartja,
            mint hektikásét, kinek szomjuságtól
            felvonva egyik, állán másik ajka.

58    »Ó ti, kiket kín se sújt, bűn se vádol,
            s mégis itt vagytok, nem tudom miért,
            nézzetek rám is, ha semmise gátol,

61    Ádám mesterre, s lássátok, mi ért!^[324]
            Amit akartam ittam élve kedvre,
            s jaj, mint sovárgok most egy csöpp vizért!

64    A sok jó víz, mely zöld dombról siet le
            Casentinóból Arnó folyamába,^[325]
            s mindég oly hűs, és lágy marad a medre,

67    folyton előttem áll, és nem hiába!
            mert képük sorvasztóbb, mint e betegség
            amely arcom husát már mind lerágta.

70    Az igazsággal büntető Ridegség
            bünöm helyét festi lelkem elébe,
            hogy emlékezve még több könnyem essék.

73    Mindég előttem áll Roména képe,
            ahol szent Jánost hamis pénzre vertem,
            s azért hagytam ott fönn a testem égve!^[326]

76    De ha Guidót látnám e szörnyü helyben,
            vagy Sándort, vagy az öccsüket, e kéjet
            Branda-kutért nem adná szomju lelkem.^[327]

79    S tán itt is egy már, ha valót beszélnek
            azok a lelkek, kik még járni tudnak; -
            mit ér nekem, ki itt lekötve élek?

82    Ó csak annyival megkönnyülni tudjak,
            hogy száz év alatt egy hüvelyt haladnék,
            milyen örömmel indulnék az utnak.

85    E völgyön értük végesvég kutatnék,
            bár tizenegy mérföldnyi az egész kör,
            és egy felet keresztben is kiad még.

88    Miattuk estem ide büntetésből,
            ők csábítottak oly forintot verni,
            melynek teljes három karatja rézből.«

91    »Kik azok ketten« - kezdtem én figyelni -
            »kik mint nedves kéz télen, párolognak:
            itt látom őket melletted heverni?«

94    »Itt leltem már (s azóta nem mozogtak)« -
            felelt - »mikor lebuktam e vödörbe,
            s úgy vélem, itéletnapig se fognak.

97    Egyik Sinon, Trója hamis görögje,^[328]
            másik József ellen tett csalfa vádat:^[329]
            és lázuktól feküsznek gőzölögve.«

100   S öklével egyik, talán bosszuságot
            érezve, mert ily megvetőn nevezte,
            feszesre puffadt nagy hasára vágott,

103   s az mind a dob szól, olyat szólva, rezge. -
            Ádám mester se volt rest, arcba csapta
            karjával úgy, hogy ő is megérezte.

106   És aztán szólt: »Bár testem többi tagja
            oly nehéz, moccani se bírna már-már:
            karom szabad még, ilyen mozdulatra!«

109   Felelt: »Bezzeg, mikor máglyára szálltál,
            nem volt ily fürge lábad; de az ujjad
            tán még fürgébb volt, mikor pénzt csináltál.«

112   S a potrohos: »Úgy látszik, megtanultad
            az igazmondást; egykor Trója várnál
            amit kérdeztek, bezzeg elhazudtad!«

115   »Ha én hazudtam, és te pénzt csináltál,
            nekem csak egy a bűnöm« - szólt - »de néked
            több van bármely más ily pokolmadárnál.«

118   »Hát a ló és az eskü mitse vétett?« -
            így kezdte tovább a nagyhasu szidni -
            »szégyen mar, hogy ismer mindenki téged.«

121   »S téged a szomj mar, amely felrepíti
            nyelved« - szólt a görög - »meg a rohadt víz,
            mely hasadat szemedbe kerekíti.«

124   S felelt a pénzcsináló: »Ne sokat nyiss
            ajkat a megszokott komiszkodásra,
            mert ha szomjam nagy és vizem rohadt is,

127   benned meg fejfájás ég, s tompa láza,
            s Narcisszus tükrét megnyalatni véled^[330]
            nem volna szükség hosszú biztatásra.«

130   És míg én hallgatám, hogy mit beszélnek,
            »Vigyázz!« - így szólott hozzám a Vezér -
            »mert kicsibe mul, hogy meg nem itéllek.«

133   Amint érzém, hogy haragban beszél,
            olyan szégyennel kezdtem őt kisérni,
            hogy emlékétől is elönt a vér.

136   Mint aki rossz álmát igaznak véli,
            és álomnak kivánja, s ami úgy van,
            minthogyha úgy nem volna, csak reméli:

139   olyanná lettem, magamat az útban
            menteni vágyva, s már a hallgatással
            mentettem is: de ezt magam se tudtam.

142   »Nagyobb hibát kisebb pironkodással
            is mostak már le« - vigasztalt Vezérem -
            »azért hát hagyj föl minden bánkodással.

145   De gondold meg, kivel vagy? Ime vélem!
            S ha olyan helyre jutsz, hol durva szóval
            durva nép pöröl: lábad messze térjen,

  1     Igy a nyelv, amely rajtam sebet ejtett,
            befestve szégyen biborával arcom,
            újra balzsamot adni nem felejtett:

  4     mint, mondják, Achilles dsidája harcon
            sebet osztott, de második ütéssel,
            enyhíteni tudott a fájó karcon.

  7     Igy fordítottunk hátat megvetéssel
            a ronda völgynek, és mentünk a parton
            nem zavarva egymást beszélgetéssel.

10    Nem volt itt éj, se nap, csak örök alkony.
            Szemem keveset láthatott előre,
            de egy kürtszót hallottam szörnyü hangon,

13    hogy a mennydörgés rekedt lenne tőle:
            s szememet arra vonta ez a kürtjel,
            ahonnan gondolám, hogy hangja jőne.

16    Mikor a frank gyászos harcban terült el,
            s Nagy Károly elveszíté szent hadát,^[331]
            Róland sem búgott ilyen szörnyü kürttel.^[332]

19    S még nem soká néztem az éjszakát,
            hát mintha arra sok nagy tornyot látnék,
            s kérdém: »Milyen város van odaát?«

22    »Mivelhogy szemed e homályon át még
            nem ér oly messzeségig« - szólt a Mester -
            »amit látsz, csak káprázat, csalfa játék.

25    S meglátd, ha ott léssz majd, hogy földi testtel
            járók szeme messziről mint csalódik;
            azért kilépni egy kicsit ne restelj!«

28    Aztán keze kezembe kapcsolódik,
            s szól: »Hogy a hamis kép után ne lássad
            különösnek, feltárom a valódit.

31    Nem tornyok azok, hanem óriáshad:
            körben állnak a kútban, s köldökig nyúl
            testük ki, mélyéből a kútnyílásnak.«^[333]

34    Mintha a köd halkan oszolva ritkul,
            a szem csak lassan tudja megitélni
            páráin által, hogy mi rejtezik túl:

37    úgy én, átfúrva ezt a vastag éji
            leget, s a parthoz közeledve jobban,
            csalódni szünvén, kezdtem íme félni.

40    Mivel mint Montereggion csúcs ahogy van
            nagy tornyok koszorújával körözve:^[334]
            úgy tornyosodtak a nagy Kútból ottan,

43    féltesttel körben kinyúlva fölötte
            az iszonyú Gigászok, kiket égből
            Juppiter most is fenyeget dörögve.^[335]

46    S egynek már arcát láttam a sötétből,
            s vállát és mellét, s hasa nagy darabját,
            s a karját, mely lecsüggve kétfelé dől.

49    A természet jól teszi, hogy manapság
            ily ekzekútort Marsnak már nem alkot,
            s ily állatnak ki hagyta veszni magvát.

52    Mert aki megfontolja jól a dolgot,
            megérti hogy bálnát ily szörnyü hadnál,
            s elefántot alkotni jobbnak tartott:

55    mert hol az erő s a rosszakarat már
            megvan, s hozzájő még az ész, s okosság,
            az ellen aztán hasztalan víhatnál!

58    Olyannak láttam arca szélét s hosszát,
            (s ahhoz arányban van a többi tagja),
            mint Róma óriás fenyőtobozzát.^[336]

61    S igy a kútpart fölött, mely lenn takarta
            kötényként testét, annyi még kirémlik,
            hogy egy a másikát vállára tartva,

64    három friz legény sem érne fejéig,^[337]
            mert harminc araszt lehetett számlálni
            övtől a köpenykapcsolás helyéig.

67    »Ráfel mái ámech izábi álmi« -
            vad szájjal, melyhez lágyabb hangu ének
            nem illett, ekkép kezdett kiabálni.

70    S Vezérem így szólt hozzá: »Balga lélek,
            maradj csak a kürtödnél: abba fujjad,
            ha elfog haragod, vagy szenvedélyed.

73    Keresd nyakadnál, s megtalálja ujjad
            a nagy hangszert, mely abroncsozza melled
            ó zavart szellem! s melyen lóg, a szíjat!«

76    »Magát árulja el, csak jól figyeljed« -
            szólt hozzám most - »Nimród! az ő hibája,^[338]
            hogy a föld nem maradt meg egy nyelv mellett!

79    Hagyjuk el őt, ne beszéljünk hiába!
            mert néki minden nyelv oly érthetetlen,
            mint másnak az övé: csak jár a szája!«

82    Tovább indult, és én mögötte mentem
            balra fordulva: és egy nyíllövésre
            másik nagyobb s vadabb gigászra leltem.

85    Én nem tudom, ki képes ily kötésre,
            de meg volt kötve, bal karja előre,
            jobb karja meg a hát felőli részre,

88    egy lánccal, amely nyakától lejőve
            testén kigyózott és azon a részen,
            amely látszott, öt gyűrű tellt belőle.

91    »Ez volt a gőgös, aki oly merészen
            Juppiter ellen erejét próbálta:
            ez bűne«, - szólt Vezérem, intve, nézzem.

94    »A neve Ephialtes. Ő csinálta
            a lázadást, s isteneket ijesztett
            karjával, mely most le van kötve hátra.«

97    És akkor én ilyen kérésbe kezdek:
            »Hallottam szertelen Briareusról:
            kérlek, ha lehet, hadd láthassam ezt meg.«

100   Mire ő: »Majd meglátod Anteust« - szól -
            »ki közel van, beszél, és láncolatlan,
            s a kútfenékre tesz e parti csucsról.

103   Kit látni kívánsz, sokkal távolabb van
            és meg van kötve, és ehhez hasonlit,
            csakhogy vadabb még ennél arculatban.«

106   Földrengés, melytől minden összeomlik,
            nem ráz meg tornyot úgy, mint e szavaktól
            Ephialtes fejtől meginga combig.

109   Mindjárt meghalok, azt gondoltam akkor:
            és ha nem látom, hogy meg van kötözve,
            meghaltam volna már a gondolattól.

112   De mi tovább mentünk, elérve közbe
            Anteust, aki úgy állt a gödörben,
            hogy fej nélkül öt singre nyúlt ki törzse.

115   »Ó te, kinek keze a véres völgyben,
            hol Scipiónak neve tündökölt,
            s Hannibál hada futott összetörten,

118   ezer oroszlánt prédakép megölt;^[339]
            s ki ha ott lettél volna, hol fivérid^[340]
            küzdöttek, van ki hiszi, hogy a Föld

121   fiai a nagy győzelmet megérik:
            ne vess meg, tégy le minket Kocitushoz,^[341]
            hol szörnyü víze befagyott a mélyig.

124   Ne küldj Tiphoüshoz, se Titiushoz!^[342]
            hajolj le; mert társam meg tudja tenni,
            amit kérhet egy pokolbéli bus rossz.

127   Ne fintorogj: mert híred tudja vinni,
            mert él még, és még hosszu élet várja,
            ha Ég idő előtt nem fogja híni.«

130   Igy szól Vezérem; s az kezét kitárja,
            s megfogja őt e kézzel, melyet egykor
            oly dühhel kulcsolt Herkules nyakára.

133   S magát a nagy kézben érezve ekkor
            költőm átfont, kettőnkből kötve nem-tág
            gombolyagot: »Fogózz nyakamba meg jól!«

136   Mint amilyennek látni Garisendát,^[343]
            hajlása alatt állva, ha fölötte
            egy felhő, hajlásával szembe ment át:

139   olyannak látszott Anteus a ködbe
            hajolva mélyen, és annyira szörnyen,
            hogy jobb szerettem volna futni szökve.

142   De lágyan tett le a fenékre, könnyen,
            hol Lucifer és Júdás bűne kárhoz,
            s aztán a fejét fölemelve fönnen,

  1     Ha volna rímem, olyan durva, vak,
            hogy megfeleljen e gonosz veremnek,
            melynek a többi szikla hídja csak,

  4     bővebb levét préselném szellememnek,
            de mert szavam nem tud rekedve nyögni,
            csak félelemmel fogok énekemnek.

  7     Mert a világ mélyét rímekbe kötni
            csacsogó nyelvnek nem való, sem annak,
            ki csak papát, mamát képes gügyögni.

10    De hogy a tény feleljen meg szavamnak,^[344]
            segítsenek a nők, kik Théba várat
            emelni segítettek Amphionnak.

13    Ó Nép, mely mindennél lejjebbre szállott!
            olyan helyen vagy, melyről szólni is rossz,
            mért nem lettél inkább juh, kecske, állat!

16    Mikor a Kút mélyén voltunk, az izmos^[345]
            lábnál, mi csöppek: a magasba néztem,
            a Kút falára, melytől mélye titkos.

19    De költőm így szólt: »Vigyázz a menésben,
            és hogy szegény testvéreid fejére
            ne lépjen lábad, tartsad mindig észben.«

22    Csak ekkor néztem a lábam elé le,
            s egy tavat láttam, mely befagyva mélyen,
            nem mint víz, hanem mint üveg fehérle.

25    Sohasem fagy be ily vastagra télen
            Ausztriában sem a Duna kérge,
            sem zord honában a Don ily fehéren.

28    S bár Támberlic hegy esne rá e jégre
            szélén: akkor se mondaná hogy: krikk!
            bár Pietrapana is rádőlne végre.

31    Mint béka orrát ha kidugja vig
            koaxozással, mikor a parasztlány
            már a kalászszedésről álmodik:

34    ugy addig, hol a szégyen ült az arcán,
            száz fej kékült ki, s kelepelt fogával,
            a többi részét jég alatt fagyasztván.

37    Lefelé fordul mindegyik nyakával;
            és mindegyiknek ajka a hidegre,
            és síró szeme a kinokra rávall.

40    S megláttam, amint néztem e fejekre,
            kettőt, egymást érintve oly szorossan,
            hogy össze volt a fürtjük keveredve.

43    »Mondjátok, bús szorongók, hadd tudhassam,
            kik vagytok?« - szóltam, s ők felém emelték
            fejüket, nyakban felgörbítve lassan.

46    S egy percre könnyüket arcukra ejték
            eddig csak bellül nedves szemeik,
            míg a fagy ujjai bereteszelték,

49    (vaskapocs így fát fához nem szorít);
            s erre mint két kemény csőr, összekoppan
            a két fej, melyet a düh elborít.

52    S egy másik, kinek arca fel se bukkan,
            (füle lefagyott; üres helye kék folt):
            »Mit nézel, mint a tükröt?« - szól unottan. -

55    »De ha kívánod tudni, ki e két holt:
            a föld, honnan Bisenzo völgynek árad,
            egykor Alberto apjuké, s övék volt.^[346]

58    Testvérek, s ha még egy ily szörnyü párat
            keres valaki, méltót, jégbe hűtni:
            egész Kainán át hiába fárad.^[347]

61    Nem, az se méltóbb, kinek általütni
            szivét, s árnyát egyszerre tudta Ártur;^[348]
            Focaccia sem; sem az, ki szemlesütni

64    itt mellettem tanul, s elzár a tájtul:
            ő Sassol Mascheroni; és ha toszkán
            vagy, ismered: kiáll a jégből álltul.

67    De tudd meg, hogy ne faggass többet osztán,
            hogy én vagyok Camiscion Pazzi; várom
            Carlint, hogy mentse bűnöm, ráfokozván.«^[349]

70    S száz arcot láttam még e síma tájon,
            fagytól lilán; hogy sohasem mehettem,
            azóta sem, jég tükrén, úgy utálom.

73    S míg így csuszongtunk a középre ketten,
            ahol minden súly összegyűl az aljban,
            és én remegtem az örök hidegben:

76    végzet volt? véletlen? vagy úgy akartam?
            már nem tudom; de járva a fejek közt,
            lábammal megbotlottam egyik arcban.

79    Kiáltott: »Mért tiporsz e bús sereg közt?
            És mért tiporsz engem, ha Montaperti^[350]
            boszúja nem nyert benned újra eszközt?«

82    És én: »Ó mester, várj itt, míg kifejti
            e szellem azt, amért gyötör a kétség;
            aztán kedved szerint fogok sietni.«

85    És ő megállt; s én szóltam a sötétség
            fiához: »Ki vagy itt e jégverembe
            te, ki nagyot zúgsz, bár kicsiny a vétség?«

88    »Ki vagy te, aki mást így rúgva szembe,
            sétálsz keresztül« - felelt - »Antenórán:^[351]
            rugásod élőtől se volna gyenge.«

91    »Én élek« - szóltam - »és még jöhet órám,
            hogy híressé tehetlek, ha kivánod,
            neved sok híresség közé beróván.«

94    Felelt: »Én ép ellenkezőt kivánok:
            eredj el innen, többet ne zavarj már!
            Nem kell hizelgés Kocitusz tavának!«

97    Ekkor megfogtam, lehajolva, hajnál,
            s szóltam: »Mondd meg a nevedet, különben
            fejedben nem marad egy árva hajszál.«

100   »S ha egy hajszál sem marad is fejemben,
            nem mondom meg« - szólt - »ki vagyok, sem arcom
            föl nem vetem, hogy tudnál látni szemben.«

103   S haját már ujjam közt csavarva tartom;
            ugatott, s arcát jégre lapitotta,
            s már több csombókot kitépett a markom,

106   mikor egy másik: »Mi bajod te, Bocca?^[352]
            Ugatsz? Nem elég hogy fogat csikorgatsz?
            Mi ördög lelt már?« - így kiált dohogva.

109   »Most már csak hallgass« - mondtam - »bárha hallgatsz
            gaz áruló! hazádba (szégyenedre),
            viszek igaz hírt: attól nyugton alhatsz!«

112   »Hazudd azt ott fönn, ami jut eszedbe!
            De ha meglátod még édes hazádat,
            erről is szólj, kinek úgy perg a nyelve.

115   Bezzeg siratja a francia sápot.
            Elmondhatod: Láttam Duéra lelkét,
            hol a hűsben az árnyak hada sápad.

118   És ha kérdeznék, kiket rejt e hely még:^[353]
            Beccheria van épen oldaladnál,
            kinek nyakát Firenzében leszelték.^[354]

121   Gianni del Soldanier is jég alatt áll,^[355]
            s Ganello, s Tribaldello, ki kitárta^[356]
            Faënzát, mikor az őrség aludt már.«^[357]

124   De mentünk már, a végét be se várva.
            S két fejet láttunk, egy lyukban: az egyik
            fej a másikra kalapot csinálva.

127   És mint kenyerét a legéhesebbik
            koldus ha rágná: ez úgy rágta társát
            nyakban, hol az agy a gerincre fekszik,

130   Tideusz mérges fogai se vásták
            Menalippusz koponyáját vadabbul,^[358]
            mint ez annak tarkóját és mi-mását.

133   »Ó te, ki megmutatod, már rutabbul
            nem is lehetne, dühödet« - kiálték -
            »mondd meg, mért teszed, és mi hasznod abbul?

136   Mert ha okod van rá, s nem puszta játék
            haragod: mondd meg, és ha visszatérek,
            meghálálom neked, keserü árnyék,

  1     Felemelé a szörnyü lakomátul
            száját a bűnös, megtörülve szépen
            a fej hajában, melyet rága hátul,

  4     s kezdé: »Óh hát megint véresre tépjem
            a kínt, amely szivemet elszorítja
            már rágondolva, nemhogy még beszédben.

  7     De hogyha szavam lészen az a csíra,
            mely szégyent hoz ez áruló fejére,
            láss beszélve sírni s beszélni sírva.

10    Nem tom ki vagy s e kárhozat helyére
            miként jöttél; de Flórenc szép vidékén
            szülöttnek sejtet szavaid zenéje.

13    Tudd meg hát: Ugolinó gróf valék én^[359]
            s ez itt Ruggieri érsek: mért vagyok
            ilyen szomszédja, elválik a végén.

16    Hogy tette azt, hogy benne bízva sok
            ármánya által bús fogságba estem
            s elvesztem: elbeszélni nincsen ok.

19    Azért csak mit nem tudhatsz még, lefestem
            hogy lássad azt, van-é okom haragra,
            lefestem, mily csúf halált halt a testem.

22    Keskeny nyilás vet fényt a bús falakra,
            miknek éhségem ád nevet azóta,^[360]
            s hol még sok ember lesz börtönbe rakva.

25    S már e nyiláson át fogságom óta
            több holdat láttam, míg jövőmnek fátylát
            egy rossz álom előttem szétnyitotta.

28    Álmomban ez egy farkast és családját
            üzött fel úri vadászként a hegyre,
            amelytől Luccát Pizából nem látják.

31    Tanult, sovány ebekkel űzte egyre
            s Sismondi és Lanfranchi és Gualandi^[361]
            vele együtt kergették vetekedve.

34    Fáradtan már alig bírtak haladni
            a farkaskölykök s ezer harapásnak
            sebével láttam őket ott maradni.

37    Napkölte előtt fölébredve másnap
            hallám, hogy fiaim kenyeret kérnek^[362]
            nyögő hangján álomközti sirásnak.

40    Kő vagy, ha nem sir benned is a lélek
            elgondolván, ez mily érzésre keltett;
            ki itt sem könnyez, mit könnyezne még meg?

43    Felébredtek s az óra már közelgett,
            amikor enni szoktak nékik adni,
            de álmából mindegyik rosszat sejtett.

46    S hallám az alsó zárat elcsukatni
            a szörnyü tornyon; és szemükbe néztem
            fiaimnak - s hangot se tudtam adni.

49    Nem sírtam - kővé váltam már egészen -
            de sírtak ők, ők s szólt Anzelmocska végre^[363]
            »Mi lelt apám? mért nézel oly sötéten?«

52    Ekkor se sírtam, se a kérdezésre
            nem válaszoltam aznap, sem az éjjel,
            amíg a másik nap nem jött az égre.

55    Amint a kínos tömlöc némi fénnyel
            világosúlt és én borzadva láttam
            arcomat négy arcon tükrözni széllyel,

58    két öklömet kétségbeesve rágtam;
            s ők azt gondolván, étel éhe dúlja
            testem, így szóltak felugorva bátran:

61    »Atyánk, nem lesz szivünknek ennyi búja,
            ha minket eszel! Te ruháztad csontunk
            e vézna hússal: - vedd magadhoz újra!«

64    Aznap, se másnap, több egy szót se mondtunk,
            nem búsítottam őket több sohajjal -
            mért nem nyíltál meg föld, elnyelni gondunk?

67    Mikor negyedszer így talált a hajnal,
            Gaddo magát előttem elvetette:^[364]
            »Apám hát nem segítesz!« - nyögte jajjal.

70    Azzal meghalt. S mint most látsz engemet te,
            sorban elesni láttam mind a hármat
            ötöd- s hatodnap, kínok közepette.

73    S már vakon keresém négy fiacskámat
            kezemmel; s két nap nevük egyre mondtam
            míg többre ment az éhség, mint a bánat!«

76    Amint végezte, szemforgatva nyomban
            a nyomorult fejet kezdé harapni
            s foga kemény volt, mint eb foga, csontban.

79    Aj, Píza, örök botrány fogsz maradni
            a szép hazában, ahol a si járja.^[365]
            Mert a szomszédság rest példát mutatni,

82    támadjon fel Gorgóna és Caprára^[366]
            s az Arnót torlaszolják el keresztbe,
            hogy benned mindent megfullasszon árja.

85    Bár Ugolino vesztedet kereste
            s minden várad eladta volna tényleg,
            nem vonhatnád fiait ily keresztre.

88    Ártatlanok, hisz nem sok éve élnek,
            új Thébae! Uguccione és Brigata^[367]
            s a kettő, kiket fent nevez az ének.

91    Tovább mentünk, hol a jég síma háta
            más népet föd be zordan, kiknek arca
            fölfelé a jégből, nem a háta.

94    S a könny maga a könnyet visszatartja,
            hogy a könnyek befelé visszaszállnak,
            hogy több legyen a kín nyomása, harca.

97    Mert a legrégibb könnyek összeállnak
            s a szemnek gödrét megtöltvén előre
            az arcon kristálysisakot csinálnak.

100   S bár, mint kinek megkeményült a bőre
            érzéketlen volt arcon: a hideg
            minden érzését elrabolta tőle,

103   mégis úgy tetszett, szél legyinti meg.
            És kérdém: »Mester, ki mozgatja ezt már?
            Nem alszik itt lenn minden lengeteg?«

106   S felelte: »Útunk ama tájra kezd már
            vinni, hol saját szemed válaszol majd,
            meglátva az okot, amelytől ez száll.«

109   A fagy varából most elénkbe sóhajt
            egy hang: »Ó lelkek, kik annyira szörnyen
            vétkeztetek, hogy vár a legalsó part,

112   ó törjétek le, hogy egy percre könnyen
            kisirjam kínom, ezt a szörnyü fátylat
            szememről, míg majd ráfagy újra könnyem.«

115   Feleltem: »Mondd ki vagy, ha az a vágyad
            hogy legyen kedvem emlékezni rád: -
            s ha nem segítlek, e jég vessen ágyat.«

118   Felelt hát: »Én Alberigo barát,
            gonosz gyümölcs gonosz kertésze voltam,
            s kapok most a fügéért datolyát.«^[368]

121   »Ó« - mondtam ekkor - »itt vagy hát már holtan?«
            S ő: »Nem tudom, fenn jár-e a világban
            testem, vagy elpihent a síri boltban,

124   mivel az megvan itt Ptolomeában^[369]
            hogy ide gyakran előbb hull a lélek
            mint Atropos kárt tenne fonalában.^[370]

127   És hogy e könnyből fagyott régi kéreg
            súlyát szememről szívesebben elvedd,
            elmondom, hogy mihelyt e szörnyü méreg,

130   árulás vétke, szennyezi a lelket,
            testét egy démon elfoglalja s benn ül,
            míg ideje lejár s a vére cserged.

133   S a lélek addig ilyen kútban enyhül,
            s tán jár a teste még ez árnynak ott fönn,
            aki már rég mellettem idelenn hül.

136   Te tudhatod ki nemrég még a földön
            éltél; ser Branca d'Oriának nevezték,
            s több éve mult, hogy e hely néki börtön.«

139   »Félek, hogy megcsalsz« - mondtam - »hiszen ezt még,
            ezt a ser Branca d'Oriát ki se vitték,^[371]
            eszik, iszik, alszik s ruházza testét.«

142   »Fönn« - szólt - »hol a Rondakörmök hevíték
            neki a szívós szurkot főni, forrni,
            Zanche Mihály úr meg sem érkezett még,^[372]

145   mikor már ennek a testébe holmi
            ördög jött és egy rokonába, szállni,
            ki az árulást segíté koholni.

148   De nyujtsd kezed már valahára szánni:
            nyisd föl szemem!« - És én föl nem nyitottam
            és jótett volt, gonoszul véle bánni.

151   Aj Genova! minden baj megvan ottan!^[373]
            s az erkölcsöt lakói messze küldik.
            Genova! mért nem pusztúlsz el legottan?

154   Mert ezt a vásott romagnai földit^[374]
            olyannal láttam Kocitusz tavában,
            kinek a lelke Kocituszba' fördik

  1     »Vexilla regis prodeunt inferni^[375]
            felénk: azért előre nézz, keresve« -
            szólt mesterem - »ha fel tudnád ismerni.«

  4     Mint mikor vaskos pára lengedez le,
            vagy féltekénk már elborúl az éjben,
            malmot ha látsz szélben forogni messze:

  7     egy oly alkotmányt akkor látni véltem,
            s gondoltam, szorosan mögéje térek
            vezéremnek: - más enyhhely nincs e szélben!

10    Oly helyen jártam - versbe venni félek -
            hol átlátszón mint szálka az üvegben,
            egészen jég alatt volt minden lélek;

13    s feküdt vagy állt, szobornál merevebben,
            fejest vagy talpast, - s volt kinek a lába
            arcához görbült, gyötrelmes ivekben.

16    Amint elértünk annyival alábbra,
            hogy mesteremnek megmutatni tetszett
            azt, aki a legszebb volt hajdanában,

19    elémbe állt és ilyen szóval edzett:
            »Itt Dis és itt a hely hol kell valóban,
            hogy bátorsággal magadat övedzed.«^[376]

22    Hogy lettem ekkor megdermedve szótlan,
            megírnom olvasó hiába kéred,
            mert kevés lenne azt megírni szóban.

25    Még nem halál, s már nem volt bennem élet;
            értse kiben van képzelet csirája,
            hogy lelkem élet s halál közt mivé lett.

28    A borzasztó birodalom királya,
            a jégben állt, kiütve felemellet.
            S több volnék én egy óriáshoz állva,

31    mint egy óriás volna karja mellett.
            Számítsd ki hát, hogy ilyen taghoz illjen,
            testének lenni mekkorának kellett!

34    Ha szép olyan volt, mint most rút amilyen,
            s mégis Alkotóját bántotta bűne,
            méltó hogy minden rossz belőle keljen.

37    Ó mily csodás volt, hogy előmbe tűne,
            s megláttam három arcot, a fején;^[377]
            egyik elől volt, vérvörös a színe.

40    A másik kettő válla tetején
            nőtt ezzel össze, felezvén a vállat;
            s egymással hátul, a taraj helyén.

43    S a jobb arc fehér, s sárga között állott,
            s a bal mint amily népek kóborolják
            a földet, hol a Nilus völgynek árad.

46    S mindenik alatt két nagy szárny motollált,
            amekkora illik ily nagy madárnak:
            tengeren sem láttam még ily vitorlát.

49    S nem tollból vannak ám ezek a szárnyak;
            bőregérszárnyak! - és csapkodja, rázza,
            hogy három szelek tőlük szerteszállnak.

52    Ezektől jött fagy Kocitusz tavára;
            s hat szemmel sír örökké, s három állon
            csöpög le folyton könnye, s véres nyála.

55    És úgy zúz egy-egy bűnöst mind a három
            száján fogával, mint tiló a kendert
            gyötörve mind, hogy mind egyszerre fájjon.

58    És azt ki elülső szájába hemperg,
            fogánál jobban karma tépi, hátán
            csontig olykor nyúzván a bűnös embert.

61    »Fenn akit legjobban gyötör a Sátán« -
            szólt költőm - »Júdás az Iskarióti.
            Feje benn van, lába kilóg a száján.

64    A másik kettő, kiknek feje lóg ki:
            az Brutus - a fekete szájból ez csügg,
            ládd, hogy nyújtózik, nem tud szót se szólni.

67    Meg Cassius - nézd azt a vastag testüt.^[378]
            De már az éj közelget; már mi mostan
            mindent láttunk, utunkat ujra kezdjük.«

70    Amint kivánta, nyakába fogóztam,
            és ő alkalmas helyen, és időben
            mikor szétnyilt a Sátán szárnya hosszan,

73    megkapaszkodott a szőrös csipőben,
            és így szállt, szőrről csipeszkedve szőrre,
            a tömött szőr, s jég közt ereszkedőben.^[379]

76    Mikor ott voltunk ahol a csipőre
            forgó comb illik, csípő vastagába:
            fáradtan és aggódva, útam őre

79    fejjel fordult oda, hol volt a lába,^[380]
            és úgy fogózott, mint föl aki mászik,
            azt hittem, visszamászunk kín honába.

82    »Ilyen lépcsőn megyünk már, jól vigyázz itt!«
            szólt költőm mint lankadt utas lihegve,
            »ily út visz onnan, hol a Bűn tanyázik.«

85    Aztán kilépett át egy szirtüregre,
            és engemet leültetett a szélén,
            s gonddal ő is mellém ereszkedett le.

88    Szemem most felvetettem, szinte félvén
            látni, mint láttam Lucifert viszont, -
            s láttam - lábával éghez evickélvén!^[381]

91    Hogy bámulást éreztem, és iszonyt,
            gondolja, ki tudatlan most se tudja,
            mily pontot hágtam át, és mily viszonyt.

94    »Talpra!« - szólt mesterem - »mert rossz az utja,
            és hosszu még célunknak, és a nap már
            pályáját harmadfél órája futja.«

97    Szép padló, mint a palotás uraknál
            nem volt itt: sem természetvájt üregnél
            egyéb, rossz földnél, fénytelen falaknál.

100   »Mielőtt e mélységből kivezetnél« -
            szóltam amint felszöktem talpra - »mester,
            tévedés ellen néhány szót tehetnél:

103   A jég hová lett? S hogy fordult igy ez fel
            lábbal az égnek? s a nap merre hágott,
            hogy ily hamar hajnal cserélt az esttel?«

106   »Azt hiszed túl vagy még« - (szavamba vágott) -
            »a centrumon, hol szőrén kézre fogtam
            a férget, mely lyukasztja e világot.

109   Túl voltál, amíg lefelé mozogtam;
            de fordúlván a ponton áthatoltál,
            mely felé minden súly hull, mindenhonnan.

112   S már a másik félgömbön, szembe voltál
            azzal, melyre a Nagy Száraz födélt
            borít, amelynek csúcsa volt az oltár,

115   hol halt, ki bűntelen foganva élt.^[382]
            S a Judeccának ép e kis köröcske^[383]
            felel meg, melybe most a lábad ért.

118   Reggel van itt amikor ott tul este. -
            Ez meg akinek lépcsőnk lett a szőre
            csak úgy áll, mint előbb állt, megszögezve.

121   Ez oldalon bukott az égből ő le;
            s a kontinens mely előbb itt terült el,
            féltében tenger alá bújt előle,

124   és a mi féltekénkre menekült fel;
            s ami maradt, tán őt kerülni hagyta,
            üreggé e helyet, és hegynek ült fel.«^[384]

127   Egy barlang száll itt kifelé haladva,
            még oly mély mint e sírja Belzebubnak.^[385]
            Nem látható, de hanggal tudtul adja

130   egy csermely, melynek habjai lezúgnak
            a szirtnek e mély magavájta résén;
            s kigyózván nagy lejtője nincs ez útnak.

133   E titkos úton át a mester és én
            visszaindultunk világos világba;
            s a pihenésre gondolni se késvén,

136   kusztunk föl, ő elől és én nyomába,
            míg a sok szépből, melyet az ég hordoz
            láttam egynémit, egy kis karikába:

  1     Immáron jobb vizek fölé evezni^[387]
            emel vitorlát elmém kis hajója,
            s a szörnyü Tengert maga mögé veszti

  4     második Ország kerül íme szóra
            ahol kitisztul az emberi szellem
            s méltóvá lesz, hogy legyen ég lakója.

  7     De itt a holt Poézis élni keljen
            ó szent Muzsák, mert tietek vagyok,
            és Kalliope valahára merjen

10    kisérni hangján melytől sápadott
            egykor a kilenc Pierída bűne,
            hogy nem reméltek bűnbocsánatot.^[388]

13    A napkeleti zaffir enyhe színe
            amely a tiszta lég arcán elömlött
            egész az ég első köréig: íme

16    e szín most szemeimnek új öröm lett,
            hogy a halálos ködtől elbucsuztak,
            amelytől szembe-szívbe bú gyülemlett.

19    A szép planéta mely szeretni biztat^[389]
            mosolyba vonta Keletet s homályba
            a Halakat, melyek mögötte usztak.

22    Én jobbfelé, e másik sarki tájra
            figyeltem: itt négy csillag fénye játszott:
            nem látta más még, mint Ádám s a párja.

25    Sugáruknak az ég örülni látszott.
            Ó milyen özvegy Északunk vidéke,
            mert ehhez mérhetőt sohase látsz ott!^[390]

28    De látásuktól visszaválva végre
            szemem az észak-sarknak fordítottam,
            honnan letünt a Szekér égi képe,

31    s im egy magányos agg állt közel ottan,
            akit ránézve már tisztelni kelle:
            apát fiúnak nem kellene jobban.

34    Hosszú szakálla félig őszbe telle,
            mint haja is már s hullt, két ágra bomló:
            lehullt kettős sorát nyugtatta melle.

37    És arcát ama négy szent lángból omló
            sugárok úgy feldíszitik sugárral
            hogy szembenézve naphoz lőn hasonló.

40    »Kik vagytok itt, kik szemben a vak árral
            futtok az örök tömlöcöt kerülvén?« -
            szólt, rázva haját a komoly szakállal.

43    »Ki volt lámpátok és ki volt az Ösvény,
            s vezére a mély éjben lábatoknak,
            amelytől oly sötét az örök örvény?

46    Hát a Pokol Törvényi úgy inognak?
            vagy változott a Végzés fönn a Mennyben,
            hogy barlangomhoz juttok, kárhozottak?«

49    Vezérem akkor kézenfogva engem
            kézzel és szóval, s jellel inte, porba
            hajtani térdet, arccal egyetemben.

52    És: »Nem magamtól jöttem!« - válaszolta -
            »Egy égi hölgy szállt kérni, hogy ne hagyjam
            egyedül ezt utján, a mély pokolba.

55    S mert akaratod az hogy bőven adjam
            elédbe, mint volt, esetünknek estét,
            nem lehet az enyém, hogy megtagadjam.

58    Hát halljad: ez nem látta még az Estét
            de oly közel volt ahhoz balgaságban,
            hogy perce volt csak, elkerülni vesztét.

61    Azért hogy őt e vészektől kivágjam
            küldtek, amint már értésedre adtam;
            és nem volt más út, mint amelyre hágtam.

64    A bűnök népét néki megmutattam
            s most megmutatom még e másik népet
            mely itt tisztúl és kormányod alatt van.

67    Hogy' hoztam eddig, hosszu lenne néked
            végig beszélni: föntről jött erőm,
            hogy vezessem hallani s látni téged.

70    Nézd el hát hogy idejött vakmerőn:
            Szabadságért jött, s édes a Szabadság:
            tudhatja kinek holta Értte lőn:

73    tudhatod, kinek nem drága mulatság
            volt egykor Uticában Értte veszned,^[391]
            hol ruhád dicsőülni várja napját.

76    Az örök Törvényt nem sérthette ez meg,
            mert társam él még, s Minos nem köt engem,^[392]
            mert onnan jöttem, hol szüz árnya reszket

79    ó nagy szív, Marciádnak, s sírva leng lenn,^[393]
            s bús szeme most is kér hogy tartsd tiédnek:
            az ő szerelméért hallgass meg engem

82    s hét országodon hagyj átmenni kérlek:^[394]
            viszek tőled köszöntést néki ha
            nem átallod hogy rólad ott beszéljek.«

85    »Ó drága volt szememnek Marcia
            míg földön éltem, s hamit ő« - felelte -
            »tőlem kivánt, meg kelle kapnia:

88    de most a rossz folyón túl leng a lelke^[395]
            és Törvény áll, mióta itten élek
            hogy többé rám nem hathat a keserve.

91    De hogyha szent Hölgy küldött, égi lélek,
            mint mondod: ennyi szót nem kéne tenned
            elég már hogy amit kérsz, Értte kéred.

94    Menj hát, s övezd a derekát fel ennek
            sima kákával, arcát mosd le szépen,^[396]
            de úgy hogy meg ne hagyj rajt semmi szennyet:

97    mert legparányibb ködfolttal szemében
            nem illenék hogy bár a legkisebbnek
            Éden szolgái közt elébe lépjen.^[397]

100   Köröskörül, hol e kicsiny szigetnek
            az ár veri alját, a lágy iszapban,
            nád, káka, sás nőtt buja zöld keretnek.

103   Egyéb növény nem is terem meg abban
            se fás, se lombos: mert a habtörésnek
            nem állja erejét, melyet sohse csappan.

106   S vissza se jőjj már erre, hogy ne késs meg:
            most kel a nap, az megmutatja rögtön
            szelídebb útját az emelkedésnek.«

109   Szólt, azzal eltünt: és én talpra szöktem,
            szótlan huzódtam közelebb azonban
            vezéremhez, s szememmel rajta csüggtem.

112   És ő így kezdte: »Fiam, jőjj nyomomban:
            forduljunk vissza, mivel ott az aljjal
            egy szint felé hajlik a lanka nyomban.«

115   A szürkületen győzött már a hajnal:
            futott az; és én sejthetém a tenger
            vizét remegni messze, halk morajjal.

118   Mentünk a sík magányon, mint oly ember,
            kit tévesztett útjára visszacsal vak
            reménye - s csügged, míg csak rája nem lel.

121   S midőn elértünk oda hol a harmat
            harcol a nappal, s oszlik bár, de lassan,
            oly részen, melyet árnyékok takarnak:

124   láttam hogy bölcs Vezérem óvatossan
            két kézzel a friss fűbe mártogat;
            s én hogy szándékát, sejtve, támogassam,

127   felé nyujtottam könnyes arcomat:
            és harmatos ujja föltárta mélyen
            rejlő szinét a pokolszín alatt.

130   S mentünk aztán a puszta partszegélyen,
            amely hajózni sohse lát iránta
            hajóst ki megérné hogy visszatérjen.

133   Ott megövedzett, mint amaz kivánta.
            Csodák csodája! - hogy a sást kitépte,
            ujra kihajtott a szerény palánta

  1     Elérte már a nap a horizontot
            melynek délkörén Jeruzsálem épül,
            jegyezve ívén a legfelső pontot:

  4     s az Éj - mely szembe forg - kikelt vizébül
            Ganges folyónak, és vele a Mérleg,^[398]
            amely fölérve kiesik kezébül;

  7     s a Hajnal arca, mely piros-fehérnek
            született, fonnyadván az égi tájon,
            látszott már, ahol álltam, sárga-vénnek:^[399]

10    ott voltunk még a partmenti lapályon
            mint útas ember, ha, útján merengvén,
            a lelke száll már, bár a teste álljon:

13    és íme, mintha, szürkület derengvén,
            vörössen izzik Mars a sűrü ködbe,
            a tenger színén, napnyugatra lengvén:

16    olyan fényt láttam a vizen kilökve
            futni felénk (ó csak majd újra lássam!):^[400]
            nincs madár, melynek oly gyors volna röpte.

19    Szemem csak pillanatra függe máson
            (költőmre néztem kérdve) s máris íme
            dupla fényessé gyult, és nőtt csodássan.

22    S két nem-tudom-mi tűnt - fehér a színe -
            föl kétfelől mellette, s harmadiknak
            felelt aztán alább fényükre fénye.

25    S láttam, hogy Költőm némán nézi, mig csak
            hogy a két első: szárny, ki nem világul;
            ekkor főlismervén a szent ladiknak

28    kormányosát az Isten angyalául
            szólt: »Térdre! térdre! és két kezedet kösd
            imára! Ily szolga szolgál ki mátul!

31    Nézd, hogy száll! megvet minden földi eszközt!
            Evező nem kell néki, sem vitorla,
            szárnyán kivűl, ily messzi tengerek közt!

34    Nézd, egyenessen az egekbe tolja
            örök tollát, a szeleket seperve;
            s az nem hull mint a földi szárnyak tolla.«

37    Majd amint hozzánk mindinkább közelre
            ért az isteni madár: nőtt a fénye,
            s már több volt mint hogy szemem elviselje:

40    azért leszegtem; s már a parthoz ére;
            csónakja gyors volt, s ollyan könnyü, lenge,
            hogy barázdát se vont a víz szinére.

43    Farán a Szent Révész alakja lenge;
            (a Szentség jele homlokán vakító);
            s több mint száz lélek ült zsufolva benne.

46    »In exitu Israel de Aegypto« -^[401]
            egy hangon így mindnyájuk ajka zengett,
            s tovább mint irja a zsoltáros író.

49    Akkor szent kereszt jelét vetve hintett
            áldást reájuk; mire partra szöktek;
            s ő gyorsan mint jött újra tovalengett.

52    Parton maradva, idegen nyüzsögtek
            amazok, és mint aki csupa ujjat
            lát maga körül, szerte nézelődtek.

55    Mindenfelé már nap nyilai hulltak,
            melyek vadászva a Bakot lehajták^[402]
            közepéről a mennyei azurnak,

58    midőn e nép felénk emelte arcát
            és: »Mondjátok, ha tudtok róla« - kértek -
            »merre érhetjük a hegyi ut alját?«

61    S Vergiliusz szólt: »Járatosnak véltek
            minket e tájon? Új táj ez minékünk:
            vándorként értünk ide mint ti értek.

64    Csak alig előbb volt hogy ideértünk,
            más úton, oly vad úton, mely után csak
            játék lesz itt már szirtről-szirtre lépnünk.«

67    Eközben mivel meglátták az árnyak
            lélekzésemről, hogy még testben élek,
            a bámulattól lettek haloványak;

70    s mint hirnök, aki olajággal tér meg,
            vonzza a népet, hír hallója lenni,
            (köré gyülnek, s tolongástól se félnek):

73    úgy csüggve arcomon ott valamennyi,
            gyültek a boldog szellemek körém is,
            szinte feledve tisztulásra menni.

76    S közelebb jutva, túl a többijén is,
            átölelt egy, oly forrón, s nem kimérten,
            hogy rábirt, hogy hasonlót tegyek én is.

79    Ó hiu árnyak, csak látszatnyi létben!
            Karommal őt háromszor átkaroltam,
            s mindannyiszor csak ennen keblem értem.

82    A bámulattól én is sápadt voltam
            mire az árny mosolygott s visszalépett,
            és én, követve, közelebb hatoltam.

85    Szelíden intve szólt, hogy állanék meg.
            Ekkor megismervén: ki? - könyörögtem,
            ne szánjon egy kis pihenőt s beszédet...

88    »Mint rég a romló testbe nyűgözötten« -
            felelt - »ma úgy szeretlek oldozottan:
            álljunk meg hát; - de merre jársz te itten?«

91    »Megyek, Casellám« - választ ígyen adtam -^[403]
            »ahol vagyok, még egyszer újra lenni:
            de téged máig mi gátolt utadban?«

94    Felelte: »Nincs rám sértő benne semmi
            hogy aki áthoz kit-mikor akar,
            többször megtagadt csónakába venni,

97    mert néki mindent Igazság sugall;
            de most fölveszi három hosszu hónap
            óta akit csak könyörögni hall.^[404]

100   Lelkemet is, mely, Tiberis folyónak
            hol vize sóssá lesz, bolyongva várt már,
            végre nyájassan fogadá a csónak

103   a toroknál, hova most visszaszállt már,
            hol minden holtak együvé verődnek,
            kivéve kiket acheróni gát vár.«^[405]

106   S én: »Ha új törvény el nem vette tőled
            szerelmes ének emlékét s hatalmát,
            mely annyiszor hatott rám enyhitőleg:

109   egy dallal most is enyhülésre csalnád
            lelkemet, mely mig így kell hogy cipeljem
            vele e testet, nem leli nyugalmát!«

112   »A Szerelem mely szólogat szivemben...« -^[406]
            kezdte, s úgy zengett drága dalolása,
            hogy még visszhangzik édessége bennem.

115   Mi ketten, s az ő valamennyi társa
            hallgatva, boldog füleink betelltek,
            mintha nem volna gondunk semmi másra.

118   Mind zengő hangján csüggtek és figyeltek;
            mig az aggastyán szólt, a tisztes aggság^[407]
            tekintélyével: »Mi lelt, lanyha lelkek?

121   Mely ácsorgás ez itten? mely hanyagság?
            A hegyre már, a hályogot levetni,
            mellyel látnotok Istent, tiltja vakság!«

124   Mint a galamb ha magot csipegetni
            sereglik szét a szérün, szinte kezdi
            szokott begyeskedését elfeledni:

127   de ha valami akkor elijeszti,
            fölrebben, s földön hagyja az ebédet,
            mivel éhségét nagyobb gondba veszti:

130   úgy láttam én ott ez ujjonjött népet,
            dalt abbahagyva, hegyi útra hágni,
            (mint aki megy, s nem tudja, hova érhet):

  1     Bár hirtelen szökésük szétszalajtá
            egyenként futni az emelkedőhöz,
            hová okosság sarkantyúja hajtá:

  4     én ragaszkodtam a hű Vezetőhöz; -
            hogy küzdtem volna nélküle az úttal?
            ki más vitt volna föl a hegytetőhöz?

  7     Olyan volt, mint kit önhibája furdal.
            Ó tiszta, kényes lelkiismeret!
            kis vétség mily kínnal gyötörve szurdal!

10    Amint láttam hogy lassabban siet,
            s méltóságát nem veszti, futva, lépte,
            eddig bilincsbe vert figyelmemet

13    tágulni érzém s nyilni, nézni végre
            s szemem a messze csúcs felé vetettem,
            mely legfölül szökött föl ott az égre!

16    A nap, mely ízzón vöröslött mögöttem,
            árnyékká tört előttem, oly alakban,
            amint testemmel ellenzője lettem.

19    Megijedtem, hogy egyedül maradtam,
            s vissza is néztem, mert riadva láttam,
            hogy nincs több árny a földön, csak alattam.

22    De akkor: »Mért nem bízol a barátban?
            Nem hiszed hogy veled vagyok s vezetlek?« -
            kezdte akiben vigaszom találtam.

25    »Este van most Nápolyban. Ott vetettek
            tagjaim egykor árnyat; ott nyugosznak,
            (mert Brindisiben halván, ott temettek):

28    azért ha áthat rajtam a magas nap
            sugára, ne csodáld, mint nem csodálod,
            hogy az egek árnyékot nem okoznak.

31    Hogy mégis érzünk, mint eleven állat,
            kint, fagyot és hőt, az Erő művelte,
            mely mit hogyan tesz, azt ki nem találod.

34    Bolond reméli csak, hogy gyenge lelke
            át tud a végtelenségen röpülni
            mely három személyt egy lényegbe rejte.

37    Ne várd hogy a quián túl tudj kerülni,^[408]
            halandó! mert ha mindent látni tudnál,
            Máriának nem kellett volna szülni,

40    sem annyi szomjnak epedni a kutnál:
            mert minden vágyók lettek volna látók,
            kiknek ma vágyuk örökös kinuk már:

43    Aristotelest értve, s értve Plátót,
            és értve sok mást...« - Itt fejét leszegte
            s elnémult, és ez zavart némaság volt.^[409]

46    Már ott valánk hol út ered a hegyre;
            de lábunkat hiába gyorsitottuk,
            oly szörnyű volt a szikla meredekje.

49    A legvadabb, leginkább elhagyott út
            felől könnyebben jutna át az ember
            Lerici s Turbia közt, mintsem ott jut.

52    Itt, léptét megrekesztve, szólt a Mester:
            »Merre lehet a lejtős rész, ki tudja,
            amely felé szárny, fellebbjutni, nem kell?«

55    És míg szemét ő leszegé az útra,
            mintha eszével tartana tanácsot,
            én pedig fölnéztem a sziklacsúcsra,

58    balról lábát felénk mozgatni látszott
            egy árnycsapat, lassan, hogy azt hihetted,
            egyhelytt állnak, kiket föltűnni látsz ott.

61    »Emeld föl« - mondtam - »pilláját szemednek:
            útba fognak már igazitni minket,
            ha te magadtól, Mester, nem tehetted!«

64    Akkor szabad szemekkel föltekintett
            s szólt: »Lassan jönnek, menjünk hát elébük!«
            s: »Légy, édes fiam, jó reménnyel!« - intett.

67    Oly messze cammogott még lomha népük,
            mint egy jó dobó dárdát dobni tudna
            - holott már ezer lépésünk kiléptük -

70    mikor a part szikláihoz lapulva
            megálltak, mint ha vándorok megállnak
            s bús csapatjuk kétkedve néz az útra.

73    »Ó boldogan holt, ó választott árnyak!
            a Békére, melynek üdvei« - kezdte
            költőm - »hiszem, mindnyájatokra várnak:

76    mondjátok meg, hol visz a szirtövezte
            hegyre az út? mert annak aki többet
            tud, jobban fáj minden percecske veszte.«

79    Mintha juhocskák aklukból kijöttek
            egy, kettő, három... míg a többi reszket
            gyámoltalan, s csak nézdeli a földet:

82    s mint az első tesz, mind utána tesznek;
            ha ez megáll, mind rádülöng, s megállnak,
            nem tudva, miért, bárgyumódra, veszteg:

85    úgy láttam én fejét a boldog nyájnak
            jönni felénk; és láttam hogy szerényen
            néznek és méltóságot tartva járnak.

88    S észrevevén, hogy megtöré személyem
            ott a barlang előtt a nap sugárát,
            és jobbfelől árnyam maradt a fényen:

91    megálltak, kissé megvonulva, hátrább;
            s a többiek, kik jöttek nyomaikba,
            nem tudva, miért, ugyanazt csinálták.

94    »Kérdés nélkül megvallom, mi a titka:
            emberi test ez, melyet láttok itt,
            mely a napfényt a földön meghasítja.

97    Ne csudálkozzatok, mert jobb a hit:
            higyjétek, hogy nem Ég ereje nélkül
            mássza meg ez e szikla falait,« -

100   szólt Költőm; s hang kelt e Méltók körébül:
            »Forduljatok meg!« - s: »Menj előre!« - mondták,
            kezük hátával jelet adva végül. -

103   »Akárki vagy te, kinek így bolyong át
            lábad e földön: fordulj énfelém,
            és mondd, láttál-e már valaha? mondd hát!« -

106   szólt egy; és ekkor jól megnéztem én:
            szép szőke arc volt, megnyerő tekintet,
            de seb vágott át fél szemöldökén.

109   Udvarias szó mihamar kimentett,
            hogy: sohse láttam. - »Nézz hát« - válaszolta
            s föllül a mellén egy mély sebre intett.

112   »Én vagyok Manfréd« - mondta és mosolyga; -^[410]
            »Konstancia császárné unokája;^[411]
            és kérlek majd ha visszatérsz honodba,

115   menj szép lányomhoz, ki Sziciliára
            s Aragónára dísznek szülte sarját,^[412]
            s mondj igazat, ha más hír szálldogálna.

118   Mikor két sebbel életem hatalmát
            megtörve érzém; lelkemet megadtam
            Annak, ki irgalomra nyújtja karját.

121   Sok s szörnyü bűn volt amit én sirattam;
            de tág a Kar, hogy várja kegyelem
            mind ki hozzá tér bűnbánó tudatban.

124   S Cosenza Papja kivel Kelemen
            testem keresteté, ha ez igéket
            jól olvassa az égi levelen:^[413]

127   még Benvenutónál a híd fölé tett
            jelek alatt csontom ma is nyugodna,
            hol nagy köveknek súlyos halma védett.

130   Most zápor mossa, vihar hányja, dobja,
            hol, Verde mellé, kívül a határon
            kivitte, oltott gyertyákkal, titokba.^[414]

133   De nincs átkuk, mely üdvbül úgy kizárjon,
            hogy, míg csöpp zöldje van csak a reménynek,
            az Úr szerelme reánk ne találjon.

136   Való igaz, hogy kik átokban élnek,
            Egyház átkában, bár bűnbánva holtak,
            ezen a parton addig túl nem érnek,

139   míg harmincannyi évig itt nem bolygtak
            mint amig élve konokságban jártak,
            ha szent imák ily sorsot föl nem oldnak.^[415]

142   Megértheted most, mily javamra válhat
            ha majd jó Konstancám elébe vitted
            a hírt, hogy' láttál, s hogy még tart a zárlat:

  1     Ha gyönyörűségtől vagy fájdalomtól,
            mely egyik érzékünket megragadja,
            lelkünk csak arra, csak az egyre gondol,

  4     s egészen abba gyűlik öntudatja; -
            s megbizonyul, mily tévedés a tétel,
            mely elménk égő egységét tagadja.

  7     S ha látás, hallás, vagy más észrevétel
            eszed magába veszti: múl a perc,
            s te mitse gondolsz az időnyi léttel:

10    mert más képesség, amivel figyelsz,
            és újra más az értelem egésze:^[416]
            ez rab, míg azzal szabad útra kelsz^[417]

13     Van itt alkalmam ily elmélkedésre,
            mert míg füleim ott ez árnyra lestek,
            ötven fok volt a nap emelkedése

16    s észre se vettem; míg riadni kezdett
            az egész csapat egy-huron-szökellő
            ütemre szólva: »Itt, amit kerestek!«

19    A vincellér egy vasvillára tellő
            tüskével nagyobb nyílást töm be sokszor
            tolvaj ellen, ha tarkul már a szőllő,

22    mint az a rés, hol én s vezérem akkor
            a szikla közé hágni, elbúcsuztunk,
            magunk maradva, a szives csapattól.

25    Noliba szállnunk, San Leóba kúsznunk
            könnyen lehet, vagy Bismantova-csúcsra,
            gyalog - de itt szárny kelle, hogy kijussunk

28    - értem a vágy szárnyát - a hegyi útra;
            azért követtem a Vezért, ki lámpa
            volt lépteimnek és biztatni tudta.

31    Két fal közé szorultunk, hol haránt a
            szirt meghasadt, és fogózva a parton
            az út kéz és láb segélyét kivánta.

34    De mikor följutánk a sziklabalkon
            partján a magas párkány peremére:
            »Mester« - kérdém - »most útunk merre tartson?«

37    S ő: »Vigyázz, ne lépj egy lépést se félre,
            csak tarts mögöttem, egyenest a hegynek,
            míg nem találunk más okos vezérre!«

40    Túl volt a csúcs már erején szemeknek,
            s hágója hágóbb, mint kör centrumából
            sugár-iránya egy fél körnegyednek.

43    S érezvén, hogy lábam lankadva lábol,
            »Jó atyám« - kezdtem - »fordulj vissza percre,
            mert elmaradok itt, magamba, távol.«

46    »Fiam, csak addig vond magad!« - felelte
            s egy kiugrást mutatott, mely e részen
            az egész hegyet körben átölelte.

49    Úgy hatott reám szava, hogy merészen
            fogóztam a nyomába, újra bízva,
            míg lábam nem volt a kiszögelésen.

52    Ott ülni-csuklott térdeinknek izma;
            s megtett utunkra néztünk, (napkeletre),
            melyre örömmel néz mindenki vissza.

55    Szemem előbb a lapos partra vetve,
            később a Napra emelém, csodálván,
            hogy sugara bal oldalunkat verte.

58    Látta költőm, hogy nézek, mint a bálvány
            a sugarakra s égi szekerükre,
            hogy fénylenek, észak közt s köztem állván:

61    s szólt: »Ha Castor s Pollux, az égnek ikre,
            volna a Nappal, amelynek sugárát^[418]
            föl és le folyton forogtatja tükre:

64    a Medvékhez még közelebb csudálnád
            az Állatövnek napsütötte részét,
            ha el nem hagyta még a régi pályát.

67    Hogy ezt megértsd, a Földgolyó egészét
            gondold magadban, s gondolj rá Sionra,
            s e hegyig onnan képzeletbe' nézz szét:

70    lásd, mindkettőnek egy a horizonja,
            de más a féltekéje; s így a pálya, ^[419]
            melyen kocsizni vész volt Phaetonra,^[420]

73    olyan, hogy kell, hogy ettől balra járja
            a Napszekér, s amattól járja jobbra,
            ha tiszta ésszel tekintesz reája.«

76    »Mester, bizony, soha világosabbra
            nem gyult fény bennem; most belátja elmém,
            mely mostanig vakságnak vala rabja,

79    hogy, mely Aequator a tudósok nyelvén,
            és nap és tél közt örökös határ,
            a közép kör a nagy forgások tervén

82    innen, mitőlünk, északtájon áll,
            a mondtad okból; míg Palesztinától
            azon égtájra, hol tanyáz a Nyár.^[421]

85    De tudni vágynám (ha semmise gátol
            szólnod), meddig megyünk még? mert a csucsra
            szemem nem ér, mert födi sűrü fátyol.«

88    És ő felelt: »Olyan e hegynek útja,
            hogy itt lenn a láb csak, kínlódva, mászni,
            de föllebb, mind könnyebben, hágni tudja.

91    Azért ha később meg fogod vigyázni,
            hogy könnyül útad, s olyan könnyü lesz már,
            mint lenn folyam sodrában csónakázni:

94    akkor, tudd meg, végéhez közelegsz már;
            ott várhatod, hogy vágyad megpihenhet.
            Ez mind igaz; s elég is legyen ez már!«

97    Amint szavát elmondta, közbe csengett
            egy hang, közel: »Majd kényszerülsz te itten
            előbb keresni pihenésben enyhet!«

100   E hangra megfordultunk mindaketten,
            s ím, feljebb egy nagy szikla nyúlt ki balra,
            melyet még észre ő sem, én se vettem.

103   Odáig másztunk. S ott a sziklafalra
            támaszkodott sok árnyalak az árnyban,
            mint hanyagúl ha falnak dől a lajha.^[422]

106   S az egyik, fáradságtól haloványan
            ült, s térde között, térdét átkarolva
            nyugtatta fejét, mint valamely ágyban.

109   »Jó mester« - mondtam - »nézz ama Komolyra,
            ki leglomhábban támasztja a sziklát,
            mintha a Lustaság testvére volna!«

112   Szemét az árny fölveti erre, mig lát
            kissé; de arcát nem mozdítja combján;
            s szól: »Oly derék vagy? Fuss te a csucsig hát!«

115   Most ráismertem hogy ki; s bárha tompán
            szorúló mellel sebesen lihegtem,
            nem tehetém hogy, egyszer itt bolyongván,

118   hozzá ne lépjek. Most kényszeredetten
            fejét emelte: »Jól láttad valóban,« -
            csufolt - »hogy balfelől jár a Nap itten?«

121   Lomha volt mozdulatban, kurta szóban;
            hogy nékem kissé mosolyogni kellett.
            »Már nem siratlak, ó Belacqua!« - szóltam. -^[423]

124   »De mondd, mért ülsz ép itt a szikla mellett?
            Tán vezetőt vársz? Vagy csupán a régi
            nagy lomhaságod tiltja menni fellebb?«

127   »Testvér, mit érne itt fellebbre lépni?
            Úgysem engedne vezeklésre mennem
            Isten madara, ki a kaput védi.^[424]

130   Annyi évig kell, hogy az ég kerengjen
            s én künn maradjak, mint amennyi évig
            a jó sóhajok késtek élve bennem,

133   ha szent imák utamat nem segélik:
            eleven kegyben élő szív imái:
            mert más mit ér? nem hallatik az égig.«

136   De már a Költő föllebb kezde hágni
            s szólt: »Jőjj utánam! Már a Nap korongja
            mindjárt a délkör tetején fog állni,

  1     Elhagyva már ez árnyakat, követtem
            vezérem nyomát, és tovább haladtam,
            midőn egy, ujjal, rám mutat mögöttem

  4     s szól: »Nézzétek, aki alább megy ottan
            baloldalán nincs fénye a sugárnak,
            s élőnek látszik minden mozdulatban!«

  7     S láttam akkor hogy engemet csudálnak,
            láttam, szavára visszanézve, mondom,
            csak engem, engem, hogy' vet testem árnyat.

10    »Mért csügg szemed egyetlen árva ponton?
            miért lassítod lépted?« - szólt Vezérem. -
            »Csacsogjanak! Mi gondod és mi gondom?

13    Kövess, s ne bánd, akárki mit beszéljen!
            Állj, mint a torony, mely meg se remeg s lásd:
            ormával így vesz diadalt a szélen.

  16    Mert akiben minden gondolat egymást
            kergeti, célját egy sem érheti,
            mert egy a másikat gyengíti folyvást.«

19    »Jövök már!« - mi mást mondhaték neki?
            s amely méltóvá tesz a Kegyelemre,
            érzém, hogy arcom az a szín lepi.

22    Eközben új csapat tün íme szembe
            kissé előttünk, a lejtőn levágva
            s a Misererét versről-versre zengve;

25    mely észrevevén azt hogy nem bocsátja
            testem a fényt át, dalát abbahagyja,
            s hosszú rekedt »Ó«-k hangjait kiáltja.

28    És követségben, tőlük elszakadva
            ketten: »Valljátok meg nekünk, mifélék
            vagytok?« - kérdezték, elibénk szaladva.

31    És Mesterem: »Menjetek és beszéljék
            el ajkaitok annak aki küldött
            hogy valódi hús ennek teste s él még.

34    S ha, mint hiszem, az ő láttára gyűltök
            torpant csoportba: olyan ő, kit, eljő
            a nap, hogy megfizet, ha megbecsültök!«

37    Derűs éjjel az eget fénylövellő
            megízzott gőz gyorsabban nem hasítja,^[426]
            sem, alkonyatkor, augusztusi felhő,

40    mint ezek tértek csapatukba vissza,
            aztán felénk rohantak a csapattal
            mint lovashad fut, fékét meglazítva.

43    »Egész raj jő feléd, tolongva, nagy raj
            és kérni jönnek téged« - szólt a Mester -
            »te menve hallgasd, föl ne hagyj utaddal!«

46    »Ó lélek, aki üdvöd ama testtel
            keresed itten, amelyben születtél,
            léptet csitítni egy kissé ne restellj!

49    Nézd meg« - kiálták - »kiről hírt vihetnél,
            nincs-e közöttünk régi ismerősöd?
            Ó mért nem állsz meg? Ennyit megtehetnél!

52    Minket erőszakos vég megelőzött;
            utolsó óránkig bünökben éltünk;
            akkor lelkünkben az Úr fénye győzött

55    s megbánva, s másnak megbocsátva, tértünk
            sirunkba, megbékélt velünk az Isten,
            ki most, Őt látni, ösztökéli léptünk.«

58    S én: »Bárhogy nézlek, nincsen egysem itten,
            akit ismernék; - de ha, nemes árnyak,
            kitellhetőt kértek, hogy teljesítsem,

61    mondsza, s ígérem a Békesugárnak
            nevében, amely világról világra
            vonz, hogy vezéremet követve járjak!«

64    »Mindnyájan bízunk« - kezdte, közbevágva
            az egyik - »jóságodban, eskü nélkül:
            csak szándékodat a Sors át ne vágja.

67    Én hát, ki első szólok követségül,
            kérlek, ha eljutsz, hol Romagna s Károly
            földje közötti földek ege kékül:^[427]

70    ne feledkezz meg irgalmas imáról
            mondatni értem Fanóban; lemossa
            bününk az ima, s tisztává sikárol.

73    Fanói voltam; de sebek pirossa
            Antenor földjén festett; s ott folyott el^[428]
            a nedv, melynek e lélek volt lakossa,

76    hol leginkább vártam hogy vár nyugodt hely;
            az Estéi tétette, kit irántam
            jogosnál tulzóbb gyűlölet fogott el.^[429]

79    Ó ha Mirába szaladt volna lábam,
            mikor Oriacóban utolértek,^[430]
            ma is még élnék, lélekzet honában.

82    De láp közt futva iszap és temérdek
            zsombék keverte combom; míg eredni
            láttam eremből tavait a vérnek.«

85    S szólt most egy másik: »Ó ha fölmehetni
            unszoló vágyad teljesedni fog:
            enyémet is segítsed teljesedni!

88    Feltrói voltam, Buonconte vagyok,^[431]
            s itt járok csüggedt fővel, mert felednek
            a földiek, s Johannám elhagyott...«

91    És én: »Milyen sors folytán eshetett meg,
            Campaldinótól mi dobhatta távol
            tested, hogy nyoma sincs ma sírhelyednek?«

94    »Ó« - szólt ő - »Casentino oldalán foly
            az Archiano, kis patak, eredvén
            Ermo fölött Appenin hegyfalából.^[432]

97    Hol Arnóba foly, a nevét levetvén,
            gyalog futottam addig - vérem átszúrt
            torkom sebéből az utat belepvén.

100   Ott szemem elhalt, szavam beleájult
            Mária szent nevébe - ott elestem -
            és húsom maga maradt és elárvult.

103   Valót mondok: s te mondd tovább a testben
            élőknek: angyal jött értem; s az ördög
            szólt: »Mért viszed el, amire én lestem?

106   Jó! halhatatlan részét te öröklöd,
            egyetlen könnye elragadta tőlem:
            de testével én bánok el!« - süvöltött. -

109   Tudod hogy gyűlnek össze a felhőben
            a nedves gőzök, s ujra lecsapódnak,
            megalva fönn a hideg levegőben.

112   Nos hát: a Rosszakarat kapcsolódhat
            ésszel - s természet-adta erejével
            szelet és párát vad játékra nógat.

115   A völgyre vak köd ült és sűrü éjjel.
            Pratomagnótól föl a hosszu bércig^[433]
            s az eget összeállott gőz tömé el,

118   hogy a megtelt lég vízcseppekké vérzik:
            zuhog a zápor; s mit a föld be nem vesz,
            kis patakokba gyűl, dagad, kövérszik,

121   és nem nyugszik, míg nagy folyót ki nem tesz,
            és úgy ömlik az igazi folyóba,
            hogy semmi gátja, semmi partja nem lesz.

124   Igy kapta testem, vérbe fagylalódva,
            bősz Archiano; - és feloldva nyomban
            mellem keresztjét, vitt a gyors Arnóba

127   (mert végkinomban karom összefontam);
            és megforgatott parton és fenéken,
            s elszőtt a zsákmányolt homokhalomban.«

130   »Ha újra túl jársz, otthoni vidéken,
            a hosszu útból megpihenni térve«, -
            harmadik árny most így kezd szólni nékem -

133   »gondolj reám, én Pia voltam élve;
            Siéna szült engem, Maremma ölt meg;
            tudja az, aki, feleségül kérve,

  1     Amikor véget ért a kockajáték,
            a vesztes árván, béna hangulatban
            ül, s próbálgatva, dacosan dobál még;

  4     de a nyertes már indul víg csapatban;
            (egy előtte megy, más nyomon kiséri,
            harmadik oldalt bök, hogy ő is ott van):

  7     oda se fordul, míg ez s az dicséri;
            hogy szabaduljon, markukba dug olykor,
            a tolongástól magát úgy kiméli:

10    akként forogtam, e sürű csoporttól
            övezve én is; és igérgetéssel
            menekedtem a tolongó sodortól.

13    Ott volt az arezzói, durva kézzel
            kit Ghin di Tacco ölt meg; ott a másik,^[435]
            ki futva nem sejté hogy vízbe vész el;^[436]

16    emelt kezekkel láttam, ott imázik,
            Novello és a pizai, ki tette,^[437]
            hogy a jó Marzucco ma hősnek látszik;^[438]

19    ott Orso gróf; s ki folyton azt rebegte:^[439]
            nem bűne volt, de bosszu és irigység,
            mi testét s lelkét elkülönitette:

22    Pier della Broccia; kiért nedvesítsék
            jó könnyek, mig él, Brabant asszonyát,
            mert rosszabb nyájba jut, hol nincs segítség!^[440]

25    Kibontakozva a sok árnyon át,
            ki mind könyörgött, hogy könyörgjek érte,
            hogy előbb érje a szentek honát.

28    »Ó fényességem« - ajkam esdve kérdte -
            »könyved egyhelytt tagadja, hogy a sorson
            ima hajlíthat, ha az Ég kimérte:^[441]

31    s ez a nép mégis azt könyörgi folyton;
            az ő reményük volna hiuságos?
            vagy én szavadat nem jól értve mondom?«

34    És ő felelte: »Irásom világos;
            és mégis az ő reményük se csalfa:
            csak józanul nézz, s ne vakon csodálkozz!

37    Mert nem csorbul az Itélet hatalma
            ha tűz-szeretet perc alatt megadja,
            miért itt hosszan kell évelni halva:

40    de ottan, ahol versem ezt tagadja,
            nem menthet ima többé, mert az Isten
            onnan az imát többé nem fogadja.^[442]

43    De ily magas kételynek helye nincsen
            mig nem szól hozzád Az, ki az Igazság
            s elméd közt lámpa lesz, hogy fényt derítsen:

46    értesz-e? Beatrice. - E magasság
            csucsára érve őt leled nevetni,
            ülvén szent arcán örökös vigasság.«

49    S én: »Uram, jobban szeretnék sietni!
            nem vagyok már oly fáradt mint idáig!
            S látom, a hegy már árnyát kezdi vetni!«

52    »Megyünk mindaddig, mig a nap világít;
            megyünk mindaddig, mig lehet« - felelte -
            »de máskép lesz majd, mint te jóslanád itt.

55    Mert a Nap, mellyet most homályba rejte
            a hegy, s nem tör meg tested rajzolatja:
            megtér előbb mint a csucson leszel te.

58    De nézd, egy árny ott szemével kutatja
            lépéseinket, egyes-egymagán,
            ki tán kurtább utunkat megmutatja.«

61    S feléje mentünk. Ó lombárdi árny!
            Lassu szemében gőgje dagadozván
            hogy állt ott, megvetés a homlokán!

64    Egy szót se szólt, se költőmhöz, se hozzám;
            menni hagyott, csak szemeit vetette
            ránk, nyugton, mint a pihenő oroszlán.

67    Vergiliusz kérve közelitette
            hogy a jobb grádicsot jelezze nékünk;
            de ő, nem is méltatva feleletre,

70    hazánk kérdezte rögtön, s földi létünk;
            »Mantova...« - kezdte költőm; és az árny ki
            oly zord-csukott volt amidőn elénk tünt,

73    fölugrott s ajkán szárnyas ige szállt ki:
            »Földid vagyok: Sordello« - mondta szája^[443]
            - »ó mantovai!« - s kart repesve tárt ki.

76    Rab Itália, hajh, nyomor tanyája,
            kormánytalan hajó vad förgetegben,
            világnak nem úrnője, csak rimája:

79    lám, alig földed szent neve kirebben
            s honfitársát holtan e drága szellem
            fogadja testvérénél melegebben

82    mig élve benned testvér testvér ellen,
            kit egy fal övez és egyazon árok,
            nincs hogy egymással hadat ne viseljen.

85    Nyomorult! bár szemeddel körbejárod
            tengered partját, s mély öledbe nézel,
            békével boldog pontod nem találod.

88    Mit ér hogy féket tett rád gondos ésszel
            Justinianus, ha üres a nyerged?^[444]
            neved annál nagyobb szégyenbe vész el.

91    Aj, bitang nép, ma is hű lenne lelked,
            és hagynád Caesart ülni az ülésben,
            ha az Isten szavait nem felejted.^[445]

94    Nézd, milyen bokros a paripa! nézd, nem
            türi fékét, mert nincs sarkantyuzója,
            mert te tartod kantárát gyenge kézben!

97    Ó Német Albert, mért szálltál le róla?^[446]
            Tenéked nem szabadott volna félned
            nyerget vetni a bús vadságu lóra.

100   Hulljon ezért véredre bölcs itélet
            a csillagokból, új s előre-biztos,
            melytől utódod borzadva félhet.^[447]

103   Mert vén apáddal csak otthoni piszkos
            ügyleteidre gondolván, feledted,
            hogy a császár-kert útja sárral iszkos.

106   Jőjj, nézd, a Montaguok s a Capulettek
            s Monaldi s Filippeschi, búval ottan^[448]
            - te gondtalan! - s gyanúval tellve retteg!

109   Jőjj, nézd, kegyetlen, hogy nyög elnyomottan
            a hű nemesség: légy bajukra balzsam!
            lásd, Santafiorban milyen állapot van.^[449]

112   Jőjj, nézz Rómádra, hogy sir, csupa jajban,
            özvegyen, árván; s ezt zokogja folyvást:
            »Cézárom, miért nem vezetsz a bajban?«

115   Jőjj, nézd e népet, hogy szereti egymást!
            s ha már részvétre nem költ szörnyü kórunk,
            jőjj legalább hogy tennen szégyened lásd!

118   Ó nagy Istenség, ha nem bűn hogy szólunk,
            aki szenvedtél a kereszten értünk,
            elfordítottad szemedet mirólunk?

121   Avagy mély terved, melyet mi nem értünk,
            teszi hogy a sok rosszból magasabb jó
            készül nekünk, milyet nem is reméltünk?

124   Itália minden várossa apró
            zsarnokkal tellve, s új Marcellussá lesz,^[450]
            ha pártot gyüjthet, minden apró rabló.

127   Örülj, Firenzém, tereád nem áll ez,
            hála népednek, mely épígy beszélvén
            nyugodtan hallhat; csak diszedre vál ez!

130   Soknak van az igazság szíve mélyén,
            de mindig későn pattan el az ijrul:
            csak a te néped hordja szája szélén.

133   Tehertől félve sok lemond a dijrul:
            de a te néped: »Vállalom!« - kiáltja,
            és hívás nélkül vállal, erejin tul.

136   Örülj, mert van okod, mert Béke áldja
            és Bőség áldja földed és Okosság;
            valót mondok, s az eredmény beváltja.

139   Kik az antik föld törvényeit hozták,
            Athén s Lacedaemon: csak keskeny útat
            törtek kultura felé, boldog ország,

142   hozzád képest, ki folyton annyi újat
            szősz, hogy amiket októberbe szőttél,
            november közepéig elavulnak.

145   Csak már amennyi emlékem előtt él,
            kormányt, szint, törvényt, pénzt hányszor cseréltél
            s polgáraidban is kicserélődtél!

148   Gyujtsd meg emléked, s lásd magad' e mécsnél:
            beteg asszony vagy, aki nem lel enyhet,
            kit tollas ágyán ébren ér az éjfél,

  1     Amint egymást három-négy ízben újra
            köszöntenők: »Kik vagytok?« - kérdezett
            Sordello, kissé távolabb vonulva.

  4     »Augustus nékem előbb rendezett
            végtisztességet, mint e hegyre szellem,
            Istenhez jutni méltó, érkezett.^[451]

  7     Vergiliusz vagyok; s hogy el ne nyerjem
            a mennyet, csak hitem hiánya volt ok.« -
            szögezte Költőm szavát szava ellen.

10    Mint ki váratlant lát, bámulva boldog,
            s: »Ő az... nem ő az...« - váltogatva hajtja,
            egyszerre hivén s nem hivén a dolgot:

13    olyan lesz most amaz! fejét lehajtva
            szerényen ott öleli, hol a gyermek
            atyját ölelni szokta, s csüggni rajta.

16    És: »Ó latinság kincse!« - így felel meg -
            »te, kiben nyelvünk erejét kitárta:
            hol éltem, örök dísze léssz a helynek!

19    Kegy ez, vagy érdem, hogy a Sors megálda,
            hogy látlak? És ha hangod hallhatom: mely
            pokol bocsátott föl, mely szörnyü Zárda?«

22    S felelt: »Be kelle bolyganom a Zord Hely
            minden körét, míg ide följöhettem:
            ég erejével jöttem, az hozott fel.

25    Nem amit tettem; amit sohse tettem,^[452]
            zárja el tőlem várt Napod sugárát,
            amelyről tudomást is késve vettem.

28    Van egy hely ottlenn, melynek csak homályát
            s nem kínjait kesergik, egy kerek hely,
            hol nem nyögés, csak sóhaj szele száll át:

31    ott lakom az ártatlan kisdedekkel,
            akiket foga harapott halálnak,
            mikor még ős bünük sem vétetett el.^[453] ^[454]

34    Lakom azokkal, kik az első Hármat^[455]
            erényekből nem öltözék magukra,
            bár bűntelen hordták a többi jármot.

37    De hogyha tudsz és bírsz, most adj az útra
            jelet, hogy lábunk tévelygéstelen
            Purgatórium kapujába jutna!«

40    Felelte: »Nékem nincs szabott helyem;
            mi itt szabadon föl és körbe járunk;
            míg mehetek hát, jertek énvelem!

43    De hajlik már a nap, míg itten állunk
            és nem lehet éjjel hatolni feljebb;
            keressünk szállást, ahol éjre szálljunk.

46    Lelkek itt laknak, kissé jobbra, lejjebb:
            közéjük viszlek; nem lesz kedved ellen,
            hiszem, hogy őket lássad és figyeljed.«

49    »Hogy?« - szólt a Költő - »Ha e hegyre szellem
            éjszaka vágynék, önnön gyenge volta,
            vagy más is, gátlaná, hogy vágya telljen?«

52    S a jó Sordello vonást vont a porba;
            s szólt: »Látod? Ezt a kis vonást se hágod
            keresztül, ha megvolt a Naplehullta.

55    Nem mintha más valami vetne gátat
            mint az éjnek sötétje, hogy ne hágj föl:
            de az bénulással zavarja vágyad.

58    Csak lefelé kerülhetsz, vagy a tág kör
            partján ha jársz és azt körülbolyongod,
            míg zárva tartja a napot a látkör.«

61    Úgy nézve rá mint csodát aki mondott:
            »Vezess hát« - szólt vezérem - »oda minket,
            ahol öröm leszen megszállni, mondod.«

64    Nem sokkal vittük messzebb lépteinket,
            s elláttam a hegy horpadt hajlatáig,
            (mint nálunk völgy ha vájja a gerincet).

67    »Elmegyünk« - szólott amaz Árny - »odáig,
            ahol a part magábul öblöt alkot,
            s ott várunk az új nap pitymallatáig.«

70    A bérc és sík közt egy ösvény kanyargott
            útnak a vájás homorúlatán át,
            hol több mint félig ette már a partot.

73    Aranyt, ezüstöt, égő pomagránát
            vérét, smaragdon frisstörésü szint,
            kék indigót, s az ind csillámfa hámát

76    fű és virág épúgy legyőzte mind
            színnel a partöbölt tarkázva ottbent,
            miként a nagy legyőzi a kicsinyt.

79    De a Természet nemcsak színeket kent
            e rétre, hanem ezer illatából
            kevert egy mondhatatlant, ismeretlent.

82    »Salve Regina« - így dalolva távol
            láttam ott lelkeket a fűben ülni
            elfedve eddig a völgy hajlatával.

85    »Míg nem fog e gyér nap fészkébe dülni« -
            így kezdte szóval mantován vezérünk -
            »ne vágyjatok le, közibük kerülni.

88    Ha célunk: látni, jobban célhoz érünk
            e dombról lesve arcra, mozdulatra,
            mint lenn a völgyben, ha velük beszélünk.

91    Aki legfelül ül - meglátni rajta
            hogy elmulasztá, amit tenni kellett -
            s nem mozdul a többi dalára ajka:

94    Rudolf császár volt, ki a holtra dermedt
            Itáliát meggyógyíthatta volna;
            míg más orvossa már csak késve kelhet!^[456]

97    Az akit néz (tán látásával oltva
            búját), a víz honának úra, mellyet
            tengerbe Elba hajt, Elbába Moldva.

100   A neve Ottokár volt, gyönge gyermek,
            s különb már, mint a fia nagy szakállal,
            Vencel, ki kéjre és henyélni termett.^[457]

103   S a Pisze ott (ama szelid királlyal
            páros, komoly beszédben) futva halt
            a liliomot hervasztó halállal.^[458]

106   Nézd, mellét tépi, verve, dúlva rajt!
            és nézd, a másik! tenyerébe csapja
            mint könnyes ágyba, arcát s fölsohajt!

109   Frankhon átkának ők az ipja s apja.^[459]
            Tudva előttük élte ronda volta,
            és innen szívük búja és haragja.

112   Aki mögöttük testes áll dalolva^[460]
            (a horgasorru énekét kisérve)^[461]
            övét minden erényből kötve hordta.

115   S ha (mint király-utódja) ma is élne
            az ifju aki háttal ül mögötte,^[462]
            csupán edényt cserélt volna erénye:

118   ami nem áll a többi örökösre:
            országa szállt Frigyesre és Jakabra,^[463]
            de legszebb kincsét egy sem örökölte.

121   Ritkán jut ágrul-ágra, ifiabbra
            ember erénye; így akarta Isten,
            hogy Tőle kérje mind, és Tőle kapja.

124   A Horgasorruról is szó van itten,
            (akinek Péter énekét kiséri)
            érte Provánsz és Apulia sir fenn.^[464]

127   A plánta magvát még el sem is éri;
            pedig Konstanza Margitnál a férjét
            s Beatrixnál ma is jobban dicséri.^[465]

130   Angol Henriket látod ülni félrébb,^[466]
            egyszerü királyt, jámbor-egymagában:
            - ennek a földön jobb hajtása él még.^[467]

133   Hever legallul ezek csapatában
            Vilmos az őrgróf, a magasba nézve;^[468]
            kiért s hadáért Alexandriában

  1     Eljött az óra, mely a bús hajósnak
            vágyát cseréli, s könnyeit folyatja
            ki érzi még izét a búcsucsóknak;

  4     s mely tűnt szerelme tőrével szuratja
            az új utast ha hallja a harangot,
            mely tán a haldokló napot siratja:

  7     s én kezdtem már a dalt, kezdtem a hangot
            nem hallani, csak egy lelket figyelve
            ki felkelt, s újjal inte csitt-parancsot.

10    S kezét kulcsolta ég felé emelve
            s Keletre nézett, mintha szólana:
            »Isten: szívemnek nincs más célja, terve!«

13    »Te lucis ante« - tört ki dallama^[469]
            ajkárul ollyan édes győzelemmel,
            mintha magambul kiszakítana.

16    S a többi lelkek ájtatós ütemmel,
            kísérték végig himnuszát egészen
            a forgó egekre tapadva szemmel.

19    Itt élesítsed, olvasó, merészen
            szemed az Igazságra: gyenge fátyol
            borítván, áthatolnod könnyü lészen!

22    Láttam, hogy akkor ez a szende tábor
            egy pontra néz fel, elsáppadva, csendbe,
            alázattal, valamit lesve távol:

25    s láttam, hogy jő magasbul és kerengve
            leszáll két angyal, izzó kard kezökben,
            de csonka kardjuk és az éle csempe.

28    Friss lombok színe zöldellett mezökben,
            amelyet láttam, hogy zöldtollu szárnyak
            verdesnek és a szélben hátraszökken.

31    S láttam, hogy akkor röptükben megállnak,
            egyik fölöttünk, másik szembelebben,
            úgyhogy középen maradtak az árnyak.

34    Fejüknek szőkeségét jól kivettem,
            de arcuk látásomban megzavart,
            mert soktól minden erő visszaretten.

37    »Jönnek, e völgyet védelmezni majd«
            - mondta Sordello - »Mária ölébül,
            a Kígyó ellen, mely most erre tart.«^[470]

40    Jaj, körülnéztem: mely égtáj körébül?
            s érzém, miközben fázva borzadoztam,
            hogy fejem a meghitt vállakra szédül.

43    »A nagy Árnyak közé szálljunk le mostan!«
            - szólt Sordello még - »egy kevés beszédre;
            örülnek látni majd akit lehoztam.«

46    S alig csupán három lépést ha lépve
            lenn voltam, s láttam, hogy felém szögezte
            szemét egy árny, mintha ismerni vélne.

49    Sötétedett a lég, eljött az este,
            mégis szememtől szeméig a vak közt
            látásunk lassan áthatolni kezdte.

52    Felém jött, s én feléje, a tömeg közt:
            ó Nino, nemes bíró, mily öröm volt,^[471]
            itt lelni téged, s nem a rossz sereg közt!

55    Semmi szép köszönésnek híjja nem volt.
            S kérdé: »Mikor érted el e hegyaljat
            az úton, mely a messze tengeren hord?«^[472]

58    »Ma reggel hagytam el a Nagy Siralmat:
            azon át jöttem, régi életemben,
            bízván, hogy az új, utamból kisarjad« -

61    feleltem, s ő is erre, s nemkülömben
            Sordello kissé elvonulni látszik,
            mintha zavarban volna, s félelemben.

64    S egyik Vergiliuszra néz, a másik
            egy lenn ülőhöz ezt kiáltja: »Konrád,^[473]
            kelj fel, mert felsőbb kegy amit ma látsz itt!«

67    És hozzám: »Amit az Úr keze nyom rád
            terhül, kinek első miértje rejtve,
            a szent Hálára kérlek és bizom rád:

70    ha tul léssz a tág habon, nem felejtve
            szómat, kérd értem Giovannám, hogy esdjen^[474]
            ott, hol szent ima sohse lesz elejtve.

73    Az anyja már nem hiszem, hogy szeressen,
            mert elvetette a gyász fehér fátylát
            (hejh, szegény újra fölvenné szivessen!)^[475]

76    Kik példáját nézik, könnyen belátják
            hogy mílyen múló az asszony szerelme,
            ha szem s tapintás föl nem szítja vágyát.

79    Pedig nem lesz oly díszesen temetve
            a Milanót vezérlő viperával,^[476]
            mint Gallura kakassával lehetne.«^[477]

82    Szólt, s észrevettem, hogy a szeme rávall
            a jogos hévre amit szíve érez,
            belső tüzének égve sugarával.

85    S én mohó szemem fölvetém az Éghez,
            hol csillagai lassabban keringnek,
            (mint küllő, hol közel a tengelyéhez).

88    S vezérem szólt: »Szemed hová tekinget?«
            »Ama három fényt nézem« - mondtam erre -^[478]
            »hogy fényli át itteni sark-egünket.«

91    S ő: »A négy fényes csillag már, amelyre
            reggel figyeltél, leszállt odatúlra:
            s ez újak jöttek ím a régi helyre.«

94    Most félrevonva és hozzásimulva
            szóla Sordello: »Nézd az ellenséget!«
            s hogy merre nézzen, megmutatta ujja.

97    Amerre nem volt a völgy öle védett,
            egy Kígyó látszott: ílyen adta hajdan
            Évának a keserves eleséget.

100   Fű és virág között, baljós vonalban
            csúszott, a nyelve visszanyalva folyton,
            mosódni tán, hogy szebb legyen kinyaltan.

103    Nem láttam, s le sem írhatom, mi módon
            mozdult, de láttam, hogy helyébül erre
            kimozdult íme mindkét égi Sólyom,^[479]

106   zöld szárnyaikkal a leget seperve;
            mit meghallván, a Kígyó tovasurrant,
            s ők visszaszálltak az előbbi helyre.

109   Az árny ki előbb a Bíróhoz illant
            mikor az hítta, ezalatt csak engem
            vizsgált, s a szeme másra rá se villant.

112   »Ha arra vágysz, hogy ne pislogva tengjen
            de leljen lámpád lelkedben olajra,
            hogy lángja égig út-mutatva lengjen« -

115   kezdé - »ha tudsz a Magra völgyes alja
            felől igaz hírt, oltsd a lelkem szomját:
            lásd, egykor én nagy ember voltam arra,

118   és a nevem volt Malaspina Konrád,
            fia a vénnek; családom imádtam,
            s ez az imádás hányja itt le kormát.«

121   »Ó« - mondtam - »én hazádat sohse láttam,
            de van-e aki, - bármely föld lakója, -
            ne tudna róla nagy Európában?

124   A hír amely nevetek hordozója,
            urával együtt zengi ama völgyet;
            ki sohse volt ott, az is hallott róla.

127   S amint remélem látni még a Földet,
            épúgy hiszem, hogy kard- és erszény-adta
            jó hírét törzsed el nem játsza többet.

130   Természet és Erkölcs úgy fölavatta,
            hogy, hol mindenkit félrevitt a Rossz Fej,^[480]
            maga nem nézett a gonosz utakra.«

133   S ő: »Hétszer a Nap nem pihen a Kosjel
            alatt ágyába, hol ez égi Lény,
            a Kos, négy lábbal nyujtózkodik most el:

136   s megéred, hogy ez a jó vélemény
            nagyobb szögekkel lesz fejedbe verve,
            mint mások szava, vagy akár enyém -

  1     Immár az ős Tithónus szeretője^[482]
            fehérben Kelet balkonára lépett
            karjaiból, és elbucsúzva tőle;

  4     homlokán gyöngyök diadémja égett,
            a Hideg Állat formájába rakva,^[483]
            mely farkával veri a földi népet;

  7     s az Éj, útjában fölfelé haladva,
            két lépést tett meg már amerre voltam:
            harmadik lépte szárnyait lóggatta:^[484]

10    és én ki Ádám örökségét hordtam,
            öten hol ültünk a rét pázsitának
            ölén, álomba győzve, elhajoltam.

13    És amely óra tájban sírva támad
            a fecskének keserves dala reggel,
            tán emlékére régi bánatának;^[485]

16    mikor a testből nagy utakra leng el,
            s önnön álmának jósa lesz a lélek,
            nem bilincselve földi képzetekkel:

19    egy aranytollu sast láttam, kevélyet,
            álmomban az égen lebegni széttárt
            szárnyakkal; és épen leszállni mélyedt,

22    s úgy láttam, ama hegyre szállva sétált,
            hol övéitől hajdan elragadva
            Ganymédes a magas ég felé szállt.^[486]

25    »Megszokta talán« - gondolám magamba -
            »hogy prédát lesni mindig erre lengjen,
            és restell már másutt vadászni karma.«

28    Alig tellt pár perc, hogy párat kerengjen
            és ujra im, lecsapott mint a villám,
            s a tüzes égig ragadott föl engem.

31    Ott én is, ő is, fényes lángra gyúlván,
            az álmodott tűz testem úgy sütötte,
            hogy álmaimból fölrezzent a pillám.

34    Mint Achilles hogy szemét fölütötte,
            és csodálkozva hordta szerte körben,
            nem tudva, hol van, és mi van körötte,

37    amikor anyja megszöktette bölcsen,
            ahonnan a görögök visszavitték,
            Chirontól Scyrus szigetére ölben:^[487]

40    rezzenve én oly szemeket feszíték
            sápadtan amint elhagyott az álom,
            mint kit dermesztve kiver a veríték.

43    Csak maga volt ott Vigaszom hogy álljon
            mellettem; a nap két órája fenn már;
            s szemem csüggött a tengerparti tájon.

46    És Mesterem szólt: »Félelemtelen várj!
            Szedd össze inkább, ne veszítsd erődet
            és ne aggódj, mert lábunk jó helyen jár!

49    Itt már a Purgatórium előtted!
            Látod a párkányt, amely körbezárja,
            s a bejárást, hol nyílást hagy a kőzet.

52    A szürkületben, mely a Nap futárja,
            előbb, míg lelked, mint egy sűrü pólya,
            nyomta el lenn a virágágyon álma:

55    egy Nő jött, s: »Én vagyok Lucia« - szóla -^[488]
            »Hadd vigyem ezt el, aki szunnyad itten,
            s legyek útjának könnyebb mozgatója!« -

58    Sordello lenn maradt s a többi ketten;
            és jött a Nap; - s ő, téged fölemelve,
            idehozott - és én nyomon követtem.

61    És itt letett; - még ráintett a helyre
            szép szemével, hol a kapunyilás van:
            s ő és az álmod együtt tűnt el erre.«

64    Mint aki kétkedésben s kábulásban
            az igaz útat fölfödözi végül,
            s félelme elful a vigasztalásban:

  67    úgy én; s amint aggódás gondja nélkül
            látott vezérem: megindult a párkány
            lejtőjén, ahol a Kegy hegye kékül.

70    Látod, olvasó, hogy száll, mint a sárkány,
            dalom: azért ha köntösét ezentúl
            több mesterséggel varrom, ne csodáld ám!

73    S mind közelebb, s az első lépteken túl,
            hol imént csak repedést gyanitottam,
            (mint fal, ha nyilva, szakadásnak indul),

76    egy kaput s három lépcsőt láttam ottan,^[489]
            más-más szinűt, a kapuig vezetve,
            s egy kapust, ki még némán ült s nyugodtan.

79    Mind nyiltabb tekintettel nézegetve
            a felső lépcsőn láttam ülni, s arca
            sugarát, türhetetlen, rámvetette;

82    és meztelen volt kezében a kardja
            tükrözve fényét, hogy szemem a lángot
            nem nézheté, bár egyre azt akarta.

85    »Szóljatok onnantúl, hogy mit kivántok!
            A vezetőtök hol van?« - kezdte. - »Könnyen
            lehet hogy ily utat majd sírva bántok!«

86    »Egy égi Hölgy mondta hogy erre menjen
            utunk, ki jártas ebben« - szólt vezérem -
            »Menjetek« - mondta - »kapu nyílik innen!«

91    »Vezessen hát, hogy kívánt célhoz érjen
            léptetek: jertek lépcsőnkig előre!« -
            szólt a Kapus most biztatva, ne féljen.

94    S így följutottunk az első lépcsőre:
            fehér márvány volt, és hogy benne lássam
            arcomat, megcsiszolva tükrözőre.

97    A második sötétebb mint a bársony,
            kiégett, durva szikla; és keresztben
            s hosszában rajta végig hasadás-nyom.

100   S a legfelső oly lángoló veressen
            látszott porfirból súlyosodni rája,
            mint vér amely az erekből kifeccsen.

103   Ezen pihent a Kapus-angyal lába;
            s a küszöbön ült, melynek deszkafáját
            szemem gyémántból sugarazni látta.^[490]

106   Költőm a lépcső három grádicsán át
            kedvemre vonva, mondá: »Kérjed itten
            alázatossan, hogy nyissa ki zárát!«

109   Testem a szent lábak elé vetettem;
            nyissa ki, kértem édes irgalomra,
            s előbb háromszor mellemet ütöttem.

112   S ő akkor hét P-t írt a homlokomra^[491]
            kardja hegyével, s: »E sebeket ujra
            le kell, vigyázz, majd ottbenn mosni!« - mondta.

115   Száraz homok, vagy holt tüzek hamúja
            amilyen színű, köntöse olyan volt;^[492]
            és most két kulcsot vett elő alúla.

118   Egyik ezüst volt, a másik arany volt,^[493]
            s előbb a fehér, azután a sárga
            forgott meg akként, hogy örömre hangolt.

121   »Ha valamelyik nem megy jól a zárba,
            vagy nehéz benne s elakad a forgás:
            akkor a kapu zárva marad, zárva!

124   Az egyik drágább« - szólt az Égi Portás -
            »De több mesterséget kiván a másik,
            mivelhogy ebben rejlik a nagy Oldás.

127   Pétertől kaptam; - s, jobb ha úgy hibázik
            kezem, azt mondta, hogy nyit, mintha zárna
            olyan előtt ki térdein imázik.«

130   És aztán, míg a szent kaput kitárta,
            szólt: »Lépjetek be! de ki hátrafordul,
            az visszamegy és nem jut be a várba!«

133   És ím, az égi ajtó szárnya kordul,
            és megforogva súlyos sarkvasában,
            amely ércből van, zengve megcsikordul.

136   Tarpeii vára nem zengett csunyábban,
            mikor, a jó Metellust elragadva,
            őrtelen fosztották ki hajdanában.^[494]

139   Én megfordultam a legelső hangra,
            s Te Deum szólalt hirtelen, amelynek
            édes zenébe vegyült tiszta hangja.

142   És épolyan volt ez a hang a fülnek,
            hangja ennek a Te Deum-zenének,
            mint mikor orgonához énekelnek

  1     Mikor elhagytuk az ajtó küszöbjét,
            mely árva, mert a lelkek rossz szerelme
            egyenes útnak mutatja a görbét:

  4     zajjal csukódott, nagy visszhangot verve;
            de ha visszanéztem volna a zajra,
            méltó mentségem hol lett volna erre?

  7     Egy hasadás vitt föl a sziklafalra^[495]
            és mint a hab tolong előre-hátra,
            úgy kanyarogtunk benne jobbra-balra.

10    S szólt vezetőm: »Itt legény kell a gátra
            úgy kanyarodni erre-arra folyton,
            ahogyan útja nyíl a sziklahátra!«

13    Ez megritkítá lépteink a zordon
            köveken, és előbb feküdt a csempe
            hold az ágyába, hogy ott megnyugodjon,

16    mintahogy mi, e tűfokán kimenve,
            hol összezárul a hegy egy tömegben,
            felhághattunk a nyilt, szabad peremre.

19    De akkor, én fáradtan, s mindaketten
            bizonytalan néztünk a fensikon szét,
            oly árván, mint utak a rengetegben.

22    Partjától, ahol a semmivel szomszéd,
            a lábáig magasságát ha mérném,
            három embernyit legalább kihoznék.

25    S ameddig, szemem szárnyával, elérém,
            ha jobbra néztem, e párkányt, ha balra,
            mindenfelől egyformának itélém.

28    S alig nyomtuk még lépteinket arra,
            mikor megláttam hogy beljebb a szikla,
            amely utat zár fenn a hegytarajra,

31    fehér márványból van, és elborítva
            domborművekkel, hogy nemcsak Poliklét,^[496]
            de a Természet szégyenben maradna.

34    Az angyal, ki a hírt, hogy az öröklét
            kapui tárva, hozta embereknek,
            s hogy a rég sírva várt békét öröklék:

37    mint élő, kinek tagjai remegnek,
            volt ott kivésve, annyi édes bájjal,
            hogy nem is néznéd néma kőremeknek.

40    »Ave!« - látszott mondani néma szájjal,
            mert melléje volt az a Nő faragva,
            ki Menny szerelmét nyitja égi zárral,

43    s mozdulata rávallott e szavakra:
            »Ecce ancilla Dei« - s oly találón, ^[497]
            mint viasznyomás valamely alakra.^[498]

46    »Ne csak egy helyre figyelmezz kizárón« -
            szólt, kinek jöttem azon oldalánál,
            merről a szív van, édes Elüljáróm.

49    Megfordulék, s megláttam Máriánál
            egy kissé hátrább, abban az irányban,
            hol, jobbra tőlem, drága Poétám áll,

52    egy más képet, mely a hegy jobb falán van
            kivésve, s túlra Bölcsem oldalától
            kerülve közel látszék, s jobb arányban.

55    Ott márványökrök vonják ponyvasátor
            alatt, szekéren, ládáját az Úrnak,
            mely int hogy ne légy hivatlan prókátor.^[499]

58    S a kisérők hét kórusra oszolnak;
            s ott két érzékem küzködött; az egyik
            szólt: »Nem!« - a másik: »De igen, dalolnak!«

61    S a tömjénfüstöt is, mely föltüremlik
            köröskörül, sok jól utánzott ránccal,
            az orr tagadja, s a szemek igenlik.

64    S lám, a Zsoltáros föltürkőzve táncol^[500]
            a szent Szekrény előtt alázatossan;
            s több volt királynál, s kevesebb, e tánccal.

67    S egy palotának erkélyén magassan
            Mikhál látszott, a menetet csodálván,
            szomoruan, és kissé haragossan.^[501] ^[502]

70    De én közel már új képet találván
            néztem, helyemről másik helyre hágva,
            hol Mikhál mögött ragyogott a márvány.

73    Itt a császár alakja volt kivágva
            dicsőn a sziklából, kinek erénye
            indítá Gergelyt a győztes imákra.^[503]

76    Traján császárról szólok; büszke ménje
            előtt egy özvegy állt; az özvegy arcán
            mély fájdalom, s szemében könnyek fénye.

79    Körötte tiprat sok, csaták piarcán
            edzett vitéze s leng arany mezőben
            a Sas, amely kisérni szokta harcán.^[504]

82    S a nő, maga a búbánat merőben,
            szólni látszék: »Uram, fiam halott,
            s tebenned bízom, mint védelmezőben!«

85    És ő: »Legalább azt megvárhatod,
            míg megjövök.« S a nő most csüggedettebb
            hangon, mint kit a bánat áthatott:

88    »S ha meg nem jönnél?« »Őrködik feletted,
            ki helyemen lesz.« S ő: »A más erénye
            mit ér neked, ha magadét feledted?«

91    S a császár szólt: »Légy megnyugodva, néne:
            nem mehetek, mig lelkemen adósság
            súlya van; itt tart a Könyör törvénye.« -^[505]

94    És míg igy én itt az alázatosság
            képeit néztem, mellyek Mesterükre
            vallván a lelket szent gyönyörbe hozzák,

97    s melyeket a valóság égi tükre
            és látható beszéd gyanánt teremtett
            kinek nincs új - nekünk mind új, örökre -:

100   »Im« - szólt a Költő, és kezével intett -
            »egy nagy sereg jön ott, gyéren topogva:
            tán föllebb tudnak igazítni minket.«

103   Szemem szomjassan nem sejtett dologra,
            szemlélni folyton új csodát mohón,
            nem volt, keze iránt fordulni, lomha.

106   Nem akarom, hogy elcsüggedj bohón
            jó szándokodban, hallva ezt a szörnyű
            fizetségét a bűnnek, olvasóm.

109   Azért ne a kin módját nézd, ha könnyű
            szivvel akarod nézni: nézd a végét:
            csak itéletnapig hull itt a könnyü!

112   »Mester« - kezdém - »a kínnak ezt a népét
            alig tudom kivenni jól hogy ember:
            most érzem földi szemem gyöngeségét.«

115   S felelt: »Gyötrelmük, annyi mint a tenger,
            nagy súllyal úgy lenyomja mind a földre:
            hogy jól lássam, nekem is kűzdenem kell.

118   De nézd meg jól csak: mint megannyi törpe
            jön mind a kő alatt görbülve kétrét;
            már látni: mellüket verik gyötörve.«

121   Ó gőgös keresztények, balga népség,
            kiknek elbízott, nyavalyás elmétek
            a visszás útban veti reménységét!

124   Nem látjátok, hogy az ember mi? Féreg,
            mely majd formáland angyali pillangót,
            s az Itéletre pajzsa nélkül tér meg.

127   Mért uszkál fönnen lelketek, ti bangók?
            Hisz férgek vagytok, férgeknek se készek,
            még pillangóvá eztán változandók.

130   Mint gyámkő gyanánt gyakran a művészek
            szobrot tesznek, hogy a párkányt emeljék;
            de rosszul esik hogyha arra nézek,

133   mert oly görnyedt, hogy térde éri mellét
            s félős hogy megszakadhat: nem külömben
            cipelte itt e sereg szörnyü terhét.

136   De nem egyformán voltak gyötrelemben:
            más-más követ vitt minden kárhozott váll;
            s ki még leginkább vala türelemben,

  1     »Ó Miatyánk, ki lakozol a mennyben,
            nem határokba szorítva, csak első
            magasságodhoz vonzó szerelemben:

  4     szenteltessék meg neved. Áldja felső
            erődet minden teremtmény beszéde,
            s fuvalmad, mely a szívbe édesen jő.

  7     Jőjjön el a Te országod, a Béke:
            mert ha nem jön, mi minden képességet
            összeszedve sem érünk közelébe.

10    Mint angyalaid áldozzák Tenéked
            akaratukat, dalolván: »Hosanna!«:
            úgy áldozzák az emberek övéket.

13    Hulljon elénk a mindennapi manna,
            mely nélkül e vad pusztán hátracsügged,
            aki leginkább előrerohanna.

16    Mikép mi annak, aki ellenünk tett,
            bocsáss meg nékünk; légy irgalmas ostor
            bününk számára; ne nézd érdemünket.

19    Erőnket, mely oly könnyen rosszbakóstol,
            ne hadd, hogy az ős Ellenség kisértse:
            de szabadíts meg minket a Gonosztól.

22    A végső kérést nem magunknak kérte
            ajkunk, Uram, mert nem kell; hanem annak,
            kinek még földi húsban cammog élte.«^[506]

25    Igyen könyörgött a sok árny utamnak
            könnyebbségéért; s nyomva súlyaiktúl,
            milyenek olykor álmainkba' nyomnak,

28    más-más mértékben gyötrődtek a kíntul
            járván körét ez első partszegélynek,
            míg a világ köde róluk letisztul.

31    S ha ők ott folyton javunkra beszélnek,
            mit nem kell itt az ő javukra tenni,
            kiben jó szándék jó gyökéren éled?

34    Segítsük őket foltjaik levenni,
            mik itt szennyezték, hogy tisztulva, könnyen
            tudjanak csillagos körökbe menni.

37    »Igazság és Kegy úgy emelje fönnyen
            lelketek égbe, szárnyatok megoldva,
            hogy vágyatok szerint suhanva menjen

40    veletek föl, föl: amint itt a kurta
            utat megmutatjátok; és ha több van,
            azt mely lejtésben legkevésbbé durva:

43    mert itt e társam még azok között van,
            kiket Ádám husa ruház, s röpülni
            vágya szerint, de ereje fölött van.«

46    Ami szót kaptunk most feleletül mi
            azokra miket szólt a Bölcs Kisérő,
            hogy kitől jöttek, nem akart kitünni;

49    csak hogy azt mondták: »Aki jobbfelé jő
            velünk a parton, rálel a kapúra,
            melyen fölhághat az is aki élő.

52    S ha nem gátolna ez a szikla-súlya,
            amely itt gőgös nyakamon kemény fék
            s amelytől arcom földre lekonyúla,

55    ezt, aki nem mondja nevét, de él még,
            jobban megnézném, hogy nem ismerős-e?
            s részvétet tőle kínjaimra kérnék.

58    Én latin voltam, és fajomnak őse
            - nem tudom, hogy hozzátok ért-e híre -
            Aldobrandesco volt, Toscana hőse.^[507]

61    Elődeim nagy lelke, régi vére
            szívemet úgy megduzzasztotta gőgben,
            hogy nem gondolva közanyánk bünére,

64    magam' becsültem, mással nem törődtem;
            s ez lett halálom, mint Siéna tudja,
            s minden gyermek campagnai mezőkben.

67    Omberto vagyok; s gőgöm a bal útra^[508]
            nemcsak engem vitt; megszenvedte minden
            barátom, vélem bús romlásba jutva.

70    S ezért kell ezt a súlyt most, íme, vinnem;
            s mert az életből, vezeklést se tartva
            távoztam, most nem távozhatok innen.«^[509]

73    Szólt, s én hallgattam, fejemet lehajtva;
            s egy árny ki eddig velünk szót se váltott,
            a nagy súly alól arcát fölcsavarta

76    s megnézett és megismert s fölkiáltott,
            s rám ki hozzájuk legörbülve jártam,
            fáradságos tekintetet bocsájtott.

79    »Ó« - szólék - »te vagy Oderisi, látom:
            Agobbio s a művészet dísze, melynek
            neve fényfestés Páris városában.«

82    »Testvér« - szólt - »vígabb színeket viselnek
            bolognai Franco rajzai; nékem
            részem van dicsőségből: ő betellhet.^[510]

85    Nem voltam íly szerény ám én se régen
            míg éltem; lángként lobogott e szívben
            és csak kitűnni vágyott, büszkeségem!

88    És ennek árát fizetem ma itten;
            s még itt se volnék, ha, még bűnre képes
            testtel, Hozzád nem tértem volna, Isten!

91    Ó embergőgök hiúsága! véges
            hír mely mindjárt meghal, ha elhanyatlott
            barbár kor nem tér vissza kútfejéhez!

94    Lám, festészetben Cimabue tartott^[511]
            minden teret, és ma Giottót kiáltják:^[512]
            s amannak híre éjszakába hajlott.

97    Igy Gídó Gídót, egymást sorba váltják^[513]
            a költők; - s él már tán, ki úgy kinyomja
            mindkettőt, mint fészekbül a madárkát.

100   Szélre hasonlít, lenge fuvalomra
            e földi hírnév - mely nevét cseréli
            a tájjal, amint erre fuj vagy arra.

103   Több híred lesz tán, ha vénségben éri
            húsod a halál, mint ha amidőn még
            ajkad a pacit és papit beszéli,

106   ezer év múlva? mely oly kis idő még
            az örökhöz, mint a leglassubb égkör
            forgásához, míg pillád emelődnék.

109   Ennek, ki lassan leng el e vidékről^[514]
            előttem, zengett nagy Toscana régen,
            ma Siéna sem zeng nagyon nevétől,

112   Siéna, ahol úr volt, mikor épen
            állt még Firenze gőgje, ki ma ríma,
            de büszke hölgy volt annakidejében.

115   Mint a fü színe, mit a nap kihína
            a földbül, a ti dicsőségtek olyan:
            aki kihíja, ugyanaz kiszíja.«

118   És én: »Igaz szód int, hogy fölcsatoljam
            alázat övét, s gőgömből leszállni;
            de most, kiről szóltál? hadd tudakoljam.«

121   »Ez itt« - felelt ő - »Provenzan Salvani
            s azért van itt, mivel minden hatalmat
            Siénában magának mert kivánni.

124   Azért jár így most; és nem lel nyugalmat
            mióta meghalt; íly pénzzel fizet meg
            kiben merész vágy szertelen kisarjad.«

127   S én: »Ha oly lelkek, akik életüknek
            bűnbánat nélkül éltek alkonyáig,
            ott lenn maradnak, ide nem jöhetnek,

130   ha ima nem száll, mely üdvükre válik,
            annyi ideig, mint ameddig éltek:
            hogy engedhette őt az ég idáig?«

133   »Mikor még híre-kincse volt tömérdek,
            koldulni, minden szégyent félretéve
            kiült Siéna piacára, féltett

136   barátja váltságát hogy összekérje
            - (mert akkor Károly börtönében élt ez) -
            bár reszketett erében büszke vére.^[515]

139   Nem mondok többet, és talán nem értesz;
            de városod majd veled nemsokára
            úgy bán, hogy sorsod szavaimra fény lesz.^[516]

  1     Párossan, mint az ökrök az igában,
            míg tűrte lelkem drága vezetője,
            mentünk (az árny a súllyal a nyakában):

  4     de mikor így szólt: »Hagyd őt, törj előre!
            itt kiki vitorlával és lapáttal
            hajtsa hajóját, ahogy tellik tőle!« -

  7     megindulék, kiegyenedve háttal
            - mint járni szoktunk -; csak belül maradtam
            lenyomva és terhelve, tele váddal.

10    Mesterem nyomán örömmel haladtam;
            s most megmutattuk hogy köztünk s az árnyak
            közt nem mi voltunk nyomva súlyosabban.

13    S szólt költőm: »Nézz le, hol lábaid járnak;
            talán könnyebbségére lesz utadnak
            talpaid ágyát itten megcsodálnod.«

16    Mint földbeásott sír a burkolatnak
            kövén, hogy emlék maradjon, kivésve
            földi kivoltát hordja a halottnak,

19    s sokak szemébe könnyeket igézve
            emlék-fulánkkal szurdogál - azonban
            csak hű szivet sarkantyuz szenvedésre:

22    úgy, s több hűséggel minden csöpp izomban
            - több művészettel - láttam ott faragva
            a hegyből ugró útat egy huzamban.

25    Láttam egyrészt, legékesebb alakja
            a Teremtésnek hogy zuhan az égbül
            mint a villámok lecsapó szalagja.^[517]

28    Láttam, másrészen, mennyek fegyverétül
            nagy Briareust hanyatt sujtva földre,^[518]
            s hogy teste súlyán a halálos jég ül.

31    Láttam Apollót, s Pallast, még vas-öltve,
            atyjuk körül, csodálni szórt gigászok
            tagjait Marssal, kiket karjuk ölt le.^[519]

34    Láttam Nimródot, zavarba-alázott^[520]
            szemekkel tornya alján nézni népét,
            amely Sennaarban vele gőgbe vásott.^[521]

37    Niobe! sírva láttam sírni képét
            s hogy a nyilt utcán szégyenkedve gyászol,
            körötte holtan fia-lánya, hét-hét.^[522]

40    Ó Saul! saját fegyvered vasától
            láttalak hullni Gilboa-mezőre,^[523]
            melyet nem ért több se harmat, se zápor.

43    Bolond Arachne! láttalak, te dőre,
            már félig pókká válva, oldhatatlan
            saját, vesztedre font, hálódba szőve.^[524]

46    Ó Roboám! nem-rettentő alakban
            láttam ott vésve képed: bús szekéren
            üzetlen szöktél, félve, szívszakadtan.^[525]

49    Mutatta még a padló rajza, véren
            a baljós ékszert Alkmeon miképen
            fizetteté anyjával, drága béren.^[526]

52    Mutatta, hogy a templom rejtekében
            Sennacheribet fiai halálra
            hogy sebezték, és hagyták ott sebében.^[527]

55    Mutatta, Tamyrisnek lakomája
            mily szörnyü volt, mikor Cyrushoz így szólt:
            »Vérre szomjaztál, vérrel tellsz be márma!«^[528]

58    Mutatta, asszirok csapatja mily szórt
            futásban, mikor meghalt Holofernes,
            s mily vér-ereklyét hátrahagyva, iszkolt.^[529]

61    Láttam, vadaknak milyen üszkös-vermes
            tanyája Trója; láttam büszke várad,
            ó Ilion! mily pusztulással terhes!^[530]

64    Hol van a véső, hogy vonalat-árnyat,
            vagy ecset, ílyet, hűn utánna huzzon,
            milyet bármely nagy művész megcsudálhat?

67    Élő az élő, holt a holt a rajzon;
            többet valóság látója se lát,
            mint én, ki rajt járok, s fejem lehajtom.

70    Csak hadd emelje gőgje homlokát
            más Éva-fi, s a földre le se nézzen,
            ahol meglátná útja nyomorát! -

73    Az én figyelmem ráveszett egészen;
            a Nap nagy útat bírt azóta tenni,
            s mi megkerültük a kört java-részen,

76    midőn az aki mindent észrevenni
            előttem járt, szólt: »Föl a fejjel; nézz szét!
            most nincs idő tovább mélázva menni!

79    Nézd, ott egy angyal közelíti léptét!
            s nézd, észrevétlen múlik már a Nappal:
            ép elbocsátja hatodik cselédjét.^[531]

82    Ékesítsd illő arccal s mozdulattal
            magadat, hogy szivessen fölvezessen:
            gondold, hogy a tünt perc örökre meghal!«

  85    Hogy az időt hiába ne veszessem,
            annyiszor mondta, hogy nem szólhatott már
            olyan homályosan, hogy ne kövessem.

88    De a Szép Teremtmény elénk jutott már
            fehér ruhában, és az arca mint a
            hajnali csillag, messze ragyogott rám.

91    A karja nyitva és a szárnya nyitva;
            és mondta: »Jertek, itt közel a lépcső,
            és könnyü, könnyü lesz feljutni itt ma!

94    Kevés, ki a hivást meghallja és jő:
            ó Emberfaj! pedig röpülni lettél:
            mért lesz kis széltől röptöd rögtön késő?«

97    Odáig vitt, hol megtörött a szirt-él;
            ott homlokom szárnyával megsurolta,
            s hallám, hogy ajka biztos útat ígér.

100   Mint ahol jobbról megy az út a Dombra,
            hol a Templom ül, mely a jól-vezérlett
            város fölött lenéz a Rubacontra;^[532]

103   lépcsővel szelidűl a meredélynek
            lejtője: még azt akkoriba vágták,
            mikor tiszta volt a Főkönyv s a Mérleg:^[533]

106   úgy szelidűl a part, mely ottan áthág
            a másik körbe; míg el jobbra-balra
            minden utat két magas sziklagát vág.

109   Alig fordítók lépteinket arra,
            hangok: »Spiritu pauperes beati« -^[534]
            kezdtek mondhatlan édességü dalra.

112   Ah, mily különbözők az alvilági
            szurdékok ettől! Vad jajok fogadtak
            ott lenn - itt édes örömök danái.

115   Lábaink már a szent lépcsőn haladtak
            s oly símán mentek rajta, könnyü testtel,
            hogy sík uton sem tudtak úgy, alantabb.

118   Azért megkérdém: »Mondd meg, drága Mester,
            milyen súly hullt le rólam, hogy ma lábam
            fájást sem érez, fáradást se restell?«

121   Felelt: »Még hat P, bárha haloványan
            homlokodon ég; egy le van törölve!^[535]
            Ha le lesznek törölve mindahányan,

124   akkor majd nem hogy fáradság gyötörne,
            de oly rabja lesz vágyadnak a lábad,
            hogy ép a járás ringat majd gyönyörbe.«

127   Mint ki valamit, amit bárki láthat,
            csak maga nem sejt, cipel a fején;
            mikor odamutat valaki, rákap

130   kezével, úgy keresget a helyén
            hogy megtudhassa, mi az? s megtalálja
            mit szeme el nem ér: - úgy tettem én

133   s jobb kezem újja homlokom husára
            tapintva: lám, már csak hat betü volt ott,
            miket a Kulcsos Angyal jegyze rája.

  1     Elértünk a lépcső felső fokáig,
            ahol másodszor van a Hegy bevájva,
            mit megmászni sokak üdvére válik,

  4     maga körűl époly erkélyt csinálva,
            mint az első; - (bár görbébb görbülése,
            mert kissebb kör van általa bezárva):

  7     sem árny nem látszik, sem a kőbe vésve
            képjel itt; némán hull a síma útra
            a halvány márvány fakó fényverése.

10    »Ha valakit, ki itt vezetni tudna,
            bevárunk, jó soká lesz« - szólt Vezérem, -
            »félek, mig kétségünk döntésre jutna.«

13    És szemét a napba szögezte mélyen;
            és jobb felét szilárd centrumba fogva,
            hogy bal felével egy félkört lemérjen:

16    »Ó édes fény, te kiben bízakodva
            lépek ez új ösvényre, te vezérelj,
            úgy mint itt kell vezetve lenni!« - mondta.

19    »Te ragyogsz s égetsz nagy szemed tüzével;
            s ha nem vezet más, arra kell hogy menjünk,
            merre Te mutatsz sugarad kezével.«

22    S már annyi útat sikerűle tennünk,
            amennyit nálunk mérföldnek neveznek,
            - hamar, mert égett a vágy lángja bennünk: -

25    s éreztük hogy köröttünk szárnya reszket
            látlan lelkeknek, akik nyájas szóval
            hivnak asztalához a szeretetnek.

28    Az első hang, röptében szállaló dal,^[536]
            »Vinum non habent« - mondja messze zengve,^[537]
            és elszállván, mögöttünk újra szólal;

31    s hogy távolodván, belehalt a csendbe:
            »Orestes vagyok, Pylades barátja!« -^[538]
            kezdi egy másik, s elszáll, tovalengve.

34    »Mily hangok ezek?« - kérdi lelkem vágya;
            s még ki se mondom, már egy harmadik:
            »Szeressed azt is, aki bánt!« - kiáltja.

37    »Irigység bűnét korbácsolja itt
            a nagy Korbács; s azért van« - szólt Vezérem -
            »hogy szeretet suhintja szijjait.

40    A gyeplő másként kell majd hogy beszéljen:^[539]
            meghallod azt is; nem hiszem hogy addig
            lábad bocsánat ajtajához érjen.

43    De szögezd szemed, ha elláthat addig,
            azokra akik szemben ülnek ottan,
            egy sorban, hol a szirt barlanggá hajlik.«

46    S hogy szemem erre jobban kinyitottam,
            árnyak ültek ott, kiknek köpönyegje
            előnkbe sápadt, a kőnél fakóbban.

49    És hangot is hallottunk közelegve,
            »Könyörögj értünk Máriá«-t, - s Mihályt,
            Pétert, és minden szentet, sorba szedve.

52    Én nem képzelem, hogy valaha járt
            a földön oly gonosz, kit meg ne hatna
            a látvány, mely ott látásunkra várt.

55    Mert, amint mindeniknek mozdulatja
            tisztán kitetszett, éreztem azonnal,
            hogy a mély részvét könnyemet folyatja.

58    Szőringgel voltak fedve, durva ronggyal,
            s egyik a másikat támasztva vállal,
            támasztotta mindannyit az oromfal;

  61    mint vakok, búcsuban, motyogó szájjal
            koldulva állnak, és egyik a másik
            vállára ejtve fejét, bamba nyájjal:

64    remélve, hogy igy majd részvét csirázik;
            nemcsak imájuk, de a bús alaknak
            látta nyomán már, mely némán imázik.

67    És mint a napfény nem használ a vaknak,
            úgy itt az árnyak, kikhez most jutottam,
            az ég fényéből egy szikrát se kapnak:

70    mert mindeniknek levarrva csukottan
            pillája (s vasfonállal!) - mint levarrják
            vad sólymét, máskép nem marad nyugodtan.

73    Én úgy éreztem hogy sértik és csalják
            szemeim akiket nem-látva látnak, -
            s Tanácsadómnak vártam bölcs sugalmát

76    s megértve ő hangját a némaságnak,
            szavai (»Szólj, de tiszta, kurta szóval!«)
            mondatlan kérdésemmel összevágtak.

79    Vergiliusz mellettem azon oldal
            felől jött akkor, hol lebukni könnyű,
            nem lévén ott korlátot alkotó fal:

82    másik oldalon ültek volt a szörnyű
            varrással varrt ájtatos árnyak; sirtak,
            s a varráson át nyomódott a könnyü.

85    »Ó boldog nép, mert biztosan kinyilnak
            szemeid« - szóltam ekkor - »ama fényre
            amely egyetlen gondja vágyaidnak:

88    lelked salakját a Kegyelem ténye
            úgy oldja föl, és úgy folyassa tisztán
            elméd patakját megtisztult edénye,

91    amint megmondod, nincs-e latin is tán
            köztetek, akit megismerni nékem
            kedves lesz, s néki is javára lesz tán?«

94    »Mind egy hazában polgár ez: az Égben;
            de úgy hiszem, testvér, hogy ollyat értesz,
            aki volt latin, vándor életében.«

97    Igyen tetszett hogy egy hang visszakérdez
            akinek én hangosabban feleltem,
            mivel helyemtől távolabb beszélt ez.

100   (Ugyanis egyik árnyon megfigyeltem,
            hogy vár szavamra, mert vakok gyanánt
            fölnyujtá állát, egy kissé emelten.)

103   »Ó szellem, ki itt gyötrődsz, csúcs iránt
            szállani, ha te szólítottál« - mondtam -
            »mondj jelül egy nevet vagy tartományt!«

106   »Siénát mondom« - válaszolta nyomban -
            »mert onnan jöttem Ahhoz tisztulásra,
            ki magát osztja a Paradicsomban.

109   Sapia voltam, nem bölcs semmi másra,^[540]
            csak névre; oly bolond, ki önjavának
            nem örül úgy, mint kárt ha lát a társa.

112   S hogy ne tartsd szavam nagyítás szavának,
            de lásd, mily balga voltam igazán
            már lejtős ívén éveim javának:

115   Colléban álltak harcolva hazám
            polgárai az ellenséggel; Isten
            azt adta, miért én imádkozám:^[541]

118   keservesen szétverve, szégyenüzten
            futottak; s reám úgy hatott e hajsza
            hogy sohsem izlelt vad örömbe estem,

121   és ajkamat az Isten ellen ajzva
            égre kiáltám: »Már Tőled se félek!« -
            (mint a rigó ha kisüt a nap arca).^[542]

124   Mikor láttam hogy már végéhez érek
            éltemnek, békét akartam az Éggel:
            mégsem lennék még itt-vezeklő lélek,

127   ha meg nem sajnál Pettignano Péter,^[543]
            s meg nem emlékszik rólam szent imája
            szent szeretetből, részvevő igékkel.

130   De ki lehet, ki méltónak találja
            kérdeni sorsunk, s szemét nyitva tartja,
            s mikor beszél, még lélekzik a szája?«

133   »Az én szemem is lesz még itt bevarrva,
            de nem soká: mert nem forgatta« - mondtam -
            »sokszor el a rút irigység hatalma.

136   Más bűnért égek én aggodalomban,
            az alábbi kör kinjaitól félve,
            miért szivemben már előre gond van.«

139   S ő: »Ki vezetett ide fölkisérve,
            hogy még lejutni lehetőnek véled?«
            S én: »Ez, ki itt jön egy szót sem beszélve.

142    És élek még; azért hát bizva kérjed,
            választott lélek, ha kivánod, ott tul
            hogy földi lábaim fárasszam érted!«

145   »Ó ez« - felelte - »soha nem hallott új
            dolog, és nagy jel, hogy az Úr szeret:
            hát néha Hozzá érttem esdve fordulj!

148   S mire legjobban vágyik a szived,
            arra kérlek: ha eljutsz Toscanába,
            rokonaimnál mentsd meg híremet!

151   Meg fogod lelni őket ama kába
            nép közt, mely Talamónért úgy bolondul,
            mint fúrva hajdan Diánát hiába:

  1     »Ki az kinek hegyünk körül visz útja,
            mielőtt szárnyra kapna a halálban,
            és szemeit kedvére nyitja, csukja?«

  4     »Ki, nem tudom; de tudom, nincs magában.
            Te közelebb vagy, te kérdezzed őtet:
            de nyájasan szólítsd, hogy szóba álljon.«

  7     Szellemek ketten ily beszédet szőttek
            rólam ott jobbról, egymáshoz hajolva,
            és arcaik már szóra emelődtek.

10    S szólt egyik: »Ó te, ki föl sem bomolva
            test köteléből, törsz az ég csucsára,
            vigasztalj meg bennünket válaszolva:

13    honnan jössz és ki vagy? mert oly csudára
            indít a Kegy mely neked itt kijut,
            mint oly Kegy melynek nem volt soha párja.«

16    És én: »Toscánán egy folyócska fut
            keresztül, melynek anyja Falteróna:^[545]
            s el nem fárasztja száz mérföldnyi út.

19    Amellett szült engem a parti róna;
            nevem mért mondjam? mit tudsz meg te róla?
            hisz még nem nagyon messze hallható ma.«

22    »Hogyha értelmem jól értette« - szóla
            most az előbbi - »sejtem már, miféle
            folyóra gondolsz: az Arno folyóra.«

25    »De mért nem mondta nevét?« - szólt a véle
            jött társ - »mért nem akart rá nyílni szája,
            akár valami borzalom nevére?«

28    S a kérdezett árny ezt felelte rája:
            »Azt nem tudom; de hogy nevét befedné
            feledés átka, méltó volna tája.

31    Mert kezdetétől, ahol oly tömeggé
            duzzad az Alp-lánc, melynek elszakított
            vége Pelórus, mint seholse többé,^[546]

34    odáig ahol az égtől kiszívott
            vizet az Óceánnak visszaadja,
            melynek esőjétől folyóvá hízott -

37    az erényt ellenség gyanánt riadja
            s kígyóként űzi - mintha átka lenne
            - vagy csak a rossz szokás az átok atyja.

40    És ezért van úgy elváltozva benne,
            gonosz völgyében, valahány lakója,
            mintha a Circe tányérjárul enne.^[547]

43    Előbb rút disznók közt eredve rója
            szegény pályáját, kiknek emberétel
            helyett makk méltóbb tápláléka volna.^[548]

46    Később találkozik a kutya-néppel
            melynek ugatni torka sohse fárad,^[549]
            és megvetőn fordítja bús vizét el.

49    Völgynek szalad; s mind több farkast talál ott
            kutyák helyett, amint tágítja ágyát
            az átkozott és szerencsétlen Árok.^[550]

52    Még lejjebb száll, még mélyebb ágyba vág át
            s rókákra lel, oly ravaszakra, kiknek
            ész nem múlhatja föllül csalfaságát.^[551]

55    Nem hallgatok: hadd hallja más itt meg
            amit sug az Igazság lelke nékem:
            nem vál kárára megszivlelni, hidd meg!

58    Kel unokád már, hogy vadásza légyen
            majdan e vad víz menti farkasoknak,
            és mindannyit fölverni rejtekében!

61    Fölszedi árát eleven husoknak
            s megöli őket; vén vad módra tombol;
            s vész jó hírneve néki, élte soknak.

64    Véressen lép ki a borús vadonból
            s úgy hagyja azt, hogy a lefosztott galyra
            ezer évig nem nő ki dísze lombból!«^[552]

67    Mint nagy veszélyek jósát aki hallja,
            zavart borúból hull arcára mély árny,
            bármely égtájnak fenyeget viharja:

70    úgy láttam én ott, megzavarva, mélán
            a másik lelket, elbúsulva rajta,
            amint a szókat fontolgatta némán.

73    Egynek beszéde, a másiknak arca
            vágyra költött, hogy nevük tudakoznám,
            s ajakam kérdést és kérést sohajta.

76    S a szellem aki előbb szóla hozzám:
            »Olyat kérsz, mit te az imént« - felelte -
            »nem tettél meg nekem, hogy viszonoznám.

79    De mert átlátszik hogy az Ég kegyelte
            utadat, fösvény nem leszek irántad;
            halld: én vagyok Guido del Duca lelke.^[553]

82    Irigység vetett a vérembe lángot:
            hogy aki látta társaim vigalmát,
            látta hogy arcom ólomszínbe rángott.

85    Vetésemből itt aratok ma szalmát:
            Ó Ember! mért az szíved fő reménye,
            min írva látod osztozás tilalmát?

88    Ez itt Rinieri; hajdan dísze-fénye
            Calboli-háznak; honnan ide szállva
            nem hagyott senki örököst erénye.

91     De nemcsak az ő vére marad árva
            tenger és Reno, s a Hegy és a Pó közt^[554]
            igaz kedv s szív kincsétől messzeválva:

94    mert mérges hajtás az egész folyó-közt
            belepte úgy hogy soká kéne írtó
            kézzel mívelni, míg kiírtanók ezt.

97    Hol a jó Lizio, s Carpigna Gídó?
            Manardi Henrik, s Traversaro Péter?^[555]
            Korcs lett Romagna vére, s faja kígyó.

100   Ki foglalhatja Fabro örökét el
            Bolognában? S Faenzában mikor kel
            új Fosco, törpe törzsön szép kivétel?^[556]

103   Ne csodáld, toszkán, hogyha könnyben old fel
            szemem ily bút! Hol van Guido da Prata?
            S d'Azzo, ki vélünk egy időbe holt el?

106   S Federigo Tignoso s társasága?^[557]
            a Traversara- s Anastagi-házak?^[558] ^[559]
            mindakét törzsnek fája rég kivágva.

109   Lovagok, hölgyek, gondok, vigadások!
            Hajdan nyájasság inte s víg szerelmek,
            hol ma a szívek ilyen nyavalyások!

112   Ó Brettinoro, hova kéne lenned!
            Hisz fut már szerte néped és családod,
            hogy a nagy romlást elkerülje benned!

115   Bagnacaval jól tesz, nem hajt uj ágot;^[560]
            de rosszul Conio, rosszul Castrocaro,
            grófokkal szaporítván e világot,

118   Pagan-ház jobbúl, ha a közte járó
            ördög elmegy belőle; ámde tiszta^[561]
            hírnévre nézve sohse lesz kiváló.

121   Ó Ugolin Fantoli, biztosítva^[562]
            van jó neved, mert nincs fiad, se lányod,
            ki elfajzással elhomályosítsa.

124   De menj már, toszkán! mert inkább kivánok
            sírni mint szólni; a beszéd zavarja
            szegény elmémet; jobb a néma bánat.«

127   Mentünk. Tudtuk hogy a két lélek hallja
            léptünk neszét, és ajkuk hallgatása
            választott útunk szótalan javallja.

130   Egyedül törtünk tovább, új csapásra
            s egyszerre hang zendült fülünkbe, szemben,
            mint leget tépő villám villanása:

133   »Aki elül talál, öljön meg engem!«^[563]
            s aztán elzengett, mint az égi zengés,
            ha hirtelen a felhő szerterebben.

136   Amint fülünkben elpihent a csengés,
            másik hang robbant, oly fülrengetően,
            mintha kirobban egetrázó rengés:

139   »Aglaurus vagyok, szikla lett belőlem!« -^[564]
            S én, Mesteremhez közelebb simúlva
            egy lépést hátra tettem, nem előre.^[565]

142   S a lég csendes lett minden részen újra.
            S ő mondta akkor: »Ez volt a kemény fék,
            mely bár határon ne engedne túlra!

145   De bekapjátok a horog csalétkét,
            mellyel az ős ellenség von magához;
            és megvetitek a hívó szó fékét.

148   Hív a forgó ég, és körülsugároz,
            szent szépségeit szemetekbe szórja:
            de az vakon tapad a föld porához.

  1     Mint harmadiktól hajnalig hiányzik
            órányi köz az ég azon körén mely
            folyton forog mint a gyermek ha játszik:^[566]

  4     útjából a Nap épenannyi térrel
            maradt adósa törvényének estig;
            (ott délután volt: az élőknél éjjel);

  7     s éreztük hogy már sugarai festik
            orrunk hegyét; mert annyi kört bejártunk,
            hogy most Nyugatnak mentünk egyenest itt:

10    mikor egyszerre még több fényü láng hullt
            szemembe, mint előbb, hogy megzavart ott
            az új jelenség, mely egyszerre ránk gyúlt.

13    S szemöldökömre kezem ernyőt tartott;
            mert a nagy fényhez nehezen törődvén
            szemem verését mérsékelni hajtott.

16    Mint a tükörbül, ha visszaverődvén,
            vagy víz szinérül, époly foku szögben,
            mint rájahullott, a beléeső fény

19    a függélyes vonaltul jobbra szökken
            - ha balrul jött - egyenlő messzeségbe,
            (mint kisérlet mutatja s ábra könyvben):

22    úgy messze fény felénkvert kéveképe
            látszott élessen az arcomba tépni;
            s szemem el kellett róla kapni végre.

25    »Atyám, mi ez, hogy nem tudom kivédni
            úgy, hogy a védelem valamit érjen« -
            szóltam - »s egyre közelebb látom égni?«

28    »Ne csodáld hogyha még ma« - szólt Vezérem -
            »a menyei cselédség fénye kábít:
            Követ ez, föllebb int a meredélyen.

31    Ily jelenséget látni nem sokáig
            lesz kín számodra; sőt amint megedzik
            természeted, még gyönyörödre válik.« -

34    S az áldott Angyal ím elénkbe tetszik
            és szól vidáman: »Erre lépjetek föl,
            mert lábatoknak könnyü lépcső lessz itt!«

37    S így léptünk följebb ama kerületből;
            és »Beati misericordes« - ének^[567]
            szólalt, és: »Örvendj, győztes!« - hátmegettről.^[568]

40    Magunk mentünk a hegy meredekének,
            s én, hogy halljam Vezérem drága hangját,
            és jó hasznát vegyem a bölcs igének

43    így kértem ajkáról a drága mannát:
            »Mit érthetett a romagnai szellem,
            mikor említé osztozás tilalmát?«

46    »Bűnének súlya« - kezdte, hogy feleljen -
            »kinozza egyre; nem csodálható hát,
            hogy mást meg akar óni ily kin ellen.

49    Ha vágyad, ember, mind olyanra szórád
            ami megosztva kissebb lessz, irigység
            mozgatja folyton sóhajod fuvóját.

52    De csak magasabb szférák lelkesítsék
            szerelmeikkel vágyadat az égnek,
            megládd, hogy ily kin ellen van segítség.

55    Ott mennél több mond valamit miénknek,
            annál több jó jut egy szivnek belőle,
            s a szent szerelmek annál jobban égnek.«

58    »Ne szóltam volna az imént felőle,« -
            mondtam - »akkor sem éreznék ily éhet:
            elmémben még több kétség tört előre.

61    Hogy lehet hogy nagyobb fokára érhet
            a gazdagságnak, aki többnek adta
            kincsét, mint ha az csak keveseké lett?«

64    Felelt: »Mert folyton földi kis javakra
            csüggesztve elméd, azokért sovárog,
            a fényből is csak homályt szősz magadra.

67    De ottfönn minden vágy felé úgy árad
            a mondhatatlan és határtalan Jó,
            miként a fényes testhez a sugárok.

70    Ahol több hőt lel, mindig arra hajló:
            s így oda hol több vágy eped feléje,
            több kincset áraszt a határtalan Jó.

73    S mennél több szív lesz így a vágy edénye,
            annál több kéj lesz, annál több szerelmes,
            s tükörként egymást veri vissza fénye.

76    S ha magyarázatom nem volna teljes,
            meglátod Beatricét, aki tőled
            ezt, - s minden éhet és kétséget elvesz.

79    Csak menj tovább, és gondolj arra főleg,
            hogy öt seb van még vésve homlokodra,
            melyek igaz fájdalomtól benőnek.«^[569]

82    Ép szóltam volna: »Meg vagyok nyugodva« -
            mikor, a másik körbe érve, ajkam
            szemeim szomja visszanémitotta.

85    Mert látomás vett erőt íme rajtam:
            egy templom volt, ami előmbe tünt,
            ahol nagy nép tolongott, sűrü rajban.

88    És ím, egy nő jön, s mint bús anya csüng
            egy kis fiún, s így szólítja vidulva:
            »Fiacskám, miért tetted ezt velünk?

91    Lásd, apád és én keresünk busúlva!« -^[570]
            s amint az édes hang elhagyta ajkát,
            a kép, amint jött, gyorsan tűnt el újra.

94    S más nő jött. Ama víz öntözte arcát,
            mit a bú szűr, mélyéből a kebelnek,
            ha rajta, más ellen, harag viharz át.

97    S szólt: »Ha te vagy a város úra, melynek
            neve fölött a két isten vitázott,^[571]
            s melyből a Tudomány szikrái kelnek,

100   állj bosszut a karon, mely meggyalázott,
            mely, Pisistratos, lányodat ölelte!« -
            S a férj (arcán szelíd jósága látszott)

103   nyugodt önmérsékléssel ezt felelte:
            »Mit téssz, akinek gyülölete üldöz,
            ha így bánsz avval, akinek szerelme?«^[572]

106   S láttam, hogy nagy nép, melyet vak düh töltöz
            belül, s: »Kövezd meg! Kövezd meg!« - kiáltja,
            egy ifju embert bősz kövekkel öldös;

109   s az ifju, testét föld felé bocsátja
            halálosan; de szemeit emelvén
            egeknek kapuivá nyitja vágya,

112   s gyilkosaiért fakad ima nyelvén
            oly arccal, melytől kisarjad a részvét,
            az Úrtól nékik kegyet esdekelvén.^[573] ^[574]

115   S hogy szemem újra külvilágba néz szét,
            a kívül-igaz dolgokra tekintve,
            megismeré nem-csalfa tévedését.

118   S mesterem, látván, hogy, kábulva szinte,
            vagyok, mint aki álmából riadna,
            »Mi lelt, hogy alig tudsz megállni?« - inte. -

121   »Mi lelt, hogy fél mérföldnél távolabbra
            mintegy béklyózva jöttél, s szemcsukottan,
            mint ki álomnak s bornak volna rabja?«

124   »Ó jó Atyám, hadd mondom el legottan,
            figyelj kicsit, mi lőn szemembe tárva,
            mikor lábam-veszítve meginogtam...«

127   S felelt: »Habár arcodon volna lárva
            százával: mégsem lenne legcsekélyebb
            gondolatod tőlem titokba zárva.

130   Amit láttál, azért volt, hogy kedélyed
            ne vonjad el a Béke záporátul,
            mely az örök Forrásbul szerteszéled.

133   Nem úgy kérdém én: Mi lelt?, mint ki bámul,
            bámul, nem értve és nem látva mitsem,
            az alélt testre, mely tunyán aláhull:

136   hanem kérdém, hogy lábad lelkesítsem
            ahogy szokás lelket adni a restnek,
            ki bár fölébredt, járni kedve nincsen.«

139   Mentünk azonban, szembe mind az estnek,
            nézvén, ameddig szemeink elértek,
            míg ránk az est fénylő sugári estek.

142   S im füst egyszerre, fekete, temérdek,
            utunk előtt nagy kavarogva tünt föl;
            nem volt hely és mód elüle kitérned

  1     Pokolnak s minden csillagoktól árva
            éjnek vermében, sűrü fellegsátor
            és koldus ég vak börtönébe zárva

  4     nem fedte szemem ollyan sűrü fátyol
            mint a füst mellyel itten elborítva
            pokrócként érzém hogy karcolva gátol,

  7     hogy a szemek nem állhaták kinyitva:
            azért bölcs és hív Ügyelőm előrébb
            jött és vállát ajánlá, gyámolítva.

10    Miként a vak követi vezetőjét
            hogy el ne tévedjen vagy oly dologba
            mi fájna vagy tán ölne, ne ütődjék:

13    mentem a csípős füstbe vánszorogva,
            hallgatva rá, ki, hogy nyomába hágjak,
            szólt: »El ne maradj! Ügyelj doktorodra!«

16    S hallám hogy hangok békéért imádnak
            Isten Bárányához, s szelid kegyéért
            ki elveszi büneit e világnak.

19    »Agnus Dei«-vel kezdték együvé mért
            dalukat mind oly édes-egy ütembe!
            mintegy az egyetértés öröméért.

22    Mester! ez szellemek kórussa, nemde?« -
            kérdém; s felelte: »Eltaláltad: úgy van;
            harag bogából oldódnak ki rendre.«

25    »Ki vagy te ki itt füstöt szelsz utunkban
            s úgy beszélsz rólunk, mintha még időddel
            mérhető volnál kalendáriumban?«

28    Ily kérdés hangzott lépteink előtt el.
            S szólt mesterem: »Felelj rá: ne húzódozz,
            s kérdjed, hogy merre érünk legelőbb fel?«

31    S én: »Ó teremtmény, ki hogy Alkotódhoz
            szépségben térhess vissza, itt mosakszol,
            készítsd figyelmed csodálnivalókhoz!«

34    »Kísérlek, míg szabad, ha nem haragszol« -
            felelt - »és hogyha nem látunk a füsttül,
            legyen a hallás ami összekapcsol.«

37    S kezdém: »Én így megyek föl, még a testbül,
            pólyámbul, föl nem oldva a haláltól:
            Pokol járóján jöttem én keresztül!

40    S azért ha Isten oly kegyelme pártol,
            hogy udvarába így enged bejutnom
            eltérő módon a bevett szabálytól:

43    te se sajnáld, ki voltál élve, tudnom,
            s mondd meg, hogy följebb merre nyílik ajtó:
            szavaid lesznek vezetőnk az úton.«

46    »Lombardi voltam, és a nevem Marco;^[575]
            világot láttam; s oly erényre vágytam,
            melyre nem von íjat mai hivalgó.

49    Feljutni: menj csak egyenes irányban.« -
            felelt: - »De eggyet« - hozzátette - »kérek:
            ha feljutottál, ne feledj imádban.«

52    »Hittel kötöm, hogy nem hiába kéred« -
            feleltem néki - »de egy régi kétely
            rág - amíg meg nem oldom - mint a méreg.

55    Szimpla volt eddig, most e bölcs beszéddel
            duplává tetted; mert eszembe ötlött
            mi szülte, s hogy függ össze földdel-éggel.

58    Bizony csupasz ma a világ, s leöltött
            minden erényt, mint emlitetted épen,
            és minden bűnnel csordulásig töltött;

61    de kérlek, mondd okát és fejtsd ki nékem
            hogy tudjam, és tanítva ne csalódjam
            (egy lenn keresi, más meg fenn az égen).«

64    Mély sóhaj, mely jajjá tört elhalóban,
            hangzott előbb; és aztán kezdte: »Testvér,
            vak a világ, s te onnan jössz, valóban!

67    Jaj, eleven nép, egeken keresnél^[576]
            minden okot; s hogy nem mozogna minden
            kényszerből, arra eszetek nem eszmél.

70    Ha így volna, azt kéne hinni, nincsen
            szabadság, és nem igazság örülni
            erényeinkben, sírni bűneinkben.

73    Az Ég, ki az első hatást leküldi,
            de nem mind; és ha mind is: adva nektek
            fény, jót keresni, rosszakat kerülni,

76    s szabad akarat, mely bár megremeghet
            első harcában ellenséges éggel,
            győz ha jól táplálkozik és nem enged.

79    Jobb Természettel, nagyobb segítséggel
            küzdjetek hát, szabadon: az teremti
            elméteket, mely nem forog az éggel.

82    Okát azért, hogy rosszra tért a lenti
            világ, eszed csak bennetek keresse,
            mint szavam mindjárt híven megjelenti.

85    ANNAK kezéből jő aki szerette,
            míg meg se volt még, - mint piciny leánya,
            ki sirva gyermekeskedik, s nevetve:

88    a gyönge lélek; összes tudománya,
            hogy (mint alkotta vídám Alkotója)
            ami gyönyörre gyújtja, azt kivánja.

91    Kacsint előbb némely kisebbke jóra
            s megcsalják, és utánuk futna végül,
            ha bölcs vezér vagy bölcs fék meg nem ója.

94    Ezért kell mindig törvényt tenni fékül;
            király kell, az Igaz Vár ködborított
            tornyát kilátni legalább az égbül.

97    Van törvény, de kezelni kire bízod?
            mert elégtelen pásztor jár elől itt:
            kérőzni tud, de körme nem hasított.^[577]

100   Azért a nép, mely látja vezetőit,
            hogy azt hajszolják, mit ő maga kíván,
            azon legel csak, mással nem törődik.

103   Igy csak a rossz vezérlet, látni nyilván,
            ami a népet bűnbe vitte szerte,
            s nem a természet, romlottá fajulván.

106   Rómának, ki a világot nevelte,
            két Napja volt, mely vezetni az Isten
            s a Világ útján fényét szétlövellte.

109   De fényük egymást kioltotta: mignem
            a pásztorbottal egy kézben a szent Kard
            kellett, hogy bénuljanak erejikben:

112   mert így az egyik a másiktól nem tart!^[578]
            Ha nem hiszed, tekints csak a gyümölcsre:
            gyümölcs mutatja meg, ha a fa nem csalt.

115   A földön mely a Po s Adige földje,^[579]
            míg nem kezdődött a Frigyes vitája,^[580]
            vitézség és nyájasság járt karöltve.

118   De ma olyan is biztonságba' járja,
            kinek arcát ha becsületes ember
            szól, vagy közelget, szégyen pirja szállja.

121   Még három vén van, kiben régi renddel
            küzd ez az új kor; s alig tudja várni,
            hogy Isten nékik jobb hajlékot rendel:

124   Palazzo Konrád és a jó Gherardi
            s Guido da Castel, kit francia módra^[581]
            jobban neveznek: a derék lombárdi.^[582]

127   Elmondhatod hát: sárba hullt a Róma
            Egyháza, összevétve két hatalmat:
            s szent terhe szintén sárba hullt le róla.«

130   »Marco« - mondám - »jó mester a te ajkad
            és most megértem már, hogy örökségbül
            miért nem illet rész levita-sarjat.^[583]

133   De mely Gherardo az, ki mintaképül
            képvisel, mondod, eltünt nemzedéket,
            mint élő gáncs, kin ez a vad kor épül?«

136   »Vagy megcsal, vagy próbára tesz beszéded,
            mert, bár toszkánul, úgy szól, mintha« - szóla -
            »jó Gherardót nem ismernék felétek.^[584]

139   Más jelző nem tudom hogy volna róla,
            hacsak Gaia lányával nem dicsérem...^[585]
            De válunk már! Ég áldjon búcsuzóra!

142   Lásd, szürkület derengi át fehéren
            a füstöt, s messzebb már az angyal ott vár:
            illő, míg meg nem látna, visszatérnem.«

  1     Emlékezz vissza, olvasó, ha Alpok
            közt köd lepett meg, melynek fátyolán át
            csak úgy láttál mint bőrön a vakandok;

  4     mikor aztán a vastag, sűrü párák
            ritkulni kezdtek, a Nap bús korongja
            gyöngén ütötte rajtuk át sugárát:

  7     s képed lesz akkor róla, mily borongva
            tünt a nap nékem legelőbb föl ottan,
            mely már az égtől búcsuzott busongva.

10    Mesterem hű léptéhez igazodtam
            léptemmel, füstből így érvén a fényre,
            mely már elhalt a mélyebb hajlatokban.

13    Ó Képzelet, ki úgy vonsz néha félre,
            s kilopsz körünkből, hogy fülünk se billen,
            bár száz trombita harsog is feléje:

16    ki mozgat téged, ha érzékeink nem?
            Sugár mozgat, mely maga gyúl ki, mennyben,
            vagy gyujtja, aki onnan néz le - Isten.

19    Annak haragja tünt képzeletemben
            lelkem elé, ki hajdan oly madárrá
            változott, melynél egy sem zeng külömben.^[586]

22    S elmémet ott úgy önmagába zárá
            e képzelet, hogy látszott, semmifajta
            hatás a külvilágból nem talál rá.

25    De új kép jött, az elsőt tovahajtva:
            egy feszületet láttam, s vad-dühödten
            függni egy embert, és meghalni, rajta.

28    Nagy Ahasvért alatta jól kivettem
            s Esztert, nejét, s Mardócheust, ki époly
            igaz volt szóban, mint cselekedetben.^[587]

31    Akkor egyszerre elpattant a kép, oly
            hirtelen, mint a buborék, ha könnyű
            vízburka léggé vékonyúlva szétfoly,

34    s egy lánykát láttam; hullt a sűrü könnyű
            szeméből, s így szólt: »Mért kellett kivánnod
            meghalni inkább, semmi lenni, szörnyű

37    anya te! mintsem elveszítsd a lányod?
            Igy veszitettél épen el! S a másik
            gyászomnál inkább busulék utánad!«^[588] ^[589]

40    Mintha alvó szemekre rásugárzik
            hirtelen új fény, s megtörve, az álom
            egy percre még a pillán tétovázik:

43    úgy haloványult el a látományom,
            mert fényt éreztem, rendesnél nagyobb,
            vakító fényt, verődni szempillámon.

46    Megfordultam, hogy lássam, hol vagyok?
            és egy hang szólt: »A följárás amott van!« -
            amely figyelni másra nem hagyott.

49    És látni akkor, hogy ki szólhat ottan,
            oly vágyam kelt, hogy a teljesülésig:
            nem hihetém hogy lehetek nyugodtan.

52    De mint a nap oly szemvesztőn fehérszik,
            hogy fátyolt von rá a saját sugára,
            úgy éreztem, hogy szemem fénye vész itt.

55    »Ez: égi szellem, ki a szirt fokára
            utunkat kérés nélkül megmutatja,
            és önnön fényét takará magára.

58    Mint mi magunknak, kéretlen ugy adja
            ő másnak; - mert ki gondban látja társát
            és még kérést vár: kész hogy megtagadja.

61    Hát meg ne vesse lábunk, nóggatását:
            hágjunk föl, mert ha eltün a sötétben
            a nap, megint várnunk kell virradását!«^[590]

64    Szólt; s lépte nyomán lépve gyönge léptem
            ím akkor egy lépcsőhöz közelít;
            és amint az első fokára léptem,

67    szárnycsattogást hallottam, közelit,
            legyezni arcom, és hangot: »Beati
            pacifici - kit rossz düh nem hevít.«^[591]

70    S kezdett a csúcson mind magasbra hágni
            a végső napsugár; és jött az éjjel;
            már egy-egy csillagot lehete látni, -

73    »Ó erőm! mért folysz oly egyszerre széjjel?« -
            mondtam magamban, érezvén hogy ott már
            lábam hatalma egy lett a csekéllyel.

76    Fenn voltunk, hol a lépcső elfogyott már
            s akképen álltunk, mintegy megszögezve,
            mint gálya mely a révbe ért be s ott vár.

79    S én, figyelmemmel mind csak arra veszve,
            hang ez új körben zeng-e át a tájon,
            költőmre néztem, ily szavakba kezdve:

82    »Milyen bün kell itt hogy tisztúlva fájjon?
            Szólj, atyám, oltsd el e kiváncsiságot:
            ha lábunk áll is, szavad meg ne álljon.«

85    S felelt: »A jó szerelme hogyha bágyad,
            a testi létben: itten ébred újra;
            itt feszítik a lankadó lapátot!

88    De hogy még tisztább szavakból okulna
            elméd: figyelj rám, s akkor, itt nyugodván,
            hasznos gyümölcsöt szerezhetsz az útra.«

91    »Sem a Teremtő nem volt soha fogytán
            sem a teremtmény« - kezdte - »szeretetnek,
            mely ösztönös, vagy lelki; ezt tudod tán.

94    Az ösztönből tévedés nem eredhet;
            de lelki érzés tévedhet a tárgyban,
            vagy: mert nagyon, vagy: mert gyengén szeretget.^[592]

97    Míg a Fő Jó felé foly rendes ágyban,
            s mérsékeli magát a többiekben,
            nem lehet bűnös semmi céda vágyban.

100   De ha rosszra fordul, vagy melegebben
            vagy lanyhábban fut jóra mintsem kéne,
            teremtmény fordul Teremtője ellen.

103   Megértheted már hogy minden erénye
            és minden bűne az ember fiának
            a Szeretet magvának a növénye.

106   S mert a Szeretet vágya: önmagának
            üdve csak; attól el sohase térhet -
            így öngyűlölet benne sohse támad.

109   S mert elszakítva semmi lény sem élhet
            a legfőbb Októl: - aki szeret, annak
            gyűlölete e fő Okhoz se férhet.

112   Igy gyűlölet egyetlenféle van csak:
            társaidnak baját szeretni - melynek
            sárföldeden három formái vannak.

115   Van aki társa buktán győzedelmet
            remél, és ezért vágyik őt lelökni
            polcáról minden büszkébb fényü helynek.

118   Van, kit, ha más fölülkerülne, gyötri
            hogy elveszt hírt, nevet, kegyet, hatalmat;
            s így az ellenkező örömre költi.

121   És van kiben sértéstől oly düh sarjad
            naggyá, hogy bosszut éhez minden áron,
            s az ilyen másnak csupa kárt akarhat.

124   A rosszra fordult Szeretet e három
            faja lentebb sír; de most halld, a másik
            - a jó iránti - hogy véthet, kitárom.

127   Mindenkinek szívében fölcsirázik
            egy Jó fogalma, melyben nyugtot lelhet;
            és azt elérni minden szív csatázik.

130   S ha megismerni lanyha volt szerelmed,
            vagy megszerezni, ezt a Jót: e körbe'
            kell, igaz bánat után, vezekelned.

133   Van aztán jó mely gyönge hogy betöltse
            a lelket, mert nem boldogság, se lényeg,
            nem a minden-jók gyökere s gyümölcse.

136   Ki erre költi túlságát szivének,
            az, három körben, föntebb szenved attól;
            de, mért oszolnak így háromfelé meg,

  1     Végét vetette a bölcselkedésnek
            mély Doktorom; s engem figyelt, kutatván
            jelét arcomon megelégedésnek;

  4     de én, folyton új szomj által maratván,
            kívül: hallgattam, belül: így haboztam:
            »Megunta már sok faggatásomat tán...«

  7     De igaz atyám látta, mint kinoztam
            magam a félénk vágyban egyre némán,
            és szólva szólni bátoríta mostan.

10    »Mester, világos szavad úgy hat énrám« -
            mondtam ekkor - »hogy látásom megéled:
            bármiről szólsz, fény árad szét a témán.

13    Azért, lelkemnek édes atyja, kérlek:
            melyből szerinted Jó és Rossz erednek,
            a Szeretetnek titkait beszéljed!«

16    »Fordítsd felém hát« - felelé - »eszednek
            fénylő fáklyáit, s táruljon szemedbe
            a Vakok balgasága, kik vezetnek.

19    A lélek szeretetre lőn születve
            és hajlik ahhoz, ami néki tetsző,
            mihelyt a tetszés fölnógatja tettre.

22    Elmétek a világról képeket sző,
            s látástok előtt lepergeti, sokszor
            minden figyelmet egy ily képre vesztő.

25    S ha lelketek így rajtaveszve tapsol,
            az már szeretet: Természet hatalma,
            amely a tetszés által összekapcsol.

28    Majd mint a tűz, mely ég felé hadarja
            lángját, lénye szerint magasba vágyva,
            hogy felsőbb körben lengve el ne halna:^[594]

31    úgy leng a lélek, úgy lobog a vágyba,
            mely lelki mozgás; s addig nem pihenhet,
            amíg övé nem lesz szerelme tárgya.

34    Most láthatod már, mílyen messze elvet
            minden igazságot, ki jó dolognak
            tart önmagában bármilyen szerelmet.

37    Mert mondjuk a szerelmet jó anyagnak:
            akkor se lesznek jók minden pecsétek,
            miket a jó viaszból nyomni fognak.«

40    S feleltem: »Hű figyelmem, s bölcs beszéded
            így a szerelmet megértetve vélem
            kétellyel még csak jobban telivé tett.

43    Mert ha a vágy kívülről jő elébem,
            és a lélek nem jár a maga lábán,
            rosszban vagy jóban mi a bűn vagy érdem?«

46    »Hallj hát, amennyit értelmed belát tán:
            a többit kérdjed« - szólt - »Beatricétől,
            mert a Hit dolga, túl az Ész világán.

49    Minden lélek, mely a test tömegétől
            külömbözik, bár összekötve véle,
            saját hajlamot s ösztönt nyert az égtől:

52    de csak működve tűn ki, hogy miféle,
            és a hatásban nyilvánúl a hajlam,
            mint csak a lombban az, hogy a fa él-e?

55    Azért nem sejtem, hogy első fogalmam
            honnan származik; sem hogy honnan ébredt,
            ami szivemben legmélyebb ohaj van.

58    Miként ösztöne vezeti a méhet
            mézet csinálni; - ezt az ősi ösztönt
            nem éri ilymód sem gáncs, sem dicséret,

61    S hogy összhang álljon ösztöneink közt fönt
            e legősibbel: adatott nekünk
            erő, mely lelkünk ösztönei közt dönt.

64    Érdemet csak ezáltal nyerhetünk,
            ez a kútfeje bűnnek és erénynek,
            amint jobb vagy bal úton szeretünk.

67    Minden bölcs aki látta, hol a lényeg
            s igaz etikát hagyott a világra,
            e szabad erőt elfogadta ténynek.

70    Hát hígyjed bár, hogy minden vágyad lángja
            külső hatásra szükségkép kigyúlad:
            bölcs féket vetni van erőd a vágyra.

73    És csak e szabadságon alapulhat
            minden erény; ezt hogy Beatricédre
            figyelve majdan értsd őt, megtanuljad!« -

76    A hold, éjfélig késve, följött végre
            s a sok szép csillagot megritkitotta;
            égő vödörként lassan szállt az égre,

79    s útját, ég ellen, azontájt futotta,
            ahol a Nap jár, ha Róma lakója
            szárd és korz föld közt látja lenyugodva:^[595]

82     midőn az, ki által ma Pietóla
            falucska dicsőbb a nagy Mantovánál,^[596]
            lőn súlyos kételyemnek oldozója:

85    s én, nyílt és tiszta szava hallatánál
            kérdéseimre, akként álltam ottan,
            mint ki elgondolkozva és sután áll;

88    de elmélázásomból fölriadtam
            mivel egyszerre sűrű nép tolongott
            hátunk mögött, elérve, nagy csapatban:

91    amílyen antik éjeken zajongott
            Isménus és Asópus partja mentén,
            ha Théba népe Bacchusért rajongott.^[597]

94    Úgy jöttek, sarlós útjukon kerengvén,
            ezek, mert bölcs szeretet s szent kivánat
            sarkantyuzá lépésük, nem pihenvén.

97    Tüstént elértek, oly igen futának,
            nyomunkba hágva csapatuk tömegje,
            ketten elül - szavukba' sírt a bánat.

100   »Mária késés nélkül ment a hegyre!^[598]
            és Caesar Ilerdáért odahagyta
            Marseillet, s Hispániára tört sietve.«^[599]

103   »Hamar, hamar, hogy üdvünk pillanatja
            közönytől el ne vesszen! A kegyelmet
            hő vágy esőzze!« - másik ezt riadja.

106   »Ó lelkek, kikben ily nagy lángra gerjed
            a buzgalom, tán váltságúl, hogy hajdan
            éltetek ott túl lanyhaságban ernyedt:^[600]

109   ez itt, ki él még (nem hazudik ajkam)
            fölmenni vágyik első napsütésre:
            mondjátok hát, hol van nyilás a falban.«

112   Igy szólt Vezérem ajka; s mitse késve
            az egyik szellem ráfelelte: »Jertek
            utánunk, s rátaláltok majd a résre.

115   Nem állhatunk meg, oly vágy nyíla kerget:
            hisszük azért, szivetek megbocsátja,
            ha bennünk nem sok szivességre leltek.

118   Én Veronában San Zeno apátja
            valék, jó Barbarossa fénykorába',
            kinek nevét Miláno sírva áldja.

121   S van aki (félig sírban már a lába)
            e klastromot, hogy úrkodott felette,
            hamar siratni fogja majd, hiába:

124   mert fiát, kinek nyomorék a teste
            s lelke méginkább, s születése szégyen,
            törvényes pásztora helyébe tette.«^[601]

127   Nem tudom, szólt-e még, vagy egy igét sem:
            mert messze volt már, úgy előmbe vágott;
            de amit hallottam, azt hűn idézem.

130   És szólt utamnak Segítője: »Látod,
            ott jön még kettő: nézd s figyelj a dalra:
            szavaikkal marják a lustaságot!«

133   »Sírban hevert már« - szólt a dal - »kihalva
            a nemzedék, melynek megnyilt a tenger,
            mire a Jordánt megláthatta sarja; -^[602]

136   s ki azt mondá a fáradságra: nem kell,
            s Anchises fiát nem követte végig,
            dicstelen élt tovább a gyáva ember!« -^[603]

139   Midőn már nem is látszó messzeségig
            tüntek e végső árnyak is előlem,
            agyamban új gond űzte el a régit,

142   amelyből újat, s újra újat szőttem;
            s így jött-ment a gondolat, könnyü szárnyon,
            míg, szemem-csukva, sötét lett előttem:

  1     Midőn az elmúlt nap hevét a holdnak
            hidegje már legyőzi, mert a földről
            s a Saturnusról hűs párák omolnak,^[604]

  4     s Keleten a földjós a csillagkörből
            nagysorsa képét látja ki, ragyogva,^[605]
            amerre már a hajnal fénye föltör:

  7     egy nő jött elém, álmomban, dadogva,
            a szeme kancsal, arca színe halvány,
            lába meggörbült, és a karja csonka.

10    Ránéztem; s mint a napsugár hatalmán
            az éj fagyától dermedt tag fölenged:
            úgy tekintetem, nyelvét dalra csalván

13    megoldta; egész lénye földerengett
            kis idő alatt, és fakószin arca
            mint a szerelem szereti, olyan lett.

16    És akkor, mondom, dalra oldva ajka
            rákezdte úgy hogy semmi figyelembe
            sem vettem mást, csak rajta csüggve, rajta!

19    »Én vagyok a büvös Sziréna« - zengte -^[606]
            »s a hajóst tengerén zavarra költöm,
            oly vad gyönyörrel olvad énekembe!

22    Ritkán szabadul, ha hálómba öltöm;
            Ulysses útját is kitéritettem;^[607]
            aki hall, el nem hagyhat; úgy betöltöm.«

25    Alig csukta be száját; im felettem
            egy szent és buzgó nőt csodálva vesz ki
            szemem; kitől amaz zavarva retten.

28    »Vergiliusz, mondd, Vergiliusz, ez ki?« -^[608]
            szólt megvetőleg; s láttam hogy vezére
            utamnak jő és szemét rájaveszti.

31    S ő a másik nő köntöséhez ére,
            letépte azt, és hasát föltakarta;
            mily ronda volt! - fölébredtem büzére.

34    S amint fölnéztem, szólt a Mester ajka:
            »Háromszor hívtalak már. Talpra; jer te!
            Keresd meg a Kapút, és lépj be rajta!«

37    Fölszöktem. A szent Hegy körei szerte
            már a magas nap fényében ragyogtak.
            Mentünk; s az új sugár hátunkat verte.

40    Követtem őt; de mint ki nagy dolognak
            gondjával járna, homlokom lehajlott,
            ahogy egy eltört fél hid-ív lehorgad:

43    amikor: »Jertek! Itt a kapu!« - zajlott
            fülünkbe egy hang, nyájasszavu, tiszta,
            milyet a földön még senkise hallott.

46    És hattyufehér szárnyait kinyitva
            aki beszélt felénk, fölülről intett,
            ahol két fal közt rést adott a szikla.

49    Megmozdította tollát, s meglegyintett
            s dalolt, qui lugent, mondva boldogoknak,
            mert az Úr fogja vigasztalni mindet.^[609]

52    »Mi lelt hogy mind a földet bámulod csak?« -
            így kezdte költőm kérdését, mihelyt
            lépteink az Angyalon túljutottak.

55    És én: »Olyan rossz sejtelembe ejt
            az új látás, mely álmommá fonódott,
            hogy lelkem rab lesz, s minden mást felejt.«

58    »Az ős boszorkányt láttad benne« - szólott -
            »kiért a felsőbb körök kínja jajgat:
            s hogy ki ad, tőle szabadulni, módot.

61    Elég! taposson e csuf sárra sarkad!
            Tekints a szent szférákra, miket Isten
            madárhivók gyanánt szemedbe forgat!«

64    Mint sólyom előbb lábát nézi s libben,
            ha a sólymár szólítja; majd a zsákmány
            után mohón száll légbe, s eltünik fenn:

67    úgy tettem én; a törött szirtre hágván
            mászni kezdtem, míg útat tárt odáig,
            ahol új körré kanyarúl a párkány.

70    S ötödik körnek érve nyílatáig
            láttam, hogy kire bűne idefent ró
            bút: arcán fekve, földön sirdogál itt.

73    És: »Adhaesit anima pavimento!« -^[610]
            hangzik sóhajba fulva és nyögésbe
            törve, kis hijján értelemtelen szó.

76    »Ó választottak, kiknek szenvedése
            itt igazságban és reményben enyhül,
            hol nyil rés föllebb? - hogy utunk ne késne.«

79    »Ha bűnötök, mint minket, földre nem gyűr,
            s gyors útra vágytok: legyen útatokban
            jobb feletek mindig a partperemtül!«

82    Igy kért a Költő; s így felelt legottan
            egy hang, kissé előttünk; s én a rejtett
            szólót a hang irányán gyanitottam.

85    Szemem egy pillantást költőmre ejtett,
            ki akkor vidám jellel helyeselte
            a vágyat, melyet arcomból kisejtett.

88    S e vágy, mihelyt kedvét tölteni merte,
            odavont ahhoz ki hogy merre fekszik,
            hangja imént előttem megjelelte.

91    »Ó szellem, kiben könnytül ér s növekszik
            az ami nélkül nincsen üdv: felejtsd el
            nagy gondod érttem egy rövidke percig!

94    Háttal fölfelé mért heversz, ne rejtsd el;
            s ki vagy? s akarsz-e megbizást vitetni
            oda ahonnan jöttem földi testtel?«

97    Szóltam; s ő: »Mért kell a hátunkat vetni
            az ég felé, majd megtudod; de mostan
            scias quod ego fui successor Petri.^[611]

100   Siestri s Chiaveri közt szalad le gyorsan
            egy szép folyócska; neve ős családom
            címét diszíti a főrangu sorban.^[612]

103   Egy hónapig próbáltam, és beláttam,
            a Nagy Palást annak ki sártul ója
            olyan hogy nincs nagyobb suly e világon.

106   Megtérésemre későn vert az óra:
            csak amikor én lettem Róma papja,
            láttam hogy az élet szivünk csalója.

109   Láttam, hogy a szív meg nem nyughat abba
            s hogy föllebb annak nincsen útja; s akkor
            im e másikra vágytam: magasabbra!

112   Mindaddig égtől elvált, bűntudattól
            gyötört szív voltam, fösvény, gyökerében: -
            most, amint látod, így bünhődöm attól.

115   Mi a fösvénység: itt tünik föl épen,
            hol, könnyel, megtört lelkeink lemossák:
            nincs nagyobb kín a Hegy bármely körében!

118   Mert szemeinket sohsem a Magasság,
            csak földi kincsek vonzották örökké:
            azért ver földre minket az Igazság.

121   S mint a fösvény nem gondol másra többé
            kincsén kívül, s a jót felejti tenni:
            úgy kellett nékünk itten nyűgözötté

124   - kezünk és lábunk megkötözve - lenni;
            s míg tetszik majd az igazságos Úrnak,
            mozdulatlan heverünk e helyen mi.«

127   Mozdulatot tettem, hogy térdre hulljak
            s úgy szóljak hozzá; de ő észrevette
            a hangról szándékom hogy leboruljak

130   és: »Mi von földre?« - ezt a kérdést tette.
            S feleltem akkor: »Lelkem nógat engem
            méltóságoddal, ilyen tiszteletre.«

133   S ő: »Kelj föl, testvér! Ugorj talpra menten!
            Ne tévedj! Szolga vagyok én, akár te
            s mindenki, egy nagy Hatalommal szemben.

136   Az Evangélium nagy szava járt-e
            eszedbe már - neque nubent -? Megérted?^[613]
            Akkor, hogy így beszélek, ne csodáld te!

139   De menj már! Aki itt megáll s beszélget,
            késlelteti hogy bennem az megérjék,^[614]
            mi könnytül ér s növekszik - mint te vélted.

142   Földön egy unokám, Alagia él még,^[615]
            aki jó szív; csak (mert a példa rombol)
            családom gonosz példái ne érjék:

  1     Jobb vágya győzve harcolt az enyémmel,
            hogy kedvem ellen is kedvébe járván
            szivacsom félig szárazon vivém el.

  4     Indultam, s indult vezetőm, a párkány
            szabad részén, a sziklához szorulva,
            mint a falcsipkéhez az őr a vártán,

  7     mert e nép, kinek itt csöppekbe hull a
            szemén a bűn, mely földön oly hatalmas,
            a külső részt telefeküdte túlra.

10    Aj, átkozott légy, ősi szukafarkas,^[616]
            ki éhesebben vágysz, mint minden állat,
            hogy mindeniknél több prédát csikarhass!

13    Ó Egek, mikből gondoljuk hogy árad
            emberi sorsok minden érverése:
            mikor jön, ki e vadat űzni szálland?

16    Gyér volt, és lassu, lábunk lépdelése;
            s az árnyba néztem, mivel szörnyü volt ott
            a szenvedők sirása, mellverése.

19    S nem messze egy hang: »Mária, te boldog!« -
            véletlen épen előttünk nyöszörge,
            és mint vajúdó asszony, úgy sikoltott.

22    S ezt sírta: »Szent Szűz! inségtől gyötörve
            éltél, mutatja nyomorod tanyája,
            hol megszületett méhednek gyümölcse.«^[617]

25    S: »Jó Fabricius!« - toldta még reája -
            »inkább szegénység erényét kerested,
            mint kincset, melynek vétek volna ára!«^[618]

28    E szavak engem érdekelni kezdtek
            s közelebb mentem, hogy lássam a lelket,
            kinek ajkárul elibénk repestek.

31    Még Miklós tékozlásáról is ejtett
            pár szót a hang, hogy a becstelen élet
            karjából három hajadont kifejtett.^[619] ^[620]

34    »Szólj, szent szavaknak kiáltója, lélek,
            ki vagy? és mérthogy ez áldva-nevezni
            méltó szenteket egymagad dicséred?

37    Szólj; fáradságod nem fog kárba veszni:
            megjutalmazlak egykor, visszatérve
            a kurta földi útat befejezni.«

40    »Elmondom« - szólt - »nem jutalmat remélve,
            hanem mivel e szent utat taposva
            ily kivételes kegyben látlak - élve!

43    Az én magvamból nőtt ki ama rossz fa,
            mely oly sötét árnyat vet a keresztény
            földre, hogy jó termést csak gyéren hoz ma.

46    De ha - Douai, Lille, Gent s Bruges harcba kezdvén, -^[621]
            van mód boszúra: nem fog késni - s Attul,
            ki mindent ítél, esdve kérem ezt én.

49    Capet Hugónak hívtak engem ott túl:
            s Lajosok és Fülöpök atyja lettem,
            kik trónon ültek, frank uralkodókul.^[622]

52    Egy párisi mészárostól születtem,
            mikor kihaltak a régi királyok^[623]
            kivéve egyet (kit zárdába tettem)

55    s láttam, hogy a kormányon magam állok,
            s uj szerzeményre annyi volt a módom,
            s annyi hivem, ki értem síkra szállott,

58    hogy ím az özvegy koronát utódom
            fejére tettem, akitől eredt szent
            csontok sora, hogy mindmaig huzódjon.

61    Míg nagy provánszi hozománya nem kent^[624]
            szégyent fajomra, s bűnbe nem sodorta,
            jót sem, de rosszat sem tett tűrhetetlent:

64    de ottan már hazudva és tiporva
            szerzett vagyont; és aztán, vezeklésül
            Normanhont, Pontit s Gaszkonyt elrabolta.^[625]

67    Károly Itáliában - vezeklésül
            szegény Konrádint föláldozta; s aztán^[626]
            Tamást az égbe küldte - vezeklésül.^[627]

70    Látom az időt, s messze sincsen az tán,
            hogy egy uj Károly jő francia honból,^[628]
            magát s népét valóban megmutatván.

73    Egyedül jő, és fegyver nélkül rombol,
            csak a Judás lándzsáját hozva, mellyel^[629]
            Firenze gyomrát fölhasítva tombol.

76    Nem föld, de szégyen lesz amit igy elnyer,
            annál nagyobb szégyen a jók szemében,
            mennél kevésbbé gondol ő ilyennel.

79    Egy másik Károlyt hajó-rabja-képen^[630]
            látok, saját lányára alkudozva,
            mint rableányra a kalózok épen.

82    Ó rút fukarság, míly nagyobb gonoszra
            vihetsz még, aki fajom úgy befontad,
            hogy önnön húsát oltárodra hozza?!

85    S hogy mindez ne is tűnjék borzalomnak,
            látom Alagiát - sőt, helyettesében,
            Krisztust is, foglyáúl a liliomnak.^[631]

88    Látom, ujra gunyolják, szörnyüképen,
            az ecetet s epét ajkára tolják,
            s élő latrok közt őt ölik meg épen.

91    Látom az uj Pilátust - semmi korlát
            vérszomjának; s a templomba viendi,
            törvény ellen, a kapzsiság-vitorlát.

94    Ó Uram Isten, melyik hír jelenti
            már a boszút, mely haragod csitítván
            lelkem békéjét újra megteremti?

97    Mit a Szentlélek jegyesére hitvány
            dalt énekeltem, mely felém terelte
            szemed, kiváncsiságod lángra szítván:

100   csak addig árad ajkainkrul szerte,
            amíg a nap tart; de ha besötétül,
            más hangon szól az ének, más szövegre.^[632]

103   Akkor Pygmalionnak esetérül
            zendül a dal, hogy aranyért epedve
            rablásba hull, és gyilkolásba szédül;^[633]

106   a kapzsi Mídás kínját sem feledve,
            hogy vágyai balul teljesedének,
            amit ma is mesélnek még nevetve;^[634]

109   bolond Ákámról is beszél az ének
            és zsákmányáról, melyért szinte máig
            üldözi még haragja Józsuének;^[635]

112   még Zaffirát és férjét éri vád itt;^[636]
            s a patát, mely Heliodort gyötörte,^[637]
            zengi a hegy; s visszhangozza csucsáig

115   Polymnestort, ki Polydort megölte;^[638]
            majd végre: »Crassus, mondjad az aranynak
            izét, amellyel szájad lyukja töltve!«^[639]

118   És halkul ennek, emelkedik annak
            olykor a hangja, amint, szíve hajtván,
            vágyai halkulnak vagy fölsuhannak.

121   Igy az imént sem csak egymagam ajkán
            szólt a nappali dal sem; csakhogy itt
            közel nem zengte más oly hangosan tán.«

124   S már a szólótól lábunk messze vitt;
            s amint erőm engedte, törekedtem
            legyőzni az ut nehézségeit:

127   midőn hallám hogy megremeg felettem
            a Hegy, minthogyha leesőbe lenne;
            s mintegy halál fagyától, megmeredtem.

130   Szörnyübben Délos szigete se renge
            mikor Latóna rajta rakta fészkét,
            hogy az Ég Két Szemét megszülje benne.^[640]

133   S egy riadás a hegynek minden részét
            bezengte úgy, hogy Költőm így vigasztalt:
            »Hol én vezetlek, mért fog el a kétség?«

136   »Gloria in excelsis« - így magasztalt
            Istent a hang, amint jobban kivettem
            a riadásban lobogó magas dalt.

139   Mi mozdulatlan vártuk s meglepetten
            - mint akik első hallgatói voltak,
            a pásztorok - mig a dal tovarebben.^[641]

142   Majd lábaink tovább zarándokoltak
            szent utjukon, nézvén a heverőket
            kiknek már újra könnyeik omoltak.

145   A kiváncsiság annyira elővett,
            az átélt rejtélynek nem lelve nyitját,
            mint soha eddig (ha se csal, se téved

148   szegény emlékem) - de kérdeni titkát
            nem merték ajkaim, s bár nézelődve
            lesték, kilesni szemeim se birták;

  1     A született szomj mely nem kaphat enyhet
            csak ama víztől melynek italáért
            a Samaria-béli nő esengett,^[642]

  4     mostan költőm nyomán nógatva, rám ért
            e népes úton; és sírtam a kínra
            mit a Bölcs Bosszu a bünökre rámért.

  7     És mint Lukács evangelista írja
            hogy két utasnak megjelenve föltünt
            Krisztus, mikor kibocsátotta sírja:

10    úgy megjelent egy árny és jött mögöttünk
            nézve lábánál a heverők népét;
            s hogy meg se láttuk, megszólalt közöttünk,

13    mondván: »Testvérek, adjon Isten békét!«
            Mi megfordultunk, s illő köszönéssel
            tette szavára költőm elégségét:

16    S azután kezdte: »A boldog gyüléssel
            tegyen békébe az igaz Biróság,
            mely sujta engem örök számüzéssel!«

19    »Hogyan? Ha árnyak vagytok, s a Hatóság
            nem méltat feljebb« - mond (s megyünk sietve) -
            »hogy türt idáig lépcsején a Jóság?«

22    És Doktorom most: »Nézz a szent jelekre
            miket angyal rótt homlokára ennek:
            ládd, ő beül még a dicső Seregbe.

25    De mert ki éjjel-nappal fon, a lennek
            nem ért végére mit előre megmér
            és kiszab Klóthó minden elevennek:^[643]

28    lelke szegénynek, a mienkkel testvér
            fölfelé még egyedül nem hatolhat
            mivel Létünkhöz még látása nem fér.

31    Azért kellett kijönnöm a Pokolnak
            széles torkából, elvezetni addig
            mig iskolám ér, s lépteim hatolnak.

34    De mondd ha tudod: mért reng és morajlik
            olykor a hegy, s ujjong föl rajt olyankor
            minden lélek, a tengermosta aljig?«

37    Ugy eltalálta, mely kérdés csatangol
            lelkemben, s vágyam tűfokát, hogy érzém
            már a remény is szomjam-oltva hangol.

40    Amaz felelt: »E hegynek semmi részén
            nem eshet, ami rést a szent Szokásnak
            ütne rendjén s a Törvény végezésén.

43    Itt semmi sincs kitéve változásnak;
            csak mit az Ég vesz magába magából,
            annak lehet hatása, semmi másnak.^[644]

46    Mert hó se hull, se jég, se semmi zápor,
            se dér, se harmat föntebb e vidéken
            mint ama három fokkal kurta gádor.^[645]

49    Felhő, de még köd sem száll át e légen,
            villám se jár, sem Taumás leánya^[646]
            nem ül ki, mint tul, itt meg ott, az égen.

52    Száraz gőz sincsen mely messzebbre szállna^[647]
            mint ama gádor harmadik fokáig
            ahol e helynek szent Pétere áll ma.^[648]

55    Reng a hegy, néha, aljától odáig,
            többé-kevésbbé, bennegyült szelektől,^[649]
            de, nem tudom mért, nem reng soha már itt:

58    csak akkor reng itt, ha a kötelekből
            lélek oldódik; érzi: tiszta, kész és
            amaz ujjongó zaj között lebeg föl.

61    A tisztaság próbája csak az érzés
            mely, szabadon már klastromot cserélni,
            meglepi vággyal - s engedi a Végzés.

64    Előbb is vágynék; ámde szenvedélyi
            el nem bocsátják: minthogy vágya ellen
            bünét az Isten, kinjává cseréli.

67    Nekem ötszáz évig kellett hevernem
            e gyászban, és csak most érzem szabadnak
            vágyamat hogy jobb küszöbig emeljen.

70    Ezért a rengés s e kegyes csapatnak
            szent ujjongása amaz Ur nevéhez,
            ki által ők is fölfelé haladnak.«

73    Aki forrást lel, annál jobban élvez
            mennél szomjasabb; igy, szavára meg nem
            mondhatta volna lelkem hogy mit érez.

76    És bölcs Vezérem szólt: »Most látom egyben
            hálótok hogy kötődik és mi oldja,
            s miért ujjongtok, s miért reng a hegy fenn?

79    De engedd immár tudni« - tudakolta -
            »ki voltál, s adjad értenünk szavaddal,
            miért heversz itt annyi század olta?«

82    »Amikorjában égi akarattal
            a jó Titus a Judástól elárult
            sebek folyását megboszulta haddal,^[650]

85    nevemre tartós hírnek dísze hárult
            ott túl, s előbb még« - felelé a szellem -
            »mintsem lelkem előtt a hit kitárult.

88    Szavam fuvallatában annyi kellem
            volt, hogy Toulouseból Róma vont magába,
            hol könnyü vala mirtuszt érdemelnem.

91    Statius még a nevem a világba;
            Thébát, majd hős Achillest énekeltem,
            s elbuktam e másod terhemmel áldva.^[651]

94    Ezrek lobbantak lángra már amelyben
            tüzemnek magva költ, a tűz parázsán
            melyböl egy szikra fölgyujtotta lelkem:

97    a halhatatlan Aeneis varázsán;
            dajkája volt ez, s anyja énekemnek:
            nélküle drachmát sem mutatna mázsám.

100   Ó bár kortársa lettem volna ennek,
            s Vergiliusznak: egy évvel kihuznám
            érte tovább hogy innen ki ne menjek!«

103   Tiltólag fordult költőm erre hozzám
            oly képpel mely hallgatva mondta: »Hallgass!«;
            de akarat nem mindig úr az orcán,

106   s köny és mosoly fölött olyan hatalmas
            az érzés hogy a legőszintébb lélek
            akaratán leginkább diadalmas.

109   Elmosolyodtam, s szemem visszafénylett;
            s az árny beléje nézett percre némán
            holott leginkább tükrözik a lélek.

112   »Ha nem indultál nagy utadra léhán« -
            mondotta aztán - »mégis léha szemmel
            mért villantottál az imént is énrám?«

115   Most kétfelé szorultam jóhiszemmel:
            egyik hallgatni, a másik beszélni
            unszolt; s én sóhajtottam, mesteremmel

118   érttetni vágyván. - »Nem kell tőle félni« -
            szólt ő - »beszélj hát! mondd el néki nyomban
            aminek titkát oly kutatva kérdi.«

121   S én akkor: »Talán csodálkozva« - mondtam -
            »néztél, ó régi lélek, mosolyomra:
            de mostan kell még csodálkozni jobban:

124   mert ez ki vágyamat magasba vonja,
            ama Vergiliusz, kitől szivednek
            kelt istent-embert énekelni, szomja.

127   S nem volt igazad hogyha azt hihetted
            hogy más volt imént oka mosolyomnak
            mint szavad mellyel őtet emlitetted.«

130   S ölelni már lehajlott Doktoromnak
            térdét; de az: »Ne tegyed« - mondta - »testvér:
            mert árny vagy, s árnynak bókolsz, fuvalomnak!«

133   És ő felkelve: »Ha jelet keresnél
            szeretetemről, jobbat sem találnál,
            mint hogy feledve hogy bennünk a test s vér

  1     Már aki a hatodik számu körbe
            átvitt, elmaradt mögöttünk az angyal,
            ki homlokomnak egy jegyét törölte

  4     s kik igazságra vágynak szomju ajkkal,
            beatinak nevezte, de csupán
            a sitiuntig terjedő szavakkal.^[652]

  7     Itt lábam sokkal könnyebben tudám
            emelni, mint más lépcsőkön, s haladni
            vidáman a gyors szellemek után.

10    »A szeretet, mely erénytől gyuladt ki«, -
            szólt Költőm - »újat gyújt, mely viszonozza,
            mihelyt külső hírt tud magárul adni:

13    így, mihelyt leszállt, hozzánk sorakozva,
            a Pokol tornácába Juvenális,^[653]
            szeretetednek hírét odahozva,

16    szeretetem, bár sohse látva, máris
            fölkelt irántad, úgy hogy most rövidnek
            tünik föl nékem veled ez a grádics.

19    De mondd - remélem, nem kedvetlenítlek,
            ha meglazítja fékét nagy bizalmam;
            barátként vágylak megkérdezni, hidd meg:

22    hogyan férhetett fösvény, kapzsi hajlam
            lelkedbe; mondd, hogyan teremhetett meg
            ily alacsony bün ily nemes talajban?«

25    Mosoly jelent most ajkai felett meg
            egy percre Statiusnak; s szóla: »Minden
            szavad szent jele drága szeretetnek.

28    Bizony, sok dolog furcsább néha, mintsem
            kételkedésre ál-okot ne adna,
            míg a valóság földerítve nincsen.

31    Te azt hiszed, mint kérdésed mutatja,
            hogy fösvény voltam élve, s így kerültem
            oda hol szenved fösvények csapatja.

34    Nos, tudd meg, hogy nagyon is elkerültem
            a fösvénységet; s így lett ok a túlság,
            hogy itt ezer holdon át sírva tűrtem.

37    S ha lelkem meg nem leli helyes útját,
            s jól meg nem jegyzem verseid magamnak,
            melyek az Ember hitványságát zúgják,

40    »Mire nem viheted még, óh aranynak
            átkozott éhe, a halandók vágyát?!« -^[654]
            most súlyt görgetve kéne hogy rohanjak.^[655]

43    De megértém hogy túltárhatja szárnyát
            a kezek tékozlása, és beálltam
            azok közé, kik bűnük sírva bánják.

46    Hány ébred kopaszon a másvilágban,
            csak mert nem tudta hogy bűn, s meg se bánta
            e bűnt, sem élve, sem halálos ágyban.

49    S tudd meg hogy oly bűnt amelynek fulánkja
            egy másik bűnnel ellentétes épen,
            itt avval egy kínnak aszal ki lángja.

52    Azért, ha ott találtál, ama népben,
            mely a fösvénység bűnét sírva mossa,
            tudd meg, hogy nékem fordított a vétkem.«

55    »De mikor azt daloltad, mint tapossa
            duplán a durva harc Jokaste keblét,« -^[656]
            mondá a Pásztorénekek dalossa, -^[657]

58    »Clio verte veled a lant idegjét:^[658]
            s nem volt meg, ami nélkül cselekedni
            a jót kevés: nem volt igaz hited még.

61    Ha így van ez: mily lámpa tudta vetni
            fényét lelkedbe, mily nap, hogy vitorlád
            megfeszitetted, a Halászt követni?«^[659]

64    »Te mutattad meg a Parnasszus ormát^[660]
            s itattál forrásából« - szólt - »te benned
            találta lelkem világító tornyát.

67    Úgy tettél mint kik sötét éjbe mennek
            s fáklyát visznek, de nem látják a fényét,
            csak az utánuk jövő örül ennek.

70    »Uj század száll« - daloltad - »uj remény ég,
            uj nemzedék jön, égbül ereszkedvén;
            igazság és aranykor visszatér még!«^[661]

73    Általad lettem költő és keresztény;
            de hogy szavamat könnyebben megértsed,
            talán rajzomat kissé kiszinezném...

76    Már a föld megtelt a szent hit temérdek
            magvaival, miket az örök ország
            követei hintettek szerte szélnek;^[662]

79    s én látva hogy szavaik visszhangozzák
            szavadat, melyet az imént idéztem,
            hozzájuk tértem, mint előbb tehozzád.

82    S ím: szentek voltak! kik hogy üldözésben
            részesültek Domitianus által,^[663]
            szenvedésüket könnyel tellve néztem,

85    s amíg csak a világban élve jártam,
            erényüket pártoltam és szerettem,
            minden más hitet rosszabbnak találtam.

88    S előbb mint görögöket elvezettem
            volna Thébe folyóihoz dalomban,^[664]
            a kereszténység titkos híve lettem,

91    világ előtt pogány valék azonban,
            s e lanyhaságért négyszáz éven át a
            negyedik körnek útjain bolyongtam.

94    S te aki tetted, hogy szememnek fátyla
            lehullt, mely mögött az Üdv fénye rejle,
            most, míg utunknak egy kis része hátra,

97    mondd meg, Terentiusnak régi lelke,
            és Caecilius, Plautus, Varro, hol van?
            kárhozva-é? s melyik pokolba ejtve?«

100   »Ők, s Persius, s én, s mások, hosszu sorban« -
            szólt - »a Göröggel, ki Muzsák tejét
            legtovább szívta egykor, régi korban,^[665]

103   a vak Börtönnek első gyűrüjét^[666]
            lakjuk, ma is még emlegetve gyakran
            a szent hegyet, dajkáink lakhelyét.^[667]

106   Euripidés is ott van e csapatban,
            s Simonidés, s Anakreon, s Agáthon,
            kiknek homlokán mind babérfonat van.^[668]

109   Akikről énekeltél, szinte láttam
            Antigonét, Argiát, Deifílét
            köztük, s Isménét, örök bánatában,

112   s Deidamiát, s hugait, s Isifílét
            Thetis s Teiresias leánya mellett,^[669] ^[670]
            ki meghozá Langia vize hírét...«^[671]

115   Már mindkét költőm hallgatásba süllyedt
            mert lépcső és falak közül kilépve
            újra figyelni s körülnézni kellett;

118   s már elmaradt a napnak négy cseléde,
            és az ötödik igazgatta rúdját^[672]
            égnek szögezve, a zenit elébe:

121   és költőm szólt: »Legjobb lesz, itt is úgy járd,
            ahogyan szoktuk, mindig jobb felünk'
            fordítva kifelé, a Hegynek útját!«

124   Igy a szokás lett ott a mesterünk
            és mentünk, annál bátrabb bizalomban,
            mert a nyájas Árny együtt jött velünk.

127   Ők elül mentek, én pedig magamban
            utánuk, édes szavukat figyelve,
            mely verseimet megihlette hajdan.

130   De elhallgattak, egy szép fára lelve
            váratlan, az út közepén, amelynek
            illatos, jó gyümölccsel ága tellve;

133   de törzsét soha meg nem mássza gyermek
            mert mint fenyőnek fölfelé, ugy ennek
            ágai mind lefelé keskenyellnek.

136   S fenn, elzárt oldalán a szirtperemnek,
            friss, tiszta vízü permeteg sugároz,
            csak a fa csúcsát hintve szüntelen meg.

139   S a két poéta odament a fához;
            s a lombra néztem; s hang zendült közőle
            s szólt: »E gyümölcsre hasztalan sovárogsz!«

142    S: »Mikor Mária ment a mennyegzőre,^[673]
            másokra gondolt, nem a maga száját
            tömni, amely ma ügyetek védője!«;

145   és: »Az ős Róma női nem kivánák
            a bort, csak tiszta vízet, s Dániel^[674]
            éhe csupán a Tudomány mannáját.«

148   S: »Ó arany század, mért múltál te el?
            Nektár lett szomjtól a hegyek patakja,
            s a makk éhségtől ízes eledel.«

151   S: »A Keresztelő, a pusztába' lakva
            meg bírt a sáskán és a mézen élni:
            és ép ezért nőtt oly dicsőre, nagyra,

  1     Míg szemeimet így a lomb setét
            zöldjébe furtam, mint az szokta tenni,
            ki madárkákra veszti életét:

  4     »Fiacskám, most már ép ideje menni« -
            szólt, ki atyámnál több volt - »hogy ne vesszen
            engedett időnkből hiába semmi!«

  7     Szivessen fordultam, s mentem szivessen
            a két Bölcs után, kiknek bölcs beszéde
            örömmé tette, hogy nyomuk kövessem.

10    S ím, sírás szállt, és ének, itt a légbe: -
            »Labia mea, Domine« - s ki hallá,^[676]
            kínra hangolta, és gyönyörüségre.

13    »Mely hang szűrődik itt fülünkbe, dallá?« -
            kérdém; s a Mester: »Bizonyára árnyak,
            így oldva bűnük bilincsét« - sugallá.

16    Mint vándorok, kik gondolkodva járnak,
            ha találkoznak idegen csapattal,
            utánuk fordulnak, de meg nem állnak:

19    úgy jött utánunk, gyorsabb mozdulattal,
            utólért, s elkerült, de szembebámult
            egy csapat árny - s ment, néma áhitattal.

22    Szemük fekete gödre mélyre tágult;
            az arcuk sápadt, s bőrük, mint silány zsák
            csontjukon, a csont formái után nyúlt.

25    Nem szárította hajdan ily soványság
            Erysichtonnak sem csontig a bőrét,^[677]
            bár hiun hajtá enni bősz kivánság.

28    S én gondolám magamban: »Im a dőrék,^[678]
            kik várát veszték szent Jeruzsalemnek,
            hol Mária fiába verte csőrét.«

31    Gyöngyvesztett gyűrük gödrei a szemnek;
            ki minden arcban azt olvassa: OMO,^[679]
            itt jól láthatta alakját az M-nek.

34    Ki gondolná, ha nem tudná, hogy omló
            víz csábjától, vagy alma illatától
            lehessen lélek gyötörve hasonló?

37    S én is, mivel nem láthatám okát, oly
            csupa csont-bőrré hogy őket mi tette,
            nem térhettem magamhoz a csodától;

40    mikor egyszerre szemét rám vetette
            feje mélyéből egy árny, s fölujongván:
            »Mily kegy engedte ezt nekem?« - rebegte.

43    Nem ismertem föl arcán, csak a hangján:
            s amit elzárt az arc, azt fölnyitotta
            a hang, fülembe ismerősen zsongván.

46    És ez a szikra újra fölszitotta
            az elváltozott ajk régi emlékét:
            Forese arca rejtezett alatta!^[680]

49    »Ne nézzed« - kért ő - »bőröm aszu kérgét,
            mely régi színét rejti most; ne nézzed
            árnyam husának sorvadt semmiségét:

52    Magadról beszélj: mire szánt a Végzet?
            s milyen két lélek vezet erre? Kezdjed
            a szót, s ne szünj meg, csak mikor bevégzed!«

55    »Arcod, melyet szemeim megkönyeztek
            mikor meghaltál, most épannyi búra
            indít« - feleltem - »hogy ily húsa-vesztett.

58    Az istenért, mi tépi és mi dúlja?
            úgy bámulok, ne várjad, hogy beszélek:
            ki szólna, míg ily kérdés gyötri-fúrja?«

61    »Örök végzésből« - felelé a lélek -
            »itt titkos átok rejlik vízbe-lombba':
            tagjaim attól ollyan ösztövérek.

64    S mind aki itten dalol sírva« - mondta -
            »mind aki csak torkát szolgálja míg él,
            így lesz itt újra szentté, éhbe-szomjba.

67    Az édes alma illata s a híg ér,
            mely fája lombját öntözi sugárba,
            éhünk-szomjunk fölgyújtja, s enyhet ígér:

70    és nem csak egyszer újul, körbe járva,
            kínunkra itt ez éh-szomj; kínra, mondom;
            mondhatnám inkább: üdvünknek javára,

73    mert e szomj az, mely a Golgota-dombon
            vezette Krisztust, hogy majd mondja: »Éli«^[681]
            s megváltásunkért vért örömmel ontson.«

76    És én: »Forese, hogy, megszünve élni
            régi világodat jobbal cserélted,
            több idő nem tellt, mint alig öt évnyi.

79    S ha erőd fogytát hamarabb elérted:
            vétkezni többé, mint a kincses bánat
            óráját, mely az Úrral megbékéltet:

82    hogy' engedett már íly föl a Bocsánat?
            Azt hittem, hogy még odalenn talállak,
            ahol az évért év szedi a vámot.«^[682]

85    Felelte: »Hogy már ily magassan állok,
            s itt szürcsölöm e kínok édes ürmét,
            Nellám könnye tevé, mely sohse fáradt,^[683]

88    s imája, mely kivitte, hogy ne ülnék
            a Várakozás szikláján, de minden
            körön át hamar ide fölkerülnék.

91    Ó özvegyecském, társam, drága kincsem!
            annál jobban megnyeri az Urat
            az ő jósága, mert egy, s párja nincsen:

94    mivel a szárd föld Barbagia alatt^[684]
            még mindig szemérmesebb asszonyában,
            mint a Barbagia, ahol ő maradt.

97    Mit mondjak többet teneked, barátom?
            Látom az órát, melynek ez a mái
            óra nem lesz még régi óra, látom,

100   mikor szószékről fogják prédikálni
            a rossz flórenci nőknek a tilalmat,
            keblük' bimbóstul mutogatva járni.

103   Mely barbár népnél kívánt külhatalmat,
            papi korbácsot, mely pogány hazába',
            az ős parancs, hogy: »Tested eltakarjad!?«

106   De ha e kacér népség igazába
            tudná, terítve hogy reá mily asztal
            vár: már a jajra nyitva volna szája.

109   Mert ha látásom igaz-volta nem csal,
            előbb lesz bús, mint arca szőrös annak,
            akit ma még a csicsijja vigasztal.

112   De ne rejtsd, testvér - kik közelbe vannak,
            mind, s nemcsak én már, bámul lesve, nézzed -
            ki vagy, hogy megtör rajtad az arany nap?«

115   És én feleltem: »Ha visszaidézed,
            hogy' éltünk eggyütt, én veled, s te vélem,
            az emléket ma is súlyosnak érzed.

118   Ilyen életből vitt ki bölcs vezérem
            (ki ott megy), mikor nemrégibe tölten
            ragyogott annak huga át az éjen« -

121   (és a Napra mutattam) - »vitt ki törten,
            valódi holtak éjén át, valódi^[685]
            húsban, mely most is őt követi bölcsen.

124   Onnan e Hegyre hítt vigasztalódni
            hol ti, kiket elgörbitett az élet,
            köröngtök, újra sudárrá tolódni!

127   És addig mondja hogy tovább kisérhet,
            míg nem találkozom Beatricével:
            ott el kell válnunk, úgy szól az Itélet.

130   Vergiliusz az ki így vezérel«, -
            (s mutattam) - »s véle láthatod az árnyat,
            ki miatt előbb mind ez az egész hely

  1     Sem szó a lépést, sem lépés a szót
            nem gátolá, sőt csak jobban siettem,
            mint jó szél hogyha hajtja a hajót:

  4     s az árnyak, új halálba senyvedetten,
            szemük gödréből bámulgattak engem,
            amint látták, hogy élve járok itten.

  7     De én beszédemet folytatva mentem,
            szólván: »Lassabban jár most, tán a másik
            kedvéért ő is, mint tenné különben.

10    De mondd, ha tudod, mely tájon tanyázik
            Piccarda? s van-e, kit eszembe vésnék^[686]
            méltó e nép közt, mely itt lesni látszik?«

13    »Hugom, kiben a jóság vagy a szépség
            volt-e több, nem tudom, a nagy Olympon^[687]
            ünnepli koszorús dicsőülését« -

16    szólt; s folytatá: - »Nevét itt senki titkon
            nem tartja; úgyis már vázak vagyunk a
            nagy éhségtől, nincs hús a tagjainkon.

19    Ez itt« - újjal mutatta - »Buonagiunta.^[688]
            Buonagiunta da Lucca; s érdemes holt
            ott túl az is, kinek csak bőre-csontja;

22    A Szentegyház hajdan a karja közt volt;
            Toursból való; s most bőjttel itt vezekli^[689]
            a bolsenai ángolnát s vörösbort.«^[690]

25    Igy névvel sorban többet jegyezett ki;
            és mind örült a nevét hallva tőle,
            nem látszott érte haragudni senki.

28    Láttam, éhes foggal mely leget őrle,
            Ubaldin dalla Pilát s Bonifácot,^[691]
            ki pásztorbottal volt sok lélek őre:

31    s messer Marchesét, aki borban ázott
            bár szomjas sem volt, Forli városában,^[692]
            s jól nem lakott, bármennyit lakomázott.

34    Mint ki körülnéz és választ magában,
            kiválasztottam a luccai lelket,^[693]
            akit leginkább rajtam csüggni láttam.

37    Mormogásából egy nevet kisejtett
            fülem: »Gentucca« - mely búsan a helyrül,^[694]
            hol az Igazság mosta, fölkesergett.

40    »Ó te, kinek szemében az a terv ül,
            hogy hozzám szólasz: szólj, keserves árny, hát«
            - mondtam - »s mindkettőnk lelke tán megenyhül!«

43    »Él már a Hölgy, és hordja még a pártát« -
            kezdte - »ki majd áldatni fogja véled
            városomat, bár mások nem is áldják.

46    Most menj, és ennyi tudással beérjed;
            s ha nem jól érti tört szómat figyelmed:
            megadja magyarázatát az Élet!

49    De mondd: azt merhetem-e látni benned,
            ki amaz ujdon éneket dalolta:
            »Hölgyek akik értitek a szerelmet...«?«^[695]

52    »Mit a Szerelem sugdos« - válaszolta
            ajkam - »megőrzöm én és szót a szóra
            irom, amint ő bellül mondja tollba.«

55    »Ó testvér, most rálátok a Csomóra,
            mely a Jegyzőt, Guittonét, s engem, édes
            új stíletektől messzetarta!« - szóla. -^[696]

58    »Hogyan követte tollatok beszédes
            sugalmazója szavait szorossan,
            míg a mienk nem simult üteméhez.

61    Mást régi és új stíl között bajossan
            hiszem hogy különbséget bárki lelhet.« -
            S elnémult, mintegy megnyugodva, mostan. -

64    Mint kik a Nílus partjain telelnek,
            darvak ha gyűlnek néha nagy seregbe,
            s aztán éket csinálva szárnyra kelnek:

67    úgy a nép, mely ott megcsodált, sietve
            elfordult tőlem, s újból útnak áradt,
            melyre soványság és vágy könnyitette.

70    S mint ki a gyors lépésbe belefárad,
            elmarad kissé, lélekzete-fulva,
            s lassan ballag, míg levegőt találhat:

73    úgy várta, míg a szent nyáj elvonulna,
            Forese, s hátul csatlakozva hozzám
            velem jött, s kérdé: »Mikor látlak újra?«

76    »Hogy meddig élek, nem tudom« - viszonzám -
            »de nincs mód oly hamar a Parthoz érnem,
            hogy sokkal hamarabb ne vágyakoznám.

79    Mert a hely, hol az Ég rendelte élnem,
            már minden jóból pusztul, fogy naponta,
            hogy önmagának zordon romja légyen.«

82    »Menj! aki ennek a főoka« - mondta -^[697]
            »azt már, hol nincsen javulás, a Völgybe
            egy vad ló a farkára kötve vonja.

85    Futását percenként gyorsítva csörg le,
            a lejtős úton, és szétzúzva szörnyen
            testét, otthagyja csúful összetörve.

88    Nincs sok forgás már ama nagy Körökben
            hátra« - (s az égre nézett) - »és megérted,
            mit most szavamból nem érthetsz ki könnyen.

91    De ég veled már! Mert itt drága, féltett
            kincs az idő; s sokat vesztek belőle,
            ha így kisérlek, lépést tartva, téged.«

94    Mintha egy lovascsapatból előre
            tör az egyik lovas, hogy maga vágjon
            először az ellenséges erőre:

97    úgy pattant ő föl, hogy előnkbe hágjon,
            s én elmaradtam, s velem ama Kettő,
            kik oly nagy Fények voltak a világban.

100   S láttam hogy messze s egyre kicsinyebb ő;
            s már alakját szememmel, (mint szavát volt
            eszemmel az előbb), követni meddő.

103   S egy újabb fát, melyen sok súlyos ág hord
            színes almákat, láttam ott közelre,
            hol az úthajlás megnyitá a távolt.

106   Alatta nagy nép, karjait emelve,
            hangos sírással a lombok felé rítt,
            mint mohó gyermek ízes eledelre,

109   hogyha nem felel az akitől kérik,
            hanem, hogy vágyuk fölcsigázza jobban,
            magasból mutatja, hol el nem érik.

112   Aztán csalódva eltávoztak onnan,
            mi meg lassanként elértünk a fáig,
            melyről annyi könny s kérés visszacsobban.

115   »Közel se lépve menjetek tovább itt!
            Van egy fa föntebb, Éva eve róla:
            ez is annak gyökeréből csirázik.«^[698]

118   Igy a lomb közül, nem tudom ki, szóla;
            és Vergiliusz és Statius és én
            szorossan mentünk, a parthoz huzódva.

121   »Vegyetek példát lerészegedésén
            a dupla-keblü felhő-gyermekeknek,
            kik Thézeuszra vad hadat idézvén

124   bolondok voltak; és a hébereknek^[699]
            szomján, kiket Gedeon elbocsájtott,
            medianiták ellen hágva hegynek!«^[700] ^[701]

127   Im egy hang ílyen példákat kiáltott
            torkosság bűnéről; s kicsiny csoportunk
            az út egyik szélén lapulva járt ott.

130   Majd messze, puszta, nyilt uton tiportunk
            vagy ezer lépést; és a néma árnyak
            közt bús szemeket némán körbehordtunk.

133   »Mit méláztok itt egyedül, ti hármak?« -
            szólt hirtelen hang; s megrázkódtam arra,
            mint félős barmok, ha mélázva járnak.

136   S felnéztem akkor, hogy lássam, ki volna?
            s soha kohóban üveget vagy ércet
            nem láttam még oly ízzó fényre gyúlva,

139   mint itt valakit, aki szólt: »A bércet
            megmászni: innen kanyarodj utadra;
            itt följuthatsz, ha ezt a vágyat érzed.«

142   Látása látásomat elragadta;
            s úgy mentem Bölcseim nyomán előre,
            mint aki csak füle után haladna.

145   Mint májusi szél, hajnal hirdetője,
            amelyben édes zamat áramolna,
            fű és virág szagából összeszőve:

148   lágy szél itt úgy csapott a homlokomra,
            és érzém a Tollat legyezni, melynek
            mintha ambróziás illatja volna;

151   s hallám a szót: »Boldog ki oly kegyelmet
            nyert az Égtől, hogy túlontúl szivéhez
            a jó Izek szerelme nem közelghet,

  1     Már semmi késést meg nem türt az óra,
            mert a Nap már a délkört a Bikára
            hagyta rá, és az éj a Skorpióra.^[702]

  4     Mint ki sietést erőltet magára
            és nem pihen meg, bármi tűn elébe,
            mert kényszer ösztökéje szurdogálja:

  7     úgy hágtunk akkor a lépcső fölébe
            egymás után; mert szűk volt, s semmi módja
            hogy kettőnk lába egymás mellett lépje.

10    Minthogyha szárnyát a gólyafióka
            emelgeti, s majd újra lebocsátja,
            s biztos fészkéből nem mer a csalóka

13    légbe röpülni: úgy szivemnek vágya
            kérdeni, gyúlt és kialudt; s maradtam,
            mint aki némán ajkát szóra tátja.

16    De költőm, bár lépkedve szakadatlan,
            nem hágy epedni, s így szól: »Mondd ki bátran,
            mi már-már ajkad ijjáról lepattan!«

19    S felbátorodván, ajkamat kitártam:
            »Hogy lehet ott, hol táplálékra semmi
            szükség, elaszni ilyen véznaságban?«

22    »Ha emlékeznél, hogy birt tönkremenni
            Meleager, mert egy üszök elégett,^[703]
            ily kérdést néked« - szólt - »nem kéne tenni.

25    S ha elgondolnád, hogy ver vissza képed
            minden rángást arcodrul a tükörben,
            látnád, hogy a nehézség könnyüség lett.

28    De hogy e tárgynak láss mélyére bölcsen:
            im itt Statius; őt szólítva kérem,
            orvosodul, hogy vágyadat betöltsem.«

31    »Ha az örök Rend tervét én beszélem,
            ahol Te vagy« - Statius mondta - »mentse
            hogy nem lehet kérésedtől kitérnem.«

34    És kezdte: »Fiam, engedd hogy kiöntse
            tudását ajkam, és figyelj a szóra
            hogy a mikéntet néked megjelentse.

37    A vérnek színe-java, nem szivódva
            be a szomjas erekbe, megmarad,
            mint maradék-kenyér asztalra szórva

40    s alkotó erőt nyer a szív alatt
            építni embertestet (ahogy épít
            az is, mely az erekben szétszalad),

43    s átszűrődvén, eljut - nem volna szép itt
            jelezni, hova; más vérét keresve,
            más testben, mely természetes edényt nyit.

46    S ott, vér a vérrel egybekeveredve,
            az egyik elfogad, s a másik alkot,
            hatékony helyről, a szívből, eredve.

49    Működni kezd, és titkosan kavarg ott:
            megalva elsőbb, s megélesztve aztán
            mit anyagul sürűvé összehajtott.

52    És a ható erő lelket fakasztván
            növény lelkéhez hasonlít, azonban
            az révben van már, ez csak fél-utaztán.

55    Mert tovább munkál, míg érezve mozzan,
            mint a tenger puhánya; és belőle
            érző szervek bontakoznak ki sorban.

58    Igy fejlődik ki, így halad előre
            az Erő, fiam, mely a szívből árad,
            míg minden tag megéled rendre tőle.

61    De eszes lénnyé hogyan lesz az állat,
            azt még nem látod; oly pont ez, amelyben
            bölcsebb ember is tévedett tenálad,^[704]

64    mert nem a valót tanitotta, mert nem
            gondolta egynek az észt és a lelket,
            mert az észt nem látta alkotni szervben;

67    de te nyisd föl az Igazságra lelked,
            és tudd meg hogy, mihelyt az agyvelőnek
            alkotása a magzatban kifejlett,

70    szent kedve gyullad a Legfőbb Erőnek
            a Teremtés e remekén, mit erre
            új szellem fuvatával lehel ő meg,

73    hogy az ott önnön erejét keverje
            az ott találttal, s egy lélek lehessen,
            mely él és érez és emlékszik: elme.

76    S hogy ez nagyon nagy csodának ne tessen:
            nézd a nap hevét, mely a bort csinálja,
            szőllő levével hogy alkot vegyesen.

79    S amikor elfogy Lachesis fonálja,^[705]
            emberi részét és isteni részét
            együtt viszi el, a húsból kiválva.

82    Az első néma, alszik minden érzék;
            de emlék, ész s akarat a halálban
            erejiket csak még jobban kiélzék.

85    S így hull, csodás-magátul, egy sugárban,
            a lélek a két Partok egyikére;^[706]
            s ott tudja meg útját, hogy merre szálljon.

88    És amint a kijelölt helyig ére,
            az alkotó Erő körülsugárzik
            úgy s addig, amint teste volt, mig éle.

91    És mint a lég ha dús páráktul ázik,
            mert a napsugár rajta visszapattan,
            tarka szinekkel ívben kivirágzik:

94    úgy itt a környező lég oly alakban
            idomul, mintha pecsétlője volna
            a lélek, melynek ereje alatt van.

97    S mintha lángocska láng után hajolna
            (kis láng, amerre nagy tüz-anyja libben):
            úgy követi a lelket ez a forma.

100   S e látszatoknak árny a nevük itten;
            s minden érzékük megszervezik újra
            egészen a látásig szemeikben.^[707]

103   Igy beszélünk és nevetünk mi, hull a
            könny az arcunkra, és sohajt az ajkunk,
            mint te magad vagy e Hegyen tanúja.

106   Aszerint amint keserűn ohajtunk
            vagy más érzés sújt, idomul az árnyunk:
            s ez az amért csodálkozol te rajtunk.« -

109   S már az utolsó kín körében álltunk;^[708]
            s ott jobb kéz felé haladván előre
            más gondra kellett hogy figyelve járjunk.

112   Lángot lövell ott a fal a tetőre;
            s a párkány szelet csap föl, mely a lángot
            visszaveri, s beljebb szorítja tőle.

115   E part szélén egyenként vonulánk ott;
            és engem akkor balrul a megégés,
            jobbrul a lebukás félelme bántott.

118   S Vezérem szólt: »Itt legyen kurta fék és
            jó szoros gyeplő minden pillantáson,
            mivel hajszálon múl a félrelépés!«

121   De kar zengett át a nagy lángoláson
            »Summae Deus clementiae« - dalolva,^[709]
            mely nem kevésbbé izgatott hogy lássam.

124   S árnyakat láttam, a tűzben tiporva;
            rájuk néztem, majd lábaimra ismét,
            tekintetem kettő közt megoszolva.

127   És ők, amint a himnuszt befejezték,
            »Virum non novi« - hangosan kiáltott^[710]
            csapatjuk; s halkan a dalt újrakezdték.

130   S megint, kiálták: »Senkit sem bocsájtott
            Diána, ligetébe; és a nimfát
            kiűzte, kinek Vénus mérge ártott!«^[711]

133   S újra daloltak; majd szólítva hivták
            a nőket s férjeket, kik megmaradtak
            mint Erény s Házasság kivánta, tiszták.^[712]

136   S úgy vélem, míg e láng által maratnak,
            mást sem tesz e nép, mindig újrakezdi:
            S ily gondnak szent varázsa, ily falatnak

  1     Mig így mentünk a legszélső csapáson
            egyenkint, s Költőm folyton ezt beszélte:
            »Vigyázz! javadra váljon oktatásom!«:

  4     a nap sugara a jobb vállam érte,
            amint az egész Nyugatot befödvén
            átolvasztá az ég-kék színt fehérbe.

  7     Még izzóbb lett a tűz-vetette rőt fény?
            árnyamtul; s láttam, hogy már ennyi jelre
            a lelkek fölfigyelnek, megütődvén.

10    S ez volt az ok, hogy akkor, szót emelve
            rólam beszéltek; és így szólt az eggyik:
            »Ez mintha nemcsak árnytestet viselne!«

13    Egynéhány aztán felém jött, ameddig
            tudott úgy hogy ki ne lépjen a lángból,
            mivel abból ki egy se léphetett itt.

16    »Ó te, ki hátrább jársz, nem lustaságból,
            de talán tiszteletből, mint a többi,
            felelj annak, ki tűzbe' s szomjba' lángol!

19    Nemcsak engem - ezeket szinte gyötri
            nagyobb szomj szavadért, mint ethiópot,
            vagy indus embert, friss vizben fürödni.

22    Mondd, hogy lelhetsz te falat-vetni módot
            magadból a nap elé, mint akikre
            hálója még halálnak nem fonódott?«

25    Igy szólt az egyik; és én, földerítve
            kételyét, már feleltem volna, hogyha
            egy más újság nem tűnik szemeimbe,

28    mert az égő út közepén tapodva
            egy új csapat jött szembe az övével,
            mely szemem előbb bámulatba fogta.

31    Minden árny magát útnak övezé fel,
            s ha találkoztak, meg sem állva-formán
            beérték egy csók rövid örömével.

34    Mint barna hangyák, csápjuk összetolván,
            gyors csókjuk ahogy találkozva váltják,
            tán egymás útja-sorsát tudakolván.

37    S amint kiki megint elhagyta társát,
            egynéhány lépés után már csak arra
            gondoltak mind, hogy egymást túlkiáltsák,

40    az új nép így: »Szodoma és Gomorrha!« -^[714]
            s amaz: »Pasiphaé tehénbe rejle,^[715]
            hogy a bikának kéjét megrabolja.«

43    Mint darvak hogyha egy rész szárnyrakelve
            Uralba szállna, más rész Szaharába,
            ez faggyal, az meg hőséggel betellve:

46    itt egy részt hozott, más részt vitt a lába
            és sírva újra bús dalukba kezdtek,
            s kiki ráillő példaszózatába.

49    S ugyanazok kik hozzám esedeztek
            imént, most újra felém fordulának
            s arcukon látszott hogy szavamra lestek.

52    És én, másodszor látva, mit kivánnak,
            kezdtem: »Ó lelkek, ti kik már bizonnyal
            lakói lesztek Béke szent honának:

55    nekem sem éretlen, sem értt husommal
            párnázott csontom nem maradt a sirban:
            magammal hoztam, vérrel és izommal.

58    Most föltörök, hogy lássak végre nyiltan;
            egy égi Hölgy szerzett nekem kegyelmet,
            hogy hegyetekre testben jönni birtam.

61    De legfőbb vágyad úgy telljen be, s nyerjed
            amaz eget, mely legtágabbra nyilva
            szerelemből áraszt isteni teljet:

64    amint megmondod (hadd tegyem papirra
            az utókornak), ki vagy, és mögötted
            mily nép az mely bünét itt bolygva sirja?«

67    Nem gondolom hogy oly bámulva döbbent
            és jött valaha hegylakó zavarba,
            ha vad parasztként a városba csöppent,

70    mint itt mutatta minden árnynak arca;
            de majd, a hökkenés alábbra szállva,
            (melynek nagy szívben nincs soká hatalma):

73    »Ó boldog aki országunkba' járva« -
            így kezdte az ki előbb kérdezett -
            »tapasztalást szerezhetsz, jobb halálra!

76    Itt szemben, azt a bűnt tették ezek,
            melyért a nép, diadalmenetében
            egy Caesart Reginának nevezett.^[716]

79    Azért kiáltják hogy: »Szodoma!« épen,
            mint hallád, mind magát korholva-szidva,
            s égőbbé teszi égésük a szégyen.

82    A mi bününk pedig hermaprodíta;^[717]
            emberi törvényt nem tartánk azonban,
            vágyunkat állat-módra csillapítva.

85    Igy ha itt találkoznunk alkalom van,
            annak nevét kiáltjuk szégyenünkre,
            aki barommá lett a fa-baromban.^[718]

88    Nos, tudod már, miként estünk a bünbe;
            de nevünk nincs idő megtudnod itten,
            ha e vágy volna, amin szíved csüngne.

91    Magamra nézve mégis teljesítem:^[719]
            Guinicelli Guidó vagyok, ki már a
            halálos ágy előtt bünbánva hittem.«

94    S mint (írnak vad Lykurgos bánatára)
            ahogy a két fiú meglátta anyját:^[720]
            úgy tettem én (bár csöndesebben állva),

97    mikor atyámat, s annyi jobbak atyját
            nevezni hallám, akik a szerelmet
            édes és könnyü rímekkel siratják.

100   Süketen s némán mentem árnya mellett
            ránézve hosszan, ha már ölelését
            a szörnyü tűz miatt kerülni kellett.

103   S hogy szemeim magukat telenézték
            képével, s esküs szavakkal igérte
            szolgálatát a bennem búzgó készség:

106   »Minden szavad« - szólt ő - »oly mélyen ég be
            memóriámba, hogy sem eltörölni
            nem tudja, s meg sem fakíthatja Léthe.

109   De mondd: ha esküd szívedből ömölt ki,
            oly szeretetre, mint szemed s beszéded
            vallja, irántam szívedet mi költi?«

112   És én: »Szerettem drága vers-zenédet
            mely miatt még téntád is szent marad,
            mig nem ér az új stíl varázsa véget.«^[721]

115   »Ó testvér! kire ujjam rámutat,^[722]
            nagyobb müvész volt édes anyanyelvben,
            mint én, ácsolni drága szavakat.

118   Próza-regényben és szerelmi versben
            első ő; bármit mondjon, aki véli,
            hogy a limoges-i dalnoké a verseny.^[723]

121   Inkább a hírt, mint a valót dicséri
            az ily itész, és mielőtt a költő
            értékét megismerné, megitéli.

124   Igy Guittonét is néhány emberöltő
            dicsérte gondtalan, mig a valóság
            kitünt: hogy érdem nélkül tündökölt ő.^[724]

127   De ha oly kegyben részesít a Jóság,
            hogy a klastromba élve jutsz, amelynek
            apátja Krisztus: ajkadról, adósság

130   fejében ott egy miatyánkból nyerjek
            annyit, amennyi mireánk is illik
            kikre Gonosz hatalma már nem terjed.«

133   Szólt; s most mig másnak is alkalma nyílik
            velem beszélni, a tűzbe merült el,
            mint a hal hogyha víz mélyébe siklik.

136   S én az általa imént megjelölttel
            kezdtem beszélni, mondván, hogy a híre
            nevét megtudni engem vággyal tölt el.

139   És ő így gyujtott nékem drága hírre:
            »Tan m'abellis vostre cortes deman,
            qu' ieu no me puesc, ni-m voill a vos cobrire.

142   Jeu sui Arnaut, que plor e vau cantan;
            consiros vei la passada folor,
            e vei jauzen lo jorn, qu'esper, denan.

145   Ara us prec, per aquella valor
            que vos guida al som d'esta escalina,
            sovenha vos a temps de ma dolor!«^[725]

  1     Mint mikor első sugarai érnek
            oda, hol vérét ontá Alkotója;
            Ebro fölött lebeg az égi Mérleg;

  4     s dél tüze tűz le a Ganges folyóra:^[726]
            úgy állt a nap, midőn föltünt vidámon
            az Úr angyala; (estre száll az óra).

  7     A parton tünt elénk, kivűl a lángon.
            Megáll; s: »Beati mundo corde« - dallja^[727]
            oly hangon, mílyen nem zeng földi szánkon.

10    »Tovább annélkül, hogy a tűz ne marja,
            senki se megy itt; lépjetek a lángba,
            de ne süketen a tulnani dalra!« -

13    szólt aztán - hogy közel értünk - kiáltva;
            s olyanná lettem, szavait megértve,
            mint aki előtt a sir árka tátva.

16    Kezem kulcsolva emelém az égre;
            a tüzet néztem, és eszembe villant
            mind akit máglyán láttam eddig égve.

19    De két vezérem most szemembe pillant,
            s Vergiliusz szól: »Fiam, kín les itten,
            sok kínos hely: de se halál, se sirhant.

22    Gondold csak, gondold!... Épségben levittem^[728]
            tested Gérion csúf hátára szállva:
            mit teszek itt, hol már közel az Isten?!

25    Hidd el, habár e szörnyü tűzben állva
            kéne töltened ezer hosszu évet,
            hajadnak sem görbülne benne szála.

28    De hogy lássad, hogy szavam most se téved,
            lépj közelebb, és dugd beléje bátran
            ruhád szegélyét; bizvást beleérhet.

31    Hát vess le minden félelmet, barátom!
            Menj, juss át, bántódás veszélye nélkül!« -
            Én, magam ellen, megbüvölve álltam;

34    s látva, hogy testem dermedésbe szédül,
            szólt, kissé megütődve: »Lásd, fiacskám,
            ez a fal választ el Beatricétül!«

37    Mint mikor, Thisbe neve fölriasztván,
            haló szemét Pirámus fölvetette,
            (és véres maradt az eperfa aztán):^[729]

40    úgy fordulék én Költőmhöz, levetve
            meredtségem, a drága nevet hallva,
            amely lelkemben föl-fölbuggyan egyre.

43    »Lám« - szólt ő akkor, a fejét csavarva -
            »innen maradjunk hát?« - És úgy mosolygott,
            mint a gyerekre, kit legyőz - az alma.

46    S aztán velem a lángba behatolt ott
            kérve Statiust, hogy hátul követne,
            ki idáig kettőnk közt lépve bolygott.

49    Mikor benn voltam, megolvadt üvegbe
            ugorni enyhülés lett volna nékem:
            oly mértéktelen volt e láng melegje.

52    Vergiliusz, hogy edzze gyengeségem,
            szép Beatricét emlegette újból:
            »Szemeit immár« - mondta - »látni vélem.«

55    Egy dal vezérelt, fölcsendülve túlról;
            s mi, hallgatván, mit zengenek igéi,
            mentünk; - s a hágó látszott már alulról.

58    »Venite, Patris benedicti mei« -^[730]
            hangzott ki ott egy fénynek belsejébül,
            mely elül szemem kényszerült kitérni.

61    »Az est jő, s a nap leszáll az égrül;
            ne álljatok meg, sőt siessetek,
            mielőtt« - szólt még - »Nyugat elsötétül«.

64    Egyenest vitt utunk a meredek
            szirtre, hol árnyam a már alacsony nap
            sugarát testem előtt törte meg.

67    Kevés hágcsóját léptük az oromnak
            keresztül, mikor az árny eltünésén,
            észrevettük, hogy a nap ágyba gonnyadt.

70    És alig láttuk ott Bölcseim és én
            az egész eget egy-bús-színünek még
            s az Éjet úrnak valamennyi részén:

73    mindegyikünk egy-egy lépcsőre fekvék;
            mivel a Hegy törvénye lépteinknek^[731]
            megtörte erejét, elvette kedvét.

76    Mint a kérődző kecskenyáj tekintget
            békésen, akik jóllakás előtt
            szilaj-buján ugráltak és keringtek,

79    most keresik a csöndes hűselőt;
            künn a nap ég, s botjára dőlve láthatd
            a pásztort állni, hű gondviselőt;

82    és mint a pásztor, akinek tanyát ad
            a szabad ég, nyugton virrasztja nyáját,
            hogy szét ne szórja valamely galád vad:

85    úgy tölté ott mindhármunk, éjszakáját,
            én mint a kecske, ők mint pásztorok,
            s a szirtek álmainkat körülállák.

88    Kevés rést engedett a bérctorok;
            s e résen láttam, hogy a mennyek boltján
            csillag szokottnál több és szebb forog.

91    S míg néztem őket, lelkemet megoldván,
            álom fogott el, álom, mely gyakorta
            hírt ad arról is mi még meg se volt tán.

94    S tán mikor ép sugarával surolta
            keletrül Vénus a Hegyet, lobogva
            vágyában, melyet semmi el nem olta:

97    egy ifju szép hölgy tünt elém, bolyogva
            virágos réten, álmaim leánya,
            virágot szedve, s ilyen dalba fogva:

100   »Tudja meg aki nevemet kivánja:
            Lia vagyok, és gyönyörű kezemnek
            koszorút kötni drága tudománya,

103   hogy tükröm elé ékesítve menjek; -
            de húgom Rákhel el se hagyja tükrét;
            fényes szemei folyton rajt pihennek.

106   Az én kezeim cicomára fürgék,
            az ő szemei magát nézni; tettben
            lelem én, ő látásban leli üdvét.« -^[732]

109   S már a hajnalelőtti szürkületben
            - mely annál kedvesebb a vándoroknak,
            mennél közelebb jő feledhetetlen

112   honuk - az éj homályi megfutottak
            és velük álmom; ekkor fölriadva
            láttam, hogy Bölcseim már fenn mozognak.

115   »Az édes alma, mely után szaladva
            az ember vágya fölhajt minden ágot,
            lecsillapítja végre szomjadat ma«, -

118   Vergiliusz ily szavakat kiáltott
            örömre gyújtva - nem volt még ajándék,
            mely íly örömnek nyújtott volna tápot.

121   S akkor úgy gyúlt bennem szándékra szándék,
            hogy minden lépten, nő a szárnyam, érzém,
            és vágyam, fölröpülni, tűz gyanánt ég.

124   S állván a lépcső legfentebbi részén
            eltüntek már alsóbb fokai messzebb,
            mikor Vergiliusz, szemembe nézvén,

127   »Az örök tüzet, s az időlegesset^[733]
            láttad, fiam« - szólt - »s most olyan helyen vagy,
            melyen túl nincs mód, hogy látó lehessek.

130   Eddig hozott erőm és érdemem nagy
            gonddal; most vágyad kell már, hogy vezessen,
            mely minden szorost s hágót odalenn hagy.

133   Nézd a napot: hogy szór eléd tüzessen
            ezer sugárt; nézd, amik itt teremnek,
            virág, fü, fácska önkényt nő, fölössen!

136   Míg a vidám szép szemek megjelennek,
            melyeknek könnye vont, segítni téged,
            kedvedre köztük sétálj vagy pihenj meg.

139   Ne várd, hogy szóljak, intsek már tenéked:
            lelked szabad már, ép, és egyre tisztább:
            nem azt követni vétek volna, vétek:

  1     Mert vágyam mélyen szertenézni hajtott
            e sűrű s élénk, isteni ligetbe,
            mely az új napfényt függönyzé: a partot

  4     elhagytam, többé mitse késlekedve.
            Lassan indultam befelé a rónán,
            ahol a földről illat szállt föl egyre.

  7     S arcomba édes fuvalat csapódván
            folyton, egyformán kezdte veregetni
            gyengén legyezve, lágy szellőcske módján,

10    melytől a lombot láttam megremegni
            s karban hajolni arra mind, amerre
            a szent Hegy első árnyát szokta vetni;

13    de úgy hogy a madárkák ijedelme
            meg ne zavarja dalukat az ágon,
            inkább mindannyi vígan énekelje

16    hajnalt köszöntő énekét a fákon,
            melyeknek galyja lassu ütemekben,
            mintegy kiséret, néha közbevágjon:

19    mint Classe partján, a fenyőligetben,
            zene gyűl ágrul-ágra, ha a déli
            szél Aeolus barlangjából kirebben.^[735]

22    S eljutva ez ősök-világa-béli
            berek szivébe, honnan már a pontot,
            ahol beléptem, a szem el nem éri,

25    utam elé egy patak víze omlott;
            mely száz kis hullámával balra csapja
            minden fü szárát mely partján kibomlott.

28    A legfrissebb ér kristálytiszta habja
            földünkön, zavaros csatorna volna
            ehhez képest, annyira nincs iszapja,

31    habár a színe szinte barna-forma
            a lombok örök árnyától amelyben
            e zöld buvónak napja sincs, se holdja.

34    Lábam megállt, de szemem átemeltem
            a kis folyócskán, és a tarka májfák
            üde pompáját csodálva figyeltem,

37    midőn megláttam - mint ki látományt lát,
            melyen egyszerre megakad az elme
            és minden gondolatja új irányt vág -

40    egy magányos nőt ott tul énekelve^[736]
            járni, és egyre szedni a virágot,
            mellyel himzésként volt az útja tellve.

43    »Ó szép Hölgy, aki szent szerelmi lángok
            tüzén melegszel, hogy ha nem csal arcod,
            szivedről látszva tenni tanuságot,

46    jőjj, közelítsd meg közelebb a partot
            hogy dalodat jobban megértsem« - esdé
            ajkam - »amely ajkadról fölsohajtott.

49    Látásod emlékem lapjára festé
            Proserpinát, amilyen volt a réten,
            hol anyja őt, s ő tavaszát elveszté.«^[737]

52    Mint a táncosnő megperdül helyében,
            habár, sarkához simulván a sarka,
            a lábaival alig billen épen:

55    úgy fordult ő e piros-sárga, tarka
            virágok fölött felém, nem külömben,
            mint szűz leányka, szemét földre tartva,

58    és kérésemet, közeledve szemben
            beteljesíté, míg az édes ének
            elért hozzámig teljes értelemben.

61    S hol már a fű a szép folyó vizének
            fürdejében fürdik, szemembe villant
            ajándékával szeme szent tüzének:

64    Nem gondolom hogy oly ragyogva csillant
            Vénus szép szeme, mikor fia nyíla
            váratlanul forró szivébe surrant.^[738]

67    Igy állt ott túl, s ajka mosolyra nyíla,
            kezébe egyre több színt gyüjtögetve
            abból mi útján vetetlen kinyíla.

70    Három lépés volt köztünk az erecske:
            de Hellespontus, melyen Xerxes átkelt,
            s mely még az embergőgnek egyre lecke,^[739]

73    nagyobb panaszra nem költé Leándert,
            hogy Sestos s Abydos közt zúgva morgott,^[740]
            mint engem ez, hogy minden útat átszelt.

76    »Ti újjon jöttök; s tán hogy így mosolygott
            ajkam e kertben« - kezdte - »hol az Ember
            fajának első fészke vala boldog,^[741]

79    csodálkozhattok rajta jóhiszemmel;
            de fényt derít a Delectasti zsoltár,^[742]
            mely elmétekről minden ködöt elver.

82    S te ki előbb kéréssel ostromoltál:
            tárd föl ami még előtted csodás;
            beszélni jöttem, bármit tudakolnál.«

85    »A víz« - feleltem - »és a lombzugás
            oly dolgot ád tudtomra, minek ellen-
            mond egy nemrégen hallott új tudás.«

88    És ő: »Hogy ezen bámulnod ne kelljen,
            halljad okát, mely akinek kitárul,
            minden kételytől szabadúl a szellem.

91    A Fő Jó, ki csak magában vidámul,
            az embert jóra s jónak alkotá,
            s e kertet adta Béke zálogául.

94    (Saját vétkéből nem volt itt soká;
            saját vétkéből édes nevetését
            s szent játékát jajokért eldobá.)

97    S hogy a föld és viz párás gőzölését
            mely lent ered, de melyben nap melegje
            felé, ha bír, szállani kész a készség,

100   ne hagyja zavarón az emberekre
            esőzni; rakta kertjük hegytetőre,
            hol a kapún túl pára ne mehetne.

103   Mivel pedig az egész levegőre
            kiterjed a legalsó égi Forgás,
            (csak más erő s ellenszél meg ne törje);

106   e magasságban, mely szabad toronylás
            a lég közepén, s hol a sűrü lombban
            megtorlik a szél, örökös a mozgás.^[743]

109   S a mozgó lombban olyan hatalom van,
            hogy a termő erő a légbe árad,
            amely forogva elröpíti nyomban.

112   S a többi táj fogadja e kiáradt
            erőket, amint ege-földje bírja,
            s ingerük szerint termel fát, füszálat.

115   Nem volna csoda hát ha semmi csíra
            nem lévén, mégis a palánta szépen
            minden látható mag nélkül kinyílna.

118   És tudni kell, hogy ez isteni réten
            ahol vagy, minden faj nő, száz gyümölcsnek
            fája, milyet nem szednek más vidéken.

121   E víz, melyet látsz, nem ered a földnek
            eréből, mely kimerül, s mellyet újra
            légi párák lecsapódása tölt meg:

124   hanem forrásból, egyformán ujúlva,
            és biztosan, mert Isten tölt beléje
            amennyi víze kétfelé kihulla.

127   S titkos erőt ruház mindegyik érre:
            egyik a bűn emlékét törli, másik
            ráemlékeztet a feledt erényre.

130   Itt ennek neve Léthe; túlra látszik
            Eunoé; - s aki nem issza vízét^[744]
            mindkettőnek: üdv arra nem sugárzik.

133   Izük legyőzi bármely ital ízét;
            és itt noha bezárhatnám beszédem
            megoldva kételyednek minden ízét:

136   egy toldással javadra megtetézem; -
            és nem hiszem hogy megunnád igémet,
            bár igéreten föllül hosszu lészen.

139   Poéták, akik hajdanán regéltek
            az aranykorrul s boldog életérül,
            talán Parnasszust álmodák helyének.^[745]

142   Itt eredt fajunk szeplőtlen gyökérrül;
            itt van örök nyár valahány gyümölcsre;
            itt foly a nektár, ösmered hirérül.«

145   Én hátra néztem, a két drága Bölcsre,
            s láttam, hogy arra szolgált ez a végső
            pár szó, hogy ajkukat mosolyra költse. -

  1     Végre dalolva folytatá szavát a
            szép hölgy, dalolva, mint szerelmes asszony:
            »Beati quorum tecta sunt peccata.«^[746]

  4     És mintha árnyas erdei haraszton
            magányos nimpha jár, napot keresve,
            vagy azt fürkészve hogy hová bujhasson:

  7     akként a parton, víz ellen, keresztbe
            megindult ő és én mellette mentem
            kis lépte szerint léptemet felezve.

10    Alig jutottunk száz lépésre, menten
            fordult a part, ép balra térve el,
            s én napkelettel voltam újra szemben.

13    Még így se mentünk messzi útra fel,
            midőn társnőm felém fordult egészen,
            mondván: »Testvérem, nézz most és figyelj!«

16    És ím, egyszerre valamennyi részen
            egy fény futott a nagy erdőn keresztül;
            nem volt könnyű hogy villámnak ne nézzem,

19    de, mert a villám jő és mindenestül
            tünik megint, szemeim égve kérdék:
            »Mi ez, hogy mind nagyobb lesz, s meg se rezdül?«

22    És édes dallam tetézte a fényt még
            jámbor buzgalmat élesztvén szivemben
            mely átkoztatta vélem Éva vétkét,

25    hogy mikor minden, földön és a mennyben
            engedelmes volt: maga, ujdon asszony,
            nem tűrte fátylát illő türelemben.

28    Ha fátyol alatt marad ájtatossan,
            e kimondhatatlan gyönyörüséget
            éreznők most is, mindazóta, hosszan.

31    S míg én, mohón, így jártam e vidéket,
            (mely az Örök Gyönyörnek példaképe)
            mint akit mind több szépség vágya éget:

34    égő tüzként ötlött szemünk elébe
            a messze lég a szép zöld lombokon túl,
            s a hang már dalként ért a fül körébe.

37    Ó szűz Múzsám, ha már valaha gondtul
            virrasztottam, éheztem, fáztam érted,
            itt az idő hogy jutalmamra gondolj!

40    Itt az idő hogy tőled inni kérjek,
            s Uránia segítsen versbe venni,^[747]
            mit elgondolni is nehéz kisérlet.

43    Kissé messzebb hét jelt láttunk jelenni:
            a nagy térség közöttük és közöttünk
            hét nagy arany fának hazudta lenni,

46    de amikor elég közelre jöttünk,
            hogy a hasonlóság csaló hatalma
            semmi részben se legyen úr fölöttünk,

49    a képesség, melyből az ész fogalma
            származik, felfogá hogy gyertyatartók,^[748]
            s az énekből is ezt a szót: »Hozsanna!«

52    S úgy sugároztak e szép égi tartók,
            mint derüs holdtöltén a hold sugároz,
            ha éjre csukva mind az égi ajtók.

55    Elámultan Vergiliusz atyámhoz
            fordultam vissza, ámde tőle szintén
            csak ámuló tekintet volt a válasz.

58    Ekkor a csodákra néztem megint én,
            melyek felénk haladtak, mint a félénk
            uj asszony, nászra, lassan közelítvén.

61    S a szép hölgy szólt: »Lám egyre csak ez élénk
            fényeket nézed égve, s meg se látod,
            mi jön mögöttük?« - S mind közelbre érénk.

64    S mint vezérek mögött, nagy sokaságot
            láttam mögöttük jönni színfehérben,
            amily fehér színt földünk sohse látott.

67    A víz baloldalt csillogott a fényben,
            s baloldalam képét úgy visszaverte
            mint a tükör, mikor beléje néztem.

70    Hogy elértem a parton oly közelbe
            tőlük, mint szélessége a folyónak,
            megálltam, kissé jobban nézni szerte.

73    S láttam hogy jönnek, elül, ragyogóak,
            maguk mögött a levegőt kifestve,
            ecsetvonáshoz hasonlíthatólag.

76    Hét csík maradt így nyomukon keresztbe,
            szinekben, mint nappal a nap szivárványt
            fest, vagy a hold udvart magának estve.

79    E csíkok lobogókként hátraszállván
            a végtelenbe nyúltak el, egymástól
            a szélsők mintegy tíz lépésre állván.

82    Ilyen ég alatt, ilyen fénypalásttal
            huszonnégy vén jött, mint olvasva látám,^[749]
            párokba mind, liliomkoronástól.

85    Mind énekeltek: »Áldott vagy te Ádám
            leányi közt és áldott örökössen
            aki betellhet szépségednek láttán!«

88    Midőn a pázsitot mely csodafrissen
            virúlt a partommal szemközti réten,
            e választott néptől megint üressen

91    láttam: mint csillagra csillag az égen,
            mögöttük négy nagy állatok jövének,^[750]
            mind zöld lombokkal koszorúzva szépen.

94    Hat tollas szárnya volt mindegyikének,
            s a tolluk mind telisteli szemekkel;
            Árgus szemei ilyenek, ha élnek.^[751]

97    Formájukat nem festem több rimekkel,
            olvasó; más feladat terhe rajtam:
            magasabb dolgok sürgetnek sereggel.

100   Hanem olvasd Ezékielt, ki hajdan
            hideg északról jönni látta szintén,
            széllel, felhővel, tűzzel, zivatarban.

103   Mert olyannak láttam, jól megtekintvén,
            én is mint ő, kivéve szárnyuk számát:
            azokat János írja hatnak mint én.

106   A köztük elzárt térség pázsitán át
            diadalmi szekér jött, két keréken;^[752]
            egy griff húzta, nyakán viselve hámát.^[753]

109   S két szárnyát a középső csík körében
            két-két csík közt emelte jobbra-balra,
            s egyet sem érintve suhant a légben.

112   Égben veszett el a szárnyak tarajja;
            teste arany volt, ameddig madár volt,
            s fehér s piros, keverve, volt az alja.

115   Rómában ily fogat sohsem ficánkolt
            Scipio, sem Augustus örömére;^[754]
            de sőt, mely egykor villámsújtva lángolt,

118   mert ferde útra ment, a Nap szekére,
            midőn a Föld kérésére lesújtá
            Zeus: szegényes evvel összemérve.^[755]

121   Három hölgy jött és lábát táncra nyújtá^[756]
            a jobb kerék felől: piros a szélső,
            hogy azt hinnéd, valaki lángra gyújtá;

124   smaragdból látszott lenni a középső,
            smaragdból csontja, smaragdszín a vére,
            frissen esett hónak látszott a végső.

127   S majd a fehér volt e csoport vezére
            majd a piros: s a többi hol szökellt,
            hol lassan lendült annak énekére.

130   S a bal keréknél négy hölgy ünnepelt^[757]
            bibor ruhában; s járt, amint az egyik,
            kinek három szeme volt, énekelt.^[758]

133   Azok után kiket leírtam eddig,
            két vén jött: köntösük külömböző, de
            nagy kérdés lenne, melyik tisztesebbik.

136   Az egyiken látszott, hogy nagy előde
            Hippokratés, ki a természetet^[759]
            az emberérdek hálójába szőtte.^[760]

139   A másik ellenkező végzetet
            látszott szolgálni csillogó dsidával, ^[761]
            hogy a folyón túl félelem lepett.

142   Ezek mögött szerénység látszatával
            négyen jöttek, s hátul, fényes szemekkel^[762]
            egy agg, magában álmadozva, távol.^[763]

145   Ezek heten a legelső sereggel
            tartoztak össze; ámde homlokokra
            nem liliom hajolt, hólevelekkel,

148   hanem rózsák s virágok tarka csokra,
            úgy hogy megesküdhetne távolabbi
            szemlélő, hogy a fejük ég, lobogva.

151   A szekér szemben látszott megmaradni
            dörgés hallott: s a választott sereg
            mint akinek tilos tovább haladni,

  1     Amint az előégnek Göncöle,^[764]
            mely sohsem éri se keltét, se nyugtát,
            s bűn fátylán kívül nincsen más köde,

  4     s mely ottfenn mindennek mutatja útját,
            mint itt az alsóbb Göncöl, kikötőjét
            annak, ki kormánynak forgatja rúdját

  7     megállt: az Igazságot hirdető nép^[765]
            mely jött a Griff közt s közte, a szekérhez
            fordult mintha ott lesné pihenőjét

10    és egy, mint ki küldetést Égből érez,
            O veni sponsa de Libano fújja^[766]
            háromszor; s mind dudolnak énekéhez.

13    Mint itéletnapján a sír kapuja
            nyilván, a boldogok a fényre térnek,
            s zeng újraöltött hangjuk: allelúja,

16    úgy ormáról az isteni szekérnek
            felszállott száz ad vocem tanti senis^[767]
            szolgája s postája az örök égnek,^[768]

19    és mondta mind: Benedictus qui venis.^[769]
            és szórva föllül és körül virágot:
            manibus o date lilia plenis.^[770]

22    Láttam már amint hajnal égre hágott,
            keletet gyakran tiszta rózsaszinben,
            s a többi égen szép derüs világot,

25    s a Nap arcát születni ködköpenyben,
            úgyhogy, mert ködje mérsékelte fényben,
            a szem jósoká tudta nézni szemben:

28    itt épúgy e virágok fellegében,
            melyek röpültek angyalok kezéből,
            kívül és bellül visszahullva szépen,

31    fehér fátyol fölött, olajfüzérből
            font dísszel egy hölgy tünt föl, zöld köpenyben,
            ruhája volt piros szövet tüzéből.

34    És szellemem, mely hosszu türelemben
            szerelmének oly rég nem érzé karmát,
            s oly rég nem látta őt remegve szemben,

37    sejtvén már titkos ereje sugalmát,
            előbb mint megismerte volna szemmel,
            a régi vágynak érzé nagy hatalmát.

40    S amint így újra megütött szememmel
            a nagy erő melynek átfúrt hatalma
            mikor még gyermekből sem lettem ember,^[771]

43    oly tisztelettel néztem vissza balra,
            milyennel gyermek néz föl a mamára,
            mikor nagyon fél vagy nagy a siralma,

46    hogy szóljak a költőhöz: »Potom ára
            vér sincs bennem mely nem remegne gyáván;
            ráismerek a régi láng nyomára!«

49    De Vergiliusz elhagyott, jaj, árván,^[772]
            Vergiliusz, lelkemnek édes atyja!
            kinek köszönöm, üdvösség ha vár rám.

52    S tehette-é minden kéj áradatja,
            mit elvesztett egykor az első asszony,
            hogy ne borítson el a könny harmatja?

55    »Dante, bár elhagy, aki támogasson,
            ne sírj azért, kár volna sírni máris,
            mert más tőr kell, hogy mára megrikasson.«

58    Mint a hajó farán az admirális
            kiáll, vagy orrán, népét ösztönözni,
            és látni mind, ki más hajókon áll is:

61    akként láttam szemét felém szögezni
            amint nevemre megfordultam én,
            melyet szükségből kell itt megnevezni,

64    a hölgyet aki előbb tűnt elém
            angyalok ünnepétől elborítva
            folyón túl, a szekérnek balfelén.

67    Habár fejéről szálló fátyla titka
            Minerva szent lombjától környezetten^[773]
            teljes szépségét nem láttatta nyitva:

70    hogy büszke szemmel szól, azt jól kivettem
            s királyi arccal - mégis mint ki, szólván,
            még a legfájóbb szótól visszaretten.

73    »Az, az vagyok! Beatrice! Nézz jól rám!
            Föl mertél végre jönni az oromra?
            Nem tudtad, míly üdv lakozik hágóján?«

76    Lecsüggtem hol a forrás habja omla,
            majd, képemet meglátva benn, a fűre:
            olyan nagy szégyen szállt a homlokomra.

79    Úgy vizsgált, mintha anyaszem derűje
            szigorrá válik - mert a szeretetnek
            kétszer keservesebb a keserűje.

82    S hallgatott; s az angyalok énekeltek
            egyszerre: »In te, Domine, speravi!«;^[774]
            de a Pedes meos-nál megrekedtek.

85    Mint hó ha megfagy bércek büszke fái
            közt, hol Itália gerince borzad,^[775]
            mikor a szláv szél kezdi fújdogálni;^[776]

88    de majd - miként tüztől a gyertya sorvad -
            mihelyt a szél az árnytalan vidékrül^[777]
            kel, önmagába letöppedve olvad:

91    úgy álltam én ott, könny és sóhaj nélkül
            mig örök körök zenéjébe szőtt
            dalukat nem hallottam kelni végül;

94    de akkor - lágy csengésén sejtve, sőt
            jobban megértve már hogy szánnak, mintha
            mondanák: »Donna, miért sújtod őt?« -

97    a fagy mely szívemen ült, elszorítva,
            vizzé és léggé szabadulván, omlott
            szemen-szájon e szívnek olvadt titka.

100   S ő, nyugton állva a szekérnek mondott
            oldalánál, a kegyes éneklőknek
            feléjük nézve, ily szavakat mondott:

103   »Ti virrasztói az örök időknek,
            kiktől éj s álom nem lop, és a század
            egyetlen lépte el nem veszelődhet:

106   előttetek helyén van a vigyázat,
            szólván ahhoz ki ott túl sír - hogy egy
            mérték legyen: gyalázat és alázat.

109   Nemcsak (kik által biztos célra megy
            a csírák útja) az örök köröknek
            csillagforgása: hanem égi kegy

112   esői, mellyek oly fennről erednek,
            hogy látásunk szomszédukig sem érhet,
            tették ezt, kire bőséggel cseregtek,

115   erő szerint olyanná az új élet^[778]
            küszöbjein, hogy jó szokás csirája
            benne csodálatos gyümölcsre érhet.

118   De mennél több hull ég áldása rája,
            annál gazossabb lessz a föld, ha rendben
            nem művelik, s rossz mag kerűl alája.

121   Egy darabig csak jött amerre mentem,
            fiatal szemem igaz útra vonta,
            mig földi arcommal előtte lengtem.

124   De amikor második korszakomba^[779]
            elértem én és életet cseréltem:
            elvált és tőlem máshoz tért naponta.

127   Amint husból a szellemig felértem
            és nőtt az erény bennem és a szépség,
            láttam, hogy mind kevésbbé hevül értem

130   és hamis út felé fordítja léptét^[780]
            csalfa képeit követvén a Jónak,
            amellyek máshogy adják mint igérték.

133   S semmit sem ért kikérni titkos szónak
            erejét sem, hogy tán álmában intsem:
            mert oda se nézett a Sugalónak.

136   Oly mélyre süllyedt: láttam, íme nincsen
            eszköz üdvére más mint megmutatni
            a veszett népet az örök bilincsben.

139   Ezért kellett érette látogatni
            holtak határát, s arra ki idáig
            fölhozta, könnyel könyörögve hatni.^[781]

142   De mielőtt Léthén túl új csodákig
            szállna: az Ég magas törvénye törne,
            ha nem fizetné könnye harmatáig

  1     »S te ki a szent folyón tul sírva állsz ott« -
            szavát felém így hegyével szegezve,
            mely éllel is már oly metszőnek látszott,

  4     nem késlekedve hölgyem újra kezdte;
            »Szólj, szólj, igaz-e? Mert ekkora vádat
            a te vallomásod kell, hogy kövesse!«

  7     Minden erőm olyan zavarba lábadt,
            hogy érzém hogy, mely szívemből előtör,
            a hang ajkamig sem érve lebágyad.

10    Várt egy kicsit, majd mondá: »Mit tünődöl?
            Felelj! még nem oszoltak el sötétebb
            emlékeid a léthei erőtől.«

13    Riadtságom most egy igent kitépett
            belőlem - de oly gyenge hangot adtam:
            látni kellett volna, hogy érthessétek!

16    Mint nyílvessző, ha túlfeszítve pattan,
            csupán lankadva ha elér a célig,
            míg íjja s húrja leesik szakadtan:

19    a nagy tehertől úgy törtem meg én itt;
            csak könnyem buggyant, s sóhajos szerelmem:
            hangom elhalva ért a szájszegélyig.

22    S ő szólt: »Sugalmas óhajtásom ellen,
            mely a Fő Jónak vont szeretni fényét,
            amelynél nincs ki föntebb célra leljen,

25    mely láncot leltél, mely bilincsek kényét,
            melyek szívedből a föllebbjutásnak
            ilyen egészen elvették reményét?

28    És mily reménynek, és milyen varázsnak
            láttad jegyét más homlokára írva,
            hogy oly könnyen légy követője másnak?«

31    Ajkam keserves sóhajtásra nyílva
            amit talált is feleletre, halkabb
            pár szót, formálni fáradsággal birta.

34    És sírva mondtam: »Rossz utakra csaltak
            a jelenvalók, csalfa kéjeikkel,
            mióta tőlem arcod eltakartad.«

37    S ő szólt: »Titkolná bár az ajkad itt el,
            vagy ép tagadná, amit így elárul,
            a Bíró mégis tudna róla, hidd el!

40    De ha a bűnös saját ajakárul
            hangzik a vád el: az itteni Törvény
            kereke akkor éle ellen hárul.

43    De hogy a szégyen még jobban gyötörvén
            erős maradj, és a szirén dalára
            ne vonjon máskor csábítva az örvény:

46    vesd el a sírást, és lelked falára
            írd föl, hogy inkább az ellenkezőre
            vihetett volna testemnek halála.

49    Mert olyan testnek voltam viselője,
            hogy soha szebbet Természet s Müvészet
            nem alkotott - és ím, por lett belőle!

52    És hogyha így e legnagyobb Igézet
            ily csalfa volt irántad: mely halandó
            szépség izgatná még a szívverésed?

55    Úgy kellett volna hát, hogy ily csalandó
            képek első nyilára visszafordulj
            föl, hozzám, ki már nem valék mulandó:

58    nem hogy szárnyaddal inkább visszacsorbulj
            több mámort lesve, vagy egy csitri lánykát,
            vagy részegülni pillanatnyi bortul.

61    Tőrbe ejthetni a csupasz madárkát
            két-három ízben: - de már tollas ellen
            hiába vetsz ki tőrt, vagy dobsz ki dárdát!«

64    Mint a fiúcska, nem hogy megfeleljen
            a korholásra, hanem földreszegve
            szemét, szégyenben álljon és figyeljen:

67    úgy álltam én ott; ő meg újra kezdte:
            »Ha bánt a szó már; vesd föl a szakállad,
            s amit látsz, még jobban hat majd szivedre.«

70    Nem könnyebben szakad ki ahol állott,
            földjéből ős cser, ha északi orkán,
            vagy Afrikáé, víjja mint egy várat:^[782]

73    mint én emeltem e parancsra orcám,
            mert megértettem a célzása mérgét,
            hogy szakállt mondott, az arcomról szólván.

76    S amint fölvetve, az eget elérték
            szemeim, hogy nem hinti már virágát
            az égi lények serege, megérték,

79    s, bár nélkülözve fényük tisztaságát,
            hogy Beatrice a Vad felé fordul,
            mely két természet egy személybe: látták.^[783]

82    Fátyol mögött is, s e tul-parti pontrul
            régi magát, mint az, mig élt, a többi
            nőt: multa föllül bájjal a siron túl.

85    S érzém, hogy szívem bánat-csallán gyötri
            s ami legjobban csábitott kivűle,
            azt kezdtem akkor legjobban gyülölni.

88    S olyan önvádnak szoritott gyürűje,
            hogy csak Az tudja, aki oka volt,
            hogy mivé lettem, elalélva tőle.

91    Majd, hogy szivemből erőm visszafolyt,
            a Hölgy, kit előbb egyedül kisértem,^[784]
            így szólt: »Fogózz belém!« - és rámhajolt.

94    Torkig merített a patak vizében,
            s könnyen a vizen, mint takács hajója,
            járt, vonva testem, s lengedezve szépen.

97    S a boldog partnál: »Asperges me« - szóla^[785]
            hirtelen ének - le se tudom írni
            báját: még emlékem sincs tiszta róla.

100   Csak érzém a Szép Nő karját kinyilni,
            s hogy fejem átölelve lemerít:
            és kellett akkor a szent habból inni!

103   Aztán kivont a vízből, s visszavitt
            s ott álltam a négy nimfa tánckörében,
            és mind körém övezte karjait.

106   »Nimfák vagyunk itt, csillagok az égen!^[786]
            s még Beatrice nem volt a világon,
            már őt szolgálni voltunk szánva négyen.

109   Eléje viszünk, - de hogy jól kiálljon
            szemed oly fényt, mint szeme, fátyla nélkül,
            edzze meg ama mély nézésü Három!« -

112   zengett felém a Négyek énekébül;
            s hol Beatrice állt felénk fordulva,
            a Griff elé vont táncuk sodra végül.

115   »Most már szemed ne kíméld!« - szóltak újra -
            »ama smaragdok eleibe álltál,
            melyekből rég rád céloz Ámor ijja!«

118   Ezer vágy vonta, melegebb a lángnál,
            szemem a Szemhez, mely látni se látszott
            egyebet ottan ama Griffmadárnál.

121   Mint a nap a tükörben, úgy sugárzott
            a Dupla Lény a Szemekben, s hol eggyik,
            hol másik képét mutogatva játszott.

124   Képzeld, olvasó, mily csodának tetszik
            látni valamit nyugton állni, s képét
            változni folyton, nem nyugodni percig!

127   S míg így bámulva nyeltem boldog étkét
            a lelki lakzinak, mely jóllakatva
            veri és költi a sziveknek éhét:

130   mintegy magassabb voltukat mutatva,
            előre szállt angyali énekekkel
            a másik Három Hölgynek tánccsapatja.

133   »Fordulj hivedhez, fordulj szent szemeddel
            ó Beatrice!« - szólt a dal - »ki annyi
            lépést tett, míg im Hozzád érkezett el!

136   Kedvünkért kedvét ne halaszd megadni,
            hogy rejtett második szépséged lássa,
            s ajkadat, mellyet el szoktál takarni!«

139   Ó örök Fénynek élő villanása!
            ki sápadt úgy meg a Parnasszus árnyán^[787]
            s kit itatott úgy eleven forrása,

142   hogy lankadás ne venne lelke szárnyán
            erőt, ha próbál énekelni Téged,
            amint a szabad ég felé kitárván

  1     Szemeim őt ott oly tapadva nézték,
            oltani vágyaik tizévi szomját,
            hogy lehunyt bennem mind a többi érzék,

  4     és ennek is fal zárta horizonját
            közönyből jobbra-balra; - s lelkem érzé,
            a szent Mosoly régi hálói fonják:

  7     mikor erővel vonta egy kevéssé
            balra figyelmem hangja ama Nőknek:
            »Nagyon merővé vál szemed, s merésszé!«

10    Olyanná lettem, mint akin erőt vett
            a napfény melybe imént szeme mélyedt,
            s mely egy percre vaksággal verte őt meg.

13    De amikor megszoktam a csekélyet
            - csekélynek mondom, mert annak itélém
            ki láttam imént a Nagyot, a Mélyet -:

16    s mozgását újra szememmel kisérém,
            láttam a szent Hadat fordulni jobbra,
            a Nappal s ama hét Fénnyel az élén.

19    Mint pajzs alatt, lobogós hadi kopja
            körül halandó hadsereg ha fordul,
            lassan, míg egész körét megforogja

22    úgy láttam, hogyan hajlik ki a sorbul
            az égi ország hadi népe, mígnem
            a szekér rúdja is görbülve kordul.

25    A Hölgyek ekkor visszalengtek híven
            a kerekekhez; s szent terhe a Griffnek
            mozzant: de egy toll se mozzant a Griffen.

28    Státius s én a legkisebbik ívnek
            hajló kerék s a Hölgy nyomába szállva
            mentünk, ki átvitt gázlóján a viznek.

31    S így a mély ligeten, mely annak árva
            bünéből aki hitt volt a Kigyónak,
            sétáltunk angyali ütemre járva.

34    S oly messze értünk partján a folyónak,
            midőn Beatricét kiszállni látám,
            mint három lövése a nyilazónak.

37    S hallám hogy mind azt mormolják hogy: »Ádám!«
            s egy fát kerestek föl aztán mely lombot^[788]
            s virágot elveszített minden ágán,

40    puszta hajzata mind szélesbre bomlott
            amint följebb nyúlt - s messze vadonában
            az indus is csodálná: úgy toronylott!

43    »Ó boldog Griff, hogy sem most, sem korábban
            csőröd nem tépte meg e fát mely gazdag
            jó ízben - de csikarás jár nyomában!«

46    Igy kiáltoztak a csupasz fa vastag
            törzse körűl; és a kétéltü Állat:
            »Ekként marad meg magva az Igaznak!« -

49    szólt, s a Rudat, mely mellé lónak állott,
            az özvegy fáig vonta, s megkötötte
            ahhoz, amelynek anyagából állott.

52    Mint a mi fáink, ha a Nap kilökte
            új jegyben első sugarát azontúl,
            hogy elmaradtak a Halak mögötte,^[789]

55    földuzzadoznak, és mindannyi lombtul
            újul színében, mielőtt a Napnak
            szekere újabb csillagképbe fordul:

58    úgy rózsa pompájánál koldusabbak,
            de violánál dúsabbak, a fának
            csupasz ágai új szinekre kaptak.

61    A himnuszt mely körültük erre támadt
            ki se bírtam végig földi fülemmel
            és nem is nyitom rája földi számat.

64    Ha festhetném hogy a száz csoda-szemmel,
            mely vesztére lett kém, mily győzve küzdött
            Szirinx meséje meg s a bűvös szender:^[790]

67    mint modell után festő hogyha festett,
            festhetném azt is - de hadd fesse más -
            hogy ez a dal mily kábulásba vesztett.

70    Ott kezdem, hogy elmult a kábulás
            és szétszakítá álmom sűrü fátylát
            egy fény - és egy hang: »Kelj fel! mit csinálsz?«

73    Mint a mennyei Almafa virágát^[791]
            mely vágyra gyújtja az angyalokat,
            s égi lakóknak örök lakomát ád,

76    meglátva Péter, János és Jakab
            elalélt, s ama szóra tért magához,
            melytől nagyobb álom is megszakadt:^[792]

79    s akkor látták hogy csapatuk hiányos,
            Mózes és Illés eltünt, és a Mester
            ruhája ezer sugárral sugároz:

82    úgy rezzentem fel én remegő testtel
            és láttam ama kegyes Nőt fölöttem,
            ki a parton idáig vezetett el.

85    »Hol van Beatrice?« - kérdém ijedten.
            S ő: »Nézd« - felelt - »a megujult fa alját:
            ott ül az összetorlott gyökerekben!

88    Nézd, kik veszik körül jobbját s a balját,
            s a Griff mögött hogy vonul föl a többi,
            mélyebben s édesebben zengve dalját.«

91    Nem is figyeltem hogy még meddig ölti
            egymásba szavait, mivel szemembe
            tünt Az ki mással nem hagyott törődni.

94    Szinte a földre ült, a meztelenre
            maga, mintha a Szekérnek ma, mellyet
            a Griff a fához kötött, őre lenne.

97    Klastromot csinált jobbja-balja mellett
            mondom, a hét Hölgy, a hét Fény kezükbe;
            melyeket semmi vihar meg se lenget.

100   »Nem sok időre jöttél e sürükbe,
            mert ama Rómában fogsz lakni vélem,
            melynek polgára Krisztus, mindörökre!

103   Azért csak jól tartsd szemed a Szekéren
            s megírni bűnös világod javára
            majdan amit látsz most hatolj be mélyen!«

106   Igy Beatrice; s mindenik szavára
            ájtatosan figyelve, szemmel-észszel
            odafordultam ahová kivánta.

109   Sürű felhőből gyorsabb löveléssel
            nem száll le villám, hogyha messze zápor
            ködlik az égen, s távolságba vész el,

112   mint Zeusz madara lecsapott a távol^[793]
            égből most, egyenest a fára, tépve
            törzsből is, nemhogy lombból és virágból.

115   S teljes erővel vágott a Szekérbe,
            hogy az megingott, mint hajó viharban,
            ha szélnek jobbra-balra hányja mérge.

118   Aztán egy rókát láttam csúszni halkan^[794]
            a diadalszekér kasába, melynek
            rég lehetett már része jobb falatban.

121   S láttam hogy Hölgyem ajkai perelnek
            a ronda dögre, mire az elillan,
            amint csak görhes csontjától kitellhet.^[795]

124   S megint ahonnan előbb, ugyanonnan
            leszállt a Sas, s tollát hullatva jócskán
            a Szekér kasát telehagyta tollal.

127   S mint szomorú szív egy keserü szócskán
            megkönnyül olykor, oly szó jött az égből:
            »Beh gonoszul vagy terhelve, hajócskám!«

130   S a föld fölnyílott, és a két keréktől
            egyforma távol láttam mint a lángot
            egy sárkány farkát döfni ki a lékből.^[796]

133   Át a Szekéren, mint darázs fulánkot,
            döfte a sárkány azt, de megszaladt,
            és visszarántva, lassan tovarángott.

136   Ami a lékelt szekérből maradt,
            mint eleven föld fű közt, meg se látszott
            a tán jószívből ejtett toll alatt.

139   Egyik kerék is, másik is hibádzott
            a szemnek, s köztük úgy eltünt a rúdja,
            mint sóhaj, mely imént az ajkon játszott.

142   S a szent Alkotmány így elidomúlva
            minden sarkán fejek nőttek ki rája,^[797]
            négy, és még három nagy fej nőtt a rúdra:

145   s a Négynek egy-egy szarv nőtt homlokára,
            de a Háromnak, ökörmódra, páros:^[798]
            nem látott illyet a föld semmi tája!

148   S oly biztosan, mint hegyen sziklaváros
            csücsülve rajta egy parázna Asszony^[799]
            tünt föl; szeme körülkacsintva nyájas;

151   de hogy mindenkit onnan elriasszon,
            egy Óriás állt egyenest előtte,
            s megfordult néha, hogy csókot kaphasson.

154   Buja tekintetét szemembe lőtte
            a nő; de meg is korbácsolta nyomba
            tetőtől-talpig durva szeretője.

157   Gyanúval akkor s dühhel a vadonba
            vitte eloldván a Szörnyet, s a mély völgy
            hajlásában lett sűrű ködbe vonva

  1     »Deus, venerunt gentes«, váltakozva^[801]
            édes zsoltárt, hol a négy, hol a három,
            kezdtek a hölgyek, s könnyet harmatozva,

  4     s Beatrice, sóhajos, könnyes álom,
            hallgatta, s nem képzelhetsz Máriát ki
            - keresztnél - jobban elváltozva álljon.

  7     S hogy a szüzek ajkáról zengve szállt ki
            a végső hang, fölnyúlva ég felé
            felelt, és tűzszín verte homlokát ki:

10    »Modicum, et non videbitis me;
            et iterum, kedves nővéreim ti,
            modicum, et vos videbitis me.«^[802]

13    Majd mindhetet, csak mozdulat szerinti
            jellel, előtte, - és a Bölcset némán^[803]
            - s engem, s a nőt - mögötte jönni inti,

16    s elindul; de tizedik lépte még tán
            nem ér a földre, mikor egy sugár hull
            nyugodt szeméből, szemtől-szembe, énrám,

19    s oly arccal, mely izgalmat el nem árul
            szól hozzám: »Jőjj, kövess gyorsabb ütemben,
            hogy halld, mi ajkamról elédbe tárul!«

22    S amint illendően mellette mentem,
            szólt: »Testvér, most hogy egy vonalba járunk,
            kérdezni miért nem igyekszel engem?«

25    Mint olyannal, ki öregebb minálunk,
            beszélve, túlzó tisztelet fog el,
            s eleven hangot ki nem ad a szájunk:

28    éreztem hogy csak fele-hangja kel
            számnak: »Madonna, te tudod« - beszéltem -
            »inségemet, s hogy ellene mi kell?«

31    És ő felelte: »Hulljon le a szégyen
            rólad immár, s a félelem, mely eltölt,
            és ne beszélj úgy mint ki nincsen ébren.

34    Tudd meg: a Szekér, mit a Kígyó eltört,
            volt s nincs; de Istent nem békíti többé
            a béke-leves, mit a bűnös elkölt.^[804]

37    Örökös nélkül nem marad örökké
            a Sas, mely a szekéren hagyta tollát,
            melytől az rabbá lett és szörnyeteggé.

40    Mert elmondom, mit lelkem szeme jól lát,
            hogy oly időt hoz már közeli csillag,
            (csillag számára nincs se gát, se korlát),

43    hogy egy, kit Ötszáztizenötnek írnak,^[805]
            Istentől küldve, megölni a Szajhát
            és cinkos óriását, tettre virrad.

46    Talán nem látod át szavaim alját
            mert mintha Themisz vagy a Szfinksz beszélnek,^[806]
            értelmedet homályukkal zavarják:

49    de najádjaik lesznek majd a tények,^[807]
            melyek a nagy talányt hamar megoldják,
            nem ártva sem nyájnak, sem legelőnek.

52    Te csak jegyezd, mint ajkaim kimondják,
            a szót azon élet élőinek, mely
            a halál felé járja a bolondját.

55    Jegyezd: de írásközben ne feledd el
            föltárni, hogyan láttad a Palántát,
            mely minden lombot kétszer veszitett el.^[808]

58    Akik bántják vagy ágait kirántják,
            nagy végzéseket káromolnak tettleg,
            amellyek szentnek és az Úrnak szánták.

61    Egy harapásért ötszáz évtizednek
            éhével éhezé az első lélek
            Azt, ki helyette maga fizetett meg.^[809]

64    Értelmed alszik, hogyha nem itéled
            helyessen okát, mérthogy óriássá
            s mérthogy ily forditott növésüvé lett:

67    s ne lenne eszednek Elsa-forrássá^[810]
            a hiuság, s mint Piramus a fáét,^[811]
            ne tenné színét tetszelgése mássá:

70    az Isten igazságát, s a Morálét
            mindezekben már, fában, tilalomban,
            meglátnád és okulásodra válnék.

73    Mivel már értelmed fölött azonban
            kövült mocsoknak látom ülni jármát
            és vakít a fény minden mondatomban:

76    szeretném, ha nem mint irást csodálnád,
            hanem szivedben hordanád a szómat,
            mint a zarándok fon botjára pálmát.«

79    És én: »Mint viasz a pecsétnyomónak
            jegyét megőrzi, te épúgy örökre
            megbélyegezted agyamat s valómat.

82    De mért erőmön túli látkörökbe
            száll áhított szód, hogy, ha az követni
            próbálja, jobban elmarad mögötte?«

85    »Mert arra akartalak rávezetni
            hogy iskolád« - felelte - »fölfoghassad,
            mennyire tud igém nyomán ügetni

88    tanával, s útatok mennyire lassabb
            s Isten útjától messze, mint a földtől
            az az ég melynek útja legmagassabb.«

91    »Nem tudok« - szóltam - »s emlékem se kürtöl
            olyant hogy én eltértem volna tőled
            s nincs bűntudat sem mely lelkembe föltör.«

94    Mosolygva szólt ő: »Gondolj vissza főleg,
            amiből ittál, a Léthe vizére:
            attól oszolt el úgy a mult előled.

97    S amint a füstből rájuthatsz tüzére,
            e feledés bünöd sejtesse, hitlen:
            nem mindig voltam vágyaid vezére!

100   Valóban eztán szavaim mezitlen
            állnak eléd majd, amennyire már
            fölfödni illik durva szemeidben.« -

103   S mind fénylőbb, és lassabban lépve jár
            a nap, és már a Dél köréig ér ő,
            mely, hogyha máshol állasz, máshol áll:

106   mikor megállt a hét nő (mint, ha kémlő
            szemei szokatlan nyomot találnak,
            megáll a csapat élén a kisérő):

109   megállt a hét nő, végin a vak árnynak
            mely mély, mint zöld lomb és sötét galy alján
            hüs ér fölött az Alpok-vonta árnyak.

112   Itt látszott egy érből eredni halvány
            Euphratés és Tigris lassu víze,^[812]
            mint jó barátok, válni nem akarván.

115   »Ó emberi nem dicsősége, dísze:
            mely víz ez itt, melly, egy forrásból kezdvén
            folyását, elvál két egyforma részre?«

118   »Kérdezd Matildát, reá bízom ezt én« -
            így szólt a válasz, s a szép hölgy, Matilda,
            mintegy valamely vádtól védekezvén,

121   felelt: »Szavam már elméjébe írta
            sok mással ezt is; és tudom hogy ennek
            emlékét Léthe itala se tiltja.«

124   »Talán nagyobb gond - melly az értelemnek
            fényét homályba vonja néha - vonta
            homályba itt fényét a lelki szemnek.

127   De nézd, itt ered Eunoé« - mondta
            Beatrice - »vidd, és mint tudni szoktad,
            edzd erejét, hogy ne maradna tompa!«

130   Mint nyájas lelkek sohse vonakodnak
            kivánságod kivánságukká tenni,
            hacsak egy jelben megnyilvánitottad:

133   úgy sietett kezem kezébe venni
            s indult a szép hölgy, intve Statiusnak
            úrnő módján: »Ne késs mögötte jönni!«

136   Helyem ha volna írni róla hosszabb,
            írnék olvasó, az édes italról,
            melytől nincs mód hogy betellve bucsuzzak:

139   de mivel kötést tettem én e Dalról,
            e Másodikról, lapjaim kimérve,
            művészet féke nem hagy írnom arról.

142   Elég, hogy e szent habokból kiérve
            új ember lettem, mintha új galyat hoz
            az új tavasz az újuló növényre:

  1     A Mindent Mozgatónak glóriája^[813]
            a Mindenségen áthat, és világol,
            itt hőbb, ott halkabb fényt hintvén a tájra.

  4     Én jártam hova legtöbb hull a lángból
            s láttam, mit sem tud, sem bir elbeszélni
            ki visszatér e magasabb világból.

  7     Mert mikor vágyát közelítve kémli,
            oly mélységekbe száll az emberelme,
            hogy az emlék nem képes utolérni.

  10    Mégis amennyit kincsekkel betellve
            a szent országból szellemem megőrzött,
            azt ma dalomnak előtárni terve.

13    Óh szent Apollo! tégy ma, betetőzött
            munkámig, oly edényévé erődnek,
            milyenre szerelmes babérod őrzöd.

15    Elég volt páros Parnassus-tetődnek^[814]
            egyike eddig - de két büszke halma^[815]
            kell, hogy e játék homokján ma győzzek.

19    Lépj kebelembe és bizton sugallj ma!
            mint rég, mikor tagjai hüvelyébül
            kivonta Marsyast csodád hatalma.^[816]

22    Csak annyit kapjak erőd telijébül
            hogy az árnyék árnyékát visszazengjem,
            amely fejemre hullt a Boldog Égből:

25    s bátran látsz lépni kedves fádhoz engem,
            mivel erőd s dalomnak égi tárgya
            méltók hogy rajtam koszorúja lengjen.

28    Ugyis oly ritkán nyúl ma érte vágyva
            poéták és cezárok lanyha karja,
            - szégyen-gyalázat az emberi vágyra! -

31    hogy kell, hogy szívét örömre sugallja
            a delfi vídám istennek, ha tépni^[817]
            penéi lombját szomjass ujj akarja.^[818]

34    Kicsi szikrából gyakran nagy tüz ég ki:
            hangomat is jobb ajk hangjai váltják
            tán majd, és Cirra fog ekhózni néki. -^[819]

37    Mind közt, honnan halandók kelni látják
            az ég lámpáját, van egy pont (az épen,^[820]
            amely négy kört három kereszttel átvág),

40    ahol jobb pályán, jobb csillag jegyében^[821]
            indul útjára, s szebb és jobb nyomot nyom
            e földi viaszban, mint lágy pecsétben.

43    E ponton járt, s reggel lett - (este otthon,
            mert míg az egyik féltekét homályban
            hagyja, másikra fényburkolatot von):

46    amikor Beatricét balra láttam
            fordulni és a fényes Napba nézni;
            sas se nézett be még oly büszke-bátran!

49    S mint sugár szokott új sugárt idézni,
            mely forrásához rögtön visszaindul,
            miként a vándor, ha honvágy igézi:

52    úgy éreztem, hogy vágyam vágyain gyúl,
            melyek szememen át lelkembe léptek;
            s a Napba néztem, ember erejin túl.

55    Sok, ami nálunk végzet lenne s vétek,
            szabad azon a helyen, melyet Isten
            emberbölcsőnek oly édenivé tett.^[822]

58    Nem soká bírtam; mégis oly kicsit sem,
            hogy ne lássam, hogy ízzik, mint az olvadt
            vas, mely tűzből jött, hogy ízzon s hevítsen.

61    Megkettőzött a nappal fénye, s oly vad
            láng áradt, mintha Az, ki megtehette,
            egét két nappal díszítette volna.^[823]

64    Szemeit az örök körökbe vetve
            merőn állt Beatrice; s én benéztem
            az égtől elfordulva, e szemekbe.

67    S olyanná lettem fényüktől egészen
            bensőmben, mint Glaukos a fű ízére,
            már tenger-istenné változni készen.^[824]

70    Per verba nincs mód, nyelv hogy elbeszélje^[825]
            ez emberiből-kinövést; a példa
            elég, kinek kegy adta, hogy megérje!

73    Hogy csak újjálett részem szállt-e célba,^[826]
            te tudod, égkormányzó Szeretet,
            akit fényeddel emeléd alélva.

76    Amikor vágyforgatta kereked
            maga felé vont az örök zenével,
            melyet ritmusod oszt és méreget,^[827]

79    akkora eget láttam tűz-szinével
            gyúltan a Napnak, hogy a földön oly
            nagy áradást zápor, s folyó se, mível.

82    A hang ujsága és a fénygomoly
            lelkem oly éles vágy tüzébe csalták,
            hogy vágy oly élet nem érzém sehol.

85    De már vágyamat csillapítva dajkált
            az, aki jobban látott enmagamnál,
            s előbb, mint kérdeztem, nyitotta ajkát:

88    »Magadra vess, ha homályban maradnál,
            mert nem engedi látnod a hamis kép,
            amit látnál, ha ahhoz nem tapadnál!

91    Azt hiszed, a földön vagy mostan is még:
            pedig gyorsabban röppentél az Égbe,
            mint égi villám helyiből lecsusznék.«^[828]

94    Alig lett első kételyemnek vége
            ez elmosolygott rövid szókra; menten
            egy új kételynek font be köteléke,

97    s szólék: »Már elégülve megpihentem
            a bámulatban: most bámulok újra,
            hogy ily könnyen a Könnyüségbe mentem!«

100   De, ajkai szánó mosolyra gyúlva,
            fordult felém ő, és sóhajtva nézett,
            mint az anya a lázbeteg fiúra.

103   S felelt: »Szoros rend van és bölcs müvészet
            a dolgok viszonyában: s ez a Forma
            teszi Isten képévé az Egészet.

106   A felsőbb lények itt lelnek a nyomra,
            nyomára amaz örökös Erőnek,
            amely a jelzett Rendnek célja s orma.

109   E rendbe símul, külömbözve főleg
            minden teremtés, amint közelében
            vagy távolában az ős Eredőnek;

112   és száll, és száll a Lét nagy tengerében
            más-más kikötő felé, sorsa-szántott
            pályán, kit merre ösztöne ver épen.

115   Ez viszi mindig Hold felé a lángot;^[829]
            ez a halandók szívének rugója;
            ez nyom a Földre, eggyéfogni, pántot.

118   S nemcsak az oktalan lényt veti-górja
            ez íj, hanem azt is, kit úgy teremtett,
            az Úr, hogy érzés s ész legyen lakója.

121   A Gondviselés, mely őrzi e Rendet,
            fénnyel nyugtatja az eget, amelyben
            a Gyorsak Gyorsa kezdettől kerengett;^[830]

124   s most itt letett, mint sors-rendelte helyben,
            az Ij erejével röpítve, melynek
            minden vesszője megpihen a Jelben.

127   Igaz, hogy mint a Forma nem felel meg
            a művész magas célzatának olykor,
            mert az Anyag süket s nem arra termett;

130   úgy néha e pályáról másba torkoll
            a teremtmény útja: s megadva néki
            másfelé térni a rendelt sodorból.

133    Mint a felhőből is lecsap az égi
            tűz olykor - így az ember égi lelkét
            sokszor a csalfa kéj a földre tépi.

136   Ne csodáljad hát lelked szárnyrakeltét -
            ne jobban, mint ha a folyó, szaladva
            magas hegyekről, minden gátat eltép.

139   Azt csodálhatnád, hogyha lenn maradva
            akadály nélkül volnál, még se szállnál,
            mint láng a földön, ha nyugodt maradna.«

  1     Óh ti, kik apró csónakokban ültök,
            s figyelni vágyva édes énekekre
            hajóm után, mely zengve száll, röpültök,

  4     jobb lesz, ha visszatértek révetekbe!
            Ne szálljatok ki! mert majd elveszítvén
            tán engem, elmaradtok tévelyegve...

  7     Senkise szállt még más e vízre, mint én;
            Minerva küld szelet, múzsák mutatnak
            Göncölt, s Phoebus hajt, a rudat feszítvén.

10    De kevesek ti, akik angyaloknak
            régen éheztek égi kenyerére,
            mellyel itt élnek, de jól sohse laknak,

13    bocsássátok a sósvíz tengerére
            bárkátok bátran, barázdám nyomában,
            mielőtt simaságba visszatérne.

16    Bámultok majd, mint Colchis ős honában
            Argo hősei, kik tüzes bikákkal
            látták szántani Jázont hajdanában.^[831]

19    Úgy vont az örök-ősi szomjusággal
            az istenforma ország, édenébe,
            mint egy pillantás száll egeken által.

22    Beatrice fölnézett: én szemébe.
            S hamarabb, mint a nyíl az íj fokára
            fekszik és surran tova már a légbe:

25    fönn voltam, ahol szemem új csodára
            kellett csavarni; s Beatrice, mert ő
            rálátott lelkem legkisebb zugára,

28    rámnézett, oly vidáman, mint megejtő
            szépségben: »Gondolj hálával az Úrra,
            mert már az első csillagig emelt ő!«^[832]

31    Úgy volt ott, mintha ránk felleg borúlna,
            tömör, kemény, csupa fény, sima, kába,
            mint gyémánt, ha a napverés behullja.

34    Az Örök Gyöngy így fogadott magába
            miként a víz a fénysugárt fogadja
            anélkül, hogy megtörne simasága.

37    Ha test valék (s az ember gondolatja
            nem érti ezt, mert tér a térbe nyúlna
            avval, hogy test a testet így behatja)

40    kellett, hogy vágyam még nagyobbra gyúlna
            az Esszenciát szemmel látni, melyben
            emberi létünk beolvad az Úrba.

43    Ott látható lesz, amit hinni kell, nem
            bizonyítni, mert bizonyíthatatlan,
            csak megnyugszunk benne, mint ősi elvben.

46    S szóltam: »Madonna, olyan áhitatban,
            amint tudom, dicsérem Azt, ki tette,
            hogy a halandó földet odahagytam.

49    De mondjad, - nézz csak e sötét jelekre
            ez égitesten, mikről földi ajkak
            Káin felől beszélnek képzelegve?«^[833]

52    Erre ő kissé mosolyogva hallgat,
            majd: »Ha halandók véleménye téved,
            hol vak eszük kulcsot hiába forgat,

55    azért csodálkozás ne ajzzon ívet
            lelkedre, mert az észnek szárnya kurta
            elhagyni az érzékek-adta révet.

58    De mondd magad, mit gondolsz, mi a kulcsa?«
            S szóltam: »Gondolom, más a szín, amint az
            anyag ritka-finom, vagy sűrü-durva.«

61    És ő: »Hogy milyen tévedésbe ringasz,
            előtted mindjárt láthatón tünik föl
            érvelésemből, ha feléd suhint az.

64    Sok fényt mutat nektek a nyolcadik kör,
            melyek mind minőségben s mennyiségben
            mások, s mindenik eltér mindeniktől.

67    Ha az ok csak a más-más sűrüségben
            állna: egy volna az erő, elosztva
            többé s kevésbbé s egyformán, az égben.

70    De kell, hogy mindig új erő okozza
            az új hatást; és a te felfogásod
            ez elvek százát egyetlenre fosztja.

73    Aztán, ha e homályfoltokra más ok
            nem volna, mint sürűség: e planéta^[834]
            lyukacsos lenne és anyaga-vásott

76    itt-ott; vagy mint a test vastaga-véknya,
            vagy mint a könyvben fektei a lapnak,
            rétegeket cserélne álladéka.

79    Ha amaz állna, sugara a napnak
            fogyatkozáskor áthatolna rajta,
            mint mindenütt, hol rés nyilik vagy ablak.

82    De nincs úgy. Nézzük hát a másik fajta
            lehetőséget: és ha ez sem áll,
            kitűnik majd, hogy véleményed csalfa.

85    Ha nem lyukacsos át meg át: határ
            kell hogy legyen, ahol a ritka réteg
            ellentétében akadályt talál,

88    és a sugarat, mely beléjetéved,
            oly módon verje vissza fényverése,
            mint ólomhátu üveglap a képet.

91    Most már azt mondod, hogy az egyik része
            ekként azért sötétebb, mint a másik,
            mivel ott hátrább a sugár törése.

94    De megszabadít a tapasztalás itt
            a tévedéstől; fordulj oda, honnan
            minden tudástok ered és sugárzik.

97    Végy három tükröt; kettejük hasonnan
            közel hozzád, a harmadik középen
            legyen, egy kissé távolabb azonban.

100   Állj szembe és tedd, hogy mögötted égjen
            egy fény, amely a tükröket kigyújtsa
            s megtörve bennük, hozzád visszatérjen.

103   Kisebbnek fog bár látszani a túlra
            vetített fény, de nem gyengébb a lángja,
            mint azé, melynek távolsága kurta.

106   Most, mint havat ha ver a nap husángja,
            a föld csupasz lesz tőle, mert ütése
            fagyát és téli színeit lehántja:

109   úgy, lehántódván elméd tévedése,
            oly éles fénnyel gyullad a sötétben
            szavam, hogy megremeghetsz, belenézve.

112   Fenn az isteni-béke lakta égben^[835]
            forog egy test, melynek amit gyürűje^[836]
            befog, heverve nyugszik erejében.

115   Következő ég, csillagok sürűje,^[837]
            szétosztja ezt, hogy ezer bennefoglalt
            s mégis más lényben árad el derűje.

118   S a többi körök a sok színt, a sok fajt
            s erőt használva, amit tőle kaptak,
            viszik, kit merre a Cél és a Mag hajt.

121   A világ e szervei így haladnak^[838]
            mint íme látod, fokról-fokra szállva,
            s fellebbről kapnak, és alábbra hatnak.

124   Figyelj, hogy gázolok most, titkok árja
            fölött az Igazsághoz, melyre vágyol,
            amíg szemed majd egyedűl is állja.

127   A szent Köröknek (ezt nem rejti fátyol)
            útját a Boldog Mozgatók lehellik,
            mint kovács a vasét, mellyel kovácsol,

130   az ég, hol annyi csillagok lövellik
            fényük, a mély Elmétől, mely gurítja,
            nyeri pecsétjét, és képére fejlik.

133   S mint lelketek, e portestbe borítva,
            eloszlik a külömböző tagokban
            és mind más-más erőkkel gyámolítja:

136   úgy amaz Értelem a csillagokban
            fejti ki szerte jóságát s forogván
            ön-egységéből árad el a Sokban.^[839]

139   Minden egyes erő a maga módján
            vegyűl a nemes testtel, melyet éltet,
            mint bennetek a lélek, kapcsolódván.

142   Az ős derű kegyéből, honnan éltet
            nyert, az erő a testen átsugárzik,
            mint szemgolyón a derűs életérzet.

145   Ő teszi, hogy más egyik mint a másik
            fény; és az ok nem ritkaság-sürűség;
            eme formáló elv jóvolta játszik

  1     A Nap, mely egykor hő szerelmi lángra
            gyújtott, érvelve és cáfolva édes
            arcát az Igazságnak így kitárta;

  4     s én hitvallást, se helytelen, se kétes
            szavakkal tenni most, mint ille, szegtem
            fejem magasba a magas beszédhez.

  7     De látás tünt föl ím, hogy meglepetten
            bilincselődött bele bámulásom,
            és a hitvallást rögtön elfeledtem.

10    Mint sík, átlátszó üvegvillanáson
            vagy tiszta, csöndes patakon keresztül,
            mely nem oly mély, hogy feneke ne lásson,

  13    ha arcaink vonása visszarezdül,
            alig látható, színe, fénye gyenge,
            mint gyöngy, mely fehér homlok ránca közt ül:

16    úgy tünt sok arc ott, szólni kész, szemembe
            s ellenkezőkép hulltam tévedésbe,
            mint ki forrással esett szerelembe,^[840]

19    mivelhogy, alig vettem őket észre,
            talán tükörből tükrőződni sejtvén
            látni, kik, megfordultam, hátranézve,

22    s semmit se láttam; s szemem visszaejtvén,^[841]
            néztem akkor a drága vezetőre,
            szent pillantását lángmosolyra keltvén.

25    »Ne csodáld, ha látsz mosolyogni dőre
            gyermekelméden« - szólt - »mely lépni nem mer
            még az Igazság padlóján előre,

28    csak leget őröl, üres értelemmel.
            Valódi lények ezek - s helyük itt van,
            mert fogadalmuk törték jóhiszemmel.^[842]

31    Szólj velük, halljad, és higyj szavaikban:
            nem hagyja őket útjáról letérni
            az Igaz Fény, mely örömükre villan.«

34    S én egy árnyhoz, ki leginkább beszélni
            hajlónak látszott, így fordulva kezdtem,
            mint zavart ajk, ha vágya ösztökéli:

37    »Óh boldog lélek, ki ez égitestben
            szívod az örök élet édes ízét,
            mely, ki nem érzi, elképzelhetetlen:

40    engedd ízlelnem szavad égi mézét:
            hogy' éltél és ki voltál a világnak?«
            S ő rögtön szól (és mosolyogva néz szét):

43    »Szerelmünk nem csuk ajtót tiszta vágynak,
            csak mint Azé, ki Magához kivánja
            hasonlóságát a boldog Családnak.

46    Én szűz valék és a Fátyol leánya
            és ha jól kezdesz fürkészgetni nyomban,
            nem rejt el új szépségem adománya

49    s Piccardát ismered meg alakomban,^[843]
            aki más boldogok közt ideszánva
            boldog vagyok leglassubb csillagomban.

52    Érzelmeink, melyeket tiszta lángra
            csak a Szentlélek kéje gyújt, örülnek,
            hogy im az őket szent rendjébe szántja.

55    S hogy égi trónjaink ily mélyen ülnek,
            fogadalmunktól van, hogy csorba részben,
            mi semmi csorbát és hibát se tűr meg.«^[844]

58    És én feleltem: »Arcotokba néztem
            s ott ég valami nem tudom mi égi,
            egykori színét elfedve egészen,

61    azért nem ismertem meg, hogy a régi;
            de most ismerős szemmel nézni rátok
            megsegítettek ajakad igéi.

64    De mondd: kiket itt üdvözülve látok,
            nem vágytok innen magasabb csucsokra,
            látni vagy nyerni ottfönn több barátot?«

67    A többiekkel összemosolyogva
            olyan vidáman felelt erre, mintha
            első szerelme lángjában lobogna:

70    »Óh testvér, békét ígéz vágyainkra
            a Szeretet, mely köti szomjuságunk,
            úgy hogy csak arra vágyhatunk, amink van.

73    Ha felsőbb körbe volna jutni vágyunk,
            ellenkeznék a Renddel, az örökkel,
            mely e gyürűbe keríté világunk,

76    s ily ellentét nem férhet e körökkel,
            ha szeretetben élni itt necesse^[845]
            s ha jól tisztában vagy a szeretettel.

79    Sőt megkivánja ez a boldog esse^[846]
            hogy mindig a nagy Akaratba férjünk,
            és minden vágyunk azzal essen össze.

82    Az is, hogy itt mi fokról fokra élünk,
            tetsző a Népnek, s kedves a Királynak,
            ki akaratját akartatja vélünk,

85    és akaratja: békénk. Tengerárnak
            képzeld, amelybe mind mit ő teremt
            s természet alkot, megnyugodni szállnak.«

88    S így megértettem, hogy az Égbe' fent
            minden hely éden; bár a Kegy özönje
            mindenhol máskép árad vagy dereng.

91    S mintha egy étket jóllakás közönyje
            néz, másikat még vágy les, hogy az ember
            egyiket kérje, másikat köszönje:

94    úgy voltam, kérve szóval, lesve szemmel
            tudni, mely szövet volt, hol a vetélőt
            végső szálig nem vitte türelemmel?

97    »Szent érdem vitt föl, mint szeplőtlen-élőt,
            egy Hölgyet felsőbb körbe« - szólt. - »Ruháit^[847]
            s fátylát még ottlenn viselik, a Kérőt^[848]

100   követvén, alva-kelve, mindhalálig,
            ki minden fogadalmat vesz szivessen,
            mely szeretettel tetszésére válik.

103   Világból, ifjan már, hogy őt kövessem,
            futván, magamat öltönyébe zártam,
            hogy azt és rendjét soha le ne vessem.

106   Emberek aztán, inkább rosszra bátran,
            mint jóra, édes zárdámból kitéptek,^[849]
            s ég tudja, mint lőn sorsom a világban!

109   S e másik fény, ki vélem tünt elébed,
            jobbom felől, s ha arcait kitárja,
            körünknek minden sugarában égnek,

112   amit magamról mondtam, ő is állja:
            szűz nővér volt, és durván tépetett le
            tört homlokáról a szent fátylak árnya.

115   De bár így újra a világba vetve
            az Egyház rendje s önnön vágya ellen:
            szívének fátyolát le sohse tette.

118   A nagy Constanza fénye ez a szellem!^[850]
            ki lőn, hogy svábság harmadik viharja
            éltet a másodiktól s tőle nyerjen.«^[851]

121   Igy szólt, s aztán rázenditett a dalra
            Ave Maria...; s úgy tünt fénybe, zengve,
            mint súlyos testet nyel be vizek alja.

124   Szemmel követtem, míg elért a szembe
            sugára; és hogy már szemmel se leltem,
            benéztem újra édesebb tüzembe

127   s Beatricébe olvadt szomju lelkem;
            hanem az Ő arcából oly tüz áradt,
            hogy szemeimmel azt el nem viseltem

  1     Egyforma távol és egyforma csábos
            két falat közt a szabad ember éhen
            veszne s egyiket sem vinné fogához.

  4     Igy két farkas vérszomja közt fehéren
            s egyformán félve állna kicsi bárány;
            eb így, két dám közt, lesve, merre térjen?

  7     Azért magam szemére én se hánynám,
            ha hallgattam, egyenlő kételyekben,
            kényszerből, - és dicsérni sem kivánnám.

10    Hallgattam; de a vágy csak élesebben
            ült arcomon, és szememből kiserkedt
            forróbban, mint mi nyilt szavakba szökken.

13    Beatrice úgy tett, mint Dániel tett,
            hogy Nabukadnezár dühét apassza,
            mely benne minden vadságot kikeltett,^[852]

16    s szólt: »Látom, küzd, hogy kétfelé szakassza
            lelked két kétely; s nem szól, mert a dupla
            gond kell hogy egymást kösse s megakassza.

19    Igy érvelsz: ,Hogyha se hibás, se kurta
            szándékom: hogy lehet, hogy érdememben
            külső erőszak csorbát tenni tudna?'

22    Kételyt kelt benned az is nemkülömben,
            a lélek csillagába visszatér-e?
            (amint Pláton volt ilyen értelemben).^[853]

25    E kérdéseknek szúr feléd a tőre
            és akaratodat sebezve támad;
            s az epésebbet veszem most előre.

28    A szerafok legboldogabbikának,
            Mózesnek, Sámuelnek, s Jánosokból
            amelyiket veszed, se Máriának^[854]

31    nem jut külömb az égi trónusokból,
            se több vagy kurtább évnyi lét azoknál,
            aki pár lelket most láttál a sokból.

34    De mind az első kör díszére szolgál
            és életük külömbözően édes,
            amint az Örök Ihlet reájok száll.

37    Itt mutatkoztak, nem minthogyha ép ez
            lenne a nékik rendelt hely; de jelnek,
            hogy szerényebb üdv köti őket éghez.^[855]

40    Igy kell beszélni emberi kebelnek,
            mely csak jelekből s érzésekből érzi,
            ami méltó tant majd elméje nyerhet.

43    Azért az Irás is leszállva tér ki
            értelmetekhez, ha kezet, ha lábot
            tulajdonít az Úrnak, - s máshogy érti.

46    A Szentegyház is így rajzolja Gábort
            emberi arccal, és Mihályt, s ki által
            a bús vakságból Tóbiás kilábolt.^[856]

49    Nem fedi hát, mit itt időzve lát-hall
            a lélek, a Timaeus-féle érvet:^[857]
            ki csak, amit mond, annyit ért szavával

52    mondván, hogy csillagukba visszatérnek:
            a lelkek, honnan a Természet őket
            formának küldte testbe, mikor éltek.^[858]

55    De meglehet, hogy mégsem a betűket
            kell nézni, hanem mit mögéjük szántott
            kijátszani talán a nevetőket.

58    Ha úgy érté, hogy dicsőséget, gáncsot
            visz vissza a hatékony égitestre:
            íjat tán némi igazra irányzott.^[859]

61    És ez az elv lett rosszul értve veszte
            az ó világnak, mert Marsot miatta
            s Jupitert s Merkurt istennek nevezte.

64    A másik kétség, amely megragadta
            elméd, csekélyebb mérgü, mert csalása
            nem vihet tőlem idegen utakra.

67    Ha úgy helyes, hogy emberszem ne lássa
            igaznak Isten igazát: a hitnek
            érve ez és nem haeresis parázsa.^[860]

70    De mert értelmed jól láthatja itt meg
            a valót, mely magába útat enged,
            arra, amint kivánod, rásegítlek.

73    Ha erőszak az, mikor aki szenved,
            hagyja, hogy hajtsa kényszerek viharja;
            ily lelket azért semmi ok se menthet.

76    Nem hal az akarat, ha nem akarja;
            hanem akként tesz, mint a láng a szélben,
            habár ezerszer erőszak csavarja.

79    Ki már egy kissé hajlik a veszélyben,
            az enged már - mint ezek íme ketten,
            visszatérhetve klastromukba szépen.

82    Ha akaratuk lett volna töretlen,
            mint rostonsült Lőrincnek, s Muciusnak,^[861]
            aki saját kezéhez volt kegyetlen:

85    az őket, honnan kényszerből bucsuztak,
            mihelyt lehetett, visszavonta volna;
            de korod kevés ilyenről tanúzhat.

88    S már e szavaktól látod is oszolva,
            ha jól rágondolsz, a kételyt előled,
            mely tőled még sok nyugtot elrabolna.

91    De most egy másik szoros áll előtted,
            melyen magadtól nem jutnál te végig,
            mert előbb ellankasztaná erődet.

94    Elmédbe véstem, mint szabályt, hogy égig
            jutott és boldog lélek nem hazudhat,
            mert az ős Igaz fénye közel ég itt.

97    És Piccardától mégis azt tanultad
            ma, hogy Constanza fátylát hűn szerette:
            s így szava s szavam ellentétbe jutnak.

100   Gyakran esik, hogy veszélytől ijedve,
            testvér, nagyobb veszélybe fut az ember
            s szándéka ellen hull iszonyu tettbe,

103   mint Alkmeon, ki ellenkezni nem mer
            atyjával, s azért megölve szülőjét,
            lesz anyagyilkos fiúi hiszemmel.^[862]

106   S ily fontolás az, ami itt előlép:
            A szándék és erőszak egyesülve
            tesz oly bűnt, hogy nem menthetd művelőjét.

109   A szándék nem feltétlen áll a bűnre;
            de rááll annyiban, mert visszaretten,
            hogy máskép szörnyebb kátyuba kerülne.

112   Azért mikor Piccarda szólal itten,
            feltétlen szándékot ért; én a másik
            félét; s igazat mondunk mindaketten«.

115   Igy, melyből minden igazság sugárzik,
            áradt a szent Kút szellemem felé ki
            s érzém hogy mindkét vágyam megjuházik.

118   »Óh ős Szerető szeretettje, égi
            hölgy« - szóltam én - »beszéded úgy eláraszt,
            s hevít, hogy édes élet benne égni.

121   Hogy adjak arra, megköszönve, választ?
            ehhez szerelmem minden mélye semmi!
            de Aki lát és tud, megadja már azt.

124   Látom, hogy elménk sohse tud pihenni,
            ha az Igazság nem világosítja,
            melynek gyümölcsét egyetlen Fa termi.

127   Az megnyugtatja, mint vadat csalitja;
            mihelyt elérte; és el tudja érni!
            ha nem: minden vágy szélbe van hajítva.

130   A vágytól hajt az Igazság tövén ki
            galyak gyanánt a kétely; s minket ösztön
            lök ágról-ágra, a csucsot remélni.

133   Ez ösztökélt, de biztossá is ez tőn,
            kérni tetőled, Donna, tisztelettel
            még egy homályra fényességet, esdőn.

136   Tört fogadalmat más jócélu tettel
            lehet-e jóvátenni, ha a Latban
            beléjecsöppent súlya nem veszett el?«

139   Most Beatrice édes gondolatban
            szikrákat szórt rám szerelmes szemébűl;
            s én erőimnek gyeplejét ledobtam

  1     »Ha így lobog, túl minden földi tűzön,
            és oly forró szerelmem égi lángja,
            hogy avval szemed erejét legyőzöm:

  4     ne csodálkozz; mert a Látás a lámpa,
            a teljes Látás, mely ha lát s megismer,
            a megismert Jó felé leng a lába.

  7     Látom, hogy már a te elmédben is lel
            fénylő tükörre az örök Sugárzás,
            melyet örökre vágy, ki egyszer izlel.

10    S ha más után is kel benned sovárgás,
            azért van, mert e mással némi Nyomnak
            az örökből mosódott fénye lárvás.

13    Tudni kivánod, tört fogadalomnak
            lehet-e írja tett, hogy csöndesítse
            a lelket, melyet bűn csatái nyomnak?«

16    Ez éneket így kezdte Beatrice,
            s mint aki nem szakítja meg szavát még,
            folytatta, hogy a szent tant kimerítse:

19    »Isten kegyéből legnagyobb ajándék,
            mit jóságához méltóvá teremtvén,
            legbecsesebbnek szánt az égi Szándék,

22    az akarat-szabadság: ezt jelentvén
            minden eszes teremtmény akaratja:
            és más se kapta, mint eszes teremtmény.

25    S innen látod, mily becses áldozatja
            a szent fogadalomnak, mely kötődik
            mikor te ígérsz, s Isten elfogadja.

28    Ha Isten és ember között szövődik
            a szerződés: te vagy az, aki áldoz,
            s oltárra ez a legfőbb Kincs tevődik.

31    Ne gondold hát, hogy méltót adsz a kárhoz
            kárpótlást abból, mi már nem tiéd, és
            lopott kincsből jóttenni ne kinálkozz!

34    Igy a főpontban oldva már a kérdés;
            de mert az Egyház fölmentést is adhat,
            ellenmondásnak látszik e beszéd, és

37    asztalnál kell még ülnöd: e falatnak
            bizony kemény a héja, és lenyelni
            még segítség kell emberi garatnak.

40    Tárd föl elmédet, s zárd beléje el, mi
            ajkamról árad; mert tudás gyümölcsét
            a megértés csak jól őrizve termi.

43    Két dolog kell, hogy lényegét betöltsék
            ez áldozatnak: föltétele s tárgya;
            egyik a szerződés, másik a költség.

46    Az elsőt semmi sincs, mi visszaváltja,
            csak teljesítés; s mit imént beszélve
            mondtam, minden szó épen ezt kiáltja.

49    Igy volt szigorral a zsidókra mérve
            az áldozás; bár annak tárgya részben,
            mint jól tudod, koronkint lőn cserélve.^[863]

52    A másik, amit »tárgy« nevén idéztem,
            olyan lehet, hogy a Törvény kibékül,
            bár megcseréled részben vagy egészben.

55    De soha senki válla terüjétül,
            cserélve azt, ne könnyüljön, a sárga
            s a fehér Kulcsnak megforgása nélkül.^[864]

58    És tartsd bolondnak a cserét, ha vállra
            vett új terhében nincs, mint négy a hatban,
            a letett régi teher súlya zárva.

61    Azért ha egy súly oly nehéz a Latban,
            hogy bármily ellensúlyát visszanyomja,
            cserét nem enged és pótolhatatlan.^[865]

64    Vigyázz, halandó, a fogadalomra!
            Légy hű, de bölcs is légy a fogadásban;
            ne tedd, mint Jephthe tette, gondolomra,

67    ki inkább mondta volna, hogy: »Hibáztam!«
            mint megtartva szörnyebben lenne vétkes;^[866]
            görög vezér is ilyen áldozásban

70    áldozta Iphigéniát, ki édes
            arcát könnyezve, bölcs-bolond siratta,
            hogy ment keserves szertartása véghez.^[867]

73    Nőjj hát, keresztény lélek, súlyosabbra!
            Ne légy, mint toll a szélben! és ne véljed,
            hogy szennyed bármely víznek mossa habja.

76    Ott az Egyház pásztora, csöpp személyed
            vezetni! Ott az ó és új Szövetség!
            Elég neked, hogy üdvödet elérjed.

79    És ha rossz vágyak másfelé vezetnék
            éltedet: ember légy, ne bamba állat,
            hogy gyengeséged a zsidók nevessék.

82    Ne hadd a tejet, mely anyádból árad,
            ugrálva, mint a bárány, együgyűen,
            ki maga javát tönkretenni fárad.«

85    Szólt Hölgyem, amint írom íme hűen;
            de már sugárzó vággyal arra fordult,
            ahol legélőbb a világ derűje.

88    Színváltozását látva visszacsorbult
            s némulásába némult szomjuságom,
            melyből már új kérdések láza csordúlt.

91    S mint a nyílvessző fut, hogy célba vágjon,
            mikor a húr még rezg, amely kilőtte:
            fenn voltunk már a Második Világban.^[868]

94    S amint az új fény szállt a drága Nőre,
            egyszerre íme arca oly vidám volt,
            hogy fényesebb lett a planéta tőle.

97    És ha a csillag nevetett s kilángolt,
            mi lett énvelem, kinek földi vére
            minden erében változás ficánkolt!

100   Mint a halastó tiszta, sík szinére
            kezd, ha benyúlsz, a sok hal seregelni,
            mert táplálékot remél onnan éhe:

103   úgy láttam én vonulni ott ezernyi
            lángot felénk, s hang hallott mindenikben:
            »Imitt ki jő szerelmünket növelni!«

106   S amint egyenkint mind előnkbe lippen,
            úgy tünt föl árnyuk, hogy újjongva reszket
            magukból kisugárzó fényeikben.

109   Gondold el, olvasó, ha ez a kezdet
            nem folytatódik, többet tudni vágyban
            magad miattuk mennyire epeszted:

112   s magadból értsd, hogy' égtem szomjuságban
            hallani a sok szent sugár kilétét,
            mihelyest őket megjelenni láttam.

115   »Óh te, kinek a Trónok büszkeségét
            triumfusában a Kegy adta látnod,
            mielőtt földi harcod érte végét:

118   mibennünk ama Fényből gyúlt zsarátnok,
            mely a Mennyet elönti; és ha vágyol,
            meríts belőlünk, tetszésedre, lángot!«

121   Igy egy a kegyes szellemek sorából
            szólt; s Beatrice: »Rajta, rajta, bátran,
            kérdezz és hígyj, mint istenek szavából!«

124   »A tenmagadból ömlő fénysugárban
            látlak fészkelni, s hogy tekintetedből
            árad, amelynek mosolyába' láng van:

127   de nem tudom, ki vagy, s mért épen e kör
            foka fogadott, szent szellem, magába,
            melyet más fény rejt halandó szemektől?«^[869]

130   - szóltam, benézve élő csillagába
            annak, ki imént szólított, s ki arra
            még több fényt gyűjtött égő homlokába.

133   S mint a Nap olykor magát eltakarja
            nagyon is nagy fényébe, mert a hőség
            gőzei sűrü köpenyét lemarja:

136   úgy a Vídámság lángjai legyőzék
            szemem, a szent lényt elrejtve előlem;
            s ő szólt a fényből, melybe temetőzék,

  1     »Mióta Konstantinus szembevitte
            a Nappal a sast, mely Laviniának
            férjét hajdan a Nap útján követte:

  4     száz s még száz évig Isten madarának
            ott kelle lengni Európa szélén,
            a hegyek mellett, hol bölcsője támadt.^[870]

  7     S azóta, a szent szárnyak árnya védvén,
            világ kormánya kézrül-kézre kél-száll,
            míg végre, váltakozva, elnyerém én.

10    Justinianus voltam, ősi cézár;
            törvényt rostáltam (ami benne sok van
            vagy rossz) - mint súgta az, ki itt igéz már.^[871]

13    És mielőtt még e munkámba fogtam,
            egynek hivém Krisztus természetét^[872]
            és boldog voltam, mint tudott titokban.

16    De az áldott főpásztor, Agapét,^[873]
            remélve, hogy aklába visszacsődít,
            hirdette nékem ős-igaz hitét;

19    s én hittem néki; s ma látom, mit ő hitt,
            oly tisztán, mint te látod, hogy vitában
            kettő küzd: egy igaz s egy tévedő hit.

22    S mihelyt az Egyház útján járt a lábam,
            ég súgta, hogy a nagy munkára szálljak^[874]
            és ne legyen más gondom a világon.

25    És hadaim átadtam Belizárnak,^[875]
            kinek jobbját az Úr úgy fogta folyvást,
            hogy jel volt nékem, hogy vele ne járjak.

28    És ezzel nyert első kérdésed oldást.
            De kell, hogy kissé bővebben feleljek,
            mert természete kíván némi toldást,

31    hogy lásd, mily ellensége ama Jelnek
            mindakét párt; ki eltulajdonítja
            épúgy, mint akik ellenére kelnek.^[876]

34    Tudod, mily méltó tiszteletre ritka
            ereje, melyet árasztott, mióta
            Pallas elesve, uralmát kivívta;^[877]

37    és tudod, hogy' volt Albának lakója
            háromszáz éven túl, míg, hősi korban,^[878]
            három hárommal vítt vitázva róla;^[879]

40    és sírtak a sabin nők elraboltan...^[880]
            s attól Lucretiáig hét királya^[881]
            szomszéd népeket mind legyőzte sorban.

43    Tudod, hogy mit tett Róma hős dagálya
            őt hordva Brennus ellen, Pyrrhus ellen,^[882]
            s királyok dőltek, s népeik ligája;

46    s Torquatus, s Cincinnatus, ősi jellem,
            kelt, s Decius-faj, melynek minden ízét
            Fabiusokkal öröm énekelnem.^[883]

49    E Jel sújtá le púnok java díszét,
            akik átkeltek Hanniballal Alpok
            szikláin, honnan a Po önti vízét.

52    Az ifjú Scipio alatta tartott,^[884]
            s Pompeius is, triumfust, keserítve,
            melynek tövén te születél, a halmot.^[885]

55    S ideje kelvén, hogy az Ég derítse
            békéjét a világra: ím, cezárok
            vették Róma kegyéből kezeikbe.

58    Mit tett, míg Var és Rajna közt leszállott,
            látta Izar és Saône, és látta Szajna,
            s minden völgy, melyből Rhône-ba télviz árad.^[886]

61    Majd hogy Ravennán túlra kelt hatalma,
            átszegve Rubicont, oly messze röppent,^[887]
            hogy minden nyelvet s tollat megzavarna.

64    Hadával majd Hispániába szökkent,
            majd Durazzóba; s Pharsalust ütötte,
            hogy attól forró Nilus sodra zökkent.^[888]

67    Antandert és Simoist, messze röpte
            bölcsőjét, s Hektor sírját, újra látta,^[889]
            s Ptolomaeust is megrikatta jötte.^[890]

70    S Jubára aztán villámmódra vágva^[891]
            megint Nyugatnak fordúlt, mely miatta
            figyelt a pompeiusi trombitákra.

73    S amit új lengetője tett alatta,
            Cassius s Brutus bőgik a Pokolban^[892]
            s Modena és Perugia siratta^[893]

76    s siratta Cleopatra, aki zordan
            ölelte a kigyót, mely gyors halált ád,
            hogy szárnya súlyát elkerűlje - holtan.^[894]

79    Vörös tenger partjára vele szállt át;
            világra békét vele vitt hatalma
            amikor Janus templomát bezárták.^[895]

82    De mind, mit e Jel, mely szavam sugallja,
            tett az előtt, és azután teendett
            halandók földjén, melyet bírt jogarja,

85    csekély s homályos ahhoz, amilyent tett
            (ha tiszta szem és tiszta szív itéli),
            míg harmadik Cézár kezébe' lengett;^[896]

88    mert az Igazság, mely elmém vezérli,
            dicsőségűl a mondott kézre bízta
            haragja véres bosszuját kimérni.

91    S most bámulj, mert szóm igazsága tiszta:
            Titus alatt később az ősi bűn
            bosszúját bosszuval fizette vissza.^[897]

94    S hogy longobárd fog marta keserűn
            a Szentegyházat: Nagy Károly e szárnyak
            alatt győzött és pártfogolta hűn.^[898]

97    Most láthatod, mily ellenére járnak,
            kiket föntebb vádoltam, és a népre
            minden bajt az ő hálóik kuszálnak.

100   Az egyik a Közös Jel ellenébe
            sárga liliomokat visz; a másik^[899]
            elsajátítja - s kinek több a vétke?

103   Játssza cselét a gibelin, ha játszik,
            más jel alatt: ennek rettegje csőrét
            ki közte s az Igazság közt viszályt szít!

106   S amaz új Károly guelfjei, a dőrék,^[900]
            ne víjják őt, mert félhetik a körmöt,
            mely nagyobb vadnak is roncsolta bőrét.

109   Apák bűnéért sokszor sír a gyermek;
            s ne hígyjétek, hogy Isten elcserélje
            liliomokkal díszét ama Jelnek!

112   Ez a kis csillag tele bölcs erélyre
            született lélekkel, ki küzdve fáradt
            ottlenn, hogy jóhír s becsület dicsérje:

115   de ha minden vágy ily irányban árad,
            a Szerelem sugára tévelyegve
            az igaz égbe csak későn találhat.

118   Ám díjat az érdemmel összevetve
            örömünk része: látni sem kicsiny, sem
            tulosnagy ömlését az érdemekre.

121   Igy az élő Igazság vágyaink' sem
            hagyja tullengni az égadta rangból:
            s irigység nem gyúl bennünk semmi kincsen.

124   Édes összhang lesz a sokféle hangból:
            így e körökben egy harmóniában
            az Ég is minden rangot összehangol.

127   Imitt e csillag gyöngye sugarában
            fénylik Romeo fénye, akiénél
            nem lett díjazva jótett mostohábban.

130   A gaz provánszi nem nevet a hűnél
            jobban; mert ollyat, ki azt érzi kárnak,
            ha másnak jól megy, még az Ég se kímél.

133   Négy lányát adta férjhez négy királynak
            Berengár gróf, s ezt Romeo mivelte,
            a jöttment, póri származásu tárnok.

136   S e hívét hívni számadásra, ferde
            szavak bírták a grófot. Az beszámolt,
            hogy ami tíz volt, tucattá növelte;

139   s elvonult aggon, s nem keresve gyámolt!
            Ha a világ így látná, így itélné,
            amint élelmét gyűjtögetve támolyg,

  1     »Hosanna, sanctus Deus Sabaoth,
            superillustrans claritate tua
            felices ignes horum malachoth!«^[902]

  4     Igy hallám ott, hogy szent dalára gyúla
            ama lény, maga módján énekelvén,
            aki köré a dupla fény borúla,^[903]

  7     s ő és a többiek most táncra kelvén,
            hirtelen távolságba búrkolóztak,
            mint tűnő szikrák szaporán szökellvén.

10    Haboztam, és: »Szólj!« mondtam egyre »Szólj csak!«
            - mondtam magamban - »szólj Hölgyednek, ontsa
            csöppjeit kételyedre drága szóknak!«

13    de a tisztelet, mely hálóba fonta
            lelkem, hacsak egy b zendült vagy ice,
            egész lényemet kábulásba vonta.

16    De nem soká hagyott így Beatrice;
            mosolya reám áradt sugarakban,
            máglyát is elég, hogy megédesítse,

19    s kezdte: »Látom, s látásom csalhatatlan,
            min tünődsz? Jogos bosszu büntetése
            jogos-e? benned ez a gondolat van.^[904]

22    De én kételyedet föloldom; és e
            föloldás méltó ajándék-igazság:
            kell, hogy figyelmed jól elmédbe vésse.

25    A születetlen emberpár, okosság^[905]
            hasznos fékét nem tűrvén szenvedélye,
            lőn, hogy kárhozva kárhozatba hozták

28    fajukat is, mely így, lesújtva mélyre,
            hevert nagy bűnben, századok betegje,
            amíg földre nem szállt az Úr Igéje,

31    és a természet, soká számkivetve
            Teremtőjétől, személyébe olvadt,
            örök Szerelme erejét követve.

34    Most, amit mondok, nézd és jól latoljad:
            ez az Atyjával-egyesült teremtés
            teremtve jó volt, se hamis, se korhadt,

37    hanem magától rossz utakra ment és
            elhagyott igazságot, életet,
            és Édenből száműzte e kilengés.

40    Ha hát e fölvett rossz természetet
            nézve méred a Kereszt büntetését,
            igazabb fog sohase büntetett;

43    de ha a Személyre tekintve néznéd,^[906]
            aki fölvette: senki harapásból
            jogtalanabbúl nem kaphatta részét.

46    Igy egy dologból itt kétféle más foly;
            Isten és zsidók egy halált akartak,
            és föld ingott és ég nyílt ily csapástól.

49    Ne lásd sötétnek hát a szót s zavartnak,
            mely azt mondja, hogy jogos bosszu ellen
            törvényt jogos birónak széke tarthat!

52    De érzem, újra rab benned a szellem,
            s vergődik gondolatról gondolatra,
            vágyódva, hogy egy csomóból kikeljen.

55    »Értem, amit hallok; de mért akarta«
            - szólsz - »Isten váltságunkra ezt a módot,
            azt szavad eddig homályba takarta.«

58    E végzés, testvér, fátyolba fonódott
            oly lélek szeme előtt, mely tüzében
            szent szerelemnek nem acélozódott;

61    s mert mint lövészek a jelet középen
            sokat nézik és keveset találják,
            halljad, legméltóbb mód mért volt ez épen.

64    Az égi Jóság, melyen sohse száll át
            irigység árnya, önmagában égve
            szórja az örök szépségek sugárát.

67    Ami közvetlen hull belőle, vége
            nincs annak és örökre változatlan,
            ahova ő nyom pecsétet, pecséte.

70    Amit esőz közvetlen áradatban,
            az néki teljes, szabad villanása,
            mert új dolgoknak nincs hatalma abban.^[907]

73    Legkedvesebb, mert leghűbb lenyomása;
            mivel a mindent besugárzó szent fény
            legélőbb abban, ami képe-mása.

76    Mindezekkel az emberi teremtmény
            nemes lehet; de ha csak egy hiányzik,
            bünökbe hull, nemességét elejtvén.

79    Csak a bün az, mitől rabságba vásik,
            s Fő Jó hasonlóságát levetve,
            mert fénye reá kevésbbé sugárzik.

82    S nem is tér vissza honnan számkivetve,
            hogyha nem tölti a bün-fúrta rést be,
            méltó kint a rossz kéjjel szembevetve.

85    A ti nemetek, magvában egészbe'
            vétkes már, elvesztette Édenestül
            méltóságát; és pontosabban nézve

88    belátod: hogy a hiba nem helyesbül
            s nincs mód, hogy amit vesztett, visszanyerje
            csak e két gázló egyikén keresztül:

91    ha vagy az Isten végtelen kegyelme
            ad engedelmet, vagy maga az ember
            elégtételt bünére, vezekelve.

94    Meredj most, ahogy tudhatsz földi szemmel,
            az örök terv mélyére, és kisérjed
            szavaimat szorongó figyelemmel!

97    Korlátai közt az emberi élet
            nem tud eleget tenni, sem elérni
            alázatával oly mélységü mélyet,

100   amily magassat gőgje mert remélni;
            s ezért magától mindörökre meddőn
            vergődne örökébe visszatérni.

103   Az Úr kellett hát, hogy irgalmas-feddőn
            őt teljes életének visszaadja
            útjai eggyikén, vagy mindakettőn.

106   De mert úgy nő a jótett becse nagyra,
            amint belőle tükröződik áldva
            a szív jósága, amely kútja s atyja:

109   az égi Jóság, mely egész világra
            nyom bélyeget, fajotok fölemelni
            mindakét útját s eszközét kitárta.^[908]

112   És akármelyik út vagy eszköz termi,
            se volt, se lesz tett napok elejétől
            éjek végéig ily nagy s fejedelmi,

115   mert magát adni, hogy önerejéből
            keljen az ember föl, több volt az Úrtól,
            mint föloldani bűne terüjétől.

118   S az Igazságot más semmilyen út jól
            be nem tölthette, csak Isten fiának
            önalázása, testet venni húsból.

121   S hogy betöltselek most, miként kivánod,
            egy pontra magyarázva visszatérek
            s ebben enyémig érhet tudományod.

124   »Nézz csak a tűzre, nézz a vízre«, - véled, -
            »nézz légre s földre s minden keverékre:
            veszendő mind, eloszlik s szerteszéled,

127   s ezeket is az Úr alkotta végre!
            azért, ha amit mondtál, az valóság,
            a romlás ellen mind meg volna védve.« -^[909]

130   Az angyalok, testvér, s e Tiszta Ország,
            amelyben vagy: ez az Úr alkotása,^[910]
            mely lényegével megőrizte sorsát.

133   De az elemek és azok hatása,
            miket mondtál s mi azokból szülemlett,
            az mind teremtett erők áradása.^[911]

136   Nem ők, csupán anyagjuk a teremtett;
            és teremtett a formáló erő e
            csillagokban, mik körülük kerengnek.

139   Állat és plánta lelke mind belőle
            s e szent fényekből, kelyhe-tárva, nyerte
            sugárzását, és úgy kapott erőre.

142   De élteteket közvetlen lehelte
            s oly vágyra ihleté az égi Jóság,
            hogy kívüle nem nyughat senki lelke.

145   És ebből érvelheted, hogy valóság
            föltámadástok, ha jól áll előtted,
            hogy akkor alkotá az ember húsát,

  1     Vesztére vélte a világ sokáig,
            hogy a harmadik kör körül kerengő
            szép Cypris őrült szerelmet sugárzik,^[912]

  4     miért is nemcsak őt tisztelte lengő
            oltári füst és ima - ős tanítók
            ős tévedése - hanem tisztelendő

  7     istennek mondták Dionét s Cupidót;
            azt anyjaként, ezt mint fiát, ki hajdan
            ölébe ülve, elbüvölte Didót;^[913]

10    s így a nevet, mely első volt e dalban,
            kapta a csillag, mely a Napra nézve,
            majd tarkó felül látja, majd meg arcban.^[914]

13    Hogy szálltunk rá föl, azt nem vettem észre;
            de láttam Hölgyemen, hogy fölsugárzik
            arca, mint minden új emelkedésre.

16    És mint a lángban, ha kis szikra látszik,
            s mint hang a hangban megkülömböződnek,
            ha kitart eggyik, szűn és száll a másik:

19    láttam, e fénybe más fények szövődnek,
            kerengve gyorsabban vagy lassudabban,
            amint belső látásuk hajtja őket.

22    S hideg felhőből nem száll láthatatlan
            vagy látható szél oly gyorsan világgá,^[915]
            hogy lomhának ne tessék mozdulatban

25    az előtt, ki itt felénk szállni látná
            e sok égi fényt, mely szeráfi karban
            kezdett forgását ide lebocsátá.

28    S az első sorból szent »Hosanna«-dallam
            csendült felénk, hogy mindazóta eddig
            nem voltam vágy nélkül, hogy újra halljam.

31    Közelebb aztán egyedűl az egyik
            »Készek vagyunk mind« - szólt előrelengve -
            »tenni, hogy örülj, néked, ami tetszik.

34    Mi egy körbe, egy szomjba, egy ütembe
            szoktunk az Égi Trónokkal fonódni,
            kikhez a földön ajkad áldva zengte:

37    Ti harmadik Ég értő mozgatói!^[916]
            S oly szeretet tölt, nem véljük nehéznek
            e táncból érted percre kivonódni.«

40    Miután szemeim Hölgyemre néztek,
            szent tisztelettel, és tekintetétől
            újraszülettek biztosnak, merésznek:

43    úgy tekinték megint a fény felé föl,
            mely annyit ígért; s »Szólj! Ki vagy?« - köszöntem,
            mint nagy indulat bilincset, ha széttör.

46    Mily nagyra, szépre gyúlt ki az örömben,
            amelyet benne beszédemre láttam
            kelni, friss örömöt az ős Özönben!

49    »Lenn nem sok évig éltem« - szólt e lángban -^[917]
            »de, hogyha tovább éltem volna lenn,
            most kevesebb baj lenne a világban.

52    Körülpólyáz sugárzó örömöm
            s képem e láng előled úgy takarja,
            mint a kis hernyót rejti a selyem.

55    Szerettél engem, s volt is okod arra;
            ha még lenn élnék, hozzád hajlamomnak
            gyümölcse volna ma, s nem puszta galyja.

58    A balpart, melyet habja mos a Rhône-nak,
            miután benne elvegyült a Sorga,
            várt engemet trónjára hatalomnak.

61    S Itáliának háromfalvu sarka,
            Bari, Gaeta és Cotona, honnan
            Trontót s Verdét tengernek lesi torka.^[918]

64    S a világ látta, hogy homlokomon van
            ama föld koronája, hol az osztrák
            partoktól elvált Duna vize csobban.^[919]

67    S merre Pachino és Peloro közt vág
            égnek a füst, szép Szicilia öble,
            ahol a lombot forró szelek fosztják,

70    nem Typhoustól: kéntől gőzölögve:
            most oly királyt szolgálna, kit a Károly
            s Rudolf véréből én nemzék a földre,

73    ha a zsarnokság, mely a nép nyakáról
            nem tágít, azt nem tette volna, hogy ma
            »Vesszen!« zuhog Palermo ajakáról.^[920]

76    S ha ezt testvérem jókor látta volna,
            Catalonia fösvény kapzsiságát
            kerülné már, hogy a békét ne rontsa.

79    S valóban szükség, hogy előre lássák
            szemei a sorsot, - vagy más helyette -
            hogy túl ne rakja megterhelt naszádját.

82    Természetével olyan környezetbe
            pazarból válván fukarrá, kerülni
            kár volt, mely a pénzt csak ládába szedte«.^[921]

85    »Hogy látsz e magas örömmel örülni,
            mit szavad önt belém, uram, az Úrból,
            hol minden jó ered és elmerűlni

88    óhajt; látsz, mint én magamat: az újból
            növeli ezt az örömet; s kivált az,
            hogy onnan látod tükrözve: az Úrból.

91    De az örömmel kételyt is kiváltasz:
            hogy édes magnak keserű gyümölcse
            miért lesz? oldd meg ezt, és kétszer áldasz.«

94    S ő szólt: »Ha szavam méltó, hogy betöltse
            vágyad, az igazság felé ma hátad
            helyett az arcod fog fordulni bölcsen.

97    A Jó, amely vidítja e világot,
            gondjából önt erőt a csillagoknak,
            forgatva, melyek lépcseit ma hágod.

100   S a földiek csillag után forognak,
            mint mérte a magában-örök Elme,
            s létük s jóllétük akként igazodnak.

103   Mert ami nyílat ez az Ij lövelne,
            az bármi lenne, célba úgy suhanna,
            mint jó nyilasnak vesszeje a Jelbe.

106   Ha így nem lenne: szerteszét rohanna
            az ég, melyet ma jársz; nem lenne rend, és
            mi most müvészet, romokká zuhanna.

109   S ez nem lehetne, ha az égkerengés
            szellemhada nem volna gyatra, gyatra
            az Első, kiből indul a Teremtés.

112   Vágysz-e még erről fényadóbb szavakra?«
            »Nem: a Természet nem lehet, hogy abban,
            ami szükséges,« - szóltam - »meglohadna.«

115   »Mondd most, vajjon jólléte visszacsappan,
            vagy nő még, az embernek, hogyha polgár?«
            S én: »Ezt se kell vitatni hosszasabban.«

118   »S lehet-e az másként, mint lenn ha szolgál
            más-más képességekkel és jogokkal?
            Nem; ha igaz, mit bölcsedből tanúltál.«^[922]

121   Idáig vitte síma, szép fokokkal
            az érvelést; és: »Ládd-e?« - szólt, lezárva, -
            »Nem esnek össze tények az okokkal.^[923]

124   Ezt Xerxes, azt Solon pályája várja;
            egyik Melchizedek, s a másik az lesz,
            ki fiát veszté, levegőbe szállva.^[924]

127   S melynek pecsétje alatt lágy viasz lesz
            halandó lényünk, úgy forog a Forgás,
            hogy nem nézi: király az és paraszt ez!

130   Igy lesz Jákobból más, Ézsauból más,
            bár magvuk egy; s Romulus oly apától,
            hogy nem hiszik, mert inkább Marsra formáz.^[925]

133   Alma sem esnék messzire a fától,
            nemzett nemzőtől, ha ég gondja nincs,
            amely egyformának születni gátol.

136   Előtted áll most, kész, hogy rátekints,
            mi mögötted volt; - s hajlamom jeléül
            még egy toldást kell, hogy válladra hints.

139   A természet, ha a szerencse gyérül
            szolgálja, úgy csiráz csak, mint a magvak,
            ha körülöttük jó föld nem kövérül.

142   S ha a világ nem lenne egyre csak vak
            a természetnek hajlamára, látná,
            hogy országai különb népet kapnak.

145   De ti erővel teszitek baráttá
            s pappá, ki kardot kötni hivatott,
            s ki prédikálni tudna: koronát rá.

  1     Igy, szép Clemenza, Károlyod csomómat^[926]
            oldván, cselekre kezdett térni, mellyek
            már magva ellen gyűlnek és fonódnak;^[927]

  4     de szólt: »Hallgass! az évek majd letellnek!«
            S így annyit mondhatok csak: aki bánt,
            sújtani fogják a jogos keservek!

  7     S már életével a szent fényü láng
            a Napba fordult vissza, mely betölti,
            s mely mindenkinek elég egyaránt.

10    Aj, tévedt nép, mely gonoszságnak ölti
            fel köntösét, és távol ama Jótul
            csak azt keresi, ami hiu, földi!

13    És ím a fényből, mely előmbe tódul,
            egy új láng vált ki, és láttam, hogy ebben
            sugár, nekem tetszeni akaró, gyúl.

16    Szép Beatricém szemei felettem
            már édes egyezését megmutatták,
            s így, mint előbb, kérdésre tüzesedtem:

19    »Óh elégítsd ki vágyam indulatját,
            üdvözült szellem, s bizonyítsd be, kérlek,
            hogy tükrözöd már elmém gondolatját!«

22    S erre, ki újan tünt elém, a lélek
            mélyéből, honnan imént dala áradt,
            szólt, mint ki örül mások örömének:

25    »Azon a részen, ahol a határok
            hitvány olasz föld közepett Rialto
            s a Brenta és a Piave nevü árok:

28    egy domb áll, nem nagyon magas, hol ártó
            fénnyel egy fáklya tünt föl, a hazára
            iszonyu vészes tüzeket bocsájtó.^[928]

31    Törzsének az enyémmel egy a fája;
            nevem Cunizza; s e csillagban égek,^[929]
            mert már a földön legyőzött sugára.

34    S nem keseríti üdvömet a vétek,
            mely lőn erényem anyja; sőt vidítja,
            bár ezt talán nem érti csőcseléktek.

37    Emitt, egünk e drágalángu, ritka
            gyöngyéhez még a földön hír füződik:
            és nem hiszem, hogy feledés borítja,

40    amig e század megötszöröződik;
            nagynak kell lenni, hogy az ember éltét
            holtan új élet toldja új jövőkig.

43    Nem gondol evvel semmit a szemétnép,
            a Tagliamento és Adige közti,^[930]
            s bár sok verést kap, mégse bánja vétkét.

46    De lesz még, hogy Padova vére fösti,
            mert népe a törvénytől elhajol,
            a vízet, amely Vicenzát füröszti!^[931]

49    S hol Sile és Cagnano összefoly,
            emelt fővel jár még egy oly Hatalmas,
            kinek szövik már tőrét valahol.^[932]

52    Feltro is fogja még siratni aljas
            büneit pásztorának, mert külömbet
            maltai várban sem szorít a karvas.

55    Hasasnak kéne lenni a vödörnek,
            hová Ferrara vére férne, s fáradt
            lenne, ki megszámlálna csöppre csöppet,

58    ami e nyájas pásztor által áradt,
            párthűségéről szíves mutatónak:^[933]
            és ily szívesség jellemzi a tájat.

61    Fenn tükrök állnak (földi névre: Trónak),^[934]
            hol az ítélő Isten arca fénylik;
            belőlük bírom jóra mérni szómat.«

64    Elhallgatott; s már láttam, mint vezérlik
            más gondok őt, míg lengve visszatáncolt,
            honnan imént kivált: a szent füzérig.

67    S a másik örömből, - mely ama láng volt,
            kinek hírét már ismerém, - kiszöktek^[935]
            fényei, s mint rubint a Napba', lángolt.

70    Odafönn fényük van az örömöknek,
            mint lenn a földön mosolyuk; s pokolban
            a kínt fokai mérhetik a ködnek.

73    »Az Úr mindent lát, és te látsz az Úrban;« -
            szóltam - »s belőle semmi sincs előled,
            óh Boldog Szellem! eltakarva zordan.

76    Vágyamra mért nem árad hát belőled
            a hang, amelyet, az eget derítve,
            a jámbor lángok énekükbe szőnek,

79    akiket hat szárny csuklyája terít be?^[936]
            Ha bennem volnál, ahogy én tebenned,
            csöppet se várnék én kérdéseidre.«

82    »A legnagyobb völgy, hol vizek pihennek,^[937]
            hacsak nem mondod« - kezdte ily szavakkal -
            »a földövező Óceánt ilyennek,

85    ellenkező partok közt, szembe nappal^[938]
            oly messze nyúl, hogy délvonalra válik
            a horizont, míg partot érsz a habbal.^[939]

88    E völgynek partján éltem én halálig
            Ebro és Magra közt, mely kurta pályán
            határt von Toscanától Genováig. ^[940]

91    Egy napkelet s egy napnyugat határán
            űl Begga és a föld, hol én születtem,
            mely forró vérrel ázott, öble táján.^[941]

94    Folcónak hívtak, kiknek ismeretlen^[942]
            nem volt nevem a földön; s e planéta
            fényes lett tőlem, mint én tőle lettem,

97    mert nem égett úgy Belus ivadéka
            Sychaeus és Creusa bosszujára,^[943]
            mint én, míg dús volt fürtöm fonadéka;

100   sem Démofoón elhagyott arája,
            a rodopéi lány; és Alcidés sem,^[944]
            hogy szép Iolét a szivébe zárja.^[945]

103   De itt nincs bánás, csak mosoly van, és nem
            a bűnön, mert azt itt nem nézi senki,
            hanem a gondos égi Rendelésen.

106   Itt a szépséget nézzük, mely belengi
            e Rendelést, és az Erőt, amellyel
            vonzza a lenti világot a Fenti.

109   S hogy minden vágyad telljen égi teljjel,
            amely született benned e gyürűben,
            kell, hogy ajkamról még pár szót figyelj el.

112   Tudni vágyódsz, ki lakik e Derűben,
            amely mellettem ég, hogy tiszta habban
            nem ég a Nap szikrája gyönyörűbben.

115   Raháb élete csöndesűlt meg abban;
            ki rég körünknek szent rendjébe szállva
            leglángolóbb pecsétje benne lobban.

118   Ez égbe, melyre csúcsát nyújtja árnya
            bús földeteknek, Krisztus diadalma
            őt vette föl elsőnek; ő a pálma,

121   mert kellett, hogy az égi viadalra
            valamely égben nőjjön pálma, mellyet
            tenyerek pálmájának vítt hatalma;

124   mert ő szerzé az első győzedelmet,
            s így Józsuénak a Szentföld határát,^[946]
            melyre a Pápa gondja ma se terjed.

127   Városod, melynek Az veté csíráját,
            ki az Úrnak elsőbb fordítva hátat
            sok könny fizette írígysége árát,^[947]

130   termette s szórja a gonosz virágot,^[948]
            melyért, mióta pásztor lett a farkas,
            sok juh és bárány a tilosba hágott.

133   Mert nem Szentírást, Szentatyákat olvas
            manapság senki; csak a Decretálét^[949]
            bújják, hogy már szamárfülekkel ordas.

136   Maga a Pápa és a Kardinál-nép
            mindennel gondol, csak nem Nazaréttel,^[950]
            hol Gábor angyal szárnyat üdvre tárt szét.^[951]

139   De a Vatikán a szent többi réttel
            Róma körül, mely azok temetője,
            kiket seregbe fogott össze Péter,^[952]

  1     Fiát nézve a Szeretettel egyben,
            mely mindkettőből mindörökre árad,^[953]
            a Fő Erő, a Megnevezhetetlen,

  4     mindent, mi térben s gondolatban állhat,
            úgy alkotott, hogy kell, hogy benne lelje
            az Ő ízét, ki jól vizsgálni fárad.

  7     Emeld hát vélem, olvasó, a helyre
            szemed a szent körök közt rátalálni,
            ahol két mozgás egymást metszi szelve;^[954]

10    s kezdjed a Mester csodáját csodálni,
            ki úgy szereti művét önmagában,
            hogy sohsem akar tőle szeme válni.

13    Nézzed, hogy' indul onnan egyik ágban
            a ferde kör, mely hord minden planétát,
            hogy ne legyenek bajok a világban.^[955]

16    Ha nem rézsút tenné az égi sétát,
            sok égi erő lenne szinte holtan
            s vesztené el lenn minden nyomatékát.

19    S ha több vagy kissebb szög alatt hajoltan
            térne ki: lenn is, fenn is rés maradván
            rendjén, baj esnék a világsodorban.

22    Most, olvasó, veszteg maradj a padkán,
            s figyelj reá, mi áll előtted itten,
            hogy előbb víg légy, és fáradt csak aztán.

25    Lakomázz rajta, mit elédbe tettem:
            mert minden gondom egymagába tépte
            a roppant tárgy, melynek jegyzője lettem.

28    A természetnek legnagyobb cseléde,
            mely földünk égi erővel itatja
            s időnket méri fényes lábu lépte,^[956]

31    ép az említett körön át haladva
            kerengett útja csigáin, melyekben
            magát naponta korábban mutatja,^[957]

34    s én vele szálltam; s hogy körébe jöttem,
            úgy vettem észre csak, mint villanásban
            érzed, agyadba ha új eszme szökken.

37    Mint Beatrice szeme csillanásban
            jóról a jobbra oly gyors illanású,
            hogy pillanat se múl az illanásban.

40    Mily önmagában-lángoló parázsú
            lehetett a Nap, ahová kerültem,
            színtelen, csupán fénybe vont varázsú;

43    ars, - toll és láng, - bár egy se volna hűtlen,^[958]
            nem mondhatnám el, hogy képzelni tudnád,
            csak hinni, s látásáért égni tűzben.

46    S ha képzeletünk e csucsoknak útját
            járni sekély, nem csoda, mert ki látta
            a szemet, mely napon valaha túl szállt?

49    A fő Atyának negyedik családja
            ült itt, titkával Általa betellvén,
            ahogy Fiát és Fuvalmát bocsátja.^[959]

52    »Köszönjed« - lángolt Beatrice nyelvén -
            »az Angyalok Napjának, aki téged
            e földi napba méltatott emelvén!«

55    Halandó szív még soha úgy nem égett
            s magát megadva nem kelt áhitatra
            teljes Istenbe-olvadása végett,

58    ahogy én égtem akkor e szavakra.
            Minden szerelmem úgy az Úrba foszlott,
            hogy Beatricét is homály takarta.

61    Ő nem neheztelt; sőt mosoly piroslott
            ajkán, hogy fényben nevető szemétűl
            eggyégyűlt lelkem újonnan megoszlott.

64    S láttam, hogy több láng ott kettőnk köré gyűl
            - hangra édesebb, mintsem fényre fényes -
            s befonnak győztes, eleven füzérűl.

67    Latóna lányát látjuk így, ha éj lesz,^[960]
            néha gyürűzve, mert a lég ködökben,
            s övűl szorítja ködeit köréhez.

70    Ég udvarában, honnan visszajöttem,
            oly ritka ékszert láttam én elégszer,
            melyet örökre fönnhagy, ki leröppen:

73    ez énekes láng ott, mind ilyen ékszer!
            melyről, ha látni szárnyakat nem öltesz,
            némák követségével megelégszel.

76    S amint háromszor körültündökölt ez
            égő napok lengése, mint a csillag,
            mely szilárd pólus körül égi kört tesz:

79    nőknek tetszettek, kik percre se bírnak
            oldózni táncaikból, csak megállnak,
            míg új zenének akkordjai nyílnak,

82    s egyikben ily hang gyúlt: »Ha a Sugárnak,
            kegy sugarának, melyből a valódi
            szeretet lobban, és szeretve árad,

85    tetszett tebenned ekként fokozódni,
            hogy fölvezetett e lépcsőn, amellyen
            le nem mehetsz, csak újra fölhivódni:

88    nincs, aki tőled megtagadni merjen
            bort kancsajából, ha láncon nem őrzik,
            mint vizet, gáttal, hogy tengerbe keljen.

91    Tudni vágysz, mily virágokból szövődik
            e tánc a drága Hölgy köré füzérűl,
            ki téged égbe szállani erősít.

94    Én ama nyájnak voltam mezejérűl
            bárány, amellyet Domokos vezérle,^[961]
            s hol, ki tilosba nem tér, megkövérűl.

97    Ez, aki engem jobbról áll kisérve,
            a kölni Albert, a Testvér, a Mester,^[962]
            s én - Aquinói Tamás voltam élve.

100   De hogy bennünket sorra mind megesmerj,
            követve híven szavamat szemeddel,
            a szent füzéren végigmenni kezdd el.

103   Gratian mosolyából lüktetett fel^[963]
            e másik fény, ki két fórum nevébe'
            azt tette, amit Éden kegye kedvel.

106   Következő, ki kórusunknak éke,
            Péter az özvegyként a Bibliában^[964]
            lerakta kincsét az Egyház elébe.

109   Az ötödik fény fényeink sorában
            a legszebb, oly szerelmet önt, hogy őt még
            szomjaznak emlegetni a világban.

112   Tudásnak teljét, elmék legdicsőbbjét
            láthatod itt, s ha igaz az igazság,
            se volt, se lesz, hogy párja fölvetődnék.^[965]

115   Mellette a Mécs, amelynek viasszát
            Isten a húsban áldta angyaloknak
            látni mivoltát, s szerepük vigasszát.^[966]

118   Ama csöpp fényben keresztény koroknak
            ügyésze, kinek Ágoston latinját
            aknázta, nevet, s szemei lobognak.^[967]

121   Már most, ha fényről-fényre hét rubinját
            szavam nyomában követted körünknek,
            a nyolcadikra szomjazol, hogy innád.

124   A Minden-jónak, min szemei csüngnek,
            az örül abban, aki, jól figyelve,
            világ csalását érteti velünk meg.^[968]

127   A test, melyből kiűzetett a lelke,
            lenn Cieldoróban van; s e szent Nyugalmat
            vértanusága s számüzése nyerte.^[969]

130   Látsz még lobogni több tüzes fuvalmat,
            Izidort, Bédát, és ama Rikárdot,^[970]
            kiben sok nem-halandó eszme sarjadt.

133   Ez, kiről szemed énrám visszaváltod,
            oly lélek fénye, ki mély bölcseletben
            járva a földön, csak a sírra várt ott.

136   Sigieri örök lángja lobog ebben,
            szalma-utcában kinek egykor ajkán
            sok gyűlöletes igazság kirebbent.«^[971]

139   Miként az óra, csengve-bongva tarkán,
            az Úr arája keltét jelzi reggel,^[972]
            s zeng Jegyeséhez szent szerelmi dalt tán,

142   hol kerekek fogózva kerekekkel
            tin-tin szavát mind oly remekbe csengi,
            hogy duzzad a jók lelke szeretettel:

145   úgy láttam én, hogy ütemét kerengi
            a szent kerék, s felelget hangra hangot,
            oly édesen, hogy nem sejtheti senki,

  1     Ó jaj, halandók ezer balga gondja,
            okoskodástok garmadára öntvén,
            mely szárnyatok csapását földre vonja!

  4     Egyiknek a vény, másiknak a döntvény
            kell, más hatalmat bírni cselre, karra
            vágy, más pap lenni, a talárt felöltvén,

  7     rabolni más, más polgári iparra;
            van, aki húsba kötve és gyönyörbe
            vesződik, más csak pihenést akarna:

10    s én minde dolgok nyűgét összetörve,
            Beatricével a magasba szálltam,
            s dicsőn fogadtak ott az égi körbe.

13    Mikor minden fény, táncából kiváltan,
            a pontra, hol előbb volt, visszaszállott,
            megálltak, mint a gyertya a csilárban.

16    S hallám, hogy ama lángból szózat árad,
            ki imént beszélt mosolyogva hozzám,
            és amíg szólt, még ragyogóbbra válott.

19    »Mintahogy fénylik sugarában orcám,
            úgy szent tükréből a lelkedbe látok
            az örök Fénynek lángjában lakozván.

22    Kétely kelt benned és hallani vágyod
            nyilt, tiszta nyelven újra elejérűl
            szavam, hogy benned gyújthasson világot.

25    Mikor előbb azt mondtam: »megkövérűl«^[973]
            s mikor azt mondtam: »nem lesz soha párja«:^[974]
            itt gondos észre van szükség vezérűl.

28    A Rendelés, mely a világ királya,
            oly bölcs, hogy előbb megvakúl a látás,
            mintsem tanácsa mélyeit bejárja,

31    hogy bízva menjen és híven a pártás
            menyasszony ama vőlegény elé, ki^[975]
            áldott vérével szent örömkiáltás

34    hangjait tudta ajkáról kitépni:
            két vezért rendelt bölcs szolgálatára,^[976]
            aki jobb és bal oldalon kiséri.

37    Egyik szeráf volt lángjai fokára,
            másik a földön bölcsességre mérve
            a kerubok fényének egy sugára.

40    Egyikről szólok: mindkettő dicsérve,
            ahol egyiknek dicsérete hallik,
            ragyog, mert egy volt minden céljuk élve.

43    Tupino s ama víz közt, mely lezajlik
            a dombról, melyet választott Ubaldo,
            magas hegynek termékeny háta hajlik,^[977]

46    honnan Perugia felé száll az ártó
            hő s fagy a Napkapún; s mögötte renyhűl^[978]
            súlyos igában Nocera meg Gualdo.^[979]

49    E lejtőn, ott hol némileg megenyhül
            meredeke, egy nap jött e világra,
            egy nap, minőt a Ganges partja nem szűl.

52    Azért, ki e helyről beszélni vágyna,
            ne mondja Ascesi, mert nem igazság,^[980]
            mert Napkelet név illik ily csodákra.

55    Ez embereknek-adott új vigasság^[981]
            alig hogy felkelt, már érezni kezdte
            az egész föld, erénye nagy vigasszát.

58    Mert, ifjan már, oly hölgy kegyét kereste^[982]
            atyja ellen, kinek, mint a halálnak,
            nem szoktunk ajtót nyitni örvendezve.

61    S a lelki törvényszék előtt e párnak
            et coram patre meglett esküvője;^[983]
            s mindjobban eggyek, s többet el se válnak.

64    Megfosztva első férjétől, e nőre^[984]
            ezerszáz év vak megvetése várt,
            míg ez, hivatlan, kimenté belőle.

67    Mit ért, hogy hallották, mily bizton állt
            Amyclas mellett, annak hangját hallván,
            kitől a föld is rengett, merre járt?

70    Mit ért, hogy hűven, mikor még a halvány
            Mária is megmaradt lenn a földön,
            ő ott fenn sírt Krisztussal a cudar fán?

73    De több szómat homályba már nem öltöm
            s Ferencet most e szeretők helyébe
            és a hű Szegénységet visszaköltöm.

76    Boldog békéjük édes báju képe,
            csodás szerelmük és a szent vidámság
            szent vágyat szórt a szemlélők szivébe,^[985]

79    ugy hogy előbb Bernát követni társát
            a nagy békébe, saruját levetve
            futott, s lassúnak vélte szent futását.

82    Óh boldog bőség, földünkön feledve!
            Sarút Egid és sarút old Szilveszter
            menyasszonyért a vőlegényt követve.^[986]

85    Új útnak így ez atya és e mester,
            és hölgye és újdon családja mégyen.
            Övül egy hitvány kötelet se restel.

88    S ím mégsem verte le szemét a szégyen,
            bár Pietro Bernardone csak az atyja^[987]
            s bármily csodás szegényes színe légyen.

91    Mint egy király Incének tudtul adja
            kemény szándékát s első szent pecsétjét
            rendjének tőle nyomban elfogadja.^[988]

94    Aztán, hogy nőttön nőtt a szent szegénység
            csapatja a mögött, kinek erényét
            méltóbban égi glóriák dicsérnék:

97    második koronának nyerte fényét,
            mert Honorius Égi Súgalomra^[989]
            másodszor is megáldta szent merényét.

100   Aztán, midőn a mártírpálma szomja
            Krisztust, kiben hitt annyi szent tanítvány,
            vad szultán előtt prédikálni vonja,

103   látva, hogy nyers még s megtérésre hitvány
            e nép, nem űlt hiába: felkereste
            az olasz fű gyümölcsét, gyámolítván.

106   Tiberis és Arno között szerezte
            egy zord sziklán az utolsó pecsétet
            Krisztustól és két évig hordta teste.^[990]

109   Midőn Annak, ki annyi célja végett
            szemelte ki, tetszett felhívni díjra,
            mint akit alázata dicsővé tett:

112   testvérörököseit összehíjja,
            nekik ajánlva édes asszonyát,
            s hogy szeressék híven, szivükbe írja.

115   És karjaikból igaz otthonát
            keresve elszállott a drága szellem,
            tiltván koporsók cifra lim-lomát.

118   Gondold el most, ki volt, micsoda jellem,
            méltó társ Péterként vezetni bárkánk
            a biztos jel felé mély tenger ellen.

121   Ő volt az épen, a mi pátriárkánk,
            s most már megértheted, hogy őt követve
            jó árút vittünk s jó nyereség várt ránk.

124   De nyája akkor intelmét feledve,
            új étre éhezett, s történni kellett,
            hogy száz ugrással szerteszét eredne.

127   S midőn így nem maradt meg akla mellett
            a júhcsapat, s bolyongva szerte jára,
            nem is volt tőgyük, visszatérve, tellett.

130   Boldog, ki tudta, mennyi lelki kára
            lesz ebből s megmaradt; de oly kevés,
            hogy nem sok posztó kell nekik csuhára.

133   Már most, ha rekedt nem volt hangom, és
            buzgón hallgattál meg, figyelve végig,
            minden szót, amit mondtam, észbe véss

136   és a tanulság részben kielégít,
            látván a fát s hajtásait, tövérűl,
            és hallván a fenyítő szava végit:

  1     Mihelyt végső szavai ködbevesztek
            az áldott lángnak, a szent malom égi
            sugárai megint forogni kezdtek,

  4     s egy fordulóját sem táncolta még ki,
            mikor új gyűrü gyűlt köré, felelvén
            lengés lengésre, dalról dalra néki,

  7     hogy minden ének földi Múzsa nyelvén,
            s szirének édes sípja ahhoz annyi,
            mint friss sugár mellett a visszavert fény.

10    Mintha gyenge felhőre fölsuhanni
            látsz hétszin ívnek páros pántlikáját,
            ha Juno szép cselédjét hívja fonni:^[991]

13    belső a külsőt, testvér szülte párját,
            (mint ama kóbor lánynak tört beszéde,
            kit vágy emészt, mint nap a ködök árnyát);^[992]

16    s jóssá teszik a népet, mert eszébe
            jut Isten és Noé kötése, többé
            hogy nem merül már özönök vizébe:

19    úgy itt e páros koszorú-körökké
            fonódott égi rózsák ívbe szálltak,
            külső belsőnek ekhózván örökké.

22    Mikor a táncnak, dalnak és sugárnak
            ünnepe, mellyek össze fényt a fénnyel
            örömben ott és szeliden kuszáltak,

25    megállt egyszerre és testvéri ténnyel,
            mint a két szemet, zárni és emelni,
            egyetlen akarat mozgatja kénnyel:

28    hangot éreztem szívéből kikelni
            egyik új fénynek, s vágyamat feléje,^[993]
            mint csillaga felé a tűt, szökellni.

31    »Szerelmem megszépítő szenvedélye
            hajt, hogy most annak vezérét, ki szóla
            imént enyémről, ajakam dicsérje.^[994]

34    Kell, hogy együtt kerüljön vele szóra:
            hogy egy legyen azoknak glóriája,
            akiknek egy volt harci lobogója.

37    Krisztus serege, melynek oly nagy ára
            lőn, újra fegyverezni, késve, gyéren^[995]
            mozdult, s habozva nézett zászlajára,

40    mikor az örök hatalmú Vezér fenn
            ezer talán-ban ingó katonáit
            segélni, végzé (kegy volt és nem érdem),

43    hogy, amint hallád, két bajnokot állít
            aráját védni, kiknek szava, tette
            minden szórt népet újra rendre csábít.

46    Ott, ahol édes zeffirünk születve^[996]
            száll, hogy a lombot frissen bontva vonja
            vén Európát újdon öltözetbe,

49    hol ama hullám csap a partoromra,
            mely mögött, hosszu hevétől kiégve
            rejlik a Nap előlünk nyugalomba:

52    ül a szerencsés Calaroga, védve
            a nagy paizstól, amelyen feküdve
            nyul az oroszlán és bástyákra lépve.^[997]

55    Ott született a Szent Athléta, fűtve
            bölcs lángtól, a hit szerelmes vitéze,
            ellenség átka, jó barátnak üdve.

58    Teremtve már erényre lőn idézve,
            s megtöltve avval, hogy élő erénye
            anyjában anyját jósnővé igézte.^[998]

61    És mikor a szent Kútnál vőlegénye^[999]
            lőn a Vallásnak, s hozománya lett e
            szűz párnak egymás minden kincse-fénye:

  64    a hölgy, aki igent mondott helyette,^[1000]
            bámúlt álmában egy csodás gyümölcsön,
            mely tőle s utódjaitól eredne.

67    S hogy amilyen volt, olyan nevet öltsön,
            egy szellem súgta tán, hogy akié lett,
            az saját nevét adja néki kölcsön:

70    s ekként lett Dominicus. Úgy beszélek^[1001]
            róla, mint arról, kit választa Krisztus,
            kertjét művelni, hol vetése érett.

73    Krisztus barátja, és barátja: Krisztus,
            kinek akkor gyuladt első szerelme,
            mikor első szót mondott néki Krisztus.

76    Gyakran találta csöndben s térdepelve
            dajkája őt a földön, s úgy mosolygott,
            mintha mondaná: »Erre jöttem, erre!«

79    Óh, atyja, Félix, és valóban Boldog!^[1002]
            Óh, anyja, áldott, s igazán Johanna!^[1003]
            ha tudós-módra nevüket megoldod.

82    Nem a világnak, ahogy más rohanna
            Ostia bölcse s Taddeus nyomában,
            de mint ki vágya a valódi manna:

85    nagy Doktor lett ő, rendesnél korábban;
            s ment a Szőllőt művelni, mely kiszárad,
            ha hű vincellér nem kapál porában;

88    s ment a Szentszékhez, melyből még nem áradt^[1004]
            fagy a szegényre (bár ma nem kiméli
            nem ő, hanem ki rajt ül, s rosszba fárad):

91    ment, nem kettőt vagy hármat hatra kérni,^[1005]
            nem is az első üres javadalmat,
            sem decimas quae sunt pauperum Dei,^[1006]

94    de tévedt világ ellen szabadalmat
            harcolni a Magért, amelyből íme
            övezni téged huszonnégy fa sarjadt.^[1007]

97    Apostol volt tudásra, szívre, címre;
            búzgó, mint forrás, ha kitörve kérgét
            a földnek, mély ér nyomta föl a színre.

100   Eretnek törzsek ellen vitte mérgét
            s leginkább ott, hol útját szembeszegni
            az ellenállás karjai remélték.

103   Belőle így több nagy folyó eredt ki
            a katholikus föld kertjét puhítván,
            hogy minden bokra kezd elevenedni.

106   S ha ez volt egyik kereke a hítvány
            ellenség ellen a harci szekérnek,
            hol az Egyház győz, nyilait hajítván:

109   szükség, hogy ebből annál jobban értsd meg
            a másik dícsőségét, kit Tamásnak
            ajkai imént szivesen dicsértek.

112   De a keréktalp-vágta szent csapásnak
            útját a világ hamar elfeledte,
            s a borkő sói már penésszé vásnak.

115   Családja, amely nyomaiba tette
            lábát, egészen megfordult, s viszárul
            a sark helyébe újjhegyét vetette.

118   De aratáskor látod a buzárul,
            milyen volt, ha a konkoly, tűzreszórtan
            sír, hogy előtte majd a Csűr bezárul.

121   Hiszem, hogy aki jól lapozza sorban
            könyvünket, lel még oly lapot vagy ívet,
            min írva áll, hogy: »Az vagyok, ki voltam!«

124   De sem Casal-, sem Acquasparta-hívet
            nem mond ilyennek, mert egyik az Irást
            elhányva, másik megszűkítve téved.^[1008]

127   Bennem Bonaventura lelke nyíl, lásd,
            lánggá, ki nagy tisztemben hátratettem
            minden bal gondot, minden földi sírást.

130   Illuminát és Ágoston van itten^[1009]
            velem, az első mezitlábosok
            Istennek kötelével övezetten.

133   Szent Victor Hugo, s Péter itt ragyog,
            a Mangiador; s a hispán sem hiányoz,
            kinek tizenkét könyvét olvasod.

136   Náthám prófétát, s Aranyszáju János
            metropolitát, s Anzelmet, Donátot,^[1010]
            ki szerényen nyúlt alsóbb tudományhoz;

139   Rabanust, és Joákhim bölcs apátot^[1011]
            Calabriából, nézd még tündökölni,
            ki jós lelkével a jövőbe látott. -^[1012]

142   Ilyen lovagot hajtott írigyelni
            Tamás testvér, hasonlót írigyelvén,
            s szent versenyért felétek szárnyra kelni:

  1     Képzelje, aki érteni akarja,
            amit ott láttam; (s tartsa meg e képet,
            míg hall, szilárdan, mint a szírtek alja):

  4     tizenöt csillag, mely az ég-vidéket
            tizenöt ponton oly élőn befényli,
            hogy áthat minden légi sűrüséget;

  7     képzelje a Szekeret, melynek éji
            s nappali egünkről sohsem bucsúzva,
            rúdja, forog bár, meg tud abba' férni;^[1013]

10    s képzelje a Kürt száját, melynek csúcsa
            a tengely mellett van, mely körül épen
            körét a Fő Kerék surranva csússza,^[1014]

13    két jelet írni magukból az égen,^[1015]
            minőt rá hajdan Minos lánya fűzött
            a halál fagyát érezvén szivében:

16    egyik a másikkal körülgyürűzött,^[1016]
            s forgása által, folyton körbejárva,
            egyik előre, a másik hátra űzött:

19    s előtte lesz az igazságnak - árnya
            e dupla táncrúl, mint csillagalakrúl,
            amely körűlem lengett körbeszállva,

22    mert minden földit annyival haladt túl,
            mint Chiana cammogását az az égkör,^[1017]
            amely leggyorsabban suhanva fordul.

25    Itt nem a Bacchus s Paean dala ég föl,^[1018]
            hanem: a két természet egy Személyben,^[1019]
            és amaz Egy, mely áll három személyből.^[1020]

28    Majd dal és tánc megállt, időre mérten;
            s a szent fény mind örülve rámderengett,
            hogy gondról-gondra figyelmük' cseréltem.

31    S istenkörükben megtörvén a csendet,
            szólt a láng, melyből ép Isten-szegénye^[1021]
            csodás élete az imént kizengett:

34    »Mikor kinyomva már az egyik kéve
            és drága magva végre csűrbehordva,
            újat csépelni hajt szerelmem éhe.

37    Azt véled, a kebel, melyből a borda
            formálni vétetett a bájos arcot,
            melynek a földet ínye megrabolta;^[1022]

40    s a másik, mely úgy vítta meg a harcot,
            lándzsaverten, hogy elégtételével
            világ bünéért fizeté a sarcot:

43    ami emberi természetbe fér el,
            annyi fényt nyert a Teremtő kezébül,
            kinek mindkettő adós lételével.

46    Azért csodálod a fönti beszédbül
            azt, hogy a kincsnek nem volt soha párja,^[1023]
            mely ötödik fényt nyerte itt mezéül.^[1024]

49    Lesd válaszom' hát, szemedet kitárva:
            s hited, szavammal, az Igazra nézni
            úgy fog, mint központ köre vonalára.

52    Minden, akár tud, akár nem, enyészni,
            csupán az Eszme fénye, mely szeretve
            nemz, és ezt lelkünk Istenének érzi.

55    Mert az élő Fény, Napjából eredve,
            s nem válva Attul, sem a Szeretettül,
            mely harmadik lesz kettőből születve,^[1025]

58    jósága által egy sugárba meggyűl
            tükrözve mintegy, kilenc égi karban,^[1026]
            mégsem oszolva többfelé az Egybül.

61    Innen száll át mélyebb erőkbe majdan,
            le tényrül-tényre, mígnem kurta-létnyi
            esetlegekké árad el az aljban.

64    Ezeken a nemzett világot érti
            szavam, melyet rövid életre, maggal
            avagy annélkül, a mozgalmas ég hí.

67    Viasszuk és az erő, mely alakkal
            látja el, más-más; s a pecsétes Eszme
            átfénylik több vagy gyengébb sugarakkal.

70    Igy lelsz egyazon fajta fán keresve
            gyümölcsnek néha javát, néha rosszát;
            és más-más lelket az emberi testbe.

73    Ha hibátlannak mondhatnád viasszát,
            s az ég erejét is tökéletesnek,
            csupa Pecsét lenne és csillagosság.

76    De a Természet csak úgy adja ezt meg
            csorbán, mint az a művész, aki tudja
            mesterségét, de gyönge keze reszket.

79    Azért csak, ha az erők ősi Kútja
            hintette tiszta Fényt a Szeretetnek
            lángja gyűjti: ez a tökélynek útja.

82    Igy lett méltóvá egyszer földeteknek
            fajtája is az állati tökélyre;^[1027]
            s a Szűz is ekként terhesíttetett meg.

85    Kell hát, hogy ajkam szavadat dicsérje:
            hogy soha embertermészetbe annyi
            tökély nem hullt s hull, mint e két személyre.^[1028]

88    Itt, ha érvem nem tud továbbsuhanni:
            »Hogy' páratlan hát mégis ama másik?« -^[1029]
            e kérdésednek kéne megfoganni.

91    De, hogy ne lássék, amint íme látszik,
            gondold el, hogy ki volt, s mi kelle néki,
            mikor ég mondta: »Kérj, amid hiányzik!«^[1030]

94    Úgy szóltam, hogy már ebből eszed érti,
            hogy király volt, és azt a bölcseséget
            kérte, amely kell, király-módon élni:

97    nem az egetmozgató égi népet
            számbavenni; sem tudni, hogy necesse^[1031]
            a contingenssel mily tételbe léphet;^[1032]

100   sem, si est dare primum motum esse; ^[1033]
            sem, hogy félkörbe háromszöget írván
            az mindenképen derékszögü lesz-e?

103   S így ezt és amit mondtam, nézve, nyilván
            látod, hogy csak a királyok tökélyét
            éri szavamnak nyila, célba hullván.

106   S ha a »páratlant« helyesen itélnéd,
            tudnád, hogy csak a királyokra értem,
            kik sokan vannak, s kevesen jófélék.

109   Igy distingválva fogadjad beszédem;
            s így összefér hiteddel ősatyádról,
            s arról, ki a mi gyönyörünk az égben.

112   S ez legyen mintegy lábad ólma mától,
            mely, mint fáradtat lankadása, nemre
            s igenre túl-sietve menni gátol.

115   Bolondok közt is utoljára jönne,
            ki vak-egyformán állítva s tagadva,
            nem tudna külömbséget tenni benne.

118   Gyakran tér elsietve rossz utakra
            a vélemény; és aztán öncsalása
            köti az észt, hogy bennük megakadna.

121   Hasztalannál rosszabbra hajtja láza:
            mert visszatérve más, mint induláskor
            az Igazságnak ügyetlen halásza.

124   Példát vehetni erről annyi száztól,
            Parmenidés-, Melissus-, Brissus-, és még^[1034]
            - aki ment és nem tudta, hova - mástól.

127   Sabellius és Árius, merész nép,^[1035]
            szavukban mintha az Irásnak arcát,
            mint kard tükrében, eltorzítva néznéd.

130   Túlkönnyünek az ítélést ne tartsd hát;
            és ne légy, mint az, aki a buzának
            előbb, mint érne, felbecsűli sarcát!

133   Mert gyakran láttam télen át kiszáradt,
            vad és töviskes, puszta csipkebokrot:
            és később nyílni rajta rózsaszálat!

136   hajót is, büszkén szelni könnyü fodrot,
            gyorsat, hogy messze tengerig utazzon,
            melyet, révnél már, a szél vészbe sodrott.

139   Ne higyje Márton gazda s Berta asszony,
            hogy mert ezt lopni, azt áldozni látta,
            azért az Úrnak végzésébe hasson:

  1     Körtől középig s középtől körig
            árad a hullám a kerek edényben,
            amint belül- vagy kívülről lökik.

  4     Ez a kép villant hirtelen elémbe,
            mikor Tamásnak glóriás beszédje
            elhallgatott s belenémúlt a fénybe.

  7     Középtől körig, s körtől a középre
            szállt az ő szava és Beatricéé,
            aki középen állva, ezt beszélte:

10    »Vágya kelt ennek, bárha nem beszélé
            szóval, se gondolatban, hogy gyökérig
            egy más igazság szálait kisérné.

13    Mondjátok, a fény, mely bimbózva fénylik
            körűletek s a lélek koszorúja,
            így marad-e, mint most van, örökéltig?

16    S ha így marad, mondjátok, mikor újra
            láthatók lesztek testben, ez a látás
            el nem hal-é, a fénytől megvakúlva?«

19    Mintha körtáncban a lengés, a váltás
            nyomán egyszerre árad új vidámság,
            élénkebb mozgás, hangosabb kiáltás:

22    úgy láttam ott e körök égi táncát
            gyúlni, hogy új örömben tündököljön,
            amint elhangzott a buzgó kivánság.

25    Ha búsulsz rajta, hogy meghal a földön,
            ki égben mindig él: ingyen se véled,
            milyen a Zápor, melyben megüdül fönn.

28    Az Egy Kettő Három, ki örökélet,
            s Háromban és Kettőben s Egyben úr,
            mindent határol és határt nem érhet,

31    háromszor zendült ajkán jámborúl
            minden léleknek, úgy hogy ily zenében
            minden érdem jutalma megujúl.

34    S hallám, hogy a kisebb kör özönében
            mint az angyal szólt egykor Máriához,
            a legdicsőbb láng így felel szerényen:

37    »Amíg a halhatatlan égi Város
            szent édenében áll a hosszu ünnep,
            szerelmünk körül ez a mez sugároz.

40    Fénye kiséri lángoló hevünket,
            s a láng a látást; és ez akkora,
            amint becsünkön túl a Kegy kitüntet.

43    Mikor a szent hús dicsőült pora
            megint ruhánk lesz: kedvesebb személyünk,
            mert teljesebb, hogy rajta a Ruha.

46    S ha nő a fény, melyhez ingyenbe férünk
            a Legfőbb Jónak végtelen kegyébül,
            s mely által az Ő látásához érünk:

49    nő a látás is, és erősre épül,
            nő a láng, attól fölgyuladva jobban,
            nő a sugár, mely abból árad és gyűl.

52    De mint a szén, melyből a tűz kilobban,
            éles izzással a tüzet legyőzi
            s látható voltát jól megőrzi abban:

55    úgy ezt a fényt, mely lelkünket gyürűzi,
            legyőzi majd a fölkelt hús alakja,
            bár azt ma még a sírnak földje őrzi.

58    S nem is fárasztja, erejét-haladva,
            szemünket a fény, mert a szerv megedzik
            itt minden kéjre, minden sugarakra!«

61    Láttam most, hogy a két kar úgy igyekszik
            mondani »Áment«, hogy abból a vágynak
            ereje elholt testükért, kitetszik,

64    nem magukért tán, de apák-anyáknak
            kedvéért és mind, akiket szerettek,
            még mielőtt örök lángokká váltak.

67    És ím köröttük új fények születtek,
            akiket sorba s körbe gyúlni láték,
            mint horizonti pírját reggeleknek.

70    Miként az égen kora este átég
            egynéhány csillám, úgy hogy nem tudod még,
            igaz-e, vagy szemedtől csalfa játék?:

73    úgy, mintha én ott sorban gazdagodnék
            új kör fénnyel, mely a két régi mása
            és mindakettőn túlra hajnalodnék.

76    Óh szent Fuvallat igaz villanása!
            szememben milyen lobbanón szülemlék,
            mely ki sem bírta, hogy ily ízzva lássa.

79    De új nevetés gyönyöre gyülemlék
            Beatricének égő homlokára
            azokhoz, miket nem követ az emlék.

82    S szemem új erőt nyerve nemsokára
            fölvillant s látta, hogy már följutottam
            hölgyemmel felsőbb üdvnek csillagára.

85    Mert láttam, hogy már föntebb állok ottan
            a csillagról, mely vörösen tüzelvén^[1036]
            izzóbban égett, mintsem megszokottan.

88    Teljes erőmből, s a szív tiszta nyelvén,
            mely mindenütt egy, gyújték hála végett
            lángot az Úrnak, új kegyét kinyervén.

91    S még az áldozat lángja ki sem égett
            szívemből, érzém már, hogy kedvezően
            fogadta az Ég a hálás igéket,

94    mert két sugárban láték gyúlni rőten
            lángoló tündöklést, hogy azt kiáltám:
            »Óh Hélios, mily fényt égetsz előttem!«^[1037]

97    S mint sarktól sarkig a Tejút, kiválván
            benne száz csillag, sűrün átfehérlik,
            hogy bölcs se tudja mit gondolni láttán:

100   úgy csillagozva, nyúlt a Mars szivéig
            a két sugár, s a Kereszt jele támadt,
            mint körben átlók egymást metszve érik.

103   Itt emlékem veri fantáziámat:
            mert e kereszten sugarazva Krisztus
            nincs méltó példám, adni róla számot.

106   De vedd kereszted, s menj, amerre Krisztus:
            s akkor majd lankadásomat kimented,
            látva te is, mily hajnal ott e Krisztus.

109   S a csúcs és tő közt, s karról karra lengett
            a fények tánca, s néha szembeszelve
            egymás útját, szikrázva földerengett.

112   Igy láthatsz olykor gyors és lassu, ferde
            s egyenes, néha hosszu, néha kurta
            átomokat változni szállva-kelve

115   a sugár csíkja mentén, mely behullt a
            homályt sávozván, amellyel az ember
            magát a naptól védni megtanulta.

118   S mintha sokhúru lant és hárfa cseng fel
            összhangban, hogy bár a kótát nem érted,
            édes neked, és új dalért esengel:

121   úgy e Kereszten végig a temérdek
            csillám hangjából egy himnusz szövődék,
            hogy elbüvölt, mit, érzém, meg sem értek.

124   Csak azt vettem ki, hogy szava dicsőség!
            mert mintha, hallva és nem értve, ennyi;
            »Támadj föl!« és »Győzz!« fülemig verődnék.

127   És oly szerelmes kezdtem bele lenni,
            hogy élve mindez ideig ily édes
            kötelékekkel nem kötött le semmi.

130   De tán nagyonis vakmerő beszéd ez,
            mert nem a szép Hölgy szemeit idéztem,
            melyekkel vágyam örökké pecsétes;

133   de aki tudja, hogy föntebbi részben
            mélyebb a szépség élő lenyomása,
            s hogy itt azokba még belé se néztem:

136   az kell, hogy amit gyónok, megbocsássa:
            gyónom, hogy védjem! - s igaznak itélhet,
            mert a között van a Szemek varázsa,

  1     A jóakarat, amely sohse fárad
            önteni helyes szeretet fuvalmát
            - miként a rosszból a helytelen árad -

  4     elcsitítá az édes líra húrját,
            melyet az Ég újja feszít vagy enged,
            s elcsöndesíté ama dal zsivajját.

  7     Hogy' képzelhetnéd, hogy süket leendett
            igaz kérésre ez a Kar, mely értem,
            csakhogy kérhessek, engedé e csendet?

10    Bizony méltó, hogy örök kínban éljen,
            ki az Öröktől fosztja meg magát,
            hogy elmúlandó szerelmet cseréljen!

13    Mint tiszta égen szökve szalad át
            nyáreste hirtelen tűz, mely magával
            vonja szemed, követni szalagát;

16    s futó csillagnak mondanád; de rávall
            arra, hogy más, avval, hogy nem hiányzik
            helyérül egy se, s múló sugarával:

19    úgy láttam, hogy egy csillag lecikázik
            csillagzatából ama láng-keresztnek
            jobb karja végétől talapzatáig,

22    s gyöngyként, melyet zsinora nem eresztett,
            csillogott sugárfonalán suhanva,
            mint alabastrom mögött fény ha reszket.

25    Igy Anchises, hogy már temetve hamva,
            suhant árnyként - ha nem hazug a Múzsa -
            Elysiumban fiához rohanva.^[1039]

28    »O sanguis meus, o superinfusa
            gratia Dei, sicut tibi, cui
            bis unquam coeli janua reclusa?«^[1040]

31    Igy szólt a láng; és én hozzásimúlni
            vágyva, reá, majd Kedvesemre néztem,
            és kezdtem kettős bámulatra gyúlni,

34    mert szeme égett drága nevetésben
            s én úgy éreztem akkor, hogy enyémet
            üdvöm és Éden legmélyébe véstem.

37    S tovább hallottam zengeni a fénynek,
            kit egyként boldog voltam hallva-látva,
            oly mély szavát, hogy nem is érthetém meg.

40    Nem szántszándékkal rejtezett homályba,
            hanem kényszerből; mert föllebbre szállott
            vesszeje, mint célt tűz e földi tábla.

43    Mikor a tűz, mely nagy szívéből áradt,
            oly fokra csillapult, hol már a szónak
            nyíla értelmünk céljába találhat:

46    az első, mi kizengett hallhatólag,
            ez volt: »Áldott légy, Hármas Egy, ki íme
            magvamra szórod záporát a Jónak!«

49    S szólt: »Boldog szomjban száradt szájam ínye,
            mellyel a Nagy Könyv olvasása töltött,^[1041]
            melynek sohsem változik lapja-színe:

52    ma te, fiam, föloldtad ezt a böjtöt,
            fényem nagy böjtjét, a Nőnek kegyébül,
            aki válladra, szállni, szárnyat öltött.

55    Azt hiszed, minden eszméd úgy belémgyűl
            abból, ki Első, - mint, ha jól megérted,
            a kettő-három-négy az Eggyen épül:

58    azért azt, hogy ki vagyok, meg se kérded,
            sem hogy mért szállok így eléd vigabban
            más boldognál, kit vidámsága éltet.

61    Hited nem csal; mert bárki e csapatban
            belát a nagy Tükörbe, melybe' minden
            gondod előbb kitárúl, mint magadban.

64    De, hogy a szent vágyat, mely drága kincsem
            s amelynek szomja tart örökre ébren
            boldog látásban, - jobban teljesítsem:

67    emeld csak hangod tiszta, nyílt beszédben!
            zengjen a kérés, zengjen a kivánság,
            melyre a válasz már előre készen!«

70    Hölgyemre néztem; s rajta oly vidámság
            ömlött el, szómat már előre hallva,
            hogy érzém, lelkem vágy tollai rántják,

73    s kezdtem: »Az érzés és az ész hatalma
            egyforma súllyal van kimérve néktek,
            amint az ős Egyenlőség sugallja;

76    mivel a Nap, mely világítva éget,
            hőt és fényt oly egyformasággal önt fönn,
            mely minden hasonlatot kicsivé tett.

79    De akarat és tudás lenn a földön
            kell, hogy oly okból, mely nektek világos,
            szárnyára más-más tollazatot öltsön.

82    És engem, földit, ilyen végzet átkoz,
            úgy, hogy köszönni nincsen semmi másom,
            csak szívem, ez atyai fogadáshoz!

85    De esdek hozzád, eleven topázom,
            kivel gyöngyös e drága ékszer: engedd,
            hogy szép neveden vágyam lakomázzon!«

88    »Óh lombom, kiért örömben derengett
            szivem, már várva: gyökered valék én!«^[1042]
            válaszul ő így törte meg a csendet;

91    s: »Kitől családod« - szólt előrelépvén -
            »kapta nevét, s ki száz évet legázolt
            már lenn a Hegynek első kerülékén,

94    nekem fiam, és neked nagyapád volt;^[1043]
            illik, hogy útját, jámbor sarjaképpen
            mindenmód könnyítsd és imáddal ápold.

97    Firenze, régi szűk kerűletében,
            hol tornya áll még, s reggel s délidőre
            harangja zeng, békés volt, tiszta, vétlen.

100   Nem volt dús öve, gyöngyös főkötője,
            sem szépharisnyás hölgyei, se lánca,
            mely látnivalóbb, mint a viselője.

103   Nem okozott még rettegést a lányka,
            alig születve apjának: hogy' adja
            férjhez hamar, s mit néki hozományba?

106   Nem nézett üres terem dús falakra;
            Sardanapal még nem akadt, ki hálók^[1044]
            fényűzésének titkát megmutatta.

109   Nem verte még pompában Montemalót
            a kis Madárhegy, mely emelkedésre
            kiváló lesz, esésre még kiválóbb!^[1045]

112   Bellincion Bertit láttam én kevésbe^[1046]
            került bőrövvel, csontcsattal; s tükörtől
            kelni nejét, arcát nem piperézve.

115   Láttam Nerlit és Vecchiót durva bőrből^[1047]
            készült ruhával elégedni, s orsót
            s guzsalyt nem válni büszke úri hölgytől.

118   Boldog nők! tudták, hol lelnek koporsót,^[1048]
            s nem kellett, hogy üres ágyban sirassák
            férjüket messze frank utakra bolygót.^[1049]

121   Hanem némellyek a bölcsőt viraszták
            és csicsugatva használták a nyelvet,
            amely papáknak-mamáknak mulatság;

124   és mások, fonogatva rokka mellett
            a kis családnak Fiesolét mesélték,
            s Rómát és a trójai veszedelmet.^[1050]

127   Akkor még csoda volt, és úgy beszélték;
            volna Cianghellát s Saltorellót, mint ma^[1051]
            Cincinnatust s Corneliát beszélnék.^[1052]

130   Ily régi boldog nyugalomba, minta-
            otthonba, milyet minden hű sziv áhít,
            egyszerüségbe és polgári csínba

133   tett engem Mária, kit jó anyám hítt;
            s ős templomodban Cacciaguida s egyben
            keresztény lettem - s ez ma is vidámít.^[1053]

136   S Moronto s Eliseo bátyja lettem:^[1054]
            a Po völgyéből jött a feleségem:
            s te ennek nevét viseled nevedben.^[1055]

139   Szolgáltam Konrád császár seregében,
            kinek, hogy karddal övemet csatolja,
            kegyét számomra kinyeré az érdem.^[1056]

142   Vele harcoltam, Keletig hatolva,
            a korcs hit ellen, melynek népe máig
            pápa bünéből jussotok' bitolja.^[1057]

145   Itt oldozott föl engem a halál; itt
            ölt ki e csúf nép a csalárd világból,
            melynek szerelme vesztetekre válik:

  1     Óh vérünk gőgje, óh hitvány nemesség
            én nem csodálom, ha a földi népet
            arra birod, hogy benned dicsekedjék

  4     lenn, ahol minden érzés bűnbe téved:
            ha fenn, hol egy se tér a ferde útra,
            mondom, az égben, voltam büszke véled!

  7     De oly köpeny vagy, mely hamar lesz kurta!
            mert jár az Idő éles ollajával,
            s csak azé tart, ki napról-napra toldja.

10    Az »ön«-nel kezdtem, melynek hangja rávall,
            hogy hajdan tiszteletből mondta Róma,^[1058]
            s melyet ma már kevesek ajka vállal;

13    és Beatrice kissé elhuzódva
            mosolygott, mint a hölgy, aki köhintett,
            mikor elcsattant a Ginevra csókja.^[1059]

16    Kezdtem: »Ön ősöm! ön volt, aki minket
            nemzett! Ön magamnál emelt nagyobbra!
            Ön szólni teljes bátorságra intett!

19    Szívem az örömnek elönti habja
            ezer forrásból, s legnagyobb talán,
            hogy kibírja és nem reped meg abba'.

22    Mondja hát nékem, drága ősapám,
            kik voltak ükei és milyen évek
            jegyződtek gyermeksége hajnalán?

25    Szent János nyája mi volt s merre széledt,^[1060]
            mekkora volt, s kik voltak benne akkor
            méltók, akiknek széke legkevélyebb?«

28    Miként szélben hirtelen fuvalatkor
            parazsat: láttam e fényt fölszökellvén
            lobbanni a hízelkedő szavaktól,

31    s szememben ekként új szépségre kelvén
            fülemben édes, meleg hangja csengett,
            de nem korunknak modern mái nyelvén,

34    s szólt: »Amióta a szent Áve zengett^[1061]
            addig, amikor terhétől szülése
            megkönnyitette anyámat, ki szent lett,

37    ötszáznyolcvanszor, egy percet se késve
            fordúlt e csillag, oroszlánja lángos
            talpa alá, mely új tűzre igézte.^[1062]

40    Hol őseim s én születénk, tanyánkhoz
            közel, ér évi versenytek futója
            a szélső várost kerítő palánkhoz.^[1063]

43    De őseimet elég ennyi szóra
            méltatnom; honnan jöttek? kik valának?
            szebb tán hallgatni, mint beszélni róla.

46    Keresztelőnek és Hadak urának
            szobra közt akkor fegyverfogható nép^[1064]
            vala ötödrész csapata a mának.

49    De a polgárság vére tiszta volt még^[1065]
            az utolsó művesig, nem keverve
            Campiét, Figghinéét, Certaldóét.

52    Óh jaj! jobb volna ék módjára verve
            e népek közt még mint szomszédjuk ülni
            Galluzzón s Trespianón túl se kelve,

55    mint őket határunkban tudva, tűrni
            Aguglion és Signa parasztja bűzét,
            ki már szemét csalásra köszörűli.

58    Ha ama legmélyebbre vetemült nép^[1066]
            nem nézné Cézárt mintegy mostohája,
            hanem mint édesanya magaszültét,

61    sok, ki Flórencben boltokat csinál ma
            s polgár: Simofontiba visszafutna,
            ahol koldulva házalt nagypapája.

64    És Montemurlo Conti-kézre jutna,
            s Acone papjához tartozna Cerchi
            s talán Grevéhez Bondelmonti, újra!^[1067]

67    Mindig veszélyes a népet keverni,
            mert a város romlását, mint a testét,
            beléjutott rossz új anyagja termi.

70    Vak bika előbb megtalálja vesztét,
            mint vak bárányka; és egy szablya szúrni
            jobb lehet ötnél, ha gonddal hegyezték.

73    Nézd, hogy ment tönkre Urbisaglia s Luni
            s utánuk már hogy mennek tönkre, hullnak
            a hanyatlásba Sinigaglia s Chiusi:^[1068]

76    s akkor nem érzed csodásnak, sem újnak
            hallani, hogy a családok kihalnak,
            mikor még a városok is kimúlnak.

79    Halált hordoznak minden birodalmak,
            mint ti; csak tovább rejtik, mivel hosszú
            éltük van - s kurta az emberi sarjnak.

82    És mint a Holdnak égforgása, lassú
            szüntelenséggel partokat ha fed s tár:
            Firenze époly forgó, lenge sorsú,

85    azért csodálatosnak azt se vedd már,
            mit most mondok, elődbe vágyva híni
            ős népét, kiket a Múlt tőled elzár.

88    Láttam az Ughi, Greci, Catellini^[1069]
            fajt, Normannit, Filippit, Alberighit
            nagynak előbb, majd pusztulással víni.

91    A sok nagy-nagyot, a sok régi-régit,
            az Arca-házat és Sanella-házat,
            Soldanierit, Ardinghit, és Bosteghit.

94    A farnál, melyet ma annyi gyalázat
            terhel, hogy már a bárka szinte süllyed,
            mit hajdan annyi vihar szele rázott,

97    láttam akkor, hogy hűn őrködve ülnek
            a Ravignan-ok, Guido gróf, s akikre
            a Bellincion név címei derülnek.

100   Pressa immár a kormányt megkerítve
            tudta forgatni; s Galligai úrnak
            arany fogó volt már kardjára ütve.

103   Már amaz Oszlop pettyei virúltak;^[1070]
            s Sacchetti, Giuochi, Fifanti, Barucci,
            s Galli; s akik a Mérlegért pirulnak...^[1071]

106   Virult a törzs már, melyből a Calfucci
            vére eredt; és a curuli székbe^[1072]
            beült a Sizji faj, s az Arrigucci.

109   Óh hányat láttam, akit büszkesége
            letört ma már! s arany lapdát hajítva^[1073]
            virúlt Firenze, s nagy tettekben ége.

112   Igy éltek azok atyjai, akik ma
            ha stallum ürűl, zsákká hízni zsákján
            beülnek, mint a saját javaikba.^[1074]

115   A hetyke faj, mely űzi, mint a sárkány
            azt, aki fut; de ki fogát mutatná
            vagy erszényét: szelíd lesz, mint a bárány,

118   már naggyá nőtt, kicsiből szörnyü naggyá;
            vágott is, hogy rokon lett ipja révén,
            Ubertini Donato arcokat rá...^[1075]

121   Már Fiesoléból piacunkra térvén
            ott lakott Capponsacchi; s Infangato
            s Giuda jó polgár lett, hazádban élvén.^[1076]

124   Igaz, bár hihetetlen és kiáltó:
            a Perákról van nevezve a Porta,^[1077]
            a belvárosba szűk útat bocsájtó.

127   Mindenkit, aki büszkélkedve hordta
            szép címerét a nagy Bárónak - okkal -
            ki nélkül Tamás ünnepe ma csorba,

130   ő már lovaggá tett, nemesi joggal;
            bár ma a néppel vágyik összefogni
            olyan is, ki ezt bírja zsinorokkal.^[1078]

133   Megvolt már Importuni s Gualterotti;
            és még ma is nyugodtabb lenne Borgo,
            csak új szomszédhoz ne kellene szokni...^[1079]

136   A Ház, melytől Firenze könnye csorgó,^[1080]
            mivel az ő jogos boszúja tette,
            hogy sorsotok ma vígből búsra forgó,

139   még díszben állott, lakóival egybe';
            óh Buondelmonte! mégis mért futottál
            nászától, másnak csábjait követve?

142   Sok volna víg, aki szomoru lett már,
            ha az Emába vesztett volna Isten,
            mikor először közibénk jutottál.^[1081]

145   De ama csorba kőnek, mely a vízben^[1082]
            tükröz a hídról, áldozva, Firenze
            kellett, hogy minden békét elveszítsen.

148   Ezekkel és másokkal én szerencse
            ölén láttam még, és könnye se csordult,
            mert nem volt hír, mely siralmát jelentse;

151   ezekkel békében és sohse csorbúlt
            hűségben láttam népét, hogy a liljom
            visszafelé lándzsáján sohse fordúlt,^[1083]

  1     Mint Clyménéhez futva, hogy a rosszat,
            amit hallott magáról, földerítse
            (miért az apák ma is óvatossak):^[1085]

  4     úgy voltam én, úgy látott Beatrice,
            úgy a szent Lámpa, ki helyét cserélte^[1086]
            imént, hogy földi lényem' közelítse.

  7     Bocsásd ki vágyad gőzét!« - ezt beszélte
            hölgyem - »és belső tüzeid hevítsék;
            nem mintha talán szavaid megértve

10    kellenének, hogy tudásunk' segítsék;
            de hogy szokj hozzá, szólani a szomjba',
            hogy bizton s méltán érjen a segítség!«

13    »Óh drága törzsem! ki Paradicsomba
            jutván, miképen látják földi elmék,
            hogy háromszögbe csak egy fér be tompa:

16    látod a véletlenek hirtelenjét
            előbb, mint vannak, ama Pontra látva,
            ahonnan minden idő csak jelen lét:

19    Vergiliusszal ama hegyre hágva
            nemrég, amellyen a lélek begyógyul^[1087]
            s mikor leszálltunk a Halott Világba,^[1088]

22    borzadtam én ott sok balsúlyu szótul
            jövőmről; - bár magam' vértezve érzem,
            fejemre bármily sors csapása tódul.

25    Azért vágyamat töltenéd egészen
            - mert előrelátott nyíl röpte lassabb -
            ha megmondanád, hogy sorsom mi lészen?«

28    Igy szólítám a Fényeset, Magassat,
            aki előbb szólt hozzám; mint akarta
            hölgyem, hogy semmi szót ne halogassak.

31    Nem talányokban, ami megzavarta
            hajdan a népet, mielőtt az Isten^[1089]
            báránya halt, hogy bűneinket oldja,

34    hanem világos szókkal szólt a tüzben
            ősöm szerelme, kit láttam, hogy átfog
            mosolya, s lángol is, de rejlik is benn:

37    »A véletlenség, mely matériátok
            nagy könyvén túl nem terjed, mind lefestve
            az örök Szemben, melybe én belátok;

40    s véletlen voltát azért mégse vesztve,
            mintahogy nem lesz szabva gálya mente
            attól, ha partról szem kiséri lesve.

43    Ezért mintahogy édes hangja zengve
            az orgonának halkan jut a fülbe,
            úgy jut a sors, mely téged vár, szemembe.

46    Mint a gaz mostohától menekülve
            Athénét Hippolytos odahagyta:^[1090]
            úgy hagyod el Firenzét, kényszerűlve.^[1091]

49    Készíti már a gonoszok csapatja
            az ürügyét, és mit ne tenne könnyen,
            ki még Krisztust is mindennap eladja?

52    S a durva nép a vesztest szidja fönnyen
            szokás szerint; de majdan visszavíjja
            jogát az igazság, büntetve szörnyen.

55    Aminek legjobban fog fájni híjja,
            elhagyod; s első nyíl ez elhagyásé,
            melyet rádlő a számüzésnek íjja.

58    Majd megtudod, mily sós kenyér a másé;
            s föl- és lemenni, milyen kínos ösvény,
            keserves lépcső az idegen házé!

61    De ami legjobban sújt még, a fösvény
            gonoszok és butáknak társasága,
            akikkel együtt ragad el az örvény.

64    Ellened a bolondok durvasága;
            de majd az ő homlokukon fakad csak,
            s nem a tiéden, a szégyen virága.

67    Barom-voltukról bizonyságot adnak
            tetteik; és becsűletedre vál,
            ha magadból csinálsz pártot magadnak.

70    Az első menhely, mely készítve vár,
            az, hogy a Nagy Lombárdi kegye rádszáll,^[1092]
            kinek címere: lépcsőn szent madár,^[1093]

73    s kezed, minden nyájasságában áskál,
            hogy kettőtök közt, vevésből-adásból
            az lesz előbbi, mi utóbbi másnál.

76    Vele találod, akit foganáskor
            úgy megjegyzett e csillag szent erője,
            hogy élete hires lesz e varázstól.

79    Még nem sokat tud a világ felőle,
            mert fiatal még: csak kilencedízben
            forog körűle e körök gyürűje;

82    de a Gaszkonyi, Henriket, ki hisz benn',
            nem szedi még rá, mikor már e jellem^[1094]
            túl pénzen-gondon, föllobog a tűzben.

85    És kell, hogy nagyságának híre keljen
            s pompája nőjjön, úgy hogy róla majdan
            ellenségének is beszélni kelljen.

88    Amit ő tesz majd: benne bízz a bajban!
            mert ő emberek sorsát megcseréli,
            azt, aki koldus vagy dús vala hajdan.^[1095]

91    Ezt írd elmédbe, de nem kibeszélni!«
            S mondott olyakat, hogy elhihetőnek
            majd aki látja, még az sem itéli.

94    S így toldta: »Fiam, ezek íme főleg
            a hallottak glosszái; ez az ármány,
            amit csak néhány forgás rejt előled.

97    De rossz szomszédaidnak nem kivánnám,
            hogy írigyük légy: hisz még élve éred,
            hogy sír az álnok, díját megtalálván.«

100   Most, hallgatással mutatván a lélek,
            hogy ami bordát elejébe tettem,
            átszőtte, s rajtam a sor, én beszélek:

103   kezdém, mint ki tanácsra kételyekben
            olyantól vágyik, kinek akaratja,
            látása és szerelme feddhetetlen:

106   »Látom, atyám, az idő mint ragadja
            lovát felém, és jönnek oly csapások,
            mik annak fájnak, ki magát megadja.

109   Azért jó fegyver lesz, ha jól vigyázok,
            hogy, ha már tőlem elveszik hazámat,
            verseim miatt egyéb kárt ne lássak.

112   Lenn, hol végtelen keserű a bánat,
            s a Hegyen át, amelynek édes ormán
            előmbe Hölgyem drága szeme támadt;

115   s az Égben, fényről-fényre vándorolván,
            sokat tanúltam, miktől szája majdan
            sokaknak vásnék el, ha elsorolnám.

118   S ha az Igazság gyáva híve voltam,
            félek, hogy éltem' azoknál veszítsem,
            kiknek e mái kor lesz majd a hajdan.«

121   A láng, melyben nevetve drága kincsem'
            találtam ott, úgy fénylett, hogy a napnak
            aranytükörben olyan fénye nincsen,

124   s aztán felelte: »Csak a bűntudat, csak
            a maga vagy a mások szégyenének
            tudása érzi fullánkját szavadnak.

127   Ne hódolj a hazugság szellemének:
            akinek viszket, az csak hadd vakarja!
            és minden látást mondjon el az ének!

130   Hangod talán először megzavarja
            a szájnak ízét, de jól megemésztve
            éltető táplálékká gyűlik alja.

133   Kiáltásoddal mint szél sodra léssz te,
            mely mindig a tetőket sújtja jobban:
            s ez jó alap lesz hírnevedre nézve.

136   Azért kellett neked e csillagokban
            s a Hegyen és a Bús Völgyben mutatni
            csupa oly lelket, kiknek híre sok van,

139   mivel csak akkor tud a példa hatni
            és megnyugtatni, ha gyökere annak
            nem ismeretlen és nem földalatti

  1     Már a szent tükör önnön örömébe
            merült el és én szavai izével
            kerestem édes csöppet ürömébe:

  4     mikor a Hölgy, ki Istenhez vezérel,
            szólt: »Ne gondolj rá! gondolj közelére
            annak, ki mindent kijavít Kezével!«

  7     Visszafordított vigaszom zenéje
            s amit akkor láttam a szép szemekben,
            meghagytam ajkamnak, hogy ne beszélje,

10    mivel arra méltónak nem hihettem,
            sőt elmémet se, melynek visszatérni
            oda segítség nélkül lehetetlen.

13    Annyit tudok csak effelől beszélni,
            hogy őt szemlélve nem volt semmi vágyam
            és semmi mást sem tudtam volna kérni,

16    mert az örök Gyönyör, mely igazában
            csak őrá hullt, tükrözve szent szemében
            megfürdetett visszavert sugarában.

19    »Fordulj meg és légy figyelmeddel ébren!« -
            szólott, mosolya fényével legyőzve -
            »mert nemcsak az én szememben van Éden!«

22    Mint itt a földön néha oly erősre
            látjuk a vágyat gyúlni, hogy a szemben
            ragyog, mintegy a lélekből esőzve:

25    oly lángolást láttam e szent Örömben,
            kihez fordultam, föllobbanni vágyán,
            hogy megszólítson néma gyönyörömben.

28    S ily szóval kezdte: »Ez ötödik ágán
            az örök Fának, melyet csúcsa éltet,
            s mindig gyümölcsöz, sohsincs lombtól árván,

31    oly lelkek boldogok, kik lenn mig éltek,
            nagynevü hős volt mind és oly hires,
            hogy dús a Múzsa, ki ilyet dicsérhet.

34    Azért a Kereszt szarvaira less:
            akit nevezek, úgy fog tenni, mint a
            gyors tűz, ha felhőn át utat keres.«

37    S láttam, hogy a Kereszten átsuhinta
            Józsue névre gyors, lángsodru csorgás;
            s ez előbb történt, mint a szót kimondta.

40    S hős Makkabéus-névre könnyü forgás^[1096]
            támadt, és pörgött, mint gyermek csigája;
            s ami hajtotta, öröm volt a korbács.

43    S még kettő vonta szememet magára
            ott a Nagy Károly és Roland nevére,
            mint sólymár szeme tapad a madárra.

46    Vilmos lángjára, Rainouard hevére^[1097]
            néztem föl még; majd Gottfried herceg illant,^[1098]
            majd Guiscard Róbert, a kereszt tövére.^[1099]

49    Az is a többi közt nevezve csillant,
            kivel már szóltam; hangját jól kivettem,
            s hogy a nagy Karban mily zenét ad ily hang.

52    Jobbra fordultam, hogy kifejezetten
            halljam Hölgyemtől, mit kell tennem ottan,
            vagy lássam tükrözve a szent szemekben:

55    és észrevettem, hogy sugara jobban
            világít és még ezerszer vidámabb,
            mint legutóbb, vagy máskor, látni szoktam.

58    És mint a munkás, ha izomzatának
            munkája folytán napról-napra érzi,
            s mindig örül, hogy új ereje támad;

61    akként éreztem akkor én, hogy égi
            keringésemnek íve nőtt az éggel,^[1100]
            látva, csodám hogy fényét megtetézi.

64    S mint lányka arca lenge könnyüséggel
            cserél, levetve szégyenszíne terhét,
            pirost fehérrel és rózsát a jéggel:

67    úgy lobbantotta lángja győzedelmét
            fehéren a hatodik égi csillag^[1101]
            felém, melyben egyszerre bennetermék.

70    S láttam, szerelmi tűzben égve virrad
            a joviális: juppiteri fáklya,^[1102]
            s arcán nyelvünknek több betűi nyilnak.

73    És mint madarak a parton, ha látva
            a prédát, üdvözölni fölröpülnek
            s fonódnak sorba, ékbe, karikákba:

76    úgy láttam itt, hogy szent lények vegyülnek
            s válnak el ismét, s dalolva s röpülve
            majd D, majd I, majd L formába gyülnek,

79    előbb dalolva és a dalra gyülve;
            s e jelek egyikévé összeállnak,
            azután kissé hallgatnak, megülve.

82    Óh, szárnyas lovon szálló lány! ki szárnyat^[1103]
            adsz a lángésznek s halhatatlan éltet,
            mint ő veled sok népnek és királynak:

85    világíts meg, hogy adjam vissza, kérlek,
            alakjukat, miképen megfogantam:
            rövid versekben nagy erőd zenélhet.

88    Igy megjelentek, mintegy néma hangban
            hangzó és mássalhangzó hétszer öt:
            s én élő szókká formáltam magamban.

91    DILIGITE JUSTITIAM szökött^[1104]
            ige s főnév előbb előmbe; s aztán
            QUI JUDICATIS TERRAM, mind kijött.^[1105]

94    S az ötödik szó M-jében marasztván
            rendjüket állva, aranyos szalagnak
            látsztak az ezüst Juppiter nagy arcán.

97    S láttam, hogy több más fény ez M-alaknak
            csucsára száll és ottan énekelve
            a Jót, ki vonja őket, megmaradnak.

100   Majd mint ki üszköt csóvál, és szökellve
            szállanak számtalan szikrái szerte,
            mikből jövőt sző jósok balga nyelve:

103   légbe magát úgy ezer fény emelte,
            s több, újra, többé-kevésbbé, miképpen
            szánta a Nap, ki őket feltüzelte.

106   S amint megállt mind a maga helyében,
            ím óriás Sas feje, nyaka leng ki,^[1106]
            mintegy fényekből rajzolva a fényben.

109   Aki ott rajzol, nem vezeti senki:
            csak Ő vezet; s a rajz, mit Ő vonalzott,
            fészkekben a sast formálva teremti.

112   Beatitudo többi aki rajzott^[1107]
            az M ormára nyílni liliomnak:
            most fölröpült és folytatá a rajzot.

115   Óh édes csillag! milyen gyöngyhalomnak
            hány gyöngye zengte, hogy minden igazság
            az égből jő, mit gyöngyeid befonnak!

118   Azért azt kérem, hogy a fő Okosság
            szemei, aki hajtja szent erődet,
            a fényed-rontó ködöket behassák,

121   és űzze ki a gaz kereskedőket
            szent templomából, melynek fala-tornya
            csodákból s mártirvérből emelődtek.

124   Óh ég serege! melyet fölhatolva
            láttam! imádkozz azért, aki ittlenn
            eltévedt, a rossz példán megbotolva.

127   Karddal csatáztak hajdan; ma pediglen
            elvéve a kenyeret is, mitől^[1108]
            senkit se tilt a jó Atya, az Isten.

130   De gondolj rá te, ki írsz, hogy törölj:^[1109]
            hogy Péter-Pál, ki meghalt a gyümölcsért,
            melyet te tiprasz, él még s tündököl!

133   Elmondhatod: »Rajongok ama bölcsért,
            ki a magányban szent varázst talált
            és mártír lett egy édes-táncu hölgyért:^[1110]

  1     Előttem állott szárnyait kinyitva
            a drága kép, és édes élvezetben
            a lelkek testvérseregét viditva.

  4     Egy-egy rubinfényt láttam mindezekben,
            amelyben lángra gyúlt a Nap sugára
            és ekként ért szemembe, tükrözötten.

  7     S amit itt mondok most el nemsokára,
            nem zengte hang soha, nem írta tinta
            s még képzelet sem gondolt ily csodára.

10    Mert láttam s hallám csőrét nyilni, mintha
            beszélne - s minket és mienket értett,
            mikor az ént és az enyémet mondta.

13    És kezdte: »Jámbor s igaz éltemért tett
            az igaz Isten e szent glóriába,
            melyhez a győztes vágy nyila sem érhet;

16    s a földön hagytam emlékem, hiába!
            mert a földi nép, mely csak rosszba' fárad,
            dicséri, de nem lép nyomába lába.«

19    Mint sok parázsból csak egy meleg árad,
            úgy itt e képnek a sok szerelemből
            egy dala gyűlt csak, mely lelkembe szállott.

22    »Örök virágok az örök Örömből!
            kiknek illata« (szómat én így öltöm)
            »ezerből egy lesz, s egyként lehelem föl:

25    oldjátok meg illattal hosszu böjtöm,
            mely oly soká tartott éhségben engem,
            mert táplálékot nem talált a földön!

28    Jól tudom, hogyha van ország a Mennyben,
            hol tükrözik az isteni Igazság,
            kell, hogy rajt fátyol tinektek se lengjen.

31    S tudjátok, mily vágy gyötör, hogy ihassák
            füleim a szót, és hogy mint harapja
            lelkem' a kétely; mert már régen az rág.«

34    Mint sólyom dugja a sólymár kalapja
            alól fejét ki s szárnyát összeverve
            szépíti magát s jókedvét mutatja:

37    úgy láttam én itt tenni, megfigyelve,
            az égi kegy dicséreteiből szőtt
            jelet, a Vígak dalát énekelve.

40    S azután így szólt: »Az, aki a Körzőt
            a világ széleibe tűzte s benne
            írt nyiltat s titkot, utolsót és elsőt:

43    nem tehetett az egész Egyetemre
            oly mély pecsétet, hogy az ő Igéje
            még végtelen mélységesebb ne lenne.

46    Bizonyság, hogy az ég első kevélye,^[1112]
            teremtés csúcsa, nem várván be fényét
            a Kegynek, nyersen vettetett a mélyre.

49    S így szolgáltatja csupán szűk edényét
            minden kisebb teremtmény ama Jónak,
            ki csak magában határolja lényét.

52    És ebből már kitűnik láthatólag,
            hogy látástok, mely csupán egy sugára
            az Észnek, ama mindenüttvalónak,

55    annyi erőt nem ölthet fel magára,
            hogy Végokát sokkal messzebb ne tudja
            annál, ameddig terjed szemhatára.

58    Igy az örök Igazság égi kutja
            oly rejtély a ti világtok szemének,
            mint a tengerek mélyeinek utja.

61    Mert, noha partnál még fenékre érhet,
            beljebb nem látja: bár ott sem hiányzik,
            csakhogy mélysége elrejti a Mélyet.

64    Nincs fény, ha nem a Derüből sugárzik,
            melyet nem zavar semmi; - csak sötétség
            nélküle, s húsnak árnya s mérge látszik.

67    Előtted már a rejtek és a Vétség,
            mely az élő Igazságot takarja,
            s amitől lelked gyötri sűrü kétség,

70    ha kérded: »Kit az Indus messze partja
            szült, ahol senki a Krisztust valóban
            nem mondja, írja, olvassa, se hallja:

73    minden szándéka s minden tette jóban
            fárad, amennyi látást nyert az Égtül
            és nincsen vétke példában, se szóban:

76    hitetlen hal meg s kereszt vize nélkül:
            hol az igazság, mely őt elitélje?
            s ha ő hitetlen, hogy róhatni vétkül?«

79    De hát ki vagy te, hogy birói székre
            ülj és sok ezer mérföldről itélhess,
            kurta látásod egy araszig érve?

82    Bizony, ha itt tovább vitázva éles
            ésszel, az Irás szavát nem figyelnéd,
            sok kétség kelne benned és veszélyes.

85    Óh földi állatok, óh, durva elmék!
            Az ős Akarat, ki maga a Jóság,
            sohsem távozott önmagától el még:

88    igazság csak az összhangban-valóság
            vele; s Őt semmi földi jó se vonja,
            inkább belőle árad mind a jóság.«

91    Mint gólya még fészke fölött csapongva
            röpköd, ha fiókáit megetette,
            s bámul rá, kinek betellt kicsi gyomra:

94    úgy tett a Sas, s én szemem rájavetve
            néztem az áldott képet, kinek annyi
            szent bölcsességből szövődött a röpte.

97    Hallám dalolni, és láttam suhanni;
            s szólt: »Mint neked e dal, ki azt nem érted,
            örök itélet földi észnek annyi!«

100   S mert egyre még ott lengtek és henyéltek
            a Szentlélek e tűzei a Sasban,
            amely egy Rómát halhatatlan éltet,

103   az újrakezdte: »Nem járt e magasban
            előbb vagy utóbb, mint meghalt a Krisztus,
            csak aki hitt őbenne, az Igazban.

106   De hány van, aki mondja: »Krisztus! Krisztus!«
            és itéletkor távolabb találja,
            mint kinek ismeretlen volt a Krisztus.

109   S aethióp lesz a keresztény birája,^[1113]
            mikor elvál a két nyáj balra-jobbra:
            s ezt örök kincse, azt insége várja.

112   Mit mond a perzsa, királyaitokra,
            ha belenéz a Könyvbe, mely kinyitva
            minden bűneiket mutatni fogja?

115   Ott fogja látni Albert többi titka
            közt azt, amelytől megrebben a penna,
            s mely Prága népes országát kiirtja.^[1114]

118   Ott látja a gyászt, mely borítja lenn a
            Szajna táját azért, kit agyar öl meg;^[1115]
            mert verdéjében hamis pénz terem ma.^[1116]

121   Látja, kit a gőg szomjai gyötörnek,
            melytől bolond már a skót és az angol,
            s határai közt békén meg nem ülhet.^[1117] ^[1118]

124   Látja, mily puhaságban él s bitangol
            a spanyol és a buja cseh, ki már nem^[1119]
            ismer erényt, vagy attól elcsatangol.

127   Ott fogja látni ama Jeruzsálem
            sántáját, kinek a jósága I lesz
            a könyvben, de ellenkezője már M.^[1120]

130   Ott lesz jegyezve gyávasága s híres
            fukarsága a tűz-sziget urának,^[1121]
            hol hosszu éltét végezé Anchises;^[1122]

133   s hitványságáról méltán adni számot
            rövidített szavakkal lesz az írás,
            és kis helyen sok csonka betü támad.

136   Ronda éltével lapjain kicsíráz
            bátya s öcs, kik miatt oly büszke fajt^[1123]
            és két koronát öntött el a sírás.^[1124]

139   S a portugállt s norvéget festi majd^[1125]
            híven, s a rácot, ki még megsiratja
            a rosz pénzt, mit Velence megsokallt.^[1126]

142   Óh boldog Magyarország! csak ne hagyja
            magát félre vezetni már - s Navarra^[1127]
            boldog ha őrzi bércei csapatja.^[1128]

145   S mindakettőnek legyen zálog arra,
            ahogy Nicosa s Famagosta bajmog
            s sír bestiája miatt, aki marja,

  1     Mikor az, ki fölgyújtja a világot,
            estére fél-egünket odahagyja
            s köröskörűl a nappal színe sápad,

  4     az ég, mely fényét eddig tőle kapta,
            ezer kis lánggal ég föl hirtelenbe
            (de azért csak egy, csak ő ragyog abba').

  7     Ez az égi színjáték jut eszembe,
            mikor a Sas, e földi, hősi jelvény
            áldott csőrével benémúlt a csendbe;

10    mivel mind ez az eleven ezer fény
            fölragyogott, emlékemből-esendő
            s ellengő énekeket énekelvén.

13    Óh édes vágy, ki köpenyűl a csengő
            nevetést öltöd: hogy' égtél, akikbe
            csupa szent eszmét sugallt a Teremtő!

16    S mikor a szent gyémántok, kikkel üdve
            kövezve volt a hatodik Sugárnak,
            az angyali csengőket csendesitve

19    elnémúltak: hallám mintegy vizárnak
            zúgását, melynek habjai, mutatva
            csúcsuk bőségét, kőről-kőre szállnak.

22    És mint a hangnak színe és alakja
            a lant nyakán szülemlik vagy a flóta
            résein áradt szellővel kihatva:

25    úgy hirtelen s váratlan fölcsapódva
            a Sas nyakán, mint hogyha nyílna rése,
            kelt e moraj, mint búgó, lassu nóta.

28    Igy történt ama hangok születése
            s csőrén oly szóvá gyűltek össze lassan,
            minőt szivem várt, hogy magába vésse.

31    »A rész, mely bennem lát, s a földi sasban
            a napot állja, most azt várja tőled,«
            - kezdte - »hogy merőn nézd vizsgálva hosszan.

34    A tüzek közt, mik formámmá verődtek,
            azok, kiktől fejem két szeme villog,
            rangjukra nézve legelőkelőbbek.

37    Az, ki pupillám közepébe' csillog,
            volt, aki a Frigyládát helybe helyből
            vitte, a Szentlélek-sugallta dalnok.^[1130]

40    Dalának itt igaz értéke eldől:
            mert itt minden dal akként kapja díját,
            amint a szív az, honnan zengve feltör.

43    Az ötből, kik övezve e pupillát
            szemöldököt csinálnak, ez, a csőrnél,
            szólt az özvegynek: »Fiadért ne sírj hát!«^[1131]

46    Most látja már e fénynél, e dicsőnél,
            ama homályhoz mérve, hogy mi drágán
            fizet, ki Krisztust meg nem ismerőn él.^[1132]

49    Ki a szemöldök ívhullámu hátán
            utána fellebb jő: az Úr, halálát
            halasztá, bűnbánó szivébe látván.^[1133]

52    Most látja már, hogy földi szív imáját
            meghallgatva, nem csorbul az Itélet,
            amikor lenn holnappá teszi má-ját.

55    Utána jő, kiben rossz végre éledt
            jó szándék: mert pápa kedvére vélem
            s a törvényekkel görögföldivé lett.^[1134]

58    Most látja már, hogy nincs, ki úgy itéljen,
            hogy a tettéből jött rossz néki ártson,
            bár a világnak romlására légyen.

61    S ki szemívemre lehajló vonást von,
            Vilmos, kiért kell, hogy a föld, mely élve
            sírja Frigyest és Károlyt, fölkiáltson.^[1135]

64    Most látja már, mint ölel kebelére
            igazságos királyt az Ég, mikép itt
            ragyogva jelzi lángsugáru fénye.

67    Ki hinné földön, hol oly sok a tévhit,
            hogy a trójai Ripheus e körben^[1136]
            miként annak ötödik lángja fénylik?

70    Most látja már, mit kétségtől gyötörten
            nem lát a föld: az Úr kegyelme titkát,
            bár ő se hat legmélyre a Tükörben.«

73    Mint aki légbe látja a pacsirtát
            szállni dalolva, s majd hallgatva, hogyha
            beteljesíti csöpp szivét a vígság:

76    úgy láttam, amint hangját csítitotta
            ez a hű képe amaz égi Kéjnek,
            melynek kényére van minden ahogy van.

79    S bár csak az voltam szivem kételyének,
            mi az üveg a színnek, mely ruházza,
            mégsem állhattam meg, hogy ne beszéljek,

82    mert nagy erővel lökte ki nyomása
            ajkamról a szót: »Mi van itt?« - s a Sasnak
            új lángra lobbant ünnepe varázsa,

85    és láttam, hogy szemei csillagossak
            és az áldott Jel nem hagyott epedve
            várni soká, hogy szent titkába hassak.

88    »Látom, hogy amit mondtam, elhiszed te,
            mert én mondom; de meg nem érti elméd,
            s így van, bár tudva, mégis ködbe fedve.

91    Úgy teszel, mintha nevét megfigyelnéd
            valaminek jól; de a név nem önt fényt
            mivoltára: s így magyarázni kell még.

94    Regnum coelorum eltüri az önkényt^[1137]
            élő reménytől s forró szeretettől,
            amely legyőzi az isteni törvényt;

97    nem ahogy szokott ember emberektől
            győzetni: de mert akar lenni győzve,
            s jósága győz, mikor győzetve megtör.

100   A szemív első s ötödik dicsője^[1138]
            kelt bámulatra, hogy miként lehetnek
            ők is angyalok országába szőve?

103   De nem haltak meg, mint talán hihetted,
            pogány, hanem keresztény-mód, hitében
            ez a tűrendő, az a tűrt Sebeknek.^[1139]

106   Egyik Pokolból, honnan senki még nem
            tért meg a jóra, visszaszállt a csontba;
            és ezt a Remény kapta díjaképen,

109   az élő Remény, szárnyait kibontva
            az imáknak, hogy támassza föl Isten,
            hogy aztán élve megtérésre vonja.

112   A dicső lélek, kiről szó van itten,
            csekély időre visszatért a húsba,
            látta mentségét, s megismerve hitt benn;

115   s hivén, szeretet oly tüzére gyúla,
            hogy e Játékba, második halállal
            jutni méltatta a Játéknak Úra.^[1140]

118   Másik, oly mélyből fakadott kegy által,^[1141]
            hogy forrásának sohse szállt teremtmény
            ős hullámáig szeme sugarával:

121   élt, minden vágya csak a Jóra lengvén,
            míg kegyről-kegyre látás nyílt szemébe,
            jövő váltságunk titka földerengvén,

124   s hitt benne, úgy, hogy el se bírta végre
            a bűnbehúllt pogányság ronda bűzét
            s szava gáncsokat szórt a balga népre.

127   Keresztség helyett három égi szűzét
            nyerte a Jobb Keréknek, ezer évvel^[1142]
            előbb, mint keresztkút öntötte vízét.

130   Óh milyen messze rejlik gyökerével
            ős Rendelés! látásod ama szemtől,
            mely a teljes első okig nem ér el!

133   Halandó! mért akarsz itélni lentről?
            ha mi, kiknek látása Istenig leng,
            magunk se tudunk minden égi szentről!?

136   és e hiány édessé válik itt fent,
            mert kéjünk nő a kéjben, hogy csupán azt
            akarjuk, amit Isten, és az Istent.«

139   Hallám, hogy az égi Kép ígyen áraszt
            szent csőréből rövidlátó szememre
            mézédes orvosságot, drága választ.

142   S mintha édes énekkel egy ütemre
            reszketne a húr művészi kezekben,
            s mint a dal attól új varázst ha nyerne:

145   úgy láttam a két lángot égni szebben,
            s láttam és most is látom elbeszélve,
            hogy, mint a két szem, ha egyszerre rebben,

  1     Szemeim újból elmerülve csüggtek
            már Hölgyem arcán, s a szemmel a lélek;
            s tőlem minden más gondok messze szöktek:

  4     s ő nem mosolygott; sőt így kezdte: »Félek,
            ha mosolyogni kezdenék reád itt,
            hamuvá lennél, miként Semelé lett:^[1143]

  7     mert szépségem, mely mindinkább világít,
            amint a szent Palota lépcsejének
            elérünk egyre magasabb fokáig,

10    ha nem mérséklem záporát a fénynek,
            úgy ragyogna, hogy erőd beleégne,
            mint lomb, ha égi tűz legyintené meg.

13    Fölemelkedtünk a hetedik égbe,
            mely az Oroszlán égőtalpu lába
            alatt ma vegyes erőt küld a légbe.^[1144]

16    Fordítsd elmédet szemeid nyomába
            s tedd tükörévé őket ama képnek,
            melyet e csillag tükre vett magába!«

19    Aki tudná, hogy szemem milyen étket
            szívott, az ő boldog szemébe nézve,
            mielőtt ez új gondra fordulék meg:

22    az tudná, mily édes volt követése
            égi vezérem szavának, hogy arra
            egyensúlyába visszatért a csésze.

25    A Kristályban, mely Föld körül hadarva
            forgását, nevet nyert az ős királyrúl,
            ki alatt szunnyadt az ösztönök alja,^[1145]

28    arany színben, melyen át lángsugár hull,
            láttam egy Lépcsőt, és hogy oly magosra
            nyúlik, ahol már a látás elájúl.

31    És láttam, hogy sok élő fény tapossa
            fokait, hogy azt hittem, minden égi
            láng odagyűlt, hogy sugarait ossza.

34    És mint a varjak serege, ha régi
            szokása szerint hűvös szürkületben
            csapkodva veri szárnya hidegét ki;

37    és egyik rész egyszerre messzeröppen;
            a másik visszaszáll, ahonnan indul;
            harmadik helyben kering nagy körökben:

40    úgy láttam, hogy, egyszerre kelve, mind új
            csapatok válnak egyre széllyel itten
            a nagy Lépcső bizonyos fokain túl;

43    s egy fény, ki hozzám legközelbre libben,
            fölfénylik úgy, hogy azt mondtam magamban:
            »Látom, hogy szerelem ég szemeidben!«

46    De az, kitől mikorban és hogyanban
            várom az intést, némán áll; s így én sem
            mondom fennhangon el, ami szavam van.

49    Mire a Hölgy, ki látta kétkedésem
            a mindent látó Istennek szemében,
            szólt: »Töltsd be forró vágyadat egészen!«

52    S én kezdtem: »Bennem oly csekély az érdem,
            nem méltó válaszodra; mégis annak
            kedvéért, aki mert engedte, kérdem:

55    mondd boldog Élet, kinek rejtve vannak
            vonásaid a magad örömében,
            mi hozott mellé így csekély-magamnak?

58    És mondjad: miért hallgat itt az Éden
            édes szimfóniája? Más körökben
            oly áhitattal zeng, oly égi-szépen!«

61    »Hallásod, mint látásod, gyenge« - röppen
            válasza hozzám - »s így nem zeng az ének,
            mint Beatrice sem mosolyog itten.

64    S fokain az ég arany lépcsejének
            hozzád szálltam, hogy téged ünnepeljen
            hangom és pompás öltönyöm: e fények.

67    Nem, hogy nagyobb tán másénál szerelmem:
            mert másban is van itt még több, vagy ennyi
            szerelem, mint fényük mutatja jelben:

70    de, mely a Világterv cselédje lenni
            méltatott, az ős Szeretet kirendel,
            mint látod, így szolgálatodra tenni.«

73    »Látom, bölcs Lámpa« - szóltam - »hogy e szent hely
            udvarában a szerelem s szabadság
            megegyezik az örök égi Renddel:

76    de azt előttem még ködök takarják,
            társaid közűl így eljönni értem
            miért szállt épen ez a hivatal rád?«

79    Még szavaimnak végéhez sem értem,
            malomkerék módjára körbeforgott
            s középső pontja centrum lett a fényben;

82    s szólt a bennülő Szerelem, a Boldog:
            »Az isteni fény énreám leszállott
            áthatva ezt a forgólángú burkot;

85    s ereje látásommal egybeállott
            s magam fölé emelt, hogy íme látom
            a legfőbb Lényeget, amelyből áradt.

88    Innen ered vígságom, tisztaságom:
            mert amennyire látásom kitisztul,
            annyival tisztábbfényű lesz a lángom.

91    De kire a legtisztább égi dísz hull,
            az Úr szemébe néző Szerafin se
            felelne néked, bármily fényre is gyúl:

94    mert a felelet elméd-vágyta kincse
            oly rejtve ül az Úr végzése mélyén,
            hogy nem lehet, hogy földi szem tekintse.

97    És a halandó földnek, visszatérvén
            jelentsed ezt, hogy gőgjében ne törjön
            ily cél felé, elérését remélvén.

100   Az ész itt fénylik: füstöl csak a földön;
            gondold el immár, hogy is értené lenn,
            amit az sem ért, ki az égbe följön?«

103   Igy tiltottak meg bölcs szavai nékem
            minden merészebb kérdést erre nézve,
            s azért csak nevét kérdezém szerényen.

106   »Két part között ül Itália bérce,^[1146]
            és oly magas, tájékán pátriádnak,
            hogy a villámra föllebbnyúlva néz le;

109   s púpot csinál (ezt hívják Catriának),^[1147]
            mely a Remeteházat őrzi védve,^[1148]
            hova csupán Istent imádni járnak.«

112   Igy kezdett hozzám harmadik beszédre;
            s folytatta: »Itt a világot feledve
            úgy beleedztem a remeteségbe,

115   hogy, minden étkem az olajfa nedve,
            s hőt-fagyot tűrve, elmélkedni unszolt
            lelkemnek minden kivánsága-kedve.

118   E kolostorból még akkorta dús volt
            az Ég termése; más már mostanában
            s hamar kitűnik, milyen szomorú s holt.

121   Damjáni Péter voltam e tanyában;^[1149]
            és Bűnös Péter az Adria mellett
            Miasszonyunknak híres otthonában.^[1150]

124   Földi éltem már nagyobbrészt letellett,
            hogy a Kalaphoz vont a pápa kénye,^[1151]
            mellyel borítva mind bünösebb fej lett.

127   Járt Képhás, és járt Választott Edénye^[1152]
            a Szentléleknek, mezítláb, soványon,
            akármely csárda étkével beérve.

130   De mái pásztor nincs, hogy ne kivánjon
            két szolgát - oly súlyos! - ki támogatja,
            s még uszályával egyet, aki bánjon.

133   Díszméneit palásttal borogatja,
            úgy, hogy egy bőr takar két állatot...
            Óh türelem! hogy nem roskadsz alatta!«

136   E szókra láttam több új lángot ott
            a lépcsőkön leszállni és kerengni,
            s minden forgásra jobban csillogott...

139   S megálltak ottan emezt körbelengni;
            és újjongás szállt és nőtt oly erősre,
            hogy földön példát nem tud arra senki,

  1     A rémülettől elalélva, halva
            fordultam vezetőmhöz, mint a gyermek
            fut ahhoz, kiben legtöbb a bizalma;

  4     s ő mint anya az apró sihedernek
            ki sápadtan áll, lélekzete-vétlen,
            gügyög, elaltatván az ijedelmet,

  7     szólt: »Nem tudod hát, hogy fenn vagy az égben?
            s nem tudod, hogy itt szentek mind a lények?
            s csupa jó szándék ég az égi létben?

10    Látod, milyenné tenne még az ének,
            és mosolyom milyenné tenne már itt,
            ha egy ujjongás lelked' így lepé meg?

13    pedig ha jól megértenéd imáit,
            benne olvasnád a boszút, amelyet^[1153]
            meglátsz, mielőtt elérnél halálig.

16    Az égi Kard nem ismer késedelmet,
            sem sietést; - csak úgy tünik föl annak,
            ki félve várja, vagy vágyára gerjed.

19    De fordítsd már figyelmed másra: vannak
            itt híres lelkek, s szavam lesz a lámpa:
            látsz, ha szemeid, nyomában suhannak.«

22    S én megfordúltam ahogy ő kivánta
            és láttam száz kis lapdát; mindeniknek
            egymást kölcsönbe szépitette lángja.

25    És én megálltam akkor, mint akiknek
            szerénységük tilt kérdést, s vágyuk éle
            saját habozó lelkükön törik meg.

28    S a legnagyobb gyöngy pompásfényü kéje
            elém szökkenté lángja drágaságát,
            hogy minden vágyam beteltét igérje,

31    s hangot hallottam benne, így: »Ha látnád
            mint én, a köztünk égő szent szerelmet,
            nem rejtenéd el vágyad tiszta lángját.

34    De hogy nagy célod későbben ne nyerjed
            azzal, hogy itt vársz: felelek, kihallván
            lelkedből a szót, mely oly félve rejlett.

37    A hegyet, melynek Casino van alján,^[1154]
            hajdan tévedt nép lakta, látogatta;
            szivét pogány hit kápráztatta csalfán.

40    S én voltam, kitől legelébb fogadta^[1155]
            annak nevét, aki a földre hozta
            az Igazságot, mely lelkünk' ragadja.

43    És életemet oly kegy csillagozta,
            hogy a falvakat mind megtéritettem,
            mik elmerülve voltak a gonoszba.

46    Szent szemlélődő mind e tűz, köröttem,
            kik földön élve égtek ama Nyárban,
            mely dúsan hajt s gyümölcsöz a szivekben.

49    Itt Rómuáld van, és emitt Makár van;^[1156]
            s itt testvéreim, kiknek lába, lelke
            klastromainkban megmaradt szilárdan.«

52    »Az érzés, melyet elárulsz« - felelte
            ajkam - »s a lélek, melyet íme látok
            tűzeitekből sugarazva szerte,

55    bizalmamat kitárta, mint virágot;
            mint nap a rózsát, amikor kipattan
            s ereje mind több, kelyhe egyre tágabb:

58    kérlek azért, atyám, mondd meg, ha kaptam
            az Égtől olyan bőségű kegyelmet,
            hogy arcodat láthassam takaratlan?«

61    S szólt: »Testvér, várj, hogy e kegyet kinyerjed:
            a végső körben vágyad majd eléred,
            hol az enyém, s a többi mind, betellnek.

64    Ott tökéletes, ott lesz teljes, érett
            minden vágy; ott van mindörökre minden
            rész helyén, hova tette ős Itélet,

67    mert nincsen térben, és pólusa nincsen;
            s odáig ér föl tőlünk ez a Lépcső
            s azért van, hogy szemedből eltünik fenn.

70    Odáig látta égbenyúlni végső
            végével Jákob pátriárka, s látta,
            hogy szent fokain angyalnép megy és jő.^[1157]

73    De most nem indul rajta senki lába
            a földről, s állnak még a Regulák,^[1158]
            csak hogy több papir fogyjon a világba'.

76    Bűnbarlangok ma, titkosak, buják
            ami klastromnak volt valaha szánva;
            s rossz liszt zsákjává lettek a csuhák.

79    De még az aljas uzsora se bántja
            Istent úgy, mint a szent javak kamatja,
            mi a barátok szívét gyújtja lángra.

82    Mert úgy kell, hogy az Egyház annak adja,
            amit gyűjt, aki kér »Isten nevében«:
            nem rokonokra, vagy más még csufabbra.

85    De oly könnyüség van a földi vérben,
            hogy jó kezdet nem bír több évnyi léttel,
            mint ami kell, hogy tölgyön makk megérjen.

88    Arany és ezüst nélkül kezdte Péter;
            Ferenc szegényen és alázatossan;^[1159]
            magam is puszta bőjttel és beszéddel.

91    És e kezdetet jól megnézve mostan
            s aztán azt, hogy mi lett belőle, látod,
            hogy fehér volt, és barna, ami most van.

94    A Jordán hajdan visszafelé vágott;^[1160]
            tengerben út nyílt, mert az Úr akarta:^[1161]
            nagyobb csoda, ki itt ad orvosságot!«

97    Mondá, és elvegyült a szent csoportba;
            s láttam összebbsimúlni e csoportot,
            majd mint forgószél, légbe szállt kavargva.

100   Hölgyem utánuk intett föl a boldog
            lépcsőre szállni, és édes varázsa
            legyőzte bennem a földi mivoltot.

103   Nincs, aki földi lépcsőn szaporázza
            lépteit úgy természet erejével,
            mint ott szállt az én léptem szárnyalása.

106   Amily igaz, hogy visszatérni hévvel
            vágyom a Diadalba, s lent a porban
            husom bűnbánva, mellverésben évell:

109   nem illan ujjad úgy, kikapva gyorsan
            a lángból, mint én a Bika utáni
            jelet megláttam - és már benne voltam.^[1162]

112   Óh dicső csillag! melynek, hogyha bármi
            tehetségem van, adós vagyok érte:
            mily nagy erő tud belőled kiszállni!

115   Veled születtem, veled szállt az égre
            a minden élet atyja, mikor ajkam'
            a toszkánai lég először érte.^[1163]

118   S mikor elömlött az Ég kegye rajtam
            s a Körbe szálltam, melynek sodra kerget,
            a te tájad volt, merre behatoltam.

121   Lelkemből hozzád most hő ima serked,
            hogy adj erőt erőddel énekemnek
            a nehéz helyhez, amely vonva sürget.

124   »Közelén vagy a végső Győzelemnek
            s most éles látást kell, hogy itt kivánjál,
            mert haszna lesz az éles tiszta szemnek.

127   Azért mielőtt mélyebb üdvbe szállnál«
            - szólt Hölgyem - »nézz le, mekkora világot
            gurítottam a lábaid alá már;

130   hogy mámoros vígságra gyúlj ha látod,
            és úgy olvadj a diadal-seregbe,
            mely vígan járja e kerek hazákat!«

133   Igy visszanéztem a megjárt körökbe,
            mind a hét körbe; s láttam ezt a Földet:
            kacagva néztem a csúf, csöppnyi rögre,

136   s ki javaira legkevésbbé törtet,
            legtöbbre tartom; s aki Másra gondol,
            azt úgy tekintem, mint valódi bölcset.

139   Láttam Latóna lányát, ama folttól^[1164]
            menten, mely miatt (láttad, hogy csalón-é?)
            ritkább-sürűbb szőttesnek néztem olykor.^[1165]

142   Kiálltam a fényt, mely Hyperióné^[1166]
            (az ő fia), s szomszédságába' leltem
            gyermekeidet, Mája és Dióné!^[1167]

145   Láttam a mérsékletet Juppiterben
            apja s fia közt, most megértve, mért nem^[1168]
            maradnak hárman mind egy-táju helyben.^[1169]

148   És mind a hét most megmutatta nékem,
            milyen nagyok, mily sebesen keringnek,
            s mily távol vannak egymástól az égen?

151   S látszott a Kis Gömb - gőgje szíveinknek -
            amint az örök Ikrekkel forogtam;
            hegy-völgyein szemeim égve csüngtek,

  1     Mint a madár, ha az otthonos ágok
            között ült édes kicsinyjei fészkén
            az éjben, mely elrejti a világot;

  4     s reggel a drága fejecskékre nézvén
            hamar, hogy nékik élelmet találjon,
            nehéz munkáját könnyüvé igézvén

  7     siet, hogy egy kihajló galyra szálljon;
            az égő Napot égve, lesve várja,
            és a Hajnalt születni messze tájon:

10    úgy nézett Hölgyem egyenessen állva
            s merőn figyelve, amaz égvidékre,
            hol útját a Nap leglassabban járja.^[1170]

13    S én látva őt e nagy várásban égve,
            úgy tettem, mint ki folyton másra vágyik
            és a reményben elégül ki végre.

16    De nem sok perc tellt egyik és a másik,
            várás és látás közt, mert szomjam-oltva
            láttam, hogy az ég lassan fölsugárzik.

19    S szólt Beatrice: »Im egész csoportja
            Krisztus diadalmenetének! Ime
            ez égforgás termése mind behordva!«

22    És úgy lángolt előttem arca színe
            s szemei oly gyönyörrel tele voltak,
            hogy nincs a nyelvnek arra szava, ríme!

25    Mint tiszta éjein a teleholdnak
            örök nimfák közt Triviát nevetni,^[1171]
            akik színt adnak a nagy égi boltnak:

28    úgy láttam ezer láng közt fényesedni
            a Napot, melytől valamennyi láng gyúlt,^[1172]
            mint a mienktől csillag gyúl seregnyi.

31    És az eleven ragyogáson át húllt
            e lángvalóság, oly vakítva, fénylőn,
            szemembe, hogy csöpp látásom elájúlt.

34    Óh Beatrice! drága jó kisérőm!
            Igy biztatott: »Itt oly fény győz le téged,
            melynek sugára kifog minden élőn.

37    Itt látod az Erőt s a Bölcseséget,
            mely Ég és föld közt az utat nyitotta,
            melyért a vágy már oly régóta égett!«

40    Mint a felhőkből, nem férvén azokba,
            kicsap a tűz, ha megnőtt s lángra éledt,
            s magát hajlama ellen földre dobja:^[1173]

43    lelkemben épúgy megnővén az élet
            e táplálékon, kicsapott magából,
            és meg se tudom mondani, mivé lett.

46    »Nyisd föl szemed, mert szemem tüze lángol!
            Eleget láttál, hogy immár kibirjad,
            és mosolyomba nézni mi se gátol.«

49    Úgy voltam, mintha lassan kelve virrad
            előtted egy felejtett kép, s hiába
            igyekszel, hogy eszedbe visszahíjjad:

52    hallva e kegyet, amelynek dijába
            nincs méltó hála, s mely végkép beírva
            a Mult könyvébe, a memóriába.

55    Ha minden ajk egyszerre dalra nyílna,
            mely Polyhymnia s hugai édes^[1174]
            tejét valaha dalra hízni szívta:

58    nem jutna az igazság ezredéhez,
            segítve lelni szót a szent mosolyra,
            s arcát leírni, mily gyönyörüséges.

61    Azért kell hogy e pontot átugorja
            Éden felé szállván a szent Poéma,
            mint ki előtt az út omolva volna.

64    De elgondolva, milyen súly e téma,
            s mily halandó váll remeg itt alatta,
            ki az, kiben a gáncs ne lenne néma?

67    Nem oly ut az, hogy kis ladik szaladja
            s nem való magát-kímélő hajósnak,
            hol bátor bárkám hasít be a habba.

70    »Mérthogy szemeddel arcomra fonódsz csak?
            miért nem nézed a sok szép virágot,
            amelyek Krisztus napjától bimbóznak?

73    Itt van a rózsa, melyben amaz áldott^[1175]
            ige testté lőn; s liljomok, amellyek
            illata vitte jóra a világot!«^[1176]

76    Igy Beatrice; s készen, hogy figyeljek
            szavára én, fölnéztem, hogy kiállva
            a fényt, gyengeségemmel harcrakeljek.

79    Mint napsugárban, mely tört felleg árnya
            mögül jön, aki látja dús növényzet
            rétjét s árnyékból néz napos virányra:

82    úgy láttam én ott felhőit a fénynek,
            mely mind felülről világítva égett,
            de napjukat fenn nem láthattam én meg.

85    Áldott Erő, mely átitattad őket!
            fölemelkedtél, hogy fényét ne vedd el
            szememnek, amely nem bírt volna téged! -

88    A szent Virág neve, mely este-reggel^[1177]
            zendül imámban, erőm visszaadta
            a felsőbb lángig szállnom e szemekkel.

91    S amint szemem lefestve megmutatta,
            mekkora és milyen a drága Csillag,
            mely győz az égben, mint győzött alatta:^[1178]

94    az égből íme egy tűzcsóva illant^[1179]
            le s koszorúnak csavarodva körré
            fején egyszerre mint korona csillant.

97    A legszebb dallam, ami még a földé
            s amiért minden földi szív epedne,
            ég-zengés módra a fület gyötörné

100   az égi húr hangjával egybevetve,
            amely a szép Zafir körül gyürűzött,^[1180]
            mely legtisztább színt ötvöz az egekre.

103   »Angyal szerelme vagyok; itt gyürűzök
            a mámor körül, mely a Méhből árad,
            melynek házában Örömünk időzött;

106   s gyürűzni fogok, míg követve járod
            fiadnak útját, égi Hölgy, s az égnek
            legfelső köre ragyog, mert te járod!«

109   Igy tett a zengő gyűrű szent pecsétnek
            dalt még fényére; s ekkor zenditette
            a többi fény mind Mária nevét meg.

112   A nagy világ királyi köpönyegje,
            mely minden testre ráborúl, s amellyet^[1181]
            leginkább éltet az Úr lehe s tette:

115   alsó partjával még oly messze sejlett
            fejünk fölött, hogy onnan, ahol álltam,
            még fényéig a látás föl se terjedt

118   s annyi erőt szememben nem találtam,
            hogy a koszorús lángot föl kövessem,
            akit Fiához emelkedni láttam.

121   S mint gyermek nyújtja karját, hogy repessen
            a mama felé, kinek szívta mellét:
            kifelé-áradt lelkükkel tüzessen

124   repestek a fények, hogy fölemeljék
            lángjukat Máriához: így mutatta
            mindannyi hozzá-vonzó nagy szerelmét.

127   Igy látásomban soká megmaradva
            oly édesen zengték: »Regina coeli...«,^[1182]
            hogy kéje szívem' máig el se hagyta.

130   Óh dús hombárok! mily bőség dicséri
            a gazdát, ha jó mag, amit lehintett
            s a jó magnak jó termését is éri.

133   Itt örülnek és élvezik a kincset,
            mit számkivetve szerzünk Babilonban^[1183]
            aranytalan hullatva könnyeinket.

136   Itt diadalmas, ülve hatalomban
            fiával Máriának s Istenének
            a régi s új Zsinattal, égi honban,

  1     »Óh választott vendégei az áldott
            Bárány nagy Vacsorájának, ki táplál
            úgy, hogy étkétől betellnek a vágyak:

  4     ha ez, ki itt Isten kegyéből átszáll,
            morzsákat izlel asztalaitokról,
            mielőtt néki utat a halál tár:

  7     nézzétek, mint eped a szörnyü szomjtól,
            és harmatozzatok rá! Ti meríttek
            a Forrásból, amelyre egyre gondol.«

10    Szólt Beatrice; s ezer láng kerített
            be gömbként, pólusok körül kerengve,
            s mint üstökös, ránk éles fényt derített.

13    És mint az órakerekek, ütemre
            forogva, míg az első állni látszik,
            a végső gyorsan surran tovalengve:

16    úgy lengve más-más ütemmel a tánc itt,
            a gyorsaságról és a lassuságról
            láttam, hogy bennük mily-dús üdv sugárzik.

19    És a legtisztább, legszebb fényü lángból
            oly boldog tüzet láttam ott kikelni,^[1185]
            hogy egy sincs ott több, mely annyira lángol.

22    Háromszor láttam lengni s énekelni
            hölgyem körül: hogy magamnak se bírjon
            képzetem arról képet ecsetelni.

25    Azért ugrik a tollam és nem írom,
            mert durva színt ad arról már az emlék,
            nemhogy a szó még, ajkon és papíron.

28    »Óh szép nővérem! oly buzgón lehelléd
            felém imád, hogy vágy gyúlt íme bennem
            elhagyni érted szent köröm szerelmét« -

31    megállva ott az áldottlángu szellem
            ekképen irányzá a drága Hölgyre
            fuvalmát, amint zengtem énekemben.

34    »Nagy ember lángja!« - felelt üdvözölve -
            »te, kinek Urunk a Kulcsokat adta,
            miket e szent Örömből vitt a földre:

37    faggassad ezt ki minden ágazatja
            - könnyű és nehéz - felől ama hitnek,
            mellyel lábad a habokat tapodta.^[1186]

40    Jól tudom, hogy nincs rejtve szemeidnek,
            vajjon helyesen hisz, szeret, s remél-e,
            mert a Mindenek-tükrén égve csüggnek:

43    de mert ez Ország hitük érdemére
            választja polgárságát: hadd köszöntsön
            be hitvallással a Hitet dicsérve!«

46    Mint a zord Mester elé a jelölt jön
            és fegyverkezik a kérdésre némán,
            hogy bizonyítsa, nem hogy benne döntsön:

49    úgy - hallva a leckét, mit szava mért rám -
            érvekkel fegyverkeztem: hogy' feleljek
            ily kérdezőnek ily kérdésre méltán?

52    »Szólj, jó keresztény, és nyiltan felelj meg:
            hogy mi a hit?« - S én arcom fölemeltem
            a fényhez, amely ilyen szót lehellett;

55    majd Beatricét néztem, aki jelben
            adott parancsot, öntenem folyómat,
            melynek forrása bent van a kebelben.

58    »A kegy, mely adta, hogy ily áldva gyónjak
            a legnagyobb Vezérnek« - kezdtem akkor -
            »engedje nékem jól formálni szómat!«

61    S aztán folytattam: »A nem-ingatag toll
            írta, atyám, testvéredé, ki Rómát^[1187]
            eltávolítá a hamis utaktól:

64    a hit a remélt dolog, mint valóság;
            a hit a láthatatlan bizonyosság; -
            ebben oldom föl én a hit csomóját.«

67    S akkor hallottam: »Helyesen bogozzák
            ajkaid a szót, hogyha jól megérted,
            mért mondja: valóság, és bizonyosság?«

70    És én feleltem: »A magas miértek
            bár tékozolják fényeiket ittfenn,
            még a földi szemekbe el nem értek:

73    s azért egyetlen lényegük a hit lenn,
            amelybe égi remények fogóznak:
            és így van lényeg s valóság a hitben.

76    S ez a hit alap az okoskodóknak,
            hogy ami láthatatlan, bizonyítsák:
            s bizonyosság a hitből így fonódhat.«

79    S megint hallottam: »Ha ennyire tiszták
            volnának a tanok, földön tanúlva,
            éhen vesznének ottlenn a szofisták.«

82    Igy szólt ama szerelem lángra gyúlva;
            s: »Megmérve már« - hallottam újra tőle -
            »a hit pénzének mind öntvénye, súlya:

85    de erszényedben van-e hát belőle?«
            »Van« - szóltam én - »oly fényes és kerek,
            hogy jó pénz, semmi kétségem felőle.«

88    S a fény mélyéből ilyen szó eredt,
            amely ott fénylett: »E szent amulettnek,
            amelyben minden erők rejlenek,

91    hogy' lettél úra?« - S én így felelek meg:
            »A Szentlélek esője, mely elárad
            lapján a régi és új Pergamentnek,^[1188]

94    oly szillogizmus, melynek semmi hályog
            nincs fényén, meggyőz, és ellene minden
            bizonyítékot tompának találok.«

97    S hallám: »S mért elég, hogy meggyőzve hintsen
            beléd fényt, az ó s új tétel, s hogy arra
            szemed, mint Isten szavára, tekintsen?«

100   S én: »Ami e meggyőződést sugallja,
            azok a tények, mikhez nem ver üllőt,
            nem hevít vasat Természet hatalma.«

103   »S mi biztosít, hogy tény valaha túllőtt
            természeten?« - szólt. - »Aki bizonyítja
            olyan, hogy épen bizonyítni kell őt!«

106   »Ha a föld a keresztény tant tanítja
            csodák nélkül« - mondtam - »ez messzeszóló
            csoda már és elég, hogy bizonyítsa.

109   Te voltál a jó magot szerteszóró,
            s szegényen, éhen ültetted a Plántát,
            mely szőllő volt, és ma már tüskekóró.«

112   Erre szent dalnak lobbantotta lángját
            a magas Törvényszék: »Dicsérjük Istent!« -
            mint zengni szokta mennyei vidámság.

115   És a Nagyságos, ki vizsgálva mindent
            vitt engem ágról-ágra, oda érve
            velem, hol már az utolsó galy int fent,

118   kezdte: »A szent Kegy, szerelmet cserélve
            lelkeddel, ajkad', amint nyitni kellett,
            akként nyitotta eddig csókos érve:

121   azért is onnan helyes szó szökellett;
            de most mondd: mit hiszel? és ily virágot
            ki ültetett beléd, hol így kifejlett?«

124   »Óh szent atyám, óh szellem, aki látod,
            mit úgy hittél, hogy a szent Sírba lépve
            ifjabb lábakat győzhetett le lábod:« -^[1189]

127   kezdtem - »kivánod, hogy öntsem elédbe
            hitem tartalmát, s az okot, mely engem
            így fölgyújtott, hogy hígyjek benne égve.

130   S én ezt felelem: Hiszek egy Istenben,
            egyben, örökben, aki mozdulatlan'
            egeket mozgat vágyban, szerelemben.

133   S e hitre nemcsak fizikás alap van
            s metafizikás: hanem az Igazság,
            mely innen esőz gazdag áradatban.^[1190]

136   Mózes, zsoltárok, próféták árasztják;
            s ti szent szerzői Evangéliomnak,
            nyerve a Lélek lángoló malasztját.

139   S hiszek három személyben, s hiszek annak
            örök egy s mégis hármas lényegében,
            melyre egyformán áll a van s a vannak.

142   S e mély rejtélyre, melyről szólok épen,
            ama szent evangéliomi tantól
            kaptam az Úrban többszörös pecsétem'.

145   Ez volt a forrás, e lángból suhant oly
            szikra belém, hogy, mint csillagot estje,
            őrzöm, és percre nem hagyom magamtól.«

148   Mint ki jó hírt kap, figyel arra lesve,
            majd ujjongva karolja át a szolgát,
            mihelyt az a beszédet befejezte:

151   úgy ott megáldva háromszor karolt át,
            akinek e hitvallást kelle tennem,
            az apostoli láng, és hőn dalolták

  1     Ha lesz egykor, hogy mint szívem kivánná,
            e Szent Dal, melynek ég s föld munkatársa
            s amely több évre tett engem sovánnyá,

  4     legyőzi a zordságot, mely kizárt a
            drága karámból, hol bárányka voltam
            s szunnyadtam a gaz farkasok dacára:^[1191]

  7     új gyapjam nő majd, mílyet sohse hordtam:
            új hangot váltok, hogy otthon diszítsem
            fejem' új lombbal, régi templomomban:

10    mert ott léptem a Hitbe, melyet Isten^[1192]
            számontart, s melyért Péter méltatott,
            hogy homlokomra koszorút feszítsen. -

13    És ím felénk egy újabb fény hatott
            a körből, honnan az, kit Krisztus első
            világi helytartójaként hagyott.^[1193]

16    És Hölgyem arca új vígságra kelt s ő
            így szólt: »Nézd! nézd! a Zászlós, akiért
            Compostellában ember annyi megy s jő!«^[1194]

19    Mint galamb, ha párjához visszatért,
            leszáll mellé, majd, szerelmét mutatni,
            turbékolva keringi át a tért:

22    láttam az egyik Nagyvezért, fogadni
            társát, a másik Nagyvezért, dicsérve
            az Étket, melyet csak a Menny tud adni.

25    De aztán, üdvözlésük véget érve,
            csöndben coram me szálltak, és kigyúltak,^[1195]
            hogy arcomat le kellett sütni, félve.

28    Hölgyem ajkai szent mosolyra nyíltak.
            »Óh híres élet!« - így beszélt a Fénynek -
            »ki Bazilikánk bőségét leírtad:^[1196]

31    zengesd föl kérdéseit a Reménynek.
            Hisz te példázod a Reményt a földön,
            hol Jézus főleg hármatokra fénylett.«^[1197]

34    »Emeld fejed, s ne félj: ki ide följön
            halandó földről, kell, hogy megtanúlja,
            hogy sugarunktól szeme meg ne törjön.«

37    Az új tűz így erősített meg újra;
            s szemeim felemeltem a Hegyekre,^[1198]
            melyeknek előbb meggörbíte súlya.

40    »Mert halál előtt nyerted a kegyet te,
            nagy Császárunkat a titkos teremben
            látni, kit övez grófjai seregje,

43    hogy az igaz Udvarral állva szemben
            a Remény, melyből jó szeretet ébred,
            benned és másban majd dúsan teremjen:

46    mondd meg: mi az? s mint virágoz be téged
            lelkedben? és mondd: honnan kapta lelked? -«
            végzé a Második Láng a beszédet.

49    S a szent Hölgy, kivel ily magasra keltek
            szárnyaim, mert vezette: megelőzött
            s felelt előbb, mint ajkaim feleltek:

52    »A harcos Egyház egy fia se győzött
            több reménnyel, mint írva áll a Napban,
            mely seregünkre annyi fényt tetőzött:

55    azért szállott rá a Kegy íly alakban:
            Egyiptomból Jeruzsálembe jutni^[1199]
            még földi szolgálatból oldozatlan.

58    A másik két pont, mit nem tőle-tudni
            kérdeztél, csak hogy majd elmondja, benned
            ez erény lángja mily lobogva gyúlt ki:

61    maradjon rá, mert könnyen megfelelhet
            dicsekvés nélkül arra; s Isten adjon
            e feleletre néki bő kegyelmet!«

64    Mint jó tanúló, kész, hogy megragadjon
            minden kérdést, jó benyomást teendő
            és hogy tudása rejtve ne maradjon:

67    »Remény« - siettem szólni - »a jövendő
            győzedelemnek szent várása; s szűli
            ég kegye s érdem, hogyha elegendő.

70    S e fényt belém több csillag lángja szűri;
            s legelőbb szürték az égi Vezérnek
            dalnoka által írott könyv betűi.^[1200]

73    »Tebenned bíznak« - így zeng a Dicsének,^[1201]
            mit ő írt - »akik szent Nevedet tudják!« -
            S tudják, akik az én hitemben élnek!

76    Aztán lelkembe harmatozta kútját
            episztolád, eltöltve, hogy ma mások^[1202]
            felé én hajtom a szent csöppek útját.«

79    Mig így beszéltem, villámlobbanások
            módjára egy kis sűrű láng remegve
            s hirtelen ama fényből fölsugárzott,

82    s ily szót lehelt: »A szerelem, mely egyre
            ég bennem még ez erényért, mely éltem'
            táborhagyásig s pálmámig követte:

85    készt szólnom hozzád, aki ez erényben
            tudsz gyönyörködni; s vágy hallani tőled,
            hogy mit igérsz magadnak e Reményben?«

88    S feleltem: »Minden Istent-szeretőnek
            a régi és új Irás tűz ki célt,^[1203]
            s ez mutat rá, mit kell remélni főleg?

91    Ézsaiás dupla ruhát igért^[1204]
            a léleknek majd igaz otthonában:
            s csak akkor van ott, ha az Égig ért.

94    Testvéred sem igérte mostohábban,
            sőt még tisztábban, a fehér ruhárul
            beszélve szintén amannak nyomában.«^[1205]

97    Erre, alighogy ajakam bezárul
            »Sperent in Te« - így hallok gyúlni vig dalt,^[1206]
            s a többi hang mind záporozva ráhull.

100   S egy fény most úgy tul ragyogá a hiv kart,^[1207]
            hogy, ha a Rák oly fényes volna, télen
            volna egy nap, amely egy hónapig tart.^[1208]

103   S mint ahogy fölkel s táncba lép fehéren
            egy vídám szűz, s nem hiuságra gondol,
            csak hogy illendőn menyasszonyt kisérjen:

106   úgy a fölizzott láng e vigalomból
            láttam, hogy a Kettőhöz száll, s azoknak
            tánca a szent örömben szinte tombol.

109   Ajkak dalra, lábak táncra mozogtak;
            és Hölgyem rájuk némán állva nézett,
            ahogy a menyasszonyok nézni szoktak.

112   »Ez az, ki édes keblén heverészett^[1209]
            pelikánunknak; s kit szent feladatra^[1210]
            Krisztus keresztről szólitott s idézett«, -^[1211]

115   szólt Beatrice; de nem hagyta abba
            nézni merőn a lángokat beszéde
            után, miként előtte és alatta.

118   Napfogyatkozást látni a hegyélre
            aki kiáll és ajzza szemeit;
            annyira néz, hogy elvakul beléje:

121   úgy érzém én is ott, hogy elvakit
            a harmadik láng; s hallám: »Mért igyekszik
            szemed azt látni, ami nincsen itt?

124   Testem a földben föld, s porladva fekszik^[1212]
            a többi testtel, míg számunk, ahányat
            a nagy Végzésnek határozni tetszik.

127   Csak ketten kapták meg a két ruhának
            kegyét a Szent Klastromban ezidáig;^[1213]
            így mondd, ha ottlenn erről hírt kivánnak«.

130   E szóra láttam, hogy merőn megáll itt
            a lángtánc és a három Fuvalatnak
            vegyes dala egyszerre csöndbe mállik:

133   mint evezők, ha sebesen haladnak,
            majd fáradságot vagy veszélyt kerülve
            egy füttyentésre csöndesen maradnak.

136   Óh mivé lettem, mikor elmerülve
            Beatricére néztem, s mégse láttam,
            pedig (köröttem ezer fény derülve)

  1     Míg félve álltam, mert így elvakíta
            az éles fény, egy hang áradt belőle,
            s minden figyelmemet magába szítta,

  4     mondván: »Addig is, amíg új erőre
            kapna látásod, mit fényem eloltott,
            eszmélkedve végy kárpótlást felőle.

  7     Kezdd el tehát; s jelöld meg azt a dolgot,
            amire lelked vágy; és el ne csüggedj;^[1214]
            látásod nem holt, csak zavarba-oldott,

10    s ki veled e dús égen át együtt megy,
            a szent Hölgynek, szemében van a hajdan
            Ananiás ujjában rejtezett kegy.«^[1215]

13    S én: »Hintse mikor ő akarja majdan
            írját szememre, melyen át belépett
            egykor a tűzzel, mely még egyre rajtam.

16    A Jó, mely megbékíti ezt a Széket,^[1216]
            minden írás alfája s ómegája,
            mit a Szeretet szemeim elé tett.«

19    Ugyanaz a hang, melynek szózatára
            elült a vakság ijedelme bennem,
            intett, hogy szavam folytatását várja,

22    s szólt: »Szűkebb rosta kell, hogy rajta menjen
            szavad még át; mondd, milyen szél verése
            irányzá nyílad, hogy ily célba lengjen?«

25    S én erre: »Filozófok érvelése
            s innen áradt tekintély súlya kellett,^[1217]
            hogy e szerelmet a szivembe vésse.

28    Mert a jó, ha jó, akként gyújt szerelmet,
            amint fölfogjuk; s oly magas fokára
            gyújtja a hőnek, mint jósága terjed.

31    Azért a Lényeg, melynek nincs határa
            a jóban, úgy hogy ami jó kivűle
            van, csak az ő fényének egy sugára,

34    kell, hogy szerelem nagyobb lángját szűlje
            abban, ki szemét ama tanra nyitja,
            amelyet rejt ez érvelés betűje.

37    Ez igazságot nékem az tanítja,
            aki könyvében minden halhatatlan
            lélek első szerelmét bizonyítja.^[1218]

40    Tanítja nékem ezt a csalhatatlan
            szerző, Mózesnek azt mondván magárul:^[1219]
            »Minden jót eléd tárok én magamban!«

43    Tanítod te is; mert többet elárul
            első szavad az égi rejtelembül,
            mint más heroldnál összesen kitárul.«^[1220]

46    S ily választ kaptam: »Földi értelemtül
            s erősítő tekintélytül vezetve
            legfőbb szerelmed az Istenbe lendül.

49    De mondd, mily más zsinórral érezed te,
            vonva magad feléje még? beszéld el,
            hány foggal mart e szerelem szivedbe?«

52    Nem volt előlem rejtve oly sötéttel
            Krisztus sasának terve, hogy ne lássam,^[1221]
            hova céloz a vallató beszéddel,

55    azért így kezdtem: »Minden harapásban,
            amely Istenhez tereli a lelket,
            részem volt, hogy szerelme leigázzon.

58    Mert a világ, mert én - megannyi rejtek -
            annak halála, ki meghalt, hogy éljek,^[1222]
            a remény, mely a jókban égve serked,

61    s az előbbmondott örökéltü érvek
            kivontak a rossz vágyak tengerébül,
            hogy a Jó Szerelem partjára érjek.

64    A lombhoz, melyből földi kertje épül
            az Örök Kertésznek, szerelmem annyi
            csak, amennyi jó Belőle belé gyül.«

67    S egy édes dalt hallottam fölsuhanni
            erre az égről; s Hölgyem drága hangját:
            »Szent! Szent! Szent!« - így sietett belefonni.

70    S mintha éles fény nyilai suhantják
            szét álmaid, melynek heves sugára
            szemed hártyáin egyenkint zuhant át,

73    a felébredt szem előbb alig állja,
            hirtelen azt se tudja, hogy mivé lett,
            amíg magához nem tér nagysokára:

76    úgy üzött tova minden kicsiséget
            szép Beatricém szememből szemével,
            mely ezer mértföld messzire is égett;

79    s többet láttam, mint előbb; mire hévvel
            kérdém egy negyedik fényről, ki lenne,
            aki közöttünk hirtelen tünék fel.

82    S felelte: »Ebben néz lobogva szembe
            atyjával amaz első földi lélek,
            akit az első Erő megteremte.«^[1223]

85    S miként a lombok, hogyha könnyü szélnek
            jöttére meghajolnak, majd kinyúlva
            otthonos magasukba visszatérnek:

88    úgy lelkem, előbb kábulatba fúlva
            szavára, majd a kérdésekre-gerjedt
            vágy adott néki biztonságot újra.

91    S így kezdtem: »Óh egyetlen érve-termett
            gyümölcs! ősatyám, kinek minden asszony
            lánya és menye! könyörgök, felelj meg!

94    Látod, mint éget buzgó és igaz szomj:
            tudod, mért? s nem is pazarlom a szót itt,
            hogy válaszodnak időt ne mulasszon.«

97    Mint egy betakart állat hánykolódik
            leplei alatt, s szemmel látja vágyát,
            aki figyeli mozgó takaróit:

100   oly nyiltan égett fényburkán a vágy át
            az ős léleknek, tetszésemre tenni,
            s láttam kigyúlni az öröm zsarátját,

103   amint szólt: »Szükség nincs szavadra semmi,
            mert úgy tudom kérdésed', hogy a földön
            nincs bizonyosság semmiről sem ennyi,

106   mert megmutatja az igaz Tükör fönn,
            amely nem lesz visszfénye soha másnak,
            s minden visszfény az Ő fényeiből jön.

109   Tudni vágysz, mikor tett a szent Varázsnak
            kertjébe Isten, hol a drága mély szem
            megedzett a nagy Lépcsővel csatáznod;^[1224]

112   és meddig éltek szemeim e Kéjben;
            és hogy a nagy Haragot mi okozta;
            s hogy milyen nyelvet alkottam s beszéltem?

115   Halld hát, fiam, nem épen a Tilos Fa
            gyümölcse volt oka a Számüzésnek,
            hanem csak az átlépés a Tilosba.

118   A nap, míg e Zsinatért ott emésztett^[1225]
            vágy, honnan Vergiliuszt küldte Hölgyed,^[1226]
            négyezerháromszázkét kerülést tett.

121   S míg husban élve laktam lenn a földet,
            láttam kilencszázharminc visszatértét
            minden csillagához az égi Körnek.

124   Nyelvem, mióta ajkaim beszélték,
            kihalt, előbb mint végrehajthatatlan
            művük' Nimród népei megkisérték.^[1227]

127   Mert emberi ész műve tarthatatlan
            s romló, lévén támasza csak a lenge
            és csillagoktól függő akaratban.

130   Azt az ős Természetnek hozta rendje,
            hogy az embernek nyelve van; de rája
            bízta, hogy így vagy úgy, szépítve zengje.

133   Mielőtt lelkem a Pokolra szálla,
            földön a legfőbb Jónak neve El volt
            aki ma fényem' ez örömbe zárja.

136   Azután Éli lett az, ami El volt;^[1228]
            így van ez, mert a halandók szokása
            mint a lomb: új jön, ha a régi elholt.

139   A Tenger Hegye addig volt lakása^[1229]
            éltemnek tisztán s bűnben, míg az óra
            lépteit egytől hatig szaporázza,

  1     »Az Atya Fiú Szentlélek nevének
            glória!« - kezdte szerte mind az Éden,
            úgy, hogy ittassá tett az édes ének.

  4     Amit láttam, a Világ Mindenében
            elömlő nevetés volt; s mámor áradt
            látáson és halláson át elébem.

  7     Óh öröm! Óh vígság, mely sohse fárad!
            Szerelemmel s békével teljes élet!
            Óh bőség, hol vágy helyet nem találhat!

10    A négy láng szemem előtt állva fénylett,
            s az, amelyik legelőbb jött elénkbe,
            egyszerre még élénkebb fényüvé lett:

13    igen! egész olyanná lett a fénye,
            mint Juppiteré lenne, ha a Marssal
            két madár volna és tollat cserélne.^[1230]

16    A Gondviselés, melytől rend, határ, sor
            kiszabva ott, a boldog égi Rendben
            most minden részen ím csöndöt varázsol,

19    s Péter beszél: »Ha változok szinemben,
            ne csodáld, mert még ajakam ha szól ma,
            színt vált ez itt mind velem egyetemben.

22    Aki a földön helyem bitorolja,^[1231]
            helyem, helyem, mely az Isten fiának
            szemében olyan, mintha üres volna:

25    tette, hogy síromon kloáka támadt,
            vér és bűz kloákája, hol a Sátán,
            ki innen esett, tetszeleg magának.«^[1232]

28    Oly színre gyúl ki a felhő, világán
            a szemközt égő napnak, reggel-este,
            milyennek most az eget szórva látám.

31    S mint nő, kinek szeplőtlen lelke-teste,
            biztos magáról, de önkénytelen
            megrendíti, ha hallja, más eleste:

34    olyan lett Beatrice fénytelen:
            ily fogyatkozás lehetett az égen,
            mikor az Úr elvérze idelenn.

37    Amaz folytatta szavait, s szinében
            nem volt úgy elváltozva, mint a hangja
            elváltozott most ilyetén beszédben:

40    »Azért tápláltuk bő vérünket ontva
            Krisztus aráját én, Linus s Anaklét,
            hogy pénzszerzésre legyen alkalom ma?

43    Nem! más volt a cél: ez a szent Öröklét.
            S Sixtus és Pius, Callixtus meg Orbán^[1233]
            vértanu-kínnal s halállal vezeklék.

46    Nem véltük, hogy utódainknak jobbján
            a keresztény népnek csak fele álljon,
            a másik fele balfelé huzódván;

49    sem hogy ádáz lobogók jele váljon
            a Kulcsokból, amik reám bizattak,
            és kereszteltek ellen hadba szálljon;

52    sem hogy én jó legyek pecsét-alaknak^[1234]
            megvett, hazug kiváltság-levelekre,
            mitől tüzem gyakran pirulva lankad.

55    Pásztor-ruhában farkasok seregje
            dúl s látszik innen minden legelőben:
            Isten haragja! miért nem vered le?

58    Véremet inni immár készülőben
            cahors és gaszkony... - Óh szent alapítvány!^[1235]
            mily hitvány végre fajzottál belőlem!

61    De a nagy Végzés, mely megvédte hitvány
            ellenek ellen Rómát Scipióval,
            hoz gyors segélyt, haragját lángra szítván!

64    S te fiam, majd lenn ajkat tárva szólalj,
            kit földi súly még le fog vonni földre,
            s mit én nem rejtek, tárd ki földi szóval!«

67    Mint megfagyott gőz, mely a földi körbe
            száll, s légkörünkön áthat, ha az égen
            a csillag-Bak szarvát a Napba döfte:^[1236]

70    úgy láttam fényes díszeket a légben
            és diadalmas pelyheket havazni,
            akik sürűen gyűltek ott elébem.

73    Szemem követte néhány száz arasznyi
            téren át, de az égi messzeségbe
            nem tudott velük végtelen utazni.

76    S Hölgyem, ki látott figyelemben égve
            nézni föl rájuk: »Lefelé nézz!« - szóla -
            »hogy lásd, mekkorát fordultál az égbe!«

79    S láttam, hogy első lenézésem óta
            útam az első égöv közepétül
            széléig futó félívét berótta.^[1237]

82    S láttam Cadixon túl, mely tájra szédült
            bolond Ulysses; és innen a partot,^[1238]
            melynek Európa édes terheként ült.^[1239]

85    És még több látványt is elémbe tartott
            földünk kis kertje; de lábam alatt már
            a Nap több mint egy csillagnyit kanyargott.

88    Szerelmes lelkem, amely mindig ott jár
            szép Hölgyem körül, visszanézni végre
            édes arcára vágyban lobogott már.

91    S ha természet vagy művészet kitépte
            lelked egykor magadból másba veszni,
            emberi húsba vagy művészi képbe,

94    próbáld multadból mind összekeresni:
            együtt sincs oly kéj, mint tekintetemnek
            volt, nevető szemébe visszaesni.

97    S bűvös ereje e gyönyörü szemnek
            tette, Léda fészkéből kiröpítve,^[1240]
            hogy a leggyorsabb égben fennteremjek.^[1241]

100   Egyforma annak fényes, magas üdve
            minden részén, hogy még csak azt se sejtem,
            hogy Beatrice mely tájába vitt be.

103   Nevetve és oly arccal most, amelyben
            Isten öröme látszott, kezdte Hölgyem,
            ki előtt vágyát nem rejthette lelkem:

106   »A Mozgás, mely minden forgatva bölcsen
            csupán a középpontot tartja tétlen,
            itt indul, e legtágabb ívü körben.^[1242]

109   S ez az ég már nincs semmiféle térben,^[1243]
            csak az Úr lelkében, mely lángra kelti
            hajtó szerelmét s zápor erejét fenn.

112   Fény s szerelem, ami magában rejti
            mint ő a többi kört; s csak Gyűrüzője
            érti gyürűje titkát, más se sejti.

115   Nem oszlik ez ég mással mérhetőre,
            de mint a tíz az ötöddel s a féllel,^[1244]
            minden más égkör úgy van mérve tőle.

118   S hogy ez a cserép, amelybe gyökérrel
            nyúl az Idő, míg más egekbe lombbal:
            itt tisztán látod és ettől ne térj el.

121   Óh földi vágy! a lelket annyi gonddal
            nyomod, hogy föl se néz az égi körbe,
            hullámaidba kötve léha szomjjal.

124   A jó mag olykor még lehull a földre:
            és kivirágzik; de az örök esső
            vackorrá veri azt is, ami körte.

127   Ártatlansággal s hittel csak az első
            gyermekkor áldott: s előbb megromolnak,
            mint a szakáll az arcra szőrlepelt sző.

130   Aki, gügyögve, böjtöl még ma: holnap
            zabálni fog már, ha megoldva nyelve,
            bármit és bármely szakában a holdnak;

133   s aki gügyögve anyját hőn ölelte
            s hallgatott rá: most hibátlan beszélve
            csak azt szeretné, ha sírban heverne.

136   Igy válik a fehér szin feketére,
            első látásra, annak szép leányán,^[1245]
            aki a reggelt hozza, s elmegy éjre.

139   S ne csodálkozz e romlás látományán:
            hisz bárkátok kitért a jó sodorbul,
            mivelhogy nem ül, senkisem, kormányán.

142   De mielőtt január nyárba fordul
            a számba-nem-vett századnap miatt,^[1246]
            az égi körök tengelye csikordul,

145   s a vihar, melyhez annyi vágy tapadt
            orra helyett majd farát veti hátra
            és a flottának helyes útat ad:

  1     Mikor a jelen hitvány földi létnek
            szemeim előtt így letépte fátylát
            az aki tette, hogy Édenbe lépjek,

  4     mint a mögötted gyujtott gyertya lángját
            tükörből olykor előbb veszed észre,
            mint szemmel, vagy bár gondolatba', látnád:

  7     s megfordulsz és meglátod, visszanézve,
            hogy ugy egyezik, mint dal az ütemmel,
            a való képpel az üveg-idézte:

10    emlékszem, én is ugy tevék, szememmel
            ama szép Szembe nézve, melynek Ámor
            meghurkolt fényéből-font szerelemmel.

13    S hogy megfordulván elémgyult a Mámor,
            kinek számára ez a messze égkör,
            bárhova nézel benne, büszke zsámoly,

16    láttam, hogy egy Pont oly élessen ég föl,^[1247]
            hogy amely szemre tüze rásugárzik,
            az önkénytelen bezárúl a fénytől;

19    és amely csillag legkisebbnek látszik
            a földről, szinte holdnagyságu lenne
            e Ponthoz képest, amely ott parázslik.

22    Amilyen kört a fényudvar kitenne
            a csillag körül, mely az égre fösté,
            mikor legsűrübb a gőz köde benne:

25    e Pontot oly nagy tűzudvar füröszté
            s forgott gyorsabban mint a legtelibb kör,
            amely legtágabb világot gyürüz bé.

28    És másiktól van övezve e kis kör
            s utána harmadik és negyedik
            és a negyedik ujra ötödiktől

31    s ezt hatodik, hetedik követik
            oly tágan már, hogy Juno hirnökének^[1248]
            ölelő karja szűk lenne nekik.

34    Majd nyolcadik s kilencedik jövének...
            S amint az Egytől messzebb száma, lassabb
            forgása e kép mindenik körének.

37    És annak lángja volt legsugarassabb,
            melyhez közelebb volt a tiszta Szikra,
            mert fénybe vonta fénye az Igaznak.

40    S látva, hogy uj gond hálóját boritja
            reám e látvány, Hölgyem szólt: »E Ponttól
            függ az egész ég és természet titka.

43    Nézd legszomszédabb körét, s arra gondolj,
            hogy mitől tud oly sebesen forogni?
            a tüzes szerelemtől, vonzalomtól!«

46    S én: »Ha oly rendben látnám itt lobogni
            őket, mint a Föld körül sorba lengnek,
            már ennyi szóban meg tudnék nyugodni;

49    de ott oly fokban láttam őket szentnek,
            e gyűrüit az érzéki világnak,
            amint centrumtól távolabb kerengnek.

52    Igy, ha e templomában a csodáknak,
            melyet csak fény és szerelem határol,
            betellve kell megszünni mind a vágynak:

55    meg kell még tudnom e forgósugárról,
            a példázottól mért tér el a példa?
            Magamtól nincs sejtésem e csudáról.«

58    »Ne bámuld, hogyha nem látsz itt a célba:
            ujjad gyenge e keményült csomóra,
            melyet oldozni senkisem kisért ma.«

61    Igy kezdte Hölgyem; aztán ujra szóla:
            »Figyelj, mit mondok, és vágyad betellhet,
            csak eszedet jól élesítsd a szóra.

64    Minden égkör annál tágabbra terjed,
            amint az erő s belső hathatósság
            minden részében nagyobb lángra gerjed.

67    Több a boldogság ott, hol több a jóság;
            s a többet mindig nagyobb tér fogadja,
            ha minden részben egyenlőn aprózzák.

70    Igy ez az ég, mely magával ragadja
            a Mindenséget, megfelel a körnek,
            mely legtöbb tudást és szerelmet adja.

73    Hát csak az Erő fokával jelöljed
            a nagyság mértékét, ne testi látszat
            szerint, mely itt szemedben körbe görbed:

76    és csodálatos összhangzást találsz majd
            kicsiről sokra, nagyobbról a többre,
            amint a Szellem egeknek arányt szab.«

79    Ahogy kitisztul egünk csonka gömbje,
            hemiszféránk, ha Észak szele lágyabb
            lehelletű arcából fú a ködbe,

82    s a pára, melytől a lég színe bágyadt,
            oszlik, az ég arca mosolyra virrad,
            és báj önt el kertjében minden ágyat:

85    úgy érzém én, hogy szemeim kinyilnak,
            mikor megfelelt Hölgyem ajka nékem,
            és az Igazság fölkelt mint a csillag.

88    S hogy eddigjutva megállt a beszédben,
            a szent körök megizzva fölragyogtak,
            mint a forró vas a kohó tüzében.

91    Szikrák követték lángjait azoknak
            és többre gyűltek, mintha kicsi számot
            duplázol egyre kockáin a sakknak.

94    És karról karra szent hozsánna támadt
            a Nyugodt Ponthoz, aki tartja mind,
            ubi - hol mindig lesznek és valának.^[1249]

97    És az ki lelkem mélyébe tekint
            s a kérdést látja, szólt: »Az első két kör
            mutat neked szeráfot s kerubint.

100   Gyors lángjuk ég ki a szent kötelékből
            a Pontot utánozva egyre jobban
            látás szerint, ki míly magasba ér föl.

103   Többi szerelem, mely köröttük lobban
            Isten arcába, névszerint a Trónak,
            s az első Hármas végződik azokban.

106   S akként élvezik kéjeit a Jónak,
            amint látással mélyeibe hatnak
            a minden észt megnyugtató Valónak.

109   Mert a látást kell tartanod alapnak
            a boldogságra, és nem a szerelmet,
            amely csupán a látásból fakadhat;

112   s ennek mértéke az érdem, amellyet
            a jóakarat és isteni Kegy szül
            s így egyre nő és fokról fokra terjed.

115   Második Hármas, mely lobogva zsendül
            e szent tavaszban, melynek soha galyját
            az éji Kos nem hasítja keresztül,^[1250]

118   tavaszi Hozsánnának zengi dalját
            hármas dallamban, a Gyönyör e három
            karában, mellyek örökké sugallják.

121   Rangjuk előtted ilyen sorban álljon:
            a Dominációk, a Virtusok,
            és a Hatalmak; és ezzel bezárom.

124   Utolsó előtt Principátusok
            két karban, és Arkangyalok keringnek;
            végül Angyalok tánca leng, suhog.

127   És fölfelé néz hő szerelme mindnek,
            és lefelé győz; s vonva és vonatva
            Istenhez vezetői kéjeinknek.

130   S Dionysios oly vágytól ragadva
            gondolt föl e szent hierarchiára,
            hogy sorba, mint én, nevüket megadta.^[1251]

133   És Gergely, kinek más teóriája^[1252]
            volt, mihelyt följött s szemeit kitárta
            ebben az égben: nevetett reája!

136   S hogy ilyen titkok zárait kizárta
            halandó ember: azon meg ne döbbenj;
            olyantól tudta, aki mind bejárta,

  1     Mikor Latóna égi fia, lánya,
            ez Kos-, az Mérleg-rajzu jegyeikben,
            egy horizont köt övnek derekára,

  4     attól a ponttól, mikor a zenitben
            függ egyensúlyuk, addig míg belőle
            hemiszférát cserélve, szertelibben:^[1254]

  7     nem tovább állott szívem égi Nője
            néma mosollyal; és a Maradandó
            Pontra nézett, mely lelkemet legyőzte.^[1255]

10    Majd: »Nem is kérdem, mit vagy megtudandó,
            s szólok, mert tárva vágyad bármi tárgya
            ott hova céloz minden ubi s quando.^[1256]

13    Nem hogy magát több gazdagsággal áldja;
            ez nem lehet; hanem hogy visszafénylő
            fénye a boldog »Subsisto!«-t kiáltsa,

16    időkön kívül, és kívül a mérő^[1257]
            földi értelmen, kedveként, eláradt
            uj szerelmekben az Örökkönélő.

19    S ne véljed hogy azelőtt tétlen állott:
            mert »előbb« s »utóbb« nem volt, mikor Isten
            lelke e vizek fölött szerteszállott.

22    Forma és anyag, vegyesen s vegyitlen
            pihentek benne, teljes létre szállni,
            mint három nyil a háromhúru ivben.^[1258]

25    És mint ha ámbra, ha üveg, ha bármi,
            kristály visszfénylik, a sugártöréstől
            a teljes fényig nem tudsz rést találni:

28    ugy az Úrnak egyszerre árad és tör
            teremtéséből a hármas eredmény
            szerte, menten rendjében bármi réstől.

31    S rangot és rendet nyert minden teremtmény;
            s ezeket tette a világcsucsokra,^[1259]
            bennük a tiszta cselekvést teremtvén.

34    A csupasz erőt legmélyebbre dobta;^[1260]
            mig a középen cselekvést s erőt
            megkötött sohsem oldandóra bogba.

37    Jeromos szerint régesrég előbb^[1261]
            lőnek az angyalok teremtve, számos
            százakkal egyéb teremtés előtt.

40    De az én igazságom általános
            s Szentlélektől ihletett irókban:^[1262]
            csak gondolj rá, s figyelmet jól irányozz!

43    Az észszel sem fér össze az valóban,
            hogy a mozgató, mozgás léte nélkül
            lehessen, mint a hajósok hajótlan.

46    Igy holbul és mikorbul és mikéntbül
            e szerelmeket megismerve, három
            lángod elalszik és vágyad kibékül.

49    Előbb mint huszig olvasnál, a járom
            alól egy csapat angyal bűnbe lengett,
            hogy földeteken bús zavart csináljon.

52    Más rész maradt, és megnyitá e rendet,
            melyet látsz oly kedvvel, hogy mindazóta
            máig egeket forgatva kerengett.

55    Igy volt, mióta gőgben átkozódva
            fölkelt az, akit láttál lent a mélyben
            a világ minden súlyától zuzódva.^[1263]

58    Akiket itt látsz, mind kész minden érdem
            javát a Jóra hinteni, ki nékik
            hivatalt és erőt ily nagyra mért fenn;

61    azért látásuk magas lánggal ég itt
            a maguk és a Kegyelem tüzével;
            s lelkük kemény, mit semmi bűn se szédit.

64    S ne legyen benned arról semmi kétely,
            hogy érdem elfogadni a Kegyelmet,
            ki kész örömmel tárja rá szivét fel.

67    Most már szabadon nézhet szét figyelmed
            e szent körön, más segítsége nélkül,
            ha szavam eddig eléggé figyelted.

70    De mert a földön az angyali néprül
            azt tanitják, hogy lelkek ők, akikbe
            emlék, akarat és észrevevés gyül,

73    tovább szólok, hogy legyen földeritve
            előtted a tan, melyet földi elmék
            befonnak többértelmü betüikbe.

76    E lények, kiknek boldoggá figyelmét
            az Isten mindentlátó arca tette,
            soha azt onnan másra nem emelték.

79    Igy látásuk egységét sohse szegte
            semmilyen uj tárgy, s nem oszolva, nincsen
            szüksége kapcsoló emlékezetre.

82    Ébren álmodik, mást tant aki hint lenn,
            hiszi vagy nem; mert ha nem hiszi, s vallja,
            még nagyobb bűnnek s szégyennek tekintem.

85    Azért jár egyszer erre, másszor arra
            bölcselmetek, mert a látszat szerelme
            és hiu dicsvágy ide-oda csalja.

88    S mindehhez több még az Egek türelme,
            mint aki a Szentírást meggyalázza,
            mellőzve, vagy értelmét elterelve.

91    Nem gondolják meg, mennyi vérrel ázva
            hullt földre magva; s mily becse van annak,
            ki magát hozzátartva megalázza.

94    Mindenkinek saját eszméi vannak:
            azokra büszke, és azt prédikálják!
            s hallgatni kell az Evangéliomnak.

97    Egyik azt mondja, hogy Krisztus halálát^[1264]
            gyászolni, a Hold állt a Nap elébe,
            hogy ne engedje a Földre sugárát.

100   A másik, hogy magától jött az égre
            e fogyatkozás; mert az ind, a hispán
            a zsidóval egyszerre hullt sötétbe.

103   Flórencben annyi Lapi s Bindi nincs tán,^[1265]
            ahány mesét szórnak évente szerte
            szószékeiről, a nyájat butitván,

106   és a juhocskák csak leget legelve,
            széllel táplálva, térnek aklaikba;
            és vakságuk nem lesz mentségük erre.

109   Nem mondta Krisztus, társait tanitva:
            »Menjetek, s locsogjatok a világba!«
            hanem kemény tant adott, mint a szikla,

112   és ajkuk mind azt zengte, prédikálta;
            hitet gyujtani és harcolni harcát
            az Evangéljom volt a pajzs s a dárda.

115   Ma csupa rossz élc, csupa balgatagság
            a pap beszéde; csak a nép röhögjön,
            duzzad a csuha, több se kell manapság!

118   De olyan madár ver a csuklya-csücskön^[1266]
            fészket, hogy, ha azt látná nyája, látná,
            hogy bűnbocsátást esdeni kihöz jön?

121   És ettől oly vak szellem szállt világgá,
            nincs az a vad tan, bolond üdvigéret,
            mely próba nélkül hívét ne találná.

124   Igy lesz az Antal disznaja kövérebb,^[1267]
            s hiznak disznónál is disznóbb barátok,
            akiktől veretlen pénzt kap a lélek.

127   De messze tértünk. Vesd most vissza lábod
            és szemed velem az egyenes utra,
            hogy a pályát kurtítsa gyorsaságod.

130   Angyalok száma se mondva, se tudva;
            akkora az, hogy még álom se vélné,
            hogy rangról-rangra akkorára rugna.

133   S ha Dániel szavait jól itélné^[1268]
            eszed, látnád az ezer és ezerből,
            hogy határozott számokról beszél-é?

136   Szétáradván az ős Sugár, amelyből
            jönnek, annyimód fogan ott a szépség,
            ahány a fény, amely Belőle feltör.

139   Azért mivel ez Erő müködését
            követi az érzés, édes szerelmük
            bennük külömbözőkép éget és ég.

142   Im látod az Erőt, melyen a Menny függ,
            mily gazdag és bő, tükrei sokában
            szétszórva fényét, sokszorozva bennük,

  1     Talán hatezer mérföld messzeségben^[1269]
            lángol a déli óra; és a földnek
            árnya vizszintes síkban esik épen:

  4     mikor olyan kezd lenni a fölötted
            mélyülő ég, hogy benne halaványra
            sápad sok csillag, s meg se látni többet,

  7      s amint a Napnak szolgálóleánya^[1270]
            előjön, az ég, fényeit elűzve,
            elzárul s legszebb gyöngyét is lehányja:

10    így a Pont körül, mely engem legyőzve^[1271]
            játszatá a csillagos karikákat,
            s amit gyürűz, abban látszék gyürűzve,

13    szemem előtt minden fény egyre sápadt:
            s ugy érzém, hogy Hölgyemhez visszafordit
            a szerelem, és az, hogy mást se látok.

16    Ami ezer szó eddig róla folyt itt,
            olyan dicséret az együtt se lenne,
            mi ily szépséget semmiben se csorbit.

19    A szépség, amit láttam, szertelenre
            gyulva, mirajtunk túlárad, s egészen
            csak Alkotója tud örülni benne.

22    E pontnál tollamat legyőzve érzem,
            jobban, mintsem vig vagy szomoru költő
            volt tárgya által, vagy valaha lészen.

25    Mert mint a nap remegő szembe, kelt ő
            emlékembe, a gyönyörű mosollyal
            lelkem' magából-kikelésre keltő.

28    Mikor még együtt élt a földi porral
            s először láttam: onnantól idáig
            még tudtam a látást követni tollal;

31    de most látásom jobban szerteválik
            szent szépségétől, mint bármely müvészé,
            ha képessége elért a határig.

34    Hagyom azért, hogy tágabb ajk idézné,
            mint az én gyenge trombitámnak ajka,
            mely nagy leckéjét kis hijján bevégzé.

37    Ő, mint kész vezér hangra, mozdulatra:
            »Kijöttünk a legnagyobb égi körből
            a Mennybe, amely tiszta fény« - mutatta -^[1272]

40    »lelki fény, tiszta öröm, ment a földtől;
            tiszta szerelem, igaz Jó szerelme;
            tiszta öröm, mely minden ízen tultör.

43    Az Éden mindkét seregét figyelve^[1273]
            meglátod itt, és egyiket közűlük
            oly arccal már, mint Itéletre kelve.«

46    Váratlan villám, fényből vonva gyűrüt
            a szem köré, és elfedve előle
            oly csillogást is, ami nála sűrübb,

49    nem égőbb, mint ott volt a fény gyürűje,
            mely szememet tüzfátyollal boritva
            minden látását elragadta tőle.

52    »A Szerelem, mely az eget csititja,
            üdv-fénnyel mindig így fogad magába,
            hogy a gyertyát lángjához idomitsa.«

55    E pár rövid szó nem zengett hiába,
            mert rögtön érzém, földi erőn túlra
            hogy új erőnek gyűl lelkembe tápja:

58    és szemem új látásra gyullad újra,
            ugy hogy nincs fény, amelyet ki ne állna,
            akármilyen vakító lángra gyúlna.

61    És láttam oly fényt, mintha folyam árja
            villámsütésnél és csodás derűben
            tavaszból-himzett part közt folydogálna.

64    Szikrák a vizből pattogtak sürűen
            s mindkét parton a virágokba ültek,
            mint a rubintok aranyos gyürűben.

67    S amint illattal ott megrészegültek,
            visszamerültek a csodás folyóba:
            ők bemerültek, mások fölkerültek.

70    »Annál kedvesebb, mennél lángolóbbra
            gyul szent vágyad, hogy ami titkosat lát
            szemed, mélyébe elméd behatódna.

73    De e folyónak kell még inni habját,
            mielőtt csillapodna szomju lázod!« -
            hallám szólni szemeim drága Napját.

76    S hozzá tevé: »E folyam, e topázok,
            kelve és szállva, pázsitok mosolyja,
            a Valóságról csupán szürke vázak;

79    nem mintha Az nehéz-értelmü volna:
            benned a hiba, aki még szemeddel
            gyengébb vagy, hogysem ily mélyig hatolna!«

82    Mikor a csecsemő nyul csöpp kezekkel
            az emlő után, hogyha túl a rendes
            órán később talál ébredni reggel:

85    ez hasonlit az én mohó szememhez;
            s fénylőbb tükörré tenni azt, benéztem
            a Habba, melyből minden fényesebb lesz.

88    S amint pillámnak beivám egészen
            eressze alá, láttam hogy szalagja
            a hosszukásból kerekforma lészen.

91    S mint álarcot magára aki rakna,
            másnak látszik, mint előbb, ha kitárja
            az arcot ami rejtezett alatta:

94    gyujtott e szikrák és virágok árja
            uj pompát, s láttam, hogy az ég előttem
            mindkét udvara látványát kitárja.^[1274]

97    Óh Isten fénye! benned emelődtem
            az igaz Ország dicsét látni: engedd,
            hogy amit láttam, most szavakba szőjjem!

100   Olyan fény van ott hogy a földi szemnek
            láthatóvá lesz Alkotója benne,
            mely e Látáson kívül nem pihenhet.

103   Alakja olyan, mintha körbe menne,
            mely akkorára gömbölyűl előtted,
            hogy a Napnak nagyon tág öve lenne.

106   Csupa sugár Ő, és visszaverődnek
            mind amaz Első Mozgó síma gömbjén,^[1275]
            amely innen kap életet s erőket.

109   S mint domb, ha lábát az árviz elöntvén,
            tükrözik abban, zöldje üde lombját
            s virágai dus visszfényét köszöntvén:

112   ugy láttam e fényár közt lengni dombját
            ezer küszöbbel, tükrözve, a Népnek,
            mely földtől elvált, és meglelte Honját.

115   És ha alját ily fények öntözék meg,
            gondolhatod, mily tágra nyíl a Rózsa,
            s mily messzeségét boritja az égnek.

118   Szemem, szélétől csúcsáig lopózva
            nem tévedett el, hanem e Kehelynek
            fényét és teljét szerte behajózta.

121   Nincs ott hatása távolnak s közelnek;
            e hely közvetlen az Isten kezében,
            s a Természet törvényi szünetelnek.

124   Az örök Rózsa arany közepében
            mely fejlik, feslik, és a szent Tavaszba
            illatát küldi dícséret fejében:

127   mint aki szólni vágyna és habozna,
            ugy tett le Hölgyem, s mondta: »Nézd s figyeljed,
            mily Gyűlés, fehér ruhákkal havazva!

130   Nézd, városunk mily messze körre terjed!
            Nézd, padsoraink milyen tele mind már!
            Kevés, ki még itt üres helyre lelhet.

133   Ama nagy trónra, melynek díszein jár
            szemed, mivel már a korona rajta,
            elöbb mint e Lakzi korából innál,

136   ül majdan Henrik, kit a földnek ajka^[1276]
            császárnak mond, s ki jön, hogy megjavitsa
            Itáliát, bár nem érett az arra...

139   Vak kapzsiság lelketek elboritja,
            s olyanok lesztek, mint a csecsemő,
            ki éhen hal, s a dajkát eltaszitja.

142   Oly ember lesz a Szentszéken, minő^[1277]
            a legrosszabb, s ki nyiltan és titokban
            más úton jár majd, mint amelyen ő.^[1278]

145   De nem sokáig fogja tűrni ottan
            az Úr, és a szent helyről oda csapja,
            hol Simon mágus bűnei miatt van,

  1     Ekként elém mint fehér rózsa támadt
            az égi sereg, melyet földi létben
            Krisztus, vérével jegyzett el magának;

  4     de a másik, mely öröktől az égben
            száll, látva s zengve Azt, kinek szerelme^[1279]
            gyujtja s jósága táplálja hogy égjen,

  7     mint méhek raja a virágkehelybe
            leszáll egy percre, aztán vissza onnan,
            hol méze ízét érleli, a sejtbe:

10    a nagy Virágba, hol ezer szirom van,
            leszálltak előbb, visszaszálltak aztán
            szerelmük felé, örök-égi szomjban.

13    Élő láng fénylett mindeniknek arcán;
            egy szárnyuk arany, s oly fehér a másik,
            hogy semmi hó sem éri utol azt tán.

16    Amint leszálltak a virág-nyilásig,
            szerelmet szórtak sziromról sziromra
            s békét, mit fenn szereztek szárnycsapásik.

19    S nem szállt e szárnyak millió gomolyja
            virág és ég közt föld madara-képen
            hogy a fényt s látást eltakarta volna;

22    mert az isteni fény áthat az égen
            s a mindenségen, ahol érdemes,
            és semmi sincs, mi akadálya légyen.

25    E biztos, boldog Ország, mely nemes
            uj s antik néppel népesűlt, szünetlen
            szemmel és szívvel csak egy célra les.

28    Óh hármas Fény, mely e boldog szemekben
            egyetlen csillag vagy csak! üdv adója!
            tekints le a mi viharunkra ittlenn!

31    Ha a barbár had, ama táj lakója,
            ahol Helice megforog naponta
            s égi fényét édes fiára szórja,^[1280]

34    Rómába érve, a nagy kőhalomba,^[1281]
            elkábult, mikor szemét Laterán
            csodálatos műve magára vonta:

37    én aki földről égbe, és silány
            időből értem örökkévalóba,
            s az igaz néphez - Firenze után,

40    mily kábulattól voltam elfogódva!
            Öröm s csodálat közt beléakadtam
            a hallásba is, nemhogy még a szóba!

43    És mint zarándok néz szét meghatottan
            fogadalmának templomában, arra
            gondolva, hogy' mondja el ami ott van:

46    ugy padról padra, karról szállva karra
            sétált szemem az éles fényözön közt,
            most fel s alá, majd körben, jobbra-balra.

49    Láttam fönn-nyert fény és önnön öröm közt
            égni ezer szerelmes arcu lelket,
            s a szentséget rajtuk, mint drága köntöst.

52    De míg szemeim így mohón betelltek
            teljes képével a Paradicsomnak,
            külön eddig egy pontra sem figyeltek.

55    Fölnéztem, hogy új szomjra gyúlva mondjak
            pár kérdő szót Hölgyemhez, mely kicsalja
            ajka válaszát, oltani e szomjat.

58    Egyet kérdeztem, s más felelt meg arra:
            Hölgyem helyett im egy Agg állt elébem,^[1282]
            ruhában hasonló az égi karra.

61    Vidám jóság ült arcán és szemében;
            és oly komolyság minden mozdulatban,
            minő gyengéd atyához illik épen.

64    »Beatrice hova lett?« - igy riadtam.
            S felelt: »Ő kért, hogy a szomjat, mit érzel,
            oltani, helyem' érted odahagyjam.

67    És hogyha a harmadik sorra nézel
            felülről kezdve, meglátod a trónon,
            amelyet szerzett földi érdemével.«

70    Arcom fölnézett anélkül, hogy szóljon;
            s láttam Őt, ahol az örök Sugárból
            magára koronát és takarót fon.

73    Halandó szeme még sohasem állt oly
            messze, habár a mély tengerfenéken,
            a legfentebben zengő éghatártól,

76    mint én onnan hol Ő ült ama Széken;
            de ez mitsem tett, mert a drága képet
            szemem közvetlen villantotta nékem.

79    Óh Hölgy, ki tetted, hogy reménynek éghet
            lángja szivemben, s elviselted értem,
            hogy nyomát a Pokolban hagyja lépted,

82    minden dologhoz, amit végigéltem,
            kegyelmet és erőt nekem te ontál:
            jóságodé s hatalmadé az érdem!

85    Te szolgaságból szabadságba vontál,
            minden eszközzel, mindenféle módon,
            amílyet el se képzel földi kontár.

88    Bőséged tőlem vissza ne huzódjon,
            hogy általad-gyógyult lelkem előtted
            tetsző legyen, ha testből oldozódom!«

91    Igy szóltam; s messziről a drága Nőnek
            szemeit felém mosolyogni láttam;
            majd ujra az ős Kúthoz emelődtek.

94    S a szent agg szólt: »Hogy ne legyen hiában
            utad, s végére juss (amire küldött
            a szent kéréssel egyesülve vágyam):

97    röpüld be szemeiddel ezt a kertet!
            hogy látása nagyobb látásra majdan
            égi sugárral tüzesítse lelked.

100   S kinek szerelme mindörökre rajtam,
            Mennyek Asszonya lesz számodra gyámol,
            mivel én, Bernát, az ő híve voltam.«^[1283]

103   Mint ki messziről, tán Croátiából,
            jön, bámulni a Veronika-kendőn,^[1284]
            melynek oly nagy hirét hallotta távol,

106   és míg mutatják, nézi csak merengőn:
            »Szent Uram Jézus!« - mondja mind magában -
            »ilyen volt hát az arcod, én Teremtőm!« -

109   ugy voltam én, mikor ragyogni láttam
            élő szerelmét annak, ki ez égi
            békét izlelte már lent a világban.

112   »Kegy fia!« kezdett akkor ő beszélni -
            »ez az Édes Lét titok még szemedben,
            amíg csupán alsóbb fokait éri:

115   de vizsgáld már a messzebb köröket fenn,
            mig a Királynőt látod ülni trónján,^[1285]
            kinek ez Ország hódol tiszteletben.«

118   Felnéztem akkor; s mint hajnali órán
            keleti része ég a horizontnak,
            szemközti fele ködbe burkolózván:

121   ugy szemem, mintegy völgyből szállva dombnak,
            látta másiknál több fényben fürödni
            egyik felét a felső sor sziromnak.

124   S mint az a táj, hol a szekérrud üt ki,
            melyet rossz útra vitt Phaëton, ég, és^[1286]
            jobbra meg balra halványúl a többi:

127   úgy élénkült meg közepén a békés
            lobogó föllobogva, s jobbra-balra
            egyenletessen halványúlt az égés.

130   És e középen szárnyaik viharja
            kavargott száz ünneplő angyaloknak,
            s mindegyik más volt, tarka fényre, dalra.

133   És láttam e játéknak és daloknak
            tüzében olyan szépséget kacagni,
            hogy a szentek szemei felragyogtak.

136   S ha nyelvem annyi kincset birna adni,
            mint képzeletem: még akkor se mernék
            legkisebb festésébe belekapni.

139   Bernát, amikor látta, hogy szerelmét
            figyelve nézem és szent lángra gyulva,
            ő is Arra fordított szemet-elmét,

  1     A szent szemlélő, gyönyörébe veszve,^[1287]
            szabad Doktornak szerepét öltötte
            s égi beszédét ígyen szólva kezdte:

  4     »Amit Mária kent be és kötött be,
            a sebet az a szép nő, aki lába
            előtt ül itt, nyitotta és ütötte.^[1288]

  7     Nézz most a trónok harmadik sorába:
            ott, amint látod, Rákhel ül alatta,
            ki Beatricét vette oldalára.

10    Sára, Rebeka, és tovább haladva,
            Judit, s a Dalnok ősanyja, ki bűnét^[1289]
            a »Miserere Mei!«-vel siratta.^[1290]

13    S tovább, küszöbről-küszöbre a hű nép,
            lefelé, amint szirmonkint a Rózsán
            nevezni őket soha meg se szűnnék.

16    S hetedik helytől még lejjebb huzódván,
            mint fölfelé is, zsidók női ülnek,
            és választékot húznak át a Rózsán.

19    Mivelhogy amint jobbra-balra gyülnek
            Krisztusban való hit szerint a fények,
            velük vál ketté a lépcsőzött Ünnep.

22    E részen, hol szirma a szent Növénynek
            már mind kinőtt, olyaknak látni lelkét,
            kik eljövendő Krisztusban hivének;

25    másfelől, hol a félkörök betelltét
            üres helyek szegik még, akik állnak,
            szemük' már eljött Krisztusra emelték.

28    S amint itt élő szent sövényt csinálnak
            Miasszonyunké s az alábbi székek,
            melytől a lelkek így két részre válnak:

31    akként átellent a remeteséget
            s mártirhalált türt nagy János, ki aztán
            vágy Poklában két hosszu évig égett;^[1291]

34    s tovább, a többit jobbra-balra osztván,
            Ferenc, Benedek, nagyszentségü lelkek,^[1292]
            s Ágoston ülnek, rendre sorakozván.^[1293]

37    S az égi Végzés rendjét jól figyeld meg:
            a hitnek egyik és másik alakja
            egyenlőn fogja tölteni e Kertet.

40    S a vonaltól, mely közepén szaladja
            végig e két fél padsort, senki még nem
            ült be a saját érdeméből abba,

43    hanem másokéból valamiképen;
            mert ez mind oly lélek itt, aki meghalt,
            mielőtt igaz érdeméhez ért lenn.

46    És ezt magadtól is észreveszed majd,
            mert gyermekarcuk és hangjuk mutatja,
            hogy látva meglásd, és hogy hallva meghalld.

49    Hallgatsz, mert elönt a kétség iszapja;
            de én megoldom láncaid kötését,
            mellyel bilincsel elméd gondolatja.

52    E Királyságban, akármerre nézz szét,
            helyet nem lelhet semminő esetleg,
            csak úgy, mint bánat, szomjuság vagy éhség.

55    Itt mindent örök törvények vezetnek,
            és amit itt látsz, ugy vág minden egybe,
            mint gyürü illik ujjára kezednek.

58    Nincs sine causa, hogy ez elsietve-^[1294]
            idejött gyermeknép közt, mint a többi
            közt, lelhetsz felsőbb és alsóbb helyekre.

61    A Király, aki ez Országra önti
            békéjét, és szerelmét annyi kéjjel,
            hogy vágy se merhet magasabbra szökni,

64    minden lelket, teremtve, égi kénnyel
            osztott más és más helyre szent kegyében
            szentnek; s elég ezt bizonyítni ténnyel.

67    És a Szentírás ezt példázza épen,
            idézve az ikrek históriáját,
            akik versengtek már az anyaméhben.^[1295]

70    Mint más-más színü fürtök karimáját,
            a legfőbb fénynek is, a Kegyelemnek,
            ugy kell, méltón, viselni glóriáját.

73    Igy ha e lelkek más-más üdvbe mennek,
            nem az érdem itt a külömböző, de
            született ereje a lelki szemnek.

76    Elég volt a friss, hajdani időkbe'
            az ártatlanság s hite a szülőknek,
            hogy az uj lélek az Üdvbe vivődne.

79    Majd hogy az idők jobban érlelődtek,
            circumcisiót kellett még kiállni:^[1296]
            s az ártatlanság tollai kinőttek.

82    De hogy eljött az Üdvnek kora: bármi
            ártatlanság sem tudhat már a Krisztus
            szent keresztsége nélkül oda szállni.

85    Nézz most az arcra, mely amott a Krisztus
            arcához leghasonlóbb, edzve boldog^[1297]
            szemed, hogy lásd, mint ragyog fia: Krisztus!«

88    Az égi arcra fény harmata csorgott,
            mit e magasságokon átszökellni-
            teremtett lények könnyü szárnya hordott.

91    Semmi, mit eddig tudtam megfigyelni
            mennyben, ily közel nem igérte Istent
            s nem inditott így magamból kikelni.

94    S az, aki egykor szállt elébe ittlent
            s szólt: »Ave Maria gratia plena!«,^[1298]
            láttam, hogy szárnyat újra tágra nyit s leng.

97    Elhallgatott az égi cantilena,
            és az Isten udvara visszazengett,
            egyetlen fény se maradt arra néma.

100   »Óh szent atyám, ha értem így lelengett
            lábad, elhagyva, ahol ülsz külömben,
            édes helyedet fenn, hová a Rend tett:

103   mondd, ki az Angyal, aki oly örömben
            néz Királynőnkre, s a szent sugaraktól
            szinte parázzsá ég a szerelemben?«

106   Igy kértem pótlást tudásomhoz attól,
            ki Máriában mindörökre szépül,
            mint a hajnalnak csillaga a Naptól.

109   És ő felelt: »Szépségbül s könnyüségbül
            többet kapott ő, mint valaha angyal;
            és szerelmünk, ezt látva, kielégül,

112   mivel ő szállt hajdan a pálma-lombbal
            Máriához, mikor Isten Fiának
            tetszett magát terhelni földi csonttal.

115   De most szemeddel kövessed a számat:
            s patriciussait vedd sorra vélem
            ennek a békés és igaz Hazának.

118   Ki fenn ül a Boldogság telijében,
            kettő, mintegy gyökere e Virágnak,
            boldog, mert az Augusta közelében.^[1299]

121   Akit szemeid Tőle balra látnak,
            ősatyád, kinek bátor kóstolása^[1300]
            oly keserű ízt adott a világnak.

124   S most jobbra nézz, hogy lelked újra lássa
            az Egyház atyját, kire Krisztus égi^[1301]
            rózsája titkos kulcsait ruházza;

127   s az ki már élve látta, mennyi tépi^[1302]
            súlyos esztendő majd az Úr aráját,^[1303]
            akit szegek és lándzsa szerze néki,

130   mellette ül; majd zsidók ős biráját
            látod a sorban: ő táplálta manna
            étkével hálátlan, könnyelmü nyáját.^[1304]

133   S Péterrel szemben látod, ott ül Anna:^[1305]
            leányát nézve egyre oly örömben,
            hogy föl se pillant s ajkán sincs Hozsanna!

136   S a Legnagyobb Család atyjával szemben^[1306]
            ül Lúcia, ki Hölgyed' küldte hozzád,
            mert vakon jártál a veszedelemben. -^[1307]

139   De jő a perc már, mely ébredést hoz rád;
            azért megállok, mint a jó szabók, ha
            kevés a kelme, a szabást beosztják;

142   s tűzzük inkább az Örökkévalóba
            szemünket, hogy szemed az ős szerelmi
            lángba ereje szerint behatódna.

145   De nehogy mikor előreszökellni
            vél, akkor szálljon épen hátra szárnyad:
            imával kell még a Kegyet kinyerni,

148   szent Kegyét a Kegyelmek Asszonyának;
            hallgass hát, és sziveddel, míg beszélek,
            légy követője szavaim nyomának!«

  1     »Óh szűz Anyánk, leánya ten Fiadnak,
            teremtményeknél nagyobb és szerényebb,
            ős célja az örök határozatnak:

  4     természetünket a te tiszta lényed
            megnemesíté, úgy, hogy a Teremtő
            teremtménnyé lett benned, s szent erényed

  7     méhedben felgyujtá a tisztelendő
            szerelmet, melynek örök melegébül
            a Béke e Virága volt kelendő.

10    Te déli láng a Szeretet egébül
            vagy itt nekünk; és lenn az embereknek
            élő forrás, melytől reményük épül.

13    Urnő, minden kegyek tőled erednek!
            Aki nélküled vágyik szent malasztra,
            szárny nélkül vágyik szállni az eretnek.

16    S nemcsak könyörgő lel nálad vigaszra:
            jóságod gyakran azt a szenvedőnek
            kérés előtt megadja, nem halasztva.

19    Jóság és nagyság benned egybenőnek,
            és irgalmasság, s ami csak erénye
            lehet teremtett lénynek, földi nőnek.

22    Im ez, ki - bárha gyarló, gyenge lénye -
            a mindenségnek mélyétől idáig
            látta a szelleméltet, s szemefénye

25    most még magasabb, új látványra vágyik,
            kér új erőért, fölhatolni, téged
            kegyelemből az utolsó csodáig.

28    S én, mert soha még vágyam így nem égett
            magamért sem, küldöm imámat érte,
            kérvén, ne vesd meg e szegény igéket,

31    s mely halandó voltából őt kisérte,
            oszlasd a felhőt szent imáddal szerte,
            hogy lássa a legfőbb Jót, mint remélte!

34    S még arra kérlek, nagy Királynő, mert te
            mindent tehetsz: hogy ily látás után is
            maradjon épen magas vágyu lelke.

37    Győzzön hatalmad emberi voltán is!
            Lásd, Beatrice érte mennyi szenttel
            könyörög - és velük az én imám is!«

40    Az égi szempár, melyet áldva kedvel
            az Úr, mutatta, hogy a Szűzanya
            az ájtatós imát hallgatja kedvvel.

43    Onnan az örök Fényre villana
            e drága Szempár, hova nincs teremtmény,
            ki tiszta szemmel bépillantana.

46    S én, vágyam ős célját közelre sejtvén,
            illőn, amint a szemem föltekintett,
            égő kinját egyszerre elfelejtém.

49    Bernát mosolygott és kezével intett
            hogy nézzek fölfelé; de szomju lelkem
            magától is már intése szerint tett.

52    Mert szememben mind tisztább fénnyel telten
            a magában-egy Igaz sugarába
            mind jobban-jobban behatolni mertem.

55    Innen kezdve látásomat hiába
            vágyom leírni: gyenge lesz az ember
            szava rá, és emlékezete kába.

58    Mint akit elfog álomteli szender,
            s ébredve megmarad a benyomása,
            de másra emlékezni nem bir, nem mer:

61    ugy tűnt el az én lelkem látomása;
            valami édes megmaradt belőle
            máig; s ki merne emlékezni másra?

64    Hó olvad így, ha nap süt a tetőre;
            s a Szibillának jósoló falombok^[1308]
            így szálltak szét a legkisebb szellőre.

67    Óh égi Fény, te kit a földi gondok
            s földi fogalmak soha föl nem érnek,
            tedd dicsővé a dalt, melyet ma mondok.

70    Csillanj fel újra szellemem szemének,
            hogy látásomból egy szikrácska majdan
            jusson azoknak is, kik még nem élnek.

73    Ha most malasztod könyörűlve rajtam
            emléked e versekben visszazendül,
            győzelmed híre terjedend a dalban. -

76    Akkor az éles, élő fényözöntül
            ha elfordúlok, zavarva legottan
            lelkem örökre zavart lenne szentül.

79    És én emlékszem, amint egyre jobban
            tekintetem a végtelen Erővel
            összekapcsolni bírva bátorodtam.

82    Óh dús Malaszt, az örök fény-kutfővel
            szétolvadó látásban elvegyülni
            megáldtál engem kegyelemmel, bővel.

85    S láttam mélyében három-egybe gyülni,
            szeretettel kapcsolva egy tömeggé,
            mi ittlenn szerte szokott elegyülni;

88    substanciát és accidenset eggyé
            és habitust, egy-fénynek, egy-valónak^[1309]
            lehelve, mondom, elemmé s eleggyé.

91    Egyetemes formáját e csomónak
            hiszem, hogy láttam; hiszem, mert ha mondom,
            tágabbra tártan örülök a szónak.

94    Egy perc mélyebben elaltatta gondom',
            és Argo árnya, Neptun döbbenése^[1310]
            huszonöt századát legyőzte pontom.^[1311]

97    Lelkem ekként egészen belevésve
            merően és figyelve, mozdulatlan,
            a bámulásból izzott tüzelésbe.

100   Olyanná lesz a lélek ama Napban
            merűlve el, hogy, bármi másba nézzen,
            lehetetlen, hogy megnyugodjon abban.

103   Mert minden jó, mely vágyak tárgya lészen,
            benne gyül; s ami rajta kivül elvét
            minden célt, benne célba jut egészen.

106   Dalom ezentul kurtán fogja tervét,
            mert csak annyit emlékszem, mint a gyermek,
            ki még az emlőn nedvesíti nyelvét.

109   Nem hogy tán egynél több kép rajza termett
            benne, mert mindig egy marad az élő
            fény, melyet szemem oly égőn figyelt meg:

112   hanem mert tőle mind érttebbre érő
            látásom ott látását úgy cserélte,
            mintha kép képet lenne megcserélő:

115   a fénysürű mögé, a tiszta mélybe
            három kör áradt, élesen kiválván,^[1312]
            háromszin és egy átmérőjű térbe.

118   És egy a mást, mint szivárványt szivárvány,
            tükrözte föl, s e kettő lehelése
            a harmadik, belőlük egyre szállván.

121   Mily kurta a szó ily elképzelésre!
            S e rekedt dal, ahhoz mi tárva volt ott,
            olyan hogy kevés becsülni »kevésre«.

124   Óh örök Fény, magadban ülve boldog!
            Magadat érted csak, s magadtól értve
            magadat értőn szereted s mosolygod.

127   S ama körforgás, amely így megértve
            olyannak látszott, mint a visszavert fény,
            amint sokáig néztem bele kérdve,

130   magában, s színét színeibe rejtvén
            a mi képünknek festődött keretté,^[1313]
            hogy csak azt néztem, minden mást felejtvén.

133   Miként a mérnök, ki a kört szeretné
            megmérni, töpreng, hogy titkába lásson,
            de mérő elvét hasztalan keresné:^[1314]

136   ollyá tett engem ez uj látomásom
            töprengve tudni, hogyan egyesűle
            kör a képpel, s hogy árad át egymáson,

139   de szárnyam ahhoz hasztalan feszűle -
            mig villám fénye tárta szememet fel
            és égő vágya ekként teljesűle.

142   Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
            de folyton-gyors kerékként forgatott
            vágyat és célt bennem a Szeretet, mely

Dante költeménye a középkornak valóságos lexikona; még szorosabb értelemben mint pl. Balzac műve lexikona a XIX. századnak. Emberek, tájak, történetek kápráztató sokasága vonul el előttünk, meg-megvillanva és ismét eltünve; látszólag rendszertelenül, csak egy nagy allegorikus rendszer keretébe foglalva. Azért, aki a nagy költeményt történeti vonatkozásaiban is teljesen átérteni akarja, annak okvetlen szüksége van pontos és kimerítő Tárgymutatóra.

Az itt következő Tárgymutatóba nemcsak azt vettem fel, amit Dante névszerint megemlít, hanem azt is, amire csak célzást tesz: hisz erre tán még nagyobb szükség van. A név után álló arab számok a Pokol-fordítás előtt adott életrajz paragrafusait jelzik. A római szám az éneket, az utána következő arab szám a sort. A költemény szereplőinek neve mellett az első szám azt a helyet jelenti, ahol először lép föl; a többi azokat, ahol névszerint van említve. Vergiliusz nevét a Pokolból és Purgatóriumból csak ott vettem föl, ahol róla mint költőről esik szó; Dantéét azonkívül, ahol Beatrice megnevezi; Beatricéét a Paradicsomban csak a végső énekekből, ahol Dantétól már elvált; Krisztusét csak a rím-helyekről. Ami C-nél nincs, K-nál, ami F-nél nincs, Ph-nál, ami S-nél nincs, Sz-nél keresd, és viszont.

Ádám Pok. III. 115. IV. 55. Purg. I. 24. IX. 10. XI. 44. XXIX. 85. XXXII. 37. XXXIII. 62. Par. VII. 25. 85. 148. XIII. 37. 83. 87. 110. XXVI. 80. XXXII. 121.

Aeneas 37. Pok. I. 75. II. 13. 32. IV. 122. 126. V. 61. XIII. 11. XXVI. 93. Purg. XVIII. 137. Par. VI. 3. XV. 2. 7.

Aeneis 28. 29. Pok. XX. 113. XXVI. 82. Purg. VI. 29. XXI. 97., idézve Purg. XXII. 40. 70. XXX. 21.

Appeninek Pok. XVI. 95. XX. 65. Purg. V. 96. 116. XIV. 32. XXX. 86. Par. XXI. 106.

Aquinoi Tamás 12. 28. Purg. XX. 69. Par. X. 82. 99. XII. 110. 143. XIV. 5. XVI. 129.

Arno 35. Pok. XIII. 147. XV. 113. XXIII. 9. XXX. 65. XXXIII. 83. Purg. V. 97. 126. XIV. 16. 24. Par. XI. 106. XVI. 145.

Assisi szent Ferenc 18. 19. Pok. XXVII. 112. Par. XI. 35. 50. 74. XII. 32. 110. 143. XIII. 32. XXII. 89. XXXII. 35.

Beatrice 12. 14. 17. 36. Pok. II. 52. 70. 103. IX. 8. X. 131. XII. 88. XV. 90. Purg. I. 53. 91. VI. 46. XV. 77. XVIII. 47. 74. XXIII. 128. XXVI. 59. XXVII. 36. 53. XXX. 32. 73. XXXI. 80. 133. XXXII. 35. 85. 106. XXXIII. 4. 128. Par. passim és XXXI. 64. XXXII. 9. 137. XXXIII. 38.

»boldogságok« Purg. XII. 110. XV. 38. XVII. 68. XIX. 50. XXII. 4. XXVII. 8.

VIII. Bonifác 2. 24. 26. Pok. XIX. 52. XXVII. 70. Purg. XX. 86. Par. IX. 126. 131. 136. XII. 90. XV. 144. XXVII. 22. XXX. 148.

Caesar, Julius Pok. I. 70. IV. 123. XXVIII. 98. Purg. XVIII. 101. XXVI. 78. Par. VI. 58. XI. 68.

Can Grande della Scala 27. 40. Pok. I. 102. Purg. XX. 15. XXXIII. 43. Par. XVII. 76.

Diana (istennő) Purg. XX. 132. XXV. 131. Par. X. 67. XXII. 139. XXIII. 26. XXIX. 1.

Divina Comedia 37. Pok. XVI. 127. XXI. 2. Purg. XXXIII. 139. Par. I. 26. XXIII. 62. XXV. 2.

erények, sark- Purg. I. 23. VIII. 91. XXIX. 130. XXXI. 104. XXXII. 8. stb. XXXIII. 2. stb.

erények, theológiai (Hit, Remény, Szeretet) Purg. VIII. 89. XXIX. 121. XXXI. 111. XXXII. 8. stb. XXXIII. 2. stb. Par. XX. 127.

Éva Pok. IV. 55. Purg. VIII. 99. XII. 71. XXIV. 116. XXIX. 24. XXXII. 31. Par. VII. 25. 85. 148. XIII. 38. XXXII. 5.

Evangélium idézve Purg. III. 121. XIII. 29. XIX. 136. XX. 136. XXI. 7. XXII. 154. XXIII. 74. XXV. 128. XXX. 19. XXXIII. 10. megnevezve Par. XXIV. 137. 143. XXIX. 96. 114.

Ferenc, Assisi szent 18. 19. Pok. XXVII. 112. Par. XI. 35. 50. 74. XII. 32. 110. 143. XIII. 32. XXII. 89. XXXII. 35.

Firenze él. passim Pok. VI. 50. VIII. 62. X. 26. 92. XV. 113. XVI. 75. XVII. 71. XXIII. 95. XXIV. 144. XXVI. 1. XXXII. 120. XXXIII. 11. 117. Purg. VI. 127. XI. 113. XII. 102. XIV. 49. XX. 75. XXIII. 101. Par. IX. 127. XV. 97. XVI. 25. 61. 84. 111. 136. 146. XVII. 48. XXI. 107. XXV. 5. XXIX. 103. XXXI. 39.

franciák Pok. XXVII. 44. XXIX. 123. Purg. XVI. 125. XX. 51. Par. VI. 101. XV. 120.

II. Frigyes, császár 6. Pok. X. 119. XIII. 58. XXIII. 66. Purg. XVI. 116. Par. III. 119.

II. Frigyes, szicíliai király Purg. III. 115. VII. 119. Par. XIX. 131. XX. 63.

Fülöp (szép) 26. 33. Pok. XIX. 87. Purg. VII. 109. XX. 91. XXXII. 152. Par. XIX. 119.

göncöl Pok. XI. 114. Purg. I. 31. IV. 64. XXX. 1. 5. Par. II. 9. XIII. 7. XXXI. 32.

Ilion Pok. I. 74. XXVI. 59. XXVIII. 10. XXX. 14. 97. 113. Purg. XII. 63. Par. VI. 6. 68. XV. 126.

Itália Pok. I. 106. IX. 114. XX. 61. Purg. VI. 76. 124. VII. 95. XX. 67. XXX. 86. Par. VIII. 61. IX. 26. XI. 105. XXI. 106. XXX. 138.

János, evangelista Pok. XIX. 106. Purg. XXIX. 105. 144. XXXII. 76. Par. IV. 29. XXIV. 126. XXV. 94. 100. 112. XXVI. 53. XXXII. 127.

János, keresztelő 2. Pok. XIII. 143. XXX. 74. Purg. XXII. 151. Par. IV. 29. XVI. 25. 46. XVIII. 133. XXXII. 32.

Julius Caesar Pok. I. 70. IV. 121. XXVIII. 98. Purg. XVIII. 101. XXVI. 78. Par. VI. 58. stb. XI. 68.

Juppiter csillag Par. IV. 63. XVIII. 68. 71. 96. 115. XIX. 17. XXII. 145. XXVII. 14.

Juppiter isten Pok. XIV. 52. XXXI. 45. 92. Purg. XII. 32. XXIX. 120. XXXII. 112. Par. IV. 63.

Károly, Sánta 15. 22. Purg. V. 68. VII. 127. XX. 79. Par. VI. 106. VIII. 71. XIX. 128. XX. 63.

V. Kelemen 26. 33. 38. Pok. XIX. 83. XXVIII. 59. Par. XVII. 82. XXVII. 59. XXX. 142.

Keresztelő János 2. Pok. XIII. 143. XXX. 74. Purg. XXII. 151. Par. IV. 29. XVI. 25. 46. XVIII. 133. XXXII. 32.

Komédia, Dante költeménye 37. Pok. XVI. 127. XXI. 2. Purg. XXXIII. 139. Par. I. 26. XXIII. 62. XXV. 2.

Kristály-ég Par. I. 123. II. 113. XIII. 12. 23. XXIII. 112. XXVII. 99. XXX. 38. 107.

Krisztus Pok. IV. 53. XII. 38. XXXIV. 115. Purg. XV. 89. XX. 87. XXI. 9. XXIII. 74. XXVI. 129. XXVII. 2. XXXII. 80. 102. L. még griff alatt; Par. passim; rímben XII. 71. XIV. 104. XIX. 104. XXXII. 83.

Léthe Pok. XIV. 131. 136. Purg. XXVIII. 25. 130. XXIX. 67. XXX. 142. XXXI. 94. XXXIII. 95. 123.

Lucifer (Dis) Pok. VIII. 68. XI. 65. 73. XII. 39. XXXI. 143. XXXIV. 18. 20. 89. Purg. XII. 25. Par. IX. 127. XIX. 46. XXVII. 26. XXIX. 56.

Mária, szűz Pok. II. 94. Purg. III. 39. V. 101. VIII. 38. X. 41. 49. XIII. 50. XV. 88. XVIII. 100. XX. 19. 97. XXII. 142. XXV. 128. Par. III. 122. IV. 30. XI. 71. XIII. 84. XV. 134. XXI. 123. XXIII. 73. 111. 125. XXV. 113. 127. XXXI. 101. XXXII. 4. 107. 113. XXXIII. 1.

Mars csillag Purg. II. 14. Par. IV. 62. XIV. 84. 100. XVI. 38. XVII. 77. XXII. 146. XXVII. 14.

Mars isten 2. Pok. XIII. 143. XXIV. 145. XXXI. 50. Purg. XII. 33. Par. IV. 62. VIII. 132. XVI. 46. 145.

Medve, nagy, csillagkép Pok. XI. 114. Purg. I. 31. IV. 64. XXX. 1. 5. Par. II. 9. XIII. 7. XXXI. 32.

Minos Pok. V. 4. 17. XIII. 96. XX. 36. XXVII. 124. XXIX. 119. Purg. I. 77. Par. XIII. 14.

muzsák Pok. II. 7. XXXII. 11. Purg. I. 8. XXII. 58. 101. XXIX. 37. 41. Par. II. 8. XII. 7. XV. 26. XVIII. 33. 82. XXIII. 56.

Pál, szent Pok. II. 29. 32. Purg. XXIX. 134. Par. XVIII. 131. 136. XXI. 127. XXIV. 62. XXVIII. 138.

Péter apostol Pok. I. 134. II. 24. XIX. 91. 94. Purg. IX. 127. XIII. 50. XXI. 54. XXII. 63. XXXII. 76. Par. IX. 141. XI. 118. XVIII. 131. 136. XXI. 127. XXII. 88. XXIII. 139. XXIV. 19. XXV. 11. XXVII. 19. 41. XXXII. 125. 133.

Phoebus Apollo Purg. XII. 31. XX. 132. Par. I. 13. 32. II. 9. XIII. 25. XXIX. 1.

Primum Mobile Par. I. 123. II. 113. XIII. 12. 23. XXIII. 112. XXVII. 99. XXX. 38. 107.

Purgatorium-hegy Pok. XXVI. 133. Purg. passim; Par. XV. 93. XVII. 19. 113. 137. XXVI. 139.

Róma 1. 2. 5. 6. 28. 34. 35. Pok. I. 71. II. 21. XIV. 105. XV. 77. XVIII. 28. XXVI. 60. XXVIII. 10. Purg. VI. 112. XVI. 106. XVIII. 80. XIX. 107. XXI. 89. XXII. 145. XXIX. 115. XXXII. 101. Par. VI. 43. 57. IX. 140. XV. 120. XVI. 11. 58. XIX. 102. XXIV. 62. XXVII. 62. XXXI. 34.

Sánta Károly 15. 22. Purg. V. 68. VII. 127. XX. 79. Par. VI. 106. VIII. 71. XIX. 128. XX. 63.

Sardinia 12. Pok. XXII. 82. 90. XXVI. 104. XXIX. 47. Purg. XVIII. 81. XXIII. 94.

Siena 7. 8. 10. 16. Pok. XXIX. 122. 134. Purg. V. 134. XI. 65. 111. 123. 135. XIII. 106.

Spanyolország (Hispánia) Pok. XXVI. 109. Purg. XVIII. 102. Par. VI. 64. XII. 53.

Statius Purg. XXI. 10. 91. XXII. 26. XXIV. 119. XXV. 29. 32. XXVII. 47. XXXII. 28. XXXIII. 10. 134.

Szép Fülöp 26. 33. Pok. XIX. 87. Purg. VII. 109. XX. 91. XXXII. 152. Par. XIX. 119.

szeráfok, rendfokozat Par. IV. 28. VIII. 26. IX. 78. XI. 37. XXI. 92. XXVIII. 99.

Szicília Pok. XII. 108. XXVIII. 7. Purg. III. 115. Par. VIII. 68. XIX. 131. XX. 62.

Tamás, aquinoi 12. 28. Purg. XX. 69. Par. X. 82. 99. XII. 110. 143. XIV. 5. XVI. 129.

Théba Pok. XIV. 68. XX. 32. 59. XXV. 15. XXX. 2. XXXII. 11. XXXIII. 89. Purg. XVIII. 93. XXII. 69.

Toszkána 2. Pok. X. 22. XXIII. 76. 92. XXIV. 122. XXVIII. 108. XXXII. 65. Purg. XI. 60. 110. XIII. 149. XIV. 16. 103. 124. Par. IX. 90. XXII. 117.

Trója Pok. I. 74. XXVI. 59. XXVIII. 10. XXX. 14. 97. 113. Purg. XI. 62. Par. VI. 6. 68. XV. 126.

troubadourok 12. 13. L. még Bertran de Born, Giraut de Borneil, Arnaut Dániel, Buonagiunta, Folchetto.

Vergiliusz 28. 29. 36. 37. Pok. I. 79. és passim; Purg. VII. 16. XXI. 97. XXII. 64. XXX. 49. és passim; Par. XV. 26. XVII. 19. XXVI. 119.

Zeus Pok. XIV. 52. XXXI. 45. 92. Purg. XII. 32. XXIX. 120. XXXII. 112. Par. IV. 63.

zsidók Pok. XXIII. 123. XXVII. 87. Purg. XXIV. 124. Par. V. 49. 81. VII. 47. XXIX. 102. XXXII. 130.

Zsoltár, idézve Purg. II. 46. V. 24. XIX. 73. XXIII. 11. XXVIII. 80. XXIX. 3. XXX. 83. XXXI. 97. XXXIII. 1. Par. XXV. 73. XXXII. 12.

1 Dante Fordítása (Műhelytanulmány). L. Irás és Olvasás 107.

2 1300. nagycsütörtökén éjjel. Dante 35 éves.

10 Vergiliusz, Augusztus udvari költője. Életrajz 28.

11 Főművében, az Aeneisben, Aeneas, Anchises fia, az égő Trójából menekülve megalapította Rómát, s őse lett az első római császárnak, Augusztusnak.

13 Helyesebben Feltre és Montefeltro, Can Grande területének határai.

14 Turnus, Aeneas ellenfele; Camilla, az amazon; Nisus és Euryalus, a két jóbarát: Vergiliusz hősei.

16 Silvius őse Aeneas. Alvilági útját megírta Vergiliusz, költői mintát nyujtva evvel Danténak is. (Életrajz 37; l. 59. oldal.)

17 A Biblia Szent Pált nevezi az Úr választott edényének. Ő is járt már élve a túlvilágon.

18 A Pokol tornácában. A lebegők nem bűnösek, de nincsenek megkeresztelve, s így nem juthatnak a Mennybe.

20 Csak az erény teszi, hogy az ember minden földi teremtményt fölülmul.

23 Szent Lucia, a Megvilágosodás. Vértanu, kit megvakítottak; most a fény szentje. Dante, mint életírói mondják, különösen tisztelte s hozzáfordult szembajában. (Életrajz 17.)

25 V. Celesztin pápa. Az ő gyáva lemondása juttatta pápaságra VIII. Bonifácot, Dante legnagyobb ellenségét. Életrajz 22.

27 Cháron, az alvilág révésze, a mitológiában és Vergiliusznál is.

29 A Pokol egy óriás tölcsér a föld középpontja felé keskenyedve; s lefelé mind kisebb erkélyszerű körök gyűrűzik, mind súlyosabb bűnök helyei. Az első kör: a Tornác.

30 A lebegők. Semmi kínt sem szenvednek: csak az örök vágyat a kereszténység magasabb szellemi élete után, melyet nem ismernek.

31 Krisztust, aki halála után »szálla alá poklokra«, s felvitte a mennybe az ótestamentum szentjeit és jámborait. Ők voltak az első üdvözültek. Krisztus előtt senki sem üdvözülhetett.

33 Az ókori híresemberek helye. Itt szokott lenni Vergiliusz is.

34 Horátius, a szatiraköltő, az első római császár dicsőitője, mint Vergiliusz.

35 Lukanusz Caesar győzelmének énekese. Ez már a császárság győzelme volt.

36 Lavinia Aeneas neje, Latinus leánya. Camilla és Penthesiléia amazonok (L. I. 107.)

37 A történelem és mitológia hírességei közt elvegyülnek Vergiliusz hősei is.

38 Julia Caesar leánya, Marcia az uticai Cato neje, Cornelia a Gracchusok anyja. E görög-római társaságban Saladin az egyetlen a mohamedán világból.

40 Démokritosz szerint a világ észszerűtlen atomok véletlen eredője.

41 Dioszkoridesz könyvet írt a növények »kvalitásairól«.

42 Seneca etikai irányú műveket hagyott ránk. Euklides mértant. Hippokratész és Galénusz orvosok.

45 Krétai király volt, oly igazságos, hogy holta után Zeus az alvilág bírájává tette. A második körben kezdődik a voltaképi bűnök büntetése; azért áll itt a bíró.

46 Asszír császárnő; híres törvénye: licitum quod libitum.

47 Dido, Vergiliusz hősnője. Aeneasért hűtlen lett férjének, Sychaeusnak hamvaihoz; de Aeneas elhagyta, s Dido bánatában máglyán égette el magát.

48 Francesca da Rimini (életrajz 39). Ravennában született a Po torkolatánál. Paolo férjének, Gianciottónak a testvére volt. Gianciotto meglepte és megölte őket.

49 Kaina a testvérgyilkosok helye a pokolban. (L. XXXII. ének.)

50 Lancelot, a mondai Artur király híres vitéze. Királyának feleségét, Guinevrát szerette.

51 Galeotto volt Lancelot és Guinevra szerelmének pártfogója és kerítője a lovagmondában.

52 A mitológiai falánk, háromfejű eb. Vergiliusznál is ő az alvilág őre.

53 Az első firenzei Dante túlvilágában. Torkosságáról Boccaccio is mesél Dekameronjában.

58 Farinatáról l. életrajz 7., 8. és X. ének. - Tegghiaióról életrajz 8. és XVI. ének.

59 Rusticucci Jakabról l. XVI. ének. - Arrigo Fifanti és Mosca de'Lamberti résztvettek a Buondelmonte megölésében (Életrajz 5.). L. XXVIII. ének.

60 Az utolsó ítélet. Arra fölmennek, fölveszik újra testüket, s avval térnek majd ide vissza. (»Testnek feltámadása...«)

61 A gazdagság istene volt a görögöknél. Ő őrzi a negyedik kört.

63 A szizifuszi büntetés a földi kincsek hiábavalóságát példázza.

64 Az Isten láthatatlan angyalok által forgatja az egeket.

66 A Styx haragos révésze, Flégiász, Vergiliusz alvilágában is szerepel. Apollo elszerette lányát, haragjában az istenség ellen lázadt, ezért került ide.

68 Boccaccio mesél róla a Dekameronban. Olyan dölyfös volt, hogy még a lovát is ezüsttel patkoltatta. Innen a neve: Argenti.

69 Dis, más néven Pluto, a vergiliuszi alvilág királya. Danténál azonos Luciferrel.

71 Mikor Krisztus »szálla alá poklokra«; őt már a felső kapunál próbálták visszatartani. L. IV. 52-61. Akkor törtek le a kapuról a zárak.

73 A thessaliai boszorkány: aki a holttestekbe vissza tudta bűvölni a szellemet. Azért idézte Vergiliuszt, hogy egy lelket fölhívjon számára, egy jóslásban segíteni. A történetet Lucanus, a római költő, meséli el.

75 A fúriák vagy Erinnysek Proserpinának, az alvilág istennőjének, Dis nejének, szolgálói.

76 Medúza, a Gorgó, tekintetével bárkit kőbálvánnyá változtatott.

77 Thézeusz azért szállt az alvilágba, hogy Proserpinát, akit Dis erővel rabolt el, visszahozza anyjához.

78 Cerberusz ellenállt Thézeusznak, mikor Proserpinát föl akarta hozni. Ezért Herakles, mikor az alvilágba szállt, nyakláncánál fogva hurcolta végig a kutyát a poklon.

81 Jozafát völgyében lesz az utolsó ítélet. L. VI. 94-99.

82 Farinátát és történetét l. életrajz 7., 8. és 11. V. ö. VI. 79.

83 Guido Cavalcantiról és az apjáról életrajz 13., 23. Guido megvetette Vergiliuszt: talán megvetett ez a nehéz filozófus-költő minden külső poétai díszt (v. ö. életrajz 29.); talán mint epikureus megvetette Vergiliuszt azért is, mert hitt a túlvilágban.

87 A bíboros Ottaviano degli Ubaldini, egy hitetlen gibelin-pap II. Frigyes korában.

89 Photinus thessalonikai diákon Akácius eretnekségét követte, s Dante szerint eretnekségre térítette a pápát is, II. Anasztáziuszt (496-498).

90 Sodoma lakói a természetellenes kéjelgők. Caorsa népe uzsorás volt. Mindkét bűn közvetve magát az Istent sérti, mert megveti az Isten-alkotta természetet, s az Úr természetes adományait, amelyekből munkákkal rendelte élnünk. L. később 95-111.

95 Kréta szégyene a Minotaurus. Tudvalevőleg Minos krétai király (l. V. 4.) neje, Pasiphae, perverz szerelemre lobbant egy szép bikáért: tehénformát csináltatott, ebben rejtőzött el, hogy az állat szerelmét elnyerhesse. E szörnyű szerelem gyermeke a Minos-bika; teste ember, feje bikafej.

96 Thézeusz. Ő ölte meg a Minos-bikát, akit Minos a Labirintusba rejtett.

97 Ariadne Minos leánya volt, tehát a Minotaurus húga. Őtőle kapta Thézeusz a fonalat, mellyel a Labirintusban eligazodott.

101 A hetedik kör első gyűrűjét a mitológia centaurjai őrzik: mellig emberek, alul lovak.

102 Chiron a bölcs, Pholus a haragos, Nessus a szerelmes centaur. Nessus Dejanirát szerette. Herakles feleségét. Herakles a lernai sárkány vérébe áztatott nyíllal lőtte agyon. Nessus haldokolva vérébe mártott egy palástot s Dejanirát rábeszélte, hogy adja férjére: a bűvös palást biztosítani fogja a férj hűségét. Persze Nessus jól tudta hogy vére fertőzött, égető s meg fogja ölni Heraklest.

104 Ferrarai zsarnok. Állítólag fia fojtá meg 1293-ban.

105 Guido di Monforte l. életrajz 12. Az angol király testvérét ölte meg, kinek szívét aztán egy londoni templomban őrizték.

106 Pyrrhus, Achilles vérengző fia, az Aeneisben szerepel. Sextus, Pompejus fia, híres kalóz, Lucanus költeményében.

108 A Hárpiák a mitológia embermadarai. Rossz jóslataikkal űzték el a Strofadok szigeteiről Aeneast, mint Vergiliusz megírja.

110 Vergiliusz eleven fáról is énekelt már az Aeneisben. Dante ezt előbb kétségkívül mesének vélte; ezért kellett Vergiliusznak ágat töretni vele, hogy észrevegye a dolgot.

111 Piero della Vigna, II. Frigyes kancellárja. Életrajz 6.

116 Lano a sienai »finom bandához«, ehhez a híres mulató-kompániához tartozott. Mikor mindenét elherdálta, a toppói csatában (életrajz 16.) készakarva kereste a halált.

117 Giacomo da Sant'Andrea saját házát gyújtotta föl, hogy a tűzben gyönyörködjék.

119 Úgy látszik, a saját kapujára akasztotta fel magát.

120 A hetedik kör második kis-köre volt az eleven liget, az öngyilkosok helye. A harmadik gyűrűben az Istent bántók bűnhődnek. Először a káromlók. L. XI. ének.

121 Afrika égő homokjához hasonlít, melyen az uticai Cato járhatott.

122 Nagy Sándor indiai hadjáratában látott állítólag tűzesőt.

123 Capaneus, a Thébát ostromló hét király egyike a görög mondában. Zeust káromolta, aki ezért villámokkal nyilazta le. A villámokat Vulkán gyártotta, a tűzisten, kinek kovácsműhelye van az Aetnában.

124 Flegránál az óriásokat nyilazta volt le, kik ellene lázadoztak.

125 A Forró-tó Viterbo mellett van. Vizét nemibetegségekben használták, kivált a kéjnők.

126 Kréta Saturnus földje, aki az aranykorban uralkodott a világon.

127 Saturnus tudvalevőleg fölfalta gyermekeit, nehogy teljesedjék a régi jóslat, mely szerint fia dönti le a trónról. De neje, Rea, a legkisebb fiút elrejtette Ida hegyén; és papjai által lármás zenét rendelt, hogy sírását ne hallják. E gyermekből lett Zeus.

128 A krétai Vén az Emberiség. Hátat fordít Damiatának (Egyiptomban) és Rómára néz, jelezve az emberiség fejlődésének útját.

129 Az ércek tán az emberiség korait jelentik: aranykor, ezüstkor stb.

130 Az alvilág folyói az Emberiség könnyeiből erednek.

131 A vöröshabú folyó (l. 77-78 sor) a Flegeton. De már a vérfolyó is Flegeton volt (XII. ének).

138 Természet elleni kéjelgés (a sodomiták. L. XI. ének 46-50).

141 Szolgák Szolgája (servus servorum) a pápa hivatalos címe.

142 Andrea de' Mozzi firenzei püspököt a pápa erkölcstelen élete miatt Vicenzába helyezte át. Ott is halt meg.

144 Veronában évente versenyfutás volt egy diadal emlékére: a nyertes díja zöld posztó.

145 Itt a lelkeknek folyton mozogni kell. L. XV. ének 37-39.

146 Gualdrada a krónikások által sokat dícsért hölgy; neki köszönhette Anjou Károly, hogy Manfredet megverte (életrajz 10).

148 Firenze fénykorának (l. életrajz 7) legkiválóbb politikusa. Felesége oly útálatos volt, hogy megútálta a női nemet s természetellenes életbe merült. V. ö. VI. ének 80.

154 Geryon, a szörnyeteg, a nyolcadik kör őre. Mese szerint Herakles ölte meg. Dante tette a csalás szimbolumává.

155 Arachne volt az, aki a női kézimunkában versenyre mert kelni Minerva istennővel. Ezért pókká változtatták.

156 A hód német földön otthonos állat, úgy lesi a halakat, hogy a partról benyúlik a vízbe.

157 Ezek az uzsorások, »Caorsa népe«. L. XI. 49. A táskán a címerüket viselik.

162 Faéton, apjától, a Napistentől elkérte a napszekér hajtását, de ügyetlenségből végigpörkölte vele az eget: innen a tejút.

163 Dedalusz és fia Ikárusz viasszal ragasztott tollakból csináltak szárnyakat. Ikárusz nagyon közel repült a naphoz, s a viasz megolvadt.

164 A sólymot néha cselnek készített madárformával csalogatják föl a levegőbe.

165 Rondabugyrod a Pokol nyolcadik köre, a csalók helye. Nem párkány, hanem tíz egymás körül gyűrűző kerek völgy, ezek a bugyrok; középen egy kút (l. XXXI. és XXXII. ének).

166 Egyik oldalon a kerítők, másikon a csábítók.

167 Az 1300. évi egyházi jubileumkor. Életrajz 23.

168 Ez az Angyalhíd, az Angyalvár és a Giordano-hegy között.

169 Saját nővérét, Ghisolabellát, keríté meg a ferrarai gróf, Obizzo d'Este (v. ö. XII. 111) számára.

170 Bologna vidékén, Savena- és Reno-folyók közt igen (si) helyett sipát mondanak (si pou=meglehet; v. ö. si-nyelv: életrajz 13).

171 Jázon, aki az aranygyapjat Colchisból elhozta, nemcsak Medeát csábítá el, hanem Isiphilét is. Isiphile volt az, aki mikor a lemnosi nők minden férfit megöltek bosszúból, megcsalva társnőit, ügyesen el tudta rejteni apját.

173 A gazdag szeretőjének hízelkedő Thaisz Terentius vígjáték-alakja.

174 A harmadik bugyorban a simóniákusok bűnhődnek. Simon mágus pénzért kérte Szent Pétertől a csodatevés erejét; azóta simóniákusnak hívják azt, aki az Isten dolgait, szentségeket, egyházi méltóságokat, pénzért adja-veszi.

175 Életrajz 9. A keresztelőkúton kis kerek nyílások voltak.

176 Az elbeszélt esetért sokan tiszteletlenséggel, szentségtöréssel vádolták a költőt.

177 Régi firenzei törvények szerint a gyilkost elevenen a földbe ásták.

180 III. Miklós pápa (1277-1280). L. életrajz 15. Az Orsini-családból származott, akik de filiis Ursi - a medve kölykeiről - nevezték magukat.

183 A Makkabéusok könyvében szó van Jázon zsidó főpap üzelmeiről, melyeket a szíriai király pártfogásával űzött.

184 A francia király, kinek befolyása alatt Avignonba tette át székhelyét. Életrajz 26.

186 Aragoniai Péter lázadását Anjou Károly ellen pénzért támogatta. L. életrajz 15.

187 János beszél Jelenéseiben a Vizek fölött ülő hölgyről. Dante ehhez hasonlítja az Egyházat. Hét feje a hét szentség; a tíz szarv a tíz parancsolat; férje a pápa.

188 Nyolcadik kör, negyedik bugyor: a jósok és varázslók.

190 Amfiaráusz nem akart Théba ellen menni: jóstehetségével előre látta vesztét. Felfedezték rejtekét és kényszerítették a harcba. De Théba falai előtt megnyílt alatta a föld és elnyelte.

192 Babona szerint ki párzó kígyót bottal elválaszt, nemet cserél.

193 Etruszk jós. Carrara márványhegyei közt élt s a csillagokból és a tenger habjaiból megjósolá Caesar diadalát.

195 Ő alapította Mantovát, melynek közelében Vergiliusz született.

196 Bacchus isten szülőhelye Théba, ahol Tiréziász élt.

198 Az a pont, hol a három püspökség kerülete érintkezik.

199 Mantovában a guelf Casalodi uralkodott; de folytonos elégedetlenség volt a városban. Pinamonte, ghibelin nemes, ezért rábeszélte Casalodit, hogy száműzzön néhányat az elégedetlen urak közül. De ezáltal a nép dühe Casalodi ellen csak fokozódott, Pinamonte pedig megszabadult vetélytársaitól és könnyen hatalmába keríthette az uralmat.

201 Azaz megjósolta az indulás idejét (mikor a hajóköteleket elvághatják). Tudvalevőleg az istenek nem adtak szelet, míg Ifigeniát, a fővezér leányát föl nem áldozzák.

202 Vergiliusz megírta a jósok szerepét az Aeneisben.

205 A boszorkány viaszbábut készít és szurkálja; minden szúrást az érez, kit meg akar rontani.

206 1300 ápr. 9, nagyszombat; reggeli hét óra. Fenn a hold akkor nyugszik.

207 Az olasz paraszt Káint és tüskét lát a holdban, épúgy mint a magyar Szent Dávidot.

212 Luccában egy csodatevő Krisztusképet őriznek.

214 Caprona Lucca és Firenze egyesült serege ellen adta fel magát; Dante is ott volt. Életrajz 16.

216 A hatodik híd a földrengéstől szakadt le, mikor Krisztus a pokol tornácában járt (v. ö. IV. 53, VIII. 124, XII. 37 stb.). Ez nyomban Krisztus halálakor történt: a hagyomány szerint időszámításunk 34-ik évében, nagypénteken d. u. 3 órakor. Az ördögök egyébként megcsalták Dantéékat, mikor azt mondták, hogy van olyan híd, mely a hatodik bugyron is átvezet: e helyen mind leszakadt (XXIII. ének 140. L. a rajzot a XVIII. énekben.)

218 Ciampolo. Anyja már gyermekkorában V. Tibáld navarrai király szolgálatába adta, hol magas állásra jutott.

219 Gallura szardíniai kerület a pisai Nino Visconti bírósága alatt állt (akit később Ugolino űzött el Pisából: Életrajz 15). Ennek a bizalmas embere volt Frater Gomita.

220 Egy másik szárd kerület, Logodoro, bírája Michel Zanche. Enzio királynak, II. Frigyes fiának, helytartója. Ez, mikor Enzio fogságba esett, elcsábitotta urának nejét. Zanche urat veje, Branca d'Oria ölte meg ebéd fölött, hogy ő kapja meg Logodorót. Életrajz 12.

221 Az egér kérte a békát, vigye át a folyón. Ez ravaszul lábához kötötte az egér lábát, hogy majd lebukik és magával rántja. De jött az ölyv, fölkapta az egeret: s a béka, rákötve, nem menekülhetett. Aki másnak vermet ás, maga esik bele.

222 Ez a nyolcadik kör hatodik bugyra, a hipokriták, képmutatók helye.

223 II. Frigyes császár (Életrajz 6) a felségsértőket bujtatta ólomruhába.

226 Gardingo városrész Firenzében; ott volt az Ubertiek háza, melyet a lázadók rontottak le, mikor elűzték a víg barátokat.

227 Kaifás főpap Krisztus kivégzését avval javasolta, hogy »inkább egy ember haljon, mint a nép vesszen el«.

229 Vergiliusz, mikor először szállt e bugyorba (IX. 22), nem láthatta még Kaifást, mert az akkor még élt.

235 A gyanú Rampino di Rannuccio Foresira esett. Már börtönben ült, mikor az igazi bűnös kiderült.

237 A jóslat homályos. Pistójában a magravölgyi Malaspina gróf verte le a fehérek rövid uralmát. Életrajz 22.

239 Pistója magva a hagyomány szerint Catilina csapatának egy töredéke, mely menekülve itt telepedett le.

242 A többi centaurral a hetedik körben. L. XII. ének.

244 A három árny: Agnello Brunelleschi, Buoso Donati és Puccio Sciancato.

246 A nagy kígyó: Cianfa. Akire ráveti magát: Agnello, ki már kiskorában kifosztá az apját.

247 A kis kígyó Francesco Cavalcanti, hírhedt zsaroló. Akit köldökön szúr, Buoso Donati, sikkasztó; még lesz róla szó (XXX. ének 44).

248 Két római katona, kiket Afrikában kígyók martak agyon, mint Lucanus elbeszéli a Pharsaliában.

249 Átváltozások című mitologikus költeményében.

251 Francesco Cavalcantit a Gaville-beliek ölték meg zsarolásaiért, s a Cavalcanti-család véres bosszút állt érte.

252 Prato Firenze szomszédvárosa. A szomszédok titkon mind a hatalmas Firenze pusztulását óhajtották.

254 Elizeus próféta. Mikor a suhancok csúfolták, medvék jöttek az erdőből és széttépték a csúfolódókat.

255 Illés Elizeus szemeláttára szállt tüzes szekéren az égbe.

256 Eteokles és öccse Théba trónjáért párbajozva ölték meg egymást. Testeiket egy máglyán égették el; de még a máglya lángja is két ágra oszlott, mintegy jelezve a testvérek viszályát.

257 Ulysses, más néven Odysseus. Homérosi hősök. Szerepelnek az Aeneisben is.

258 Ők adták a tanácsot a görögöknek, hogy a falóval álnokul foglalják el Tróját. Rómát tudvalevőleg a Trójából menekülő Aeneas alapította.

259 Achilles neje. Minthogy férjének elestét megjósolták, lányruhába rejtette, lányok közé, a harc elől. Ulyssesék árusoknak öltözve, különböző portékákat hoztak a lányokhoz, köztük egy kardot. Achilles a kard után kapott, elárulva nemét. Igy a harcba ment, elesett s neje bújában utána halt.

260 Pallas istennő csodatevő szobra, mely Tróját védte. Ulysses s Diomedes csellel elrabolták.

261 Circe a varázslónő, ki a Trójából hazatérő Odysseust útjában visszatartotta. Odysseus tudvalevőleg tíz évig bolyongott a tengeren.

262 Azon a helyen alapítá később Aeneas Caëtát.

263 A hagyomány szerint nem tudott otthon megmaradni, újból tengeri útra ment és nem tért többé vissza. Ez magyarázza Dante kérdését (84. sorban).

264 Herkules oszlopa Gibraltárnál jelezte a világ végét.

267 A föld másik felére jutottak, a nyugati féltekére.

268 Alkalmasint a Purgatórium hegye. L. XXXIV. ének. (Azonos a mesebeli mágnesheggyel.)

269 Ezt Phalaris zsarnok csináltatta, kínzóeszközül. A bűnöst belsejébe zárták, aztán a rézökröt megtüzesítették. A bűnös jajgatott s ez olyan volt, mintha az ökör bőgne fájdalmában.

270 A zsarnok először azt a szobrászt dobatta bele, aki az ökröt készíté.

271 Vergiliusz Lombardiában született (l. XX. 56) s lombardi kiejtéssel beszél.

272 Romagna szélén, Urbino és a Tiberis forrásvidéke közt. Ez Guido di Montefeltro (Életrajz 16).

273 Ravennában a Polenták uralkodtak (Életrajz 39).

275 Forli. A franciákat ép Guido di Montefeltro vezérlete alatt verte meg. Forli az Ordelaffi-család birtoka; ennek címere a zöld oroszlán.

276 Verucchio Rimini mellett van. Urai Malatesta és fia, Malatestino. (Az ő fiai voltak Gianciotto és Paolo is; l. V. ének.) A Malatesták uralmával elégedetlen nemesek Guido di Montefeltrót hívták segítségül; köztük Montagna; ezért kellett ennek halállal lakolnia.

282 Bonifác a Laterán körül lakó Colonna-családdal volt ellenségeskedésben.

283 A szíriai Acri a keresztes háborúkban szerepel; 1291-ben ostromolták a szaracének.

284 A ferencrend öve. E rendbe lépett a vezeklő Montefeltro.

285 Konstantinus császár. Leprában szenvedvén, a legenda szerint Sorakte hegyéről elhívatta a száműzött Szent Szilvesztert, ki őt megkeresztelve meggyógyítá.

288 A pápa csakugyan ígéretekkel csikarta ki a várat a Colonnáktól.

290 A nyolcadik kör kilencedik bugyrában azok vannak, kik viszályt vagy hitbeli szakadást okoztak.

291 Apuliában folyt a pún háború egy része, ott történt a szerencsétlen cannaei ütközet.

292 A rómaiak Vergiliusz szerint Trójából szakadtak Itáliába.

293 A normann Roberto Guiscardo nagy csatákkal nyerte meg Apulia fejedelemségét.

294 A beneventumi csatát Manfred állítólag azért vesztette el, mert az apúli bárók Ceperannál szabad járást adtak Anjou Károlynak. A tagliacozzói vereséget pedig Alardo francia lovag váratlan csele okozta volna. L. mindezeket Életrajz 10.

295 Ali Mohamed veje, aki a fegyveres hitszakadást még kiélesítette.

296 Fra Dolcino az apostolikusok szektájának feje. V. Kelemen keresztes haddal ment ellene s a piemonti Novarában, télen, körülzárva és kiéheztetve győzte le.

297 A medicinai Péter botránycsinálásban volt mester.

299 Guido del Cassero és Angioletto da Cagnano fanói nemesek. A félszemű Malatestino Cattolicába, Rimini mellé, hívatta őket tanácskozásra, s aztán a focarai hegy közelében hajóikról a tengerbe dobatta.

300 A Földközi-tenger szigetei közt híres kalózvilág volt.

302 Curio néptribun, ki éppen Rimini mellett adta Caesarnak a tanácsot, hogy keljen át a Rubicon-folyón, ami a polgárháboru megkezdését jelenté.

303 Mosca dei Lamberti (v. ö. VI. 80). Ő tanácsolta Buondelmonte megölését, e szavakkal: »Fődolog a tett«, ami Firenze viszályainak s a Lambertiak száműzetésének oka lett. Életrajz 5.

304 Híres provánszi trubadur. II. Henrik angol király fiát apja ellen lázítá, mint a Bibliában Achitofel Absolont Dávid ellen.

306 Geri del Bello Dante apjának unokaöccse. Izgága ember volt, végreis úgy ölték meg; családja 1300-ban, Dante utazásának évében még nem bosszulta meg halálát.

309 A nyolcadik kör tizedik bugyra a hamisítók helye.

310 Hogyan népteleníté el Aeginát a dögvész s hogyan változtatta aztán Aeacus király a hangyákat emberekké: leírja Ovidius.

315 Stricca (de' Salimbeni) és Niccolo testvérek voltak. Utóbbi tagja a sienai finom bandának, mely 12 költekező gavallérból állott; köztük Caccia d'Ascian és Abbagliato; tagja volt Lano is (XIII. 120).

316 Capocchiót érchamisításért égették meg Sienában.

317 Semelét, Théba alapítójának, Kadmusnak leányát Juppiter szerette; ezért üldözte Juno a thébai népet.

319 Trója pusztulásakor elesett Priamus király is.

320 Hekuba, Priamus neje. Polyxena és Polydorus, gyermekei.

322 Mirrha, idegen nőnek tetette magát, hogy atyja iránti szerelmét kielégítse. E bűnös éj gyümölcse Adonis.

323 Buoso Donati már szerepelt a XXV. énekben. Mikor meghalt, egy távoli rokona Gianni Schicchit a halott ágyába fektette és a sötét szobában végrendeletet csináltatott vele Buoso helyett. Jutalmul ménese legszebb lovát adta neki.

326 Ott hamisította Roména grófjai - II. Guido, Sándor és II. Aghinolfo - számára a forintot, melyen Firenze védőszentjének, Keresztelő Jánosnak (XIII. 143) képe volt. A hamisító máglyára került.

328 Sinon volt az ki, (mint Vergiliusz leírja) hazugságokkal rábírta a trójaiakat, hogy a végzetes falovat várukba vigyék.

330 Narcisszusz, a szép pásztorfiú, addig nézte magát a patak tükrében, míg önmagába szeretett bele.

331 Roncevalnál, Ganellone árulása folytán (megírja a Chanson de Roland).

332 A hős Roland, a hátvéddel megszorulva, kürtjelet adott, de hiába.

333 A kútról XVIII. 17-18 és a XVIII. ének előtti ábrát.

335 A Gigászok, a Föld fiai, az istenek ellen lázadt óriások. Juppiter villámával sujtá le őket a flegrai csatában (v. ö. XIV. 58).

336 A római fenyőtoboz még ókori művészek bronzalkotása; embernagyságnál nagyobb. Ma látható a Vatikánban.

337 A friz legények híresek voltak magasságukról.

338 Nimród a bábeli torony építője, a nyelvzavar okozója.

341 Kocitus a pokolfolyónak a Kút mélyén, a Föld középpontjában meggyült és befagyott része (v. ö. XIV. 118).

342 Ephialtes, Briareus, Tiphoüs, Titius, a gigászok nevei. E fajból való Anteus is (de ő a flegrai csata idején még nem élt).

344 A Múzsák. Amphion énekével bírta mozgásra a köveket, úgy építette Thébát, zeneszóra.

345 A kilencedik körben, a Kút mélyén, az árulók bűnhődnek (v. ö. XI. 52-66).

346 A Bisenzo-völgy ura Alberto de Alberti volt. Fiai a birtokon összeveszve, egymást ölték meg.

347 Kaina a kilencedik kör első alköre, Kainról elnevezve (v. ö. V. 107). Itt vannak kik rokonaik ellen követtek el árulást.

348 Mordréc, Ártur király fia, apjára tört; Ártur úgy átszúrta kardjával, hogy az árnyékán átsütött a nap.

349 Focaccia de' Cancellieri, pistojai fehér (v. ö. életrajz 22) egy rokonát ölte meg; a firenzei Sassol Mascheroni gyámfiát; Camiscion Pazzi azt a rokonát, kivel közösen bírt egy várat, hogy a vár egészen az övé legyen. Carlin Pazzi fehérpárti létére a rábízott várat az ellenség kezére játszotta: saját rokonai is a várban foglyul estek.

351 Antenóra az árulók körének második alköre, a hazaárulók helye. Neve a trójai Antenorról, ki árulással játszá Ulysses kezére a palladiumot (v. ö. XXVI. 63).

352 Bocca degli Alberti Montapertinél a zászlótartó kezét árulásból levágta, hogy elejtse a zászlót, mire a guelf csatasor megzavarodott.

353 Buoso di Duera sok pénzt kapott Manfrédtól, hogy ellenálljon a franciáknak; aztán Anjou Károlytól is pénzt vett, hogy átengedje őket. Életrajz 7, 10.

354 Beccheria apátot avval vádolták, hogy a ghibelineket pártolja.

355 Gianni del Soldanier a víg barátok elűzése után (életrajz 10; v. ö. XXIII. ének) egy pillanatra ghibelin létére kezébe keríté a guelf állam kormányát.

358 Tideusz a thébavívó hét király egyike. Menalippusz halálosan megsebesíté; erre ő megölte Menalippuszt és dühében haláláig rágta koponyáját.

361 Ugolinó bukását Ruggieri érseken kívül a Sismondi, Lanfranchi és Gualandi családoknak köszönhette.

362 Két fiával s két unokájával együtt vetették börtönbe.

365 Si olaszul: igen. A si-nyelvről l. Életrajz 13.

367 A Thébában hajdan történt szörnyűségekre céloz. V. ö. XXX. 1-12.

368 Alberigo szerzetes haragosát, Manfredo Manfredit, ebédre hívta s úgy ölette meg. A jelszó volt, melyre a gyilkosok előrohantak: »Jőjjön a gyümölcs!«

369 Ptolomea a kilencedik kör harmadik alköre; így nevezve Ptolomeusról, Jerikó kormányzójáról, aki asztala fölött ölte meg ipát és annak fiait, a biblia szerint. Azok szenvednek itt, akik vendégeikkel szemben követnek el árulást.

370 Atropos a párkák egyike, aki az élet fonalát elvágja.

371 Branca d'Oriáról l. XXII. ének 220. jegyzet és Életrajz 12. - Ser = úr.

375 Vexilla regis prodeunt: »a király zászlói jőnek«; egy egyházi himnusz kezdete. Dante hozzáteszi: inferni - »a pokoli király zászlói közelednek«.

376 Dis = Lucifer. V. ö. VIII. 68 stb. Lucifer valamikor a legszebb angyal volt. Lázadása tette ördöggé.

377 A három arc a három emberfajt jelképezi. Luciferben az egész emberiség bűne testesül meg.

378 Brutus és Cassius, a Caesar gyilkosai, a világcsászárság apostolának szemében majdnem egyenrangú bűnösök Judással.

379 Lucifer a jég közé van fagyva, de oly óriás, hogy szőre maga embervastagságnyi rést tart fönn a jég és a test közt.

381 A Centrumon túl arra van fölfelé, amerre előbb lefelé volt.

382 A mi félgömbünk födele a nagy kontinens: Európa, Ázsia, Afrika, az akkor ismert világ. Ennek középpontja a Golgotha, a Megváltás hegye. (L. az ének közt levő ábrát.)

383 A Judecca a kilencedik kör negyedik alköre, nevezve Judásról. A legmagasabb dolgoknak, az Istennek, a világcsászárságnak árulói vannak itt.

384 A túlsó félgömb óceán; de közepén egy szigeten van a tisztulás hegye: a Purgatórium (v. ö. XXVI. ének 127-135).

386 Lucifer elé értek Danteék nagyszombat estéjén. A csillagokhoz kiértek 1300 húsvét vasárnapjának reggelén.

387 1300 április 10: húsvét vasárnapjának reggele.

388 A Pierida-lányok a Múzsákkal akartak versenyezni. Ezért szarkákká változtatták őket. Kalliope az epikai költészet muzsája.

390 Dante a Pokolból kiérve, a Föld túlsó felére, a déli féltekére jutott, az Óceán szigetére, hol a Purgatórium hegye emelkedik. Ádám és Éva laktak volt itt hajdan, mert a földi paradicsom e hegy tetején van. Azóta, ha el is kalandozott ide hajós (mint tán Odysseus: l. Pok. XXVI.), nem tért vissza élve. A déli félteke fölött más ég ragyog, ismeretlen csillagképek. A négy uralkodó csillag a négy sarkerény jelképe.

391 A Purgatórium a Szabadság országa (l. Életrajz 37). Szimbólikus őre az uticai Cato, aki meghalt inkább, hogysem rabbá legyen: a nagy sztoikus, a pogány erkölcs leghatalmasabb erőfeszítése a keresztény Erény felé.

393 Azaz a Pokol tornácából (hol még nem kezdődik a Minos joghatósága). Ott van Marcia is, Cato felesége, a bűntelen pogányok között (Pok. IV. 128). Ott lenne helye Catónak is, de kivételes erényeiért kihozta onnan az Úr.

399 Jeruzsálem, a Golgothával, a Megváltás hegyével, éppen ellenlábasa a földgömbön a Tisztulás hegyének, a Purgatóriumnak. (L. Pok. XXXIV. 112-115.) Igy mindkettőnek egy a horizontja; s amikor ott este van, itt reggel.

401 Izráelnek Egyiptomból való szabadulásáról szóló zsoltár.

403 Casella firenzei zenész, Dante barátja (Életrajz 13).

404 Ezek a jubileumi búcsú hónapjai 1300 elején (Életrajz 23).

405 A tisztulásra szánt lelkek a Tiberis torkolatánál gyülekeznek, épúgy, mint a kárhozottak az Acheronnál (Pok. III.). Onnan szállítja át őket az Angyal a Purgatórium szigetére. Casella késedelmes volt a megtérésben, azért kellett a Tiberisnél sokáig vesztegelnie.

406 Dante egy canzonéjának kezdete, melyet Casella zenésített meg.

411 Konstancia II. Frigyes anyja, Manfréd nagyanyja.

412 Manfréd leánya Konstanza, aragóniai királyné. Egyik fia aragóniai, másik sziciliai király.

414 A győztes Anjou Károly eltemettette az elesett Manfrédet a benvenutói hídnál, s minden katonával egy követ dobatott rá. De a pápa, IV. Kelemen, aki kiátkozta az Egyházból, kidobatta testét az Egyházi Állam határából.

415 Az élők imái (mint a búcsú is: az Egyház imája) gyorsítják a purgatóriumi lelkek vezeklését.

416 Az egyoldalú figyelemtől le nem kötött, nem korlátozott értelem.

418 Az elbeszélés idején a Nap a Kos jegyében jár, tehát az Ikreknél délebbre.

420 Phaëton a Napisten fia. Egyszer engedélyt csikart ki apjától, hogy ő hajthassa a Napszekeret, de ügyetlenségében lebukott az égről.

421 A Nap, mint egy forgótükör, az Állatövnek a Ráktól a Bakig terjedő részén folyton fel és le jártatja sugarát; - úgyhogy aki keletre néz, ha fentebb áll a Ráktérítőnél (a mi északi féltekénken), jobbra látja, azaz délre, amint Dante is megszokta; - ha azonban lentebb a Baktérítőnél (pl. a Purgatórium szigetén): balra, azaz északra, a Medve-csillagok irányában.

422 Mint a kiátkozottak, soká vesztegelnek a Purgatórium kapuja előtt a hanyagok is.

425 A Purgatóriumban dél felé jár: az északi félgömbön éjfél van.

426 Az égen átlövellő megizzott gőzök: a meteorok.

427 »Károly földje« Nápoly, hol Anjou Károly uralkodott.

428 Antenor földje: Padova, monda szerint a trójai Antenor alapítása.

429 A fanói lélek Jacopo del Cassero. Mikor Milano podestájává lett s hivatalát átvenni indult, útközben estéi VIII. Azzo megölette.

431 Buonconte a Pokol XXVII. énekében szereplő Guido di Montefeltro fia. Mint gibelin vezér Campaldinónál esett el, az arezzói háborúban (hol Dante is résztvett; Életrajz 16). Johanna a felesége.

433 Pratomagno erősség Casentino s a felső Arno-völgy közt. A »hosszúbérc«: az Appeninek.

434 Pia de' Tolomeit, pletyka szerint, férje, Nello della Pietra, féltékenységből Maremma mocsaras vidékére vitte, hol lassú halállal senyvedt el.

435 Benincasa, jogtudós. Ő és a többi is: csupa oly lelkek, kiket »erőszakos vég megelőzött« a bűnbánásban.

436 Guccio Tarlati. A Tarlatiak és Bostoliak közti csetepátéban menekülve vízbe esett.

438 A pizai Farinata Scornigiani gyilkosság áldozata. Atyja, Marzucco, szerzetessé lévén, nagy lelki hősiséggel megbocsátott fia gyilkosának.

439 Orso gróf a Pokolban (XXXII. 55) szenvedő egyik Alberti fia, kit kuzinja ölt meg.

440 Pier della Brocciát Brabant asszonya, III. Fülöp neje juttatta bitóra bosszúból, árulással vádolva.

441 »Ne reméld, hogy az isteni végzetet meghajlítja imád« - mondja Vergiliusz Aeneisének VI. énekében.

442 Vergiliusz az alvilágról énekel, a Pokolról: ott pedig már csakugyan nem segít az ima.

443 Sordello XIII. századi olasz troubadour (Életrajz 13). A Mantova melletti Goitóból származik.

444 Justinianus meghozta törvényeit a római birodalom számára, de nincs aki végrehajtsa.

445 Dante rajongásáról a római világcsászárság iránt l. Életrajz 33 és 34.

446 I. Albert csak úgy mint atyja, Habsburgi Rudolf, keveset törődött római császárságával.

448 A Montaguok és Capulettek; a Monaldiak és Filippeschiek: a nagy pártvillongásokban meghasonlott ellenséges familiák.

449 Santafior, az elhanyatlott gibelin-fészek, a botrányos közbiztonsági állapotok példája.

451 A Purgatórium üres volt mindaddig, míg Krisztus, halála után, a Poklokra szállva, kihozta onnan az »Istenhez jutni méltó« lelkeket (l. Pokol IV. ének).

454 Akik, keresztség nélkül, az eredendő bűnben haltak el.

456 Habsburgi Rudolf (l. VI. 103). A Virágos Völgyben csupa fejedelem ül: nagy feladatukban hanyagok.

457 II. Ottokár és IV. Vencel cseh királyok. Az Elba mellékfolyója, a Moldva, Csehországban ered.

458 A Pisze: III. (merész) Fülöp francia király - Brabant asszonyának (VI. 23) férje - ki aragóniai III. Péterrel viselt háborújában megfutott. A liliom a francia címer. A »szelíd király« I. Henrik navarrai uralkodó.

459 Szép Fülöp, Franciaország igazi megrontója (Életrajz 26, 33) III. Fülöp fia és I. Henrik veje volt.

460 A »testes« III. Péter aragóniai király, Manfréd leányának, Konstanzának férje (l. III. 115).

463 III. Péter többi fiai II. Jakab és II. Frigyes.

464 Provence és Apulia Anjou Károly fiának, II. Károlynak tartományai.

465 Anjou Károly első neje Provencei Beatrix, második Burgundi Margit.

468 VII. Vilmos, Monferrato ura, aki a monferratóiakkal és canaveseiekkel hadat kezdve az alexandriai lázadók ellen, életét vesztette.

469 Te lucis ante terminum (Téged dícsérünk napzárta előtt). Szent Ambrus esti himnuszának kezdete.

471 Nino: Ugolino de' Visconti di Pisa, a Pokol XXXIII. énekében szereplő Ugolino unokája, Gallura bírája, majd nagyapjával együtt Piza podestája.

472 A tengeri útról, melyen a lelkek a Purgatóriumba hajóznak, I. II. ének.

475 Nino neje, Beatrice, Obizzo d'Este (Pokol XII. 111) leánya Nino halála után a Milanóból később kiűzött Matteo Viscontihoz ment nőül. - A fehér fátyol az özvegység jele volt.

481 Dante 1306-ban (tehát mielőtt látomása óta a Nap hétszer visszatért volna a Kos jelbe) összeköttetésbe került a Malaspinákkal (Életrajz 31)

484 Az északi félgömbön, az élők világában hajnal van; a Purgatóriumban, ahol Dante jár, este. Az éj leplei az órák.

485 A fecske valamikor Prokné volt, Thézeusz szerencsétlen szeretője, kit az istenek madárrá változtattak.

486 Zeus a szép ifjút, Ganymedest, sas alakjában, az Ida-hegyről ragadta föl az Olymposra.

487 Achillest anyja Thetis (előre látva, hogy a trójai harcban elesik) titkon elvitte nevelőjétől, Chiron centaurtól, Scyrusba, ahol lányok közt lányruhában rejtőzött, míg a görögök érte nem jöttek, hogy a harcba vigyék (l. Pokol XXVI. 61).

488 Luciáról, Dante pártfogójáról l. a Pokol II. énekét. Lucia, mint a sas is, a Megvilágosodás jelképe.

489 A három lépcső: a lelkiismeretvizsgálás, a bűbánat és a vezeklés.

491 A hét P (peccatum): a hét főbűn, minden bűnök hét kútfeje. Mindenik (többé-kevésbbé) mindnyájunkban megvan; s mindenikért egyszer meg kell kerülni a Vezeklés-hegyét, amíg letörlődik.

493 Az aranykulcs: a tekintély. Az ezüst: a bölcsesség.

494 Mikor Caesar elragadta Metellust, a kincstár őrét, Tarpeii sziklavárából, hogy a kincstárat kifossza, a szikla iszonyúan megcsikordult.

495 A Purgatórium-hegyen hét sziklaerkély gyűrűz körül (a hét főbűn szerint); szoros kapaszkodó vezet mindenikre. A tisztuló léleknek mindeniket meg kell kerülni, gyorsan vagy lassan, mert valamelyes mértékben mindenkiben megvan minden főbűn.

496 Poliklét: a nagy görög szobrász. A domborművek az Alázatosság képei (minthogy az első kör a gőgösök köre).

499 Uzza, aki a Frigyszekrényt meg merte érinteni, bár csak azért is, hogy a kocsiról való leeséstől megója, halállal bűnhődött.

502 Mikhál, Dávid neje, megbotránkozott azon, hogy férje király létére nyilvános táncig alázza magát.

503 I. Gergely pápa a legenda szerint kieszközölte imáival, hogy a jó Traján császár, bár pogány, mennyekbe juthasson.

505 A hadba induló Traján császár megalázkodása egy szegény özvegy előtt.

506 A Gonosznak a purgatóriumi lelkeken nincs többé hatalma.

507 Aldobrandesco Santafior grófja (a nagy gibelin fészeké, l. VI. 111).

508 Aldobrandesco fiát, Ombertót, a sienaiak ölették meg.

509 A megtérésben késedelmesek vesztegléséről l. a II. és IV. éneket.

510 Oderisi di Gubbio, Agobbioból és Franco Bolognából, híres miniatűrfestők; amilyeneket a franciák illuminátoroknak: fényfestőknek neveztek.

512 Giotto a primitív kor legnagyobb festője, Dante barátja (Életrajz 19).

513 A két Guido: költők; Guido Guinicelli a régibb és Guido Cavalcanti, Dante barátja. L. Életrajz 13. Cavalcantiról a Pokol X. énekében is szó van. Hírét csak a Dantéé homályosította el.

514 Aki »lassan leng el«, az Provenzan Salvani. L. Életrajz 8, 10.

515 Salvani, mikor egy barátja Tagliacozzónál (Életrajz 10) foglyul esett, nem restelte személyesen összekoldulni váltságdíját.

516 Célzás Dante száműzetésére, amikor majd neki is koldulni kell.

517 Lucifer, a lázadó- és pokolravetett angyal (l. Pokol XXXIV. 18).

518 Briareus a fellázadt Gigászok egyike (Pok. XXXI).

519 A gigászokat Zeus gyermekeinek, Apollónak, Pallas Athenaenek és Marsnak segítségével verte le.

522 Niobe 14 gyermekét, dicsekvésének büntetéséül, Apollo és Diana lenyilazták. (Avval dicsekedett, hogy neki szebb gyermekei vannak.)

523 Saul, legyőzetve a filiszteusoktól, Gilboa hegyén megölte magát; Dávid fájdalmában megátkozta a mezőt, hogy ne érje többé harmat és eső.

524 Arachnét Minerva, mert kézimunkában versenyre kelt vele, pókká változtatta.

525 Roboám, Salamon fia. Zsarnoksága miatt gyűlölték; végreis szökni kényszerült.

526 Alkmeon megölte anyját, mert az, egy ékszerért elárulta férjének, Amfiaráusznak, rejtekhelyét (l. Pokol XX. 34).

527 Sennacheribet, a gőgös asszír királyt, ima közben ölték meg fiai.

528 Tamyris királynő legyőzte Cyrust, levágatta fejét és vérbe mártotta.

529 Holofernes vér-ereklyéje: a Judith által levágott feje.

532 A »jól-vezérlett« város Firenze. A Rubacont az Arno egyik hídja. A templom, mely dombról néz le reá, a San Miniato.

533 Dante korában már gyakori volt az okmányok és súlyok hamisítása.

534 Boldogok a lelki szegények: a nyolc »Boldogság« elseje.

535 A kevélység minden bűnök gyökere: azért ez első P eltörlésével a többi is elhalványodik.

536 A hangok a Szeretet hangjai, amely az Irígység ellentéte.

537 »Nincs boruk«. Ezt Mária mondta a kánai menyekzőn.

539 A Korbács az erény ösztönző, a gyeplő a bűn visszarettentő példája.

540 Sienai nemes hölgy. Neve, Sapia, »bölcset« jelent.

541 Sapia hazája vereségét kívánta, Provenzan Salvani (l. XI. ének) elleni pártgyűlöletből. Ez a colléi ütközetben be is következett (Életrajz 10).

542 A rigó az olasz népmesében az elbizakodott csúfolódás szimboluma.

544 A sienaiak sokat költöttek a mesés Diana-kút keresésére, valamint a Talamóni kikötőre (az egészségtelen Maremmában, l. V. 134), hol több admirális lett a mocsárláz áldozata.

545 Az Arno a Falterona-hegyből ered. L. a térképet.

546 Ez az Alp-lánc: az Appenin-hegység. Pelorus egy szicíliai magaslat.

547 Circe bűvitalával állatokká változtatta az embereket.

552 A két beszélgető: Guido del Duca és Rinieri da Calboli. Calboli unokája, Fulcieri da Calboli, 1302-ben Firenze podestája, folytatta a fehérek üldözését, melyet előde, Cante Gabriele, Dante száműzetésével kezdett meg (Életrajz 24).

556 Fosco alacsony családból küzdötte föl magát.

560 Bagnacaval urai (a Malviciniek) Dante korában a kihaláshoz látszottak közel állni.

561 A Pagan-ház ördöge Mainardo Pagani di Susisana, (Santerno és Lamone földjének ura, l. Pokol XXVII. 49).

562 Ugolin de' Fantoli szintén Lamone-völgyi birtokos.

564 Aglaurus athéni királylány irígyelte húgától Mercurius szerelmét. Az istenek büntetésül sziklává változtatták.

565 A hangok a Szigor gyeplőjét jelképezik a Szeretet korbácsa után (l. az előbbi éneket: XIII. 37-40).

567 »Boldogok az irgalmasok«: a második »Boldogság«.

568 Ugyane »Boldogság« evangéliumi indokolásának változata. (»Boldogok az irgalmasok, mert ők bírják a földet.«)

570 Mária, mikor az elveszett kis Jézust meglelte a templomban, mindössze ennyivel dorgálta.

571 Athén neve fölött Pallas Athenae és Poseidon vitáztak.

572 Pisistratos athéni tyrannos, megbocsátott az ifjúnak, ki leányát nyilvánosan megcsókolta.

573 A harmadik körben a Harag vezekel. A látomások tehát a Szelídség képei.

574 A harmadik látomás: Szent István vértanu megkövezése.

575 A lombardi Marco »kiváló, de indulatos« vitéz.

576 A középkori asztrológia minden cselekedetünk okát csillagok járásában kereste.

577 A pápa. Tud rágódni a Szentíráson; de nem választja el az egyházi hatalmat a világitól.

578 A két hatalom theóriájáról, s Róma két napjáról: a császárságról és a pápaságról l. Életrajz 34.

580 A lombardiai guelf és gibelin városok harca II. Frigyes alatt. Életrajz 6.

586 Philoméla, Theseus neje. Mikor rájött, hogy férje saját hugával megcsalja, mértéktelen haragjában a fia húsát tálalta föl Theseus asztalára. Büntetésül az istenek csalogánnyá változtatták.

587 Haman hamisan vádolta be Mardócheust Ahasvér királynál. A király rájött és Hamant keresztre feszíttette.

589 Amata királynő nagyon elkeseredett, mikor Aeneas megölte leányának vőlegényét, Turnust, s a leányt elragadta. A kétségbeesett anya haragjában felakasztotta magát. (L. Vergiliusz Aeneisében.)

590 Az éjjeli út lehetetlenségéről l. VII. ének. 43-60.

591 Boldogok a szelidek«. A harmadik »Boldogság«.

592 Az ösztönös szeretet mindig a jóra tör; de a szabad, lelki választás tévedhet.

593 A Purgatórium a kereszténységgel létesült, s egészen keresztény hely. Nem is az aristotelesi filozófia szerint van beosztva, mint a Pokol, hanem keresztény módra, a hét főbűn: vagyis a szeretet eltévelyedései szerint. (L. a táblázatot.)

594 A régiek szerint van az égnek egy köre, - a tűz szférája - ahova minden tűz természeténél fogva föltör, mert itt a földön hamar el kell halnia.

595 Az az idő, amikor Rómából a napnyugtát Szardínia és Korzika közt látni: a téli napéjegyenlőség.

596 Pietola (a régi Andes) falucska Mantova mellett, Vergiliusz szülőhelye.

597 Az Ismenus és Asopus partjain tartották Thébában Bacchus tiszteletére az éji fáklyásmeneteket.

599 Caesar gyors támadása a hispaniai Ilerda ellen.

600 A negyedik körben a Jóra való Restség vezekel. A rohanó lelkek az Egyház és a szent Birodalom iránti Buzgóság példáit kiáltják.

601 A nagy Barbarossa (l. Életrajz 5) 1152-ben Milanót leromboltatta. A veronai San Zeno-klastrom apátja abban az időben II. Gherardo volt. Később, 1291-ben, Alberto della Scala (Életrajz 27) saját törvénytelen fiát, ki még hozzá sánta is volt, tette meg apáttá.

602 A zsidók lassúsága, útjukban az Igéretföld felé.

603 Anchises fiának, Aeneasnak (a Birodalom ősének) rest követői, akik Szicíliában elmaradtak (Vergiliusz Aeneise szerint.)

605 A földjósok a földrehányt jegyek elhelyezkedéséből jósoltak. A nagysors hasonlított egy csillagképhez (a Vízöntő és Halak közt).

606 Az utolsó három körben a világ javainak túlságos szeretete vezekel; elül a Fösvénység, Kapzsiság. A Sziréna a világ csábításának jelképe.

608 A szent nő, aki a Szirénát leleplezi, az Elmélkedés. Vergiliuszhoz szól, ki az emberi ész erejének képviselője (l. Életrajz 28, 36).

609 Qui lugent: boldogok, akik sírnak (mert megvigasztaltatnak) az ötödik »Boldogság«.

610 »Földhöz ragadt az én lelkem«. A Zsoltár szavai.

611 »Tudd meg, hogy én Péter utóda voltam«. Az Egyház hivatalos nyelvén beszél.

612 V. Adorján pápa (Ottobuono Fieschi) a Lavagna grófoktól származott, kik a Siestri s Chiaveri közti Lavagna folyócskától kapták címüket.

613 Neque nubent: »nem is házasulnak«. Ez jelképezi, hogy a Halálban megszűnik minden emberi viszony.

614 A bűnbánat, ami nélkül nincs üdv. V. ö. 92.

615 Fieschi Alagia Malaspina grófnak, a Fehérek nagy üldözőjének neje lett. L. Pokol XXIV. 145.

616 A Kapzsiság. L. Életrajz 27. és Pokol I. ének.

618 Fabricius, a szegénységéről híres római konzul.

619 A kapzsiak a Megelégedés és Bőkezűség példáit kiáltják.

620 Szent Miklós püspök három hajadont, kik szegénységükben már-már becstelen életre adták magukat, az ablakon bedobott dús adománnyal mentett meg az erénynek.

621 Flandria városai, mely Szép Fülöp ellen hadbaszállt. L. Életrajz 26.

627 Aquinói Tamásról azt hitték, hogy Anjou Károly mérgeztette meg.

630 II. (Sánta) Károly, Anjou Károly fia; Életrajz 15, 22. Tengeri harcban foglyul esve, pénzzel váltotta ki magát: férjhez adta lányát a vén, gazdag ferrarai grófhoz.

631 Alagia: Anagni vára, hova Szép Fülöp, a francia liliomos zászlókkal bevonulva, a pápát, Krisztus helyettesét, foglyul ejté. Életrajz 26.

632 Nappal a Bőkezűség, este a Kapzsiság példáit kiáltják.

633 Pygmalion tyrusi király megölette kincséért rokonát. Sychaeast, Dido férjét. L. Vergiliusz Aeneisében.

634 Kapzsiságában azért könyörgött, hogy minden, amihez nyul, arannyá váljon. Igy étele is arannyá vált és majdnem éhen halt.

635 Ákám elragadta Józsuétól a jerikói zsákmányt.

636 Zaffira és férje Ananiás az őskeresztény vagyonfelosztásnak szegültek ellen kapzsiságból.

637 Heliodor a jeruzsálemi templomot akarta kirabolni. Egy fantom-lovas lovának rúgásai vetették ki onnan.

638 Polymnestor trák király kincséért megölette a reábízott Polydor trójai királyfit.

639 Crassus római vezér oly híres kapzsi volt, hogy mikor elesett, a pártus király gúnyból olvadt arannyal töltette meg száját.

640 Delos sziget a vizen folytonos rengésben hányódott, míg Latóna ide nem menekült megszülni ikreit, Apollót és Dianát (kik a Napot és Holdat jelképezik); ekkor a sziget megállt.

641 A Glóriával először az angyalok dícsérték a gyermek-Jézust a jászolban.

642 A samaria-béli nő a kútnál találkozott Krisztussal s az Ő igéjének hallgatásában megfeledkezett a vízről, melyért odajött.

643 A párkák közül Klóthó szövi az élet fonalát és Lachesis fonja.

644 A Purgatórium-hegyen minden tüneményt csak lélek okozhat, kit Isten teremtett, s ki onnan Istenhez tér vissza.

649 Régi hit szerint a földrengést a föld üregeiben megszorult szelek okozzák.

650 Krisztus sebeiért Titus római császár állt bosszút, mikor lerombolta Jeruzsálemet.

651 Statius, a Dante szerint toulouse-i születésű római költő, Vergiliusz követője. Főművei a Thaebais és az Achilleis című eposzok. Az utóbbi befejezetlen maradt.

652 A hatodik körben a torkosság vezekel. Beati qui sitiunt... »boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot«: a hatodik »Boldogság«.

653 A nagy római szatira-költő, Statius kortársa.

654 Quid non mortalia pectora cogis auri sacra fames: Vergiliusz híres verse.

655 A bűnbánat nélkül halt fösvények a pokolban súlyokat görgetnek. L. Pokol VII. ének.

656 Statius a Thaebaisban elmondja Jokaste thébai királynő fiainak harcát egymás ellen, melyben mindkét testvér elveszett.

657 Vergiliusz. A »Pásztorénekek«; a Bukolikák.

658 A Thaebais Cliót, a történet múzsáját hívja segítségül.

661 Vergiliusz Pásztorverseinek sokat idézett helye, melyben a kereszténység megsejtését látták.

663 Domitianus császár mint nagy keresztényüldöző élt a köztudatban.

664 A Thaebais elmondja többek közt, hogy gyülnek a görögök a thébai folyókhoz a harcra.

671 Isifile (Hypsipyle) mutatta meg a thébai hősöknek a Langia-forrást, amiért Lykurgos halálra ítélte.

674 Dániel próféta visszautasította a király asztalát.

675 A hangok a Mértékletesség példáit kiáltják.

676 Labia mea... »ajkaimat, Uram...« a zsoltár szavai.

677 Erysichtont, aki a Ceresnek szentelt gyümölcsből evett, örök éhséggel verték az istenek.

678 Jeruzsálem ostrománál oly éhínség volt a városban, hogy egy Mária nevű nő saját gyermekét ette meg.

679 Az OMO (ember) szó a régiek szerint az emberi arcon (a szem és orr vonásaiban) tisztán olvasható.

680 Forese Donati (Életrajz 13., 18.) Dante rokona s fiatalkori pajtása minden léhaságban; pajzán szonettváltásuk ránk maradt.

681 Éli, Éli: »Uram, Uram, mért hagytál el engem?«: Krisztus szavai a keresztfán.

682 A hegy lábánál való veszteglésről l. IV. ének 130. és XI. ének 89.

684 A sardíniai Barbagia híres volt asszonyai szemérmetlenségéről.

685 Valódi holtak: akiknek a lelkük halott, a kárhozottak.

688 Buonagiunta da Lucca költő, a provánszi troubadourok követője.

691 Ubaldin dalla Pila testvére Ottaviano bíborosnak (Pokol X. 120) és a Purgatórium XIV. énekében (105) említett d'Azzónak, s atyja Ruggieri érseknek (Pokol XXXIII. 14.) - Bonifác ravennai érsek.

696 A jegyző (Giacomo da Lentini) és Guittone d'Arezzo: a régi iskola költői. - Az »édes új stílről« l. Életrajz 13.

697 Az, aki a »főoka« Firenze romlásának: Corso Donati, Forese és Piccarda testvére (Életrajz 20.). Ő volt a Feketék vezére Firenzében. A saját pártja is meggyűlölte s 1308-ban megölték. Bűne, mint vad ló ragadta a Pokol völgyébe.

698 A fa, melyet ki kell kerülni, annak a fának gyökeréből hajtott ki, mely a Purgatórium-hegy csúcsán levő földi paradicsomban áll, s amelyről hajdan Éva evett.

699 A felhőkből született Kentaurok, kiket részegségükben Thézeusz legyőzött.

701 A medianiták ellen induló Gedeon elbocsátotta seregéből azokat a katonákat, kik a hegyi forrásnál nem tudták türtőztetni szomjúságukat.

702 Délután két óra. A Nap túlment a Dél körén, ahol a Bika csillagkép állt (mint átellenben, Jeruzsálemben, ahol éj volt, a Skorpió).

703 Meleager élete egy üszök égéséhez volt kötve. Mikor az üszök kialudt, Meleager meghalt.

704 A Bölcs, aki a nemzés teóriájában tévedett, az arab Averroës (Pokol IV. 144). Azt tanította, hogy az ész teljesen külön áll az állati lélektől, az erőtől, mely a szerveket alkotta. Pedig az Úrtól belénk lehelt Lélek nem ilyen »külön ész«, hanem erő, mely elválhatatlan eggyé olvad az állatéval.

706 Vagy az Acheron partjára (Pokol III.). Vagy a Tiberisére (Purgatórium II.).

707 Az »asztráltestet« a mai spiritiszták is tanítják.

711 Diana Kallistó nimfát, kit Zeus elcsábított, kiűzte szent ligetéből.

714 Szodoma és Gomorrha a természetellenes bujaság szimboluma.

715 Pasiphaé, perverz szerelemre gyúlva egy szép bika iránt, tehénformát csináltatott fából s abba rejtőzött, hogy az állat szerelmét megnyerje. (Pokol XII. 13.)

716 Julius Caesart diadalmenetében (mikor szokás volt a győztes vezért hibáira emlékeztetni) Reginának, »királynőnek« nevezték természetellenes nemi élete miatt.

720 Lykurgos halálra küldte volna Hypsipylét, aki megmutatta a forrás helyét a thébai hősöknek (XXII. 112.), ha kis gyermekei, megismerve anyjukat, kedvességükkel föl nem derítik a király szívét.

723 A limoges-i dalnok Giraut de Borneil, szintén provanszál trubadur.

725 Arnaut Daniel provánszi nyelven beszél. A szavak értelme ez: »Annyira kedves nekem udvarias kérésed, hogy nem tudom s nem is akarom előled eltitkolni magam. Arnaut vagyok, ki sírok és énekelve járok; látom eltűnt bolondságaimat, de látom a Napot is, melyet remélek, közel már. Most kérlek, az Erőre, mely titeket e Lépcső csúcsáig visz: emlékezzetek meg annak idején az én fájdalmamról!«

726 Alkonyat: Jeruzsálemben hajnal, Spanyolországban éjfél, Indiában dél.

727 »Boldogok a tiszta szívűek«: a hetedik »Boldogság«.

729 Piramus megölte magát, mert szerelmesét, Thisbét, holtnak hitte. Thisbe meglátva a haldoklót, maga is szívébe döfte a tőrt. Vérüktől piros azóta az eper.

730 »Jöjjetek Atyám áldottai!« Krisztus szavai a Végítéleten.

731 A Hegy törvénye: hogy éjszaka nem lehet fellebb hágni. L. VII. ének. 53-60.

732 A bibliai Lia és Rákhel a cselekvő és szemlélődő élet jelképei.

734 A korona és a mitra (püspöksüveg): a világi és vallási hatáskör szimboluma.

735 Aeolus, a szelek istene, barlangokban őrizte a szeleket.

736 A magányos nő: Matilda, az Egyház nagy védőnője, az Egyház iránti áhítat jelképe. Életrajz 3.

737 Proserpinát, Ceres leányát, Plutó, az alvilág istene, ragadta el magának nőül, mikor a réten virágokat szedett.

738 Venus fia, Cupido, a vágy istene. Egy eltévedt nyilával saját anyját sebezte meg, vágyra gyujtva a szép Adonis iránt.

739 Xerxes átkelt a Hellespontuson, de megverték s vissza kellett futnia.

740 Leander abydosi fiú volt s Herót szerette, a sestosi leányt: az pedig a tengerszoros túlsó partján volt.

741 A liget a földi paradicsom, ahol Ádám élt. Ezen át visz az út a mennyei Paradicsomba.

742 Delectasti: a zsoltár, mely a teremtmények szépségét dícséri.

743 A szent Hegyen (a Purgatórium kapuján túl) se szél nincs, se eső; de tetején érezhető az első égkör forgása.

744 A Léthe szó feledést, az Eunoé jóemlékezést jelent.

745 Az aranykort római költők (Vergiliusz és Statius társai) a Parnasszusra, a múzsák hegyére helyezték.

746 »Boldogok, kiknek bűnei elfedeztettek«: a Zsoltár szavai.

748 A hét gyertyatartó a Szentlélek hét ajándékát jelképezi.

750 A négy állat a négy evangelista jelképe: ahogyan Ezékiel víziójában és János Jelenéseiben leíratnak.

752 A szekér az Egyház szekere. A két kerék az Ó és Új Szövetség.

753 A Griff (félig madár, félig oroszlán) Krisztus jelképe, ki félig Isten, félig ember.

755 Faéton (l. IV. 72.) ügyetlenségében ferde útra hajtotta a Nap szekerét, megpörkölte a földet; mígnem Zeus villámmal lesujtá.

758 A háromszemű az Okosság, ki multra, jelenre és jövőre egyformán néz.

760 Szent Lukács, az Apostolok Cselekedeteinek szerzője, orvos volt.

764 Az előég a földi paradicsom. Göncöle a hét gyertyatartó.

766 »Óh jöjj libánoni menyasszony!«: az Énekek Énekéből.

769 »Áldott ki jössz az Úr nevében«: az Evangeliumból.

770 »Hintsétek telt kézzel a liliomot«: Vergiliusz Aeneiséből.

771 Dante gyermekkori szerelméről l. Életrajz 12, 14, 17, 36.

772 Vergiliusz eltűnéséhez l. a XXVII. ének utolsó sorait, s Pokol I. 121; Purgatórium XXIII. 127.

778 Az Új Élet Dante önéletrajzi regényének címe. L. Életrajz 21.

780 Dante hűtlenségeiről s a »hamis utakról« l. Életrajz 18, 20, 29.

781 Vergiliuszt Beatrice kérte föl Dante vezetésére. L. Pokol II. ének és Purgatórium I. 53, XXVII. 137.

786 Az erényekről mint csillagképekről l. I. 23-27. és VIII. 89-93.

787 A Parnasszus a Múzsák hegye: forrásából a költők isznak.

788 A fa az, melyről Éva evett. Allegorikus értelmén vitáznak.

790 Merkur Árgust, a százszemű őrt, a Szirinxről szóló bűvös mesével altatta el.

792 Az apostolok, akik Urunk színeváltozásának tanui voltak, elvesztették eszméletüket, s csak Krisztus hangja költhette föl őket, mely halottakat is feltámasztott.

793 Zeusz madara, a sas, a római császárság jelvénye: mely az Egyházat eleinte üldözte, később világi adományokkal elvilágiasítva rontotta meg. L. Pokol XIX. 115.

795 Az eretnekséget Beatrice űzi el, mint az isteni dolgok tudásának képviselője. L. Életrajz 36.

796 A sárkány az Egyház örök ellensége, az ördög.

798 A hét főbűnből három Istent és embert egyformán bánt; azért kétszarvúak. A többi négy csak embert.

800 Az óriás a francia királyság jelképe, mely az Egyházat hatalma alá hajtja és a pápaságot saját országába, Avignonba telepíti. (Szép Fülöp; l. Életrajz 22.) Az egésszel v. ö. Pokol XIX. 106.

801 »Isten, bejöttek a pogányok«: a Zsoltár szavai.

802 »Egy kis idő és nem láttok engem; és újra kis idő és megláttok engem.« Krisztus szavai, halála előtt.

803 A Bölcs, ki még Dantéval maradt: az üdvözült Statius.

805 Ötszáztizenöt római számokkal: DVX, azaz dux vezér. V. ö. Életrajz 27. Pokol I. 102.

806 Themisz, az Igazság istennője, rejtett szavu, mint a mesebeli Szfinksz.

807 A najádok: a Szfinksz talányának megfejtői a mitológiában.

808 A paradicsomi fát először Ádám fosztotta le, másodszor az Óriás.

809 Ádám bűnét 5000 év mulva váltotta meg Krisztus.

810 Az Elsa-forrás a belemerített tárgyat köves réteggel vonja be.

811 Piramus vérével festé az eperfát pirosra, L. XXVII. 39.

812 A víz, mely mint az Euphratés és Tigris, szintén egy forrásból szakad ketté: a Léthe és Eunoé. Ezekről Matilda már megadta a magyarázatot a XXVIII. énekben (124 stb.).

814 Apollo szerelme Daphne, Peneius leánya, kit az isten babérfává változtatott.

815 A Parnassus-hegynek két csúcsa volt: Helikon a Múzsák, Cirra pedig Apollo lakása.

816 Marsyas szatír sípjával Apollo lantját akarta legyőzni: Apollo ezért eleven nyúzta meg.

820 A tavaszi pont, ahol négy csillagászati kör: horizon, aequator, ekliptika és a nap aequinoctialis declinatio-köre metszik egymást, a három utóbbi az elsővel három keresztet alkotva: jó jel a csillagjósok előtt.

822 Dante Beatricével a föld déli féltekéjén, a Purgatórium-hegy csúcsán áll, az Édenkertben, mely az emberiség bölcsője, Ádám és Éva lakása volt.

824 Glaukos halász észrevette, hogy van egy fű, amitől kivont halai megélednek. Evett belőle, s tengeristenné változott.

826 A Paradicsomba talán csak lélekben szállt föl...

827 Az egek, ős nézet szerint, a Magasság vágyától hajtva a Föld körül forognak, a »szférák zenéjével«; és mennél távolabb, annál gyorsabban.

829 A Tűz öve az (a Föld és Hold közt), ahova minden földi tűz vágyik s föllobog. L. Purgatórium XVIII. 28.

830 A Gyorsak Gyorsa a legkülső, legtávolabbi ég, a Primum Mobile. Ezen túl az Isten végtelen s örök-nyugodt Empyreuma áll.

831 Jázon társaival az Argo hajón ment Colchisba az arany gyapjúért. Ott, más próbák között, a király tüzes bikáival kellett fölszántania a földet, hogy a gyapjút megkaphassa.

832 Az első csillag, az Örök Gyöngy, a Hold: elseje a hét bolygónak, melyek a Föld körül forognak.

833 A Hold foltjaiban az olasz Káint lát, mint a magyar Szent Dávidot. L. Pokol XX. 126.

834 A hét bolygón túl a nyolcadik kör az állócsillagoké, amiknek a csillagjósok sokféle erőt és befolyást tulajdonítottak.

836 Ez a »test« a Primum Mobile, a legnagyobb és leggyorsabb égi kör.

838 Az egymásra következő s egymásban foglalt égkörök.

840 Narcissus szerelmes lett a tükörképébe, melyet a forrás vizében megpillantott.

841 Narcissus a tükörképet vette valóságnak. Dante a valóságot nézi tükörképnek.

842 A Hold köre a Föld körül legközelebb kering, s így leglassúbb. Itt csekélyebb érdemű lelkek üdvözülnek, kiknek hűségén hibájuk nélkül csorba esett.

843 Piccarda Donati, Dante rokona (Purg. XXIV. 11). Nővére volt Foresének (Életrajz 13, 18; Purgatórium XXIII. 41, 48, 76) és a vad Corsónak (Életrajz 20; Purgatórium XXIV. 82). Corso erőszakkal ragadta ki a klastromból, hogy nőül adja.

847 Ez a hölgy Assisi Szent Klára, Szent Ferenc társa, a Klarisszák rendjének alapítója.

850 Costanza Konstancia császárné (Purgatórium III. 113). Őt is klastromból tépték ki, hogy férjhez adják.

851 A svábság három viharja a három Itália-dúló német császár: Barbarossa Frigyes (Életrajz 5), VI. Henrik és II. Frigyes (Életrajz 6; Pokol X. 119; Purgatórium XVI. 116). Konstancia VI. Henrik neje és II. Frigyes anyja volt.

852 Nabukadnezár országának minden jósát ki akarta végeztetni: mígnem álmát Dániel megfejtette.

853 Platon szerint minden léleknek megvan a maga csillaga, hová a halál után visszatér.

854 Sámuel próféta volt. A két János: a keresztelő s az evangelista.

855 Platonnak betűszerint nincs igaza, mert minden léleké az egész ég, s csak jelképileg mutatják magukat az egyes csillagokban.

856 Gábor s Mihály az angyalok; valamint Rafael ki Tóbiás vakságát meggyógyítá.

857 Timaeus Platon könyve, melyben e kérdésekről beszél.

859 A csillagjósok értelmében a karaktert s így az érdemet némirészt vissza lehet vezetni a csillagokra.

860 Mert csak hitünket erősítheti az, hogy az isteni igazság fölül van értelmünkön.

861 Rostonsült Lőrinc a vértanu. Mucius Scaevola tűzön égette el karját, mert Róma ellenségét nem tudta levágni.

862 Alkmeon atyja parancsára megölte anyját, aki egy ékszerért elárulta férje rejtekhelyét. L. Purgatórium XII. 49.

863 Mózes törvényei megengedik az áldozat tárgyának részleges kicserélését.

864 A sárga és fehér Kulcs az Egyház fölényének jelképei: arany a tekintély, ezüst a bölcsesség. L. Purgatórium IX. 117.

866 Jephte győzelméért azt fogadta, hogy aki először jő elébe hazatérésekor: azt áldozatul mutatja be az Úrnak - s ez saját lánya volt.

867 Agamemnon, a görög fővezér, leányát, Iphigeniát áldozta föl Diana istennőnek, hogy Trója ellen vonuló hajóhada kedvező szelet kapjon. L. Pokol XX. 108.

869 A Merkur, egyirányban járván a Nappal, annak fényétől szabadszemmel nem látható.

870 A sas a római birodalom jelvénye (Purgatórium X. 81). A birodalmat Aeneas alapította, Lavinia férje (Pokol IV. 126), ki az elpusztult Trójából menekült Nyugatra (amerre a Nap jár). Nagy Konstantin a birodalom székhelyét keletre tette át, Bizáncba, Trója mellé.

871 Justinianus, két évszázaddal Konstantin után, újjárendezte a birodalom törvényeit.

872 Ahhoz az eretnekséghez szított, mely Krisztusban csupán az isteni természetet ismerte el s nem egyúttal az emberit is.

876 A Sast támadó párt a guelf; s azt kisajátító a gibelin. (Életrajz 3, 4, 5, 22.)

877 Pallas, Aeneas szövetségese, a városalapítás körüli harcokban elesett. L. Pokol I. 11. jegyzet s más helyeken.

878 Alba Aeneas ősvárosa. Innen való Romulus, ki 300 év mulva építette Rómát.

879 Róma és Alba viszályát a három Horatius és három Curiatius harca döntötte el.

880 Az új városban asszonyhiány volt. Ezen segített Romulus a sabin nők elrablásával.

881 Az utolsó római királyt azért űzték el, mert fia erőszakot tett Lucretián. L. Pokol IV. 128.

884 A púnok Karthagó lakói, akik Hannibal vezérlete alatt megtámadták Rómát. A púnokat Scipio győzte le.

885 Pompeius és Caesar harcai lerombolták a hegyi Faesulaet, mely alatt Firenze áll. (L. Életrajz 1.)

887 Ravenna mellett kelt át a Rubiconon. L. Pokol XXVIII. 97.

888 Durazzónál és Pharsalusnál győzte le Pompejust, s innen Egyiptomba ment.

889 Meghódította Kis-Ázsiát, hol Trója van, Aeneas hazája, a trójai háború hősének, Hektornak sírjával, Antander és Simois vizénél.

890 Egyiptomot elvévén Ptolomaeustól, Kleopatrának adta.

892 Cassius és Brutus Caesar gyilkosai (Pokol XXXIV. 64). Augustus győzte le őket, a sasoslobogó »új lengetője«.

893 Augustus verte le (Modenánál és Perugiánál) Antoniust is.

894 Antonius kedvese, Cleopatra, mérges kígyókkal maratta agyon magát.

895 Tudvalevőleg békeidőben a Janus isten templomának kapui bezárultak.

896 A harmadik Cézár Tiberius. Az ő idejére esik Krisztus halála, mely az emberi bűnök véres bosszúja volt.

898 A római császárságot Nagy Károly állította vissza. A pápa koronázta meg, akit ő védett a longobárdok ellen.

899 A sárga liliomok: a guelf francia királyság jelképe.

900 Az új Károly: II. Sánta Károly, a guelf. (Életrajz 15, 22. Purgatórium VII. 127, XX. 79.)

901 Romeo, Berengár provánszi gróf kincstárnoka, úgy kezelte ura vagyonát, hogy annak lányaiért királyok versengtek. Mikor irígyei mégis bizalmatlanná tették iránta a grófot, büszkén vonult el a szegénységbe.

902 »Hozsanna seregek szent istene, aki fényeddel megvilágosítod ezeknek az országoknak boldog tüzeit!«

903 Hogy mért övezi dupla fény Justinianust, arra nézve a magyarázók nem értenek egyet.

907 Nem a csillagok erejének kiáradása, mert akkor csak közvetve származna Istentől. A csillagok Istenhez képest »új dolgok«.

908 Mert a megváltás egyszerre volt az Isten kegyelme, s az ember vezeklése (Krisztus személyében).

910 Mert ez származik közvetlen Istentől. L. 67, 70.

912 A harmadik ég a Vénusz ege, melyet az ókor a szerelem istennőjével azonosított, kit a neki szentelt Cyprus szigetről Cyprisnek is hívtak.

913 Dioné Vénusz anyja, Cupido pedig kisfia, a vágy istene, ki Vergiliusz verse szerint Dido királynét, ölébe ülve, szerelemre bűvölte Aeneas iránt. L. Pokol V. 61.

914 A Vénusz a Napot hol elülről, hol hátulról látja, mert hol hajnali, hol esteli csillag.

916 Dante verse, a Convito első canzonéjának kezdősora. L. Életrajz 29. A vers a Vénusz egének mozgató angyalaihoz szól.

917 Ez Martell Károly, az Anjou Sánta Károly fia, Habsburgi Rudolf veje, Dante pártfogója. (Életrajz 19.) Mindössze 24 évet élt.

918 Martell Károly trónörököse volt Provánsznak (a Rhône balpartján, hol a Sorga beleömlik) és Apuliának (a három faluval a Tronto s Verde torkolatánál). L. Purgatórium VII. 126.

919 Magyar királlyá már ezidőben meg volt koronázva.

920 Ha az Anjouk zsarnoksága ellen föl nem lázad Palermo népe (Életrajz 15), Martell Károlyra marad Szicília is, a Peloro és Pachino hegyfokokkal, s az Etnával, melyről régen azt hitték, hogy a beléje zárt tüzes óriás Typhous (Pokol XXXI. 124) hánykolódásaitól tűzhányó.

921 Martell Károly testvére, Anjou Róbert, uralkodása alatt a fösvény cataloniai nemesek befolyása alatt volt, kikkel ottani hadifogságában barátkozott össze.

923 Az emberek különböző csillag alatt születnek, s másrészt mint polgároknak különböző jogokra és kötelességekre kell teremniök akkor is, ha egy apától valók - máskülönben nem lenne rend a világon.

924 Xerxes hadvezér, Solon államférfiú, Melchizedek pap, Daedalus (ki repülésközben fiát vesztette) feltaláló.

925 Romulust, a pásztorfiút, Mars isten fiának tartották.

927 A cseleket fia, Róbert Károly magyar király ellen szőtte nagybátyja, Róbert (l. VIII. 76), hogy Apulia és Szicília trónjától megfossza.

928 A domb, mely a Rialto (azaz Velence) s a Brenta s Piave közt áll: a Romano-domb. Innen származik III. Ezzelino, Verona zsarnoka. L. Életrajz 6, 7, 10. Pokol XII. 110.

929 Cunizza Ezzelino nővére. Híres volt szerelmeiről.

931 E zsarnokság következményei. Padova véres megveretése Vicenzánál.

932 Gherardo megöletése. Gherardo (Purgatórium XVI. 124) Trevisóban, a Sile és Cagnano összefolyásánál, uralkodott.

933 Feltro püspökének árulása, aki a ferrarai gibelin menekülteket kiszolgáltatta a guelf-pártnak, hogy párthűségét bizonyítsa.

934 A Trónak: fentebb lakozó angyali intelligenciák, kikben Isten ítélete tükröződik.

935 Mert Cunizza az imént beszélt róla. L. 37. sor.

939 Mikor keleti végén már délponton áll, ugyanakkor nyugati végén a horizonton kel föl.

940 Marseilleben, a spanyol Ebro és az olasz Magra folyók torkolata között.

941 Marseille épp szemben van az afrikai Beggával. Itt verte le Brutus a Pompeius flottáját.

943 Belus leánya Dido, aki Aeneast szerette (Pokol V. 61, Paradicsom VIII. 9). Sychaeus Dido férje. Creusa Aeneas neje.

944 A rodopéi lány, Phyllis, Démofoónért öngyilkos lett.

945 Alcidés: Heraklés, Alceus fia, kinek első szerelme Iole.

946 Raháb jerikói kéjhölgy, ki Józsue kémjeit támogatta, s ezáltal megszerezte neki Jerikót, az ígéret földének kulcsát, melyet harc nélkül, csak trombitával és tapssal (tenyerek pálmájával) vettek be.

948 Az átkos virág: a firenzei liliomos forint. (Életrajz 7, Pokol XXX. 74, 89.)

949 A Dekretálék: az egyházjog kézikönyve. Jóljövedelmező tudomány.

954 A két mozgás az Aequatoré és a Zodiakusé. Az aequinoctialis ponton metszik egymást.

955 A ferde kör: a Zodiakus. Ferdesége biztosítja az évszakok rendjét.

959 A Nap köre a negyedik égkör. Itt ül az üdvözültek negyedik csapata, a Szentháromság szemléletében.

961 Domokos a róla nevezett rend alapítója. Aki beszél, Aquinói Szent Tamás, e rend tagja, a középkor legnagyobb filozófusa. Életrajz 12, 28. (Purgatórium XX. 69.)

963 Gratian bolognai tanár, az egyházi és világi jog tudósa.

964 Petrus Lombardus, a Szentenciák szerzője, melyet előszava szerint úgy áldozott az Úrnak, mint az özvegyasszony filléreit.

966 Az angyalok természetét Dionysios Areopagita sejtette meg az Égi Hierarchiáról írt híres könyvében.

967 Az őskeresztény kor »ügyésze« Paulus Orosius, kinek könyvét Szent Ágoston is használta.

968 Boëthius, a nagy filozófus. A világ csalásáról Vigasztalások c. könyve beszél.

970 Szent Izidor az ariánusok ellen küzdő spanyol püspök. Béda angol prédikátor. Rikárd párisi tudós, a skolasztikus és misztikus tan egyeztetője.

971 Sigieri a párisi Szalma-utcában tartotta hitvitáit, melyekkel sok ellenséget szerzett.

975 A pártás menyasszony az Egyház. A vőlegény: Krisztus.

977 Ubaldo Baldassini, gubbiói püspök az Asciano-dombot választá remeteségül. Itt ered a Chiascio, mely a Tupino-patakkal közrefogja a Subasio-hegyet, hol Assisi áll.

980 Ascesi, Assisi népi neve, emlékeztet a Napkelet latin nevére (ascensio).

981 Az új vigasság, Assisi napja: Szent Ferenc. L. Életrajz 18, 19. Pokol XXVII. 112.

985 Amyclas, a szegény halász, nem félt Caesartól, mint a hatalmasok. Őtőle nem vehetett el semmit.

986 Bernát, Egid és Szilveszter szent Ferenc első tanítványai.

987 Szent Ferenc atyja, Pietro Bernardone, egyszerű assisi polgár.

988 A ferencrendet először III. Ince pápa erősítette meg.

990 Ferenc, keleti hittérítő útjáról hazatérve, a Verna-hegyén, Tiberis és Arno között, nyerte a szent stigmákat: Krisztus öt sebének lenyomatát.

992 A kóbor lány: Ekhó nimfa, aki szerelmi bánatában visszhanggá fogyott.

994 Tamás dominikánus volt. Bonaventura ferences rendfő.

995 Krisztus saját vére árán fegyverezte újra seregét.

997 Calaroga Spanyolországban van, melynek címere az oroszlán.

998 Domokos anyja megálmodta, hogy kutyát szül fáklyával a szájában: hitünk gyujtószavú őrét.

1004 Ostia bölcse (Enrico di Susa) és Taddeus: hírhedt decretalisták. L. IX. 134.

1005 A pap gyakran engedélyt kapott a gyüjtött jótékony adományok két-három hatodát magának tartani.

1007 A 24 fa a Dantét két körben övező 24 hithirdető.

1008 Casal s Acquasparta ferences rendfőnökök. Egyik enyhítette, másik szigorította a szabályokat.

1011 Rabanus Maurus, a németek apostola. Joákim kalabriai apát egy jóskönyvet írt.

1012 A két Péter (mangiadori és hispáni) híres hittudósok, épúgy mint a többi is, akiket a szöveg fölsorol.

1013 A Göncölszekér mindig a mi féltekénken látható.

1014 A Kürt a Kis Medve, melynek csúcsa a Sarkcsillag mellett van. A Fő Kerék a leggyorsabb égkör: a Primum Mobile.

1015 A Göncöl hét csillaga, a Kürt két alsó csillaga s még 15 szétszórt csillag, egünk legfényesebb csillagai. Együtt éppen 24.

1016 Minos leánya, Ariadne, haldokolva koszorúját az égre fűzte csillagnak.

1022 A bordából formált arc: Éváé, ki a tilos gyümölcsöt megízlelte.

1025 A nap, a fény és a szeretet: a Szentháromság.

1027 A földi faj Ádámban (az emberben) érte el az állati tökélyt.

1030 Az Úr megígérte Salamonnak, hogy egy kívánságát teljesíti. Salamon bölcsességet kívánt.

1031 Hány angyal van? Ez és a következők a középkori filozófia tipikus problémái.

1032 Egy szükséges (necesse) és egy esetleges (contingens) tételből milyen következik?

1037 Hélios a Nap. Dante itt magát az Istent nevezi így.

1038 Az új ég elhomályosíthatja Beatrice régi szépségét: de az új égben Beatrice is új szépséget nyer!...

1039 Anchises, mint Vergiliusz Aeneisében elbeszéli, az Elysiumban a boldogok helyén találkozott fiával, Aeneassal.

1040 »Óh én vérem, óh Isten ráárasztott kegye! Kinek nyilt meg valaha kétszer az Ég kapuja, mint neked?«

1041 Az égi végzések könyvében olvasta, hogy Dante egy napon föl fog jönni.

1043 I. Alighiero, ki a Purgatórium első körében vezekel.

1045 A Montemalo Róma, s a Madárhegy Firenze melletti domb.

1046 Bellincion Berti, Gualdrada atyja (Pokol XVI. 37), régi firenzei nemes.

1048 Később már (mindennapossá válván a száműzések) senki sem tudhatta, hol hal meg.

1049 Dante idején minden firenzei Franciaországban csinált üzleteket.

1050 Fiesoléi (Életrajz 1), római s trójai históriák az akkori regék és mondák témái.

1051 Cianghella rosszhírű hölgy, Saltorello romlott költő.

1052 Cincinnatus a puritán római (VI. 46). Cornelia a Gracchusok anyja. (Pokol IV. 129.)

1053 Az ős templom a firenzei keresztelőkápolna (Életrajz 9, Pokol XIX. 17).

1057 Mert a papák nem sokat törődtek a Szentföld visszafoglalásával. L. IX. 136-137.

1058 Régi mese szerint az ön megszólítással legelőször Caesart illették a rómaiak.

1059 Ginevrát, a mondai Artur király nejét, bűnös csókjaira egy udvarhölgy bátorította köhentéseivel.

1062 Azaz 580 csillagfordulót tett meg a Mars, annyiszor tért vissza az Oroszlán csillagképhez, mely, harcias jellegének megfelelve, mindig új lángra gyujtotta. (Ez 1090 évet jelent.)

1063 Az Alighieri-ház a régi vásártérnél volt, hol évi versenyfutásokat rendeztek.

1064 A Szent János-templom és a Ponte Vecchio közt, ahol Mars szobra áll.

1065 stb. A megnevezett helységek Firenze szomszédai.

1066 Ez Róma, mely a császárok ellen harcol, ahelyett, hogy a keresztény világot fegyelmezné.

1067 A Cerchi és Buondelmonti bevándorolt családok. Az első elvette a Conti Guidiktől Montemurlo-kastélyt. A másik elhagyva menyasszonyát, az Amidei-lányt, hosszú vendetta-hadjáratnak oka lett (Életrajz 5).

1071 A Chiaramontesi-családnak egy mérleghamisítási afférje volt. V. ö. Purgatórium XII. 105.

1072 A rómaiak curuli széknek nevezték a főhivatalnokok üléseit.

1074 A püspökségek kegyurai gyakran felhasználták az üresedést az egyházi javadalom zsákmányolására.

1075 Ubertin Donato rokonára, Bellincion Bertire haragudott, hogy vejévé fogadott egy Adimarit. (E hetyke jöttmentekből való Filippo Argenti is. (Pokol VIII. 32.)

1076 A fölsorolt családok nyilván hasonlókép a bevándoroltak közé tartoztak. Caponsacchi a Mercato Vecchión lakott.

1077 A Perák (della Pera) névtelen, jelentéktelen család.

1078 A »nagy Báró«, Hugo toscanai őrgróf, kiért évente Tamás napján mondtak gyászmisét, számos famíliát tett nemessé, megengedve, hogy címerét viseljék. Egy ilyenből származik della Bella, a néppárt vezére (Életrajz 19).

1079 A Borgo az a városrész, ahova a Buondelmontiak költöztek. L. a 66. sort. (Életrajz 5.)

1080 Ez az Amidei-ház, melyből Buondelmonti elhagyott menyasszonya származott.

1081 Mikor Buondelmonti Firenzébe költözött, útközben majdnem beleveszett az Ema folyóba.

1082 Ez a Mars-szobor, mely a Ponte Vecchión állt. Keresztelő János előtt ugyanis a város védnöke Mars volt, a hadisten. L. Életrajz 2, Pokol XIII. 143.

1083 A zsákmányolt zászlókon a jelvényt lefelé fordították.

1084 Firenze jelvénye előbb fehér, később vörös liliom.

1085 Clyméné a Napisten szeretője. Fia, Phaëton, szaladt hozzá, mikor társai kétségbevonták a Naptól való származását. Ekkor kérte el bizonyítékul apjától a Napszekeret, amivel szerencsétlenül járt. L. Pokol XVII. 107. Purgatórium IV. 72, XXIX. 118.

1089 Tudvalevőleg a régi jósdák beszéltek talányokban.

1090 Hippolytost mostohája, Phaedra, mert szerelmét nem viszonozta, hamisan vádolva száműzette.

1092 A Nagy Lombárdi Verona ura, Bartolomeo della Scala. (Életrajz 27.)

1094 A Gaszkonyi: V. Kelemen pápa. L. Életrajz 26, 33, 38. Pokol XIX. 83, XXVIII. 59. Ez a pápa VII. Henriket ki akarta játszani a császárságból. L. Életrajz 33, 34, 35.

1095 Ez öccse Can. Grande, kit a családban leginkább jegyez a Mars-csillag harcias befolyása. L. Életrajz 27, 40. Pokol I. 102. Purgatórium XX. 15, XXXIII. 43. Can Grande a Látomás idején kilenc éves.

1096 Józsue (IX. 125) s Makkabéus a bibliai hősök.

1097 Roland (Pokol XXXI. 18), Orániai Vilmos és Rainouard (Rinaldo) Nagy Károly vitézei.

1098 Bouillon Gottfried, a Szentföld visszahódítója.

1099 Roberto Guiscardo, ki Szicíliát megtisztította a szaracénektől. L. Pokol XXVIII. 14.

1100 Mert a bolygók, mennél távolabb, annál tágabb ívben keringenek a Föld körül.

1101 A Jupiter, a csillagjósok szerint a vidámság planétája.

1103 A szárnyas ló a Pegazus, a Múzsák paripája.

1108 A kenyér elvétele az excommunicatióra vonatkozik.

1110 Ez a bölcs: Keresztelő János, kinek képe a firenzei pénzekre volt verve (Pokol XXX. 74). Ő volt az, akinek halálát a táncosnő Salome okozta.

1112 Az ég első kevélye: Lucifer. L. Pokol XXXIV. 18.

1114 I. Albert (Purgatórium VI. 97) végigdúlta Csehországot.

1115 Ez Szép Fülöp francia király (Életrajz 26, 33, Pokol XIX. 87, Purgatórium VII. 109, XX. 31, XXXII. 152). Vadászaton egy vadkan ölte meg.

1117 II. Edvárd angol király a skót határért küzdött véres harcokat.

1118 Sánta Károly a Jeruzsálemi király címet is viselte. L. Életrajz 15, 22. Purgatórium V. 68, VII. 127, XX. 79. Paradicsom VI. 106, VIII. 72.

1119 IV. Ferdinánd spanyol és IV. Vencel cseh király (Purgatórium VII. 101) »kéjre és henyélni termett« uralkodók.

1121 Szicília az Aetna szigete. Gyenge királya II. Frigyes. (Purgatórium III. 115, VII. 119.)

1123 Majorcai Jakab és unokaöccse II. Jakab. (Purgatórium III. 116, VII. 118.)

1126 II. István rác fejedelem, ki a velencei pénzt hamisltotta.

1127 Magyarországon a Látomás idején III. Endre uralkodott, az utolsó Árpád. Dante Anjou-párti (l. VIII. ének).

1129 Ezek ciprusi városok. Zsarnokuk a francia II. Henrik.

1130 Dávid király. (Pokol IV. 58, Purgatórium X. 64.) Ő vitte a Frigyszekrényt Jeruzsálembe.

1131 Traján császár, ki a fiát-sirató özvegyet megvigasztalta. L. Purgatórium X. 73-93.

1132 I. Gergely pápa a legenda szerint kieszközölte imáival, hogy a jó császár kis időre feltámadva, megtérhessen, s így a mennybe jusson, ki a poklot is megízlelte.

1133 Ezékiás, Juda királya, bűnbánatával halálának elhalasztását nyerte az Úrtól.

1134 Nagy Konstantin (VI. 1). Ő a birodalom sasát görögföldre, Bizáncba vitte, hogy Rómát a pápának hagyja világi birtokul. S épp ezáltal lett az Egyház romlásának oka.

1135 Vilmos, Szicília királya, époly jó uralkodó, mint amilyen rosszak Aragóniai Frigyes (Purgatórium III. 115, VII. 119, Paradicsom XIX. 130) és Sánta Károly. (Életrajz 15, 22, Purgatórium VII. 127, XX. 79, Paradicsom VI. 106, XIX. 127.)

1136 Ripheus trójai hős, Aeneas társa, kiről Vergiliusz ír.

1139 Mert az egyik még Krisztus szenvedése előtt, a másik az után élt.

1142 Az Egyház szekerének jobb kerekénél lengő szűzek a Hit, Remény, Szeretet. L. Purgatórium XXIX. 121 stb.

1143 Semelé (Pokol XXX. 2) Juppiter isteni szerelmétől égett hamuvá.

1144 A hetedik bolygó, a Saturnus, a Látomás idején az Oroszlán jegyében jár.

1145 Ez a Kristály a Saturnus ege. Az ős király ama Saturnus, ki az ártatlan aranykorban uralkodott a földön.

1148 A camalduliak klastroma, az Ermo (Santa-Croce). (Életrajz 38, Purgatórium V. 96.)

1150 A Ravenna melletti, Adria-parti Mária-klastromban, ahol később élt. Itt maga nevezte magát Bűnös Péternek.

1152 Képhás (azaz Kőszál) szent Péter. A Választott Edény szent Pál (l. Pokol II. 29).

1153 A »bosszú«: Dante ellenségeinek majdani bűnhödése. L. XVII. 52, 98.

1156 Romuáld alapítá az Ermo nevű kamalduli klastromot. L. Purgatórium V. 96, Paradicsom XXI. 110. Szent Makár alexandriai szerzetes.

1162 A Bika utáni csillagkép az Ikrek. Dante a nyolcadik égi körbe szállt föl, a hét bolygó után, melyek közé a Nap is tartozik. Ez az állócsillagok köre. L. II. 64, 115.

1163 Mikor Dante Toszkánában megszületett, a Nap az Ikrek jegyében állott.

1164 A Holdat Dianával, Latona lányával azonosítják.

1168 Juppiter mérsékelt fény apja, a hideg Saturnus, s fia, a vörös Mars között.

1169 A Mars, a Juppiter és a Saturnus naptávolságukat egyre változtatják.

1171 Trivia a Dianával azonosított Hold, a nimfák a csillagok.

1173 A tűz helyéről és hajlamáról. L. I. ének és Purgatórium XVIII. 28. V. ö. főleg Paradicsom I. 93.

1178 A csillag, mely győz az égben és az ég alatt: Mária.

1179 Ez a tűzcsóva: Gábor, az Annunciáció angyala.

1181 Az egész világot beborító köpönyeg: a Primum Mobile, a legtágabb forgó ég, mely a többit mind magában foglalja. L. I. 123, II. 113.

1183 A babiloni száműzetés a földi élet szimboluma.

1189 Krisztus sírjába lépve, Péter öreg lába megelőzte az ifjú Jánosét.

1191 Dante száműzetéséről l. Életrajz 24, Pokol X. és XV. ének Paradicsom XVII. ének.

1192 A templomról, ahol Dantét keresztelték l. Életrajz 9, Pokol XIX. 17, Paradicsom XV. 135.

1194 Ez Szent Jakab, kinek testét Compostella búcsújáró templomában őrzik.

1196 Egy Jakabnak tulajdonított írás a mennyei Bazilikáról beszél.

1197 Péter, Jakab és János, Krisztus kedves tanítványai, a Hit, Remény és Szeretet jelképei. Jakab írásaiban is a Remény apostola.

1204 A két ruha (test és szellem) a feltámadás jelképei.

1205 Jakab testvére János. Ő írt Apokalipszisában az üdvözültek fehér ruhájáról.

1208 A Rák csillagkép december közepétől január közepéig van egünkön.

1209 János Krisztus kedvelt tanítványa, ki az utolsó vacsorán az Üdvözítő keblén hevert.

1210 A Pelikán, ki vérével táplálja gyermekeit, Krisztus szimboluma.

1211 Krisztus a keresztfán anyját, Máriát, Jánosra bízta.

1212 A monda szerint János testével együtt szállt volna föl az égbe.

1213 Krisztus és Mária, kik testtel szálltak a mennybe.

1214 János, a Szeretet apostola, a vágyról, a szeretetről vallatja Dantét, a mennyei Szék előtt.

1215 Ananiás Szent Pál látását a damaszkuszi úton kézrátétellel visszaadta.

1220 Mert ő írta az Apokalipszist, a Rejtelmek könyvét.

1221 Krisztus sasa Szent János, a Sas jelével ábrázolt evangelista.

1224 Ez a kert a Földi Paradicsom, ahol Beatrice Dantét a mennyei útra előkészítette.

1226 Beatrice Vergiliuszt a Pokol Tornácából küldte föl Dantéért, ahol a kereszteletlen jó lelkek lakoznak. L. Pokol II. ének. Itt lakott Ádám is, míg Krisztus, halála után a Pokolra szállva ki nem hozta. L. Pokol IV. 55.

1228 El és Éli Isten nevének különböző alakjai a Bibliában.

1229 Azaz a Földi Paradicsom, mely a Purgatórium-hegy csúcsán áll. L. a Purgatórium utolsó énekeit.

1230 Vagyis kipirult. A Mars és Jupiter színeiről l. XIV. 86 és XVIII. 68.

1235 A cahorsai (Pokol XI. 49) pápa XXII. János. A gaszkonyi V. Kelemen (Életrajz 26, 33, 38, Pokol XIX. 83, XXVIII. 59, Paradicsom XVII. 82.

1236 A téli napforduláskor a Nap a Bak jegyében áll.

1237 Dante először délben nézett le a Földre (az Ikrekből XXII. 133). Azóta hat óra telt el. Az első égöv (klíma) második félíve Jeruzsálemtől Cadixig terjed.

1238 Ulysses (Odysseus) nyugati útjáról l. Pokol XXVI. ének.

1239 Európa az elrablott Európa királylányról nyerte nevét.

1240 Léda fészke az Ikrek csillagkép, mert az Ikrek, Castor és Pollux, Léda gyermekei.

1241 Ez a kristály-ég, az Első Mozgó (Primum Mobile). L. I. 123, II. 113.

1242 Az Első Mozgó a legtágabb (s épp ezért a leggyorsabb) ívű égkör.

1243 A kristály-ég a kilencedik és utolsó ég. Ezentúl már csak az Isten végtelen és mozdulatlan empyreuma terül. L. I. 122, II. 112.

1244 Az ötöd a kettő, a fél az öt. Skolasztikus számításmód.

1245 Aki a reggelt hozza és éjre elmegy: a Nap. Leánya az emberiség.

1246 A júliusi naptárban elhanyagolt századnap miatt januárnak előbb-utóbb nyárra kellett volna esni (ha nem segítenek ezen a szökőévvel).

1247 stb. Az éles pont: az Isten. A körötte kerengő köröknek az égkörök felelnek meg, mint a példa a példázottnak.

1251 Dionysios Areopagita az Égi Hierarchiáról szóló könyvében írta le az angyalok rendjeit, Pál apostol nyomán.

1252 Nagy Szent Gergely e felosztástól eltérőt adott.

1253 Pál apostol a legenda szerint megnyerte a kegyet, az angyalok világát látni és bejárni.

1254 Latóna gyermekei: a Nap és a Hold. Mikor egymással épp szemközt vannak (a Nap a Kos, a Hold a Mérleg jegyében), egy horizonton s egyenlő távolságban a zenittől: ez csak egy pillanat. A Hold fölkel, a Nap lemegy: féltekét cserélnek.

1258 A teremtés hármas eredménye: a tiszta forma (tiszta cselekvés=az angyalok); a csupasz erő (=anyag); s a kettő vegyítve.

1267 Szent Antal (bűnei jeléül) egy disznót tartott, s emlékére volt szokás a klastromokban tartani az »Antal disznaját«.

1268 Dániel próféta »ezer és ezer« angyalt emleget.

1272 Ez a 9 égkörön túl terjedő végtelen Empyreum. L. I. 122, II. 112, XXVII. 112 stb.

1275 Az Empyreum minden fénye a Primum Mobile kristálygömbjén verődik vissza.

1276 VII. Henrik császár (kitől Dante annyit várt, de aki meghalt előbb mint Dante). L. XVII. 82 és Életrajz 33, 35.

1277 A simóniás pápák helyére. L. Pokol XIX. ének 148. A simóniások kutakban kárhoznak, fejjel lefelé, egymás fölött s minden újonjött az előzőjét egy hellyel lejjebb nyomja (Pokol XIX.). Az Anagni: VIII. Bonifác (Életrajz 26, Purgatórium XX. 86). Ez a Bonifác az, akire a IX. 132, XII. 90, XVII. 49, XXVII. 22 kifakadásai vonatkoznak. L. Életrajz 22, 24, 26. Pokol XIX. 52, XXVII. 70. Purgatórium XX. 86.

1278 Henrik ellensége V. Kelemen. Életrajz 26, 33, 38. Pokol XIX. 83, XXVIII. 59, Paradicsom XVII. 82, XXVII. 59.

1279 A Menny két seregéről l. az előbbi éneket (43, 96.).

1280 Helice nimfát és fiát Juppiter anyamedvévé és boccsá változtatta s az égre tette csillagképnek az északi sark közelébe. Ez a Kis és Nagy Medve.

1283 Bernát Szűz Mária különös tisztelője és választott szentje.

1284 A Veronika kendőjét, melyre Krisztus arcvonásai nyomódtak, Rómában őrzik és mutogatják.

1288 Éva ősanyánk, bűnével sebet ütött az emberiségen, melyet Mária gyógyított be, megszülvén a Megváltót.

1289 Az Ó-szövetség szent női. Rákhelről l. Pokol II. 101, IV. 60. A Zsoltáros Dávid ősanyja Ruth.

1290 »Könyörülj rajtam«: Dávid híres zsoltára.

1291 A Keresztelő, ki két évvel előbb halt meg, mint Krisztus s így két évig kellett várnia a Pokol tornácában, mely a Vágy pokla (Pokol IV. ének), míg az Üdvözítő kihozta onnan (l. Pokol IV. 52, Purgatórium VII. 28.)

1292 Assisi Szent Ferenc (l. XI. ének) s Szent Benedek, kivel Dante már találkozott (XXII. 28).

1298 »Üdvözlégy malaszttal teljes«: Gábor angyal köszöntése.

1301 Szent Péter, kit Dante itt viszontlát. L. XXIV. ének.

1302 Szent János, ki előre látta Látomásaiban az Egyház jövendő viszontagságait. L. XXV. 100. stb. és XXVI.

1303 Az Úr arája, akit kínszenvedése árán szerzett, az Egyház.

1306 Ádámmal, kinek családja az egész emberiség.

1307 Szent Lucia, a megvakított vértanu, a fény szentje. Ezt a szentet a szembajos Dante különösen tisztelte (l. Életrajz 17). Ő biztatta Beatricét, hogy szálljon az erdőben eltévedt Dante segítségére (Pokol II. 97. stb.).

1308 A Szibilla, mint Vergiliusz megírja, letépett falevelekre írta jóslatait, melyeket a szellő könnyen elröpített.

1309 A skolasztikus filozófia műszavai. Substancia: lényeg. Accideus: esetleg. Habitus: mód.

1310 Mikor az Argo hajó (II. 17.) árnya a tengerre esett, Neptunt, a tengeristent megdöbbentve.

1311 A hőskor e nagy vállalkozását Dante 25 évszáz régiségbe helyezi. Ezóta nem tud ocsudni bámulásából Neptun.

1313 A visszavert fény, mely a mi (emberi) képünket mutatja: Krisztus.

1314 A kör mérése (négyszögösítése) a régi tudomány megoldhatatlannak hitt problémája.

A pokoltölcsér beosztása. (A körök lefelé egyre szűkebbek. A legalsó kör a föld centruma.)
		Közönyösök a kapunál.
	I.	kör.	(Tornác.) Kereszteletlenek.
\|	II.	»	Szerelemben	\|
\|	III.	»	Étel-italban	\| mértéktelenek.
\|	IV.	»	Pénzben	\| (Legenyhébb bűn, Dis városán kívül.)
\|	V.	»	Indulatban	\|
DIS VÁROSA. (Kárörvendők és baromiságban élők.)
	VI.	kör.	Eretnekek, hitetlenek.
\|	VII.	»	Erőszakosak
\|		1.	gyűrű	felebarátaik	\| személye ellen: zsarnokok, vérengzők.
\|					\| birtoka ellen: rablók.
\|
\|		2.	»	önmaguk	\| személye ellen: öngyilkosok.
\|					\| birtoka ellen: önnön javaik rongálói.
\|
\|		3.	»	Isten	\| személye ellen: káromlók.
\| \|					\| \| birtoka:	\| a természet ellen: \| természetellenes kéjelgők (Sodoma).
\| \|					\| \|	\| a művészet, mesterség ellen: \| uzsorások (Caorsa).
	VIII.	kör.	Csalók.
	IX.	»	Árulók. (Akik bennük bízókat csalnak meg. Legszűkebb kör, itt székel Dis.)

I. bugyor:	Csábítók	VI. bugyor:	Képmutatók
II. »	Hízelgők	VII. »	Tolvajok
III. »	Simoniákusok	VIII. »	Rossz tanácsadók
IV. »	Jósok	IX. »	Viszályszítók
V. »	Csalók	X. »	Hamisítók

A PURGATÓRIUM BEOSZTÁSA
(A hegyen fölfelé, mind kisebb körökben, mind enyhébb bűnök tisztulnak)
A hanyagság. (Előpurgatórium.)
	a)	Akik egyházi átokban húnytak el.
	b)	Akik halasztották a megtérést.
	c)	Akik csak az erőszakos halál pillanatában tértek meg.
A Bűn. (Purgatórium.)
	A)	A Rossz szeretete = gyűlölet. Önmagát és Istent senki sem gyűlölheti; csak felebarátját. És pedig:
	a)	emelhetjük magunkat mások rovására.
I.	kör:	Kevélység.
	b)	Érezhetünk fájdalmat mások emelkedésén.
II.	kör:	Irígység.
	c)	Kívánhatunk bosszút, ha megsértettek.
III.	kör:	Harag.
	B)	A Jó rendetlen szeretete: Lanyhaságból.
IV.	kör:	Jóravaló restség.
	C)	A Jó rendetlen szeretete: Túlzásból.
V.	kör:	Fösvénység.
VI.	»	Torkosság.
VII.	»	Bujaság.

AZ ANGYALOK RANGSORA A 9 ÉGNEK MEGFELELŐLEG A KÖVETKEZŐ:
Első Hármas:	1. szeráfok
	2. kerubok
	3. trónak

Második Hármas:	1. dominációk
	2. virtusok
	3. hatalmak

Harmadik Hármas:	1. principátusok
	2. árkangyalok
	3. angyalok

A B C az ószövetségi lelkek oldala.
C D A az újszövetségi lelkek oldala.
A E és E C választék.
E E E E a gyermekek helye.
F a legalacsonyabb pont, ahol Dante áll
1. Mária	11. Szent János evangelista
2. Éva	12. Szent Bernát
3. Rákhel	13. Beatrice
4. Sára	14. Keresztelő János
5. Rebeka	15. assisi szent Ferenc
6. Judit	16. Szent Benedek
7. Ruth	17. Szent Ágoston
8. Ádám	18. Szent Anna
9. Mózes	19. Szent Lúcia
10. Szent Péter

A sötét erdő					I.	ének	1-136
					II.	»	1-142
A Pokol kapuja. Közönyösek					III.	»	1-69
Acheron						»	70-136
I.	Kör.	(Tornác.) Kereszteletlenek			IV.	»	1-151
II.	Kör.	A szerelem bűnösei			V.	»	1-142
III.	Kör.	Mértéktelenek étel-italban			VI.	»	1-115
IV.	Kör.	A pénz bűnösei			VII.	»	1-96
V.	Kör.	Haragosok (Styx)					97-130
					VIII.	»	1-66
		Dis falai előtt					67-130
					IX.	»	1-105
VI.	Kör.	Eretnekek					106-133
					X.	»	1-136
					XI.	»	1-115
		Kisebb szakadék			XII.	»	1-45
VII.	Kör.	Erőszakosok.
		I.	gyűrű:	felebarátjuk ellen (Phlegeton)			46-139
		II.	gyűrű:	önmaguk ellen	XIII.	»	1-151
					XIV.	»	1-3
		III.	gyűrű:	a) Isten ellen			4-142
		(Phlegeton)		b) természet ellen	XV.	»	1-124
					XVI.	»	1-134
					XVII.	»	1-30
				c) munka ellen			31-75
		Nagyobb szakadék					76-136
VIII.	Kör.	(Rondabugyrod.) Csalók			XVIII.	»	1-21
		1.	bugyor:	csábítók			22-99
		2.	»	hízelgők			100-136
		3.	»	simoniákusok	XIX.	»	1-133
		4.	»	jósok	XX.	»	1-130
		5.	»	közönséges csalók	XXI.	»	1-139
					XXII.	»	1-151
		6.	»	képmutatók	XXIII.	»	1-148
				A roncsolt híd	XXIV.	»	1-60
		7.	»	tolvajok			61-151
					XXV.	»	1-151
					XXVI.	»	1-12
		8.	»	rossz tanácsadók			13-142
					XXVII.	»	1-136
		9.	»	viszályszitók	XXVIII.		1-142
					XXIX.	»	1-36
		10.	»	hamisítók			37-139
					XXX.	»	1-148
					XXXI.	»	1-6
		A kút					7-145
IX.	Kör.	Árulók (Kocitus):
	l.	alkör:	rokonaik ellen (Kaina)		XXXII.	»	1-72
	2.	»	hazájuk ellen (Antenóra)				73-139
					XXXIII.	»	1-90
	3.	»	vendégeik ellen (Ptolomea)				91-157
	4.	»	a legmagasabb dolgok ellen
				(Judecca)	XXXIV.	»	1-69
Út a másik féltekére							70-139

A sziget partja			I.	ének	1-136
			II.	»	1-133
			III.	»	1-45
Előpurgatórium.
I.	A kiátkozottak				45-145
			IV.	»	1-18
II.	A hanyagok				19-139
III.	»Kiket erőszakos vég megelőzött«		V.	»	1-136
			VI.	»	1-151
			VII.	»	1-63
Virágos völgy					64-136
			VIII.	»	1-139
			IX.	»	1-27
Átszállás a Purgatóriumba					27-69
A Purgatórium kapuja					70-138
I.	Kör.	Kevélység			139-145
			X.	»	1-139
			XI.	»	1-142
			XII.	»	1-114
		Átkelés a II. körbe			115-136
II.	Kör.	Irigység	XIII.	»	1-154
			XIV.	»	1-151
			XV.	»	1-36
		Átkelés a III. körbe			37-82
III.	Kör.	Harag			83-145
			XVI.	»	1-145
			XVII.	»	1-63
		Átkelés a IV. körbe			64-75
IV.	Kör.	Jóra való restség			76-139
			XVIII.	»	1-145
		Átkelés az V. körbe	XIX.	»	1-69
V.	Kör.	Fösvénység			70-145
			XX.	»	1-151
			XXI.	»	1-136
		Átkelés a VI. körbe	XXII.	»	1-114
VI.	Kör.	Torkosság			115-154
			XXIII.	»	1-133
			XXIV.	»	1-154
		Átkelés a VII. körbe	XXV.	»	1-108
VII.	Kör.	Bujaság			109-139
			XXVI.	»	1-148
			XXVII.	»	1-63
		Átkelés a földi Paradicsomba			64-142
		Földi paradicsom	XXVIII.	»	1-148
XXIX. 1-154. XXX. 1-145. XXXI. 1-145. XXXII. 1-160. XXXIII. 1-145.

A tűz öve		I.	ének	1-142
A Hold ege		II.	»	1-148
	(Hibájukon kívül tökéletlenek.	III.	»	1 -130
	Hold = állhatatlanság.)	IV.	»	1-142
		V.	»	1-84
A Merkur ege				85-139
	(Serények. Merkur = serénység.)	VI.	»	1-142
		VII.	»	1-148
A Vénusz ege		VIII.	»	1-148
	(Szerelmesek. Vénusz = szerelem.)	IX.	»	1-142
A Nap ege		X.	»	1-148
	(Bölcsek. Nap = fény, bölcseség.)	XI.	»	1-139
		XII.	»	1-145
		XIII.	»	1-142
		XIV.	»	1-78
A Mars ege				79-139
	(Harcosok. Mars = harc.)	XV.	»	1-148
		XVI.	»	1-154
		XVII.	»	1-142
		XVIII.	»	1-51
A Juppiter ege				52-136
	(Itélkezők. Juppiter = uralom.)	XIX.	»	1-148
		XX.	»	1-148
A Saturnus ege		XXI.	»	1-142
	(Elmélkedők. Saturnus = magány, elmélkedés.)	XXII.	»	1-99
Az álló csillagok ege. (Ikrek csillagzat.)				100-154
	(Diadalmenet. Csillag = koronázás.)	XXIII.	»	1-139
		XXIV.	»	1-154
		XXV.	»	1-139
		XXVI.	»	1-142
		XXVII.	»	1-87
A Kristály-ég vagy Első Mozgó (Primum Mobile)				88-148
	(Angyali karok. Kristály = tiszta látás.)	XXVIII.	»	1-139
		XXIX.	»	1-145
		XXX.	»	1-18
Empyreum				19-148
	(Isten. Nyugalom és Végtelenség.)	XXXI.	»	1-142
		XXXII.	»	1-151
		XXXIII.	»	1-145