A mai nappal - 2002 nyarán vagyunk éppen - megkezdtem a mélyre ásást. Jobb lenne egy hűs kertben végezni e műveletet, de hát még valódi ásóm sincsen. A könyves szekrényem, otthoni íróasztalom viszont teli mindenféle papírral, fecnivel; évtizedeken át halmoztam oda, minden különösebb elképzelés nélkül kézirataimat, feljegyzéseimet, leveleimet, dokumentumaimat. Magyarán: minden papírra vetett szarságot, amit csak el lehet képzelni egy írásbeliséggel megvert csodabogár házatáján.

Mostanig sikerült valahogy elodáznom az egész eddigi hordalékról szóló lustra megejtését. Szombat este van, ráadásul minden együtt ahhoz, hogy a cselekvéshez szükséges történelmi pillanat kopogtatását meghalljam: a tévé elromlott, pár napig üres a lakás, mindenki elutazott, beszélgetni sincs kivel...

Nekivágtam.

Nem tudom, meddig futja buzgalmamból, egyelőre máris egy fél méter magas papírhalmot sikerült felstószolni egy sarokba, azzal a sanda gyanúval, hogy zömének valószínűleg zúzdában a helye. Meglepő, rég elfelejtett dokumentumokra is bukkanok egyúttal, amelyeket ha szűkmarkúan is, de félreteszek - egy majdani, következő selejtezésig.

Túl sok papír összegyűl egy ember életében, ráadásul az egész valahogy csúnyán besárgul. Még az is, ami eredetileg halványzöldnek indult. Porosak, mállóak, penész és por szagát árasztják, egy idő után ideges viszketegséget váltanak ki az emberből. A gémkapcsok pedig megrozsdáznak, vagy ha alumíniumhuzalból készültek, szürke, tompa patinát kapnak. Isten ments, hogy felsebezzenek, mert nehezen gyógyuló, ronda sebet hagynak maguk után.

A pusztulás jegyeit viselik magukon.

*

Úgy képzelem az életet, mint egy többé-kevésbé tágas szobát, amely kitartó növekedésünkkel ugyanolyan kitartóan egyre jobban összeszorul körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember egy idő után legszívesebben elmenekülne belőle, saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért e szorongatott helyzetbe jutott, vagy ha erre képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől - szerinte - minden rossz eredendően származik.

Kénytelen leszek a továbbiakban ilyen "lelki szellőztetéssel" elviselhetőbbé tenni a közös szobában tartózkodást, amíg az egyáltalán esedékes.

Életem hajnala olyan időkkel vágott egybe, amikor az éppen felnövekvő gyerekek - korosztályom -, miközben nyakukba kötötték a piros úttörő nyakkendőt (te jó ég, milyen büszkén viseltük, miközben tudtuk, hogy az országban akkoriban még összvissz' alig száz gyereket ért e kitüntetés, s közülük az egyik mi lehettünk!), egymással versengve, kegyetlenül fordítottak hátat édes szüleiknek.

Abban a minden népit és munkásgyökerűt egekbe emelő, lelkes hangulatban sajnálkozva ugyan, de elhittem, hogy rossz csillagzat alatt születtem: értelmiségi-tisztviselő gyökerű, tanár szüleim az ítélkezők szerint tulajdonképpen tétova harmadik utasok, kerékkötők, becsületesek, ámde kijátszhatók, korrumpálhatók, eltéríthetők... Büszke voltam rá, hogy az iskolában forradalmian meglobogtatott ateizmus okán dacosan hátat fordíthattam a klérusnak, majd a vallásnak (a szenteskedést azóta se tűröm - de nem csak vallásgyakorlók esetében!). Valósággal sóvárogtam magam is munkás-paraszt kortársaim szerencsés helyében lenni, akik közül nem egy becsületesen és megérdemelten igyekezett mindenben az élre kerülni, míg mások inkább csak az előjogok közelébe kívánkoztak, élni és visszaélni velük. (Becsületesen szembenézve a múlttal, a megtett úton, mindenütt ott van a gyalázat sara is, s cipőnktől kezdve egészen a lelkünk mélyéig vastagon rászáradt. Van, aki már észre sem veszi.)

Akkor nyíló eszemnek volt egy olyan felderengése, hogy addig mind lehetett a történelem, úgy, ahogyan az megesett, viszont én leszek az a szerencsés, akitől tovafelé immár csakis igazságos, jogos és elvszerű dolgok történnek meg. Szentül hittem: elég lesz a kormányosnak ezután bemérni a törekvés irányát, és a szélfúvásokkal mit sem törődve, tartani a kormánylapát dőlésszögét.

Sajnos, csúfosan elbuktunk mi is. Ha egyénenként nem is mind, de közösségként, nemzedékként nyomorultul és sajnálatosan. Ezt, ha legalább a végjátékot becsületesen szeretnénk letudni, be kell ismerni: magyarázatra igen, mentségre semmi szükség...

Mindenáron jónak és becsületesnek, meg mindennek lenni - ez a hitem kitartott azokban az években is, amikor már családot alapítottam, amikor első gyermekeim születtek, és cselekedeteimben igyekeztem e szándékhoz igazodni. Ekkoriban kerültem kapcsolatba a német konkrét költészettel, melyre jellemző, hogy a költő elveti a megszokott költői sallangokat és metaforát-hasonlatot félretéve, a dolgokat néven nevezve ápertén fejezi ki gondolatait - azok egyszerűsége, lényegre csiszoltsága hordozza magában a lírát. Egyik napról a másikra szörnyen rokonszenves lett számomra ez az irányzat, amikor a világ mindinkább a barokk hagyományokra ütő, kiürülő szóvirágok felé terelte a közgondolkodást, amikor 1970 után a párt- és országvezető kultuszát kezdték újból elültetni sok millió ember fejében, s hatása alatt egy sor versem is született, bár a legtöbb inkább csak szánni való kísérlet maradt.

Különösen büszke voltam az alábbira, amely eredetileg címet se kapott - annyira önmagáért beszélt - és az 1980-ban megjelent Ellenállás c. verskötetem egyik indító verse, amolyan vezérstrófája lett:

szépen

igazul

elvszerűen

sose önzőn

bátran

lelkesülten

bölcsen

másokért is

makacsul

utolsó leheletig

mintha csak egy nap lenne az élet

Akkoriban a Bukarestben megjelenő, egyetlen romániai magyar ifjúsági hetilapnak, az Ifjúmunkásnak voltam a főszerkesztője. Az újságot, akár csak minden központi kiadványt akkortájt, tulajdonképpen a pártközpont irányította, oda kellett előzetesen és rendszeresen benyújtanunk a lapterveket, később meg már a kefelevonatok alapján betördelt félkész lapot. Ami ezekből nem tetszett, gyanúsnak tűnt avagy egyenesen disszonáns volt odafönt, azt egyszerűen törölnünk kellett, különben nem ütötték rá a terjeszthetőségi pecsétet.

A nagy Vezető születésnapja január végén volt, s pár esztendő merész harca után a személyi kultusz és annak következményei ellen amúgy általánosságban, az egyik évben eljött az idő, amikor bár még csak szelíden, de leszóltak odafentről: minden kiadványnak kötelezően illik megemlékeznie a hőn szeretettről. Az ember berzenkedett magában, kereste a kibúvót, az egérutat: amilyen szinten én magam voltam, nehéz lett volna a retirálás. Annyit tehettem, hogy kollégáimat nem kényszerítettem semmilyen "nemszeretem" lépésre. Az egész első oldalt elfoglaló vezércikket saját kezűleg írtam, a végső csiszolásba a KISZ KB propagandatitkára is besegített. Aki mellesleg, mintegy barátian felkért, hogy mivel tudja, magam is foglalkozom a költészettel, sőt, kötetem is jelent már meg, legyek szíves írjak egy köszöntő verset a román testvérlap, a napi megjelenésű Scânteia Tineretului számára. A fordításról ők gondoskodnak... Abban a meghitt, bizalmas hangulatban kétségbeesetten kerestem magamban a szalmaszálat, amibe kapaszkodhatnék, de az idő telt, és én nem találtam fogást, nemet pedig nem mertem mondani. Bólintottam egyet...

Azt reméltem, talán megfeledkezik róla. Nem egyszer fordult elő, hogy a vezetői óhaj, utasítás nem élt tovább 48 óránál. Ha szerencséje volt az embernek, el tudta panamázni a számára kényelmetlen feladatokat. Csak ki kellett várni türelemmel a helyzet alakulását. Ezt tettem én is, bár titkon sejtettem, hogy a rábólintásommal valami végképp megpecsételődött.

A román napilaptól percnyi pontossággal jelentkeztek, tudtak az ígéretről, másnapra pedig várták a szöveget. A kritikus nap előtt megírtam néhány egyszerű strófát, egyenesen románul, nehogy mások olyasmit fordítsanak-ferdítsenek belé, ami nem tőlem származik. A rövid szöveggel azt akartam valamiképpen jelezni, hogy ha már kikerülhetetlen, kell léteznie olyan köszöntésnek is, ami nem föltétlenül azonos a hódolattal.

Csakhogy az eredeti szöveg sehogy sem volt a pártközpont szája íze szerinti, miután a cenzúra jelezte fölfelé a többértelmű sorokat. Szorongatott helyzetemben, kínomban elővettem az akkor még csak kéziratban létező fenti néhány sort, némileg átfogalmazva, mintegy második részként, "pozitív kicsengésül" az első részhez csaptam és kis tépelődés után föléjük írtam, címként:

Az Elnök hite

I.

nem a földrengés

nem az árvíz

nem a tűzvész

nem a járvány

fenyeget minket

nem a veszteség

nem a pusztulás

nem a halál

tör le bennünket

a lelkesedés hiánya

a szeretet hiánya

az őszinteség hiánya

a becsület hiánya

vág néha kupán

II.

szépen

igazul

elvszerűen

sose önzőn

bátran

lelkesülten

bölcsen

másokért is

makacsul kitartva

mintha csak egy nap lenne az élet

Így küldték véglegesen nyomdába, születésnapi köszöntő gyanánt.

Odafent még másfél napig töprengtek, hogy rábólintsanak-e vagy eltanácsolják. Az volt az egészben a nyugtalanító, az szülte a tanácstalanságot, hogy a szíve mélyén majd mindenki érezte, tudta, hogy keserű színjáték az egész, amit a versike nyíltan komolyra vett. Végül is azért nem tudtak soraimba belekötni, mert mindazt, ami bennem személyes és általános emberi eszmény volt, nyíltan kivetítettem az elnökre. Ha ez ellen valaki kifogást emelt volna, akkor maga alatt vágja el a fát.

A vers aztán sokszor megjelent, ilyen-olyan alkalmakkor, (egyelőre még közöletlen) magyar változatával díszkötetbe is került. 1980-ban, Előréhez kerülésem első évében, a soros születésnap előtt megismétlődött a korábbi történet, immár a főszerkesztőm részéről. Akkor a "szalmaszál" az volt, hogy rámutattam a díszkötetbeli vers magyar változatára, mondván: tessék, készen is van, mert az még nem jelent meg sehol magyarul... A szerkesztőségi főtitkár tanácstalanul csóválta a fejét, személy szerint túl disszonánsnak találta, és arra kért, hogy vagy két helyen írjam át. Megmakacsoltam magam: ami a könyvben van, az dokumentum. Hogyan merném én átírni? Ha úgy érzi, hogy nem közölhető, mondjon le róla...

Persze, hogy megjelent. Egyfajta "sláger" lett belőle... Akadtak szerkesztők, akik megkérdezték, újraközölhetik-e, mások kérdezés nélkül átvették, használták. Ezek ilyen idők voltak: ez volt a sajtógyakorlat, magam is ebben az úzusban nevelkedtem, miért is akadtam volna fönn rajta?

Sajnos, az első kompromisszum után már a másodikat könnyebb volt elkövetni, a harmadikba, negyedikbe pedig egyenesen azzal a gondolattal mentem bele, hogy - most már úgyis mindegy...

Amikor 1989 végén nálunk is feje tetejére fordult a világ, majd az agyondicsért vezetőt pillanatok alatt falhoz állították és szitává lőtték, a soron következő év, 1990 januárjában, a születésnapi dátum közeledtével próbáltam négyszemközti írói számvetést készíteni magammal. Ennek a nyoma az alábbi, korabeli verses "jegyzőkönyv":

Ilyenkor már a penzumon

járt az eszem

minden kényszerű sor le nem mosható szenny

az életemen

soha többé hozsannát senkinek

fogadom

és ez már nem az első

alkalom

minden magyarázatom csupa nevetség

holnapi énem hallgatom

soha többé tollat a kézbe

de hát tehetem-e

birkózik bennem a szégyen s a versfaragás

szelleme

mint aki elkártyázta minden pénzét

egyetlen éjszaka

fázik éhes

de tudja soha se mehet

már haza

Azokban a napokban világossá vált előttem: a mélybe süllyedésből való megváltás nem következik be könnyedén, önmagától. Meglehet, soha sem is talál rám, hiszen az aljasságot szülő szabályozott rend most hirtelen fellazult és ellenőrizhetetlenné vált. Most már nem csak egyvalakitől vagy valamitől tartottunk, hanem minden irányból félhettük az esedékes ütést.

Azóta se sokat változott a helyzet.

Mintegy magamra mért penitenciaként visszaparancsoltam magam az irodalmi életből a hallgatásba. Hosszú éveken át nem mutattam, nem adtam verset közlésre senkinek. Egész egyszerűen így találtam illendőnek. Azt reméltem: a hallgatással visszaszerezhetek valamit eljátszott hitelemből.

Azoknak a tisztulni, menekülni vágyó, vergődő napoknak a lenyomatai az alábbi verssorok:

Vezeklés

Vakon hittem hogy veszély les reám

a hóban katona topog tova fegyver kelepel

a kinyomott újság kötegével a fejem alatt

egy íróasztal lapján szunnyadtam el

álmomban mindenki mindenkivel harcolt

torkomat keresve vonaglott egy dühödt marok

aztán az ablakon beözönlött szennyesen a hajnal

ott talált gyáván gyötrődve: szabad vagyok

*

Hetek óta kering fölöttem valami megmagyarázhatatlan búcsúhangulat. Az őszről szokták mondani, hogy az elmúlást idézi, de belőlem most a tavasz csalja elő ezeket az érzéseket. Talán azért, merthogy tavasszal-nyáron értek a legnagyobb veszteségek?

Nyár volt, amikor édesanyám - pár nappal a 40. születésnapom után - gyógyíthatatlan bélrákban kiszenvedett. Tavasz volt, amikor (pár év múlva) az apám esett össze a kolozsvári utcán: megállt a szíve. Április vége volt, amikor egyik legjobb munkatársam és barátom, a lapnál elődöm, egy éjszaka agyvérzést kapott, és mire megmenthették volna, már menthetetlen volt. Pár hete hunyt el volt magyar tanárom, zabolai Fejér Miklós, aki az irodalommal annak idején megfertőzött, de akitől azután is állandóan csak kaptam és kaptam - emberségben, tapasztalatban, ambícióban. Az elpusztíthatatlanság élő jelképének tartottuk - megjárta a Don-kanyart, a szibériai hadifogságot, 1957-ben megírta (igaz, nem egyedül) az első erdélyi magyar irodalom tankönyvet (ma is a legjobbak egyike), majd egy helyesírási szótár miatt - koholt vádak alapján - több évi börtönnel sújtották, utána meg a tanügyben lehetetlenné tették működését. Többször eltört a lába, combcsontja, kétszer volt infarktusa is, megszámlálhatatlan tüdőgyulladása, de ő valahogy minden tavasszal kilábalt belőlük. Most, 2002-ben ez egyszer nem sikerült neki: a 90. évet töltötte volna az év végén.

*

Rólunk, újságírókról azt mondják: akár a bányászok, az átlagnál jóval veszélyeztetettebb emberfajták vagyunk. Vagyis, idő előtt könnyen beadhatjuk a kulcsot. Nekem aztán minden előfeltételem meg is lenne hozzá: 1962-től, hogy kiléptem az egyetemről, egyfolytában újságot írtam, szerkesztettem. Mintha egyébre nem is lettem volna jó...

Igazából, nem is nagyon vágytam más foglalatosságra. Az újság volt az egyetlen és az utolsó szerelem. Ami értelmet adott életemnek, és amely jégre vitt.

Amit szívből megutáltam belőle: az a szerkesztőségi élet. Türelmetlen vagyok, hogy mihamarabb búcsúzhassak szeretett szakmám szervezett művelésétől, mert nem szeretném, ha a szerkesztőségből vinnének el egy délelőtt (vagy délután, az időpont teljességgel mindegy), szirénázó kékcsillagos autóval; a sors viszont nem ereszt, a cég adósságai miatt még robotolnom kell egy-két évig, a módosult nyugdíjtörvény értelmében, hiszen a szinte állandósuló likviditási gondok miatt a lap évek óta képtelen átutalni az alkalmazottak tébéjárulékát, emiatt aztán a korkedvezményes nyugdíjazásnak is befellegzett...

Pedig hát mennyivel nyugodtabb lenne mindezeket a nyugdíj árnyékából leírni, valahol Csíkszeredában, a Hargita tövében, ahová visszavonulásomat készítgetem.

Az emberben, sajnos, olyasmi is lerakódik, megmarad, amiről később úgy gondolja: a legjobb lett volna elfelejteni. És ha történetesen, valamilyen betegség folytán az ember kezd is felejteni, a teljes emlékezetvesztés azért csak fehér holló! Valami mindig megmarad bennünk, odabenn, ami nem hagyja nyugodni az embert, szívesen megfejtené, akár a makacs, megnyílni nem akaró rejtvényt, egy visszatűnő nevet, dallamot, vagy egy homályba vesző történés gyökerét.

Emlékezni kell - mindenki ezt szajkózza. De azért ne legyen szégyen farkasszemet nézni azokkal az emlékeinkkel sem, amelyek, úgy tűnik, nagyon nem kívánatos vendégeink.

Ó, de hiszen ezt már láttam, ezt már olvastam (déjà vu, déjà lu...) valahol, ez olyan ismerős táj - de hol? mikor? -, és bármi legyen is rá a válasz, ne féljünk nevén nevezni, kimondani.

*

Amíg Bukarestben, e dél-romániai, alföldi városban meg nem telepedtem, egyáltalán nem kóstoltam halat. Ott viszont megtanultam: valamikor, hosszú időn át a szegények eledele volt, a telemeának nevezett sóstúróval, a puliszkával, az olajbogyóval (maszlina) és a savanyított korpaciberével (bors) együtt; ez utóbbi majdhogy nem kötelező bármilyen leves - ott csorbának mondják - elkészítéséhez.

Aki szegény volt, mint a templom egere, ezen azért megélt. Fillérekbe - banikba - került. Sőt, a bukaresti ember sokszor ingyen is hozzájutott a nagy testű, kövér pontyhoz vagy a kárászhoz: a fővárost övező tavakban csakúgy fickándoztak a degeszre hizlalt, tenyésztett halak, amit aztán a jónép úgy dézsmált, ahogy nem szégyellt. Mondják, kora ősszel akkora halsűrűség volt e tavakban, hogy ha az ember bárhol beleállt a vízbe, kézzel is könnyűszerrel kiemelhette az ebédre valót.

Az első hónapokban képtelen voltam betelni a halhúsok válogatott zamatával. Mert ahogy a sajtokból is sokféle van, így a halfajták íze is nagyban különbözik egyik a másiktól, mindegyiknek van egy olyan sajátossága, ami miatt az emberek élnek-halnak érte.

Mára a szegények eledelének nevezett étkek legalább olyan elérhetetlenek a pénzteleneknek, mint például a fekete kaviár. Amíg a legegyszerűbb hal is drágább a disznó- vagy a csirkehúsnál - és ha a szegény embernek van némi pénzecskéje, akkor azt biztosan nem halra költi elsősorban -, az után csak a nyála csorog legfeljebb. Tehát ha a hal méregdrága lett, akkor a fekete ikra többszörösen megfizethetetlen hozzá képest, de mert erről is, arról is lemondunk, testvérek lesznek a mellőzésben.

De azért egy fabulában valahogy ma is helyet kaphatnak. A vers mindent megbír, a fiókok mélye pedig sok mindent elhallgat.

Elkeseredett hangulatban írt versem került ma elő, még az 1980-as években készült, a közlés minden reménye és szándéka nélkül. Nem tudom, mi ütött belém, hogy egyszer, meghökkentésül szántszándékkal felolvastam egy bukaresti irodalmi esten, zsúfolt hallgatóság előtt. Érdekes kísérlet volt: azokban a nem túl dicsőséges és jócskán vigyázz-állásos időkben, amikor a halandók számára a külföldi utazás elérhetetlen álom volt, rejtjelezve illett megszólítani az olvasóközönséget, hogy értse is, meg nem is, milyen csapdában élünk szinte mindannyian.

Fabula

friss hallal a hóna alatt

beállított hozzám a tenger istene

részeg volt de

nem látszott nagyon rajta

a tátogó síkos jószágot egyetlen

mozdulattal az asztalra

csapta

és inni kért

nem adtam néki

hogyisne

még majd azt mondanák

hogy titkon

világ körüli

útra készülődöm

biztosan megorrolt

de azért sikerült kitennem

a szűrét

néztem néztem a halat

mit ottfelejtett

akár egy rejtett mikrofont

hát akkor elő

a kést hisz fejtől

büdösödik mint tudjuk

filéztem sütöttem roston rántva

pikkelyeit szálkáit

kidobtam

így lett a hal kelendő

így maradtam halandó

A fabula első részét nevetgélve, hangos érdeklődéssel fogadta a terem, de ahogy kiejtettem azt, hogy "ottfelejtett mikrofon", a padsorokban egyből megfagyott a levegő, s oly sűrűvé vált a csend, hogy azt hittem, a pulzusom lüktetését is meghallom. Hiába fejeztem be a verset, pillanatokig senki nem merte összeverni a tenyerét, még udvariasságból sem. Sok néző arcán tisztán láttam: legszívesebben bent se lennének a teremben, s úgy elbújnának, hogy ne lássa őket senki. Végtelenül megsajnáltam őket és sokáig kínosan éreztem magam a minden bizonnyal provokáció ízűnek is vélhető gesztusom miatt. Gyerekes játék volt ez a tűzzel, ami senkinek sem használt, és megválaszolhatatlan, kínzó kérdéseket hagyott másokban. Akkor, persze, ez még nem fogalmazódott meg bennem, de azért a történtekből okulva, jól elrejtettem a szöveget, s ha nem kezdek hozzá a napokban az élet-leltárhoz, ki tudja, mikor került volna és kinek a tekintete elé?

*

Szüleimtől úgy hallottam, s eddigi életemben magam is úgy tapasztaltam, hogy míg a világ, az ember legbensőbb énjének - amit jobb híján léleknek nevezünk - tulajdonképpen örökké és lényegileg rejtőznie kellett, hogy a kurzusként fölötte uralkodó idő rabjává ne tehesse.

Számomra kezdetben, gyermekkoromban a környezetemre, iskolámra - amelyet apácák tartottak fenn - jellemző vallásos túlbuzgóság és keményfejűség tűntek fenyegetőnek, ezért aztán komoly színlelésembe került megnyugtatni szüleimet, de főként apai nagyszüleimet, továbbá apáca köntösbe bújt tanítónőimet, hogy én vagyok a világ legszófogadóbb fiacskája.

A régi családi fényképekről ma úgy látom, hogy az alakoskodás mellé ráadásul még ártatlan angyal arcom is segítségemre volt (bár ha jobban megnézem, egyre inkább tűnik kópésan ravasznak - vagy csak én látom bele azt, amit manapság magamról tudok és gondolok?!). Ez a szerepjátszás aztán hűségesen végigkísért egész iskolai életemen, de talán még tovább is. Ez idő alatt pedig a világ fölött nagyot fordult a kocka, egyik napról a másikra megszűnt a királyság, eltűntek az apácák, az osztályterem faláról eltűnt a kötelező feszület, nem volt többé vallásóra, se sűrű templomlátogatás, se egyházi lapra való kötelező előfizetés, se gyónás, se áldozás... Szüleim, a nagyszüleimmel ellentétben, úgy látták jónak, hogy gyermekeik ne húzzanak ujjat az új időkkel, simuljanak csak bele a materialista szellemű, háború utáni, tápászkodó és páratlan ígéretekkel kecsegtető új világ elvárásaiba, aztán majd meglátjuk, mi történik...

Mire felnőttünk, kiderült: újfent csak színházat játszottunk és hogy legbensőbb énünknek az újfajta béklyók sincsenek az ínyére, de akkorra már a saját lábunkon álltunk, kételyeinket igyekeztünk megtartani magunknak, és nem adtuk tovább nyíltan gyermekeinknek; miért is nehezítsük meg világhoz igazodásukat, védekezési reflexeik kialakulását? Furcsa kettős játék volt mindez a mi családunkban: egyfelől próbáltuk megteremteni az otthoni, lehetőleg nem túl korlátozott demokrácia lehetőségét, ugyanakkor következetesen arra inteni a gyerekeket, hogy e szabályoknak a külső világ már nem engedelmeskedik, ráadásul a külső szabályokat kell elfogadni irányadóknak...

Az 1989-es rendszerváltás előtt közvetlenül már mindenkinek elege lett mindenből. A hatalom kétségbeesetten kapkodott, egyik otromba hibát a másikra halmozott - kinőtte magát, túlfőtt, megromlott, saját szennye fojtotta meg -, most meg sajnálattal azt kell tapasztalnom, hogy minden korábbi, megszakított, diktatórikusnak tartott politikai-társadalmi-szellemi beidegződés diadalmasan visszajön, csak más színhelyeken, más jelmezek és szerepek között. Az istenhit, a vallásos normarendszer újra kezd otthonosan befészkelődni a hatalomba, mindinkább döntőbírónak lenni szabadságra vágyó lelkeink fölött.

1979 szeptemberében, Péter fiammal tengeri utószezonból, két hetes nyaralás után tértem haza vidáman, kipihenten. Elégedett voltam, hiszen a hónapokon át tartó kimerítő sajtórobot után sikerült néhány tucat verset írnom a kora őszi tengerpart nyugalmában. Kollégáim azzal fogadtak az ifjúsági lap szerkesztőségében, hogy a jelek szerint kitelt volna az időm, legalább is azt csiripolják a madarak. A hír, bár még csak szóbeszéd volt, nem lepett meg, s valóban, még aznap, alig pár óra teltével felhívattak a Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottságához. A verdikt így hangzott: elég idős vagyok már (39 éves) ahhoz, hogy immár nyugodtan átengedjem a főszerkesztőséget egy fiatalabbnak. E logikában nem is lett volna semmi hiba, ha ez az alapelvként következetesen meghirdetett szabály, miszerint a KISZ-szervezet vezetőinek, s értelemszerűen az ifjúsági lapok vezetőinek is, egy bizonyos életkor - 35 év - után nincs mit keresniük a mozgalomban, minden esetben működik is. De mindig csak akkor léptették életbe, amikor valakitől szerettek volna megszabadulni, netán nagy szükség támadt rá, valahol, magasabb régiókban.

Az volt az igazság, hogy 1979-re már a második testvérem adta be kitelepedési kérelmét, Kanadába készült. (Az első a hetvenes évek közepén felejtett el hazajönni egy franciaországi továbbképzőről.) Mindkét esetben jelentést kellett írnom a személyzetinek, részletesen ecsetelve a körülményeket. A tájékoztatás mellett persze, annak is szerepelnie kellett az okmányban, hogy... szóval, hogy mosom kezeimet. Ennek dacára az események bekövetkeztekor még nem rúgtak ki. Csak amikor megérett rá a helyzet. De persze elegánsan, a szabályokat betartva. Addigi fizetésem egyetlen fityinggel sem látta kárát, a jobboldali traktusból átkerültem a sajtóház átelleni szárnyába, az Előre napilaphoz. Írónak, riporternek, kiemelten szabad munka- és időbeosztással.

Egyáltalán nem tűnt istencsapásának; ráadásul megkönnyebbültem. Óriási terhet éreztem lezuhanni a vállamról. És a lelkiismeretemről. A sok addigi kompromisszumtól már-már valósággal eltorzultam. Akkor, pillanatnyi fellélegzésem mámorában azt hittem, könnyen szakíthatok a múlttal. Nem kell majd bejárnom, kimaradhatok a szerkesztőségi kalodából. Hónapokig nem tudtam betelni a sok szabadidőmmel. Ehhez fogtam, ahhoz kezdtem. Visszatért az élet- és íráskedvem. Rögtön kiutaztam Bukarest környékére riportot írni, fényképezni. Újságot akartam írni, akár a kezdeti években, tudósítói életemben. Valósággal lubickoltam a szabadságban.

Egyik este, jóval a rendszerváltás után. Valahogy nem jön álom a szememre. Találomra könyvet keresek elő, és zsibbadásig olvasok, olvasok. Belealszom, felébredek, megint olvasok valamennyit, újra visszazuhanok az álomba.

Előveszem 1983-as verskötetemet (Az ítélet születése, Kolozsvár), emlékeztem rá, hogy abban több ún. termelési verset is közöltem, már csak halványan emlékeztem rájuk, s kíváncsi vagyok, mai szemmel, mostani tapasztalatommal milyen lesz a szembesülés a rendszerváltás előtti "vétkeimmel"?

Akkoriban az ilyen típusú versek úgymond "vitték" a könyvet: megkönnyítették a kiadását. Függetlenül attól, hogy a téma végül is milyen kicsengést kap, maga a tény, hogy az emberi munka szó szerint a vers konkrét képvilágának kellős közepébe került, meghatározó kultúrfórumokon biztos átmenő jegynek számított. A magam érdekében kötöttem ki e furcsán hibrid költői műfaj mellett: elvégre az újságírói munka során nem csak könnyen, hanem kötelességszerűen vetődtem el az ipari világba, de az ott tapasztaltakat inkább úgynevezett "versben" próbáltam végül kamatoztatni.

Álljon itt belőlük egy mutatóban, amely egy nagybányai utazás élménye nyomán keletkezett, amikor egy délelőttöt töltöttem a központi ércmosóban - ahol az összezúzott ércből kimosták a vasat, a rezet, az aranyat...

Technológiai jelentés az ércelőkészítésben elért sikerekről

1

huszonnyolc lépés oda

ugyanannyi vissza

minden rendben ahogy látom

a hab

a zagyban motollázó

lapáton

buborékban a csilló szemcsék

de nyikorog ez az ócska bakancs szerencsére

nem hallani e zakatában

ideje már újat huszonnyolc

lépés oda ugyanannyi vissza ahogy látom

minden rendben a hab

a zagyban motollázó

lapáton

2

itt kérem flotálunk

megállás nélkül

aki nem tudná ez az ércelőkészítés

egyik válfaja mert

több is van a bányából

egyenest idefurikázzák

az ércet ami hát

kő meg föld meg agyag meg pala

és még valami

oly tompán dübörög a gép csak

nincs valami baja

3

hja

ez egy aprítómalom na

ennek érdekes története van

elmondhatom

elég az hozzá hogy

aki ércet akar

nem hull annak ölébe semmi pengve

se arany se ólom se réz

se vas

mint ez a por a tenyerembe

mi itt rendre összezúzunk

követ földet agyagot palát

forog a malom

mese nincsen aki

beállt a táncba ne sajnálja magát

4

éppen erről akartam mesélni

hogy mi történik odabent

egykor kalapács verőléc golyók

morzsoltak ízzé porrá mindent

ahogy a technika akkortájt

szóval tetszik tudni ugye

mi se lehettünk okosabbak

másoknál az asszony

örökké hajtogatja te sándor

húzd meg magad no

nem ezt akartam mondani

de a por

meg a szutyok

és a kínlódás ugye

az valami förtelem

csak törtük törtük aprítottuk morzsoltuk

zúztuk egyre

jobban

már az apja se ismert volna rá hogy

aztán mindez szépen átlibegjen

a cellák buzgó vizén

dús habbá szelídülve

huszonhét huszonnyolc most pedig

vissza

5

és megszólaltak az okosok

mindig akad belőlük

egy egy

hisz azért tartják őket járjon

az eszük akár a kakukkos óra és kitalálták

minek annyi kalapács verőléc acélgolyó

egyáltalán minek annyi

cécó

mikor tudnivaló hogy a nagyobb

ércdarab mert ugye itt mi kimondottan csak arról

beszélünk a nehézkedési erő

no meg a nyomában fellépő súrlódás

folytán könnyűszerrel magától is

összezúzza a kisebbet és fordítva

így is történt a kísérlet

pompásan bevált

nincsen por az a szörnyű lárma

fürgébben forog a malom

mese nincsen

hiába ugrál végül megadja magát

aki beáll a táncba

6

ennyi az egész

azóta vidámabban sétálok idefönt a rácson

huszonnyolc lépés oda

ugyanannyi vissza

minden rendben ahogy látom

Hatvan esztendőmmel a hátam mögött, egyre többször kapom magam azon, hogy szinte látom, tapinthatóan érzékelem az életem magukba forduló, ismétlődő köreit: ugyanazokat a díszleteket, majd a kísértetiesen hasonló akciókat és reakciókat. Megismétlődő szavakat, gondolatokat, gesztusokat. Ez, gyanítom, azért van így, mert mindinkább megfosztottam magam - méghozzá huzamosabb időn át - az új külső ingerektől, a korábban annyira áhított beláthatatlantól, a kalandtól. Felhagytam azzal, ami már-már lételemem volt, pontosabban dehogy hagytam föl vele, csak nagyon is belső, láthatatlan síkra tereltem, oda, ahol nincsenek tájak, emberek, szokásrendszerek, megtapasztalható hagyományok, kultúrák - csupán a már meglévőt marcangoló, osztó-szorzó kételyek, kérdések, töprengések.

Lám csak, hát ilyen könnyen feléli magát az ember? - tépelődöm. Igaz, még évekig eljátszadozhat mindazzal, amit magába gyűjtött, rejtett, talán fel sem tűnik senkinek - vagy nem túl sokaknak -, hogy mindez már a tehetetlenség tökélye, a kimondás megújulásra képtelen kényszere, az üledék kotrása, kétségbeesett és reményvesztett aranymosás, gyémántcsiszolás - de hol vannak a gyémántok, és hol a csiszolószerszámok? A védőszemüvegről nem is beszélve...

Egyre kevesebb a türelmem másokhoz. Mintha embertársaim elvennék előlem a levegőt és ezért minduntalan sértődőre állva, épp csak a legszükségesebb beleérzőképességgel tűrnék meg másokat magam mellett, de ha lehetne, tulajdonképpen azt kívánnám, senki se zavarja az én köreimet. Száműztem magam a töprengéseimbe, és már-már el is fogadom ezt az új helyzetet.

Az az érzésem, ha most mellettem lábatlankodna egy kisgyermek, mondjuk egy unoka, akkor még annyi időm és türelmem se lenne rá, mint egy átlagembernek.

Pedig hogy szerettem én hancúrozni valamikor a csöppségekkel, a nyíló eszű kisdiákokkal! Akkor viszont épp azon csodálkoztam - mert magamat mindig ideges, türelmetlen természetűnek tudtam -, honnan és mikor szorult belém annyi türelem, hogy órák hosszat eljátszadozzak velük, meséljek nekik, hogy észjárásukra hangolódjak. Milyen események, körülmények, sérelmek taszítottak oda, hogy most egy hajszolt, örökké idejefogyott vénemberként dohogjak, ha valaki kopogtatni mer lelkem ajtaján?

Az általam fölöslegesnek tartott, környezetemből érkező kérdések, kérések, elvárások annyira tudnak bosszantani, mintha minden esetben a szőnyeget rántanák ki a lábam alól. Te jó ég, mivé is lettem? Vagy talán ilyen voltam mindig is? Oly nehéz ebben dűlőre jutni...

Mindenkinél jobban kívánom már a lövészárkok betemetését. És nem azért, mert valakik többször is nyilvánosan meghirdették ezt - ha meg tudják tenni, le a kalapom előttük! -, hanem mert tényleg elég volt már az örök húzd meg, ereszd meg-ből. Egész eddigi életünk tulajdonképpen nem volt egyéb egy kegyetlen túlélési küzdelemnél, ravasz kibabrálásnál a "másikkal". S ki az a bizonyos "másik"? Egyszerű: aki életemre, biztonságomra, érdekemre tör.

A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon.

Én személy szerint például elismerem azt, hogy menthetetlenül és tagadhatatlanul része voltam egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket, olyan eszmények mellett agitált, amelyek a valóságban akkor már papíron is csak alig léteztek. Bármilyen enyhén és emberarcúan, avagy a kényszerű helyzetektől megszorongatva, máskor akaratlanul, a beláthatatlan következményekkel nem számolva kereszteztem ezzel mások sorsát, a történteket nem lehet semmissé tenni. Erényt sem illő belőle kovácsolni. Egy dolgot lehetséges: lehajtani a fejet.

És várni, hogy az utánunk következők, akik kezébe most már lassan átcsúszott minden meghatározó kormányzórúd, a továbbiakban ne ránk, eltűnőkre mutogassanak, hanem igenis, feleljenek mindazért, amit a rendszerváltás után, a hataloméhség örök törvénye szerint a közösség ellen napról napra, a mi tévedéseinkre kísértetiesen emlékeztetve maguk is elkövettek.

Azzal, hogy a gyerekek szüleiket vádolják, sose oldódott meg a jövő kérdése. A szülőknek elsősorban magukkal kell elszámolniuk, a fiak pedig tanuljanak a szüleik botlásaiból és ne kövessék el ugyanazokat a kisded (vagy nagyobb) gazságokat, amiket egyre inkább lenne mód kikerülni - ha akarunk.

*

Egy olyan kötetem kéziratát bányásztam ki éppen, amiről már jócskán el is feledkeztem. Évtizedekkel korábban, akkor állítottam össze, amikor még csak remélni sem lehetett, hogy egyszer mégis kinyílik életünk fölött az égbolt, s azokat az újságcikkeimet tartalmazza, melyekben valami halványan továbbélőt, holnapnak szóló mögöttes jelentést véltem megcsillanni látni. A maga idejében talán tűrhető kötet lett volna - mostani szemmel szánandó selejtes dadogás, hamis világlátás, pótcselekvés, kimért fűrészpor egy kilátástalan korból.

Ennek ellenére ismét rácsodálkozom belőle egy tudósításra, melyben a bukaresti Botanikus Kertet mutattam be rövid helyzetrajzzal.

Öt perc múlva záróra

A pálmaházakból fákkal-bokrokkal sűrűn benőtt halmocskára látni, mellette eligazító tábla. Amiről azt olvashatni le, hogy a halmocska és a környéke nem egyéb Románia kicsinyben leképezett domborzati makettjénél, a rátelepített növényzet pedig főbb vonalakban követi különböző tájegységeink jellegzetességeit.

Előttem hát az ország, ahogy az a térképről ismeretes; de például a Kárpátok vonulatán már nem is lehet egyszerűen keresztülpillantani anélkül, hogy föl ne kapaszkodjak azon a kövekkel kirakott, meglehetősen egyenetlen, nehezen megközelíthető ösvényecskén, amelynek elején táblácska adja tudtul: Prahova völgye...

De ha kedvem támad, csak ellépek pár méterrel nyugatabbra, s az Olt völgye felé is átszelhetem "magashegyeinket"

Akár a valóságban.

A hegygerinc mögül bozontos gyerekfej bukkan elő: a kipirult arc, a cinkosan villogó szem a játék izgalmáról árulkodik. Pajtásával együtt szorgalmasan tapodja a Fogarasi Havasok "bérceit", botorkál az egyenetlen hegyháton, vagyis hát inkább úgy tesznek, mintha szörnyen nehezükre esne odafönt az út, hóvihart mímelnek, a bokrok mögül ijesztően fújtatnak-süvítenek, ahogy a Krivec nevű pusztai szél szokott télidőben a fülünkbe muzsikálni a bezárt ablaktáblákon túl...

Egy másik gyerekcsapat tagjai - ezt már valahol Predeal magasából szemlélem - vidáman kergetőznek a Nyugati Szigethegység körül, vézna nyírfácskákba fogózva...

Odébb három kislány vonatosdit játszik, végigtöfögnek a Déda-Brassó vasúti szárnyvonalon, helyenként az Olt felső folyását követve, de a brassói állomáshoz érve elbizonytalanodnak, képtelenek eldönteni, merre menjenek tovább a tengerpart felé, meg is kérdik a fáradhatatlanul gerinctúrázó fiúcskáktól, akik a Fogarasi havasokból nagylelkűen lemutatnak a Prahova völgye meredélyén: mintha jobban megtanulták volna a földrajzleckét...

Ez az országnyi, kis birodalom olyan, akár egy oázis: magam is szívesen lépegetem be széltét és hosszát, mely nem nagyobb egy háztáji kertnél, ám minden van rajta: gyermekláncfűtől havasi gyopárig, fűzfától zuzmóig.

Egy anya, aki kószáló gyerekei miatt vetődött el a Mezőségig, kétségbeesetten keresi maga körül a fülbevalóját az épp hogy kisarjadt fűcsonkok között. Percek alatt mindannyian földre szegezett kutató pillantással járkálunk az Erdélyi medencében, néhány lurkó nem átall négykézláb masírozni az alig szikkadt földön, Marosvásárhely és Bonchida között.

Ők lesznek a szerencsés megtalálók. A fülönfüggő visszakerül az anya fülébe, s a játékország területén is helyreáll a nyugalom, a béke. Tavasz feszíti mindenütt a rügyeket.

A Vlegyásza tetejéről visszanézek. Olyan furcsa felnőttként lelkesedni egy játékos ötletért! A legszívesebben magam is végigszáguldanék a Kárpátok gerincén, lobogó hajjal, nadrágból kitűrődött inggel, lüktető arcomat a szélnek feszítve, elfulladó torokkal...

Órámra nézek: öt perc múlva záróra.

Úgy iszkolok végig a kert ösvényein, lehajtott fővel, szinte menekülve, mint aki rossz fát tett a tűzre...

Sűrű, önelszámolós napok köszöntenek rám minden esztendő júliusában. Ilyentájt nagyfokú cselekvésvágy buzog föl bennem, ami úgy Szent István tájékán szalad aztán bele a hosszú őszi alagútba és sajnálatosan alábbhagy. Ennek jegyében iktatok ide egy másik termelési verset. A nyolcvanas évek elején íródott ugyan, de akár ma is megírhatnám. Sőt, azt hiszem, nem is tudnám másként megírni. Talán csak még fanyarabbul, elhallgatósabban.

Ez vagyok: a bátorság gyávasága, éhezője és elárulója. Aki gyáván megfut a sorsától - azért, hogy másnap újra megkísértse a lehetetlent.

behúzott nyakkal jólnevelten

1

hajnalonta

bakancsban munkaruhában védő-

sisakkal meg minden egyéb előírt

kellékkel fölszerelten

leereszkedem önmagamba

2

nesztelen siklik a szállítókas az akna

falán a tegnapi megalkuvások

nyálkás homálya ködlik

süllyedőben hahó mily

egyedül vagyok még

a lélegzetem is eláll

a mélységiszonytól

3

hányszor fogadtam

csak kerüljek ki élve e mindennapi

eltemetkezésből többé

errefelé se nézek hát

mit vétettem hogy újra meg újra

családi helyzetemre egészségemre és szándékomra

való tekintet nélkül

száműzzem magam a lélek

feldúcolt unalomig ismert

tárnáiba

4

picit zökkenve

célhoz érünk hunyorgó

lámpám fényének irányát szokás

szerint bemérem

néhány lépés csupán és már

nem is tudom hányadika

van odafönt és mit reggelizett

a család mily nóta járja

mintha örökké idelent

és a tegnapi hazatántorgást csupán

álmodtam volna

5

ahogy nézem jópár

évig legalább még kitart

a készlet

ha be nem omlik közben

valahol a vájat

ha el nem süllyed ez az egész istenverése

mint mélybezuhanó ajkán a jajkiáltás

nosza dúcoljuk csak alá a recsegés

ropogás útba igazít

lássuk ma hogy hasad

a rejtezkedve élő öntudat.

6

kutya egy dolog

e szüntelen jövesztés

még egy csákányütés na

még egy és még és még

és még

de meddig hisz merő

lucsok a hátam s nem mondja senki sem

hogy elég már bolondja

mit hajszolod magad ki tudja

mennyi ebből odafent a meddő és mennyi

a tiszta haszon

7

kábán

behúzott nyakkal jólnevelten

helyükre állítom az elnyúzott szerszámokat

míg szusszanni

egy csillére telepszem

ostobán vigyorogva amiért ma sem temetett be

a támok mellől könnyen

kipergő szitáló közöny

8

hiába minden

a hajnal

kitaposott bakancsba bújva

holnap is mordul beköszön

Bármilyen fiatalon is csöppentem valamikor a számomra túl nagy - a főszerkesztői - székbe, 1979 őszéig nekem is elkoptak az oroszlánkörmeim; törvényszerű volt átadni a váltóbotot a fiatalságnak.

Csakhogy az az elképzelés, amit korábban tervezgettünk, hogy igen tehetséges prózaíró kollégánkat, a Marosvásárhelyen élő Molnár H. Lajost ajánljuk be utódnak - ama folytonosság jegyében, hogy ne kívülről, fentről beejtőernyőzött mozgalmár, hanem szakmabeli, közülünk való vigye tovább az ifjúsági lap ügyeit s mindazt a kevés jót, amit még sikerült őriznünk azokban az években -, kútba esett. Valami miatt gellert kapott javaslatunk a társadalmi-politikai alkalmasság ellenőrzése - a káderezés - során, meg aztán egy idő után Lajos is egyre kevésbé lelkesedett, hogy feladja erdélyi lakhelyét - éppen csak hogy vissza tudott költözni a távoli Resicáról, nagy nehézségek és ravaszságok árán, szülővárosába -, ezért aztán utódom egy Varga nevezetű, brassói születésű mérnökember lett, aki a KISZ KB sajtóosztályán dolgozott azokban az években, és bár magyarnak vallotta magát, képzettsége folytán meglehetősen hadilábon állt az anyanyelvű műveltséggel és írásbeliséggel. Olvasni tudott ugyan, de már az olvasásbeli finomságokhoz, nüanszokhoz nem volt hozzászokva.

A fiúk eléggé elszontyolodva fogadták távozásom hírét, én viszont néhány nap alatt teljesen felszabadultam, és bár az ügyek átadása még eltartott néhány hétig, olyasmiket engedtem meg magamnak és a többieknek, amire a korábbi időszakban nem volt példa. (Talán, mert éreztem, hogy maguktól lazulnak a kötelékek? Hogy a felelősség félig-meddig már nem az enyém? Utánam az özönvíz-szindróma?...) Egyre tisztábban állt előttem: ha most kellene elkezdenem azt, amit több mint egy évtizeddel korábban egyszerűen a nyakamba sóztak, immár behunyt szemmel és biztos kézzel elvégezném. Ismerném a zátonyokat, a kanyargás és a lavírozás mesterfogásait, meggyőződhettem róla, hogy az ördög, bár nagyon sötét, annyira azért mégsem, mint ahogyan a falra festik...

A hivatali kötöttségeket is lazábban vettem, megengedtem magamnak, hogy később járjak be munkába, és ne üljek mumusként ha kell, ha nem a társaság nyakán, mert végtére úgy is elvégzik a feladatukat, legfeljebb nem olyan szaporán, ahogy elvárnám...

Időt szakítottam átfésülni a lap irattárát, rendet csináltam ott, ahol enyhe festői rendetlenség uralkodott és összeállítottam utódom számára egy olyan saját gyártmányú szakmai-vezetői kódexet, amihez szerettem volna, ha tartja magát - a lap addigi következetes értékrendje megőrzésének érdekében, bár a romló idővel, sajnálatosan, minden egyre jobban süllyedt, devalválódott.

Sokáig úgy emlékeztem, hogy az a szöveg csak egy példányban készült, és utódomnál maradt. (Egy ideig még szorongtam is, mert úgy rémlett, mintha túlságosan bizalmas hangot ütöttem volna meg benne és olyasmiket írtam le, amiket az ember kétszer is meggondol, s még inkább azt, hogy kiadja-e a kezéből.)

Most, hogy mégis előkerült a rovancsoláskor, mohón vetettem rá magam, hogy lássam, milyen útravalóval voltam képes azokban az években ellátni egy, az újságírást szűk korlátok között művelni kényszerülő közösség új, nem éppen rátermett vezetőjét.

Főszerkesztőnek lenni

(mi kell hozzá)

* Szilárd, alapos politikai meggyőződés.

* Félelem nélkül a saját fejünkkel gondolkozni.

* A lapot ért rosszindulatú és egyéb támadásokat ügyesen kivédeni és leszerelni (amelyek veszélyeztethetik egy lap egzisztenciáját)).

* Magyarnak lenni itt, Romániában; elsajátítani, erősíteni a saját nemzetiségi műveltséget.

* Ismerni a hazai magyar és román sajtót, napirenden lenni ezek eseményeivel.

* Ismerni a lapvezetés dokumentumait, rendet tartani az irattartókban.

* Megismerni és próbára tenni az embereket.

* Bízni bennük, segítséget kérni tőlük, hagyni dolgozni őket, főként olyan területen, ahol a legtöbbet nyújtják, munkára serkenteni őket, gondjaikat, panaszaikat orvosolni és CSAK VÉGSŐ ESETBEN MEGHÚZNI A VÉSZFÉKET.

* A problémákat a közösségen belül megoldani, közös erővel, nem pedig felső, hatalmi segítséggel.

* Alaposan ismerni a levelezést: mivel fordulnak a laphoz; a munkatársak miként és mennyire pontosan oldják meg őket.

* A lapban megjelent bírálatokat eljuttatni az illetékesekhez, minden elkezdett ügyet következetesen végig vezetni.

* A lap lényegi, egzisztenciális gondjaira összpontosítani (lapterjesztés, bővítés, tematikai egyensúly, munkahangulat, tervezés, méltányos szellem, fizetések, az irányító szervekkel való kapcsolat, ellenőrzés, reprezentálás, érdekvédelem - a többit elvégzik a szerk. tagjai).

* Káderpolitika - csakis képzett, alapos nyelvi kultúrával rendelkező embereket fölvenni, akik húznak is a laphoz. Nem bedőlni a karrieristáknak!

* Olvasni, olvasni, olvasni!

* Nyomdai-műszaki tudnivalókat rendre elsajátítani.

* Mindenkit türelemmel meghallgatni, és csak azután, higgadtan ítélni.

* Szerénynek és lefegyverzőnek lenni - a bírálat, a harc, az egészséges belső hadakozás (megfelelő keretek között) munkára serkent, előre visz.

* Kis dolgokban nagylelkűen engedni, nagy dolgokban határozottan állást foglalni, a lelkiismeret szerint.

* Nagyvonalúan olvasni a pénteken készülő lap kefelevonatát, csak a kirívó hibákra összpontosítani. A kis dolgokat utólag szóvá tenni, és nyomon követni, kijavítják-e.

* A hazai magyarság szellemi életével, személyiségeivel a bensőséges kapcsolatot kialakítani; ugyanígy a román szellemi élet kiválóságai felé is.

* Súlyos gond, bizonytalanság esetén megbízható emberekkel tanácskozni, aztán saját fejjel dönteni, intézkedni. Utána még mindig van idő és lehetőség a hatalmi erőkhöz folyamodni.

* Mindent megtenni, hogy a lap ne válhasson faliújsággá és megőrizze, sőt továbbfejlessze egyéniségét.

* Mindig arra kell hogy választ adjon: miként, milyen akadályok legyőzése révén válhat a hazai magyar fiatal teljes jogú építőjévé a romániai magyar társadalomnak?

Ha ezeket rendszeresen átfutod, és szem előtt tartod, nagy esélyed van arra, hogy minél kevesebbet hibázzál. Jó munkát kívánok, és derűs, szarkasztikus türelmet, csg

(Merem hinni, hogy ha nehézségeiddel mindenekelőtt hozzám fordulsz, kevesebbet fog fájni a fejed. Különben minden héten legalább egyszer találkozunk, illetve bármikor, amikor ezt kéred és óhajtod.)

Nem tudhatom, hányszor vette elő Jóska ezt a "végrendeletet"; de tizenkét évig ő is kihúzta a főszerkesztői székben, igaz, sokkal mostohább, szigorúbb és zavarosabb viszonyok között.

(A Stockholmban élő Gergely Tamás, akit pár héttel az Ifjúmunkástól való távozásom előtt sikerült felvennem a laphoz, és disszidálásáig közvetlenül Varga mellett dolgozott, így emlékezett vissza rá: "Varga valóban ilyen volt: műveletlen, de politikailag érzékeny, és lélekben átpártolt hozzánk. Nekem egyszer bevallotta, hogy milyen volt, amikor lélekben is aktivista VOLT...")

Az idő teltével, emlékeim oldódásával én is alább hagytam a korábban bevállalt túlzott atyáskodással: a heti látogatásaim pár hónap után megritkultak, számomra is kezdett egyre terhesebb és enyhén közömbös lenni az elhagyott és lassan átalakuló közösség problémavilága, s a találkozások, megbeszélések rendre elmaradtak.

Egy év telt el talán a búcsúnk óta, amikor Varga Jóska izgatott hangját hallom a telefonban:

- Siess, mert azonnali segítségre van szükségem!

Jólesett ekkora bizalom, s örömmel szakítottam időt rá, hogy minél hamarabb találkozhassunk. Jóska azonnal egy sokszorosított, ún. kancelláriai írógéppel készült (különleges, nagy karakterű betűi voltak, kétszer akkorák, mint egy szokványos írógépé, hogy a főnökök - s mindenek előtt a pártfőtitkár - szemüveg nélkül is könnyen áttekinthessék) román nyelvű bizalmas jelentést adott át Szabó T. Attila zseniális és monumentális munkájáról, az Erdélyi Szótörténeti Tárról.

- Otthon majd elolvasod, utána pedig ismét tárgyalunk - búcsúzott idegesen.

Gyalog indultam haza, s útközben apróra fogva lépteimet, kíváncsian átfutottam a jelentést. Forogni kezdett velem a világ...

A Varga által rám bízott irat története a következő volt: a jobb felső sarkában ágáló Szigorúan titkos! (Strict secret), fokozott figyelemfelkeltésül még alá is húzott felirat megtette a kellő hatást, az ember mindjárt úgy vette a kezébe, mintha már az érintésével is főbenjáró bűnt követne el. (Ámbár az efféle "márkajelzés" általában nem hiányzott szinte egyetlen, a pártközpont által láttamozott, a kancelláriákban át- meg átfogalmazott, kibővített, agyonszerkesztett dokumentumról sem.)

Ezúttal egy belső tájékoztatóról volt szó, amelyet ismeretlen szerzők (elemzők?) vetettek papírra az országos ideológiai bizottság nevében. Ez a bizottság volt akkoriban az a közvetlen pártvezetésű, de társadalmi részvétellel szervezett reprezentatív csúcsszerv, amely időről időre megvitatta az eszmei front időszerű kérdéseit, jelenségeit és eseményeit, s problémás esetekben, elhajlásokat tapasztalva, vagy éppen soros útmutatás végett, meghúzta a vonalat, a követendő sávot. A bizottságot politikailag és ideológiailag ún. megbízható, "jó" elvtársak alkották, élen a párt ideológiai titkárával, de részt vettek benne a főbb pártlapok főszerkesztői, a művelődési tárca funkcionáriusai, a nőszövetség, a szakszervezetek, a KISZ stb. képviselői. Nem túl gyakori összehívása előtt a vitára szánt témákban vitaindítókat és határozati javaslatokat küldtek szét szorgalmas szürke eminenciások, hogy a tényleges összejövetelek már egy félig lejátszott mérkőzés benyomását keltve, egy-két óra alatt véget érjenek. A bizottsági döntések általában sosem szolgálták a művelődés, a művészet és a demokrácia igazi érdekeit, hanem mindig valami tiltást, egyfajta kiemelten balos szigort kényszerítettek rá a szellemi tevékenység egészére.

A kezemre játszott titkos iratban kizárólagosan Szabó T. Attila akkor már két kötetre rúgó - az Erdélyi Szótörténeti Tár második kötete, a Cs-Elsz 1978-ban látott napvilágot - munkáján veri el a port, s javasol olyan intézkedéseket, melyek gyakorlatilag nem csak hogy diszkreditálják ezt az összmagyar viszonylatban is páratlan vállalkozást, hanem lehetetlenné teszik további folytatását.

A jelentés szerzői előbb ideológiailag próbálnak keményen belemarni a nagy tudósba, azt inszinuálva, hogy a szótár példaanyagának megválogatása következetesen az erdélyi magyar kultúrfölényt igyekszik sugallani, s erre utal az a tény is, hogy szerző és munkatársai sehol nem domborítják ki eléggé: Erdély ősi román föld; a történelmi évszámok feltüntetése és az archaikus magyar nyelvi elemek szerepeltetése, az erdélyi magyar nyelv ismételt hangsúlyozása ugyanakkor mind-mind irredenta gondolatokat ébreszthetnek az olvasóban.

Mindezekre rájátszik viszont az az ideológiai "megfontolatlanság" is - folytatódott a vád -, hogy a könyvet nem előzi meg semmiféle eligazító, ideológiailag "adekvát" előszó, jegyzetanyag, amelyben a szerzők bemutatnák Erdély szervesen Romániához kapcsolódó "valóságos" történelmét, illetve azt a példamutató támogatást, amit a kommunista párt, személyesen Ceauşescu pártfőtitkár nyújt a nemzeti kisebbségek kultúrájának fejlesztéséhez, anyanyelvi művelődésük biztosításához.

A jelentésben szerepeltek olyan megjegyzések is, hogy a példaanyagban a szerzők túlságosan sokszor használják az erdélyi helységek magyar elnevezését, annak ellenére, hogy erre vonatkozóan világos párt- és állami utasításokat dolgoztak ki a sajtó és a kiadói tevékenység részére...

Így folyt a bemázolás oldalakon keresztül, míg a titkosított irat végén lapidáris egyszerűséggel a javasolt intézkedések sorakoztak: amennyiben a munka szerzői nem vonják le a következtetéseket a kritikai megjegyzésekből, illetve a Kriterion Könyvkiadó nem hat oda, hogy ezeket a mulasztásokat minél hamarabb pótolják, az ideológiai tanács kérni fogja a munka végleges leállítását s a kiadáshoz előirányzott tetemes papírmennyiség (lexikonformátumú, 5-600 oldalas kötetekről van szó) más célokra való átirányítását.

Másnap Varga Jóskával sétáltunk egy jó nagyot a sajtóház előtti macskaköves téren, ahol jobbra-balra tekintgetve elmondta: a jelentést ő is mástól, a KISZ KB propagandatitkárától kapta, aki egy évvel korábban még az ő közvetlen főnöke volt; azzal a megbízatással avatta be a kérdésbe, hogy mivel ő személyesen nem tud magyarul, nem is érti pontosan, miről van szó, készítsen számára Varga e jelentéshez egy tájékoztató följegyzést a Szótárral kapcsolatos tudnivalókról, mutassa be röviden ezt a kiadványt, hogy ha kell, legalább szavazáskor némileg "érdemben" foglalhasson állást.

Jóska szegény maga se tudta, mihez kezdjen a feladattal, a szótörténeti tár jóval addigi érdeklődési körén kívül esett, de jó katonaként összevágta a bokáját, most meg bennem remélte megmentőjét: nagyon kért, hogy a lehető legdiszkrétebben készítsem el a tájékoztatót, amit majd neki átadok, ő meg továbbítja a titkárnak, a "tranzakció" pedig a mi kettőnk titka marad.

Egy délutánt és egy hajnalomat vette igénybe az az igyekezet, hogy román nyelven írásban összefoglaljam a szótár jellemzőit, kezdve a történetével, miszerint ez egy nyelvtörténeti, tudományos munka, amit személyesen a pártfőtitkár jóváhagyásával és utasítására kezdtek kiadni, miután a kiadó képviselője 1968-ban felvetette előtte, széleskörű munkatalálkozón, hogy a megcsontosodott cenzúra akadályozza a kisebbségi alapművek kidolgozását és megjelentetését. A román nyelvű szótárirodalom számos friss darabjának áttanulmányozása után azt is a tájékoztatóba foglaltam, hogy gyakorlatilag egyik ilyen jellegű műben sincs ideológiai jellegű előszó vagy dokumentáció, valamennyi szigorúan szakszerű, nem követelik meg egyiktől sem, hogy leszögezze önmaga helyét az ideológiai mezőnyben, illetve hogy a pártideológia téziseit hangoztassa. Mindaz, amit a kötet szerkesztőitől elvárnak, mutattam rá, simán megoldható egy utólagos pótkötettel - használati utasítással -, de még egyszerűbb, ha a sajtó oldja meg ezt a feladatot, miközben a lapok bemutatják, esetleg éppen kritikailag elemzik magát a munkát.

A végére nem mulasztottam el gyengébbek kedvéért odaírni, hogy ez a munka tulajdonképpen a szerző, Szabó T. Attila nyelvészprofesszor külön bejáratú életműve, minden segítség nélkül, magánszorgalomból évtizedeken át gyűjtötte össze az anyagot, anyagilag senki nem támogatta, a jelentésbe foglalt számonkérő hang ezért nem korrekt, sőt etikátlan, ugyanakkor szégyen Romániára nézve, aki büszke lehetne, hogy a világ tudományossága által elismert páratlan művet ő segített nyilvánosságra kerülni. Végkonklúzióként ott volt a felkínált "mentőkörülmény" is: a két kötet és a továbbiak megjelenése éppenséggel azt igazolhatja, hogy a társadalom, a párt messzemenően gondoskodik a kisebbségi kultúra fejlesztéséről, úgy, ahogy az következetesen benne van a pártdokumentumokban...

A szöveget, továbbá a titkos jelentést eleve több példányban legépeltem. Az első példányt elvittem Varga Jóskának, de a kópiákról már nem szóltam. A másodikat odaadtam a Kriterion igazgatójának, Domokos Gézának, aki mit sem tudott a készülődő támadásról - amelynek éle félig-meddig az általa vezetett intézményt vette célba -, egy harmadikat főnökömnek, az Előre főszerkesztőjének, aki szintén tagja volt az ideológiai tanácsnak.

Sejtettem, hogy Domokos azonnal akcióba lendül; mihelyt megértette, miről van szó, felkereste az akkori Politikai Könyvkiadó vezérigazgatóját, Valter Romant (a rendszerváltás utáni első román miniszterelnök, a későbbi külügyminiszter, Petre Roman apját), aki jól tudott magyarul, tagja volt a spanyol polgárháborúban részt vett román internacionalista brigádnak, ismerte Hemingwayt, Capát, a nemzetközi kommunista mozgalom számos vezetőemberét. Élő kövületként, sok kompromisszummal és árulással a lelkiismeretén, de még mindig viszonylag gerincesen tartotta a vállát az összeroppanni készülő ideológiai építmény alatt. Domokos tudta, hogy Valter Romannál meghallgatásra talál, akiben maradt annyi elvhűség, hogy át fogja érezni: itt aljas támadásról, ravasz kicsinálósdiról van szó.

Egy hét múlva aztán, bár a tanács napirendjéről nem hiányzott ugyan az ismertetett jelentés, Valter Roman javaslatára - aki elmondta, hogy Szabó T. Attila milyen jelentős személyiség és tulajdonképpen büszkék kellene hogy legyünk rá, sőt, minden támogatást megadni neki a továbbiakban -, az előkészített anyagot egyöntetűen elvetették... Sőt, mindjárt készült is mutatóban néhány méltató cikk, televíziós riport a szótárról és szerzőjéről.

Az 1980-as évekből származó újságcikkeim másolatai közül egyszer csak barnás, gyerekkori éveimre emlékeztető kopott, fényesen erezett borítékot s egy hozzá csíptetett papírköteget forgatok, nézegetek a hajnali félhomályban: az elmosódott, alig látható gépiraton első "komolyabb" verseimet vélem fölfedezni, amiket néhai nagyapám, Cseke Domokos névnapjára gépeltem le annak idején, tizenöt éves koromban. Ezt onnan tudom, hogy ott áll, a borítékra írva iskolás betűimmel...

Nagyapám kereskedelmi iskolai földrajztanár volt világéletében, ő szerettette meg velem a térképolvasást, az útleírásokat, avatott be a tájképek, bélyegek gyűjtésének mélyebb értelmébe. (Hogy az asztalosságot, a könyvkötészetet, a méhészetet és egy sor egyéb kézműves foglalkozást ne is említsem. Az ő emléke segít elhinnem, hogy Erdélyben egykoron valóban léteztek vérbeli polihisztorok...)

Amikor ajándékomat készítgettem, ő már jó ideje ágyban fekvő beteg volt: a család szerint baloldali szélütés érte a kolozsvári állomáson, amikor aktív nyugalmazott tanárként kiránduló iskolásokat kísért volna el egy több napos Kárpát-túrára. A fél oldalára lebénult ember közel két évtizeden át nyomta az ágyat. Hol jobban lett, és segítséggel akár néhány lépést is tudott tenni, hol meg rosszabbodott a helyzete, végül már csak a szemét tudta forgatni és néhány érthetetlen szót motyogott.

Élete utolsó éveiben derült ki: tulajdonképpen agydaganat okozta a lebénulását, s koponyalékeléssel ideig-óráig sikerült is megszüntetni az agyra nehezedő belső nyomást, az ezt követő pár hónapban látványos javulás állt be, hogy aztán gyors lefutással a rák kimondja a végső szót: volt, nincs Nagyapa.

Verscsokromban nem is a versek maguk jelentették az ajándékot, inkább arra voltam rettentően büszke, hogy gépelve tudom átadni a szövegeket, általam rajzolt levélkoszorús díszítéssel körítve. A gépelés ugyanis egyáltalán nem volt akkoriban mindennapi teljesítmény! Az írógépeket az ötvenes években, s azután is, a '89-es fordulatig változó szabályzatú, ám mindenképpen szigorú rendőrségi ellenőrzés alatt tartották, s kezdetben inkább csak intézményeknek engedélyezték használatukat. Édesapám akkoriban a még önálló Bolyai egyetem közgazdasági karának dékánhelyettese volt, tágas, külön irodával, s íróasztaláról nem hiányzott az írógép sem - azon készültek a kar hivatalos iratai.

Apám úgy látszik, bízott bennem, hogy nem fogok titokban rendszerellenes röplapokat sokszorosítani a nagy, fekete Remington masinán, mert szombat délutánonként, kérésemre, szó nélkül ideadta az irodája kulcsát, s én az üres, csöndbe burkolózott egyetemi épületbe osonva, az irodába zárkózva, olykor a folyosói mozgásokra fülelve, rendületlenül gépeltem "válogatott" műveimet.

Azóta szinte egész pályafutásom írógépközelségben telt el, magamnak is számos írógépem volt, s van ma is, mint másnak vadászpuskája, de azt a pozitív izgalmat, amit a prodékáni irodában a Remington előtt többször is átéltem, talán csak a számítógép lehetőségeinek fel- és kiismerése hozta el nekem. A gépírt szöveg nagyon sokáig olybá tűnt a szememben, mint amire valamilyen láthatatlan kéz ráütötte a véglegesség és a halhatatlanság pecsétjét. (Ma már persze, tudom, hogy mindez csupán optikai illúzió...)

Verseimet olvasva, egyszer azt kérdezte Montrealban élő festő barátom: sehogy sem érti, miként tölthettem el szinte az egész életemet a hálátlan zsurnalisztikával, ahelyett, hogy lírai esztétikai élménnyel ajándékoztam volna meg olvasóimat?

Már-már sikerült is ezzel a könnyekig meghatnia, de aztán erőt vettem magamon és elgondolkoztam, mit is nyújtott nekem az a "zsurnalisztika", ami - barátom különben remekül látja - erősen magához láncolt, mint egy rabot, és máig nincs tőle szabadulásom...

Mióta élek, azt az életelvet követtem, hogy rosszban a jót; semmiképp sem azt, hogy jóban a rosszat. Bár egyesek szerint kell a bírálat, a fanyalgás, hogy a még jobb felé sarkallja a dolgokat. Hiába, az én életemben már úgy alakult, hogy nem próbáltam lépten-nyomon lázadozni a kész helyzetek ellen, inkább próbáltam túlélni azokat.

Így vagyok a zsurnalisztikával is, amelynek a révén, ha a világot nem is, de legalább az országot, amelyben születtem, beutazhattam, s ezáltal közelebb kerülhettem - az irodalmi érzékelésen túl, a mindennapi primer élmények által - a kelet-közép-európai, sőt részben a balkáni valósághoz, mentalitáshoz, civilizációs szinthez.

A vers abban segített, hogy az újságíróilag földolgozhatatlan konfliktusokat, kimondhatatlan ellentmondásokat becsomagolva, a konkrétumoktól némileg elvonatkoztatva valamiképp papírra vethessem, kibeszéljem. Amit sokára vettem észre: hogy az újságírás ingoványa mindegyre lehúzza és besározza a bennem élő költőt, a költő pedig elnézőbbé teszi az újságírót. Hol ez, hol az a minőség kerekedett felül bennem...

Bukarestbe költözésem után több versemben is megörökítettem sajátos és egész addigi életemet felforgató regáti városélményemet. Az itt következő vers történetesen annak az idegenségnek a kivetítéséről szól, amelyet közvetlenül az 1967-es felköltözésem nyarán, az ifjúsági aktivisták tömegszállásán éltem át. (A szóban forgó villa az állami és pártvezetők lakta fertályban állott, külföldi nagykövetségek és konzulátusok szomszédságában, elszigetelve a főváros eléggé kopottas és harsogó nyüzsgésétől, és a rendszer bukásával a német nagykövetség épülete lett.) Akkor tudatosult bennem, hogy Kolozsvárról való távozásommal, "szökésemmel" tulajdonképpen árulást követtem el, a kompromisszumok egyre meredekebb lejtőjére kerültem.

Aranymívű pagodák

Kőből,

téglából,

üvegből

      - aranyból

mesterkedték össze jóhíres,

csöndes

mesterek

- állnak a kényes pagodák,

nagy testű kegyszerek.

Illatot hint a hársfasor,

a kövezet

puhán simul

- a harci nóta elcsitul,

békén él itt a házinyúl.

A szolgalelkek letanyáznak

- fényeznek,

ásnak,

vetnek és

locsolnak,

sikló kapukon ki-bejárnak

- népes udvar,

sok kicsi holdnak.

E csodavilág csöndje mély.

A mindennapi harsogás

nem ide illő,

lágyan burukkol pár galamb,

idegen szívem

      - csúf fekély,

gyógyíthatatlan, ám

- ne félj!

A felkelő nap

lomha tallér,

csöng,

      rád nevet,

            parancsra kúszik

- ó, csodálatos ragyogás!

De valahol lenyugszik.

1993-ig sikerült tartanom magamat az 1989. decemberi fogadalmamhoz, hogy hallgatok mint költő, nem szánok közlésre egyetlen sort sem, hagyom a teret a fiataloknak, akik tiszta lappal indulnak, illetve mindazoknak, akik úgy érzik, nincs miért szégyenkezniük.

A nagy népi elszámoltatás első heteiben, amikor az Előréből lett Romániai Magyar Szó a maga hiteles hangját kereste és azt ígérte, hogy leszámol a múlt minden hazugságával, elkapott az újfajta, a szabad lapkészítés forgószele. Ha született is vers azokban az időkben, jobbára próbálkozások, töredékek maradtak.

1993-ban fiatal székelyudvarhelyi költő, Majla Sándor kereste fel sorra a romániai szellemi műhelyeket: készülő, a jelenkori romániai magyar líra akkori állapotát tükröző, a magyarországi Szép versek című, már ismert, évről évre megjelentetett antológiából ihletődött Fagyöngy című kötetéhez kért mindenkitől anyagot. Dicséretére legyen mondva, alapos névsora volt, igyekezett nem kifelejteni senkit, akik azokban a hónapokban elérhetők voltak. Engem is fölkeresett, s bár elsőre nemet mondtam neki, így búcsúzott el tőlem:

- Még gondolkozz, idő van...

Gondolkoztam, nem is keveset. Kezdetben hajthatatlan voltam, de a napok teltével kezdtem magam iránt megpuhulni. Már nem értettem teljesen egyet önbüntetésem mértékével, látván, hogy mindenki háborítatlanul éli tovább a maga életét, különösebb lelkifurdalás nélkül. Sejtettem ugyan, hogy a másokhoz való igazodás logikája mindig erősen sántít, de képtelen ellenállni a költői szereplés csábításának és néhány, 1989 vége felé született versemet postáztam a készülő antológia számára.

A Fagyöngy meg is jelent, még azon az őszön (utána még két alkalommal, 1994-ben és 1995-ben, végül "hamvába holt"), s a benne szereplő 47 költő között magam is szerepeltem két verssel. A "negyvenhetek" között ott volt Horváth Imre és Székely János is, de ők már - gyászkeretben. A megjelenést eseménnyé kívánta avatni Székelyudvarhely, s költői találkozóra szólította a Fagyöngy szerzőit, amelyen úgymond a rendszerváltás utáni erdélyi magyar költészet problémáit is kibeszélhetnék a kötet szerzői.

Hosszas töprengés után félig-meddig újságíróként utaztam le a könyvbemutatónak meghirdetett találkozóra, azzal a szándékkal, hogy meghúzom magam a sarokban, s kizárólag szemtanúként igyekszem híven rögzíteni az ott elhangzottak jelentőségét.

Ma is hatása alatt vagyok annak az eldöntetlen - s talán eldönthetetlen - vitának, ami aznap délelőtt kialakult az ünnepélyesnek szánt bemutató rendezvény színpadán az erdélyi költészet egy fiatal és egy már idősebb képviselője között, s amelyet jól tükröz az a beszámoló, amit Udvarhelyről visszatérve azon melegében papírra vetettem.

Kik az igazi túlélők?

A Fagyöngy (Kortárs romániai magyar költők) antológia székelyudvarhelyi bemutatkozása alkalmával, 1993. október 27-én A mai erdélyi magyar vers címmel néhány előadás hangzott el népes, zömmel diákközönség előtt. Dávid Gyula, illetve Kántor Lajos (ez utóbbi levelét Majla Sándor, a kötet szerkesztője olvasta fel) szövegei néhány alapprobléma érintéséig merészkedtek, míg a kötetet lektoráló Egyed Péter "beugrása" Cs. Gyímesi Éva helyett (ő sem tudott jelen lenni az eseményen) alaposan felkavarta a költői közhangulatot, úgyhogy a vitázó kedvű Kányádi Sándor, aki a későbbre tervezett, szűk körű költői paláver indító gondolatait kellett volna hogy megfogalmazza, felkérésre a szimpózium közönsége előtt volt kénytelen megnyilvánulni.

(A cikkben Egyed Péter felszólalásának teljes szövegét közöltük:)

1.

- Kedves közönség, Majla Sándor felkérésére vállaltam egy röpke kis előadást, és elsősorban azért tettem, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy még oly reprezentatív antológia is szemléltetheti a romániai magyar irodalom, a romániai magyar költészet szinte egészét, teljes körét. Hogy mennyire nem lehet így, ezt szeretném a továbbiakban érzékeltetni. Írásom címe: Egy nemzedék nyomában.

Erdélyben a mi nagy kérdésünk, mely a 80-as években éleződik ki leginkább, a következő volt: hogyan lehet fizikailag megmaradni egy erőszakos, agresszív környezetben, és hogyan lehet ezt a fizikai megmaradást összekapcsolni az irodalommal. Ez az összekapcsolás ugyanis egyáltalán nem természetes.

Nem természetes, hogy az emberek nélkülözésre, sötétségre kényszerítik önmagukat, valamiféle evilági aszkézist vállalnak azért, hogy megpróbáljanak fenntartani egy olyan intézményt, mint a magyar irodalom. Hiszen általában senki sem csupán az erdélyi magyar irodalom kategóriájában gondolkodott és gondolkodik, hanem nyilván a magyar irodalom nagyobb összefüggésrendszerében.

Erdély és a magyar nyelvterület között nem létezett a könyvek, folyóiratok és az információk cseréje sem. Nagyon keveset tudtunk arról is, hogy az emberek hogyan élnek, hogyan gondolkodnak a Felvidéken, a Délvidéken, hogy csak a minket leginkább érdeklő régiókat említsem. Bár egy-két szellemi műhelybe eljutottak az irodalmi lapok és néhány könyv, de hogy milyen az ott beszélt élő magyar nyelv, mely egy író számára mindig a legfontosabb, az többnyire talány volt számunkra. Ezért a nyolcvanas éveket én úgy tartanám számon, mint a legsötétebb évtizedet, amely az erdélyi szellemiség számára előrevetítette egy visszavonhatatlan pusztulás képét. Sokszor felvetődik a kérdés: kell-e foglalkoznunk a 80-as évek tapasztalatával? Megismétlődhetik-e az a kontextus, amelyben ilyen feltételrendszer alakulhatna ki? Ezzel a politikai-történelmi felvetéssel most azonban nem kívánunk foglalkozni.

Eredendő ok, amiért inkább olyan alkotókról beszélek, akik a szélesebb szakmai és irodalmi közösség számára kevésbé ismertek, de csoportjukban megtaláljuk azokat az erővonalakat, melyek az erdélyi irodalmi életet azzal jellemezték, hogy hordozóik némelyikének sajnos, a halállal is szembe kellett néznie. Ezért már nem szerepelhet semmilyen antológiában.

A 80-as években Erdélyben kialakult egy olyan, filozófusokból, esszé- és prózaírókból, költőkből álló csoportosulás, amely mindenkit rendkívül nagy reményekre jogosított fel. A csoport filozófusai: Tamás Gáspár Miklós, Ágoston Vilmos, Molnár Gusztáv később Magyarországon folytatták tevékenységüket, elsősorban politikusokként. A költők egy része - Cselényi Béla, Kőrössi Papp József - ma már szintén Magyarországon él, s ott folytatja munkáját, újságíróként Palotás Dezső is, aki pedig itthon nemzedékének egyik legnagyobb prózaíró ígérete volt. Szőcs Géza emigrált, majd visszatért és politikus is lett, Markó Béla, a nemzedék másik kiváló lírikusa szenátor. Ez a csoport azonban individuumokra szakadt, s mint ilyen, már nem is szerepel az erdélyi magyar irodalom történetében. Pedig valamikor jelenthette volna ennek az irodalomnak a jövőjét. Feltűnését a romániai magyar írók középnemzedéke erőteljes kivándorlása előzte meg és a számadatok ismeretében azt is megdöbbentőnek tartjuk, hogy a 2. világháború utáni írókból a felénél is kevesebb maradt itthon. Az erdélyi magyar irodalom fájának a törzse nagyon elvékonyodott. És a 80-as évek végén jelentkező fiatalok: Kovács András Ferenc, Visky András, Láng Zsolt, Tompa Gábor maguk is abban a helyzetben voltak, hogy a kivándorlás lehetőségét állandóan napirenden tartották. Így hát az 1989-es fordulat a romániai magyar irodalmat a szétszóródás előtti utolsó pillanatában érte. Nagyon nehéz e kérdésnek irodalomtörténeti dimenziót adni és talán nem is szabad. Hiszen az irodalomtörténet nem a diplomáciai periódus szerint dolgozik, amely alapján csak lezárt életművekről érdemes beszélni. Illetve csak 50 év múlva ítélhetünk meg egy teljesítményt a maga mértéke szerint.

Vannak azonban e nemzedéknek olyan alkotói is, akikkel kapcsolatban óriási az aggodalmam. Róluk szeretnék szólni, mert félek, hogy ők már semmilyen irodalomtörténetbe nem kerülnek be, mert a magyar nyelvterület irodalmi sajtója valahogy életükben is, halálukban is megfeledkezett róluk. Bizonyára máshol is előfordult, hogy jelentős ígéretként számon tartott emberek 2-3 könyv kiadása után meghaltak, elhallgattak s talán örökre elveszett az a hang, az a nyelv, az a szellemi tapasztalat, amit közvetíteni kívántak.

Ennek az eltűnt erdélyi nemzedéknek a szó fizikailag is eltűnt alkotóiról szeretnék néhány szót szólni. Közülük is először a Darkó István nevét említeném meg, aki nálunk jelentős jellemszínészként indult, és immár tíz éve halott. Kis könyvecskéjében és hangjátékaiban egy olyan élményt fogalmazott meg, mely pusztulás, iszonyat és eltűnés mágikus szívóhatását testesíti meg. Az önmaguknak jövőt és sorsot szánó emberek nehezen tudják ezt a fajta irodalmi üzenetet komolyan venni. Márpedig ezt az üzenetet komolyan kell venni, mert mindez megtörténhet, mert minket valóban el akartak pusztítani. Darkó István egy helyen azt mondja: "Vegyék tudomásul, hogy én GYÁR vagyok..."

Igen, gyárszerű emberekké akartak tenni bennünket, és szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, milyen emberképzetet szántak nekünk? Milyet szántunk mi önmagunknak? És milyen emberként szeretnénk élni az ezredfordulón? Talán irodalom nem lehet meg ilyen elképzelések nélkül. Amikor pedig ezt a képzetet kialakítjuk, nyilván, valami olyan biztonságra is gondolok, amit leginkább a kiszolgáltatottságról alkotott felfogásunkkal jellemzünk. Nem tudom majd, milyen lesz az a biztonság az ezredfordulón, gondolom azonban, hogy nem szabad olyannak lennie, amelyet egy Darkó István által megfogalmazott lelkiállapot a következő módon tükröz:

ÜLDÖZZENEK!

(Üssék bottal a nyomomat!)

- Tegyék rám a kezüket!

- Fogjanak meg!

- Lássák el a bajomat!

- Bántsanak!

- Járassák rám a rudat!

- Áruljanak nekem zsákbamacskát!

- Náspángoljanak el!

- Tanítsanak meg kesztyűbe dudálni!

- Kukoricázzanak velem!

- Járassák velem a bolondját!

- Páholjanak el!

- Tegyenek csúffá!

- Fosszanak ki!

- Csípjenek nyakon!

- Porolják ki a nadrágom!

- Nézzenek a körmöm hegyére!

- Járassanak pórul!

- Mutassák meg nekem, hogy mi a magyarok istene!

- Toljanak ki velem!

- Molesztáljanak!

- Zaklassanak!

- Tegyék próbára az idegeimet!

- Húzzanak deresre!

- Kapjak két akkorát...!

- Mutassanak ajtót nekem!

- Idegesítsenek!

- Csapjanak be!

- Ne hagyjanak békében!

- Tegyék örökös rettegéssé az életemet!

- Tanítsák meg nekem, mi a móres!

- Ijesszenek meg!

- Fenyítsenek meg!

- Tegyenek közröhej tárgyává!

- Húzzák el a nótámat!

- Képeljenek föl!

- Szekáljanak!

- Basszanak ki velem!

- Intézzenek el!

- Maceráljanak!

- Üssenek kupán!

- Kólintsanak fejbe!

- Állítsák rosszul a szénámat!

- Hajszoljanak!

- Kiáltsanak rám kígyót-békát!

- Nézzenek rossz szemmel!

- Üssék ki balul a dolgomat!

- Ne bánjanak velem kesztyűs kézzel!

- Okozzanak nekem kellemetlenségeket!

- Tegyenek tönkre!

- Tekerjék ki a nyakam!

- Öljenek meg!

- Törjék össze a szemüvegemet!

- Érjenek hazugságon!

- Pirítsanak rám!

- Ragadjanak torkon!

- Utasítsanak el!

- Rázzák ki a lelket is belőlem!

- Érjenek utol!

*

(Ha hagyom magam.)

Gondolom, ez az emberkép, mert erre céloztam, a groteszk meghatározottságokban is valamelyest elgondolkoztató. Most magam is próbálom megfogalmazni, milyennek látom azt a partiképes magyar írót az ezredfordulón. Azokra a történelmi körülményekre és léthelyzetekre gondolva, melyek között az irodalom születik, elsősorban a hangulatvilágítás jut eszembe. Az a fajta hangulatvilágítás, mely a sötétség különböző árnyalataiból tevődik össze. Az embernek ilyenkor attól vannak különböző hangulatai, hogy képes a sötétség árnyalatai megkülönböztetésére. Van kellemes, kellemesebb, de nagyon kellemetlen, nedves, hideg, porózus sötét is. Ez azonban összefügg azzal, hogy az idő és a tér hogyan vesz körül bennünket. Darkó István egyik, Kolozsvárt idéző leírása következőképpen szól: "A Külváros, Belváros egyetlen zaja sem hallatszott ide most. Ott is ezen különös éjszaka lassú permetű nyugalma honolt. Az útburkolat szeplői egyre nőttek, az alászálló nedvesség lassanként rátelepedett, furcsa mód távoli tejútrendszerek alakzatait próbálván utánozni. Lassan kirajzolódtak a repedések villámcikázást idéző vonalai is, amikor egy enyhe szellő oszlatni kezdte a párát. Az Óváros földszintes kis házainak elmosódott körvonalai valamicskét tisztábbakká váltak, de a fuvallat elült, s a ritka köd enyhe áttetszősége uralta tovább a környéket. A következő pillanatban... * A következő pillanatban nem történt semmi."

Bizony, 15 évig tartó mozdulatlanságról volt szó, és ez a mozdulatlanság-élmény, ez a ködszerűség nemcsak a prózának, hanem a lírának is nagyon sok szeletét és formáját uralta.

A mondandómat képesítendő, szeretnék a következőkben egy Kézdivásárhelyről jött költőről, Boér Gézáról beszélni, akitől csupán két kis könyvecske maradt fönn, melyek a Hiányok térképe, illetve a Létlelet címet viselik. Boér fogalmazta meg azt az élményt, amely motívumszerűen Szilágyi Domokosnál is megvan, de talán a romániai magyar költészet egyik legmetafizikusabb részletének is tekinthető. Hiszen Boér két kötetében nem csinál egyebet, mint a hiány metafizikájáról ír. Amikor térképről beszél, egy versmondatcsöndre rárajzol valamilyen hiány- és csendgondot. S ezek mentén furcsa metszeteket hoz létre: "Végső soron hiány csak hiányt követ, hiányra ébredünk, kivándorló mondatok üzennek vissza arról, amit már részletesen tudunk: a felkiáltójelek elindulnak feléd..."

A felkiáltó ahelyett áll, aki jár.

Sütő István marosvásárhelyi költő három kötetet hagyott hátra: Versfogyatkozás, Nagy Családi Album és Én, Dániel. Furcsa mód, fotografikus költészet az övé, ami rímre csupán utaló költői megoldásokkal jelzi, hogy a líra határvidékén valamilyen történelmi tapasztalat kényszerű szorításában él. "A család mögött tizenkét törpe áll. Malmoznak ujjaikkal. Halálos tizenkét törpe" - írja az Erdélyi táj c. versében. És ez az önmagát beteljesítő malmozás, a család mögött álló fenyegetés, a furcsa, malmozó törpesereg készteti és kényszeríti arra, hogy ne a maga természetes útján haladjon, hanem olyan képzet- és motívumrendszerben nyilvánuljon meg, amely szembesíti ezt a családot az ún. "szocialista jövő" kellékeivel. Erről ma nagyon keveset beszélünk, pedig e kellékek vizuális és auditív élményszerűsége nem csak nyomasztó, hanem a költészet tekintetében, amely kimondottan ezekkel élt, megsemmisítő erejű volt. "A béketábor, a legyőzhetetlen kifosztja az embert -" - írja Sütő István. Utána nem marad semmi. Darkó arról beszélt, hogy desztillált emberekként kell majd élnünk, jövőnk a desztilláltság, kifosztottság, a hiány. Sütő István fogalmazta meg ennek a szabadságvers-írásnak az alaphelyzetét, mondván: "A bedeszkázott szabadságból kilesel". Honnan lesznek értesüléseid? Hiszen ebben a ritka és hiányos kommunikációban, amely a magyar irodalom egészében megvalósult, talán ez volt a legfontosabb: a szubjektum szabadságélményeit leginkább meghatározó mozzanat. Hiszen a magyar nyelvterület egyéb régióiban alkotó írók műveiben is meg kellett találni a betűk réseiben azt az élményt, mely valamiképpen elmozdította az embert abból az állapotból, melyet egyébként öröknek és megváltoztathatatlannak hihetett. Kevésbé az üzenet, sokkal inkább a betűk résein átszivárgó szabadságélmény volt a fontos.

Három olyan erdélyi alkotóról beszéltem, akik sajnos, már véglegesen az irodalomtörténetbe tartoznak. De szinte még az ő elhallgatásuknál is nyomasztóbb az elhallgatásnak az a másik formája, melyről a 80-as évek erdélyi lírájának talán egyik legnagyobb tehetségével kapcsolatban kell beszélnünk. Adonyi Nagy Máriáról van szó, aki két könyvet közölt, és azután valamiképpen benne rekedt a szó. Nagyon veszélyesnek tarthatjuk azt a pillanatot, amikor egy jelentős költő végképp elhallgat. Mert a költő elhallgatása túlmutat a tényen magán. Éppen Adonyi Nagy Mária fogalmazta meg az alig-állapotot, amelyet a hiányállapot mellett a pusztulás felé mutató létállapotnak tartunk. Az alig-állapot a túlélés filozófiájának a jellemzője.

Mindannyian sokat beszéltünk arról, hogy a szóban forgó években, évtizedekben nem csak az irodalmat, hanem az egész szellemi intézményrendszert is a túlélés filozófiája jellemezte. Márpedig a túlélés filozófiája rendkívül veszélyes és pusztító rendszer. Alapvető jellemvonása a mindenképpen az idővel való beteges foglalkozás. A túlélő számára a holnapi napnak mindig nagyobb az értéke, mint amilyennek lennie kellene, benne a másnapok mindig megsemmisítik azt a napot, amelyben élünk. A túlélő ember egy sziluett, egy üres profil és nem tölthető meg többet tartalommal. Ez a fajta élmény nem volt idegen az európai költészetfilozófiától sem. A huszadik század elején többek között T. S. Eliot az üres ember képzetét használta kifejezésében. Csakhogy a túlélő üres ember más okok miatt üres. A túlélés filozófiája megszünteti az ember aktív erőit, hiszen a túlélő ember nem él, hanem túl-él.

Befejezésképpen milyen emberkép hát az, mely az ezredforduló közelében a mi számunkra fontos lehet, és talán meg is fogalmazható? Közösen kellene ezt keresnünk. De ismétlem, azt gondolom, hogy az irodalom nem élhet és nem működhet ilyen emberképzet nélkül. Hiszen nélküle elvész az a szerepe, amit egy közösségi kultúrában betölt, és hiába kíván élményt, olvasmányt, élvezetet nyújtani. Azok között a feltételrendszerek között, amelyek ma bennünket jellemeznek, továbbra is érvényesnek tartom a dalt még groteszk szerepében is. A német középkornak az a fajta embere, akit a furfang és az erény kettőssége jellemez, talán továbbra is nélkülözhetetlen.

2.

És ekkor nézőtéri helyéről felugrott Kányádi Sándor, hogy neki különvéleménye van. Színpadra hívták.

- Szeretném megköszönni azokat az előadásokat, amelyek mindenikében van igazság, de amelyek nem lehetnek teljesen igazak. És még hozzátenném azt, hogy tulajdonképpen akkor mindannyian, akik itt vagyunk - és körbemutatott a népes teremben - többé-kevésbé bűnösök vagyunk, Péterkém, mert túléltük a dolgokat, tehát! De nem igaz! Nem vagyok bűnös!... Te bűnös vagy, te lehet, hogy az vagy, de én nem érzem magam bűnösnek, és Illyés Gyulát sem tartom annak, és nem tartom bűnösnek Arany Jánost sem, csak mert túléltek. Azért igen, azért bűnösnek tartom magamat, hogy egy valamire való magyar költő, nem csak az én koromban, de a tiédben is, rég halott! Sajnos, túléltük ezt a bulit, egy-két kivétellel...

- Illyés Gyula azon tusakodik nyolcvanban, hogy tulajdonképpen az egész jelentős magyar irodalom már rég a gyermeke, öccse, unokája lehetne, sőt, még Arany János is az apja lehetne... Túléltük saját magunkat! Na mármost, még említhetnénk olyanokat, akik nem élték túl, és nem biztos, hogy azoknak volt igazuk, de te is nagyon jól tudod, meg Darkó István, meg az a fiatalember is, aki középiskolás korában tűnt fel, a kézdivásárhelyi Boér Géza, akit többé-kevésbé én fedeztem föl s próbáltam első verseit megjelentetni a Napsugárban... Sajnos, olyan az életünk, és nem biztos, hogy abba haltak bele, mert nem tudták elviselni a diktatúrát. Tehát, amire hivatkoztál, Péterkém, az Székely Jánosnál, más költőnél is fellelhető, legfeljebb más formában... És említhetnénk olyan túlnemélőt is, mint Szőcs Kálmán, éppen a múltkor olvasgattam a verseit... És olyan költőnk is volt, aki elhallgatott, majd elment, a magyar Villonnak is nevezték, s az egyik legvagányabb költőnk, Hodos László, akinek tizenvalahány verse jelent meg huszonéves korában, és nem akármilyen versek, most meg valahol Budapesten tartózkodik... Én tehát nem tartom bűnösnek azt a nemzedéket, amely túlélt. Mert különben bűnös lenne az egész romániai magyarság is, amiért túlélte a nehéz időket... Aztán az, hogy innen valaki elment... Nem ítélek el senkit, aki emigrált, csak ne mondja, hogy elkergették. Nem igaz! Hazudik, aki ilyet mond, mert lehetett nem elmenni is. Nem akarok dicsekedni, de engem azzal vádoltak Székelyudvarhelyen, egy ekkora publikum előtt, mint ez itt, mi volt az ára annak, hogy engem elengedtek például Amerikába? Akkor én elmagyaráztam, milyen bizonytalan volt az elmenetelem és a hazajövetelem is. Azért is engedtek el, hátha majd kintmaradok... 1987-ben nekem is felajánlották az egy héten belüli teljes útlevelet, családostól, könyvestől, bútorostól, amennyiben nem térek haza. Akkor azt mondtam, hogy nem mehetek, uram! Hát miért nem, kérdezte a hivatalnok, ő becsületszavát adja, hogy elmehetek... Azért nem, uram, mondtam, mert itt rólam utca van elnevezve! Nézett rám bambán, pedig az az igazság, hogy szülőfalumban az egyik utcát, amely Kányádnak tart, Kányádi utcának hívják... Nem igaz, hogy innen bárkit is elkergettek! Elkergettek? Megpróbálták! Volt, aki bírta... Az is elég ok volt az elmenetelre, ha valaki azt mondta, hogy torkig van! Nem ítélem el a halottakat, nagyon sajnálom őket, de a halál nem biztos, hogy minden esetben társadalmi okokra vezethető vissza. Ez már egy olyan foglalkozás, barátaim, aki erre adja a fejét, mármint az írásra, ezt az elemistáknak mindig elmondom... Itt senkit sem delegáltak, senkit sem választottak költőnek és senki a csillagos ég alatt nem támaszthat - rossz szóval élve - olyan elvárásokat, hogy őt azért, mert költő, külön megbecsüljék. Senki soha nem kérte föl egy ilyen posztra, s ez így volt, míg a világ... Az, hogy kifizetődik-e a költészet vagy sem? Felvállalja ezt vagy azt a költő? Csak azért hibáztatni a társadalmat, mert valaki meghal, igazán nem erkölcsös. Ezeket az embereket nem lehet csak a társadalom nyakába varrni. A világtörténelemben mindig voltak gyengébbek... Kifizetődő vagy nem, mindig a pénzről van szó. A magyar irodalom, ha okosan adják ki, tehát a klasszikusok, képesek eltartani a mostani élőket, a fiatal kezdőket... Ez így van, barátaim! De a költészetből nem lehet meggazdagodni. A társadalom ítélete egészséges, attól függetlenül, hogyan dönt maga az irodalom, a ti unokáitok, dédunokáitok ki fogják választani, ki is ér valamit. Lehet, hogy mind, akik most itt vagyunk, egy sem volt fontos, vagy nem leszünk fontosak a számukra. Lehet, hogy nem a mi, hanem a Hodos nem publikált versei lesznek a fontosak, ezt mi nem tudjuk eldönteni. De az örökös siránkozás, és azt mondani, hogy voltak vagányok, de az igaziak azok, akik belehaltak... Nem igaz! Ez a szerencsétlen nép, s mind, aki itthon maradt, valahogy átvészelték ezt az időt... Mert voltak idők, amikor "emberhúst mértek Enyeden", hogy mást idézzek... Ilyen időket is átélt a romániai magyarság! Ehhez képest mi idilli időket éltünk és meglehetősen jó alkotói körülmények között. Mert akkor nem volt sajtószabadság. Hogy miért haragszom a drágalátos sajtószabadságra? Mert csak középszert szül. Ez így van, mert létezik egy sajtószabadság, sőt -szabadosság, de hol vannak azok a zseniális nagy művek, amiket az elmúlt rendszer miatt nem tudtak publikálni az írók? Nincsenek, mert valahogy az tette azokat a korábbi jeles műveket halhatatlanná - akkor legalább is jelesnek hittük azokat -, hogy metaforákba kellett csomagolni mindent, amit ma az utcasarkon is ki lehet kiabálni. Tehát a diktatúra valamilyen költői igényességre szoktatott. Így van ez! Ezt Te is nagyon jól érzed a bőrödön... Itt lehetne egy nagyon egészséges közélet, újságírás, minden. Akkor viszont minden a költészet nyakába hullt, ezért volt itt 20-40 ezer példány verseskönyvből is. Én már akkor mondtam. Mert csak ez volt. Eszi, nem eszi, úgy volt, mint a madáreledellel a vicc. Nem lehetett hozzájutni az egész magyar költészethez, s ezért kénytelenek voltak megvenni az enyémet, a másikét, mert csak ez volt kéznél, s azért nem jöhetett el az idő, amelyben a költő megméretik. Most se... ne tegyük magunkat! A legjobban Hargita megye ellátott könyvvel, de itt sem lehet megkapni a kortárs magyar költészetet, mert odaát is kis példányszámban adják ki. De ezt a költészetet, ha okosan gazdálkodnának... Erdélyi példákra kellene visszamenni. Kós Károly bácsiéra... Itt siránkozunk... Néztétek-e hétfőn a magyar adást? Ott Károly bácsi elmondja, hogy a sztánai vasútállomáson rentábilis lapot szerkesztett, 1912-ben. Lábbal mozgatott nyomdával nyomták, Pesten készítették a kliséket. Ezt végig kell gondolni! Volt könyvkiadásunk, amely rentábilis volt. Az egészet okosan meg lehet szervezni... Úgyhogy sajnos, nagy baj van, testvéreim! Mi túléltünk valamit, most pedig kezdünk koldusok lenni. Itt van példának ez a város. Amink volt, és amit átmentettek a túlélők, azt a túléltek kezdik eltékozolni, itt a művelődési háznál is széthordani, amit lehet. Nagy morális züllés van itt, és sokkal fontosabb ezt észrevenni, mint azon siránkozni, hogy kell-e nekünk a költészet... Azt szoktam mondani: most az a fontos, hogy meg tudjunk kapaszkodni. Higgyétek el, bár mindennel olyan jól el volna látva ez a kicsi magyar nemzet, mint verssel. Itt van a Duna-medencében az az 500 vagy 1000 versíró magyar, ha most leteszi a tollat és kétszáz évig nem veszi kézbe, akkor sem történik semmi. De ha továbbra is így mennek a dolgaink, például ez a kisváros teli van éjszakai bárral, vagy ha kint dolgoznak az emberek, mert itt nem lehet megélni, ha családok bomlanak föl, és én ezt tudom, mert majdnem mindenkit személyesen ismerek, és látom, hová jutottunk... Koldulunk, markot tartunk, ma is kapunk egy kicsit, talán holnap is, máról holnapra tengődünk, most kezdenek az igazán nem jellemes túlélő állapotok ránk köszönteni. Hidd el, hogy a túléltek amoralitása most tetőzik, s kezd nagyon veszélyes lenni, most kezdünk oda lecsúszni, ahová az átkozott idejében nem voltunk hajlandók. Összetartottunk. Most meg, kaparj kurta, neked is lesz alapon... És senki fejében a rendszerváltás nem tudott igazán megtörténni. Egészen másképp kell közösséghez, irodalomhoz viszonyulni. Szétvert hadak vagyunk, mert itt vagytok ti, a közönség soraiban, képzős gyerekek, ha végeztek, azt se tudjuk biztosan, lesz-e állásotok. 300 tanítót-tanítónőt iskoláztunk be az elmúlt három esztendőben, de mire végeztek, már tanítói fölöslegünk is van. Több iskolánk van, mint amennyi gyerekünk... Ezek a katasztrofális dolgok! Az én fiamnak 60 ismerősét számoltam össze, akik egyetemi társai voltak, s most hol Skandináviában, hol Magyarországon, vagy éppen Dél-Amerikában boldogulnak, alig maradt néhány idehaza... Mi a vogulokhoz képest, akiknek Apáczai előtti gondjaik vannak, mert pl. nem tudnak anyanyelvi ábécét tanulni, a mi sanyarúságunk dicsekvésnek számít, hogy egyetlen baráti körből ennyi értelmiségi kikerült! Nekik meg összesen nincs 60 értelmiségijük... Tehát ezt kell nekünk számba vennünk, a szétvert hadakat, a reménytelenné vált ifjúságot... Neked abban tökéletesen igazad van, a túlélésnek azzal a formájával, amit egy barátom mindig úgy mondott, hogy a fű lehajlik, de megmarad, ezzel soha az életben nem értettem egyet, mert ez nem az európai kulturális gondolat, ez bizánci, ezt úgy mondják románul, hogy a lehajtott fejet nem vágja le a szablya. Ezzel az ideológiával nekünk nem szabad azonosulni! Nincs szomorúbb a lábán száradt fűnél. A fűnek mindig az volt a feladata, hogy ha lekaszálták, újrasarjadt. Ez volt a túlélés egyik formája. Én nem a túlélést látom veszélyesnek, hanem azok ideológiáját, akiknek nem volt erejük túlélni. Nem azokat akarom elítélni, akik elmentek, mert aki valamire való ember volt itt, az valamire való ember lesz bárhol a nagyvilágon. Aki semmirevaló ember volt és elment, ott is semmirevaló maradt. Ha itt marad, annyi hasznunk van belőle, hogy a létszámot gyarapítja. Az is valami, higgyétek el, arra is szükség van, de azt kijelenteni, hogy hát istenem, mind hős, aki él... Én nagyon vétkesnek tartom magam sok mindenért, de nem ezért a dologért! Nem vagyok hajlandó az egész romániai magyarságot, hogy úgy mondjam, a kollektív temetés felé terelni...

E ponton Egyed Péter, aki addig feszülten hallgatott, csöndesen közbevetette:

- Engedd meg, hadd mondjak el valamit... Bretter György szegény, aki annak idején beteg volt már, bement reggel az óráira az egyetemre, ott volt 3 diák, ő ettől ideges lett, elmondta, hogy felkelt reggel 7-kor, aztán lehordott minket: uraim, hát nem szégyellik magukat, ide juttatták az egyetemet, ide jutott a magyarság, ide jut a filozófiánk... És feláll akkor az egyik srác, hogy - de tanár úr kérem, mi itt vagyunk!... Tehát én nem arra gondoltam, hogy bűnössé teszem a romániai magyarságot. Például rólad is ugyanilyen kegyeletesen megemlékeztem volna, ha meghalsz!

Kányádi Sándor:

- Nem a magam hogyishívjákjáról akartam... Rólam pedig nem is te kell hogy megemlékezz, hanem az unokáim, úgyhogy az nem rád tartozik!

Egyed Péter:

- A túléléssel és a túlélő emberrel kapcsolatban talán megegyezünk, mert nem mi találtuk ki... Mi jellemzi a túlélő embert? Ezt általában 5 dologban szokták meghatározni: a félelem, a hazugság, a hiány, az erőszak és a nacionalizmus. Ha valaki nekem azt mondja, hogy az éléssel szemben a túlélés a jó, akkor én...

Kányádi Sándor:

- De ez se így van, mert a Talmud azt mondja... A zsidóknál ugyanis pontos szabályok vannak és tudjuk, hogy ők a legnagyobb túlélők voltak, nem fogadták el a megváltást, illetve a Messiást. Innen a mondás is:"Várják, mint a zsidók a Messiást". Ez volt az ő nagy túlélésük! Minket megváltott Jézus Krisztus az ő halála által, úgy is nézünk ki... A zsidókban kétezer éven át a messiásvárás tartotta meg a lelket. Ez volt a túlélés! Olyan zseniális gondolat volt ezt kitalálni, mintha sok száz évvel ezelőtt kitalálták volna a repülőgépet! Ahogy mondják: a lábatlan madár. Hogy akkor jő el a Messiás, amikor kinő a madárnak a lába. Tehát itt voltak a nagy túlélések a történelem folyamán... A Talmud pedig azt mondja: nem szabad disznóhúst enni, és szombaton nem szabad dolgozni stb., kivéve, ha az élet mentése függ tőle. Akkor a leghithűbb zsidónak is szabad szalonnát enni, szombaton!... Okos emberek voltak, ez a túlélés! A miénk, meg kell hogy mondjam neked, nem is volt olyan nehéz túlélés. Ennél nehezebb, emberpróbáló idők, mint az elmúlt húsz valahány esztendő, voltak már a történelem folyamán, s én bevallom, életemben annyit nem röhögtem, és csak mostanában vagyok inkább szomorkás, mint az utolsó húsz esztendőben... Vannak itt a teremben olyanok, akikkel nagy veszekedéseim voltak, éppen túlélés ügyben. Mert le kéne szoknunk arról, hogy visszafelé káderezzünk, hogy ki mit mondott, mit csinált. Ezt a rossz szokást történelmünkben sem tudtuk leszokni. Magyarországnak is sajnos az a nagy baja, és az együttélésben is folyton az, hogy ha leülünk, akkor mint a franciák és az angolok egy asztalnál, ne Trafalgarnál kezdjük a beszélgetést, hanem azzal, hogy mi lesz holnap. Remélem, a szomszéd teremben lezajló költővita erre fog irányulni, hogy mi lesz, milyen lehetne a romániai költészet további útja, mi az, ami felé együttesen lehetne valamit lépni... Mert ez egy olyan foglalkozás, hogy maszekfoglalkozás, és ahogy sok író-olvasó találkozón mondottam, még a kommunizmusban is az lesz... Kommunizmus viszont, úgy látszik, egyelőre nem lesz hál' istennek, de az írói munka maszek jellege mindig fent fog állni. Ez egy mélyen magánkockázatos vállalkozás, és valahol mindenkinek vállalnia kell azt a sorsot, ami a középkori szerzetesé volt, hogy a csuhán nincsen zseb. Az irodalom soha nem volt s nyugaton se az, mármint a pénzcsinálás nagy lehetősége, hanem ott is van mindenkinek, az igazán befutott és a divatos írókat leszámítva, egy tisztességes magánfoglalkozása... Van egy holland barátom, aki tőlem is fordított, költő akart lenni, a szülei kétségbe voltak esve, végül elvégezte a közgazdasági egyetemet, tanácsadó lett és doktorált, írta mellette a verseket, s fordít magyar költőktől, megtanult magyarul, de a saját versei még mindig nem jelentek meg, pedig tehetséges... Fordítással alapozta meg, hogy úgy mondjam, a karrierjét Hollandiában... Csak a jól működő civil társadalomban alakulnak ki a támogatás mechanizmusai. Van úgy, hogy ha valaki tehetséges, bizonyított s ha akarja, megpályázhatja a költői életjáradékot, ami tisztes, szerény jövedelem. Igaz, nem vállalhat mellette más állást, de eltarthatja belőle a 2-3 gyermekét. Legtöbb befutott író azonban ezt nem vállalja, mert ha már van valamiféle neve és már valaki, akkor egy lapnál besegítő szerkesztőként ötször ennyit megkeres, hetente összeállítva 1-2 oldalt, vagy egy kiadónál évente elolvasva 10-12 fiataltól véleményezésre kiadott művet, és javasolja, érdemes-e beléjük fektetni. És vállalják a kockázatot, hogy a 10-ből talán egy megéri, és túléli, és költő lesz. Ezért kapja a fizetést... Nálunk a gazdasági alapok még nem alakultak ki, de máris azzal az igénnyel lépünk föl, s várjuk a társadalomtól, hogy tartson el. Ha volna stabilitás, talán... Egyelőre arra kell a romániai magyarságnak gondolnia. A költők pedig csak írják a verseiket, abban a reményben, ahogy a megboldogult idejében tették, hogy egyszer majd csak kiadják... Van egy igen jó barátom, az aradi Réz Pál, aki a Holmit szerkeszti, előtte a Szépirodalminál dolgozott, 1958-ban Kolozsváron járt Kormos Istvánnal, akkor ismertem meg, eljöttek hozzám, meglátogattak, szerény vacsorát is kaptak, tojásrántottát, nálam mindenki azt kap, s a legtapintatlanabb dolgot követtem el: verseket mutattam neki! Hát ez nem illik, de nem volt kiút, mert ő kérte, hogy mutassak... Megmutattam neki két verset, amire azt mondta Réz Pali: ilyet a Duna-medencében legalább ötvenen írnak. Mondtam neki, én igyekeznék, de nálunk a lehetőségek ugye olyanok, hogy nem lehet közölni... Miért kell azt közölni? Megírod, meghalsz, eljövök és kiadom... Igen, de ha megírom, és közben megtalálják?... Megírod, bezárod egy vascsőbe, a vascsövet elásod, meghalsz, eljövök, kiásom a vascsövet és kiadom a verset... De hátha előtted megtalálják a vascsövet? ... Na látod, ennyi rizikót vállalni kell... Nincs kifogás, hogy nem lehet verset írni, mert nincsenek rá körülmények. Kosztolányi mondja: ha nincs mire írj, hát írj a körmödre, találd ki a körömverset... Azóta is, Pali a mérce nekem. Nemrégiben mind kérdezgette, mikor írod már meg az igazán nagy versedet?... Mondom, nem merem megírni, mert attól félek, ha megírom, meghalok... Na és miért, nem éri meg?... Te, mondom, én még húznám egy kicsit az időt... Legutoljára megint kérdezte: mi van, nem döntöttél még? Írod vagy nem írod?... Tudod, nem szeretnék meghalni, szabadkoztam, mert nem szeretném teljes létbizonytalanságban hagyni a feleségemet, legalább is, ha meghalok, nagyon egyedül marad... Palinak szegénynek ugyanis meghalt a felesége, arra utaltam... Sebaj, mondta, Magdát elveszem feleségül, nyugodtan meghalhatsz, te írd meg addig azt a verset!... Ez a hozzáállás kell az irodalomhoz, uraim!

A terem félig dermedten, némán asszisztált a színpadon lefolytatott eleven, nem várt szópárbajhoz. Miközben a rendszerváltás zaklatott napjai után "zsákmányolt" (értsd: külföldi adományokból leosztott) kismagnó a markomban tartva szorgalmasan surrogott és hűen rögzítette az elhangzottakat, kíváncsian fürkésztem a jelenlévő költőtársakat, a jobbára tanítóképzős diákokból álló, félig-meddig a régi módszerekkel betoborzott közönséget, s mit nem adtam volna cserében azért, hogy megtudhassam: mi játszódik le az emberek fejében. Hiszen javarészt mind olyanok voltunk ott, akik valamiképpen túléltünk és - maradtunk. Egyed Péternek igaza volt: a távol levők, az eltávozottak nem csupán az antológiából és az erdélyi költészetből hiányoztak, hanem levágott testrészekként sajogtak bennünk.

A terem jobb oldalán, elöl ülő Létay Lajos, esőköpenyének szárnyai alá húzódva, némán hallgatta a fejünkre zúdított szentenciákat, s csak később, a közös ebéd során oldódott odáig a hangulat, hogy elvegyültünk, szóba elegyedtünk egymással, mintha a mögöttünk maradt években-évtizedekben mi sem történt volna. De azért, persze, gyanakodva pislogtunk egymásra, készen arra, hogy bármikor érhetnek nem minden alap nélküli oldaltámadások, a kölcsönös beolvasások, számonkérések, szemrehányások, elégedetlenségek stb. ugyanis máig kimondatlanok maradtak; mintha kimerültek volna az Egyed-Kányádi pengeváltás nem mindennapi csörtéjében.

A kilencvenes évek újságírása, a rendelkezésünkre álló technika azt a gyökeres fordulatot hozta mindennapi gyakorlatunkba, hogy immár történelmi hűséggel rögzíthettük az átbeszélt eseményeket, bármilyen váratlan és meglepő fordulatot is vettek volna. Egy darabig számomra kimondott elégtételt jelentett ez a fajta krónikási szerep, aztán ahogy a fazékból is kifutó verbalizmus mindinkább rátelepedett az új idők mindennapjaira, mert immár mindenki nyilatkozott és szónokolt, és pontosított, meg hozzászólt, állást foglalt (folytassátok tetszés szerint!), úgy vált egyre terhesebbé és semmitmondóbbá az emberi beszéd, amihez tökéletesen elég volt a lakonikus, vázlatszerű visszaadás is. Ma már egészen biztos, hogy egy, a székelyudvarhelyihez hasonló rendezvényen akkor se kapcsolnék be hangrögzítő szerkezetet, ha történetesen volna; a kismagnók varázsának múltával rendre tönkretettem vagy elvesztettem saját masináimat, a szerkesztőségtől rám osztott munkadarabot pedig nyugalomba vonulásomkor visszaszolgáltattam a Romániai Magyar Szó leltárának.

*

Mulasztások jutottak eszembe, az elmúlt napokban többször is.

Általában úgy alakult az életem, hogy a különböző váratlan helyzetekben nagy előszeretettel kivártam, visszahúzódtam, a kevésbé kockázatos megoldást választottam. Kényelmes voltam, nem akartam fölösleges bonyodalmakat. Ráhagytam a viharra (a véletlenre, az eseményekre, a természetes fejleményekre stb.), hogy tegye a maga dolgát, én meg lapultam, már-már mozdulatlanul, akár a fűszálban is megkapaszkodva. Ha egyéb nem, engem a sors is a túlélésre teremtett, a szindróma valamennyi meghatározó elemével együtt.

Ha most jól mérlegelem, ezért nem vonzott soha (de nyugodtan mondhatom azt is, hogy: mindig taszított) a gépkocsivezetés és a vele járó birtoklás sok-sok bonyodalma, ezért óvakodtam a szexuális félrelépésektől, de talán ugyanezért keveredtem megannyi ostoba kompromisszumba is, amelyeket határozottabb, merészebb, "huszárosabb" fellépéssel talán elkerülhettem volna.

*

Kolozsvári egyetemista koromban kerültem közel Bazsó Zsigához: ő egy évvel alattam járt, bár a fiatalabb én voltam, csekély három évvel.

B. Zs. magyarfenesi kőművesgyerek volt, s szakmájával szinte halála percéig nem szakította meg teljesen a kapcsolatot.

Magyarfenes Kolozsvár egyik hagyományos előszobája, tizenkét kilométerre Nagyvárad irányában, a Nyugati Szigethegység lábánál, s arról híres, hogy a kolozsvári építőmunkások közel 90 százalékának itt ringott a bölcsője: apa a fiának s unokájának adta át a mesterséget, reggelente magyarfenesi családok, rokonságok egész serege döcögött be munkásbuszokba zsúfolva még a hajnali sötétben, s zengett tőlük a darabos magyar szó mindenféle építőállványokon, a panelházas fertályok hórukkos munkatelepein.

Zsiga családja is ilyen ízig-vérig kőműves família (talán a már városra szakadt fenesiek utódai esetében maradt félbe végleg a tradíció továbbéltetése, így a Zsiga két szép szál fiából már kimondott városi pennarágó lett...)

Egyetemre járva is folyamatosan dolgozott. Kemény, jó humorú, középtermetű markos legény volt, a történelem búvárlására adta a fejét, de közben kibújtak irodalmi ambíciói is, a hozzávaló oroszlánkörmökkel együtt: a népi írók falusi prózáján nevelkedett irodalmi ízlést és manírt követve, a falun élő ember gondolkodásmódját és problémavilágát jól ismerve, rövidebb lélegzetű karcolatokat írt, majd az egyetemet végezve a kolozsvári magyar napilapnál lett - s kis vargabetűvel (Falvak Dolgozó Népe) maradt -, haláláig falujáró riporter.

Akkor kerültünk igazából közel egymáshoz, amikor 1963-tól az Ifjúmunkást tudósítottam Kolozsvár tartományból, s Attila fiunk készülődött a világra jönni. Nekünk, fiatal házasoknak, sehogy sem került elfogadható fedél a fejünk fölé, ezért a szokványos kényszermegoldáshoz folyamodtunk: bezsúfolódtunk a szülők, testvérek közé, ideiglenes túlélőnek. Az ekként megszaporodott család mit tehet egyebet? - összehúzza magát, aztán hogy ezt ki hogyan éli meg, és mi lesz az addigi, jól-rosszul már kialakult személyi kapcsolatokkal, az csak később derül ki...

Egyedül az én héttagú, két szobában tengődő családom jöhetett számításba: feleségem szülei távolabbi falucskában éltek. A két szülő és az öt gyermek mellé, mint egy zsúfolt tömegszállásra, immár a feleségem s pár hónap múlva az első fiam is beköltözött.

A szülés naptári időpontjának fenyegető közeledtével, a Zsiga javaslatára és tevőleges segítségével deszkafallal leválasztottunk egy keskeny, folyosószerű részt a különben jókora, 70 négyzetméteres "táncteremből", ahogy testvéreimmel a közös szobánkat neveztük, a mi felünkön rekedt, gázfűtéses, egyetlen kályhát pedig átrakattuk középre a deszkafalhoz úgy, hogy fele a testvéreim irányába, a másik fele mifelénk fűthessen. Ehhez köröskörül azbeszt lapokkal kellett kibélelni a rabicfal és a kályha közötti réseket... Az ekként lecsípett, 24 négyzetméteresre sikerült, három és fél méter magas helyiség tulajdonképpen egy vagonra emlékeztetett, ráadásul még lejtett is az egyetlen, délkeletre nyíló ablak felé, s ha történetesen leejtettük a gyerek cucliját, gurulvást meg sem állt az ablakig.

Zsiga volt a végső megmentőnk. Életem első önzetlen jótevője. Nem akart elfogadni semmit három napi kemény kőműves- és asztalos munkájáért. Amit ugyan az én segédletemmel - milyen pancser, gyenge asszisztencia volt az! - végzett el, de azért mégis inkább egyedül. Apránként próbáltam neki törleszteni azzal, hogy filológus lévén, ilyen-olyan irodalmi tanácsokkal szolgáltam, elolvastam kéziratait, itt-ott beleszerkesztettem. Bevett szokásunkká vált közösen kiutazni vidékre, adatgyűjtés céljából. A nap első óráiban igyekeztünk túlesni az újságírói penzumon, utána pedig, délutáni vonatindulásig kávéházban múlattuk az időt, miként a régi öregek, kéziratokon dolgoztunk, novellát, verset írtunk, kinek mihez volt éppen ihlete, kicseréltük ötleteinket, kávéztunk, konyakoztunk.

Túléltünk.

Egyik ilyen kiutazás során határoztuk el, hogy télen síléccel kerekedünk fel és Magyarfenes határából indulva átvágunk a nem túl magas Magurán, a Jára völgyébe leereszkedve pedig felkeressük a helybeli fűrészüzemet, tán még riportot is írunk róla, de mindenképpen rendhagyó terepút elé nézünk, ahogy azt az annak idején divatos mintául szolgáló Móricz Zsigmondtól tanultuk, aki nem véletlenül állította egyik riportkötetének címében is, hogy "gyalogolni jó". (Az érdekes ebben az volt, nem csak hogy becsületszóra elhittük Zsiga bá igazát, de magunk is a saját bőrünkön tapasztaltuk a fapados vagy gyalogos életközelség áldásos voltát.)

Indulás előtt Zsigáék magyarfenesi portáján korán reggel megreggeliztünk, az illemből is őszintén aggódó édesanya a kert végéig kísért bennünket, ahol a szántásra lépve felcsatoltuk síléceinket. Jókívánságait gyorsan elsodorta a szél, s számunkra akkor kezdődött az igazi, a várva várt kaland. Nehezen haladtunk a hepehupás szántáson, a fagyos göröngyökön, a hó kásás volt és olvadt, a hegy fölött tartós homály lebegett, Zsiga édesanyja azzal búcsúztatott: fiaim, vihar készül...

Nem sokat törődtünk vele, pár száz méter után kimelegedtünk, jó iramban botorkáltunk a hegy felé, s nemsokára a nem túl meredek és nem túl magas Magura kanyargós szekérútján siklottunk felfelé. A tető előtt, mintegy feleúton ért utol a kitörő hóvihar. A fagyosan süvítő, mindegyre nekilendülő szél majd letaszított bennünket az útról, amit egyre nehezebben ismerhettünk fel a szembe támadó hózápor miatt. Ennek dacára kimelegedve, harcra készen tapostuk tovább a kavargó friss havat. Akkori szokásom szerint fedetlen fővel indultam útnak, s nem vettem észre, hogy amúgy gyatra hajzatomon hamarosan csimbókokban állt a jegessé tapadó, vizenyős hó. Zsiga énmögöttem tologatta előre magát sílécein, s olykor egy-egy szaggatott mondatot megeresztve igyekeztünk elűzni a fenyegetve közeledő este árnyát. De nem igazán értettük, mit mond a másikunk, hangunk elveszett, elsodorta a szél a hópelyhekkel és kitartó vonításával együtt.

Nem is tudom, menetelés közben mikor kiáltott Zsiga erőteljes állj!-t, de egyszer csak azt éreztem, hogy valami nagy erővel hirtelen a fejemnek csapódik. A váratlan ütéstől rögtön lefékeztem, s dühösen hátranéztem, honnan érhetett a támadás?

Zsiga ezalatt beért, s mellém araszolva torkaszakadtából a fülembe harsogta:

"Gyorsan, itt van a sapkám és tedd fel, hisz lefagy a füled!"

Tiltakozni akartam, de ő nyomban havat markolt, előbb csak gyöngéden, majd mind alaposabban dörzsölgette vele mindkét fülem felső cimpáját, én még akkor sem értettem buzgóságát, mert az általa emlegetett fagyásból egyáltalán nem éreztem semmit. Csak amikor a fejemen jócskán lötyögő, mindegyre homlokomba csúszó, számomra annyira idegen és kényelmetlen gyapjúsapka alól tekintettem a sűrű homályba vesző világba, kezdett lüktetni-sajogni-égni fülemben az újra áramlásnak induló vér; mintha apró, perzselő tüzek gyúltak volna a füleim helyén, sajgott tőlük az egész cimpám, s igazából akkor kezdtem begyulladni, amikor nagy nehezen a fűrészüzemhez értünk, s a gyári vendégszobában fellángoló tűz mellett Zsiga elárulta: ő volt az, aki jókora hógolyót vágott hozzám, mert másként nem tudott érintkezésbe lépni velem...

Én meg, ott a tűz biztonsága mellett, azt vallottam be neki, hogy miközben a Jára völgye felé ereszkedtünk és ő a tapasztaltabb síző jogán előre vágott, három olyan éles helyzetből menekültem meg az utolsó pillanatban, amikor a nagy ereszkedési sebesség miatt már-már felkenődtem az utamat keresztező fák egyikére-másikára. Kiabáltam ugyan Zsiga után, hogy várjon meg, de a lendület őt is tovalendítette, a még tomboló vihar miatt pedig most ő volt az, akit nem ért utol segélykérő kiáltásom.

Zsiga később is fürgébb volt nálam: hamarabb itthagyta e világot. Pedig még jócskán várhatott volna. Embersége, büszkén viselt parasztisága, nagy lelke, minden anakronisztikussága és darabossága, csököttsége életem része volt, énem kiegészítője, alteregója. Immár sose tudom őt utolérni. Számomra ő az egyik igen nagy hiány. Mikor Bukarestbe költözésem miatt el kellett válnunk, annyira hiányzott nekem a közelsége, akár a levegő. Úgy tudott barátian dorgálni, valahányszor tévedtem, hogy attól mindig valósággal megkönnyebbültem, és nem tudtam rá megorrolni, sőt, egyenesen büszke voltam a véleményére.

1983-ban, hosszú távollét után felkerestem Kolozsváron. Kétségbeesetten vitatkoztunk a konyhájukban egy egész délutánon át a világ állásáról. Ő meg volt győződve arról, hogy a rendszer a vesztébe rohan, hogy a személyi kultusz mindenre rátelepedik, én pedig azt próbáltam elmagyarázni neki, hogy egyetlen ember sem képes mások segítsége nélkül kézben tartani az embereket, a fő problémát tehát a kultuszt fenntartó és tápláló udvaroncok jelentik. Lelkem mélyén éreztem, tudtam, hogy a két igazság csak együtt érvényes, de mert mindketten egyre hajtogattuk a magunkét, azzal váltunk el, hogy reméljük, megérjük még: kiderül egyszer, kinek is lesz igaza. E vitát leszámítva azonban hiába próbáltuk megütni a régi hangot, valami fals lett a kapcsolatunkban. Őszinték voltunk, de óvakodtunk egymástól. Nem akartuk bántani egyik a másikat. Már csak a régi emlékek ragyogtak bennünk föl - azok is időben egyre távolabb.

Egy kisregényének megjelenésén kívül minden próbálkozása, alkotása az újságok tünékeny oldalain szunnyadnak - feldolgozatlanul, értékeletlenül. Örök adósának érzem magam, s tudom, hogy kötelességem lenne belevágni a feltárásba, de azt hiszem, ezzel az elindított emlékgombolyítással lélekben lassan magam is Zsiga után eredtem, a találkozás reményében.

(Magamról kellene vallanom, és mindegyre mások járnak az eszemben. Még nincs erőm a vérbeli, kemény, húsba vágó leltárhoz. Talán majd, menet közben?! Kíváncsi vagyok, meddig lehet halogatni, köszörülni a torkot... Pedig tudom, hogy a környezet, a közeg, amelyben élünk, csak terep és pálya, amelyen mi magunk hozzuk a döntéseket, jókat-rosszakat. Persze, ezek legtöbbször mások életével, sorsával állnak szoros kapcsolatban, az események, tetteink mégis elsősorban ránk hullnak vissza. Ezért aztán, ahol nem lesz muszáj, elhagyok majd neveket, adatokat. Saját magamat akarom élve felboncolni, mindenki seperjen a saját portája előtt.

Miután ilyen jól felállítottam emlékezésem aranyszabályát, jöhet a folytatás.)

*

Nagy irodalmi tranzakciót bonyolítottam le kb. öt perc alatt: megszereztem a Romániai Magyar Szó számára, közlésre Nagy István fiának emlékiratait, aki ebben apja félbemaradt, nagyszabású memoárjának éppen az 1945 utáni néhány kulcseseményét világítja meg, fiúi és kortársi elkötelezettséggel.

Igaz, a kezdeményezés nem tőlem származott: Nagy Károly kereste meg személyemben a szerkesztőséget, s azért éppen engem, mert a kis létszámú szerkesztőségi csapatunkból történetesen éppen én ültem az "éjjel-nappal" telefon mellett.

Nagy István? Az ki? - hangzik a mából jövő kérdés, bár ez valamikor szörnyen ostoba kérdésnek hatott volna.

Pedig a magyar nyelvterületnek nem kellene őt elfelejtenie, hiszen az 1904-ben született erdélyi munkásíró, aki tizenkét éves korában átveszi családjának felelősségét, mikor apja eltűnik az első világháborúban, és első műveit azért veti papírra, hogy forradalmi mondanivalóját a világ tudomására hozhassa, nem mindennapi prózai műveket hagyott hátra.

Valami erőteljes, makacs ragaszkodás folytán mindegyre azon van, hogy a valóság, a megélt élet hírvivője legyen. Munkásmozgalmi, kommunista meggyőződése és hajthatatlan erkölcsi elszántsága révén a második világháború előtt gyorsan a romániai munkásmozgalom élvonalába kerül, ami természetesen üldöztetést és fenyegetettséget jelent mind román, mind magyar időkben.

A II. világháború, a romániai népi kibontakozás után Nagy István élete, sorsa, karrierje felfelé ível: kétkezi munkás létére, megfelelő képesítések híján is kinevezik a kolozsvári Bolyai egyetem rektorává, e megbízatást 1952-ig látja el. Dogmatikusan is elvszerű világlátása hamarosan szembekerül a hivatalos vonallal: kiteszik a pártból, majd visszaveszik, később megint üldözötté, megfigyeltté válik... Ez az út ugyan a valóságban jóval tekervényesebb, de lényegében így is leírható.

A romániai magyarság körében népszerűségét, annak a rokonszenvét veszíti szerre közéleti megbízatásai bokrosodásával, döntési erejének és befolyásának növekedésével. A tragikomikusan abszurd helyzet egyik csúcsa, amikor gyakorlatilag érettségi vizsga híján is a Román Tudományos Akadémia tagja lesz - másokat, e kitüntetésre sokszorosan megfelelőbbeket nem csupán megelőzve, de egyúttal mellőzve is.

Sosem volt kényelmes ember. Ami a szívén, az a száján. Így tanította a pártja, ő pedig nagyon is tartotta magát a szabályokhoz, az elvekhez. Ha valami nem volt ínyére, keményen odapörkölt. Stílusa taszított, szenvedélyessége, meggyőződése zavarba hozott és vonzott is egyben.

Magam inkább csodáltam mindvégig, bár életének immár lefelé hanyatló, meghasonlásokba torkolló szakaszában kerültem olykor emberközelbe hozzá, pontosabban irigyeltem, mintsem hogy elítéljem. Azt mondtam magamban: ítélje el egy pártatlan törvényszék, ha egyáltalán a nyomába eredhet.

Ennek az ízig-vérig kommunista módon érző embernek a fia, aki a negyvenes évek közepétől már értő tanúja nemcsak apja életének, hanem a hozzá kapcsolódó események jelentőségének is, mindjárt az ezredforduló után beteljesítette azt, amire Nagy István már nem volt képes: az egy időben oly sokat ünnepelt munkásíró ugyanis életének emlékeit vetette papírra a hetvenes években, de hivatalosan és nyilvánosan nem jutott túl a második világháború utáni időszak sokat vitatott, homályos részletein.

Az író fia amellett, hogy tanúságot tesz néhány kulcsfontosságú esemény (szovjet bevonulás, román népi demokrácia megteremtése, kolozsvári etnikai összetűzések, 1956, az egyetemek egyesítése stb.) személyes és családi átéltségéről, saját tanúvallomásához illeszti azt a kéziratos hagyatékot, mely a Nagy István önéletírásának legkényesebb, máig ható vonatkozásait boncolgatja.

A nagy dilemma abban állt: érdemes-e nyilvánosság elé tárni és vállalni ma egy kommunistának tartott író objektív átvilágítását? A magyar irodalomban most a nagy sepregetés, a tisztogatás, szobordöntögetés a módi. Új felkentségek jelentkeznek, más normarendszer és kaptafa kerül forgalomba, a tankönyvek úgy válnak használhatatlanná, ahogy vannak, a valódi probléma mégis csak az: Nagy István van-e olyan jelentős alakja az erdélyi irodalomnak, hogy bármit követett is volna el, ne lehessen se elhallgatni, se lefokozni, se figyelmen kívül hagyni?

Lázas mohósággal összegyűjtöttem valamennyi elérhető polcról a Nagy Istvánról szóló különféle értékeléseket, forrásokat, különös tekintettel az általa adott interjúkra, a lexikális adatokat tartalmazó minél frissebb szintézisekre.

Egyelőre csak sorakoznak a könyvek, beléjük pillantok egy-egy szusszanásnyi időre, de leginkább az irodalomnak az a vonulata foglalkoztat, amely valamikor értelemszerűen összefonódott a munkásmozgalommal, és amely valamikor értéket jelentett - de ma se dobható el, legfeljebb politikailag átszínezhető.

Így járt tájainkon Nagy István mellett Asztalos István, Horváth István, Salamon Ernő, a Nagy Istvánnal sógorsági viszonyban lévő Józsa Béla, de kijutott a hol mártírnak, hol pártos, behódoló költőnek bemutatott Szabédi Lászlónak is.

Mindezekről a csökött sorsokról, amelyek áldozatai lettek a jobb világ hitének, tulajdonképpen a miénk jut eszembe, hiszen közvetlenül az árnyékukban nevelkedtünk, esztétikájuknak igyekeztünk megfelelni akkor is, amikor lázadoztunk az előttünk járók ellen - s közben valahol a mi életünk is megbicsaklott, a törésvonalak igen sokszor pedig nem estek egybe a rendszer törésvonalaival. Hamarább kinyíródtunk, mint maga a helyzet, amely bennünket kifektetett. Azt hiszem, nem mi döntöttük meg a rendszert, sem itt, sem odaát, a szélrózsa mindenegy irányában, hanem az süppedt össze szép szabályosan s temetett maga alá sokunkat - azok szemet hunyó segítségével, akik talán még fenntarthatták volna, de letettek róla, mert új dominanciára vágytak.

Ki ne akarná ma is a jobb, igazabb világot? Mi a bűn abban, ha az ehhez vezető utakról ábrándozunk, terveket szövünk, módszereket, eszközöket keresünk?

Semmi se változott sehol, csak a szövegek irálya.

Mindenki szeretne egyre jobban élni, s valahogy mégis mindegyre rosszul él.

Olvasom Nagy István fiának szövegét: a szakmáját illetően pedagógus Karcsi jobbára precízen, sallangmentesen fogalmaz, viszont a helyesírással meglehetősen hadilábon áll. Szerencsére visszaérkezett a feleségem Csíkszeredából, ahol a lakás-felújítási munkálatokat irányította - jócskán kiidegeskedte magát két álló hét alatt, egy kipofozandó lakásnak hol egyik, hol másik, hol meg a harmadik zugában meghúzva magát, hogy egy idő után a frissen kifestett, mindenféle festéktől szagló helyiségbe szoruljon.

Tiszta szerencse, hogy hazaérkezett, hiszen ő az, aki alapos, betűre, értelemre és szövegösszefüggésre menő kritikára képes. Mindene a helyesírási szótár (legújabb kiadása), a helységnév szótár, az idegen szavak szótára, mindenféle lexikon. Szeret elbíbelődni számomra lényegtelen apróságokkal, s a végén mégis csak az ő meglátásából jönnek elő a szerencsésebb dolgok.

Kissé szorongva bíztam rá az emlékirat gondozását, azt hittem, húzódozni fog majd. De szívesen fogadta a megbízatást, amin ma már nem csodálkozom, hiszen számára is épp úgy fiatalsága meghatározó lényegét jelentette az a népi demokratikus korszak, amelyben a vitathatatlan jó dolgok mellett a jellegzetes és egyre mélyülő torzulások is jelentkeztek. Amelyben a Nagy István-i paradoxonok virágoztak. Hiszen kollégák voltunk az egyetemen, egyként átéltük mindazt, amiről a Nagy István fiának emlékírása szól: '56-ot, az egyetemek egyesítését, az erdélyi magyar jelenlét tervszerű és szégyentelen háttérbe szorítását.

Ilonka nincstelen falusi családból származott. Belőle kizárólag az ambíció, a tudásvágy, a fegyelem és az osztályát történetesen felhajtó társadalmi hullámverés csinált értelmiségit: rámenős, okos, önmagában örökké kételkedő, egyben öntudatos fajtát.

Az én értelmiségi világomból szemlélve - apám egyetemi tanár, anyám háziasszony, de csak mert öt gyermeknek adott életet, s felnevelésüket tartotta életcéljának (máig nem tudom eldönteni: beletörődött-e sorsába, vagy alázatosan vállalta az ezzel járó lemondásokat) - a feleségem sorsa sokkal hitelesebb, tiszteletre méltóbb és megértést, támogatást érdemlő volt, mint gondoltam volna: a számomra addig idegen világgal eljegyezve, identitásban gazdagodva, a valóságnak egy más dimenziója is fölsejlett előttem. Ez rendkívül erősen mozgósította lírai gondolataimat, később egész íróiságom egyik meghatározó, meg nem tagadható, bár minden bizonnyal anakronisztikus eleme lett.

Apám és anyám, a rokonság éveken át, a kész tények beálltáig határozottan ellenezték ezt a kapcsolatot, mindent elkövettek, hogy valamiképpen meggondolásra késztessenek. Most meg, akik még élnek az akkori családi "ellenzékből", a kitartás és az együttmaradás szokatlan eredményén morfondíroznak, testvéreimmel együtt: egyetlen vagyok az öt gyerekből, akinek nem borult fel a házassága. Pedig, ahogy a többié igen, ez is felborulhatott volna...

*

Miután véglegesen pontot tettem A bozót c. dokumentumregényem végére, s már csak a megjelenésére vártam, 1988 vége felé elhatároztam: pár napra a Bucsecs hegységbe kérek kiküldetést, egyenesen a Babele menedékházhoz, ahová Bustényből drótkötélpálya kabinja röpíti fel a kirándulókat, kétezren felüli magasságra, egy meglehetősen egyenletes, nagy kiterjedésű platóra, amely Romániában országosan ismert és divatos turista-zarándokhely; gyakorlatilag Románia viszonylag veszélymentesen megközelíthető, legmagasabb "sétálóutcája". Ki is használja ezt az idegenforgalom: minden lehetséges úton és módon népszerűsíti. Mágnesként vonzza a kocaturisták ezreit: szép időben, idegenforgalmi idényben, s különösen a szabad hétvégeken hosszú sor kígyózik a drótkötélpálya bustényi indítóállomása előtt, a tisztáson, a Belvedere nevezetű luxusszálló háta mögött. Órákba is beletelik, amíg valaki sorra kerülhet, hogy belépjen a platóra induló kabinba, amelynek párja a Babele menedékháznál várja a lefelé indulást: mikor az alsó kabin felfelé kapaszkodva ringatózik a mélység fölött, ellensúlya, a visszaúti is megindul odafentről, s találkozáskor szertartásosan köszöntik egymást, illetve ki tudja, még milyen közlendőket rejt a kölcsönös integetés?...

Két ízben is próbáltam feljutni a platóra, de az első kísérlet csütörtököt mondott.

Sz. Sándor fiatal fotós kollégámmal gyürkőzve készültünk a hegyi kalandra. Sándor mondhatni az én felfedezettem, akkora a korkülönbség köztünk, hogy szinte-szinte a fiam lehetne. Egy ideig külsősként gyártotta hűségesen a fotókat az Előre c. napilapnak, aztán - mert jó volt a káderlapja - munkakönyves fotóriporter lett, azzal a kikötéssel, hogy szigorúan a kezem alatt, mindenkori felügyeletemmel dolgozik. (Mindez odáig terjedt, hogy amikor Sándor megörökölte a nyugdíjba vonuló fotóriporter elődje laboratóriumát, s oda minden szakmai ingóságával beköltözhetett, nekem is ott jelöltek ki irodát, a sötétkamra előterében, hogy állandóan szemmel tarthassam.)

Sándor furcsa szerzet: bukaresti magyar család egyedüli gyermeke, anyja meglehetősen elkényeztette, apja belügyi altiszt volt, futárszolgálatot, majd később irattári kulimunkát végzett nyugdíjazásáig. Féltett és széltől is óvott egykeként a családot odahaza Sándor rendesen terrorizálta: kiszámíthatatlan volt, milyen ételre vágyik, mikor fekszik és mikor kel, soha se tudták, miért és merre jár, honnan szerzi a pénzt. Nekem is nehéz volt kiismernem életrendszertelenségét, az viszont nyilvánvaló volt, hogy az emberekkel való érintkezésben, személyközi kommunikációban óriási baklövéseket és tapintatlanságokat követett el, és mielőtt még tisztázhatta volna magát, hogy a félreértéseken túl a szándékai végtére is tisztességesek, már javában heves konfliktusba került kapusokkal, rendőrökkel, biztonsági emberekkel, párttitkárokkal, nem egyszer riportalanyokkal is.

Ráadásul a műfaj, amelyben dolgozott (s amelyben veszettül tehetséges), akkoriban az átlagosnál is kifinomultabb diplomáciai érzéket és tapasztalatot kívánt: a nyilvános helyen való fotózás mifelénk a rendszerváltás előtt nem tartozott a bevett és népszerű foglalatosságok közé; a lapok nem túlságosan igényelték a sajtófotót, mert mindinkább csak a pártvezetők cselekedeteit megörökítő képek kerültek az újságok hasábjaira - ezeket meg az egyetlen létező hírügynökség hétpróbás, többszörösen ellenőrzött hivatásos fotósai készítették. A fotóriporterség mint komoly, önálló szakma, gyakorlatilag művelhetetlen volt. Azt még elnézték, hogy egy fotós egy hagyományos riporter mellé szegődve, amolyan íráskiegészítő illusztrációkat készítsen az ún. való életről: élmunkásokról, építőtelepekről, új építményekről, utcákról, természeti szépségekről, nyaralóhelyekről... Vagyis mindenről, ami szépség, dicsőség, harmónia vagy egyszerűen csak giccs. Ami nem bántja a szemet. Ahhoz viszont, hogy a fotós társaságában én, a riporter egyáltalán bejuthassak egy nyilvános helyre, és senki se foghassa ránk: meg akarjuk szegni az államtitok törvényét, netán termelési titkokat rögzítsünk filmre, órákig tartó egyeztetéseket kellett előtte folytatnunk az intézményvezetés különböző szintjein és irodáiban, s számtalanszor megtörtént, hogy a hivatali magyarázkodásokat és értetlenségeket elkerülendő, már eleve a megyei vagy a városi pártbizottságoknál kezdtük a pofavizitet: a lehető legtermészetesebben előadtuk küldetésünk célját, szándékainkat, jókor az elején hangsúlyozva, hogy igenis, ismerjük a hatályos törvényeket, tudjuk, hogy bizonyos helyeken a fényképezőgépnek kötelezően a tokban kell maradnia, mi ezt messzemenően tiszteletben is akarjuk tartani, mi csak a sajtómegbízatásunkat akarjuk teljesíteni, semmi mást, ezért aztán kérjük a segítségüket, mégpedig olyan értelemben, hogy legyenek oly kedvesek mozgásterünket kijelölni, amelyen belül biztos, hogy nem követhetünk el törvénysértést, ugyanakkor - ha lehetséges - adjanak mellénk kísérőt, bizalmi embert, aki viselkedésünkre, tetteinkre majd felvigyáz és leszereli az esetleges nézeteltéréseket a fotózásra javasolt alanyokkal.

Mindez jócskán megnehezítette riporteri feladataimat és helyzetemet, ráadásul szörnyen időrablónak s nem mellesleg, megalázónak bizonyult. Emiatt aztán szép lassan kezdtem újságíróként a háttérbe húzódni, s a munka nehezét mindinkább Sándor barátom vállára taszítottam, menet közben olyan munkaritmusra fogtam és úgy irányítottam kameráját, hogy a riport lehetőleg az ő képeiből álljon majd össze, néhány eligazító, magyarázó, a dolgokat szükség esetén ideologikusan is a helyükre tevő mondat kíséretében. Így született akkori szemmel romániai viszonylatban is rendhagyónak számító rovatunk, a két-három naponta jelentkező Fotóban mondjuk (sajnos, hiányzott hozzá a minimálisan elfogadható nyomdatechnika, ezért csakis a szándék - sose az eredmény - volt a dicséretes): négy-öt, ritkább esetben hat fotóból álló képsorok mutattak be egy-egy látványosabb témát: hajóavatást, falusi pékséget, tavaszi munkát a szőlőhegyen, üvegfúvást, acélsodrony gyártást, csipkeszövő üzemet, juhászatot, mezőgazdasági főiskolát, óvodát stb.

Egyszer aztán a pártközpontban valakinek szemet szúrt a rovatcím: milyen dolog az, hogy "fotóban mondjuk", hát szóban nem mondjuk? és vajon miért nem mondjuk? ódzkodunk a szavaktól? stb... Ez így, amilyen ostobán hangzott, olyan igaz is volt: nem lehetett rá válaszolni egyebet, mint azt, hogy máról holnapra megszeppenten csavartunk egyet a címen, s a rovat címe attól fogva "Képben és szóban" lett.

Így aztán minden mehetett tovább a maga medrében.

A Bucsecs platójára is azért igyekeztünk éppen, hogy riportot készítsünk arról, miként töltik odafent a kiránduló dolgozók a hétvégét, milyen élet folyik ilyenkor a Babele melletti egyetlen menedékházban.

Első kísérletünk azért nem járt sikerrel, mert egy délután folyamán meggyőztük ugyan a bustényi polgármestert, hogy riportunk nyomán mindenek előtt a népszerűségük és a hírnevük növekszik majd, mire aztán sóhajtva bár, de rábólintott az akciónkra, reggeli indulásra ébredve azonban akkora hóvihar kerekedett, hogy a drótkötélpálya kezelői azonnal beszüntették a közlekedést, az időjárásjelentés ráadásul több napos kitartó hóvihart jósolt. Pedig még csak november elején jártunk... Hogy ne távozzunk dolgunk végezetlen, azt is kijártuk: vigaszként legalább a bustényi papírgyárban készíthessünk egy képriportot. Ez sem volt könnyű ("De miért éppen a papírgyár?" - hangzott a várható sanda kérdés...), ám sikerült. Végül is, úgy utaztunk el, hogy a polgármester ünnepélyesen fogadkozott: mihelyt elmúlnak az év végi ünnepek, és tartósan beáll a szép, derült téli idő, értesít bennünket a szerkesztőségben.

És állta a szavát!

Január közepére egyeztettünk egy újabb leutazást. Mire megérkeztünk, a Belvedere szállóban lefoglalt kényelmes szoba várt ránk, ablakunk egyenesen a drótkötélpálya állomására nézett, s reggel az első járatok egyikével fel is mentünk a Hegyre.

Fenséges látvány és élmény volt, amint a kabin ablaka alatt elsuhant a havas, nyaktörő sziklaképződményekkel tarkított táj. A hirtelen emelkedéstől, akárha repülőgépen lennénk, sajgón éreztük a nyomáskülönbséget dobhártyánkon. Az ösvények, a sziklákon megkapaszkodó magányos fenyők, borókabokrok olyan aprók voltak alattunk, és annyira szelíd, békességes látványt nyújtottak, mint egy terepasztalra felvitt maketten.

Két napot és egy éjszakát töltöttünk odafönt: szombaton reggel értünk föl a Babele menedékházba, berendezkedtünk az első emeleten, s vasárnap este, az egyik utolsó, lefelé tartó járattal utaztunk vissza a völgybe.

A vendégfogadósnak ugyancsak el kellett magyarázzuk, méghozzá jó körülményesen, hogy szeretnénk képriportban megörökíteni, milyen élet folyik a menedékházában és környékén. A várt értetlenséget végül itt is sikerült leszerelnünk.

Számomra az ottlét titokban kissé azt is jelentette, hogy beleélhettem magam abba a környezetbe, melynek viszonylagos közelségében a regényemben szereplő fiatal alpinisták elpusztultak. A valóságban is bejárhattam a helyszín környékét, pontosabban megismerhettem a valóságos méreteket és magamba szívhattam a veszély hangulatát, megtapasztalhattam a hegyi emberek viselkedését, az általuk elfogyasztott alkohol különös hatását odafönt, és a turisztikát irányítók felelőtlenségét, amivel odacsalják a felkészületlen embereket egy természeti ritkasághoz, amilyen a Babelénak nevezett sziklaképződmény, melyet a szél és az erózió munkált olyanná, mintha óriási arcélek lennének... Szabályos környezetszennyezést tapasztaltunk odafönt, s örökös könnyelműséget, katasztrófaveszélyt... A két nap alatt látottak gyatra színdarabba illő, egyazon pódiumon játszódó, szinte hihetetlen cselekménysornak tűnnek, de mégis valósak. A sok-sok apró epizódnak semmi köze egymáshoz, ha csak annyiban nem, hogy mindenkivel lényegében ugyanaz történik: áldozatául esik egy veszélyes játéknak, amit a divat, az idegenforgalmi hírverés, a saját ostobasága és a vendéglátóipar űz vele.

A platón - úgy képzeljük el, mint egy kétezer méter fölötti, jókora fennsíkot - egymáshoz közel, segítségre szoruló, elcsigázott emberek lihegtek, kínlódtak anélkül, hogy tudomást vettek volna egymásról, és hogy valaki is komolyan vegye őket.

Vizet, vizet, nem bírom víz nélkül - hangzott egyre hangosabban a panaszos nyöszörgés egy kövér lány szájából, aki még néhány lepést támolygott és mindegyre összeesett, kísérői pedig előtte haladva haragosan, meg se állva kiabáltak neki vissza: bírja csak ki, mert pár száz méterre van a menedékház...

Egy másik turista társaság angyali ártatlansággal méregette egy számára szinte láthatatlan szakadék fenekét, a zuhanásveszélyt viszont csak mi észleltük, akik velük átellenben álltunk. És hiába kiabáltunk nekik át, a szakadékon túlra, forduljanak azonnal vissza, mert könnyen leomolhat alattuk a hópárkány, nem hittek nekünk, csak annak, ami az orruk előtt volt, s már-már végzetessé vált az ereszkedésük... Végül, szerencsére, meggondolták magukat, és valahogy mégis visszamásztak a gerincre, ahonnan felelőtlenül aláereszkedtek...

Ilyen és ehhez hasonló, már-már tragédiákba torkolló kalandokba botlik az ember odafönt a platón, mert aki oda fölmegy, az nehezen érzékeli a magasság szédületét, minden ugyanolyan sík, akár odalent, a magasságok odafentről könnyen megmászhatók.

No de, a mélységek?

A szombat esti vacsoránál, miközben a menedékházba érkezett két, fiatalokból álló szervezett turistacsoport táncmulatságot rendezett az ebédlőben, Sándor kissé felöntött a garatra, s eléggé feltűnően nekiállt a szűk teremben táncolókat fényképezni. A felfokozott, laza hangulatban nem érzékeltem, hogy ebből akár baj is lehet.

A fotózást befejezve, Sándor visszaült mellém, folytatva félbehagyott vacsoráját.

Hirtelen egy fiatalember és egy ifjú hölgy ültek az asztalunkhoz és ellentmondást nem tűrően, akár a bűnügyi filmekben a leleplezett gonosztevőket, mindenáron igazoltatni akartak bennünket. Csitítólag elmondtam nekik, kik vagyunk, honnan és miért jöttünk, de kikötöttem: iratokat csakis hivatalos közegnek mutogatunk. Ha akarják, elhiszik a mesénket, ha meg nem, nézzenek utána, ez itt a szerkesztőség telefonszáma, ez itt meg a főnökünk neve...

Kissé meghökkentek, de azért makacsul kitartottak, s tudni akarták: miért fényképeztük őket, mi a szándékunk a képekkel. Értésünkre adták: olyan helyen dolgoznak, ahonnan könnyen elláthatják a bajunkat, amennyiben "dekonspiráljuk" őket.

Sándor ágálva odavetette: a róluk készült fotókat nem hogy nem használja fel, hanem egyenesen átadja a főszerkesztőjének, ahonnan aztán ők gond nélkül megszerezhetik.

Nehezen tudtam felvonszolni szobánkba a vitába mind jobban belehevülő és egyre agresszívebbé váló Sándort. Sietve ágyba dugtam, magam is lefeküdtem, s hamar elaludtam.

Az éjszaka közepén hirtelen arra riadtam, hogy egyedül vagyok a szobában. Melegítőt húztam magamra, s rosszat sejtve leereszkedtem a söntéshez. Sándort a konyhában találtam, a szintén már tökrészeg szakáccsal gajdoltak ott ketten, hol összevesztek, hol közösen énekelni kezdtek, a szakács mindenáron fitogtatni kívánta tudását, egyik üveg bort a másik után nyitotta ki, sütni-főzni akart az éjszaka kellős közepén, a fogadós meg kettejüket csillapította, a végén már rendőrséggel fenyegetőzött.

Nem tudom, hogyan sikerült véget vetnem ennek az ámokfutásnak, de még sokáig élt bennem a félelem, hogy a babelei kalandnak böjtje lesz további életünkben.

Aztán a titokzatos fiatalok valahogy mégsem jelentkeztek.

A biztonság kedvéért, ahogy hazaértünk, azonnal tájékoztattam a főnököt a történtekről. Meg is kaptam érte a kijáró fejmosást, de legalább a felelősség most már az ő vállán volt.

*

Hajnalban azt álmodtam, hogy sort kellett állnom olajért, de nem volt nálam üveg, márpedig az olajat kizárólag hordóból mérték és csak annak jutott, akinél valamilyen edényféle volt: üres palack, kulacs, korsó vagy fazék. Tanácstalanul nézegettem a két kezemet, amelyek sehogy sem akartak üveggé változni.

Hirtelen ötlettel megkértem a hátul álló ipsét, tartsa a helyemet, mert bekukkintok a közeli kenyérüzletbe, hátha találok nejlontasakot, s szükség esetén abba méretem az olajat, ami tartós hiánycikk.

(Mármint volt, az 1989-es rendszerváltás előtt...)

De az álom makacs, nem mindig akkor szakad meg, amikor szeretnéd, elkezdek bolyongani az utcán és ahelyett, hogy találnék egy boltot a közelben, mindenféle lehetetlen díszlet váltogatja egymást körülöttem: hol felázott szántásban gázolok, sárkölöncöktől ólomnehéz cipővel, aztán egy folyón kell átmennem, de csak egy gázvezeték ível át fölötte, azon kellene egyensúlyozva átérnem a túloldalra. Már-már nekivágnék, amikor jéghegyek tűnnek fel a láthatáron és ördögi sebességgel közelednek, mint valami sistergő istennyilák. Hasra vetem magam a parton, egészen kicsire összehúzom magam, mire megnyílik fölöttem egy ablak, ahonnan egy háromszemű és négy mellű nő éktelen rikácsolással lekiabál, és rám zúdít egy fazéknyi levest. De ez nem elég, mert ahogy törölgetem magamról a levesből rám tapadt zöldségdarabokat, felfedezek egy nyitott üzletajtót a part mellett. Odáig viszont annyi lépcsőfokon kellett felhágnom, hogy az istennek se akart vége lenni, hát fogtam magam és leugrottam a mélybe. Lágyan röpültem, biztosan kinyílt a nem létező ejtőernyőm és mikor földet értem, ismét az olajért sorban állók oszlopában találtam magamat, kezemben egy műanyagvederrel, elégedetten, hogy nosza, ebbe aztán tölthetnek a hordóból, lesz otthon öröm, meg szalmakrumpli, farsangi fánk, de majonézt is keverhetünk, s amikor a hordóhoz értem, és telecsurgatták a vedremet (aminek térfogata persze, egy kicsit összement a várakozásban és inkább homokozói játékvödörre emlékeztetett), kezdtem a pénz után kotorászni, de a nadrágon, ami rajtam volt, nem találtam egyetlen zsebet sem. Veszettül vakaróztam, tapogatóztam, mire a kereskedő is, a hátam mögött állók is mind fenyegetőbben kiáltoztak, aztán valahogy sikerült felébrednem...

*

A rendszerváltás után interjút kért tőlem egy akkor indult, azóta megszűntforma székelyudvarhelyi lap (Székely Útkereső), egyik kérdése ez volt:

"Ellenállás c. verskötetében elveszett ifjúkori illúzióira valóban gyógyírt hozott a családalapítás, vagy ez csak a verselemző belemagyarázása?

- Amikor az Ellenállás született (a hetvenes évek végén - Cs. G.), úgy éreztem: nem lehet nagy elégtételt szerezni az irodalom területén. Írni kell, mert az embert belülről űzi a muszáj, a kíváncsiság, az ambíció, de a körülmények megölik a lehetőségeket, az eredményt. Hozzátéve azt, hogy már jócskán kompromittálódva mint alkotó, a rendelt versek és a fizetett zsurnalizmus révén, úgy éreztem: az egyetlen tiszta, elvitathatatlan, biztos eredménye életemnek az a három gyerek, akiket az általános tendenciákkal szemben, minden demagógia nélkül fel tudok mutatni. Tulajdonképpen e felismerés köré szerveződött az Ellenállás - ijesztően rövid idő alatt. A szomorú az, hogy most, amikor az alkotás szabadsága végre nem csak szólam, hanem korlátlan gyakorlás kérdése, továbbra se érzek másként. Szóval, a műfaji névsorolvasásban feltűntek a gyermekek is..."

*

Még nem jártam iskolába, tehát ötéves ha voltam, de már megvolt a magamhoz való eszem: nagyokat tekeregtem öcséimmel együtt a bérházunk udvarán. Hat, háború előtt épült, egyházi tulajdonban lévő bérház egy második emeleti lakásában laktunk, mind a hat házat egyetlen közös, parkkal is felérő, hálórácsos-kőkerítéses udvar fogta körül, s ahány gyerek csak ott lakott, bandába rendeződve eszeltük ki a csínyjeinket, játékainkat.

Az ősz mindig különös ízű élményt hozott számunkra: a családok rendre beszerezték a tűzifájukat, ami nyalábokba tornyozva, ideig-óráig (felszabdalásukig) a kerítés mentén, várfalnak beillő erődítményt alkotott számunkra mindaddig, míg be nem hajtott az udvarba a csuda viccesen pöfögő, gőzhajtású favágógép, amelynek cirkulája aztán naphosszat visítva szeletelte a fahasábokat kisebb darabokra, maga köré szórva a fanyarul illatozó fűrészport, vészes eltűnéssel fenyegetve várfalunkat. A felvágott tüzelő aztán a segítségünkkel gyorsan a pincék mélyére került - lelkesen adogattuk egymásnak, láncot alkotva, végül pedig szüleinknek, akik a pinceablakok mögött várták a lerepített hasábokat.

A fahordással rendszerint be is fejeződött a játékos ősz - az idő tartósan elromlott, az udvart belepte a sár, később meg már az iskola következett.

De most még áll bennem a farakás, s mi Pál utcai fiúkként vagy Eger vára védőiként szökdécselünk a tetején, cirka két méter magasban, próbáljuk egymást csellel letaszítani, párbajozunk, fakardok, lécek hadonásznak a kezünkben, összecsapunk, lovagi tornától hangos a környék, aztán egyikünk, a legvitézebb, a legkíméletlenebb, akitől mindannyian tartunk, figyelmetlenségében hirtelen félrelép, s a rosszul felrakott, billegő fahasáb másik vége keményen felpattan, menten állkapcson veri. Az illető a mélybe zuhan.

Első pillanatban a kitörő káröröm munkál bennünk: úgy kell neki, miért vitézkedik annyit? Most aztán megkapta... Később észrevesszük csúnyán felhasadt ajkát is, a kicsorduló vérrel, halljuk lentről kétségbeesett óbégatását. Az addig örökké fölényeskedő, erőszakos arcról lehámlott minden agresszív vonás, rémült gyerekarcot látunk, aki a szenvedéstől és a fájdalomtól kivan. Versengve mászunk le, hogy fölsegítsük, hogy lemossuk a vérét, hazatámogassuk...

Rég elfelejtettem a nevét, pedig akkoriban az udvar közismert réme volt. Azt se tudom, mi lett vele, s találkoztunk-e még az életben azóta, csak vérmaszatos, könnyáztatta arca maradt meg emlékezetemben, s figyelmeztet arra, hogy gazemberkedéseinken, szerepjátszásainkon és minden talmi jelmezünkön túl milyen védtelenül és magányosan állunk a megpróbáltatások előtt.

*

Mind kitartóbban köröz a fejem fölött az immár elodázhatatlan téma: miért is hagytuk, hagyjuk el szülőhelyünket? - akik elhagyjuk... Miért ugrunk fejest olyan kalandokba, melyek végén aztán vesztesekként roskadunk magunkba? Nem tagadom, találkoztam győztes menekülővel is, aki láthatóan úgy állította be saját helyzetét, hogy élete, sorsa, jelleme, egyénisége csak nyert azáltal, hogy hátat fordított bölcsőhelyének. Mégis, vajon nem lehettünk volna otthon próféták?

Szűkebb családomból, bár ennek sokáig nem voltam tudatában, valójában elsőként "disszidáltam". Igaz, jó pár évvel előttem a néném, miután férjhez ment, Radnótra költözött családostól, de hát vőlegényével akkor végezte az egyetemet, az ottani iskolába szereztek kinevezést, valahol le kellett telepedniük. S Radnót nagyjából még ugyanaz a csillagzat, mintha Marosvásárhelyt, Dést, Nagyváradot vagy Zilahot mondana az ember.

Én is "csak" a fővárosig szaladtam, mert űzött a szükség; mert mindinkább megbizonyosodott, hogy szülővárosomban nem jutok lakáshoz. Lapom, az Ifjúmunkás 1967-ben főszerkesztő-helyettes nélkül maradt, s az akkori főnök valami szokatlan meggondolásból engem szemelt ki e feladatra. Nem mondom, huszonhat éves fővel a felkérés hízelgett a hiúságomnak, de döntésemben a legfőbb érv az volt, hogy rövid időn belül emberhez méltó lakást ígértek. Azt, amit Kolozsváron hiába reméltem, bár úgy emlékszem, minden törvényes követ megmozgattam.

S ha nem is épp azonnal, de 1968-ban végre, négy évi házassággal a hátam mögött, a saját lakásunkban találhattuk magunkat, két gyerekkel. Lakótelepen, három szobában.

Disszidálás volt ez, még ha az országban maradtam is, s emiatt ez nem tekinthető hivatalosan emigrációnak. Akkoriban még gondolatban sem mertem külföldként, idegen vidékként meghatározni Bukarestet, de a lelkemben, legbelül ma már megvallhatom: nagyon is éreztem, hogy a fővárosba menekülésem csak önámító látszat, a hegyeken átkelve, az óromániai síkon egészen más az élet, más az emberek vérmérséklete. Nem is a nyelv, hanem a gyökeresen más mentalitás az, amire az ember egyik napról a másikra rádöbben, és azt mondja: más világ. Még akkor is, ha a főváros szellemisége lassan - sajnos - mind jobban rátelepszik a távolabbi régiókra is.

Aztán, utánam, szinte folyamatosan beindultak családunkban a további disszidálások.

A hetvenes évek közepén, másodikként, a néném felejtette kint magát - de ő már Párizsban. Idegen nyelv szakos tanárnő volt, két gyermek anyja, a férje egyetemi kollégám, újságíró. Nyelvtanfolyamra utazott Franciaországba, aztán megüzente, hogy ott marad. Még egyszerűbben: nem jött vissza. (Később kiderült: a család még itthon megegyezett, ez lesz az első lépés kitelepedésükhöz, de erről, jól érthető biztonsági okokból, még a családon belül sem szóltak senkinek. S jól tették.)

A hír úgy ért, akár egy fejbekólintás. Akkor már az Ifjúmunkás főszerkesztője voltam, s éppen azokban a napokban helyezték kilátásba, hogy a további megnövekedett családra - a gyerekek száma hirtelen háromra ugrott - való tekintettel nagyobb lakásba költözhetek.

Egy nyugaton maradt rokonért akkoriban nem tüntették ki az embert. És minden ellenségesnek vélt gesztust, amit legközelebbi hozzátartozóink követtek el, mirajtunk, itthon maradókon kértek számon. Ideje volt végiggondolnom a konzekvenciákat.

Végiggondoltam: a családot mégis el kell tartani valamiből. Hol kezdenénk új életet és miből, ha bizalomvesztés miatt leléptetnek? 1968-tól eleget forogtam az ifjúsági nómenklatúra felsőbb köreiben ahhoz, hogy tudjam: a hatalom nem szereti, ha titkolóznak előtte. Ezért határoztam úgy, hogy én lépek elsőnek, még azon frissiben bejelentve a tényállást, s lesz, ami lesz - meg- és talán kivárom, amíg fejem fölött átsöpörnek a hullámok.

Kihallgatást kértem az ifjúsági szervezet első titkárától, aki akkor a legfelső pártvezetés tagja is volt egyben, továbbá ifjúságügyi miniszter, s elmondtam neki mindent úgy, ahogy tudomásom szerint történt, hozzátéve: az okok homályosak előttem, de befolyásolni nem tudom a fejleményeket, kész tények előtt állok, és vállalom a következményeket. A fiatal, posztjában éppen akkor megerősített agilis ifjúsági vezető (sajnos, később egyre inkább elkurvult) megnyugtatott: köszöni nyíltságomat, esetleg próbáljak egy szívhez szóló levelet írni neki, hátha néném meggondolja magát...

(A levelet megírtam, de ma már tudom: az az érvelés, amivel akkori eszem és gondolatmenetem szerint éltem, pátoszosan hamis és egyenesen kincstári volt, bár azért tőlem sem volt idegen, viszont jól jött az ifjúsági szervezetnek is - mindenki le volt fedezve, mert kölcsönösen elmondhattuk egymásnak: "mi mindent megtettünk a sajnálatos jelenség ellen"...)

A lakást végül is minden további nélkül megkaptam, néném sem tért haza (egy nappal édesapánk halála előtt azért mégis hazalátogatott, de akkor már francia állampolgár volt), s nemsokára a család is követte őt...

Apám temetése utáni napokban tisztázni próbáltam nénémmel mindazt, ami eltávozása óta fojtogató, zavaros ködként közénk tolakodott. Nagyon haragudott rám a levél miatt. Majd rendre elmondta mindazt, amit annak idején nem köthetett a család orrára. Azok után, amiket akkor megtudtam tőle, menekülő életéről, valóban szégyenkeznem kellett. Amíg beszélt, mindinkább tudatára ébredtem annak, hogy valamennyiünknek megvan a maga külön élete, érdeke, igazsága. Neki igaza van, mert levelemmel megsértettem, elárultam, de valahol mélyen azt súgta valami, hogy az övé mellett nekem is megvan a magam igaza, amit úgy próbáltam érvényre juttatni, ahogy akkor azt éppen tudtam.

Kapcsolataink ezután valahogy normális kerékvágásba kerültek, de a hűvösség, a távolságtartás, az elidegenedés többé nem képes távozni közülünk. Valamelyikünk végső búcsúja szükséges majd ahhoz, hogy ez a szomorú, megoldhatatlan, abszurd konfliktus okafogyottá váljék...

Néném után kisebbik öcsémen volt a sor. Festőnek tanult, az akkori elhelyezkedési törvények alapján Lugoson kellett volna tanítania, tanított is valameddig, de aztán hazahúzódott Kolozsvárra, azt remélve, hogy idővel talán mégis akad ott számára egy elfekvő állás. Alkalmi munkák igen, állás viszont nem akadt. Szabadúszóként próbált boldogulni az utolsó pillanatig, amíg asszonyával és fogadott fiával ki nem költöztek Kanadába.

Vele együtt megszaporodott a hivatalosságok felé fogalmazott nyilatkozataim száma is. Az elsőt a néném esetében írtam, közölvén benne a tényállást, a másodikat meg a nyolcvanas évek elején. Akkor már nem dolgoztam az ifjúsági lapnál, és már csak a főszerkesztőmmel szemben volt "morális" jelentési kötelezettségem - megint csak azért, hogy tőlem tudják meg hamarább, és ne engem szembesítsenek majd az elhallgatott helyzettel.

Öcsémék, induláskor, váratlanul furcsa kalandba bonyolódtak: mivel Dániába akkortájt nem létezett vízumkényszer, előbb oda készülődtek, hogy némi kivárással, onnan majd minden nehézség nélkül tovább mehessenek Kanada felé. Így nem is kérvényezték a kanadai vízumot. Számításukban bízva, Kolozsváron felszámolták mindenüket (a lakást átadták, könyvtárukat elhelyezték, személyes holmijukat elkótyavetyélték), egy nappal az indulás előtt el is intézték a vámot, s másnap reggel elindultak a repülőtérre. Egy élelmes (?!) határőr fordította vissza őket közvetlenül a senki földje küszöbéről, mert észrevette, hogy az útlevelük Kanadába szólt (igaz, vízum nélkül), a jegyük viszont Dániába, s számára ez sehogy se passzolt. Hogy jogilag kinek volt igaza, ma sem tudom, a lényeg az, hogy az indulásuk akkor meghiúsult.

Hetekbe telt, amíg a helyzetre való tekintettel valahogy sikerült kijárniuk a kanadai követségnél, hogy beutazó vízumot kapjanak. Pocsék, "se itt, se ott" hangulatban éltek, eleinte nálunk húzták meg magukat, ám bármennyire is édes testvéremről volt szó, szűken és növekvő feszültségben laktunk, ráadásul örök készültségben és bizonytalanságban. Egy ideig még bukaresti ismerőseiknél is elidőztek, aztán egy indulatos szóváltás után azt javasoltam öcsémnek, utazzanak le a végkifejletig apámhoz, aki egyedül volt a csíkszentkirályi házban, legalább még hasznára is lesznek, mi addig vigyázunk a csomagjaikra.

Keserű szívvel és jókora önmegvetéssel keményítettem meg magamat, amíg ezt öcsémnek gorombán a fejéhez vágtam, amiben az is közrejátszott, hogy minden ilyen távozással csak sűrűsödtek a felhők a családom egén: vitáztunk, vajon kinek van igaza, annak-e, aki megy, vagy annak, aki marad. Akkor mindenképpen úgy éreztem, úgy hittem és úgy vallottam, hogy ha elkezdünk szaladni mindenfelé, miként a patkányok, akkor nem marad semmi ezen az amúgy is átok sújtotta földön, s akkor ki lesz, aki megpróbál egyszer majd mégis talpra állni? Szüleim sohase pártolták a menekülésnek e módját. Azt se mondták, hogy maradjunk, de életük példájával következetesen arra buzdítottak, hogy a szerencsénket itthon keressük, ahová ők, a háború zűrzavara végén, amerikai hadifogságból szabadulva, minden akkori logika és nyomorúságos kilátás dacára, a szó szerinti semmibe (kolozsvári lakásunkat, benne minden javunkkal porig bombázták) hazavitték a családot (anyai nagyapám Magyarországon lakást és állást szerzett szüleimnek, s hosszasan bánkódott, amikor meghallotta, hogy egyezségüktől eltérően apámék nem élnek a lehetőséggel, inkább hazamentek a kifosztott, romba döntött Kolozsvárra...).

És mégis, az öt gyerekből már csak egyedül vagyok idehaza, azaz én sem, hiszen most is könnyen megfeledkezem arról, hogy magam voltam az első szökevény...

De szóljak húgomról is, aki aztán az öcsémet pár év elteltével, apám halála után követte kanadai kalandjában. Ő is családostól ment ki, két gyerekkel, férjjel, a kivándorlási kérés alapja az volt, hogy öcsém vállalta a befogadásukat, így a hivatalosságok szemében a vízum megadása nem jelentett különösebb akadályt. Ettől függetlenül, a jóváhagyás ügye hosszú hónapokon át húzódott, további jókora hangulati hullámzást okozva a család életében.

Odakint húgomékkal is az történt hamarosan, mint általában a többi testvérrel: a szülőhely elhagyása, az idegen környezet, bármekkora felszabadulást hozott, nem kedvezett a családi kapcsolatoknak, kötelékeknek s valamennyi házasság válságba került, megbomlott, átértékelődött, semmissé vált. Gondolom, a gyerekekre még inkább ránehezedett e felemás helyzet, így aztán a sorsuk is túlontúl tekervényes utakon-módokon alakult, s alakul a továbbiakban is.

Kishúgom volt különben az, aki közvetlenül a háború utáni évek folyamán valahogy éltette és életre mozgósította a családot. Mintha akkoriban mindenki neki dolgozott volna. Néném már tíz éves volt, amikor húgunk született, én magam kilenc, s a kisebbekkel való törődésünkben addigra szereztünk annyi tapasztalatot, hogy szüleink az ötödiknek jött legkisebbet - aki többszöri próbálkozás után végre, lány lett! - a gondjainkra bízzák.

Kisebbik öcsém helyett ő lett hát az újabb kedvenc, akinek mindenki udvarolt, akit kényeztettünk, illetve akit mindenki terrorizált, legalább is mi, fiúk. Berzenkedtünk amiatt, hogy egy pisis lányt ennyire kivételezetten kezelnek hozzánk képest. Ahol csak lehetett, s amikor senki se látta, igyekeztünk borsot törni az orra alá, de hamar rájött arra, hogy amikor egymagában képtelen volt védekezni velünk, a "gonosz nagyokkal" szemben, és még idejében beárul anyánknál vagy apánknál, akkor behunyt szemmel is az ő pártját fogják.

Legjobb az ilyesmit elfelejteni... Gyerekek voltunk, bolondok, öntudatlanok... Egy kegyetlen jelenet azonban mélyen belém ivódott. Nem tudom, a húgom mit őriz ebből, és mennyire hagyott nyomot a lelkében ez az önmagában talán inkább mosolyogni való, de jelentéses közjáték, talán ha felemlítem, mindketten szabadulunk görcsétől.

Az ötvenes évek közepén azzal küldték haza valamelyikünket az iskolából, hogy az osztályban tetűjárvány ütött be, egyikünk hajában serkéket is találtak, az egészségügyiek viszont azt ajánlották szüleinknek: minden gyereket nyírassanak nullásra, kenegessék a fejbőrüket petróleummal s az első időben alaposan, naponta ellenőrizzék, nem jelentkezik-e újra az élősködő.

Furán néztünk ki mind az öten fehéren világító, majdnem egyforma kuglifejjel, de a legfurcsább mindannyiunk közül a húgunk angyali arcával társuló tar koponyácskája volt.

Akkoriban különösen nagy becsben állt irodalmi téren az orosz és a szovjet irodalom; ifjúsági - már-már kötelező - olvasmányként adták a kezünkbe Gogol Tarasz Bulybáját, s rendkívül furának tűnt számunkra a kozák hajviselet: a tar koponya s a közepén meghagyott, sörényként lobogó hajcsimbók. E mintát követve mi, fiútestvérek rávettük a kislányt, engedje meg, hogy kopasz feje búbjára négy-ötméternyi hosszú, újságpapírból vágott és összeragasztott csíkot ragaszthassunk. S mikor a lisztből főzött enyvpótló csirizzel (könyvkötéshez főzte nagyapánk) jócskán bekent fejére fölkerült a papírdísz, kergetni kezdtük a ház körüli udvaron, hogy a kozáklófarokhoz hasonlatos papírszalag játékos uszályként minél vidámabban lobogjon utána. Húgunk az elején szófogadóan, buzgón teljesítette kérésünket, aztán amikor látta, hogy a játék ürügyén tulajdonképpen csúfot űzünk belőle, vigasztalanul sírva fakadt, mi pedig dühünkben, attól tartva, hogy hamarosan szülői döntő- és rögtönítélő bíráskodásra kerül sor, kíméletlenül hajszoltuk tovább, pillanatnyi megállást sem engedélyezve. Tudva tudtuk: a vége úgyis az lesz, hogy alaposan ellátják a bajunkat, de ha már így történik, akkor minek finomkodjunk?

*

ki áll a fény mögött

mellbe taszít a mámor megtántorodsz a fényben

mely rajtad áll s amelyben állsz

hiába vagy felöltözve torz

vonásaidat és rángásaidat úgy látni

mint soha máskor

leroskadsz a földet markolod

téped füvestől szaggatod mintha kínban

és dühben fogant volna minden mozdulatod

már sírsz de csak taknyod és nyálad folyik

sárral elegyen remegsz

alkalmatlan pillanat a megdicsőülésre

nem érted

és megint nem érted

ha nem te

ki állhat a fény mögött

Szorongásos közjáték reminiszcenciája ez a vers. Még pontosabban: a visszacsengése. (Úgy ugranak most be a rendszerváltás előtt néhány évvel történt események, mintha csak hónapok választanának el tőlük.)

Az akkor még szokásos, önként vállalt nyári remeteségemet élem, legkisebb fiammal és lányommal Csíkszentkirályon, augusztus hónapban. Esztendőkön át valahogy mindig úgy történt, hogy ott tartózkodásom egybeesett csíkszeredai pszichiáter jó barátom "hivatalos" születésnapjával. Ami júliusban van ugyan, de ő mindig abban az időpontban tartotta, amikorra valószínűsíthetően össze tudta trombitálni közeli és távoli barátait, ismerőseit, munkatársait. Felváltva, hol a Szent Anna-tónál, hol Hargitafürdőn, máskor meg a Szentegyháza melletti Kirujfürdőn, majd Csíkdánfalván, a Bucsin-tetőn, s amikor aztán nyári lakot vásároltak, azóta már következetesen Marosfőn - s ott aztán egyre többször - történtek e két-három napra nyúló táborozások, születésnapi lakomák és közös kirándulások. Apróbb és nagyobb gyermekek is részt vettek a társas együttlétben, nem egyszer sátorban is aludtunk, de legtöbbször menedékházak, nyári lakok szükségszállásán húztuk meg magunkat. Aki akart, csak egy órányit időzött el a társaságban, mások egy fél napot, de nem kevesen az egész pikniket végigbulizták.

Most éppen a Bucsin tetőn vagyunk, amely Gyergyó és Parajd között, valahol a felhőket ostromló, de azokat legtöbbször még el nem érő magasban kínál pihenőt a Hargitán átkelőknek, egy lejtős útkanyarban, nyári lakokkal, menedékházzal kerített tisztás tövében. A vendégek zöme itt sátrat vert, s akinek nem jutott hely a ponyva alatt, bekérezkedett a menedékház tömegszállására.

Akkor még velünk tartott B. D. barátom is, családostul, annak idején éppen lapot vezetett, annak előtte viszont az ifjúsági mozgalomban tevékenykedett, hamarosan odáig vitte, hogy egy soros, időről időre végrehajtott fiatalítási hullám hátán Bukarestbe került, a romániai ifjúsági szervezet magyar nemzetiségű KB-titkáraként. Ilyen minőségében ismertem meg, sokat jártunk együtt vidéken, folytattunk meglehetősen őszinte és nyílt eszmecserét, olykor vitát, s az első pillanattól kezdve kitetszett: távolról sem a karrier miatt lett mozgalmi ember, hanem belső meggyőződésből. Nagyon mélyről indult, egész fiatalkora a bizonyítás és a kitörés jegyében, kemény munkában telt el. Minden, amihez csak fogott, az emberek, a közösség érdekeit célozta. Hamarosan abba a paradox helyzetbe került, hogy a KB aktivistái, a vidéki vezetők, ha valamit el akartak intézni, vagy valamilyen gonddal küszködtek, szinte reflexszerűen őt keresték meg, hozzá fordultak. Amolyan nemhivatalos bizalmi embere lett a szervezet szintén hús-vér agitátorainak. (Meg is orroltak emiatt hamarosan a KB-titkár kollégák, de leginkább az első titkár...) Szerencsétlenségére (vagy szerencséjére? - ennek egyértelmű eldöntése, annyi évtized után is, még várat magára), Bukarestbe történt kinevezése után nem sokkal, félig-meddig hivatalos minőségében egy fiatal funkcionárius esküvőjére sietett szolgálati gépkocsival, sofőrrel, feleségestül. Két kislányuk addig otthon maradt Bukarestben a Csíkból felköltöztetett nagymamával, aki egy kukkot sem tudott románul, de azért vállalta a román fővárosi létet. Nem mozdult ki sehová, a gyerekeket viszont becsülettel ellátta, s ha kellett, megregulázta. Ám hiába vezetett hivatásos sofőr, egy előzésnél csúnyán karamboloztak, a gépkocsi fölborult, B. D. és felesége napokon át kómában feküdt, majd egyik kivizsgálás követte a másikat, komplikált agyműtét és egyéb beavatkozások nyomán valahogy talpra álltak.

Egy ilyen baleset annak idején nem maradhatott visszhang és politikai következmények nélkül. A magas pártvezetés kérdőre vonta az ügy miatt a KISZ első titkárát, aki úgy próbált kínos helyzetéből szabadulni, hogy B. D.-re hárított minden felelősséget, azt állítva, hogy engedély nélkül, magánemberként hagyta el akkor Bukarestet. Pedig a valóságban megbízatást teljesített: a szervezetet képviselte volna annak egyik fizetett munkatársa esküvőjén.

Barátom később felépült ugyan, de többé nem volt már a régi. Idegileg talán épp egy évtizednyit kopott meg - hogy ne mondjam: öregedett. Rendkívül sérülékeny lett, könnyebben föl lehetett bosszantani, mint korábban, elvesztette addigi fiatalos frissességét, délutánra rendszeres pihenésre szorult volna, hogy agysejtjei regenerálódhassanak, de az aktivista-lét hajszás munkarendje mindezt nem tette lehetővé. Éveket húzott még le így, páriaként, majd azzal állt a szervezet vezetősége elé, hogy családi okok miatt hazatelepedne Csíkszeredába, ahonnan Bukarestbe fölrendelték. Nem törődött semmilyen lebeszélő hadművelettel, presszióval, burkolt, majd nyílt fenyegetéssel (ami később üldöztetésbe is torkollt), kitartott elhatározása mellett. És hazaköltözött.

Éppen azt csodáltam s irigyeltem benne, hogy amit korábban magam is meg akartam tenni, több ízben, de nem volt hozzá elég lelki erőm, magyarán: gyáva voltam, azt ő konok következetességgel és öntisztító bátorsággal keresztülvitte.

Pedig távol volt attól, hogy "győztesnek" tudhassa magát: Csíkszeredában félig-meddig hivatalból a helyi pártapparátus állományába sorolták, egy ideig a kollektív gazdaságok megyei szövetségének volt az elnöke, járta a falvakat, konkrét munkát végzett, nekiállt tanulni, képezni magát, az emberek előtt változatlanul tekintélye volt, egy szép napon pedig megyei - mezőgazdasági - titkárrá léptették elő, ott is jó eredménnyel dolgozott, közben az öccse hatósági zaklatások miatt "kinnfelejtette" magát Ausztriában, ami miatt aztán rövid idő múlva ő is süllyesztőbe került, előbb a talajjavítási-vízügyi vállalathoz, majd a helyi lap vezérkarához irányították, végül a görbe tekintetű zaklatást és a páriaságot megelégelve, maga is kitelepedését kérte Magyarországra.

De most még a Bucsinon vagyunk tehát, B. D. akkor már csak a megyei lap főszerkesztője, bár nem újságíró, ülünk az esti tábortűznél, ez már a szülibuli második, felhőtlen napja, az esti tűz leégett, csak a parázs pislog, szunnyad, fejünk fölött a mélysötét, csillagokkal telehintett ég feszül, látni alig látjuk egymást, inkább csak érezzük a többiek jelenlétét, olykor megborzongunk, de melegünk is van, az ilyen pillanatokat lenne jó kimerevíteni, meghosszabbítani, örökkévalóvá konzerválni, hatan-tízen-húszan-ki tudja hányan üljük körbe az aznapi tűz maradékát, mindenki szabadon leülhet és felállhat, egyik jön, másik megy, itt, a tetőn mindenki testvér, haver, jó ismerős, mindenki felel, jótáll a másikért, s akkor e meghitt, védtelen, ritka pillanatban közénk tántorog, isten tudja honnan egy akármilyen részeg legény, lehuppan mellénk, csöndes dúdolásunkba beleóbégat, nekikezd harsány hangon énekelni, ráadásul mindjárt a magyar himnuszt harsogja, éppen abban az időben, amikor csak a tiltott nótának már passzív végighallgatásáért is vesszőfutás járt. B. D. barátom rászól egyszer, kétszer, háromszor: hagyja azonnal abba, vagy tűnjön el... A nótás kedvű pedig nem és nem, mintha csakazértis, s tüntetőleg egyre harsányabb, virgoncabb, fülsértőbb. Már az egész tető harsog a danájától. B.D. pillanatok alatt mérlegel és határoz: a gajdoló legény arcába világít erős zseblámpájával, lebénítja, s néhány jól irányzott csapással hallgatásra kényszeríti.

"Tűnés, provokálj másutt, te szemét" - sziszegi a fülébe, mire az illető, mintha egycsapásra kijózanodott volna, kotródik, ahogy bír.

Sose tudtuk meg, sose tudjuk meg, mennyi volt igaz félelmünkből, félelmeinkből.

(Barátom azóta odaát, s nem könnyű helyzetben. De ez már az ő külön története, amit olykor önzetlenül megoszt velem is. Az 1989-es fordulat utáni évben fölkerestem vidéki házában. Akkor még egy Eger melletti faluban húzta meg magát családjával. Többen föltették neki a kérdést, a változások után miért nem tért haza Csíkba, ahogy annak idején Bukarestből például megtette. A válasz az volt: neki nem szabad hazamennie. Annak idején exponálta magát a letűnt rendszer mellett, a mai politikába tehát nincs erkölcsi joga beleszólnia. Azoknak kell tovább vinniük a dolgokat - hajtogatta -, akiket utolértek az események, akik a változásokat konkrétan fölvállalták. És nem szabad ebben háborgatni őket... Véleményéből azonban kihallatszott a jogos keserűség is: "Nem mindenki szimpatizál a magamfajta múltú emberrel. Ezt én tudomásul veszem, de azért az otthoniakat továbbra is nagyon szeretem, drukkolok nekik, s ha szólnak, bármiben segítek, mert a szolgálataimat lehetetlen kimeríteni... De annál jobban szeretem és tisztelem őket, minthogy akár jóindulatból is, bármilyen nehézséget gördítsek az útjukba...")

*

Lassan eltelt fölöttem az idő, s ha nem lennének a gyerekek - valamennyi a határokon kívül -, immár csak a szellem ide-oda utazgatása adatna meg számomra, s ez most már így marad, míg a világ. Ha csak valami csoda nem történik, vagyis egy ismeretlen Krőzus meg nem ajándékoz egy jól kamatozó, tömött bankszámlával. S mivel ez viccnek is képtelen idétlenség, időnként abból fogok élni, amiből annyian teszik: az emlékeimből.

Gyerünk hát Belgiumba! Olyan alkalom ez, amely előtt egy diákkori magyarországi, majd egy 1968-as szófiai (Világifjúsági Találkozó) kiránduláson kívül harminc esztendős koromig gyakorlatilag csak a határainkon belül: az országot jártam.

1971-ben viszont, úgymond teljesen váratlanul, rám mosolygott a szerencse.

A Kommunista Ifjúsági Szövetség csúcsvezetői, személyesen a KB-titkárok gyakran utaztak testvérszervezetek rendezvényeire, nemzetközi összejövetelekre, kongresszusokra, természetesen hivatalos kiküldetésben, megfelelő anyagi fedezettel, tekintélyes napidíjjal. Ha nem is hetente, de havonta legalább egyszer megfordultak külföldön. Nem csoda, hogy olykor beleuntak, s a kisebb jelentőségű, tucat-feladatokkal beosztottjaikat bízták meg, jól vigyázva az arányokra, hogy a hűségesebbeknek jusson a nagyobb falat, de a többiek se maradjanak teljesen kisemmizve.

A reprezentatív csúcsvezetésbe akkoriban hivatalból beletartoztak a romániai ifjúsági lapok főszerkesztői is - velem együtt; ezzel magyarázható az, hogy az egyik hétfő délután telefonon felhívattak a KISZ KB külügyi osztályára, ahol közölték velem: hét végén a belgiumi kommunistákkal szimpatizáns ifjúsági szervezet kongresszusára kerül sor egy Courtrai (Kortrijk) nevű kisvárosban, közel a francia határhoz, ott kell képviselnem a KISZ-t, s mivel a személyi lapomon az áll, hogy idegen nyelvként franciát tanultam az iskolában, ezúttal engem bíznak meg a feladattal. Azért hívattak, hogy haladéktalanul szerezzem be az osztályról az illető belga szervezetről, illetve általában a belga-román viszony és kapcsolatrendszer alakulásáról összeállított iratcsomót, amelyben azt is megtalálom, hogy az évek folyamán mostanig kik, milyen misszióval és felhatalmazással léptek kapcsolatba a belga fiatalokkal, és milyen tapasztalatokkal, megfigyelésekkel tértek haza küldetésükből.

Eközben villámgyorsan intéződött a hivatalos vízum ügye, s alakult a gyakorlati útiterv is: a kongresszus egy szombat délutánon kezdődik - így a meghívó -, egy ifjúsági táborban, és vasárnap délutánig tart. (A szoros program oka: hét közben ott mindenki dolgozik. Bezzeg, dölyfösködtem magamban, annak idején idehaza, a mi megakongresszusaink esetén három-négy napra is "kiemelték a termelésből" a rendezvényre delegált küldötteket, s az itthoni tapasztalatok kizárólagos ismeretében azt sem igazán értettem, mit lehet kongresszus ürügyén egy röpke délután és egy délelőtt alatt érdemben végezni?)

A feladatom az, véstem föl magamban a megbízatás lényegét, hogy végighallgassam mindazt, ami ott elhangzik, egyúttal tolmácsoljam a romániai ifjúság üdvözletét és szolidaritását a társadalmi igazságosságért vívott harcukban, fejtsem ki, hogy nálunk mennyire példásan oldódott meg a nemzeti kérdés, meggyőző érvként mutassak rá, mennyire természetes dolog az, amit a személyes jelenlétem fényesen demonstrál: egy erdélyi magyar képviselheti a román fiatalságot egy nyugati rendezvényen.

Mindez természetesen szépen le volt írva egy gondosan megszerkesztett, agyonellenőrzött, többszörösen bebiztosított beszédben, amit aztán lefordítottak franciára is, hogy érthetően felolvashassam.

Indulás előtti péntekig szentül meg voltam győződve arról, hogy a feladathoz kijelölnek mellém egy tolmácsot is, hiszen - egyrészt - akkoriban az a divat járta, hogy ha tudtunk is idegen nyelveken, hivatalos kontaktusok esetén kötelezően tolmácsokra bíztuk magunkat, mintegy védelmezve ezáltal az ország nyelvének egyenrangúságát más nyelvekkel szemben, de meg a pontos, félreérthetetlen fogalmazás végett is. A KB-titkárokkal természetszerűleg tolmácsi feladatokat (is) ellátó aktivisták utaztak együtt, nekem pedig egy pillanatra se fordult meg a fejemben, hogy engem netán teljesen egyedül eresztenének útnak.

Az utolsó eligazításkor, amikor merő kíváncsiságból mégis csak előhoztam a kérdést, a külügyi titkár őszintén megrökönyödött a fölvetésen: hogyan, hát nem elég, hogy tudok franciául?

Tudni tudok, mondtam, de csak annyira, hogy kenyeret kérjek a boltban, megérdeklődjem, merre van egy bizonyos utca, melyek Párizs nevezetességei, esetleg felmondok két-három La Fontaine állatmesét (rövidebbeket, persze), de politikai diskurzusra, ott, ahol minden árnyalat, kifejezés elvétése beláthatatlan következményekkel járhat, nem vállalkozom.

Fejét csóválva, bosszankodva bár, igazat adott nekem, de hát nem gondoltak erre, úgy vélték, franciatudásomra alapozva megtakarítanak majd egy tolmáccsal járó kiszállási költséget. Mert azért értsem meg, nem kevésbe kerül ám ez a kiruccanás; még ha vasárnap véget is ér a kongresszus, s az első másfél nap költségeit a vendéglátók állják, a román repülőtársaság következő gépe viszont csak szerdán repül Brüsszelbe, én pedig - pénzügyi megfontolásból - kizárólag román géppel térhetek haza. Márpedig ez azt jelenti, hogy hétfőn, kedden és szerda délelőtt kénytelen leszek Brüsszelben időzni, legalább bejárhatom a várost, a szálloda viszont pénzbe kerül s a kijáró napidíj is szép summa. Meg aztán, az utolsó pillanatban, villámgyorsan már nem lehetett egy plusz személynek vízumot kérni...

Nem marad más hátra - vakargatta fejét a gondba esett titkár -, mint hogy beszélünk a követséggel, Brüsszelből amúgy jó, ha valaki levisz gépkocsival, különben vonattal nem érek le időben, no meg el is tévedhetek, megkérjük mondjuk a sajtóattasét, úgy van, ez nagyon jó ötlet, hamarabb is eszünkbe juthatott volna, de még mindig nem késő, hogy lássa el a kongresszus idejére a tolmács szerepét...

Ez így, s különösen az itthon maradók számára egészen jól hangzott, én viszont ugyancsak szorongva gondoltam a másnapra és az elkövetkező napokra, élénken elképzelve azt, hogy ha csak egyvalami nem jön be ama feltételrendszerből, amit az út sikeréért elém állítottak, beláthatatlan kimenetelű európai kaland szenvedő alanya lehetek. Úgy éreztem magam, mint az ejtőernyős, akit ledobni készülnek, számára ismeretlen közegbe, s nem bízhat másban, csak saját jószerencséjében, meg abban a filozófiában, hogy ahogy esik, úgy puffan...

Mindezen felül erősen hatott rám az a megfélemlítő propaganda, amivel a külügyi aktivisták úgymond felvérteztek, amikor mindegyre a lelkemre kötötték, hogy százszor gondoljam meg, kivel mit beszélek, egyáltalán kivel állok szóba, hogy még véletlenül se adjak interjút senkinek, ne közeledjek számomra ismeretlen és gyanúsnak tűnő személyekhez, mert szabályos és kegyetlen harc folyik a keleti országokból nyugatra érkező "nyelvekért"... Gondoljak mindegyre a családomra, meg arra, hogy nekem vissza kell térnem az országba, és nem mindegy, hogy botránnyal övezve, vagy felemelt fővel teszem...

Mindenféle lehetséges forgatókönyvet elképzeltem, és az utazás fölötti lelkesültséget fokozatosan megfojtotta a bizonytalan miatt érzett szorongó aggodalom.

Az attasé - korombeli, kis termetű, dundi arcú, enyhén kopaszodó ifjú - bőrkabátban várt rám a brüsszeli reptéren. Szertartásosan udvarias volt, akár egy simulékony lakáj. Amilyen gyorsan lehetett, segített átesni a formaiságokon, hogy gépkocsijával két óra múlva Courtrai-ban lehessünk. Mint útközben kiderült, bátyja a külügyminisztérium egyik otthoni osztályán dolgozott, ő ajánlotta be öccsét diplomáciai munkára, még nagyon az elején tart, mint a brüsszeli misszió legfiatalabb és legkevesebb szolgálati idővel rendelkező tagja, pontosabban újonca, ezért aztán ő végzi az alja munkát, mindenhova őt szalajtják, mint most is, de látja, hogy rokonszenves fickó vagyok, rajtam kivételesen szívesen segít... A magam részéről megnyugtattam, hogy ha csak rajtam múlik, nem fogom túlzottan igénybe venni idejét, s mihelyt túl vagyunk a kiküldetés hivatalos részén, akár vissza is mehet Brüsszelbe. Jó, ezt még megbeszéljük, mondotta, a nyílegyenes autósztrádát fürkészve robogás közben, isten tudja, mekkora sebességgel hajtott, én csak azt láttam, hogy az útjelző táblák, meg a végtelen síkság, a mindkét irányban száguldó gépkocsik szédítően suhannak el mellettünk, körülöttünk. Sehol egy rendkívüli látvány, sehol egy város, egy helység, amin áthaladtunk volna, egyszer csak mégis ott voltunk a tipp-topp kisvárosban, csinosan konzervált, ódon történelmi falak között. Igaz, a Courtrai központján átcsordogáló, alacsony vízszintű folyóvíz szinte állni látszott a vaskos kőhidak alatt, a roppant kőmederben, és majdnem úgy bűzlött, mint egy latrinasor. Meg lehet szokni, vigasztalt az attasé, s valóban, fél óra múlva már csak enyhe, halvány kis bűz bosszantotta az orrom, bár az is lehet, hogy tévedtem.

A keresett tábor, a kongresszus helyszíne egy hajdani kolostorban fungált, amolyan olcsó, hét végi ifjúsági szállásként, amelynek jól karbantartott klubja, gyűlésterme, étkezdéje, hálótermei vannak, továbbá jó nagy, gyepes udvara is, ahol több tucat sátrat is fel lehet verni. Sorakozott belőlük elég érkeztünkkor, s közben is állandóan új és új küldöttek érkeztek.

A külföldi vendégeket kétágyas kis szobákban helyezték el, mellettem az attasé kapott helyet. Gyorsan lemosakodtunk és a gyűlésterembe vonultunk, ahol már szép számmal üldögéltek a küldött fiatalok. Minket az első sorban fenntartott helyekre vezettek, de alig fél óra múlva már fel is állhattunk, mert a kongresszus elnöksége úgy határozott, hogy belső ügyeiket zárt ülésen vitassák meg, addig a vendégeket felkérték, látogassák meg a várost, majd két óra elteltével térjünk vissza...

A várost bejártuk, erről-arról beszélgettünk, ismerkedtem a nyugati civilizációval, a renddel, bámultam a kirakatokat, a nyugalmat, amivel a városka lakói élték mindennapi életüket; bár igaz, akkor éppen szombat délután volt...

A központban harsogó-pattogó térzene, holmi háborús veteránok vonultak fel kitüntetésekkel, avítt egyenruhákban, mindenféle zászlókkal, volt, akit tolókocsiban taszítottak... Az attasé elmagyarázta: a városi lakosság etnikailag erősen megosztott, nagyjából fele-fele arányban vallonok, illetve flamandok élnek itt, a díszlet franciás ugyan, mert egy darabig francia fennhatóság alatt élt a helység, de újabban fordult a kocka, a városvezetés történetesen épp flamand többségű, erősen visszaszorítják a vallonokat, de kérve kért, erről a kérdésről inkább ne tegyek említést vendéglátóimnak, az ifjúsági szervezet felfogása szerint ugyanis a nemzeti kérdésnek meg kell oldódnia egy általános, demokratikus politikai rendezés során, valahogy úgy, amiként minálunk megoldódott...

Megjegyzésére nem reagáltam, gondoltam, amit gondoltam, azt pedig megtartottam magamnak. Akkori ismereteim szerint is, a flamand-vallon kérdést nem lehetett modellezni, kodifikálni. Az úgy volt probléma, ahogy ott és akkor a bőrükön érezték azok, akik közvetlenül érintve voltak általa.

Hiába mentünk vissza a táborba két óra leteltével, a belső viták a jelek szerint elhúzódtak, jó ideig még ácsorogtunk az udvar közepén, a sátraktól még szabadon maradt, egyre zsugorodó gyepfolton, majd felmentünk a szobánkba s leheveredtünk. Emberünk mindegyre óráját nézegette, majd érdeklődésemre kibökte, ha ez így megy tovább, ő nem hajlandó itt ülni potyára, boldoguljak, ahogy tudok, majd visszajön másnap reggelre. Összeszorult a szívem, de legyűrtem belső idegességemet és arra kértem, legalább azt várja meg, amíg tisztázódik, milyen programra számíthatunk a továbbiakban.

A kongresszusi küldöttek szürkületkor végre, szünetre tódultak, s az attasé perceken belül megtudta: a szekcióüléseken kívül, ahol teljesen szabad a részvétel, szombaton már nem lesz olyan esemény, ami bennünket érint, a külföldi vendégek üdvözleteinek átadására pedig csak vasárnap kerül sor... Akkor ő tehát most búcsúzna is tőlem...

A KISZ-nél odahaza kitanítottak: nem árt, sőt, hathatósan segít, ha valamivel kedveskedem leendő "tolmácsomnak" (mondjuk viszek néhány üveg lengyel vodkát, ami akkoriban nálunk fillérekbe került, nyugaton viszont az italért már akkor komoly pénzeket adtak). Itt volt hát a pillanat, hogy az attasénak megháláljam - visszamenőleg, meg előre is - a szívességét, amiért szabad idejéből annyi órát énreám áldozott. Ő meg, a maga részéről: szívből köszönte, nagyon elégedett volt. Biztosított: vasárnap reggel 9-kor pontban Courtrai-ban lesz...

A kongresszus munkálataiból amúgy keveset értettem, az elhangzott beszédek, viták nem érintettek meg, hiszen az ott beszélt nyelv távolról sem az a francia nyelv volt, amit én tanultam valamikor, tetejében mindent összezavart az az átkozottul fura vallon akcentus is. De azért annyi konkrétum megmaradt bennem, hogy a legtöbbet a munkaidőről és a fiatalok kezdő fizetéséről vitatkoztak, messzemenő elégedetlenséggel. Ott tébláboltam, ügyefogyottan, a kíváncsi tömegben, ha valaki megszólított, netán kérdezett tőlem valamit, udvariasan (értsd: bárgyún) mosolyogtam, igennel és olykor nemmel válaszolva; amúgy sem bizonyultam valami érdekes jelenségnek ahhoz, hogy ne térjenek gyorsan napirendre szűkszavúságom felett.

Hogy a közlésképtelenség kínos helyzeteit elkerüljem, este korán lefeküdtem.

Vasárnap kilenckor, amikor a kongresszus folytatódott, az attasém nem volt sehol. Emiatt szörnyen ideges voltam és csalódott. Nem tudtam mire vélni hiányát. Vészesen közeledett az időpont, amikor a vendégszervezetek képviselőit bejelentik: olvassák fel az eseményt köszöntő frázisaikat. Újabb bonyodalom: az én szövegem az attasénál maradt, szombaton ugyanis magához vette volt, hogy nyelvileg átfésülje. Idegességemben a körmömet rágtam, és szorongva vártam, hogy egyszer csak rám szakad az ég. Tizenegy óra körül aztán az attasé lábujjhegyen beosont a terembe és diszkréten mellém csusszant. Sűrűn kérte a bocsánatot, mivel a főnöke sürgős feladattal bízta meg, amit mese nélkül el kellett végeznie... Ráadásul idejövet komoly közlekedési dugóba került, de ne csüggedjek, mindezek dacára sikerült kijavítania a beszédet...

A köszöntők végül időhiány miatt elmaradtak, a szervezőknek kora délután tábort kellett bontaniuk, az elnökség pedig felkérte a kedves külföldi vendégeket, hogy köszöntőik szövegét adják le a kongresszus titkárságának, hogy csatolhassák azokat a jegyzőkönyvhöz. Mindenképpen nagyon köszönik a részvételt, az ebéd után még sort kerítenek egy fogadásra az új vezetőség és a mi tiszteletünkre, azon majd kicserélhetjük tapasztalatainkat.

Az ebéd megvolt: sülttel, szósszal, krumplival, sörrel, de a fogadás már csak kutyafuttában történt az egyik gyűlésteremben, azon elmondtam néhány semmitmondó udvariassági formulát, az attasé lefordította, megtapsolták, majd ugyanígy jöttek sorra, a többiek... Azt hiszem, ekkor már senki sem figyelt semmire, a gyülekezet lélekben már felbomlott, mi is siettünk, hogy még délután Brüsszelbe érjünk, ami az attasé számára megváltást, számomra viszont újabb, kiszámíthatatlan kalandot jelentett.

Legelőször is brüsszeli szállás után kellett néznünk. Az attasé rutinosan biztosra ment: a román repülőtársaság irodájával szemben, egészen a város központjában van egy kis hotel, magyarázta, amit egy romániai emigráns üzemeltet, a követség pedig hallgatólagos egyezséget kötött vele, hogy az otthonról érkező hivatalos küldöttségeknek szállást nyújtson, pontosan azon az áron, amennyi nálunk szállodaköltségként még elszámolható. Ez azért volt jó, mert az én zsebemben éppen csak annyi pénz lapult, amennyi a szállásra, a napidíjra és esetleges közlekedési költségekre futja. Jócskán fogamhoz kell hát vernem a garast, ha azt akarom, hogy ne kelljen koldulnom valakitől. Annyit már megértettem az attasétól, hogy a szolidaritásnak és a segítségnek is van határa, itt nyugaton mindenki foglalt, fogához veri a garast, rohan, úgyhogy nekem is magamnak kell boldogulnom.

Amit végül is nem bántam: mikor már felmehettem a szálloda legutolsó emeletére, egy szűk manzárd szobába, amelyben csak egy csap és egy mosdótál volt (az illemhely és a zuhanyozó a folyosó végén, egy homályos zugban), megegyeztem az attaséval: kedden ellátogatok a követségre, bemutatkozó látogatásra, s ha közben valami baj érne, őt keressem telefonon, különben boldoguljak, ahogyan tudok, ő pedig ígéri, hogy szerda délben kivisz a repülőtérre, arra ne legyen gondom.

Az attasé hamar kereket oldott, s attól a perctől kezdve a magam ura voltam (később már úgy fogalmaztam: egy fonák helyzet foglya), csak bírjam ki ezt a két és fél napot türelemmel.

Estefelé - vasárnap volt - némi habozás után kimerészkedtem az utcára. Becserkésztem a szálloda környékét, végül vásároltam egy hatalmas várostérképet, amit az ágyra terítettem, és lehetséges útvonalakat jelöltem ki rajta magamnak, amelyeket természetesen gyalogosan szándékoztam megtenni. Terveim közt szerepelt, hogy meglátogatok egy elővárost, bebolyongok egy szupermarketet, felkeresem a botanikus kertet, kigyalogolok Waterlooig, közben útba ejtem az egykori világkiállítás egyetlen emlékét és díszét: az Atomiumot, megnézem a NATO-központot, a híres pisilő kisfiút, beülök egy moziba, végignézek egy pornófilmet, amiről a vasfüggönyön innen csak elítélőleg hallottunk harangozni, és amelynek káros voltát nem volt szerencsénk megtapasztalni. Jó előre szépen beosztottam a garasaimat, kiszámítottam: az otthonról hozott rúd nyári szalámival, fokhagymával, hagymával, almával, krémsajttal megoldom valahogy az étkezést, csak kenyeret kell hozzá beszereznem, meg valami folyadékfélét, mondjuk egyfajta enyhe sört, amit csatos üvegben, nagyon olcsón forgalmaztak, két napi szavatossággal...

Élménydús napok következtek. Nagyon gyorsan sikerült kiismernem a világváros földrajzát, s az is mindjárt feltűnt, hogy rajtam kívül alig-alig járnak gyalogosok az utcán - a központi részeket leszámítva. Waterloo felé menet például alig féltucatnyi járókelővel ha találkoztam. A két, Brüsszelben töltött nap alatt pedig ötször is leszólítottak idegenek, s hol egy utca, hol meg egy áruház holléte iránt érdeklődtek. Rejtély, hogyan tudtak pont engem kiszúrni, aki épp úgy segítségre szorult, tájékozatlan idegen voltam abban a városban? Bár azt hiszem, a magyarázat a lehető legegyszerűbb: nem igen volt más választásuk: rajtuk és rajtam kívül nem igen ténfergett más az utcán...

Olykor kitalált rémtörténeteket játszott le előttem a képzeletem, különösen esténként, amikor a további tennivalókat elterveztem. Mindenkire gyanakodtam, állandóan a hátam mögé néztem, vajon követnek-e, a suhanó gépkocsikat, a körülöttem elhaladó járókelőket lestem, nehogy váratlan meglepetés érjen. Otthonról belém oltott paranoia volt ez a javából, amely minden szabad percemet megkeserítette.

Mikor végre elhagytam Brüsszelt, s a távozás egyértelműen megkönnyebbülést jelentett (az utolsó pillanatig izgultam például, hogy a szállodában mégsem tartják magukat az egyezséghez, és többet számolnak fel fizetéskor, mint amennyit e célra félretettem, a többi pénzt pedig elköltöttem), értettem meg, hol is jártam, mit is kellett volna igazából kezdenem magammal. Végül még a nyelvtudásom is megjött. Ha akkor nem kell hazautaznom, és visszafordulhatok, talán jóval otthonosabban érzem magam belga földön, mint ahogy éreztem ottlétemkor. Az is biztos, hogy ha most dobnának le, újabb bevetésre, semmit sem találnék már a helyén, s kezdhetném az ismerkedést elölről. Talán már a Manekin Pis sem a régi...

*

Pár éven át naplót is vezettem a nyolcvanas években, aztán valahová jól elraktam őket. Most, költözés előtt előkerültek. Szinte borzongó áhítattal lapozok beléjük, de valami taszít is. Talán az, hogy rohanóvá vált, hajszás életembe sehogy se fér bele az elmélyült böngészés. Márpedig ahhoz, hogy az ember fölidézze azokat a napokat, heteket, éveket, amelyekről csak hevenyészett, sokszor kiolvashatatlan bejegyzések tanúskodnak, s azok sem valószínű, hogy a lehető legőszintébben - tartva attól, nehogy valakinek a kezébe kerüljenek, és a túlzott nyíltságom ellenem forduljon. Ámbár, gondolom most, hogy ez a veszély a múlté, hiszen magam is csak olyan 60-70 %-os biztonsággal vagyok képes kiolvasni a hajdani bejegyzéseimet, a feleségem meg azt mondja, ne is írjak le neki semmit kézzel, mert számára értelmezhetetlen az évtizedek folyamán jócskán eltorzult, a gyors jegyzetelés és a természetellenes helyzetekben - sokszor állva, tenyeremben tartott jegyzetfüzetbe - firkált kifacsarodott, elnagyolt íráskép, ami ha nem is hieroglifa, de valami ahhoz hasonló.

Az íróasztalomon felstószolom az előkerült füzetecskéket, időrendi sorrendbe rakom őket, s várom a megváltó időt, amikor egyszer majd igazán unatkozni fogok és kisilabizálásukhoz menekülök. De az is lehet, hogy kidobom az egészet, számos más kacattal együtt.

Meglehet, bizonyos tények felidézéséhez elengedhetetlenül szükség lesz majd rájuk. De elemző értékük vajmi kevés lehet, hiszen csak most, amikor már minden lezárult és visszafordíthatatlan, jutok el a belátás ama fokára, amivel pedig egy embernek nem ártana mindvégig rendelkeznie, hogy ne lehessen könnyen a jégre vinni.

Megsimogatom olykor a kopott kis jegyzetfüzeteket, a beléjük zsúfolt feljegyzések ugyanis azokra az évekre vonatkoznak, melyekben családom életében sarkalatos, többrendbeli változás állt be: nagyobbik fiam sikeresen leérettségizett és első éves egyetemista lett, lányomat valami jó szándékú, de túlságosan naiv elgondolás folytán mi magunk "száműztük" az ország túlsó sarkába, Nagyváradra, hogy ott magyar nyelven tanítóképzőt végezzen s visszatérjen tanítani az egyetlen bukaresti magyar iskolába, oda, ahol ő is és testvérei is - meg még annyi bukaresti magyar család gyereke (bár távolról sem annyian, amennyien megtehették volna) - tanult. Hirtelen kisebbik fiunk maradt számunkra az egyetlen, akiről továbbra is napról napra gondoskodni kellett, még csak elemibe járt, az ő rendelkezésére már nem állt nagyobb testvér, aki azáltal, hogy egy helyen tanulnak, elkísérte volna a hét-nyolc kilométerre fekvő iskolába, ezért legtöbbször magam utaztam vele buszon az iskola előtti sarokig, ahonnan hosszasan utána leshettem, megbizonyosodni arról, hogy a távoli, jól ismert kovácsolt vaskerítésig ér és apró, sovány alakja eltűnik a kapuoszlop mögött.

Ez volt az az idő, amikor nekiláttam A bozót című regényem - riportom? - kásahegyének, miután több kiló papírt, jegyzőkönyvet, beszélgetés átírását, alpinista irodalmat gyűjtöttem hozzá össze. Ekkor fogtam neki a kocogásnak, amelyet aztán pár év múlva egy szívbillentyű-gyulladás félbeszakított és orvosi tanácsra abba is marasztott.

Ekkor kezdett el mind jobban mélyülni a romániai ellátási válság, ekkor ültem több mint egy hónapot kórházban, úgy, hogy a család életéből teljesen kiestem, mintha nem is ezen a világon lettem volna: egy vaságy foglya voltam, amelyen jobbára szunyókáltam, időnként felkeltem, aztán valami belső sugallatra írni kezdtem, s elejétől a végéig újraírtam, emészthetőbbé tettem A bozótot. Akkor készült, odabent egy Öböl című verses-képes kötetem, amelynek születését nagyban előrelendítette az a tény, hogy karácsonytól újév utánig hazaengedtek a kórházból (hogy a beteg is, a személyzet is ünnepelhessen) és a szerkesztőségi munkám folytán összegyűlt fotótáramban szabadon tollászkodhattam. A százvalahány kép hívta életre azt a pár verset, amelyek a fotók építőkövei közti repedésekből ütik fel a fejüket, miként a fű. S ez az a periódus, amikor egy orvosi műhiba folytán majdnem megözvegyültem, feleségem hónapokig lebegett élet és halál között, súlyos trombózisveszélyben, s végül is egy szakmai továbbképzését végző kovásznai doktornő, Tatár Márta hozta vissza a gyógyulás ösvényére azzal, hogy bizalmat öntött belé, és el tudta hitetni, hogy a gyógyítás félig-meddig orvos és páciens közötti rendkívüli bizalmon, a barátságig menő meghitt vonzalmon fordulhat meg.

És akkor történt Csernobil is, feleségem még a kórházban élte át az eseményt, a betegek közt mindenféle rémtörténetek, szóbeszédek keringtek a katasztrófáról, az orvosok pedig titkolóztak, maguk is értetlenül álltak az esemény előtt, mindenki be volt ijedve, hát még mi, hamarosan hazahoztuk Ilonkát, szereztem a telefonunkhoz egy több méter hosszú kábelt, hogy bárhonnan elérjen az ágyáig, egy ideig ugyanis még ágyhoz volt kötve, annyira legyengült, közben véralvadási zavarai is lettek, állandó vérelemzésre szorult - szóval, nehezen másztunk ki abból az időörvényből, amelybe azok az évek, hónapok sodortak. Közben Anna lányunk nem sokáig bírta a huzamosabb távollétet, a család hiányát, és visszatért körünkbe, tanulmányait végül is régi iskolájában fejezte be, keserű élményekkel és tapasztalattal lépve a felnőttkorba...

*

55 éves a lap, amelynél megöregedtem, s amelyhez az évtizedek során hozzáidomultam (vagy tán ő igazodott hozzám?). Hónapok óta tervezgetjük, latolgatjuk és halogatjuk, nem túl nagy lelkesedéssel, az ünneplést. Ahányan maradtunk egy korábbi, nagy számú gárdából, megfáradt, keserű, meghasonlott fickók. Ki-ki a maga belső elszámolni valójával. Pedig minden házban szokás évfordulókat ünnepelni, ahol valamit is adnak magukra. Éppen csak azt nem tudjuk eldönteni, hogy mit is ünnepeljünk: talán a múltat? az eltelt 55 évet?

De hát azt mindannyian, kimondatlanul is - mert beszélni nem beszélünk róla - jól tudjuk, hogy árulások, megalkuvások és nagy hazugságok története szinte mindaz, ami mögöttünk van, de nem nélkülünk. Erre nem mentség az az általános közeg, amelyben egy, az állam, a hatalom által pénzelt és fenntartott sajtóintézmény, mely része volt az eszmei offenzívának, tulajdonképpen nem is viselkedhetett másképp. Az, hogy nem váltunk hősökké, szintén a helyzetből következik, hiszen mindannyiunkon rajta tartotta szemét a figyelő tekintet, amit nem úgy kell elképzelni, mint egy rajtunk kívül álló személytelen hatalom, egyfajta mindenütt jelen lévő égi szem vizslatását; mi figyeltük egymást, és tettünk keresztbe, rántottuk be egymást a mocsárba, sároztuk be egyik a másikat, a szégyen szolidaritását és közösségét teremtve meg. Nem csoda hát, hogy egy ilyen múlttal a tarsolyában nem sok kedve van az embernek ünnepelni.

Persze, már akinek.

Háttal a múltnak amúgy lehet még a jövőbe tekinteni. Csak hát hogyan? Kinek van rá ereje, amikor a karrierje végére ért és nem igen látja maga mellett, mögött a fiatalság egészséges nyüsletését. Persze, egy jól időzített bankettel több, még elodázhatja kedvünk kikerülhetetlen elkopását. De nekem, mint szerkesztőségi főtitkárnak, most ennél sokkal nagyobb és prózaibb a gondom: az eseményhez illő, kifelé derűt és önbizalmat mutató ünnepi számot kell összehordani. Ehhez pedig munkatársakat kell megnyerni az ügyhöz, akik határidőt betartva, lehetőleg minimális anyagi, vagy csak jelképes szerzői igénnyel fellépve, felveszik az értelmes ünneplés kesztyűjét, és támponttal szolgálnak tántorgó, foghíjas kisebbségi létünkben. (Mely kisebbség nem csak onnan ered, hogy a többséghez képest kevesen vagyunk, hanem hogy önmagunkhoz képest is állandó fogyásban, lepusztulásban látjuk sorainkat, köreinket.) Szomorú, hogy az erdélyi magyarság nem tudja eltartani a sajtóját, a könyvkiadását. Az okokról sokat lehetne beszélni, vitatkozni, egymásra ujjal mutogatni, de annak nem lehet jövője, hogy örökké a kinyújtott, kéregető kéz reflexe hosszabbítsa meg az életünket.

No, mindegy, most még fegyelmezett katona vagyok, mindjárt elvonulok leveleket gyártani, címeket gyűjteni, majd megfelelő helyre elpostázni azokat, hogy lehetőleg pár héten belül egy tartalmasabb, bővített számmal jelezhessük magunknak: egy újabb mérföldkőhöz értünk, amelyet elhagyva vezethet fel, de éppúgy még lejjebb is az út.

*

Két könyvet is hozott a posta. Feladójuk egy és ugyanaz a személy: Mircea Florin Şandru bukaresti költő.

Kissé eláll a szavam.

Pár napja hívott ugyan telefonon és jelezte, hogy sikerült kiadnia két új kötetet, amelyekből kötelességének érez nekem is juttatni egy-egy példányt, talán beléjük lapozok, s aztán, ha nincs rájuk szükségem, el is dobhatom őket.

Majd csinálok nekik helyet, esetleg megválok más könyvektől - replikáztam vissza, lazán, ahogy fiatal korunkban froclizni szoktuk egymást.

Mármint én Florint, mert ő inkább tiszteletteljesen, a némileg idősebbnek kijáró alázattal szólított meg, még akkor is, amikor már egyfajta alkotói közösségnek lehetett bennünket nevezni.

Most meg ilyen dedikációkat enged meg magának:

"Ajánlom ezt a könyvet, megbecsüléssel és elismeréssel Cseke Gábor költőnek, azon roppant kevés remek ember egyikének, akit életemben ismertem".

Soraiból messzire lerí a megindultság öngerjesztő pátosza. Meg a hamis dicséret kénkőszagát is bűzleni érzem a háttérben. De azért mindig jóérzéssel olvasom el őket, valahányszor kezembe veszem könyveit.

Kapcsolatunknak története van.

Amikor a Kriterionnál 1988-ban fordításkötetem jelent meg Florin válogatott verseiből, egy, a szakmát éppen tanuló ifjú riporter mindjárt ki is faggatott: miért éppen Mircea Florin Şandrut választottam ki a sok-sok élő román, s nem egyszer márkásabb nevű költő közül?

- Véletlenségből - válaszoltam hirtelenében. - Fiatalabb korunkban, az ifjúsági szervezet vezetőségében rengeteg gyűlésen kerültünk egymás mellé, eközben beszélgettünk, ismerkedtünk. Ő a bukaresti diáklap, a Viaţa studenţească egyik vezető szerkesztője volt, az is hetilap, az Ifjúmunkás is, akadt így elegendő közös témánk, elfoglaltságunk. Kezdetben egyszerű udvariassági gesztus volt részemről a fordítás, mert valahányszor egy-egy kötete megjelent, szintén merő udvariasságból, mindig dedikált egyet számomra. Ha már adta, kíváncsian beléjük olvastam, megragadott a hangvétele, majd egyre több versét kedveltem meg, ültettem át. Amikor A nagy teremben c. fordításkötet terve megszületett bennem, már mintegy két tucatnyi Şandru-vers fordítása állt a hátam mögött.

A következő riporteri kérdés arra vonatkozott, hogy mégis, mi fogott meg ebben a fajta költészetben, hogy bemutatásra méltónak tartottam a magyar közönség előtt.

- Életközelsége - válaszoltam -, egészséges szellemi nyitottsága. Şandru az élet, a mindennapi apróságok átlényegítésének költője: nem ködösít, nem használ artisztikus, művi elterelő hadmozdulatokat, cseleket. Úgy írja a verset, mintha olyan kavicsokkal játszana, melyek pontosan illeszkednek egymáshoz. Ezt az illeszkedést egy teljesen más nyelvi megközelítésben újrateremteni, izgalmas feladatnak bizonyult.

Hogy mennyire volt igazam és mennyire nem, az idő majd eldönti: a művek elérhetők könyvtárban, interneten.

Rendkívül hálás volt ezért a fordítgatós gesztusért, bár maga sem tudta, hová tegye, nem fért a fejébe az, hogy ha én tőle nem kaptam semmit, akkor én miként vagyok kapható ilyen ritka gesztusra az ő irányában. Beszéltem neki belső kényszerről, meg arról, hogy mialatt verseit átültettem anyanyelvemre, magam is rengeteget csiszolódtam poétikai iskoláját gyakorolva, újrateremtve, imitálva.

Ugyanez a furcsa megilletődés fogta el, amikor meglehetősen erős pressziónak vetettem alá és már-már szabályosan belehajszoltam, hogy írjunk közösen egy verseskönyvet a gyermekkorról.

Az elgondolás kézenfekvő volt, az Öböl összeállítása után, minthogy szerkesztőként rengeteg fénykép került az asztalomra, amelyeket egy kicsit a magaméinak is tekintettem. Az összehordott képhalomból közösen kiválogatunk ötven, témába vágó művészfotót, majd naponta - hogy az erőltetett ritmusból-ihletből ki ne essünk, illetve ki ne fogyjunk - hol az egyikünk, hol a másikunk szállít hozzájuk egy-egy verset. Amikor az ötven kép mellett ott áll majd az ötven vers, kölcsönösen lefordítjuk egymás munkáit, s mindkét nyelven kiadjuk. Sajnálatos egynyelvűsége miatt Mircea váltig szabadkozott, mire nagylelkűen elvállaltam a nyersfordítást a számára, hogy ezzel is átlendítsem magyar nyelvi fogyatékosságán, és feloldjam kisebbrendűségi szorongását.

A terv egyszerű és szép volt, lelkesítő, különösen azokban az időkben, én magam a szabályokat betartva el is készültem a részemmel, elkészítettem Florin verseinek fordítását, sőt átadtam neki a saját verseim nyersfordítását is.

Egy hét múlva ígérte a végleges kéziratokat.

Aztán hirtelen közbejött a rendszerváltás, amely durván megszakította a közös alkotás addigi békés ritmusát, s talán a rítusát is. Továbbra is találkoztunk, de mindkettőnket teljességgel felszippantott az újfajta, a szabad újságírás kényszerítő forgataga: Mircea ráadásul mindjárt a román ifjúsági napilap szerkesztőségi főtitkára - amolyan túlterhelt mindenese - lett, s pár év múlva kényszerűségből, magam is osztoztam e muszáj-herkulesi sorsban.

Teltek a napok, a hetek, s mind kevesebb szó esett köztünk a már-már befejezett kötetről, s amikor már végleg reményemet vesztettem, hogy egyáltalán kihordjuk-e még a közös gyereket, váratlanul azzal keresett meg, hogy ha meg nem haragszom, ő a saját verseit kiadná külön, mert a nyersfordítások ellenére is képtelen arra, hogy kellő szinten lefordítsa az én verseimet. Próbálta, de egyszerűen nem megy, és kész. Értsem meg...

Haragudni nem haragudtam, nagyon keserű lett viszont a szájam íze, de azért szabad kezet kapott saját verseit illetően, hiszen a közös egyezségen kívül semmilyen jogom nem lehetett fölöttük, meg aztán azzal vigasztaltam magamat, hogy azok a versek egy konkrét képvilágra tapadva születtek meg, s bár önmagukban is élnek, valódi hatásuk csak akkor lenne, ha beilleszkednek ama közös szintézisbe, melyre - egymásra hangolódva - valamikor elszerződtünk.

Mircea később, 1993-ban Colinele paradisului (A paradicsom halmai) címen, néhány új verssel megtámogatva az Editura Domino révén kiadta saját darabjait, én meg váratlanul, jó pár év múlva segítséget kaptam Andrassew Iván budapesti írótól, aki meglátta költői kalandunkban a fantáziát, és mert elszánt szorgalmazója és gyakorlati művelője a digitális könyvkiadásnak, internetes kapcsolatunk segítségével elhelyezte - magyarán: megjelentette - a könyv magyar változatát a világhálón. (Bárki megtalálhatja, ha egy keresőmotor ablakába beírja a fura könyv fura címét: Színes kenguru...)

Az ezredfordulóig Mircea Florin Şandru hosszú éveken át csupán emlék volt a számomra. Egyik napról a másikra, szinte észrevétlenül odahagyta a sajtóházban működő szerkesztőséget, ahol dolgozott, így megszakadtak találkozásaink természetes körülményei. Arra hivatkozva, hogy nyugdíjas éveire szeretne összegyűjteni néhány jól fizetett esztendőt, elszegődött a parlament sajtóosztályára előre-hátra mozdítónak, tisztviselőnek, névtelen csinovnyiknak.

Pár hete jelentkezett újra, ama bizonyos telefonhívással és a két dedikált könyvvel.

Elmesélte: az interneten szörfözött éppen a parlamenti hivatalában, s kíváncsiságból a keresőprogram ablakába beírta a saját nevét. A motor elsőnek éppen a Színes kengurut, közös kötetünket jelölte találatként, majd pár sorral lejjebb a szintén Andrassew jóvoltából évek alatt összehordott Román költők antológiáját. Magyarul tudó kollégája segítségével nagy nehezen megértette, miként került nevével és verseivel a világhálóra, most pedig a meghatottságtól nem tudott eléggé hálálkodni. A könyveket is azért küldte, hogy törlesszen valamit abból az általa "rettenetesnek" nevezett adósságból, ami örök hálára kötelezi irányomban.

Érdeklődéssel forgattam az új köteteket: más-más kiadónál jelentek meg, egy év különbséggel, tartalmuk meg szinte azonos. Szorongó szívvel tapasztaltam: a könyvek anyagának szinte fele ugyanazokat a régebbi verseket tartalmazza, melyeket már magam is beválogattam a Kriterion-kiadásba. Az új versek pedig, valami iszonyatosan barokkos, avítt, halálfélelmekkel teli, már számtalanszor megverselt víziókat, fordulatokat tartalmaznak, egyszerűen nem ismertem rá az én valamikori jóemberemre. Gondoltam, folytatom a tolmácsolások sorát, legalább egyetlen vers erejéig, ha egyáltalán találok kedvemre valót. Újra és újra visszatértem minden egyes darabra, de vagy benne voltak már a magyar válogatásban, vagy nem érték meg a fáradozást... A frissen megjelent kötet címe viszont ismerősnek tűnt: Miere neagră - tehát Fekete méz. Izgatottan lapoztam át, többször is a könyvet, s a harmincadik próbálkozás után is csak azt tapasztaltam, hogy a címadó vers hiányzik belőle. Közel egy egész estét áldoztam arra, hogy tűvé tegyem jegyzettornyaimat, rendre minden előkerült, amit Şandruval kapcsolatban írtam vagy fordítottam, a "fekete méz" azonban sajnálatosan rejtőzködött. Ettől aztán végleg begerjedtem, akár egy vadászkutya, akivel megszagoltatták a nyomot, és nem tud leállni a kereséssel.

A Fekete méznek márpedig a végére kell járnom! Legjobb lesz, ha egyenesen a forráshoz - Mirceához fordulok.

Másnap felcsörgettem telefonon. Álmos, fáradt hang a kagylóban:

- Itt a szenátus sajtóirodája, mit óhajt, kérem?

Mondom, hogy kit keresek.

- Én vagyok az, miben segíthetek?

- Kérek egy köcsög fekete mézet...

- Hogyan?!!!... Ó, te vagy az? Így már minden egészen más.

Mondom neki: megérkeztek a könyvek, nagyon köszönöm.

Erre közbevágott: elég, ha átlapozom őket, s nyugodtan dobhatom a szemetes kukába.

- Majd odébb - vigasztaltam -, amikor a fekete méz végére jártam.

- Mi bajod azzal a mézzel? Az az egyik kötet címe, na és?

- Igen, csak hogy nem találtam benne semmiféle mézet!

- Persze, mert szándékosan kihagytam... Az ugyanis egy nagyon keserű világot sűrít magába, nem illett volna a kötet anyagába.

- No de a cím, hát mégis azt a címet adtad neki!

- Igen, mert nagyon szeretem ezt a verset és a címét. Gondoltam, erre majd ráharapnak...

- Tudod mit, Mircea, nem faxolnád át nekem a barátságunk fejében?

- Én akár mindjárt tollba is mondom, a legkedvesebb verseimet fejből tudom, de azért mégsem teszem, hogy ne tévedjek. Inkább várj holnapig, magammal viszem az irodába, s onnan átküldöm.

- Különben hogy vagy? - udvariaskodtam.

- Kösz, ahogy könyökvédővel lehet. A kis tisztviselőcske a kicsike pult mögött. Vagyok a kicsi gépezet... Emlékszel? - utalt egyik keserű hangú poémájára hajdani fordításkötetemből.

Felemlítettem neki, hogy meglepődve láttam: antológiái legalább felében feltétel nélkül megegyezik az én válogatási értékítéletem az övével.

- Hiába, többször rájöttem én is, hogy rokonlelkek vagyunk...

Akkor ismét eszembe jutott 1988 ősze, amikor a frissiben megjelent fordításkötet ürügyén meghívtak kettőnket Homoródszentmártonba, az ottani kulturális napokra. A Falvak Dolgozó Népe által korábban falusi nemzetiségi fórumként indult találkozók a lap vonzáskörébe tartozó erdélyi magyar személyiségekkel egy idő után szemet szúrtak, s a Napokat úgy próbálták megmenteni, hogy román és más nemzetiségű alkotókat is meghívtak a rendezvényekre. A szervezők ezért előzetesen érdeklődtek nálam: milyen gyerek ez a Şandru? Kell-e előtte különösebb színjátékot mutatni, vagy eléggé nyitott a másságunkra. Némi habozás után megelőlegeztem számára a garanciákat, remélve, hogy nem hazudtol meg.

A Székelyföld déli részén található nagyközség amúgy a nagy erdélyi szobrásztehetség, Román Viktor szülőhelye, aki a hatvanas években fényesen futott föl Bukarestben modern szobraival, valahol etalon volt és mindent eldöntő ítész, aztán kiment Párizsba, ott egy jeles szobrász, a tordai származású Étienne Hajdu pártfogoltja és segédje lett, ott is halt meg, távol a szülőföldtől, de szülei, ősei a szentmártoni temetőben nyugszanak. Florinnal kisétáltunk oda, enyhe, napsütéses délelőttön, az egész természeten a kiteltség, a megereszkedettség, az elmúlás hangulata lebegett, akár csak Labiş Eminescu emlékére írt verstöredékében, amelyet egyszer szintén lefordítottam ("Az égi magasságból a gallyakon át / Fény és árnyék szitál / Az utolsó őszi napoktól életre kelt bogarak / Felkúsznak a sírodon nőtt piros virágokon - / Utoljára még bezsonganak a naptól és illattól, mielőtt / Martalékául esnének a fehér zimankónak..."), az olvasótalálkozóig még hátravolt másfél óra, tűnődve sétáltunk az elvadult sírok között, az ódon fejfákról olvastuk le a székely neveket. Florin csodálkozott e gazdag lustrán, addig sose járt magyar temetőben, meglegyintette a hely szelleme, s a találkozó után, ahol őszinte lelkesedéssel kaptunk tapsot román és magyar szövegeink hallatán, a székelyudvarhelyi szállodaszobában, ahol az éjszakát töltöttük, azt a kérdést tette föl nekem: ha ilyen jól megértjük egymást mi ketten, akkor miért akartok ti külön vonulni, külön iskolába, külön egyetemre?

A válaszom az volt: azért, mert ettől még nyugodtan lehetünk együtt.

Igen, de ő nem tudja, nem beszéli az én nyelvemet.

Ha akarnád, megtanulnád.

Miért, te meg akartál tanulni románul?

Nem, de egy idő után szükségem volt rá, és megtanultam

Tudod, amikor nekem is szükségem lesz a magyarra, megtanulok.

Rendszerváltás előtt volt, csupafül szállodai szobában; azóta se folytattuk a vitát.

Azt hiszem, most már mind a ketten megmaradunk, becsontosodva annak, akik voltunk, és akikké lettünk. Nincsen visszaút. Megértettem, hogy minden közeledési szándékom, gesztusom dacára a maradék távolságot már képtelenség közöttünk legyűrni: minden lépés, amit feléje teszek, az ő halmozódó adósságait húzza alá, amitől ő még védtelenebb lesz, és egyre legyőzöttebbnek, megalázottnak érzi magát. És a meghunyászkodás nem jó tanácsadó, mert magában hordozza az elvakult lázadás, a harag csíráit is.

Hogy minden teljes legyen, Florin szavának állt és még aznap elküldte a Fekete méz szövegét. Azonnal ráismertem, hogy egyszer már olvastam, talán le is fordítottam, de annak sehol nem találtam a nyomát. Azonmód nekiugrottam, s fel nem álltam, amíg ki nem izzadtam magamból az alábbi változatot, akár annak a kockázatával is, hogy egyszer majd kiderül: a fordításból akár két változat is létezik...

MIRCEA FLORIN ŞANDRU

Fekete méz

Fekete méz, te keser-édes

Nyelvemhez ér s már istenedek,

Fény aprította árnyékszeletek,

Múlóban a nyár, elhagyni képes.

Fatörzs mélyén vadméhek odva

A füst a rajt jól tova űzte.

Levelek, ágak fúlnak a tűzbe,

Gömbölyű forgács gyűl ma halomba.

A kas lepusztult, tünedezőben,

Kezem a lép után matat.

Keser-édesség a nyelvem alatt,

Fekete vadméz, istenedőben.

(Joggal gyanakodtam: most, hogy sajtó alá rendezem e jelentéseket, újabb és újabb adalékok kerülnek elő egy még be nem fejezett, de máris megmásíthatatlan, mert megismételhetetlen élethez: az Előre 1988-as évfolyamainak lapjain sikerült minden különösebb keresgélés nélkül rábukkannom a Fekete méz akkori tolmácsolására, ami azért nem kerülhetett be a válogatott versgyűjteménybe, mert az akkor már lezárva, megjelenésre készen várta, hogy piacra kerüljön.

Fekete méz

Fekete méz, te keserű-édes

Mennyei íz a nyelvem hegyén

Árnyékot szabdal a déli fény

Micsoda nyár, furcsa és véges

Vadlépet rejt a korhadt fa odva

A bolyt ki tudja mily füst űzte el

Avar fölött az égő ág perel

Szilánk dől a fejsze szerte dobja

Málladozó lép romló telepe

Kezem a maradék viaszra téved

Nyelvem hegyén, te keserű-édes

Mennyei ízű vadméz, fekete.)

*

Főszerkesztőnk nemrég hivatalos levelet intézett a Magvető igazgatójához, amelyben leírta: a Romániai Magyar Szó igyekezett az esemény jelentőségéhez mérten becsülettel tájékoztatni az olvasókat Kertész Imre Nobel-díjáról, annak jelentőségéről; nem feledkezve meg a Magvető szerepéről az író alkotói kiteljesedésében. Arra kértük értelemszerűen a kiadót és vezetőjét, járna közben a szerzőnél, hogy az erdélyi magyarság számára, aki a továbbra is erősen fogyatékos és alkalomszerű szellemi kommunikáció okán még annyira se ismeri a Kertész-életművet, mint egy anyaországi, engedélyezze valamelyik munkája - ha nem a főműve, akkor legalább Az angol lobogó - folytatásos közlését a lapban.

A közlést már csak azért is roppant időszerűnek éreztük, mert a díj odaítélésének bejelentésekor, ha nem is hangosan, de suba alatt nagyfokú fanyalgást, ellenérzést és sértődöttséget lehetett tapasztalni, mindenek előtt a magyar irodalmi mezőny részéről. Az olvasóknak pedig joguk volt a saját szemükkel, tapasztalataik nyomán meggyőződni arról, tévedett-e, részrehajló volt-e döntésével a Nobel-díj odaítélő bizottsága?

Váratlanul gyorsan megérkezett Morcsányi Géza úr válasza, méghozzá a lehető legkorrektebb és -nagyvonalúbb megfogalmazásban: "Kertész úrral történt megbeszélésünk során arra jutottunk, hogy Az angol lobogó folytatásos megjelentetéséhez mind a szerző, mind a kiadó hozzájárul. Kérjük, a megjelenéskor tüntessék föl, hogy a közlés a szerző és a Magvető Kiadó külön engedélyével történik. Munkájukhoz sok sikert stb."

Még javában tartott a szerkesztőségi öröm, hogy megkaptuk a Kertész-kézirat közlési jogát, s a kézirat szöveggondozása, folytatásokra szabdalása mellett arra készülődtem, hogy Domokos Gézától, a Sepsiszentgyörgyön megtelepedett ex-politikustól, ex-kiadótól (de nem ex-írótól) néhány méltató sort rendeljek a Kertész Nobel-díjának erdélyi percepciója kapcsán, amikor elektronikus postán, "egy vásárhelyi" fedőnevű soproni címről, ahonnan korábban soha egy sor küldeményt nem kaptunk, csatoltan egészen friss újságszemelvény futott be, V. Éva által aláírt kísérőlevéllel, amelyben ennyi állt:

Imre

A Soproni Ász hetilap tényfeltáró riportja.

Megjelent: 2002. november 14-én.

Kétszer huszonnégy órával az események után egyre nagyobb a meggyőződésem, hogy ez igenis, a nyilvánosságra tartozik. Ha nem is a szöveg, amely mint beigazolódott - kezdetben még kételkedtem az egész valóságában, ízetlen, rossz tréfára vélvén az ügyet - valóban megjelent november 14-én, és valóban a Soproni Ász nevezetű lapban, amiről máig nem tudok semmit, soha se járt a kezemben. A cikk fölött természetesen ott állt a figyelmeztetés, hogy a hetilap internetes változatába csak egy hét elteltével kerül föl az írás, a gesztust tehát úgy kellett vennünk, hogy valamilyen oknál fogva nekünk a lehető leghamarabb tudomást kell szereznünk e szövegről.

Vajon miért? Mit tettünk mi, a Magyar Szó, hogy ennyire felkeltettük a távoli, ismeretlen "ismerős" figyelmét? Netán "túltiszteltük" az első magyar irodalmi Nobel-díjast? A tényt magát, hogy végre a magyar irodalmat is ily jeles kitüntetés érte, függetlenül attól, hogy a díjat személy szerint ki kapta? De hát annyira azért mégsem vagyunk az a rettenetesen erős véleményformáló fórum, az anyaországban meg még annyira sem, hogy éppen Sopronból vessen felénk lasszót az, akinek valami nem tetszett az érvelésünkben. Vagy bennünk. (Vagy Kertészben... - a sor folytatható.)

Mi nem kértük az írást, kéretlenül, mondhatni agresszív formában érkezett. Csapdának szánhatta küldője, hogy a szenzáció kedvéért majd boldog cinkosai leszünk a már messziről rágalomként bűzlő "információ" terjesztésében. Az érdekes nem az, hogy valahol nyilvánosan megjelenik a hazugság, hanem hogy a méreg, a szenny minél nagyobb körben terjedjen tovább.

Úgy döntöttünk, nem dőlünk be a provokációnak, viszont helyet adtunk az író reagálásának az őt ért támadásra, abból némileg kiderül, miről is van szó tulajdonképpen.

Kertész Imre reagálása egy személyét érintő cikkre

Budapest, 2002. november 15., péntek (MTI) - Kertész Imre nevetségesnek és méltatlannak tartja a csütörtökön "egy magyarországi sajtótermékben" megjelent, személyét érintő cikk tartalmát, s az ügyet jogi útra kívánja terelni.

A Nobel-díjas író közleményét a Magvető Könyvkiadó pénteken juttatta el az MTI-hez.

Az MTI úgy tudja, hogy a sérelmezett cikk a Soproni Ász című lap csütörtöki számában jelent meg.

A lap által tényfeltáró riportnak nevezett írás "Kertész Imre író saját nevén mutatta be barátja vígjátékát" címmel látott napvilágot.

"Tudomásomra hozták, hogy 2002. november 14-én egy magyarországi sajtótermékben személyemet érintő közlemény jelent meg. A benne foglaltakat nevetségesnek és méltatlannak találom. Az ügyet jogi útra terelem" - írja a Berlinben tartózkodó Kertész Imre a közleményben.

A Mai Nap c. budapesti bulvárlap kitörő örömmel ráharapott a témára, ismertetve a cikket, meg azt, hogy az inkriminált darab a Csacsi-fogat című zenés vígjáték...

Próbálgatom a Soproni Ász cikkének logikája felől közelíteni a kérdést: no nézd csak, hát vajon épp a Csacsi-fogatért adták a Nobelt, vagy valami másért? Tegyük fel, hogy a hajdanán valakivel - akárkivel - közösen írt, mindenek előtt kenyérkereseti szükségből született zenés miegymás körül valóban összebogozódtak a szerzői és az érzelmi szálak, de vajon Kertész megírt, megjelent, többszörösen díjazott munkái is a mások érdeme lenne?

Gyorsan kiszálltam e gondolatszövevényből, mert éreztem, hogy a szöveg ravasz kelepce mindazoknak, akik olvassák. Figyelemelterelő hadművelete a hivatásos mocskolódásnak, kísérlet arra, hogy a stockholmi díjátadás küszöbén, amikor az írót éppen díszpolgárává fogadta Budapest, alattomosan belemarjanak abba, aki nem szeret lakatot tenni a szájára, és igazságai sok fülnek nem hangzanak kellemesen.

Nagyobbik öcsémre gondolok, aki valahol éppen Budapest dzsungelében sokféle hírlapot hord ki kerékpáron mindenféle fertályokba, hangos kutyaugatástól kísérve. Ülhetne pedig egész nyugodtan egy hűvös bolt(ocska) mélyén (képzelem én!), ahol naphosszat másodkézből vett televízió- és rádiókészülékeket javítgatna. Hiszen nem is olyan rég még ez volt a sorsa, egy tulajnak dolgozott, aki mindenféle divatjamúlt, kiszuperált készülékeket vásárolt föl potom áron, öcsém pedig garanciálisan működőképes állapotba hozta valamennyit.

Neki ez nem kunszt: betéve ismeri már mindahányat, legyen szó bármely típusról, álmában is kitapogatja a hibát. Azt mondja: mind egy lére mennek. Nincs bennük semmi ördöngösség. És én elhiszem neki. Csak hát nem mindenki férkőzik közel a gépek, gépezetek, műszerek, tákolmányok lelkéhez. Én például meg tudok csodálni egy japán rádióbelsőt, de azon kívül, hogy a precizitás külső jeleiben gyönyörködöm, nem sokat mondanak a színekben pompázó, egymásba szaladó pályák, huzalkötegek és mindenféle kötések, pöttyenetek, félvezetők (kezdetben azt hittem, elírásról van szó - mi az, hogy félvezető? - ki akartam javítani félrevezetőre... Vagy felvezetőre...).

Nem úgy a könyvek, a tájak, az emberek.

Viszont szívből irigylem öcsémet azért, amit ő tud, és én nem tudok. Pedig tudhatnék, ha volna bennem elég érdeklődés és ambíció a műszaki dolgok iránt. De nincs. Csak mélységes tisztelet. És valami szorongó félelem, hogy éppen akkor hagynak bennünket, embereket cserben - miközben már teljesen függőségi viszonyba kerültünk velük -, amikor nem is számítunk rá.

Ez az ő esetében is sajnálatosan működött: egy idő után a tulaj felmondott neki. Nem ment a bolt. Hiába adta bűnolcsón az árut, az ócska, kiszuperált holmi ma már nem kell senkinek. Akkor se, ha különben jól működik. Ami nem csillogó tucatáru, csak egyszerűen szolid használati tárgy, az ma már a kutyának sem kell. Így került öcsém is a műhelyből az utcára, a szerelőszékről a bicikli nyergébe.

Pedig ha jobban felidézem az ő külön bejáratú, szűkszavú intelmeit, akkor egyáltalán, semmin sem szabad meglepődni: kell hagyni a világot, hogy kifussa, s ha kedve van rá, túlfussa magát. Akkor meg sose mi leszünk azok, akik orra bukunk, hanem mindig mások. Furcsamód, ő volt az egyedüli ember a szememben, aki úgy vezetett autót, hogy a tökéletes biztonságot érezhettem mellette. Sosem káromkodott, nem idegeskedett, nem küldte el sehová az őt akadályozó vagy zavaró sofőröket, fanyarul mosolygott rajtuk: hagyd, hogy siessenek! Hagyd, hogy előzzenek! Hagyd, hogy szabálytalankodjanak! Te maradj mindig egy lépéssel hátrább. Maradj meg magadnak...

És mégis: ő volt az, iskolás kora óta, akit a rendészek számolatlanul sokszor és mindegyre kiszúrtak maguknak. Az a tipikus figura volt, akit szinte kötelességszerűen, mindenütt igazoltatni kellett. Született nonkonformista alkat lévén, akkor járt hosszú hajjal és szakállal, amikor a szocialista etikett az ilyen külsőt társadalmilag is megbélyegezte mifelénk. Akkoriban nem volt ritka eset, hogy valakit csak azért igazoltattak az utcán - hát még éjnek idején! -, mert szakállat és torzonborz (akkor úgy mondták: hippi) frizurát viselt. Öcsém e kitartóan megőrzött külsőségei miatt gyakorta beleesett a csőbe, ami egyáltalán nem csoda, hiszen a leglehetetlenebb időpontokban - nem egyszer éjfél után kettőkor, háromkor - bandukolt hazafelé, kézitáskájában glédában álló, mindenféle szerelőszerszámmal, alkatrésszel, huzallal. Egy egész iparosbazárt hurcolt mindenhová magával; igaz, így aztán mindenütt feltalálta magát, s ha a család bármelyik tagja, valamelyik ismerőse megkérte, legyen szíves, nézze már meg, mi baja a tévének, rádiónak, lemezjátszónak, magnónak, akkor ő rendszerint csak akkor állt fel, ha a készülék már működött, ő meg legyintett egyet: semmibe se kerül, majd a Jóisten megfizeti.

Balek? Bölcs? Fakír? Szent? Csavargó?

Tény, hogy sokszor hurcolták be mindenféle őrszobára. Nem csak Romániában, hanem odaát, az anyaországban is. Rendszerváltás előtt éppúgy, mint rendszerváltás után. Ilyen szempontból a rendszerek között nem volt semmilyen lényegi különbség. Mihelyt a rendészek elkezdtek vele szívóskodni, márpedig ez a képlet szinte mindig bejött, lelkileg azonnal becsukódott, és minden irányba kinyújtotta sündisznótüskéit. Kitűnően ismerte emberi jogait és a fonák helyzetet a végletekig feszítve próbálta rávezetni a közegeket, hogy tulajdonképpen bunkó módra, csizmaként járnak el. Nem tudom, mi értelme volt e haszontalan, újra és újra erőltetett demonstrációnak, de ugyanúgy csodáltam (irigyeltem?) érte, mint műszaki zsenije miatt.

Nem igazán adott az egészségére; én se sokat, az igaz, de azért a mértékletesség határait igyekeztem betartani; ő erre is egyszerűen fittyet hányt. Sose panaszkodott semmire, s legfeljebb ha már nem bírta cérnával, elaludt akár ültében is. Volt úgy, hogy éjfél után hazatérve a tányér leves mellé borult a konyhában, miközben az étel hajnalra ehetetlenné hűlt...

De miért elmélkedem ma róla? Nem is tudom. Talán azt próbálom kitalálni, őt miként gyúrta-alakította a kirívó viselkedésére érzékeny hatalom, honnan merített erőt, hogy huzamosabb időn át szembeszálljon velük? Nem egyszer fordult meg őrszobán, nem egy kihallgatáson esett át, de szabadulása mindig csak egy következő konfliktusig tartott. Jól ismerte a rendészek természetét, ők viszont aligha tudtak eligazodni rajta.

És ebben mi sem jelentettünk kivételt.

Az egész családot és egész tágabb környezetét megdöbbentette az a döntése, hogy az első egyetemi tanév végén, sikeres vizsgák után félbehagyta a műegyetemet, és mert azonnal jelentkezett a körletnél, máról holnapra el is vitték katonának. A hatvanas években mint Ifjúmunkás tudósító, sűrűbben kellett Bukarestbe utaznom, s egyszer sikerült úgy időzítenem, hogy felkereshessem a főváros közelében fekvő, meglehetősen jól álcázott kaszárnyában (egy akácerdő mélyén húzódott meg, diszkréten, mint később kiderült, rakétaelhárító egység székelt ott, öcsém meg a rádiólokációs műhelyben mindeneskedett). Nagy általánosságokon kívül semmit sem tudtam kihúzni belőle, megértettem, hogy szolgálata természetéről nem nyilatkozhat; amúgy sem volt beszédes ember, s idővel hozzászoktam, hogy többet tudunk meg tőle akkor, ha nem erőltetjük, s rábízzuk, hogy magától valljon színt - ha akar.

Nem sokkal ezután nyoma veszett, levelei váratlanul elmaradtak, semmiféle életjelt nem adott magáról, anyám hónapokig sóhajtozott, a megadott telefonszámról kurtán-furcsán az a válasz jött, hogy misszióban van, de hogy hol, azt megtartották maguknak. Úgy mondták, titok.

Aztán egyszer befutott egy agyonfogdosott képes levelezőlap, a Szovjetunióban tették postára, majd néhány napra rá öcsém is beállított egyenruhában, pár nap szabadságra, tarsolyában egy képtelenül zöld színű műanyagkarddal és egy vérbeli Matrjoska babával. Azt mondta, Moszkvában vásárolta őket: a kardot nagyobbik fiamnak, a babát a néném kislányának. Ennél többet nem volt hajlandó elárulni küldetéséről. Láthatóan jól érezte magát otthon, de mindez csak pár napig tartott: vissza kellett utaznia a csapathoz.

Évekkel később tudtam csak meg tőle, akkor is kérdezetlenül kötötte az orromra: tulajdonképpen szibériai rakétatámaszponton voltak, kiképzésen, de erről tilos volt beszámolniuk bárkinek is.

Leszerelése után még éveken át kilincseltek nálunk különféle katonai szakértők és biztonsági szakemberek, arra próbálták rávenni, maradjon hivatásos tisztes a hadsereg kötelékében, akár magas tiszti rangot is kap, csak ne hagyja cserben a műszaki alakulatokat, mert nagyon számítanak szaktudására, tapasztalatára. Igazából csak ő tudja, hogyan rázta le az "udvarlóit", mert végül is nem szegődött el a sereghez, inkább rádió és tévé javító műhelyek csóró mindenese lett, akinek hamarosan híre ment szülővárosában, és divat volt az ő kegyeit keresni.

Hát ilyen öcsém van nekem. Bonyolult, egykor értékes, erősen lepusztuló állapotban, helyettesíthetetlen, egyszeri, gyöngéd (s ha kell, durva pokróc), igazságszerető, bölcs, elnéző, hű, sosem felejtő, de mindent megbocsátó, makacs, önfejű, gyermeteg, magának való...

Azon töprengek: mit tehetnék érte? Meg lehetne-e még menteni családjának, gyermekeinek? Vagy hagyni kell, hogy nyugdíjas fejjel, rozoga vénember létére a vesztébe rohanjon?

Azt hiszem, ő lenne az első, aki gáncsot vetne bármilyen mentő szándéknak.

(Az alábbi vers születése öcsém sorsával függ szorosan össze, ő lebegett a szemem előtt, amikor a képzeletbeli kihallgatást és vallatást részleteiben képbe hoztam.

hát kinek beszélek

mikor bevitték kopaszra

nyírták szálas szőke

haját learatta egy zümmögő törpe

kombájn és aztán puff

a hátára a vállára ahol

érték micsoda dolog hogy

nem vallja be ami bevallható

bizonyság rá egy vaskos iratcsomó miért

néz nefelejcskék szemével oly

merőn tán nem

kapott eleget vagy mi a

túró miért nem pislogsz ebadta még

most se rezzensz pedig

csak a hús helyenként

már csak a csont árulkodik arról hogy

megcsúfolva is vérbe fagyva péppé

puhítva se hallgatsz a jó

szóra hát kinek beszélek a kutya

úristenit)

*

Ma megünnepeltük az évfordulós számot. Amely sok vajúdás árán mégiscsak megjelent. Vagyis, sikerült az 55. évfordulóhoz valamilyen értelmes, elhihető és megnyugtató apropót találni. Ebben különben jelesek vagyunk: úgy tudjuk forgatni vereségeinket, szégyenünket is, hogy a végén valamilyen svédcsavar révén a dicsőségünkre válik. Ezért van az, hogy publicisztikánkban mind gyakrabban szólja el magát a fegyelmezetlenül, könnyelműen fogalmazó firkász, amikor ezt írja: "Megünnepelték XY halálának az évfordulóját"... Vagy: "Ünnepséget tartottak a holokauszt tiszteletére..."

Szűkkörű házi ünnep volt a miénk: némi falnivalóval, vodkával, sörrel. És jócskán kimerült idegekkel. Természetesen, néhány pohár után összekaptunk. A kótyagos ember könnyen civódik, pláne, ha évgyűrűi száma egyre tekintélyesebb. Feszülő, elnyűtt idegpályái rövidre zártak, mindenről ugyanaz jut eszébe (teljesen mindegy, hogy mi, a lényeg a lemezjátszó-effektus), mint Móriczkának, felhozhatod előtte a legmeggyőzőbb érvet, úgy surran el a füle mellett, mint az okos denevér, aki iszonyodik a karamboltól, de azért vészesen közel, hajszálra suhan el a céltárgy mellett. Kevesen vagyunk, halálosan unjuk egymás rigolyáit. Ha ellazulnánk, ha hagynánk egymást igazán ellazulni, éppen csak néhány órára, nem többre, óriási nyereség lehetne. De mindenkinek fontosabb előbb saját magára gondolni. Így újabb feszültségeket halmozunk a meglévők mellé, még jobban bebetonozzuk a sündisznóállásokat, és elég egy félszó, egy hangsúly, kigyúl a vészjelzés, befuccsol a kommunikáció, emelkedik a hangfekvés, nő a szavak súlya.

Pedig a lényeg abban van, hogy túléltük ezt is. Hogy minden fenyegető gyöngeségünk-fogyatékunk ellenére, ha ideig-óráig is, kilábaltunk egy újabb kilátástalannak látszó helyzetből. Véghezvittük a már-már hihetetlen produkciót. Még egy esély, nekifutás, látványos tűzijáték a nagyközönség előtt, hírül adva, hogy vagyunk, tudunk, és nem hagyjuk magunkat.

Amiben nagyon sok az igazság, de a színjáték is.

Szeretem ezeket a póker-ízű győzelmeket, amelyek a látszatot meghazudtolva mégsem a szerencsére, hanem a hozzáértésre, a kapcsolatokra és a tapasztalatra, no meg a virtusra alapoznak.

Az ünnep óta immár a harmadik Magyar Szó jelenik meg a teljesen új dizájnú, elejétől a végéig grafikusművész által elképzelt és összehangolt köntösben. Miért vártunk ki mostanáig, több mint egy évtizedet? Ennyit pazaroltunk el újjászületésünkből. Azt hittük, elég szabadnak lenni, ugyan, kit érdekel a forma? És most kábán gyönyörködök az eredményben, mintha nem is a kései gyermekem, hanem a kedvesem lenne. Pedig hát a mi izzadságunk tapad hozzá.

Az ünneplés közben, mint minden ilyen visszapillantásnál, előjöttek az 1989-es, rendszerváltásos emlékek. Érdekes, és mégis törvényszerű: mindenkinek más jutott az eszébe, teljesen egyénien, a saját személyiségét felértékelve emlékezik az eseményekre, időpontokra, történésekre. A hányinger környékezett. Miért nem lehet nyíltan vállalni azt, hogy igenis, be voltunk rezelve?! De még hogy! Hallgattuk a szerkesztőségben, ki-ki az irodájában, zseb- vagy táskarádión az egymásnak ellentmondó híradásokat, s mindenek előtt a felfüggesztett műsort helyettesítő indulók unalomig ismétlődő pattogását. Főszerkesztőnk külön bejáratú irodájában járkált föl és alá. Máskor unalmában naponta többször is végiglátogatta a szerkesztőségi szobákat, meg-megállva egy-egy kolléga mögött, lesve az ilyenkor törvényszerűen megtorpanó iromány genezisét, de most láthatóan tartózkodott attól, hogy közöttünk mutatkozzék. Azt hiszem, sok mindenről már előzetesen is tudott, még többet sejtett, de már nem volt bizalma semmiben, senkiben. Teljesen magára maradt. 1956-ban katonatiszt volt, az országos katonalapnál dolgozott főszerkesztőként, a legenda szerint több héten át Budapesten is megfordult mint "haditudósító" (?), ki tudta volna, ha ő nem, hogy a rendszerváltó földindulások az esetek többségében kudarccal végződnek és törvényszerűen megtorlásba torkollnak. Ötvenhat bukása után úgy vezényelték az Előre élére, hogy egyensúlyt tartva, a gyeplőt jól meghúzva, visszavezesse a szerkesztőségbeli eltévelyedőket a párt vonalához, mintegy rehabilitálva a megrendült hitet. Egész életének, karrierjének értelmét, célját látta semmivé foszlani most, az 1989-es december végi napon, amikor Bukarest ege fölött Ceauşescu helikoptere egérutat keresve, a sajtópalotát érintő légifolyosón, szemünk láttára elhúzta a csíkot.

De ezek mind spekulációk.

Igazság szerint én magam is irodámban, csukott ajtó mögött, felborzolt idegekkel vártam ki a végét, próbálgatva a jó ideje süketté vált telefont. Érdekes módon, a belső hálózaton lehetetlen volt kapcsolatba lépnünk egymással, a városi vonalak viszont többé-kevésbé működtek. Napokon át figyeltem a Temesváron történteket, hallgattuk a Szabad Európa és a BBC, meg olykor a Kossuth Rádió adásait, de úgy tűnt, mintha jókora túlzással szeretnének akár több lapáttal is rádobni a valóságra. Bevallom: hiányzott hozzá a hitem, a bizalmam, hogy tartósnak reméljem a változásokat, és meggondolatlanul fejest ugorjak abba, amit ma úgy hívnak, hogy "romániai forradalom".

Persze, én csak a magam nevében beszélhetek. S lehet, hogy tévedek, de akkor is úgy láttam, hogy mi valamennyien - kevés kivételtől eltekintve - voltunk ama gyáva kukac tömeg, aki évtizedeken át hallgatott, reszketett, és csak akkor ágaskodott fel benne a mersz, amikor jobbról is, balról is egyre jobban hallotta a szentségtörő szirénhangokat, amelyek - ma is meggyőződésem - jól irányzott diverzió elemeiként szolgáltak. Arra ment ki a játék, hogy minden eszközzel fellazuljon az emberek szorongása, s a tömeg fogékonnyá váljék a rebellióra - hogy senki ne féljen, s a csúcsfőket elűzve, átmentse magát egy egészen szép számú siserahad, természetesen a megfelelő tőkével együtt. Ami tökéletesen sikerült.

*

Reggel 9 és 10 között két kisebb, majd később egy erősebb földrengés ringatta meg a székünket, asztalunkat, emelte meg a számítógépeket.

A világ megrázta magát, majd minden elcsöndesedett.

Az első reakcióm az volt, hogy telefonálok, mielőtt mindenki a vonalra telepedne, de mikor megérintettem a telefonkagylót, belém villant: no, és kit hívnék fel?

Feleségem éppen úton volt Csíkszereda és Bukarest között, mire hazaér, majd megtudja a hírt. Különben is, a földrengés olyan, hogy az ember, ha nem közvetlen résztvevője, ha csak a hírét hallja, akkor túlságosan is könnyedén, valahogy félvállról könyveli el: égnek hála, nem velem történt... Lakásunkban odahaza most nem tartózkodik senki, bár az is igaz, hogy az utolsó emeleten mindig jóval nagyobb a kilengés, mint itt, a harmadik emeleti szerkesztőségben; könnyen előfordul, hogy egy-két kisebb tárgy el is mozdul, netán csészék, poharak koccannak össze a polcon, és meglódulnak a csillárok, hiába, ez már ezzel jár...

Mindegy, majd a végére járok, ha letelik ez az átkozott munkaidő. Úgy látszik, engem mindegyre dologidőben érnek a katasztrófák...

Életem első, valóban fenyegető és rémálomra emlékeztető földrengése, amit családommal együtt Bukarestben átéltünk, 1977. március 4-én rengette meg Romániát.

Este volt, pénteki napon, teliholdas estének ígérkezett, valószínűtlenül enyhe tavaszi idővel. Az Ifjúmunkás szerkesztőségében tartózkodtam, az utolsó simításokat végeztük a hetilap friss számán, a cenzúra akkorra már megtette volt esedékes, "diszkrét" megjegyzéseit, majd fehér oldalainkra nyomta a terjesztési engedélyt jelző apró körpecsétet, s akár indulhatott is volna a rotációs. Az egyik oldal utolsó levonatát böngésztem éppen, amikor íróasztalom furcsán megvadulva ugrándozni kezdett, mialatt az irattartó acélszekrény gyanús zörgéssel, fenyegetően megindult felém, mintha valaki hatalmas erővel taszította volna maga előtt, mindehhez valami vijjogó, háborgó moraj társult a nyitott ablakon át. Egy villanás és elaludt a villany, én meg elüvöltöttem magam, ahogy a torkomon kifért:

"Hagyjátok abba! nem halljátok? Nagy szarok, tessék befejezni!"

A hangszálaim már-már elpattantak a megerőltetéstől, de mi volt ez az éktelen recsegés-ropogáshoz képest!... Szúnyogfing...

Hogy miért üvöltöttem? Valami azt diktálta belülről, hogy mint minden más eddigi életünkben, ez is valahonnan felülről zúdul ránk, vezetőink akaratának megfelelően; és mert csakis dühöngve, szitkozódva bírtam ember módra szembenézni az embertelen pillanattal, miközben magam sem tudom, miként tartottam féken az iroda közepéig sodródott, engem mindenáron agyonnyomni készülő, erre-arra imbolygó, dülöngélő vasszekrényt...

Az igazán ijesztő az volt az egészben, hogy a kisebb, pillanatnyi rengésszünetek után is többször újrakezdte, mintha csak bombázás lenne... Idegesen kapkodó kezem rögtön a telefont markolta, vakok módjára kitapogattam, majd gyorsan letárcsáztam az otthoni számot, még élt a vonal, feleségemet próbáltam nyugtatni, vigyázzon a gyerekekre, máris indulok, szerencsére, akkor már közel laktunk a sajtóházhoz, loholva tettem meg a pár kilométernyi utat, át a vasúti síneken, árkon-bokron, parkokon, szántásokon. Nem voltam egyedüli, akit az utcán talált az élmény, aki csak tehette, lélekszakadva sietett haza az övéihez. Az otthoniak természetesen már felöltözve, a ház körül, egy füves grundon várakoztak, a lakók összefogásának és egymást segítő fegyelmének köszönhetően jutottak le a legfelső emeletről, a leállított felvonó és a bizonytalan sötétség ellenére. Ők mesélték el, hogyan élték át a kilencedik emeleten a 7,2 fokos rengést, amelynek nyomán - mint hamarosan kiderült, de inkább csak a rádióból, amely kis kiesés után újra sugárzott - magas házak dőltek össze Bukarestben, városrészek omlottak le Galacon, Zimniceán, Jászvárosban, 1570 ember halt meg, 35 ezer család maradt fedél nélkül.

Legalább fél óráig tartott az örökkévalóságnak tűnő út, amíg a szerkesztőségi szobából lejutottam a sajtóház bejáratához. Totális áramszünet volt, zseblámpám odahaza maradt, bezzeg máskor mindig a táskámba teszem, most valahogy elmulasztottam. Akkoriban még cigarettáztam, volt hát nálam öngyújtó, az irodából felmarkoltam egy nyaláb újságot, s rögtönzött fáklyákat sodortam belőlük, majd egyet meggyújtva, szorongva kiléptem a folyosóra. A szomszédos irodákból, ahol a román ifjúsági napilap korrektorai várakoztak az éjszakai olvasni- és javítani valóra, most csillapíthatatlan és értelmetlen üvöltőkórus artikulátlan hangzatai áradtak ki a recsegő-ropogó falak közé, mindenki magáért és magának szitkozódott, hangosan, s mindannyian átélhettük, hogy ezzel együtt valahogy a félelem is a levegőbe röppen belőlünk...

Fáklyáim hamar leégtek, de jók voltak arra, hogy sietősen szemügyre vegyük a folyosót, lépésről lépésre. Óvatosan araszoltunk előre, a sápítozó, jajveszékelő nőket csitítva, a padlón keletkezett repedéseknél, feltüremkedésnél lábunkkal próbálgattuk a törmeléket: nincs-e omlásveszély. A lépcsőkön se siettük el a dolgot, mert a sötétből csak apránként, összefüggéséből kiszakítva bontakozott ki a valóság, és azzal is számolni kellett, hogy az esetleges utórengéseknek sokkal súlyosabb következményei lehetnek: a már beindult, félig elvégzett rombolást egyetlen moccanással kiteljesíthetik.

Főszerkesztő helyettesünk, aki a város távoli fertályában lakott, és akit már otthonában ért a rengés, első ijedelmében kocsijába tuszkolta családját, le s fel száguldozott a város legszélesebb útjain, így egyúttal fogalmat is alkothatott a bukaresti pusztítás teljes képéről. Másnap délben részletesen elmesélte a látottakat, miközben elővettünk egy üveg szilvapálinkát az irattartó vasszekrényből - hogy, hogy nem, az esti vitustánc csodával határos módon megkegyelmezett neki, még csak föl sem dőlt!

Riportereink akkor már a várost járták, mi ketten pedig a telefon mellett vártuk az új és még újabb híreket, az ilyenkor elmaradhatatlan felsőbb utasításokat. Természetesen különszámot kellett kihoznunk, s a pártközpontból nem felejtettek el naponta többször is leszólni: igyekezzünk minél erőteljesebben hangsúlyozni a veszteségeket, legyünk meggyőzőek a pusztulás méreteit ecsetelve, hogy a külföld majd minél bőkezűbben siessen a segítségünkre... Ugyanazt a taktikát kellett hát bevetnünk, mint az első katasztrofális romániai - s akkor főként erdélyi - árvíznél 1970-ben, amit mi akkor még az ébredező őszinteség és szókimondás jeleként értelmeztünk, pedig nem volt egyéb olcsó koldustempónál: csak mutogatni bátran a sebeket, a bajokat, hadd jöjjön a segély mindenünnen...

A magas szintű pártvezetés, élen Ceauşescuval és feleségével éppen Nigériában látogatott "hivatalos barátian", de a hír hallatára azonnal megszakították programjukat, másnapra már itthon voltak s azon nyomban átvették úgymond a mentés vezetését. Attól a pillanattól kezdve fordult a kocka, a telefonos eligazítás pedig már akként szólt: úgy írjunk a katasztrófáról, hogy az írásokból föltétlenül kidomborodjon - az Elvtárs vezetésével sikerül kilábalni minden bajból.

Az akkori napok eseményeit felidézendő, elővettem egy 1980-ban Bukarestben kiadott dokumentum-kötetet, amely Fájdalom és hősiesség (Eroism şi durere) címen több mint 400 oldalon, bő fényképanyaggal rekonstruálja a felejthetetlen március negyedikei éjszaka elő- és utótörténetét. S annak ellenére, hogy fehér fércként szövi át meg át a párt vezetésének és a főtitkár szerepének a hangsúlyozása, nevének, dicső tetteinek az unos-untalan emlegetése, a könyv tényanyaga örök mementó egy katasztrófa természetrajzához, belső mozgásteréhez, félbemaradt sorsok, a pillanatba sűrűsödő véletlen összeesések tárháza, amiről lassan megfeledkeznénk, ha csak romló emlékezetünkre hagyakoznánk...

A mostani rengés, szerencsére, nem hagyott látható nyomot. Otthon, a kora esti tévéhíradóból megtudtam az erősségét is: 5,2 fok. Ez már nem semmi. A mélyben dolgoznak és mozgolódnak, egymáshoz dörgölőznek a tektonikus lemezek. Most ismét olyan éjszakák következnek, amikor elalvás előtt az ember azon képzeleg, hogy na, most mozdul meg alattunk az ágy, vajon miért vonítanak olyan különösen a kutyák odakint...

Azzal alszom el, hogy még legtöbb két év és megszabadulok ettől a várostól, a földrengés miatti szüntelen rettegéstől, a kilencedik emelet mélységiszonyától, a szerkesztőségi robottól...

*

Későn ébredek: nyakamon a szokásos hétvégi rendteremtés. Takarítás, mosogatás, majd vissza a dolgozószobába. Az iratszekrény egy újabb polcát leltározom, ami tulajdonképpen turkálás, szemlézés, kóstolgatás. S közben emlékezés.

Egy köteg régi újság. Lássuk csak... Egy részük a 89-es rendszerváltás első napjaiból, mások az azt közvetlenül megelőző napokból.

De ott van köztük egy l'Humanité Dimanche, a francia kommunisták lapja (valamikor, diákkoromban és a hatvanas években is ez jelentette errefelé az elérhető Nyugatot - némi szerencsével és koránkeléssel minden további nélkül beszerezhető volt vagy a bukaresti nagypályaudvar peronján, vagy a Nemzeti Bank épülete mellett, egy utcasarki újságárudában, ahol szemszúrásból egy sor külföldi lapot is látni lehetett - úgymond az idegenforgalomra való tekintettel...), annak is 1968. augusztus 25-i száma, benne remek összefoglaló a csehszlovákiai eseményekről, illetve az azokhoz vezető válság előzményeiről: adatolva, mellébeszélés nélkül, dokumentumszerűen. Ezt a fajta újságírást hiányoltuk különben mi annak idején mifelénk, mert nálunk mindig nyakon öntöttünk bármit egy jó adag elvi-ideológiai szósszal, ami arra szolgált, hogy az ellentmondásokat, a kiálló érdességeket, a kérdőjeleket eltüntesse.

Lebegtettünk, sejttettünk. Mondtuk is, meg nem is. Meleg is, meg hideg is. Szóval: langyos a javából.

Akkoriban született a lányom, aki még két hónapos sem volt, s én azzal állítottam haza a sajtóházból, a nemzeti ünnep - augusztus 23-a - előestéjén, hogy a csehszlovákiai zűrzavar, illetve bevonulás miatt szabályosan kitették a szűrünket a szerkesztőségből, s jóformán el se széledtünk, az irodákba máris bakancsos, állig felfegyverzett katonák nyomultak s költöztek be, az ablakoknál géppuskákat, aknavetőket állítottak fel, de még a gázmaszk se hiányzott felszerelésükből. Az egyenruhás különítmény írásos paranccsal érkezett, amiben az állt, hogy a szerkesztőség attól a pillanattól kezdve hadszíntérnek nyilváníttatik. Punktum. Szalmazsákokat cipeltek föl, hideg kosztot, konzerveket, nagy, kerek kenyereket, vagy két tucat katona rendezkedett be a sajtóház tizedik emelet fölötti tornyába, közvetlenül a televíziós közvetítő állomás alá, ahonnan remek rálátásuk volt a reptérről a Bukarest szívébe vezető főútvonalra, könnyedén sakkban tarthatták akár a gépesített csapatmozgásokat is.

Egyik kollégám éppen erdélyi kiutazáson tartózkodott azokban a napokban, s a délutáni órákban, miután bennünket kitessékeltek, Marosvásárhelyről próbált telefonálni a szerkesztőségbe. Ott felvették ugyan a kagylót, de ékes román nyelven mindjárt közölték is vele, hogy "ön a ...... számú katonai egységet hívta". Ettől aztán úgy begyulladt, hogy menten elhíresztelte ismerősei körében: Bukarestben heves harcok dúlnak, mert már a szerkesztőséget is elfoglalták...

A nemzeti ünnep két napon át tartott: 23-án és 24-én. 23-a ugyanis ezúttal történetesen péntekre esett, s ilyenkor a folyamatosság kedvéért, "dolgozói közösségek javaslatára" - ez volt a pártvezetőségi határozatok kedvelt formulája - a közbeeső szombatot is munkaszüneti napnak nyilvánították, helyette egy későbbi vasárnapot áldoztak fel a haza oltárán. Így három napon át magánemberként, rádióhírekre, televíziós híradásokra fülelve, a gyerekeket sétáltatva, magunkban töprengve, a várható következményeket latolgatva a Botanikus Kertben és egyéb elérhető, kikapcsolódásra alkalmas ligetecskékben telt el. Bukarest most is megadta a módját az ünneplésnek, az emberek lazák voltak és kikapcsoltak. Hétfőre meg gyakorlatilag megoldódott az egész háborús helyzet: Csehszlovákiában a csizmák rátapostak mindazokra, akik megpróbáltak kilógni a sorból. Az ünnep után kinyitó üzleteket azonban megrohanta a lakossági pánik. Csehszlovákiai turisták rekedtek, félbeszakított tengerparti nyaralásuk után Romániában, sokan féltek hazatérni. Az ünnepre megtömött polcok pillanatok alatt leürültek...

A katonák eltakarodtak a szerkesztőségből, számukra véget ért ez a rendhagyó víkend, mindent összevetve egy jó kis kiruccanás volt, hadgyakorlat élesben, ami után otthagyták nekünk a szalmazsákokból kifolyt töreket, az üres, szanaszét dobált konzervdobozokat, az uborka- és dinnyehéjat és ipari mennyiségű, szerteköpködött napraforgómag-héjat...

Csak miután a takarítónő alaposan felsikált és eltüntetett mindent, ami a rögtönzött tüzérfészekre emlékeztetett, kezdtünk kételkedni abban, hogy egyáltalán igaz volt-e a pár napos háborús veszély. Pedig addigra ugyancsak beindultak mindenfelé a nagygyűlések: testületileg elítéltük a bevonulást, s Ceauşescuval az élen azt hangoztattuk, hogy senki ne szóljon bele a dolgainkba, minden szocialista országnak joga van a saját sorsát intézni. Egyből kedvesek lettünk mi, romániai magyarok a többségnek, érezni lehetett, hogy e kedvességet inkább a félelem gerjeszti, hogy netán mi is elkezdünk hőbörögni, mint tették nagyobb társaink ötvenhatban, amiből mi, akkori iskolás gyerekek még nem sokat érthettünk... A fővárosi magyaroknak nagy hirtelen visszaadták - s ez csak egy példa a sok közül - úgymond azt a bukaresti Petőfi Házat, amelyet valamikor, a huszadik század első harmadában ottani magyar iparosok és alkalmazottak, az akkori népes bukaresti kolónia anyagi hozzájárulásából emeltek, s amelyet az ötvenes években egyszerű kerületi kultúrházzá degradáltak és züllesztettek.

A francia lap mellől mindjárt az Ifjúmunkás jogutódja, a rendszerváltás után Fiatal Fórumnak keresztelt, a KISZ KB hetilapjából a Romániai Magyar Fiatalok Hetilapjává avanzsált kiadvány első száma bukkan elő: egyelőre csak négy tabloid oldalon, a címlapján Damó Pista ihletett rajza a fiatalság energiáinak hirtelen felszabadulásáról. Mellette Szász János, ismert bukaresti publicista és költő, sokáig az Írószövetség magyar famulusa köszöntötte a fiatalok forradalmi szerepét a sorsfordulóban, s így zárta röplapját:

"Fiatalok, akik eddig az első sorban voltatok, maradjatok továbbra is a forradalom előőrsében, őrizzétek a forradalom első kivívott bástyáit! Erre kér benneteket egy 62 éves öreg, aki 1989. december 21-én elhatározta, hogy 26 éves".

A szokványos, patetikus fordulatot fanyarul abszurd humorral ütötte el, ezért lehetett valamennyire hiteles.

De mielőtt Fiatal Fórummá válhatott volna, még megjelent egy Ifjúmunkás-szám, 1989. december 26-án.

Engem is kérdezgettek akkoriban, az első napokban a volt kollégák, milyen nevet ajánlanék, hogy ne kelljen a mozgalmi életben oly elkopott, patinás, ám divatjamúlt régi címkét magukkal cipelniük egy teljesen szabad világba. Igazság szerint semmilyen okos, eredeti ötletem nem támadt. Annyira a laphoz és életemhez nőtt a régi név, hogy még a Fiatal fórumot sem találtam ihletettnek; elfogadtam, éltették is tovább egy darabig, aztán elfogyott a KISZ-vagyonból származó "muníció", s általában a lapok vagy saját lábra álltak - esetleg mecénást, tulajt kerestek maguknak -, vagy látványosan, egyik napról a másikra eltűntek a süllyesztőben. A Fiatal Fórumot csíkszeredai botcsinálta üzletember vásárolta fel, egy darabig futtatta, aztán zavaros üzleti ügyei miatt rangrejtve lelépett az országból, hagyott csapot-papot, szerkesztőket, szerkesztőséget, adósságokat - a lap kimúlt.

Próbálták Csíkszeredában feltámasztani, de mert a terjesztés gyakorlatilag megoldatlan nálunkfelé még ma is, hamvába holt a különben tisztes próbálkozás.

Az utolsó Ifjúmunkásban viszont van egy remek vers, igaz, agitatív kissé, s enyhe utánérzése az Illyés Gyula-féle Egy mondat a zsarnokságról-nak, formailag legalábbis ugyanabból a bokorból pattanhatott elő, de pontos, az akkori idők szellemét fejezi ki. Szerzője Ferenczes István csíkszeredai költő, újságíró, kedves ismerősöm, a fordulat napján, közkívánatra, helyi népvezérré választották a tömegek, amitől aztán az első adandó alkalommal sikerült megszabadulnia, most a Székelyföld című rangos irodalmi folyóiratot főszerkeszti; annak idején nagyon szerettem volna magunkhoz venni az Ifjúmunkás csíkszeredai tudósítójaként, de a személyzeti osztály közbelépett, mondván: származásilag nem megfelelő, ráadásul fütyült a templomban. (Ezt arra mondtuk annak idején, ha valaki politikainak minősíthető "vétséget" követett el, s emiatt, ha nem is lett különösebb bántódása, megjegyezték, számon tartották, gáncsolták, ahol érték...)

Érthető módon, én magam akkor még csak nem is gondoltam arra, hogy ilyen sorokat papírra vessek. Meglapultam, mint ama bizonyos kupac a fűben, mert tudtam, hogy ha azokban a pillanatokban nem is, de hamarosan elszámolnivalóm lesz önmagammal...

FERENCZES ISTVÁN

A diktatúra közhelyei

nem számít nappal vagy éjszaka

a terrornak nincsen évszaka

az ajtódat ököllel veri

ablakodat kővel zörgeti

palló alól ássa föl magát

vagy a plafonról szakad le rád

átsuhan a vasbeton falon

mint meleg kés a hideg vajon

osonva jön a szellőzőlyukon

ólálkodik a kéményhuzaton

felveri a lépcsőházakat

szétzúzza a gyermekágyakat

és kényszerlakhelyre kényszerít

és ítélet nélkül elveszít

betömi a víz- és gázcsapot

kikapcsol villanyáramot

a tévében indulót csahol

a rádióból reád lovagol

leltározza suttogásodat

vízágyúval lövi az álmodat

ha szerelmet vallasz közbeszól

s ha szűz vagy megerőszakol

szeretőidet megzsarolja

ölelésedet sárba fojtja

lehallgatja a telefonodat

röntgennel bombázza csontodat

ott van mindenütt és nincs sehol

bitangnak címez el- s leszól

ha énekelsz azért ha hallgatsz hát

ezért veri széjjel a szád

a kenyérre váró sorba lő

és tarkódon hál a puskacső

a bénát kalodába zárja

a vakot ház falához vágja

a kicsiket korbáccsal veri

a némákat kiselejtezi

a suszterből vőlegényt csinál

és a cédájából királylányt

kitépi annak a nyelvét

ki másként szól és másképpen beszél

ha ökölbe szorítod kezed

porba üti fölszegett fejed

a fasiszta kommunizmusban

igaza s joga egynek van

az egy-népnek-vezérnek-pártnak

a kakaón hizlalt elvtársnak

kopónak vérebnek zsarunak

gumibotnak tanknak ágyúnak

csak pusztulsz csak félsz és elrohadsz

irigyeled a báva barmokat

és nincsen vég és nincsen kezdet

sem élni sem halni nem lehet

csak földre hulló arcunk átka

hull mint hó a diktatúrára...

Csíkszereda, 1989. december 19-20.

*

U. barátommal kissé összevitatkoztunk azon, higgyen-e az ember úgy általában, vagy csak az érzéki tapasztalás, a személyes meggyőződés vezérelje az életben. Hogy aztán ne csalódhasson túl nagyot.

U. fiatal, derék fotós, egy szerkesztőségi fotópályázaton került a látómezőmbe, amelyen különdíjat adtunk neki, aztán egyszer, pár év múltán hirtelen megjelent a szerkesztőségi szobámban, jókedvűen, életvidáman. Úgy éreztem, legalább is abban a pillanatban, mintha még egy fiam született volna hirtelen, vagy talán egy egészen ifjú öcsém, s biztattam, nézzen be még, ha arra jár.

Többször is beütötte magát azóta, s mindenáron arról akart meggyőzni, hogy az ember eredendően jó, hinni kell benne, s akkor a dolgok mindig hajlandók jól elsülni.

Elegem van mindenféle hitből, szakítottam félbe, csúful visszaélt vele az elmúlt század. És az lett az eredmény, hogy kiégett, hitetlen emberek lettünk.

Azt is elmondtam neki, hogy elsősorban nem a vallásra gondolok, azt most tegyük félre, mindenki azt és abban hisz, amit és akiben akar, ez nem lehet vita tárgya, bárkinek a legszentebb és legszemélyesebb ügye. Még akkor is, ha újabban előírnák, számon kérnék vallási gyökereimet, amelyeket valahol, évtizedekkel ezelőtt elrágott a népi demokrácia hajnala.

Az viszont, hogy a történtek és az átéltek után az ember, ha kell, ha nem, lelkesen bizakodjon, az első benyomások alapján vakon higgyen továbbra is ígéretekben, emberekben, az manapság megengedhetetlen luxus, tévút, kész csőd.

Nem adott nekem teljesen igazat. Szerinte az ő élettapasztalata éppen azt sugallja, hogy amerre fordult, nagymértékben rendes, becsületes emberekkel hozta össze a sors, akikben nem kellett csalódnia.

Megegyeztünk abban: az élet szép, az élet jó, de azért légy résen, kispajtás, ha nem akarsz jégre menni...

Huszonéves magam jutott eszembe, egyenesen a hatvanas évek elejéről, amikor teljes gőzzel udvarolni kezdtem leendő feleségemnek, akivel ma is együtt élünk, s több mint negyven esztendeje már annak, hogy örök hűséget esküdtünk egymásnak. Tudom, furán hangzik e több mint elkoptatott szókapcsolat, viszont tökéletesen fedi a valóságot: úgy indultunk neki az életnek, hogy nem fogadkoztunk látványosan, de határozottan leszögeztük: jóban-rosszban együtt maradunk.

(Eleddig sikerült, s arra, ami még hátravan, az áll, ahogy a mesékben hallani: inkább már csak az ásó s a kapa...)

Abban az időben, bár egy kétes hírű és bizonytalan erkölcsű társadalmi osztály képviselőjeként, én voltam a naivabb álmodozó, a szocializmus felé terelgetett életünk szüntelen jobbulásának lelkes híve és propagálója, Ilonka pedig azt próbálta felém sugallni, hogy a szegényfalusi életmódban gyökerező származása és tapasztalata nem kedvez a fedezet nélküli álmodozásnak, az értelmetlen, kirakati rajongásnak. Bár ő maga is hitt az idők felkapta eszmékben. Alapvetően nem voltak sokkoló és tényleges kudarcélményeim, az élet nem mért rám úgymond valódi pofonokat, úgy hittem, s ez egyben meggyőződéssé is vált bennem, hogy körülöttünk minden a szabályok, a törvények és az elvek mentén történik, a kirívó kivételek ellenére.

Akkoriban például szentül meg voltam győződve, hogy ha mondjuk egy panelházat látok épülni az utcánkban, akkor abban egy-két év múlva törvényszerűen nekünk is kiérdemelt és biztos helyünk lehet, hiszen alkotmányos jogunk van hozzá, ha pedig jogunk van hozzá, akkor miért ne válhatna valósággá a jogos vágy? Hát még, ha mi is annyira akarjuk...

Feleségem azonnali, ma már általam is értelmesnek tartott reakciója erre az volt: óvakodik többet álmodni annál, amennyi biztosan beváltható. Annyiszor álmodott gyermekkora óta akár egész apróságokat is, amik nem teljesültek, hogy végül leszokott az álmokról. Az általam nem egyszer hangoztatott épülő lakásban azért sem akart hinni, mert szerinte amire mi végzünk az egyetemmel és összeházasodhatnánk, abban az épületben egyszerűen nem lesz már üres lakás. Az a ház nem azért épül, hogy minket bevárjon, hogy a mi jogos igényünkre megoldás lehessen, hanem hogy egy tátongó, átfogó társadalmi hiányt, ha csak részben is, pillanatnyilag enyhítsen.

Én pedig meg voltam győződve róla, hogy Ilonka kishitű, hiányzik belőle a kellő mértékű optimizmus, lehűti a jogos lelkesedést, árnyakat lát ott is, ahol pedig fénynek kellene lennie.

Amit nem tudtam akkor, pedig újságíróként, ha az első perctől kezdve kritikusan, az egészséges kétely jegyében nyitva tartom a szemem, tudhattam volna: a lakások nem "csak úgy" épülnek, érdekmentesen, bele a vakvilágba, hanem konkrét tervek alapján, s mire elkészülnek, máris sokszorosan több rájuk az igénylő... Valóságos versenyfutás folyik értük, s a sikernek legtöbb esetben nem elv- és jogszerűség az eredője.

Eközben viszont együgyűen bedőltem a korabeli propagandának, annak minden bejelentett új győzelmének, lelkesen újságolva Ilonkámnak példának okáért: ugye, tudja, hogy a fizetéseket tizenöt százalékkal emelték? hát az árleszállításról hallott-e? 1961. augusztus elejétől olcsóbbak az elektromos háztartási gépek, a varrógépek, a textiláruk, a cipők... "Ugye, milyen nagyszerű? - vetettem papírra akkor leveleimben. (Most is rosszullét fog el, ahogy visszagondolok akkori gyermeteg lelkendezésemre...) - Mégis csak halvány bizonyítéka a haladásnak. Még nagy utat kell megtennünk, de legalább már szemmel látható az, amit eddig építettünk, amiért eddig harcoltunk. Nagyobbrészt csak az emberekkel van még baj".

Pár hétre rá egy másik levélben meg így fogalmaztam:

"A lelkesedés, a munkakedv fél siker (nem, ez hülye kifejezés, elkopott!), de nagyon sokat pótol. Ezért szeretném megismerni a kubaiakat, mert őket képzelem amolyan csupa-tűz embereknek. Nagyszerű egyéniség az a Fidel Castro, s szerintem sokkal nagyobb, mint két űrrepülő barátunk együttvéve, habár ez utóbbiaknak nagyobb sikerük van..."

(Gagarinról és Tyitovról volt történetesen szó, akik abban az időben járták meg a világűrt, és mindenki csak róluk beszélt.)

A kubaiak példája akkor maga volt az erkölcsi mákony, s nem csak engem kerített a hatása alá.

1961 szeptemberének végén, az egyetem utolsó évére iratkozás után, mint aki jól végezte dolgát, unalmamban beültem a kolozsvári híradómoziba, amelynek Új Idők volt a neve, a Főtérről nyílott, az Ursus söröző közelében, s arról volt nevezetes, hogy megállás nélkül dokumentum-, illetve rajzfilmeket vetítettek benne, bármikor be lehetett lépni az előadásra, az ember addig üldögélhetett a nézőtéren, ameddig kedve volt hozzá. Aznap épp egy szovjet propaganda filmet vetítettek, Lángban álló sziget volt a címe, s a kubai forradalomról szólt. Akkor így láttam: "Gyönyörű, színes, eredeti felvételek voltak benne. Az az ország minden várakozásomat felülmúlta. Gyönyörű a fővárosa, Havanna, hatalmas, modern palotáival, forgalmával, vidám, lelkes embereivel. S az új építkezések! Egymás után bújtak ki a vörösesbarna földből a szebbnél szebb, új vonalú, kényelmes lakások. És az emberek! Hiszen mindent a fiatalság végez, lendület, állhatatos harc a célért. Talán egyetlen ország, ahol a kormány csupa fiatalból áll. Így igen, így lehet tervezni, álmokat megvalósítani..."

Aztán hamarosan kóstolót kaptam az új idők hétköznapi hangulatából is, csakhogy élményeimet akkor még nem igazán tudtam hová sorolni. Megemésztetlenül hordtam magamban, valahol mélyen elrejtve valamennyit, amíg aztán, magam sem tudom mikor, bár az is biztos, hogy meglehetősen későn, élettapasztalattá értek.

Elvégeztük az egyetemet, feleségem a Beszterce rajoni Teke községbe került, én meg egy ideig még katonai szolgálatomat töltöttem Nagyváradon, a Rulikovszkij-temető szomszédságában. 1962. október végén szabadultam, majd hamarosan felutaztam Bukarestbe, ahol az Ifjúmunkás érdeklődött irántam. Az alkalmazást akkor még kötelezően megelőzte az úgynevezett káderezés - magyarán személyzeti ellenőrzés - az akkori Ifjúmunkás Szövetség káderosztálya részéről.

A központi bizottság épületénél kellett jelentkeznem; alacsonyabb, műkőkirakású épület, a párt központi bizottságának behemót árnyékában (gubbasztott, mint kicsi testvér a nagy testvér mellett), ahol a kapuban némi várakozás (5-10 perc? lehetett több is...) után megjelent egy sötétkék suhogó ballonos, micisapkás, kortalannak látszó, kialvatlan képű, kerek fejű fickó, intett, hogy kövessem, s aktatáskával a kezében hosszasan menetelt előttem keskeny folyosók labirintusában, míg egy szabad irodára bukkantunk. Ott leült az egymásnak tolt három íróasztal egyike mögé, engem magával szembe ültetett, miközben előhúzott egy iratcsomót, én kíváncsian pislogtam, a jelekből úgy tűnt, ez valamiféle kihallgatás lesz, amiben életemben addig sosem volt részem; persze, hiába meresztettem a szemem, az ügycsomónak csak a címoldalát láthattam, a kerek fejű fickó úgy tartotta, mint a súgó a rendezői példányt, ami csakis az ő rendelkezésére állhat, időnként loppal bele-belepillantott, s közben olvasni kezdte az általam előzőleg már kitöltött személyi űrlapot is, no meg a kézzel rótt önéletrajzomat. Olykor-olykor megállt az olvasással, ilyenkor az iratokból merítve hosszasan ihletet (most már jól tudom: az általam leírtakat vetette össze mindazzal, amit előzőleg rólam sikerült összehordania az iskolából, egyetemtől, katonaságtól, szomszédoktól), s aprólékosan kifaggatott arról, hogy mi a véleményem apám magatartásáról a kommunista párttal szemben, amelynek akkor még mindig nem volt tagja (s vajon miért nem az?), továbbá, hogy kik voltak azok a "piaristák", ahol ő mint fiatal tanár a pályafutását kezdte, és hogy mi a véleményem, vajon Péter öcsém megközelíti-e egy mai haladó szellemű diák követendő típusát; hogy a nagybátyámék, akik ugye szintén pedagógusok, egyáltalán milyen emberek, hogy a sógorommal van-e valamilyen politikai probléma, mert úgy hallotta, nős vagyok, mi az igaz ebből stb.

Ez utóbbi kérdés egy kicsit meghökkentett, és siettem közbevágni, hogy rosszul hallotta, mert még csak vőlegény se vagyok - de majd leszek. Hát a kislány hol van? - Tekén. - S az messze van innen? - Elég messze. Mégis, merrefelé? - Beszterce rajonban. - Ahá! És pontosan, mikor nősülök, ha nem titok? - Pontosan még nem tudom, jövő évben szeretnék, de pontos dátumot még nincs értelme mondani... - Értem... De a kislány Kolozsváron ott lakott maguknál, ugye?... - Ezt most hallom először. Kizárt dolog... - Pedig neki úgy mondták, nem érdekes, hol és kicsoda, hogy ott lakott... - Tévedés, ismételtem meg értetlenül, de továbbra is gyanútlanul, hiszen a bentlakásban volt a szállása... - Jól van, ejtsük a témát...

Nevethetnékem támadt, hogy ennyire szőrszálhasogató módon tájékozódnak minden felől, s ráadásul nem is ellenőrzik becsületesen a begyűjtött információkat. Bizonyosan valamelyik szomszédunk lehetett a forrás, aki az államvizsga előtti hetekben láthatta Ilonkát naponta odajárni, hiszen egyetemi kollégák voltunk s a vizsgákra együtt készültünk a közös jegyzetekből...

A több órán át tartó bogarászásnak, az elmondottakat félretéve, az lett a vége, hogy a személyzetis zöld utat adott a szerkesztőségnek: ha akarnak, alkalmazhatnak, ha nem, a káderosztálynak semmi beleszólása. Felőlük tiszta vagyok...

Ami akkor furcsának tűnt, de mivel hivatalos közeg végezte, azt hittem, így természetes, mert egyfajta vizsgának fogtam fel (alapvetően nem is tévedtem): az a mindenre kiterjedő kérdezősködés volt. Arról is firtattak például, hogy a Magyarországon élő nagybátyám vajon párttag-e? Mondom, tudtommal igen. De melyik pártnak? Mondom: az MSZMP-nek. De biztos ez? Nem a másiknak? - Hogyhogy a másiknak? Hiszen csak egy van. - Igen? És 1956 előtt is csak egy volt? - Hát persze... - Nem kettő? Igaz is, csak egy lehetett, mint idehaza... Na jó...

Hát ilyen idők jártak akkor. S ahogy teltek az évek, évtizedek, módszeresen pofozták-pofozgatták az embert - jobbról is, meg balról is, kis szünetekkel, de most úgy tűnik, megállás nélkül - olyanná, hogy a végén már saját magában is kételkedni kezdett...

(Idáig jutva, s az eddigiek margójára:

Kollektív bűnösség nincs. A múlt hibáiért egyénenként kell megvallania mindenkinek a maga felelősségét. E sorok s az ezutániak is azért íródnak, hogy tetteim forrásáig megtalálhassam az utat, amit menet közben elfedtek az illúziók, a torz hitek, a bizonytalanságok és az apró gyávaságok. Ez mind-mind rám váró feladat, mondhatnám: magammal szembeni kötelesség.

Ezen túl viszont, kollektív bűnrészesség igenis van. A hallgatás, a ferdítés, a kényszerű fintor, a számlabenyújtás, a mosom kezeimet, a minimalizálás - csupa szégyenletes tett.

Azt hiszem, nekem is hosszasabban és józanabbul kell majd a továbbiakban a tükörbe néznem.)

*

Közel két évtized telt el az 1989-es romániai történelmi fordulat óta. Olykor még vitatják, különösen az egyre számosabban előbukkanó, ún. "forradalmárok" (jelszavukként gúnyosan emlegetik: kevesen voltunk, sokan lettünk), hogy 1989. december 16-17-én, avagy csak 21-én indult meg a rendszer romániai lavinája. Valahol mindkét álláspontban van részigazság: a temesváriak szerint nélkülük nem lett volna bukaresti diktátorűzés és minden egyéb, ami azután következett, a bukarestiek meg azt hangoztatják, hogy Temesvár önmagában, a bukarestiek sorsfordító melléjük állása nélkül semmire se ment volna.

Egy biztos: mi, akik Bukarestben éltük hétköznapjainkat, ugyancsak éreztük, hogy az az egész ősz mennyire bizonytalan, dágványosan képlékeny, kiszámíthatatlan időszak volt. Mintha alapvetően megingott volna valami a világban, de biztosan nem tudtuk megfogalmazni, hogy mi, és hogy egyáltalán mikor, milyen formában bontakozik ki a vég. Személy szerint attól rettegtem, hogy az összeomlás kissé a földrengést képezi majd le, és maga alá temeti mindazt, ami élet, ami a folytatáshoz szükséges.

Utólag próbálván értelmezni az akkori történéseket, az lepett meg s azt találtam enyhén furcsának, hogy nem kevés ember, akik addig ugyanúgy belesimultak a tájba, mint mi, a szürke tömegből valamennyien, hirtelen, néhány hónappal a fordulat előtt látványosan kezdtek ellenzékieskedni, különféle leveleket és petíciókat írtak alá, úton-útfélen mondták a magukét, utcán, nyilvános helyen se rejtették véka alá kételyeiket, lázadó gondolataikat (valami makacs és túlzott önvédelmi reflexből mindvégig görbe szemmel néztem az ilyen, gyanúsan hirtelen pálfordulásnak tűnő megnyilvánulásokra), a fordulatkor meg - uram, láss csudát! - mind jobban megsokszorozva, lelkesen, versenyt futva ott tülekedtek a palotafoglalók, székhelyostromlók és mindenfajta tüntetők első soraiban, tüsténkedtek és közszereplést vállaltak. Ők voltak a hangadók, a mindent jobban tudók, a hírterjesztők, a jelszókiabálók...

Én meg csak néztem értetlenül a nekilódultak serege után.

Az Előre, az 1948 óta megjelenő egyetlen országos magyar napilap bukaresti szerkesztőségében különösen rossz, nyomott hangulatban teltek azok a napok. A hivatalos anyagok egymást érték, különösen az 1988-89-es év szinte valamennyi hónapjában, a legfelsőbb vezetés nyilatkozatai és állásfoglalásai egyre terjedelmesebbek, ijesztőek, aberránsabbak és kisszerűbbek, no meg kiszámíthatatlanok voltak. Az újság hasábjain szinte nem maradt egy négyzetcentiméternyi hely, még a mindennapi élet "pertinens" kérdéseinek sem. Mintha már nem is éltünk volna... Ha nincsen a Szabad Európa Rádió, meg a Kossuth-rádió, különösen a rövidhullámon sugárzott adása, mert Bukarestben csak az jött be a rádiókészülékeken olyan minőségben, hogy érthessük is az elhangzó szöveget, az egész Tőkés-ügy értelmetlenül és nevetségesen hatott volna. Az elején még komolyan töprengtem is, mi a jó égnek kell egy ország elnökének, egy mindenható párt országos főtitkárának olyan pitiáner üggyel foglalkoznia, mint egy vidéki református pap kilakoltatása? Netán ha ortodox lett volna az illető, még megjárja, hiszen az államvallás azokban az időkben is nagy tömegeket mozgatott, de egy református papot talán csak le lehetett volna ültetni jóval egyszerűbben, minden elnöki tekintély igénybe vétele és közvetlen közbenjárása nélkül, hiszen a korábbi évtizedekben példák százai és százai igazolták, hogy a református papság is tudott ám igazodni, ha nagyon muszáj volt.

Úgy látszik viszont, ezúttal kavics került a gépezetbe, s Tőkés Lászlóban emberére akadt a végrehajtó hatalom. Ami a Tőkésé, az az övé, ez vitán felül áll. Ő tudja, mi adott neki erőt és megbizonyosodást, hogy szembeszegülése nem lesz hiábavaló, mint annyi megelőző próbálkozás, tiltakozás.

Én magam soha nem is gondoltam volna efféle ellenállásra, szervezkedésre - ugyan, kivel is tehettem volna? Ha csak körülnéztem, mindenütt magukba zárkózott, megkeseredett, egymásra sanda szemmel pislantó embertársakat láttam, akik a munka nyűgétől megszabadulva késedelem nélkül igyekeztek az otthoni (vagy másfajta), rejtőztető menedékbe. Még ha hellyel-közzel próbáltunk is őszintén közeledni egymáshoz, biztosabbnak tűnt, ha csigaházba bújunk, kivárni, átvészelni a spontánul alakuló fejleményeket. Csak el, el, a közélettől, minél távolabb!

Azokban a hetekben végeztem az utolsó simításokat, korrektúrákat az 1990-es Előre Naptáron, amelynek nyolc éven át voltam szerkesztője (az első két íven elintézett kényszerközléseket leszámítva amúgy jó kis sorozat állt össze belőlük, ma is meglepődöm, mi mindent lehetett akkor, a tiltások dacára közölni benne), ugyanakkor hetente kétszer, főszerkesztői megbízásra le-leutaztam a kolozsvári nyomdába, mert az Előrén belül alakult alkalmi szerzői közösség magyarul összedobta A világ országai című, a Politikai Könyvkiadónál románul már több ízben megjelent enciklopédikus munkát, azt kellett nekem nyelvileg, adatellenőrzés szempontjából hónapokon át összefésülnöm, ideológiailag egyneműsítenem egy markáns cenzormúltú, amúgy jó szerkesztői érzékű kollégával együtt. Átkozott kulimunka volt, mondhatom, a hét szerző hétfelé osztotta a témaköröket és hétféle szerkesztési elképzelést használva tett le az asztalra egy olyan szövegegyveleget, ami minden volt, csak egységes és összefüggő könyv nem; ha létezett volna mifelénk abban az időben szerkesztőségi számítógép, egyáltalán számítógépes szövegszerkesztés, mindez nevetségesen leegyszerűsödik, így viszont minden korrektúra a végtelenségig ismételt beleírást, visszalapozást, újra gépeletetést, összeolvasást, egyeztetést igényelt, még most is borzongok belé... A munkának már a vége felé jártam, a nyomda elkezdte tördelni a rendre pofát kapó kötetet, annak a korrektúráit hoztam-vittem Kolozsvárról Bukarestbe s onnan vissza Kolozsvárra, így alkalmam volt közvetlenül megtapasztalni az emberek hangulatát szülővárosomban, illetve utazás közben, majd egész Erdélyben. A nagy többség láthatóan riadt volt és szorongó: mi lesz ebből? mi lesz holnap? - ez volt a szüntelenül visszatérő kérdés, és őszintén mondom: sehol nem hallottam egy biztató vagy bizakodó szót.

Aztán bekövetkezett a földindulás, amit ország-világ láthatott, hallhatott.

A szerkesztőségben voltam, feleségem a sajtóház túlsó szárnyában a magyar nőlap korrektúráján dolgozott, legkisebb fiamat, hogy ne maradjon egyedül otthon, bevittem magammal, akkor már számítani lehetett valamilyen látványos fordulatra, hogy milyenre, még nem tudtuk, az addigi tapasztalatok alapján inkább a felbolydulás elfojtását, az indulatok elszabadulását valószínűsítettük, a vihar kitörni készült a főváros fölött is, nagyobb gyerekeink lelkére kötöttük, okosan viselkedjenek, ne sodortassák magukat a tömeggel, ne dőljenek be a forradalmi romantikának...

E napot azonban még megelőzték a temesvári történések.

A temesvári cirkusz kitörésekor is éppen Kolozsvárra készülődtem, az állomáson váltam el egy Temesvárt élő munkatársamtól, ő Moldvából érkezett egyhetes terepútról, a tudományos rovatot szerkesztette az Előrénél, az én irányításom alatt, közben megszakította útját háromszéki szülővárosában, ahol az anyja él, és láttam rajta, nagyon furdalja a lelkét, hogy mihamarabb hazaérhessen Temesvárra. Mindegyre aggodalmaskodott, vajon a fejlemények miatt egyáltalán hazajuthat-e. Vigasztalva hívtam magamhoz, szálljon meg nálunk, majd csak tisztul a helyzet, s akkor nyugodtan hazamehet, különben is, a hozzánk eljutó hírek szerint nélküle is jól megvannak az ottaniak.

Nem volt maradása, közben nekem is indulnom kellett Kolozsvárra. Egyazon estén szálltunk vonatra, kölcsönösen intettük egymást, hogy nagyon vigyázzunk magunkra. Hajnalban értem Kolozsvárra, siettem a főtéri menetjegy irodához, jegyet váltani a délutáni rapidra, hogy még estére visszaérjek Bukarestbe. A ráccsal lezárt iroda előtt kisebb gyülekezet, az emberek helyjegyekért állnak sorba, mindenki a temesvári eseményekről suttog a szomszédjával, az úttesten milicisták járőröznek, többször ellépdelnek gyülekezetünk mellett, fülelnek... Hallgatok, félek, szabadulnék, amilyen hamar csak lehet... Késő este alig érek haza, szól a telefon, temesvári barátom a vonalban, erősen felindult, és csak annyit mond: - Te, ez sokkal komolyabb, mint amit Bukarestből elképzelhettünk, ez tényleg forradalom!

Tulajdonképpen még akkor sem hittem neki, inkább annak örvendtem, hogy egyáltalán szerencsésen hazaért. Ő meg egyetlen mozdulattal úgy simult bele a forradalmi csapatba, mintha mindvégig beletartozott volna. Nem is kérdőjelezte meg senki azóta se - a helyiek közül sem - az ő akkori közéleti szereplését.

Pár nappal később megesett az a szégyenteljes, zavaros, máig titokzatos módon létrejött bukaresti népgyűlés, amelyen a tömeg belehurrogott a pártfőtitkári beszédbe, s a karhatalom kezdte kiszorítani a térről, majd a központi utcákról, terekről a megvadult, ellenállássá szerveződő bukarestieket. Akik közel laktak az eseményekhez, nem csak sejtették, de látták is, hogy mi történik. Mi, a városszéli lakótelepeken csak a távoli gépfegyver-kelepelésből, meg a Szabad Európa helyszíni hangközvetítéseiből értesültünk a történtekről.

A bizonytalanság miatti rettegésben telt el a 21-ről 22-ére virradó éjszaka.

Aztán 22-én délelőtt, a szerkesztőség ablakaiból hirtelen megláttuk a városszéli gyárakból befelé özönlő, transzparenseket, lyukas zászlókat magasba tartó munkások vonulását, akik hangosan éltették Temesvárt. Délelőtt 11 körül váratlanul elnémultak a telefonvonalak, valahol, valakik kikapcsolták a sajtóházat a kommunikációs vérkeringésből. Aztán többször elsuhant fölöttünk egy veszettül burrogó helikopter, majd némi kínos szünet után végre megszólalt a rádió, s kis késéssel a televízió is.

Hallgattuk a Ceauşescu futásáról érkező híreket. Szerkesztőségi tévé csak a főszerkesztői szobában volt, néhányan odagyűltünk. Főszerkesztőnk sápadtan, ingujjban sétált fel s alá a készülékkel szemközt, félszemmel olykor a képernyőre sandítva, mint aki nem hisz se a fülének, még kevésbé a szemének, s megszállottan, mintegy magának mondogatva hajtogatta: "Nem lesz ennek jó vége... Nem lesz ennek jó vége..." A főszerkesztői kanapéba merevedve a lap személyzetise támasztotta az állát, nagyokat pislogott, és karót nyelve nézte a román televízió épületébe beözönlőket, hallgatta a gyújtó hatású beszédeket, a szabad Romániáról szóló első híradásokat. Tulajdonképpen nem volt mit mondanunk egymásnak. Az, ami addig összetartott bennünket, a közös hazugság és a nyers kimondástól való agyonszofisztikált óvakodás, a rejtezés, egyik pillanatról a másikra megszűntek értékek lenni. Nem volt rájuk szükség... Rosszul éreztem magam a feszült hallgatásban, és kifordultam az irodából.

Egy emelettel lentebb, A Hét főszerkesztői szobájában annál vidámabb társaság gyűlt össze. Az "előrések" közül is sokan ott drukkoltak a fejleményeknek, mintha focimeccset néztek volna: ujjongtak, kommentáltak. Meghúztam magam az általános ünneplés mögé bújva, egy darabig még elüldögéltem, hiszen az éppen készülő Előre számot, amelynek délután kellett volna kijönnie a nyomdából, egyszerűen félredobtuk, abbahagytuk.

Egyik kollégám akkor, aki éveken át a hivatalos anyagokat fordította napszámba, odalépett hozzám, s nekihevülve kapacitált: gyere, csináljunk újságot! Nagyot néztem: milyen újságot? Hiszen minden összeomlott! Előre nincsen... Egyáltalán, van-e még valami, ami eddig volt? És milyen pénzből? Milyen papírból? Ki fogja kinyomni? Ki szállítja el? Képtelenség... Megcsóváltam a fejem és társamnak hátat fordítva siettem haza, hogy lássam, mi van a családdal. Az úton a járókelők eufóriásan ölelkeztek, csókolóztak, itókával kínálták egymást. Nem egykönnyen jutottam haza...

Még otthon is néztük a tévét valamennyit, s ahogy most visszagondolok, akkor egy pillanatra se fordult meg a fejemben, legalább is azon a délutánon nem, hogy jó, jó, történt, ami történt, ez látványnak, televíziós show-nak kitűnő, de mi lesz tovább? Mi lesz másnap? Hová megyek be dolgozni, ha egyszer megszűnt a munkahelyem?

Lehet, e töprengésre igazából azért sem került sor, mert alig fejeztem be a kései ebédet, öt óra tájt csengett a telefon és egy másik kolléga kurtán rákérdezett: nem jössz be újságot csinálni?

Visszakérdeztem, szinte reflexből: a Főnök mit csinál, bent van-e, tud a dologról?

Igen, jött a válasz, de közben hazament, azt mondta, csináljunk, amit akarunk, ő nem avatkozik bele.

Szürkült, mire beértem, ott már sürgölődtek néhányan, időközben tárgyaltak a nyomdával, a kiadóval, mindenütt azt mondták, csak nyugodtan készítsünk lapot, miénk ma a tér, korlátlan hitelünk van. Valahogy mindenki olyan jó fiú, megértő és nagyvonalú volt aznap (mint kiderült: helyezkedett)... Amilyen szabálytisztelők és bürokraták voltak azelőtt kiadói feletteseink, most olyan végtelenül nyájasak lettek, szolgálatkészek.

A lap elnevezésével nem sokat tökölődtünk. Létezett valamikor egy betiltott lap, a Romániai Magyar Szó, ami az elődünk volt - vegyük hát vissza az önkényesen elsinkófált nevét, érveltünk, és senkinek nem volt ellenvetése. Ki is téptük a régi gyűjteményből az ósdi fejlécet, futás vele a cinkográfiába, s ezzel aztán évekre megpecsételtük a lap grafikai kinézetét is: mindenki így fogadta el, így ragaszkodott hozzá. Aztán pár hónap múlva egyesek, nagyokosok kiderítették, hogy a RMSZ-nek milyen átkos hagyományai vannak, mert kiszolgálta a sztálinizmust stb. stb. stb.

Megindult a bősz "harc". Azért, hogy a prérin ki a szebb és ki a sárosabb.

Ijesztő volt.

De egyelőre ott tartunk, hogy még csak az első lapszám készült el. Hajnalban támolyogtam haza, aludtam pár órát, s nyomás vissza a szerkesztőségbe, mintha valami ellenállhatatlan erő vonzana oda. Este már féltem hazamenni, mert odakint becsületesen, ám vaktában, kiszámíthatatlanul lőttek. A sajtóházat fegyveres katonák lánca őrizte. Bent aludtam egy íróasztalon, a többekkel együtt, s félálomban, mintha börtönpriccsen feküdnénk, reszketve hallgatóztunk az éjszakából kintről jövő háborús zajokra. A tankcsikorgás volt a leghátborzongatóbb. Bár egy idő után azt is meg lehet szokni, pláne, ha nem történik utána semmi...

Odakint, a december végi estében dobokat püfölnek, rikkantgatnak, erőszakosan hangoskodnak a korán megindult kántálók, afféle regáti betlehemezők. De nagyon meglehet, hogy a hagyományos dobot, az ostorrittyegetést lassan fölcserélték petárdára, ami jó nagyot pukkan, meg nincs is annyi munka vele: meggyújtod, elhajítod, s várod a hatást.

A mai pukkanások visszavetnek azokhoz a decemberi napokhoz, 1989-ben, amikor az ilyen hangoktól szabályosan szorongva féltem. (Ma már közömbös vagyok irántuk - talán túlontúl is).

Akkoriban sok mindentől féltem, s nem csak általánosságban. Úgy éreztem magam hirtelen szabaddá vált életemben, mintha eltörött és frissen összeforrott kéz lennék, és nagy későre lefejtik róla a gipszet: reszket a gyöngeségtől, a védtelenségtől. Maga a megtestesült gyámoltalanság

Féltem a gomba módra felbukkanó sok kicsi diktátortól, féltem az úgynevezett hősöktől, a közéleti szereplést két könyökkel vállaló ismerősöktől, féltem a máról holnapra vallásos transzba esőktől, akik most úgy ájtatoskodnak, mint ahogy lenineskedtek és kommunistálkodtak annak előtte.

Pedig ami történt, az igazán természetes: a hangyabolyba ha beletúrnak, ott minden élő elkezd nyüzsögni: ki értelmesen, ki értelmetlenül, de senki nem marad veszteg. Azt hiszem, nekem az az egyik legnagyobb bajom, hogy ahogy telik az idő, mind rögeszmésebb tömegiszonyom van, olyan értelemben is, hogy ahol látom, hogy a többség egyazon irányban, tülekedő nyájként meglódul, én rögtön a túloldalon igyekszem másfelé indulni. Ki nem állhatom a divatot, a majmolást, a beolvadást, a másokhoz való állandó igazodást, a neki van, nekem miért nincs szemléletet, a túlsó kerítés mögé való állandó leskelődést.

Azt mondtam magamnak azokban a napokban, a legelső perctől fogva: ha már megadatott, hogy még egyet dobjak ebben az életben, többé nem vállalok semmilyen politikai vonzatú megbízatást, se lapvezetést; viszont szakmai tapasztalataimat becsülettel kamatoztathatom, mert annyira tudatos azért voltam, hogy magam is elismerjem: nem semmi, amit a mostoha idők dacára a lapcsinálásról megéltem és elraktároztam 1963 óta, egészen 1989-ig. Számot vetettem azzal is, hogy más egyébhez tulajdonképpen nem is értek. Mindent elölről kellett volna kezdenem, mintha csak akkor végezném az egyetemet... Persze, tudom, ezt úgy is lehet értelmezni, hogy bizony, "rosszul" helyezkedtem, mert lehettem volna hamarosan irodavezető bármelyik szenátorunknál vagy képviselőnknél, előre-hátra mozdító az RMDSZ-nél, általában a hatalmi struktúra adminisztrációs szintjein, hiszen Iliescu ex-elnökünktől kezdve sok mindenkit ismertem a gyorsan felzárkózott hatalomban s ismerek ma is, szinte az egész KISZ KB ott volt kezdettől fogva az első sorokban, de nem hiányzik a tőke világából sem, s ugyanígy a sajtóból sem, mindenki, aki valamit számított akkor, most kulcspozícióba került, nem is egy közülük milliárdosként tengeti életét...

Hát erre nem volt gyomrom rástartolni. Még csak el sem ítélem őket: a bolyreflexből ők kerültek ki győztesen...

Manapság ráadásul oda jutottam, hogy ha pénzről és pénzügyekről hallok, akkor elborítja az agyamat a vér, és szabályosan lebénul. Persze, tudom, fontos, és egyre fontosabb a lej, a forint, a dollár, újabban az euró, mert minden drága és egyre drágább, de hogy az életedet eredendően ehhez tájold, és hajszold magad még élemedett korban is, mintha most kezdenéd a versenyt - ezt nem vállalom. A családban ebből állandó vitáink kerekednek, ilyen téren teljesen átengedtem a gyeplőt az asszonynak, ossza, szorozza, adja, vegye, mit érdekel? Néhány picula csörög a zsebemben, azzal megvagyok, nekem elég. Nincsenek nagyratörő terveim: magammal szeretnék egyenesbe kerülni, ha egyáltalán lehetséges.

No, de vissza '89 decemberéhez, mert hiszen megjelent az első - most újra elővettem egy fiók melyéről, s hát meg kell mondanom, szörnyen suta és naiv - szabad kiadásunk. Ami még az eddigi négy oldalas Előrénél is vékonyabb volt: tulajdonképpen lepedőnyi röplap, két oldalon. A legelső, a "jégtörő" Romániai Magyar Szó.

Hét vége volt, szombat, az alig megszűnt, máról holnapra átalakult, de még régi-új Előre személyzete a "békeidőkben" ilyenkor a hét fáradalmait pihente, s mi meg, forradalom ide vagy oda, valahogy tartottuk magunkat a megszokott barázdához, reflexszerűen kihagytunk egy napot. Legalább lazulunk egyet a nagy harc után.

Délfelé azért megindult a nagy nyüzsgés, sorra jöttek a forradalom hősei, kiáltványokkal, bepólyált fejjel, mi meg - pontosabban: én, mert más helyett nem merek nyilatkozni - meg voltunk szeppenve, hogy jé, hát ezek az életüket kockáztatták itt érettünk, még meg is sebesültek, mi meg gyáván lessük, hogy mi minden történik odakint az utcán, a világban...

Ennek ellenére semmi késztetést nem éreztem a látványos buzgólkodáshoz. Egyszerűen a helyemet kerestem, hogy végre lapot csinálhassak, hogy dolgozhassak. A szombat és a vasárnap a nagy tervezgetésekkel, s természetesen írással telt el, egyik cikket írtam a másik után, nyilatkozatokat fésültem át, öntöttem végső formába az alakuló RMDSZ részéről.

Nem sok időm maradt gondolkozni, pedig nagy szükségem lett volna rá, éppen azokban a pillanatokban. Ha tartom magam az első ösztönös impulzusomhoz, akkor nem kellett volna mást tennem, mint elővennem a kéznél lévő újsággyűjteményt, és nyugodtan, a tisztázás őszinte szándékával átolvasnom mindazt, ami az én hozzájárulásom a letűnni látszó évtizedek hazugságáradatához.

Ha ezt akkor megteszem, biztosan nem hallatom hangom nyilvánosan - olyan módon meg semmiképp, ahogy azt rögtön a fordulat után, amúgy őszinte szívvel megtettem. Mert vajon volt-e szavaimnak valamelyes hitele egyáltalán?

Mindjárt itt az első "szabad" cikkem, ama nevezetes röplap oldaláról (Felemelt fővel), amely a megrendülésem utáni ocsúdás első perceinek hangulatában egyfajta mea culpa, némiképp a kollégák nevében is, ám érvényességét csakis magamra vonatkoztathattam.

A bemelegítés, az invokáció hatásos, "védhetetlen":

"Első írógépemen verem le ezeket a sorokat: a már rozoga Consult akkor vásároltam, amikor a kolozsvári egyetem padjaiból kilépve, naiv, szinte gyermekfővel eljegyeztem magamat az újságírással.

1962-t írtunk akkor."

(A gyermeki naivság, a tapasztalatlanság, a rég volt, talán igaz se volt meglobogtatása máris a felmentésre hajaz, enyhítő körülmények után keresgél, akárcsak a folytatás is:)

"Mennyi szép reménnyel indultam, sok-sok pályatársammal együtt, s próbáltunk minden körülmények között sajtót csinálni ezeken a tájakon! Mindannyian tudjuk, mennyire sikerült ez nekünk."

(Íme, a felmentés utáni kimondatlan, ösztönös esedezés második lépcsője; úgy vallom be a kudarcot, mintha az egy lehetetlenül nemes próbálkozás hősi halála lenne, pedig hát nem több a megalkuvás szégyenletes megdicsőülésénél. S mert a valódi számvetésre akkor fizikailag és mentálisan is képtelen vagyok, hiszen minden képlékeny és szörnyen zavaros, egy elegáns mozdulattal, begyakorlott reflexszel a jövő idő vállára hajítom a lényegi megvallást:)

"Az elmúlt évtizedek egyéni és kollektív számvetését elvégzi majd mindenki. Mert erre múlhatatlanul szükség van. Hogy tudjuk, tisztán láthassuk, miben áll holnapi felelősségünk."

(Helyben vagyunk: tehát majd sepregetni fogunk, ki-ki a háza előtt, de addig is nyugi, foglalkozzunk inkább a holnappal, mert az sokkal érdekesebb, ami volt, elmúlt - ami mellesleg igaz is; és mégis...)

"De én most csak a magam felelősségéről beszélek. Arról, amit mint romániai magyar tollforgató, vállalnom kell leírt soraimért. Azért is, amit őszintén írtam le, s azért is, amit fizetett tollnokként, szégyenszemre, elkövettem az olvasó s az igazság ellen."

(Kissé nehezen jutottam el a lényeghez, de legalább eljutottam. A múltat ugyanis meg kell vallani, még akkor is, ha a jelent a jövő jobban izgatja. Itt akár abba is maradhatott volna a cikk, s utána elkezdődhetett volna az a mély hallgatás, mely a penitencia legenyhébb, de mindenképpen hitelesebb formája lehetett volna. De nem, az én cikkem éppen akkor "gyúlt be": részletesen elmeséltem, hogy az új lap első száma összeállításának lázában ellátogattam az akkor még Scânteia poporului-nak keresztelt pártlap szerkesztőségébe, kitapogatni, ők hogy s mint állították át a vitorlát, s ott a legnagyobb toleranciával és baráti érzelmekkel találkoztam a romániai magyar újságírók irányában. Ami akkor és ott valóban meg is történt, de a gesztus, mint kiderült, múló volt, a magammal való szembenézéshez pedig egyáltalán nem volt releváns...)

"Baráti ölelésük melegével a szívemben láttam neki e dadogós cikknek, hogy bocsánatot kérjek - kollégáim nevében is - a hallgatásért, az érdemtelen magasztaló szavakért, a hazugságokért, a legsilányabb szócséplésért."

(Itt már ügyesen kiterjesztettem a felelősség palástját másokra is, mintegy félig-meddig igazolva magamat azzal, hogy a dicsőítésben, a szófosásban nem voltam egyedül. Ami pedig utána jön, az maga a legtöményebb pátosz, szónoklás, a kincstári fajtából. Őszintének látszik, de ha fennhangon olvasom, szörnyen hamisan hangzik:)

"Most ébredezünk. Most kezdjük felemelni a fejünket, hogy egymás szemébe nézhessünk. Hogy békés munkára, testvéri megértésre, összetartásra és példás fegyelemre szólítsuk olvasóinkat!"

(Nocsak, az újraszerveződött hatalom hangja is megszólal bennem!)

"Hogy segítsünk nekik visszanyerni emberi méltóságukat. Hogy róluk írjunk, az ők gondjaikról, álmaikról, testvéri munkájukról, mindennapi békés együttélésünk örömeiről."

(És árad, tovább a cikkből a holnap felelőtlen ígérete, amikor majd minden bekövetkezik, amit óhajtunk. Előveszem a mindenkori varázsigét is: a munka szükségességét. Ehhez menekültünk a rendszerváltás előtt is: amikor már nem volt épkézláb emberi üzenetünk az olvasónak, akkor a cikket kínunkban nyakon öntöttük az egyetlen ehető és emészthető eszmei szósszal: ha a fene fenét is eszik, a munkára szükség van, a munka nemesít...)

"Újrakezdeni, patyolattisztán nem lehet..."

(Pedig milyen jó lenne, ugye-ugye?!)

"...a múltat nem lehet kitörölni az emlékezetből. De nézzünk bizakodva a holnapba: tőlünk függ, hogy ezután felemelt fővel, a bizalom légkörében, még inkább otthon érezzük magunkat ebben a hazában."

Nagyon meg voltam elégedve magammal, és bár nem vagyok meggyőződve, mégis azt gyanítom, ezzel a cikkel akkor letudni véltem mindazt, ami szakmai múltamban folt és vétek. Ennek tudható be, hogy egy nappal később az előbbinél is nagyképűbb, újabb cikkem jelenhetett meg. Aki ez után ítéli meg az embert - s miért ne tenné, hiszen egy nappal korábban feltétlen bizalmat kértem az olvasótól -, bátran mondhatja: ez a fickó nem sokat tanult a történtekből...

Pedig a Fehér éjszakák c. cikk mesterségbeli tudásban jóval megalapozottabb, tartalmasabb, többet elárul a kor történéseiről.

Arra építettem benne, hogy ama nappalokkal összefolyó, bizonytalan éjszakákon bizony, nem sokan aludtak, s az én magánélményem megegyezik sok embertársam saját tapasztalatával: a tévé megállás nélkül közvetítette a rendszerváltás zűrzavarának élő adását, ellentmondásos híreit, a Ceauseşcu-házaspár üldözésének és elítélésének, majd kivégzésének képsorait. Mi, újságírók is félig-meddig tévés kollégáink munkájára, látószögére alapoztunk, hiszen ki tudott volna jelen lenni egyszerre, annyi egyidejű színtéren?

"Eltelt egy újabb fehér éjszaka. Egy-két órányi kiadós szunnyadás után eltörődött taggal lekászálódunk a meg se vetett ágyról, vagy ha az est leszállta még a szerkesztőségben kap, az íróasztalról.

Ma éjszaka is lőttek. Hogy mennyit? Nem tudni. Az álom és ébrenlét közötti ingatag, átláthatatlan küszöb bizonytalanná teszi a tájékozódást: képzelődik-e, vagy valóban hall is valamit az ember?

És vajon hány fegyver lehet odakint, ellenőrizhetetlenül, alattomosan, továbbra is életünkre, biztonságunkra törve?"

(A helyzetkép eddig pontos, valós, akár építeni is lehetne rá. No de én milyen téglákat hordtam rá?)

"Az államvezetés szintjére emelt gyilkos önkény kiszámítottan hintette el közöttünk a fegyverropogások magvait. Aláaknázta a nyugalmunkat, ellenőrizhetetlenné tette egy ideig a közbiztonságunkat. A plafon fürkészése közben száguldó, kínzó éjszakai gondolat megpróbálja összeszámolni, mi mérhetetlen kárt okozott ez az évtizedeken át ránktelepedett házaspár, illetve rokonai és talpnyalói sleppje, a biztonságát szolgáló gorilla-hadsereg."

(Úgy írtam le ezeket a sorokat - állapítom meg most, 2006 novemberében -, mintha nem is a '89 előtti világból mentettem volna át magamat, életemet, családomat és mesterségemet, mintha a "talpnyalói slepp"-be én nem is tartozhatnék bele, mintha a házaspár ránktelepedésében semmi konkrét vagy akár áttételes vétkem nem lenne. Néhány nap elég volt ahhoz, hogy felmentsem magam, és elég erkölcsi alapot érezhessek ahhoz, hogy múltamnak hátat fordítva ítélkezzek mások felett?!)

"A két főbűnös elítéléséről és kivégzéséről szóló közlemény a maga tömörségében felleltározza az elkövetett bűnöket. Önmagukban is szörnyűségesek, ijesztőek. Ha valójában megpróbálunk a mélyükre nézni, akkor még azokkal a szédítő összegekkel sem kárpótolhatók, melyekkel a méltányosság pózában tetszelgő conducator és felesége a nép verejtékéből gátlástalan arcátlansággal kívánt meggazdagodni - miközben óva intették a világot, szomszédokat, hogy nehogy az istenért letérjenek a Marxék kijelölte útról, és visszavessék országaikat a legmélyebb nyomorba, az ember ember általi kizsákmányolásába. S mindezt azért, mert érezték: ha körülöttük megváltozik, nyílt lesz a politikai légkör, akkor úgy állnak ott egyedül, a kör közepén, mint a meztelen király Andersen meséjében."

(Ez a bekezdés már megint a hitről szól. Amivel pedig szakítani akartam - lám csak, nem eléggé... Úgy csúsztam bele a hivatalos kijelentések csapdájába, mint azelőtt is, bármikor. Balekságnak is nevezhető naivságom továbbra is úgy működött, mintha a fordulat be se következett volna. Meg se járta az eszemet, hogy azokban a pillanatokban, amikor gyökeresen szakítani látszunk az átkosnak nevezett múlttal, újabb hazugságokkal áll elő az új hatalom, hogy aztán bármilyen lépését igazolhassa. Így születhettek a Ceauşescu-házaspár véres tetteiről szóló eltúlzott és kiszínezett, már-már folklór ízű legendák is, így szövődhetett egyre áthatolhatatlanabb mítosz a lövöldöző, orvul támadó, titokzatos, víztározó-mérgezéstől sem visszariadó, állig fölfegyverzett terroristák hadáról, a kivégzett áldozatok százezreiről. És mi megint szemrebbenés, gondolkodás nélkül hittünk, hittünk, vakon abban, amit hangosan, hivatalos szóval mondtak nekünk... Külön szégyellem, hogy engem is elkapott a mindenáron való viktimizálás heve, s most hirtelen olyan jelzőkkel párosítottam a kivégzett politikus-házaspárt, amelyeket korábban még a gondolataimból is száműztem volna, nehogy valamiképpen másnak a tudomására jusson...

A továbbiakból meg éppen az derül ki, hogy mi majdnem mindenről tudtunk, nem csak sejtettünk a letűnt évtizedekből, de ha már nem tudtuk szépíteni a helyzetet, hallgattunk róla, vagy jelszavakkal fedtük el a valóságot:)

"A károk nem csak halottakkal, bankszámlákkal, a gazdaságot ért károkkal mérhetők. Negyedszázad ifjúsága butult és tunyult el "kezdeményezésükre", ahogyan ők és útmutatásaikat buzgón megfogadók máról holnapra elsorvasztották az egész romániai oktatást s ezen belül a nemzetiségi oktatást is, pedig minden téren jegyezhettünk már figyelemre méltó értékeket. Mihez kezd majd társadalmunk a sorozatra gyártott, semmihez sem értő, kötelezően átmenő osztályzatokkal dédelgetett "szakember-gárdája", amely annak ellenére ért el mégis itt-ott sikereket, hogy az általános körülmények a botcsinálta szakembereknek, a helyezkedőknek kedveztek. Így ölte ki a diktatúra millió fiatal lendületét, idejében felsejlő életcélját, bizakodását a jövőben s tett nem egyet felelőtlen, anyagi javak szerzésében ügyeskedő, mindenmindegy-beállítottságú siker-emberré, akik a boríték vastagságán s az ezzel fordítottan arányos munkavégzésen mérték az élet szépségét. A conducator pedig dörgött és villámlott (ugye, hogy megjött a hangom, a bátorságom?! - kérdezem magamtól most), hogy a társadalom nem neveli jól a fiatalokat. És jöttek az újabb intézkedések, egyik zagyvább és katasztrofálisabb volt mint a másik, de azért megpróbáltuk értelemmel felruházva beiktatni őket életünkbe, hogy a kecske is jóllakjék, s a káposzta is megmaradjon. Így jöttek létre azok a korcs szülemények, mint a tervezett semmittevés a termelési gyakorlaton, az egyszerű pénzgyűjtés a nagyszabású hulladékbegyűjtés ürügyén, az értelmetlen őszi kampányok, amelyek a tanulók, főiskolások, kiskatonáink értékes heteit, hónapjait ütötték agyon, éppen abban a korban, amikor az ember a legfogékonyabb az újra, a szépre, a jóra, egyáltalán a befogadásra... Ennek is tudható be az iszonyú zűrzavar, ami jelenleg a szakemberek kompetenciaszintje és beosztásuk, munkavégzésük között megteremtődött. Hogy kulcsfontosságú munkahelyekről máról holnapra, minden törvényes eljárás megkerülésével utcára dobtak olyan szakembereket, vezetőket, akik a végső szó percében, ha halkan is, de kimondták: a tőlük kért, követelt teljesítmény, célkitűzés lehetetlen, értelmetlen...

És akkor jött a nevezetes: Töröljük a szótárunkból egyszer s mindenkorra azt, hogy nem lehet. Nincs ilyen, hogy nem lehet!

Tette ezt nyilvánosan, plénumban, hivatalos tapsvihar közepette, és csak most látjuk igazán, szomorú keserűséggel, mennyi igazat mondott: tiraniája alatt - sajnos - minden lehetett. Minden megeshetett!"

(A fenti passzus mennyivel jobban illett volna M. F. volt kollégám tollára, aki mindvégig ritka szívóssággal tudta kikerülni, hogy akár erőszakkal is, bekényszerítsék a pártba, amikor a kínai kultúrforradalom hatására megerősített ideológiai nevelés érdekében az lett a jelszó - s a jelszó nyomán a szabály -, hogy a sajtóban dolgozóknak kivétel nélkül párttagoknak kell lenniük, mert csak így nevelhetik felelősen a tömegeket. Úgy került ki az utcára az Ifjúmunkástól, néhány évvel a rendszerváltás előtt, mint egy pária, és azóta se szolgáltatott neki senki igazságot. Még amikor egy szerkesztőségben dolgoztunk, és már csak egyedül ő nem tartozott a pártszervezethez, barátian és sűrűn gyomroztuk: nem lesz semmi baja, ha beáll közénk, elvégre az "egylet" belőlünk áll, fentről csak utasítások érkeznek, de az élő szervezet mi vagyunk, tőlünk nem kell félnie, formaság az egész, ne húzzon ujjat a sorssal, mert ha megmakacsolja magát, nincs erőnk megvédeni... Emberünk ilyenkor mindig halálsápadt lett, reszketés jött rá, és pár napig be se jött a szerkesztőségbe. Igazság szerint, azok a sajtóviszonyok nem az ő lelki képletére voltak szabva, de megválni se akartunk tőle, hiszen a maga területén nagyon jó szakember és jó tollú publicista volt... Külön örvendtem, hogy kirúgatására nem akkor került sor, amikor még az Ifjúmunkást vezettem, csak jóval később. Most viszont azért szégyellem magam, mert biztosan tudom: ha történetesen nekem kellett volna végrehajtanom a felülről jövő utasítást, én sem tudtam / nem mertem volna ellenszegülni. "Ártatlanságom" az ügyben tehát merőben konjunkturális: kizárólag annak köszönhetem, hogy a rossz pillanatban egy másik, de talán ugyanolyan rossz helyen álltam... A sors iróniája, hogy ő sem ezeket, sem az ehhez hasonló sorokat már nem írhatta le, bár erkölcsileg neki lett volna a legtöbb joga hozzá, mert a sajtón kívül, mély nyomorban, meghasonlottan tengődött szülőfalujában.)

Pár napja voltunk szabadok, néhány szabad lapszámot is kihoztunk már, de még semmilyen érdemi változás nem állt be a szerkesztőség életében. Az első számot kivitelező csapat lett a hangadó, a nyüslető, a jobbra-balra telefonálgató, a vidéki munkatársakat feltárcsázó, a felforrósodott telexgép gyakori híradásait ellenőrző, a fotóriportokat megrendelő, anélkül, hogy valaki hivatalosan is felhatalmazta volna tagjait. A többiek még kábán, a túlélés bizonytalan reményével, megszokásból be-bejöttek a szerkesztőségbe, ahol tétlenül, zavartan meghúzták magukat, sandán figyelve a buzgólkodókat.

Végig magamon éreztem a kíváncsi tekinteteket, valahányszor szinte futólépésben végignyargaltam a hosszú szerkesztőségi folyosón, ahol itt is, ott is kis csoportok ácsorogtak, értesülések cseréltek gazdát, kommentárok hangzottak el, vagy csak éppen cigarettára gyújtottak és az irodák közti mozgást figyelték.

Emlékszem, vécére is alig volt időm menni, annyira belevetettem magam a szerkesztésbe. Egyik feladat a másik sarkát taposta, senki nem mondta, hogy csinálni kell, de az ember érezte, tudta azt magától. Naponta elölről kellett kezdeni mindent, tartalékanyagok nem voltak, délutánig a napilap felélt minden közölhető sort, a hírügynökségi telexből csorogtak a felturbósított, ellenőrizetlen, legtöbbször továbbra is érdektelen, egymásnak ellentmondó hírek, az ügynökség munkatársai is lubickoltak a szabadságban, a megkötöttségek feloldásában és sikerült hamar átesniük a ló túlsó oldalára. Friss vidéki anyagokat kizárólag telefonközvetítés révén tudtunk rögzíteni, a gépírók nem győzték a huzamos gépelést, a diktálás iramát, többen beálltunk melléjük: előbb kézzel lefirkantottuk, amit a kolléga vidékről közölt velünk, majd írógéphez ültünk, s egy füst alatt meg is szerkesztettük a tudósítást, amely így gyorsabban nyomdába kerülhetett.

De nem csak a szerkesztőség öntött nehezen tiszta vizet a saját poharába, a magyarság politikai szervezkedése is kisebb-nagyobb vargabetűket írt le.

December 23-án délelőtt, egy nappal a pártfőtitkár futása után kétszemélyes küldöttség érkezett a szerkesztőségbe és azt kérdezték, ki nálunk a főnök. Mivel hivatalosan még mindig a régi főszerkesztő üldögélt bent irodája magányában, a küldöttséget hozzá irányítottuk. December 21-i, kolozsvári keltezésű és román nyelven fogalmazott kiáltványt hoztak magukkal, melyben a romániai magyarság képviselői a románsághoz szólva, pontokba szedve kifejtik eddigi sérelmeiket és azonnali, határozott követeléseiket, bejelentve, hogy megalakult a magyarok érdekvédelmi politikai szervezete.

Mindez számunkra újdonságként hatott, s mivel a vasárnapi lapot abban az órában már lezártuk, a kiáltvány hitelességét pedig valamilyen módon ellenőriznünk kellett - ráadásul le is kellett volna fordítani magyarra, ami meghaladta a küldöttség kompetenciáját -, azt javasoltam, hogy a közbeeső vasárnap jó tanácsadó, ezalatt majd a következő számra előkészítjük a nyelvileg is átfésült szöveget. Mivel a küldöttek a volt pártlaphoz, a Scânteia poporului-hoz is le szerették volna adni a kiáltványt, elvezettem őket a román szerkesztőségbe. A Scânteia, tőlünk eltérően, csak késő este zárt, minden nyomdai kapacitás a kései órákban az ő számukra volt fenntartva, szerkesztőik pedig minden további nélkül egyetértettek a közléssel, s így történt meg, hogy a romániai magyarok manifesztuma legelőször románul jelent meg - ami szerintem természetes, hiszen mindenek előtt a román közönségnek szólt. (Ma is szégyellem viszont, hogy benne maradtak azok a távolról sem elegáns kuruckodó kiszólások és odamondások, melyek a legendás magyar pökhendiség utánozhatatlan sajátjai...)

Hétfőn reggel aztán kiderült - mire nagy nehezen sikerült nyomdakész állapotba hoznom a kiáltvány magyarított szövegét -, hogy ez a változat korántsem hiteles és végleges, csak egy szűkebb csoport javaslata, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség tulajdonképpen hivatalosan még meg sem alakult, a dokumentum csak egy sebtében, előzetesen összeállított szöveg volt, amit el kellett volna fogadnia egy ad hoc kezdeményező testületnek, ez viszont még nem ült össze, és csak hétfő délre, december 25-ére tervezte történelmi fontosságú döntésének meghozatalát. Megnyugtattak: jó, hogy kivártunk, hiszen majd ez a testület lesz az, amely véglegesíti és elfogadja az erdélyi magyarság platformját a rendszerváltás kérdéseiben. A manifesztum addigi szövegét tehát nyugodtan eldobhattam, a szerkesztőségben pedig megegyeztünk, hogy nyitva tartjuk a lapot, amíg a véglegesített szándéknyilatkozat meg nem születik, hogy még fő helyen hozhassuk a keddi számban.

És ha már annyit kínlódtam addig az "őskiáltvánnyal", stílusosan engem küldtek át tudósítani a sajtóház túlsó szárnyában székelő Kriterion kiadóhoz, a kezdeményezést kezébe vevő Domokos Géza irodájába, hogy részt vegyek a vitán felül, már akkor történelminek látszó fontos eseményen, amely több órán át elhúzódott; nem is igazán tudták a szűk irodában fürtökben tömörülő, összehívott és -csődült, többnyire bukaresti magyar emberek, hogy mit is akarnak tulajdonképpen, sok volt az ismétlés, a követelés és a sirám, a ködös elképzelés politikáról és képviseletről, közben az általam már ismert nyilatkozattervezetet is felolvasták rezgőhangú, el-elfúló pátosszal, majd ízekre szedve vitatták, végül pedig annyira átgyúrták a frissen megkóstolt parlamenti demokrácia bűvöletének engedve, hogy az édesanyja se igazán ismert volna rá.

Közben nálunk, a szerkesztőségben tűkön ültek, rám vártak, no meg a lassan körvonalazódó kiáltvány érkeztére, s ezalatt is erősen foglalkoztatta a tagságot, miként számoljon le a régi, a pártos vonalat évtizedeken át szigorúan tartó és őrző vezetőséggel. Amit elmulasztottunk a rendszerváltó kavarodás első pillanatában, azt egyre nehezebb és kínosabb volt "békés" körülmények között végrehajtani. Kellett volna valaki, aki kipattintja a palotaforradalomhoz vezető konfliktust. De ki legyen az?

Szombat óta számosan óvakodtak oda hozzám, s mondogatták, duruzsolták, javasolták, olykor meg egyenesen sziszegve követelték, hogy kész, vége, seggbe kell rúgni az elvtársakat, ez így most már nem mehet tovább... Hallgattam egyszer, hallgattam kétszer, aztán kifakadtam: nagyon helyes, tök igazatok van, de akkor menjetek be a Főnökhöz, vagy a helyetteséhez, mondjátok ezt el így neki, mi közöm nekem az egészhez?...

Persze, jól tudták, s kimondatlanul is értettem én is, miért mondják nekem.

Igazság szerint joviális, jó szakmai viszonyban voltam a főszerkesztőnkkel, aki a gyászos emlékű ötvenhatos hangulatban került a laphoz, tiszta eszmeiséget és pártos belső egyensúlyt biztosítani. Igaz ugyan, hogy amíg az Ifjúmunkást szerkesztettem, végig éreztem, hogy atyáskodni próbál felettem, a tapasztaltabb, majd a befolyásosabb és a tisztánlátóbb jogán, s mikor ezt határozottan elutasítottam, mindegyre keresztbe tett a lapnak, jelentgetett, gáncsolt - persze, nem engem, személyesen -, nem bírta elviselni, hogy elődeim enyhén avantgárd hagyományait hűségesen követve, őnála egy kissé "merészebben" ki merjük dugni a fejünket a mocsárból. Nem is igen ábrándoztam arról, hogy a keze alá kerüljek, beosztottnak... Miután viszont, felsőbb utasításra, csakazértis átkerültem az irányítása és a fennhatósága alá, le a kalappal, milyen csodaketrecet varázsolt körém; tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy néhány nagylélegzetű munkámat sikerült úgy és akkor megírnom, amikor éppen viszketett hozzá a tenyerem.

Ennek azonban meglehetős ára is volt: lassan-lassan szinte minden olyan kéziratot átjátszott nekem, amiket a lap mellé felsorakoztatott írók, publicisták, költők, más személyiségek írtak. Amit eddig ő - más embereivel együtt - végzett belső cenzúra gyanánt, méghozzá nem kis erőfeszítéssel és valóságos fizikai gyötrődéssel, azt most rendre rám osztotta ki, és nem mondhatom, hogy csalódnia kellett. Az Ifjúmunkásnál szerzett irányítói tapasztalatom bőségesen elég volt ahhoz, hogy késélen táncolva bár, de közölhető kéziratot faragjak az anyagok zöméből. A nagy gondom inkább az volt, hogy író kollégáim nem egyszer annyira hányaveti kéziratokat adtak ki a kezükből, hogy azt kínos és munkaigényes gyomlálással lehetett csak gatyába rázni.

De azért végeztem a dolgom, zokszó nélkül s pillanatnyilag némileg büszkén is, mivel gyomlálásaim után a cenzúra az esetek 99 százalékában sose talált kivetnivalót a kéziratokban. Ettől aztán a Főnök mindinkább kezdett vakon megbízni bennem, és egy idő után mintha-mintha nélkülözhetetlenné váltam volna számára. Így nyomta rám, Majtényi Erik halála után és egy-két évnyi sikertelen kísérlettel a háta mögött, az Előre évkönyv szerkesztését is, amivel hamarosan megint csak látható és átható sikert arattunk az akkori körülmények között.

(Csakhogy menet közben bebizonyosodott: a kéziratgondozás nem volt minden, és nem szorítkozott kizárólag stiláris problémákra. Ahogy haladtunk mind előbbre a nyolcvanas években, úgy várták el egyre sűrűbben a laptól, hogy lehetőleg majd minden számban, tételesen is bizonygassa és hangoztassa a pártfőtitkár "tisztánlátó útmutatásait" valamennyi elképzelhető területen. Ennek legtöbbször az volt a bevett és legkézenfekvőbb technikája, hogy a cikkhez vagy tanulmányhoz odaillő vagy arra némileg utaló friss Ceauşescu-idézetet biggyesztettünk mottó gyanánt, esetleg gondolatainkat vagy elemzésünket egy-egy ilyen idézetből vezettük le, ezzel hitelesítettük. Volt, aki ismerve az úzust, maga végezte el e kötelezővé tett plasztikai műtétet, máskor a szerkesztőségben, a kéziratokat gondozó rovatvezetőknek - ritkábban a titkárságnak - kellett káromkodva és rutinosan elkövetniük.

Hogy is volt ez pontosan? Jobb lesz, ha mégis előveszem ehhez a naplóimat, amelyek épp ezekben az években működtek a leginkább, talán akad erre vonatkozó bejegyzés, ha lapidáris is...

"1983. július 21. B. Z.-től verset kértek a 18 éves pártkongresszus tiszteletére. Feladat: írjak bele két helyen direkt kijelentéseket. Sikerült úgy megfelelni a feladatnak, hogy alig vevődik észre - nem a szerzőtől származnak."

"1984. január 13. Újabb születésnap, újabb penzum. A Főnök olyan természetességgel jelenti be, mintha nekem azt tudnom kellene. Én pedig örökké teszem magam ilyenkor, mintha kétszer kettőig se tudnék számolni, s ha nem mondják meg nyíltan, hány óra van, legszívesebben megúsznám az egészet."

Egy nappal később: "Újabb születésnapi «ópuszom» született. Még mennyi lesz? És hányszor kell vért izzadni, hogy az ember lehetőleg most se, s máskor se köpje túlságosan szembe magát? Főnök szó nélkül aláírta, bár egy-két helyen azért meredek. De azt hiszem, ez nem változtat a lényegen...")

A szerkesztőségben ezek után azt beszélték, természetesen csak suttogva, hogy én ne halljam, de azért mégis, minden szó eljusson hozzám, hogy én az ő embere és besúgója vagyok. Hogy kiket súgtam volna be? Hát a többieket. De hogy miért, az még ma sem világos előttem. Az tény, hogy folyamatosan beszélő viszonyban voltam a Főnökkel. Sőt, érdemben inkább csak vele beszélgettem a szerkesztőségben. Emberként szeretett jót tenni azokkal, akik őt elfogadták és partnernek tekintették. Nagy gyengéje volt a gyerek. A kisgyerekes szerkesztőkhöz és családjaikhoz igen figyelmes volt, a juttatásoknál, jutalmazásoknál sose feledkezett meg róluk. Amit a politikában vaskézzel és következetesen képviselt, s amihez megpróbált minél több embert maga mellé rántani a sárba, azt emberi kapcsolataiban megpróbálta felülírni. Szerette az olyan típusokat, akik előbb dolgoznak, s utána veszik elő a kifogásaikat. Az ilyenekkel szívesen vitázott, sose harcolt. A szájhősökre kegyetlenül lecsapott. Igyekeztem nem sokat tartózkodni a látókörében, ahogy csak tehettem, leléptem a szerkesztőségből. Szerencsém volt, pontos munkámmal megteremtettem hozzá a szükséges hitelt. Megvásárolt szabadságban éltem, és bár egyre mélyebben a szégyenben, jól éreztem magam.

Ilyen előzmények után nem csoda, ha a kollégák hozzám fordultak ismétlődő célozgatásaikkal. Azt szerették volna, ha én leszek Brutus, az ő kezük pedig tiszta marad.

...Amikor nagy nehezen elszabadultam a Kriteriontól, az alig megalakult RMDSZ kiáltványával, szinte önmagától adódott az alkalom: a szerkesztőség üljön össze egy félórára, olvassuk fel a dokumentumot, aminek egy példányát közben leküldtük a nyomdába is, s egyenként valljunk színt, ki vállalja fel a benne foglaltakat, mert a lap ezután könyörtelenül ebbe az irányba kell hogy továbblépjen, egyéb értelme nem látszik az ezutáni tevékenységnek; s egyúttal az is világosan kiderül, ki hajlandó aláírni a kiáltványt, és ki akar azonnal belépni az alakuló szervezetbe. Úgy véltük, ennél jobb alkalmat nem is kaphattunk volna az élettől ahhoz, hogy mindenki kénytelen legyen őszintén és nyilvánosan színt vallani.

Hát... így is volt, meg nem is.

Nagyon sokan lelkes szavakkal, cirkalmas mondatokkal - érzésem szerint demagóg módon - tüstént felvállalták a romániai magyarság ügyét, bár kicsivel odébb kiderült, hogy minden más közelebb áll hozzájuk ennél. Volt ott elég hímezés-hámozás, mosakodás is, sokan az igazolványukat próbálták magyarázni.

A sarokba szorított Főnök nem mentegetőzött, nem is szívóskodott a mundér becsülete mellett, egyszerűen pragmatikusan reagálta le a lap előtt álló lehetőségeket:

- Csináljunk végre egy szabad újságot, és legyen Cseke a helyettesem. Én értek a bizniszhez, ő ért a szerkesztéshez. Garantálom a társaságnak, hogy megélünk.

Kínos, fagyos csend ereszkedett a teremre, hiszen ekkora abszurditást magamagától senki se tudott volna kitalálni. De szólni se mert senki, hogy érthetően kimondja: ez bizony emeletes egy baromság, és egyáltalán, az eltelt és elsinkófált évtizedek pedellusának, a Főnöknek semmi keresnivalója közöttünk.

Minden szem rajtam függött: mit szólok a javaslathoz. Éreztem, hogy ha nem szólalok meg, akkor csak egy kiút létezik számomra: az azonnali megsemmisülés. Vagy a végleges távozás.

Néhány másodperc volt csupán a hezitálásom, de nem azért, mintha nem lettem volna százszázalékosan biztos a válaszomban; inkább az kötötte meg a nyelvemet, hogy gondolatban végigpörgettem szerkesztőségi tisztességem kritikus helyzeteit, amelyekben sajnálatosan alul maradtam, amikor mint tollforgató és mint kolléga is könnyűnek bizonyultam...

(Akkor valami áradó érzelmi zuhatag formájában, most már jócskán lehiggadva, a tényszerűség kérlelhetetlenségével hordom össze magamról szóló jelentéseimnek velejét. Bukaresti életemtől búcsúzva, az otthoni iratszekrény tartalmának feltérképezése közben egyre növekvő ellenérzéssel viszonyultam újságírói teljesítményemhez. Akárhová is nyúltam a kézirathalomba, mindegyre az eltájolt, hamis értékrendszerű, megbukott sajtóviszonyok közt kimódolt szövegek jöttek elém, amelyeket szerettem volna semmissé tenni. Ennek egyetlen gyakorlati módja létezett: ha fogom az egész rakományt és úgy ahogy van, minden szellemidézés és újrajátszás nélkül, a tűzbe dobva megszabadulok az átkos tehertől, amit nem tagadok ugyan le, hiszen ami megtörtént, az végül is megtörtént, de próbálok túllépni rajta, a még felkínálkozó lehetőségekre összpontosítva. Heteken át hordtam, kéziszatyorral a szerkesztőségbe cikkeim, sajtóközleményeim másodpéldányait, az ünnepi verseket és a díszszövegek silány fordításait, a munkaterveket és a munkatársi leveleket, az üdvözleteket, a diplomákat és kitüntetéseket, a vizsgabizonylatokat és az ideológiai brosúrákat és mindenféle szerkesztőségi papírt, kimutatást, ami sajtós múltamhoz láncolt volna, s a sajtóház alagsori krematóriumának - amelyben majdnem az egész fővárosi sajtó szemete napról napra elhamvadt - torkába vetettem, ahol a pokoli hőségben, a tömött zsákokba terelt szerkesztőségi hulladékkal együtt pillanatok alatt minden pernyévé vált.

Minden egyes elhamvasztott szállítmánnyal könnyebb lett a lelkem, a végén azt hittem, sikerült leszámolnom múltam árnyaival, de most, hogy az élveboncoláshoz értem, a könyvtár mélyéről előbányászva a lapgyűjteményeket, rá kellett döbbennem: a korábbi leszámolás csalóka és felszínes volt, az igazi úgy mélyül és válik mind kegyetlenebb játékká, ahogy előrehaladunk e képlékeny szöveg mentén.)

...Borzalmasan kínosan, nyekegve és mökögve böktem ki végül azt, ami egy kívülálló számára úgy tűnhetett, mint egy laza odamondás:

- Főnök, maga évek óta nem volt szabadságon... Legalább hét éve. Vegye már ki az elmaradt hónapokat, s aztán idővel meglátjuk a többit. Nem hiszem, hogy szükség lesz a szolgálataira.

Főszerkesztőnk belesápadt, de az is látszott rajta, hogy rögtön kapcsolt, miről van szó. Elfogadta, nem kommentálta az ítéletet. Miközben én szó szerint felindultan remegtem belül attól, amit tettem. Úgy éreztem, mintha a tulajdon apámra emeltem volna kezet. Hiába győzködtem magamat, hogy az apám meghalt, ne bomoljak, ezt a leszámolást már régóta meg kellett volna tennem, akkor most nem venném annyira a szívemre. Megzavart és lefegyverzett a főszerkesztő emberi, smink nélküli reakciója, ahogy az ítéletet fogadta.

Még két napig szótlanul bejárt, összeszedte a személyes holmiját és azután búcsú nélkül lelépett. Többé nem láttuk. Az egykori káderese, aki maga is hamarosan kilépett a laptól, intézte el később sutyiban a nyugdíjaztatását.

Ez eddig sima volt, mondtam magamban, de az értekezletnek nem volt vége, következett rögtön a vezetőválasztás.

Valakinek ugyanis vezetnie kellett a lapot.

Mivel már benne voltam a svungban, siettem ismét szót kérni, hogy véleményemmel megelőzhessek egy áldatlan és kínos helyzetet: azt, hogy most elkezdjünk valakiket kiválogatni a többi fölé, mert akkor cseberből vederbe kerülünk, hiszen jól ismertük egymást: mindannyian többé-kevésbé nyakig sárosak voltunk, egyikünkből se lehetett volna hiteles vezető se ki-, se befelé.

Valami ilyesmit mondtam: amit eddig műveltünk, az valamennyiünket kivétel nélkül minősít, egyikünk se lehet büszke arra, amit az Előrénél véghezvitt. De mert az életnek mennie kell tovább, s pillanatnyilag csak azok vagyunk itt, akik voltunk és vagyunk, egyezzünk ki abban, hogy a folyó ügyek intézésére átmenetileg egy öt személyből álló tanácsot választunk a lap élére, amelynek tagjai egyforma jogi felhatalmazással bírnak, de csak közösen dönthetnek - igaz, nem a hirtelen divatba jövő konszenzussal, csupán csak többségi szavazattal.

Miután ezt az elvet, némi vita után sikerült keresztülvinni és elfogadtatni, következett az "ötök" megválasztása. Hiába döntöttem el magamban egy nappal korábban, hogy többé vezető beosztást nem fogadok el, és hiába utasítottam vissza a Főnök korábbi ajánlatát, az ötösfogat egyik tagjaként muszáj volt meghajolnom a köz akarata előtt. Reméltem, hogy a tanácson belül mindenek előtt dolgozni fogunk, nem főnökösködni, és a minden helyzetre kötelező konzultálás révén sikerül majd kellően egyensúlyban tartani egymást és a dolgokat.

Sajnos, tévedtem. Kénytelen-kelletlen, a tanács valamennyi tagja tartotta ugyan magát az egyezséghez, de alig pár nap múlva már elkezdődtek a zsörtölődések is: a pénzügyi elszámolásokhoz például hiteles aláírás kellett, méghozzá egyetlenegy, nem pedig öt, mire kényszerűségből delegálnunk kellett egy aláírás-felelőst, aki helyettünk is minden helyzetben szignójával vállalja a felelősséget. És e kiskapuval mindjárt szabaddá vált az út a szerkesztőségben a hiteltelenné váló, restaurációs hatalom felé.

Aki pedig a leginkább ütötte a vasat, hogy túl kell lépni a "forradalmi" megoldásokon, s megkapta a felhatalmazásunkat, azt egy év múlva teljhatalmú, egyedüli főszerkesztővé választották.

Az eufória hullámai hamarosan a közvélemény számonkérésének kérlelhetetlenségével csaptak össze, amiből furcsa örvények és még furcsább eszmei pengeváltások keletkeztek.

Az újévi ünnepek, 1990-be való átcsusszanásunk még reménykedéssel és pezsdítő légkörben zajlottak, bőséges, rég nem tapasztalt levéláradat indult meg a Romániai Magyar Szó felé, s azonnal úgy döntöttünk, hogy a sok megszorítás, az olvasói vélemények hosszas elhallgatása és kiforgatása után eljött végre a szabadság pillanata, amikor Hyde-parkká avathatunk legalább heti egy oldalt, azon mindenki szabadon elmondhatja, ami panasza, véleménye vagy öröme van, a legteljesebb demokratizmus nevében. Szerencsére, azt is idejében beláttuk, hogy ez a szabadság nem lehet parttalan, mert bele kell férnie az adott keretekbe, minél nagyobb számú olvasó csak úgy juthat demokratikusan térhez, ha állásfoglalásaikat terjedelmileg korlátozzuk. Kínos helyzet volt, mert az érintettek mindjárt cenzúrát emlegettek, de már a kezdetén vállaltuk azt, hogy mediáljuk a beérkező anyagokat, és a felvetett kérdés súlyának megfelelően adunk zöld utat vagy sem az eredeti terjedelemnek.

Nem sokkal újév után be is futott az első olyan levél, amely szenvedélyes vitákat kavart a szerkesztőségben. "Mi, az RMDSZ székelyudvarhelyi szervezetének tagjai" - állt a beköszöntőben, és most elégedjünk meg ennyivel, nevekkel nem kívánom terhelni az olvasót, egyáltalán, az itt közzétett jelentéseknek mindenek előtt rólam kell szólniuk, minek szétkenni a felelősséget, remélhetőleg mindenki megtalálja majd a módját annak, hogy saját magával elszámoljon. Ez itt az én asztalom...

Tehát a derék székelyudvarhelyiek képviselője amiatt fogott tollat, mivel "mély felháborodással vettük tudomásul, hogy lapjukban teljes pálfordulással, köpenyegforgatással jelentkeznek a Ceauşescu-rendszer talpnyalói (itt felsorolás következik, amelynek harmadik helyén az én nevem áll)... Tiltakozunk ellenük, aláírásokat gyűjtünk különböző munkahelyeken, eljuttatjuk Domokos Géza úrhoz, követeljük, ne közöljenek semmiféle írást a fent említett szerkesztőktől."

Ezután bő idézetek következnek, amelyekkel a levélíró azt akarja igazolni, hogy az általa célba vett hozsannázóknak - köztük jómagamnak - mennyire sikerült a pártfőtitkár dicséretében elvetniük a sulykot, de mire hozzám érne, kifogy a példákból, s nekem már csak ennyi jut a közös átokból:

"Mit keresnek irodalmunkban, sajtónkban ezek a r.....k? Bocsánat a kifejezésért, prostituálták magukat, nyelvünket, sajtónkat!

Reméljük, kérésünk teljesül, a nem kívánt, magukat rég kompromittált újságírók, udvari költők nevével nem találkozunk sajtónkban. Ebben a tudatban kívánunk jó munkát Önöknek."

A szerkesztőség aktív magja két táborra szakadt, attól függetlenül, hogy tényszerűen csak néhány tagját érintette a nyilvánosságnak szánt olvasói kiátkozás. Az egyik tábor hevesen ellenezte az ilyen és ehhez hasonló levelek és állásfoglalások közzétételét, főként azzal érvelve, hogy nem szabad engedni az országszerte elharapózó népterrornak, a szerkesztőség gyengeségről tesz tanúbizonyságot, ha a tiltakozók mellé áll, mintegy jelezve a közvéleménynek, hogy képtelen megvédeni saját embereit. Egyáltalán, határozottan gátat kell vetni mindenféle mocskolódásnak, a szabadság nem jelent szabadosságot...

A másik tábor ellenkezőleg, azt tartotta volna gyengeségnek, ha a szerkesztőség megszeppen egy ilyen szembenézéstől, kicsinyesen elzárkózik a kritikától, arra hivatkozva, hogy annak nyers, vitatható formája nincs mit keressen a lap hasábjain. A beismerés, a vállalás csak előnyére válik a közösségnek, úgyhogy a levelet igen is, le kell adni, kivétel nincs, és minden más levélnek ma ott a helye az újságban. Épp elég idő telt el, mialatt csak egyfajta, hamis hang érvényesülhetett a sajtóban...

Pillanatnyi habozás nélkül csatlakoztam az utóbbiak véleményéhez, és ez egycsapásra eldöntötte a vitát, bár lehet, hogy másik két társam zokon vette a közlést; annyiban talán joggal, hogy a szemünkre hányt dicsőítő idézetek mindenek előtt az ő fejükre hulltak vissza, én megúsztam az egyszerű felsorolással...

Ami nem jelenti azt, hogy az önszámonkérés elmarad. Említettem volt az első elkövetett verset, amelyik nem is magyarul, hanem román nyelven jelent meg eredetileg, a Scânteia tineretului-ban, majd később, magyarul oly sok fejtörést okozott az Előre szerkesztőségi főtitkárának. 1981 januárjában a változatosság kedvéért cikket kértek tőlem, amelyet a pártfőtitkárhoz intézett, bizalmaskodó nyílt levél formájában építettem föl. Bevetvén a bizánci hízelgés minden általam ismert elemét, ám nem hallgatván el életünk ellentmondásait, ilyesmik állnak benne:

"Ifjú családapa koromban éveken át vártam a lakásra. Nem voltak ám könnyű, mosolygós esztendők ezek, ahogy visszagondolok rájuk. De egyetlen percig sem hittem, hogy ez a gondom netán megoldatlan marad. Tudtam, hogy előbb-utóbb gyarapodó családomnak is jut majd egy becsületes fészek, mint annyi sok százezer dolgozónak e hazában. Tudtam, hogy szocialista elveink és törvényeink az én pártomon állnak, éppen csak az idő, az átmeneti nehézségek, az építkezések döccenő üteme, no meg némi emberi értetlenség gáncsolhatják ideig-óráig jogos vágyam beteljesülését. De hát minek részletezném tovább, hiszen fordulnak ám önhöz, éppen elegen, teljes bizalommal, dolgozók, ilyen-olyan kéréssel, panasszal, javaslattal. Úgy tudom, hisz nem egyszer beszélt róla nyilvánosan, a lakásprobléma sem kevés közöttük. Évről-évre látni viszont a párt, az ön személyes törődését, hogy amit a maga részéről megtehet, azt meg is tegye... Csakhogy a lakásokat föl is kell építeni. Az ön szándékainak tehát ott kell folytatódniuk minden munkatelepen, minden építő tudatában. Egyáltalán, ha van valami titka a jövőnkért folyó versenyfutásnak, az éppen az, hogy ki-ki a maga helyén megtegye a maga kötelességét, s ne másnak kelljen elvégeznie helyette a munkát. Mert amikor ön javasol például valamit, vagy éppen intézkedik, egészen biztos, hogy elsősorban az irányt mutatja meg, a végcél felé tájolja be munkatársait, gyakorlatilag az ország egész népét, hiszen így vagy úgy, mindannyiunkkal munkaviszonyba kerül. És hiába várják egyesek ilyenkor, hogy jöjjön egy csodadoktor, aki minden gondunkra receptet írna föl, mert ilyesmi nem létezik. Az ilyesmiben hinni gyermetegség. Tudom, hogy ön is szívből neheztel az ilyen csodavárókra, ezért kéri állandóan, hogy gondolkozzék ám mindenki a saját fejével. Ez - világos, egyenes beszéd! Azt jelenti, hogy számít ránk, bízik a képességeinkben, a tudásunkban, a szándékainkban... Riporterként járom az országot, s a krónikás elkötelezettségével igyekszem felmutatni mindazt, ami az építés pergő lendületével és ellentmondásaival jár. Az életünk még távolról sem diadalmenet, ahogy ezt ön is tapasztalja sűrű és következetes munkalátogatásai során. A lehetőségeink, anyagiakban és szellemiekben többre jogosítanak föl bennünket, minden téren. Így értelmezzük az ön helyénvaló bírálatait, és egyben eszünkbe jut az őseinktől ránk maradt közmondás, amit a magyar nemzetiségűek így mentettek át a századokon: Amit megtehetsz ma, ne halaszd holnapra..."

A fentieket most könnyen el lehetne látni utólagos szövegmagyarázatokkal, amelyek a dicséretek mögül kifejthetnék az oda belopott problémák bátortalan, utalásszerű és néha csak beleérzéses jelzését - de minek? A tények tények maradnak. S az egykori újsággyűjtemények nem felejtenek. Szembe kell nézni azzal, hogy a Bejegyzések egy születésnapi emlékkönyvbe című "szabadverssel" is nekem kell elszámolnom 1982-ből ("a magashegyi szelek száguldását tudni / s hallani közben a fű növését / közöttük megosztva cikázni szüntelen / mikor itt / mégis inkább ott / mikor ott / mégis inkább emitt / és újra vissza /.../ kívánhatunk-e jobbat / mint magunknak / álmodni szoktunk // tehetünk-e többet / mint becsülettel / végezni dolgunk // lehetünk-e egyszerre / a csavar / s mit éltetünk a gépezet // az emberből lehet órás / asztalos géplakatos pályaőr / ezernyi hasznos lehetőség / egyszemélyes gonddal / habzó sörrel munka után míg lazulnak az izmok / de te már akkor felvállaltad / mindünk gondját baját / amint első igaz szavadért gesztusodért / a végsőkig kiálltál //.../ //.../ egy még ki nem mondott szó / nemvolt felismerés / elmaradt gesztus / kellene / hogy minden a bizalom a megmaradás / fényében ragyogjon / addig is / míg belefárad a száj / békét békét békét..."), s a verkli itt nem áll meg, hiába hittem azt, a megszépítő messzeségbe érve, hogy csak néhány botlásról van szó, amit ugye fél kézen... Hát nem, mert egy jól átgondolt, szisztematikus terv egyik végrehajtója voltam, s mindig valamivel - legalább árnyalatnyit - próbáltam rendhagyónak lenni (aminél perverzebb helyzetet alig lehet elképzelni). Jött a következő penzum: a Velünk, értünk ("január / elöl jár / hóval-faggyal / ránktalál // de ilyenkor is születnek igaz emberek / mintha a legpompásabb időkben / sorsukban ott rejlik a minden / elvetett mag a hó alatt //...// köszönet újra hogy van hogy vállal / minden teremtő mozdulatával / arra tanítva hogy a csüggedés / maga is semmittevés..."), majd a Mintha századok, mely az aranykorszakot volt hivatott lírai fénybe vonni 1985 júliusában ("Húsz év alatt, mint egy alatt, / ahogy a gyorsvonat szalad, / jut mind tovább az életem, / se szédülés, se félelem, / se a sebesség mámora, / se a szálló idő nyoma / nem tapad hozzám, lepereg, / felkattognak a kerekek, / hol voltam és most hol vagyok, / beutaztam egy korszakot, / bármerre néztem is e tájon, / fölfénylett tűnő ifjúságom, / két kézzel adtam, amit adtam, / gyengeségemet nem mutattam, / testvéri föld fiának, ím / teljesültek a vágyaim, / s amint az ország egyre szépült, / az életem is beleépült, / akár milliók újult sorsa, / tartozunk a Ceauşescu-korba, / sziklához a karcos keménység / emberhez a makacs reménység, / húsz évünk, mintha századok, / jövőnkre nyitott távlatok!"), aztán előkerül egy pártkongresszust köszöntő ciklus is ("a pártról / nekem emberek jutnak eszembe / s az emberekről az életem // az életem pedig / ahogy telnek az évek / már maga is történelem// // a harc nem múlik el nyomtalanul / mint a kanyaró vagy a vörheny / a harcban odavágok de kapok is / halálig viselem a sajgó pecsétet // meg kellene dalolni a szenvedést / a könnyeket a véraláfutásokat / az elviselt megtorlások özönét // de most mégis az öröm / pendíti végig az ének húrjait / mint gitárját a hangoló kamasz //...// a párt ereje / bennünk nő nagyra / a párt jövője / a holnapunk / olyan lesz / mint a legszebb szándék / olyan lesz / amilyenek vagyunk."), majd újabb születésnapi óda ("...áttetsző egyszerűség. / bölcsőig szaladó gondolat. /.../ örökös cselekvés a tett motorja. / arccal az ifjúság felé. bizalommal. / az élen is a párt katonájaként. / köszöntők özönében állva. / akkor is arról szólni, mi a teendő. / a készenlét rugalmassága. / rendre beérő remények, vágyak. / visszapillantva is inkább: előre. / túl, túl, mindig a pillanat határán. / a távlat fegyelme. / még ha fáj is olykor az emberség szigora. / ki nem hunyó jelzőlámpa: a felelősség. / fölötte a mosoly hajnala. / feliramló gyöngy a pezsgőspohárban. / "Ceauşescu elvtárs, éljen soká!"), egyre növekvő önismétlés, vergődés a mesterkélt, előre gyártott, már bevált költői eszközök hálójában, amely valójában hínár, és lehúz, mert ahogy közeledünk 1989-hez, úgy önti el évszakainkat, hónapjainkat az egyetértések és a himnuszok papírmalma, s benne a mi termésünk, gabonánk, mint amilyen A holnap előtt című is ("sorsdöntő pillanatokban események / küszöbén a költő / ugyanolyan izgatott mint bárki / a történelem alakítói közül // szíve a torkában / mint egy lüktető gondolat / és felelősnek érzi magát / a holnap előtt // ugyanúgy érez / mint az országos konferencia küldöttei / döntés közben döntés után / további irányt jelölve // életnek haladásnak szándéknak tettnek / Nicolae Ceauşescu elvtárssal az élen / e róla elnevezett korban"), és egy újabb Januári vallomások - egek, hát még mindig nincs vége? hol vagy, 1989 decembere?!! - ("szeretnék egyszer egy olyan telet / olyan januárt / amiben hallgat a krivec / ez az elnyújtott pusztai farkasüvöltés / az ablakon túl. / milyen szép ajándék lenne önnek / és az emberiségnek! // nem fújná be hóval az utakat / nem kellene közleményeket kiadni / nem volna szükség rendkívüli intézkedésekre / minden csöndes és békés lenne / még fagyna egy-egy kicsit / és hullana a hó. / hányan vágyunk egy ilyen télre / egyetlenegyszer legalább! // öntől tudjuk hogy ez lehetetlen / a krivec hozzátartozik a télhez / mint havakhoz a fehérség a hideg / mint munkához a megtorpanás / tűzhöz a falánkság örömhöz a bánat / éjjeli álomhoz a felriadás. / igaza van: a telet is vállalni kell / egészen mint az életet..."), és már nem is tudom, ragaszkodjak-e a teljességhez, hiszen ennyi is bőven elég lenne ahhoz, ami kimeríti a ringyóság fogalmát, nem is magamat, az olvasót óvnám meg attól, hogy továbbra is fűrészporral traktáljam, mert mit lehetett ezek után még kitalálni, mint ilyen nyilvánvaló közhelyeket: "járom s figyelem az országot / egyetlen nagy igyekezet bármerre nézzek / a költő is igyekszik ma jobbat / írni mint tegnap / de főként bölcsebbet egyszerűbbet / és ebből az igyekezetből / mely versenyfutás az idővel önmagunkkal / a szándékon túl megszületik a hivalkodni nem tudó / hűség..." (Köszöntő a jövőért), de jött ám 1989 januárja is, már nem lehetett alább adni, az akkori házi feladat csak egyetlen kacskaringós mondat, mint egy karikás ostor, a végén a mindenható név, amely éppen a kellő időben csattant ahhoz, hogy félreérthetetlen legyen ("Képzelegni jó: az ember fáradt / elüldögél, s míg nézi a kezét / enyhén remeg benne a cél, a távlat / hogy már-már abbahagyná, mint ki visszalép / és fájón gyúl benne valami gyáva / mentség: nem lehetett, vagy nem volt rá erőm / nézzen farkasszemet magával / ott fenn, a hegytetőn / mert tudjuk, hogy nincs megállás / és újabb csúcsokat villant fel a távol / aki feladja, egy világot taszít el magától / a harcnak ára van, s a fizetség az, hogy részt veszünk benne / gondolat, tett, kitartás - ennyi lenne / amire Nicolae Ceauşescu elvtárs tanít / vállalván a világteremtés örömét / és gyönyörű fájdalmait").

Valaki most azt kérdezhetné: miért, ugyan miért kellett versbe foglalni azt a nevet, amit ő csak gyűlöletesként tud aposztrofálni, hogyan aljasodhatott íróember odáig, hogy ilyen mutatványokban részt vegyen, hiszen a dicshimnusz névvel vagy név nélkül, ugyanaz marad, nem változtat a helyzeten...

A következtetés, amit az olvasói levél megfogalmazott, teljességgel jogosnak tűnt. A letűnt korszak dalnokának nevezniük százszázalékosan joguk volt, hiszen annak idején nem voltam képes kivonnom magam a befolyásoló kényszer alól. Mint Ifjúmunkás főszerkesztő és botcsinálta ifjúsági mozgalmár, bilincses foglya lettem saját státusomnak, csapdában éltem, s egy idő után már, nyakig kompromisszumképesen, úgy okoskodtam, hogy ha az eltelt évtizedek alatt az ember (mármint én) annyi szégyenteljes alkut kötött, egyszerűen nem állna jól neki, ha az új idők szelét kihasználva, megpróbálná gőzerővel tisztára sikálni magát.

Amikor arra kényszerítettek, hogy márpedig az Ifjúmunkás is álljon be a hozsannázó kórusba és igenis, ünnepelje meg a Főnök születésnapját, akkor azt mondtam magamban: ilyen feladatot nem tudok senkinek kiadni az enyéim közül, ezért, mivel nincs kiút, megpróbálok én eleget tenni neki úgy, hogy azért mégse fogjon el teljesen a hányinger, ahányszor a tükörbe nézek... Micsoda illúzió volt ez! Egy határon túl ugyanis semmire nincsen mentség...

Hát emiatt döntöttem úgy, rögtön az első forradalmas napokban, hogy ezután meghúzom magam, és főként nem ugrálok többé, ha nem muszáj.

Idáig jutva, azon kapom magam, hogy egyszerűen kételkedem a saját mostani helyzetértékelésemben is. Félek, nehogy olyan látszata legyen a dolognak, hogy azt sugallnám: tulajdonképpen parancsra cselekedtem. Mint annyi arctalan, érzéketlen és kiürült személyisége a történelemnek. Mindig szerettem az értelmes parancsokat teljesíteni, az eszement, öncélú, fölösleges feladatoktól viszont szabályosan dühöngeni tudtam. Azt hiszem, nagyon rossz katona lett volna belőlem, annak ellenére, hogy becsültem és tiszteltem a fegyelmet.

És mindenek előtt hittem, hogy a marxizmus elmélete végül is célba talál. Egyre nyilvánvalóbb lett az emberi tényező kulcsfontossága, de nem volt meg bennem eléggé az a kritikus mennyiségű kétely, ami arra késztetett volna, hogy ha csak egy mód van rá, félreálljak a fősodorból.

Naplómban most valami mást találtam a pártfőtitkárról - merőben más hangvétel, mint a szimpátia-versek. Azon rettenek meg, hogyan is mertem akkor leírni és egyáltalán, hogy nem került illetéktelen kezekbe, hiszen nem rejtegettem különösképpen, ugyanakkor még egy, az egész lakásra kiterjedő házkutatást is átvészelt:

"1983. március 28. Kilenc éve elnök az Elnök. Egész esti tévéműsort szenteltek neki, aminek az árát ráadásul meg is fizetem, mert a szobában van egy jó készülék, ami menne, ha hagynám. Elképzelem Őnagyságát, amint otthon beletrottyan egy karosszékbe, elindítja a készülékét és meghatódva követi a tiszteletére rendezett műsort. Milyen aranyosak - mondja élete párjának -, nem felejtkeztek el erről sem. Igazán nagyon rendesek! - És a dicshimnuszok kellős közepén unottan lekapcsolja az adást, mert semmi újat nem hall, és ez fölötte aggasztó!"

Ha nem rólam lenne szó, behunyt szemmel rámondanám, hogy ekkora cinizmussal ritkán találkozni: egyik oldalon az ismert versek, ugyanakkor a nyilvánvalóan lesújtó és lesajnáló magánvélemény, s e kettő tartós együttélése valami megmagyarázhatatlan személyiségszakadást sejtet. Pedig elég volt hozzá az, hogy megkülönböztetett - még ha dekoratív is - helyem volt a hatalmi hierarchiában, a családra való tekintettel a nagy kockázatokat és vakmerőségeket messzire hessegettem magamtól, inkább a kompromisszumok és a hasznot hajtó egyezkedés taktikáját tartottam célszerűnek. Mindenek előtt pedig a szocializmus és a kommunizmus matematikáját véltem megdönthetetlennek, abban a hitben, hogy az emberi faj igenis, képes lehet felnőni egy ekkora szabású, igazságot és szabadságot hirdető elméleti konstrukcióhoz. Ezt, eddig ilyen nyíltan nem mertem volna megfogalmazni, ha nem kerül a kezembe a kíméletlenül meghurcolt Dávid Gyula ötvenhatos értékelő visszaemlékezése 2006-ból, az ötvenedik évforduló alkalmából. Azért ragadott meg okfejtése, mert bár ő számomra végleg az elérhetetlen erkölcsi túloldalt jelenti, ahonnan mi ketten csak átbeszélhetünk egymáshoz, de közösséget nem vállalhatunk, hallatlanul őszintének és tisztességesnek találtam: áldozati helyzete dacára is azt mondta ki, amit sokan mások széles ívben igyekeztek eszményeikkel és tévedéseikkel kapcsolatban kikerülni, meg nem történtté tenni, illetve mitikusan eltorzítani a jelenkori elvárásoknak megfelelően.

"Nemrég megkérdezte valaki: hősnek érzem-e magamat, vagy áldozatnak? Erre a kérdésre most, ennek a számvetésnek a végén is azt mondhatom: egyiknek sem. A hős szerintem az, aki a legdrágábbat: életét, szabadságát tudatosan kockáztatva cselekszik - én az akkori cselekvés idején semmiféle kockázatot nem éreztem. Azt pedig, hogy a Securitatén a kihallgatások során, majd a bíróság előtt vállaltam azonosulásomat a magyar forradalommal, megint csak nem éreztem hősiességnek, hanem erkölcsi kötelességnek.

És áldozat sem vagyok - hiszen nem akaratom ellenére, szerencsétlen külső körülmények egybeesése folytán, esetleg mások meggondolatlansága vagy bosszúja miatt jártam meg a börtön bugyrait, hanem olyasmiért, amit magam vállaltam, s amit, ha úgy hozná a sors, újra vállalnék.

Néhány nappal azután, hogy az utolsó pontot is leütöttem a gépen, került a kezembe a Pro Print Kiadónál megjelent Autonóm magyarok? című kötet, s benne Stefano Bottoni tanulmánya - amelyet különben korábbi, rövidített változatában már ismertem (A hatalom értelmisége - az értelmiség hatalma). A Hétben zajló vitához nem szóltam hozzá: az volt a véleményem, hogy az ott feszegetett kérdésekről a kortárs egyetlen módon szólhat: egyes szám első személyben beszélve és úgy, mintha az Örökkévaló színe előtt gyónna. Az a vita pedig nem erről szólt. Ott többnyire a más bűne fölött igyekeztek pálcát törni.

Most, újraolvasva az említett tanulmányt, fennakadtam egy szövegrészén, amelyben Bottoni a romániai magyar értelmiség 1956-os identitásválságáról beszél: "1956 szeptemberében-októberében - írja - egyfajta spontán és ellenőrizhetetlen identitásvállalás ment végbe a magyar értelmiségben; október 23-a után válaszút elé kerültek a 40-es évek végén pozícióba került »írókáderek« és szerkesztők. Néhány napig megszűnt a kora őszre jellemző várakozó-ambivalens álláspont, és mindenki saját lelkiismerete alapján döntötte el, kinek az oldalán áll... A Bolyai Egyetemen... az addig megbízhatónak tartott fiatal tanárok a nyílt ellenzéki magatartás súlyos következményeit is vállalták."

Felidézve magamban az akkori időket - és vállalva az utólagos "bizonyítványmagyarázás" vádját is - ki kell igazítanom a történészt: az 1955-56-os években az "addig megbízhatónak tartott" fiatal erdélyi magyar értelmiségiek, s azok sorában én magam is, a szocializmus "jó útra térülésének" reménységében éltünk. Túlságosan közel voltak még a második világháború okozta sebek (különösen román-magyar vonatkozásban), s túlságosan erős a korábbi magyar társadalom szociális igazságtalanságai ellen felsorakozó legnagyobbak (egy Ady, egy József Attila, s a nemzedékünkre igen nagy hatást gyakorolt népi írók) világszemlélet-formáló hatása ahhoz, hogy - minden ellenkező tapasztalat ellenére - egy szociálisan igazságos és az együtt élő dunai népek békés közös jövőjével kecsegtető társadalmi rend megvalósíthatóságába vetett hitüket megrendítette volna. Sőt, a XX. szovjet pártkongresszus egyenesen azzal kecsegtetett, hogy lehetséges egy "emberarcú szocializmus" megvalósítása. Annak keretei között pedig nagyon is elképzelhető volt a magyarság (és közelebbről a kisebbségi magyarság) sorsa iránti elkötelezettség. Én magam, miután a hét évet a nyakamba sózták, még a börtönben is meg voltam győződve, hogy a dolgok hamarosan visszafordulnak a jó vágányra, s meg is mondtam az engem kihallgató szekustisztnek egy alkalommal - illő felháborodást fakasztva -, hogy meggyőződésem: engem azok fognak kiengedni, akik bezártak és elítéltek.

"Válaszút" tehát nem volt. Legfeljebb abban az értelemben, hogy amikor mindannak, amiről meg voltam győződve, az ellenkezője ment végbe, s én a magam hét évét kitöltöttem, csak olyan mértékig "illeszkedtem be" a kínt talált világba, amennyire tisztességgel és a magam korábbi eszményeihez híven tehettem. A "hasznos lehetőt" próbáltam attól kezdve tenni (hogy Berde Mária szavait idézzem), s a Kriterion Könyvkiadó munkaterepe erre nekem lehetőséget, keretet is biztosított.

Az utókor dolga mérlegre tenni, hogy valóban csak ennyi volt-e a "lehető" és valóban "hasznos" volt-e." (Dávid Gyula: Szemközt a múlttal. 1956-1964. Látó, 2006 / 10. sz.)

Pár héttel a székelyudvarhelyi levél után jött mindjárt egy másik, ugyancsak a Székelyföldről. Szerzője fiatal, jó tollú, szárnypróbálgató fiatal író, valamikor szerkesztői tanácsokat adtam neki az Ifjúmunkás hasábjain, még gyakrabban a szerkesztőség fejléces levélpapírján. Soha nem találkoztunk, nem beszéltünk egymással, meleg hangú, engem védelmező levele ezért őszintén meglepett ugyan, bár méltatlannak éreztem magamat hozzá, mert csak egy jóindulatú amnéziás állíthat olyasmit, amit költői fegyvertényeimről papírra vetett, valahol mélyen azért határozottan jól esett...

"Kétségtelen, hogy vannak bűneink, érezzük gyávaságunkat, de ki merjük jelenteni, hogy voltak azért a múltban is olyan (hétköznapi és kulturális) tetteink, amelyekre emlékezni érdemes.

De, amikor másokra rákérdezünk, előbb alapos előtanulmányozást kell végezzünk, hogy senki igaz emberségének "szuverén héját" meg ne sértsük...

Mit írtál meg, amikor újságíró voltál /.../ mit / tettél a megmaradásért kérdezték barátaid most ők újságírók visszakérdezni / nincs kedved /...//.../ a nyomdával ismerkedtél az ólommal amint a betűvel / célba talál vagy az értelem mellé lő / javítottad az aktivisták önszorgalmú cikkeit //.../ tiszteltek a rokonaid még apósod is kezet rázott / veled / ...// aztán fordult a kocka a fél szerkesztőség repült amiből az volt a haszon hogy / összebarátkoztatok és szidtátok az időket / o tempora o mores hát ennyi maradt o tempora / o mores" - olvasom szomorú sorsú költőnk versét, miközben a fenti gondolat körül töprengek, eszembe jut a Romániai Magyar Szó január 24-i számában olvasott írás..., amelybe nézeteim szerint igazságtalanul került be a Cseke Gábor neve."

(Az indítás határozottan hízelgett alaposan megtépázott és mélyre került önbecsülésemnek, a folytatásról viszont egyre inkább éreztem, hogy operettes fogásokkal a megszépítő idill felé viszi el az ügyben tájékozatlan olvasót.)

"Cseke Gábor sok évig szolgált az elődlapnál, korábban pedig ifjúsági hetilapunknál, régóta vállalta a főváros etnikai (és bizonyos vonatkozásában kulturális) diaszpórában való élést, hogy írja, szerkessze oly türelmetlenül várt magyar kiadványainkat, és a kimerítő munka mellett, 1967 óta költőként és szépíróként is "házhoz jött"...

Én magam soha nem találkoztam személyesen vele, de olvasóként alaposan megismerhettem, s a hetvenes évek végén több tucat levelet is váltottunk; úgy ismertem meg, mint az IM lelkiismeretes szerkesztőjét, aki olyan pontossággal látta el feladatát, hogy ekkori munkáját az Igaz Szó-s Székely Jánoséhoz merem hasonlítani.

A lapokról pedig tudjuk, hogy akkoriban gyakran pirosbetűsöknek és egy ideológiától duzzadtnak kellett lenniük; és ezt a laptestet az elvárások szerint valakinek meg kellett szerkesztenie úgy, hogy tartalmazza is a megfelelő szájízt, de esztétikailag legyen (mégis) lehetőleg kevésbé nevetséges... Mindez, azt hiszem, magyarázza Cseke Gábor ilyen vonatkozású munkásságát. Mentségül még annyit, hogy önkéntes zászlóvivőként nem volt látható..."

A levélből, amelyet itt végkép megszakítok, maradt még egy ennyi a korabeli lapgyűjteményben, de most már hadd heverjen ott. Az elhallgatott passzusok inkább csak arra vonatkoznak, hogy a szerző, költői munkásságomból vett idézetekkel próbálja azt igazolni, aminek ellenkezőjéről korábban én magam illesztgettem egymás mellé szintén tőlem származó sorokat. Végkövetkeztetésével, miszerint óvatosabban a farbával, "vigyázzunk egymásra", én magam is egyetértettem, s ma sem látom másként.

Nem ez volt az egyetlen sajtócsetepaté a témában, mert a székelyudvarhelyi levéllel egy időben egy volt kollégám, mintegy másfél éven át a magyar gyermeklap vezetője, hangzatos kiáltványt tett közzé, szinte programszerű sajtóstratégia meghirdetésével, hogy az újságírók végre őszintén, tehetségüket kibontva nyilvánulhassanak meg közösségünk szervezőiként is. Sajnos, elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy a saját múltbeli szerepét próbálta inkább kedvező színekben, olyan kivételként feltüntetni, ami nyilvánvalóan szembement a nemrég letűnt kurzussal. Szinte kérkedve említette, hogy amíg ő vezette a gyereklapot, nem engedett dicsőítő versikéket megjelenni, sőt, a "scorniceşti-i Drakula" nevét se engedte leírni; bezzeg nem így, aki őt követte a székben, "de ezt bízzuk talán a szerkesztő lelkiismeretére" - fűzte hozzá nagylelkűen, majd végül össznépi összeölelkezésben látta a pillanatnyi zavarodottságból kivezető utat.

A kiáltvány valósággal olaj volt a tűzre: az RMSZ egy későbbi számában, egy tájékozott kolléga fotokópiákkal bizonygatta, hogy a fentemlített "dicsőítésmentesség" meglehetősen eltér a valóságtól, de rögtön ezután a gyermeklap szerkesztői nevében is megjelent egy gúnyos hangú paszkvillus, amely a kiáltvány terjedelmének megfelelő helyen, hozzá hasonló tálalásban szedi ízekre a volt főnök állításait, mondván: a gyereklap se lóghatott ki látványosan az ideológiai sorból és a rá kiszabott kényszer is tökéletesen működött, úgy vélve, hogy volt főszerkesztőjük "a legyőzött zsarnokság elleni harc legbátrabb hősét mintázza meg magáról úgy, hogy már csak a szobortalapzat hiányzik alóla."

A vita sajnálatos módon, személyeskedésbe fulladt, és a vádaskodásokon kívül semmilyen hasznos, gyakorlati és előremutató eredménnyel nem végződött - ha csak azzal nem, hogy a témát melegen tartotta.

A tiszták voltunk vagy vétkesek vita szerencsére elvi kérdéseket is fölvetett. Általános fölháborodást váltott ki például egy L. Gy. nevezetű, örök kezdő és ezért magát mellőzöttnek érző kalotaszegi költő levele, aki azt próbálta szóvá tenni, hogy amíg mások hasznot húztak a Ceauşescu-éra irodalompolitikájából, addig ő bezzeg tiltott és üldözött szerző volt. A válasz szinte azonnal megérkezett a szerkesztőségbe, s nem is csak egyetlen szerzőtől. A szatmári S. J. háborgott ekképpen:

"Az emlékiratok írásának kora még nem érkezett el. A magamutogatás, önmentegetés, tollászkodás, vedlés, szemérmetlenkedés ideje viszont - úgy látszik - már itt van...

Mindnyájan áldozatok voltunk, akik ebben az országban mertünk magyarul írni. Ez a tény már önmagában véve is akkora arcátlanság volt a zsarnokság szemében, amit csak nagyon nehezen, alig leplezett gyűlölettel tudott elviselni, kivéve talán azt az egy esetet, amikor a magyar szóhozsannára vetemedett. És vetemedett, mert ez is benne volt a játékszabályokban. A játékszabályok pedig kötelezőek voltak, élesre töltött fegyverek ügyeltek éjjel-nappal a betartásukra...

1990-ben új időszámítást kezdünk. Bizony, elég későn. Sokan elmentek, sokan elhallgattak, már-már úgy tűnt, végképp.

Új világba illik új lélekkel belépni, mindenki az igaz lelkével, igazi arcával. Végre megmutathatja mindenki, milyen jellem, milyen lélek, milyen tehetség, milyen ember. Végre elválhat a víz a sártól! Igaz világ csak igazi értékrendre épülhet...

Hihetetlen, de a mi bősz "ellenzékünk" a hazai magyar irodalom és újságírás egészének támad neki, méghozzá akkora hévvel, megvetéssel és gyűlölettel, amit egy nagy nép irodalma se tudna egykönnyen kiheverni, ha mester követné el. Félő, hogy szégyen ránk nézve, hogy nekünk csak ilyen primitív odamondogató jutott... Megtudjuk..., hogy mi (mármint a romániai magyar irodalmi élet valahány tagja, kicsitől a nagyig) szellemi bűnözők vagyunk... Várótermekben hányódtunk mi is eleget, meghurcolt minket is a Szekuritáté, igaz, nem pont 52-szer, mint őt, mert azt közülünk senki nem élte volna túl! Engem például csak egyszer üldöztek el Kolozsvárról, csak egyszer kobozták el a kézirataimat s a levelezésemet, és csupán háromszor fenyegettek meg azzal, hogy ha nem fogom be a számat, akkor befogják ők, esetleg el talál ütni egy autó... Ha L. Gy. azt hiszi, hogy ettől hősnek érzem magam, nagyon téved. Alig van közöttünk olyan író, újságíró, aki ezt a csekélységet nem mondhatná el magáról. Felváltva álltunk ellen, és felváltva alkudtunk meg vagy fogtuk be a szánkat. De mindig állt köztünk valaki a vártán!... Közülünk sem jutott mindenkinek meleg szerkesztői asztal, sem hozzátartozó, ugyancsak meleg szerkesztői szék..." Végkövetkeztetése az, hogy a demokrácia csak akkor életképes, ha van színvonala. A szemétnek bizonyuló állásfoglalásokat pedig egyszerűen ki kell söpörni...

De ha már megszólalt, L. Gy-nek más ellenvéleményeket is el kellett tűrnie. A székelyudvarhelyiek levelében ugyancsak aposztrofált egyik kollégánk a személyes ismeretség jogán keserűen megjegyzi: "Napról napra, sőt óráról órára tapasztalom: mint eső után a gomba, úgy szaporodnak a kemény gerincű, belevaló ellenállók. Ámbár mi jogon berzenkedem én? Mi okom van arra, hogy féltéglával verjem ki a mellemen a sértődést? Nem, barátom, valóban, nekem nincs ehhez jogom. Én a másik véglethez tartozom, s még csak nem is az elnémulókhoz, a magukba zárkózottakhoz, a határon átszökdösőkhöz..., a kitántorgókhoz... igen, sajnos én a másik, én a bűnös véglethez tartozom. Mert vállaltam, nevemet el-bemocskolva, hogy alkalmakkor satnya szövegekkel dicsérjem a dicsérnivalót. Kár volt s kár értem - mondhatod, mondhatják. Mint a sztriptíztáncosnő, ki nem félti a meztelenségét, úgy voltam én is. De egyedüli esély volt ez arra, hogy tanúnak megmaradhassak. Valamiféle mentelmi jognak véltem, melynek leple alatt eljuthatok a morzsolódó, önmagába hulló, nyelvétől-szokásaitól megfosztott, végveszélybe került magyarsághoz..."

Folyt hát körünkben a vita, a magyarázkodás, a mea culpa, az odamondogatás. Én magam mélyen hallgattam, egyre zárkózottabban figyeltem a dolgok alakulását. Igyekeztem végre gyakorolni is azt a mesterséget, amit évtizedeken át csak kínnal-bajjal és inkább csak a mímelés szintjén lehetett megközelíteni. Az első jelekből úgy nézett ki, szabad újságot szerkesztve akár hosszabb távra is be tudunk rendezkedni a volt Előre romjain.

Ámde közbejött a marosvásárhelyi március. Éppen azokban a napokban, valami (szerencsés?) véletlen folytán, én lettem az, akit kiszemeltek arra, hogy az első szabad magyarországi választásokról tudósítsam a lapot, s az Ország-Világ hetilap vendégeként egy héten át kényelmesen ellakhattam a Benczúr utcában, a magyar pedagógusok volt szállodájában, s szemtanúja lehettem az anyaországi hivatalos rendszerváltás eseményeinek. Marosvásárhely ellenére - az események aközben zajlottak, hogy én Pesten tartózkodtam - szellemileg és érzelmileg feldobódva, az anyaországi politika "ózondús" levegőjét mellre szívva érkeztem haza. Nagyon jó érzés volt a huzatos Duna környékét, a rakpartot, a vár zegzugait járni, a pesti és budai utcákon gyalogolni, felfedezni a várost, csatangolni olvasmányokból, filmekből ismert, de valóságosan be nem lakott helyeken.

Úgy éreztem magamban, felszabadultan és elismerőleg, hogy ez igen, itt a valódi, az emberarcú szabadságot lélegzem.

Hazaérkezve, egyből ellepett az itthoni nyomor, a mindennapos "harc" azért, hogy ki legyen a kakas a szemétdombon. A vásárhelyi események miatt szörnyen rossz hangulat telepedett a magyarság köreire, az egész kisebbségi politizálás a korábbi avantgárd lendületét feladva, kezdett mindinkább a védekezésbe fulladni, s egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy tulajdonképpen ezt akarták a többségi vitézek, derekasan kihasználva, hogy a provokációt nem hagyta válasz nélkül a vásárhelyi - és nem csak! - magyarság. Jó volt viszont mind otthonosabban átérezni azt a lehetőséget, hogy amit írni akarunk, az valóban rajtunk múlik, mert fórum mindinkább kerül hozzá, senki nem állja útját semmilyen gondolatnak.

(De azért ijesztő, milyen vékony jégen mozog az, aki önvallomásra fogja magát: sose tudhatja pontosan, hogy mikor érint - sérthet - olyan érdekeket, melyek ővele szoros kapcsolatban állnak ugyan, de legjobb mégsem bolygatni azokat. Így aztán, még inkább megfogadom magamnak, hogy a kritikát, a vallomás fegyverét mindenekelőtt magam ellen fordítom. Ezért továbbra se nevezek meg sok esetben személyeket, akikkel kapcsolatban álltam, akik sorsom mellékszereplőiként voltak jelen életemben, hiszen elsősorban a saját botladozásaim foglalkoztatnak, nem pedig az, hogy ehelyett másokra tereljem a figyelmet. Szerintem itt az ideje, hogy ne egymásban lakjanak azok, akik valamikor szorosan együttműködtek, egy közösségben éltek, egymás sorsát alakították, s kisebb-nagyobb vétkeket is elkövettek egymással szemben.

Én ezután is elsősorban a saját sorsommal, életemmel foglalkozom, meg azzal, hogy ezáltal miként befolyásoltam, akár hamis, akár éppen jó irányban mások életét, boldogulását.

Mi ez a félelem a szavaink leghalványabb árnyékától is?

Ami különben minden cenzúra és öncenzúra eredője. Nyolcvankilenc előtt azért féltünk, nehogy a magasan ülő elvtársak elértsék szavainkat, mert akkor jött a botrány, a nyilvános meghurcoltatás, a kellemetlenkedés, retorzió, az élet minden területére kiterjedő megzabolázás. Most meg attól kell tartanunk, nehogy egymásnak okozzunk sebet - vagy úgy, hogy tökéletlenül fogalmazunk, vagy hogy felületesen olvasunk.

Író embernek nem könnyű, ugyanakkor kutya kötelessége rádöbbennie arra, hogy az írás szabadsága ugyanazt jelenti, mint az élet szabadsága: addig vagyunk szabadok, amíg nem sértünk vele másokat. Természetesen mindez nem áll egy teljesen magánhasználatra készülő, önkörében maradó műre, viszont mindaz, ami a nyilvánosság leghalványabb esélyére is igényt tart, az együttélés szabályaihoz kell hogy igazodjon.

Ezt így nagyon szépen és hatásosan leírtam, de kérdés, tartottam-e magam ehhez az elmúlt hatvan évben? A kérdés szónoki, s a választ csakis nekem szabad rá megadni. Addig, amíg ezen hezitálok, és amíg csak félszájú beismerések jönnek tollamra, addig saját magam adósa vagyok, és ki tudja, mekkorára nő majd a késedelmi kamat?)

*

Napok óta, s most is egyetlen hangkazettát hallgatok, s a felhangzó dallamok és szövegek éjjel is visszaszállnak, mintha a fejemben forogna egy végtelen lejátszásra ítélt magnetofon. Csodák csodája, mégsem unom meg, egyre jobban ráhangolódom Bulat Okudzsava és Vlagyimir Viszockij dalaira. Olyannyira, hogy már a szöveget is velük együtt, sőt, ma már tőlük függetlenül is dúdolom, pedig a dalokat még a nyolcvanas években rögzítették, amikor Viszockij még élt és erőteljes, utánozhatatlanul rekedtes hangja valósággal magával ragadta a hallgatóit. Mintegy kiáltó ellentétként, de valahogy mégis egységbe simulva, a most hatvanas éveiben járó Okudzsava, ez a remek költő és zseniális orosz (orosz? - talán csak orosszá vált, de szabad keleti lélek), egyszál gitárjával, saját verseit adja elő megindító dalokként - úgy, hogy hallatukra a fiatal közönség valóságosan rajong.

Itt bevallhatom: gyerekkoromtól, iskolai éveimtől oroszos műveltségben is részesültem. És ebben nem érzek semmilyen szégyellnivalót. Sőt, kimondottan büszke vagyok rá. (Annak dacára, hogy e nyelv oktatásával összeesett a dogmatikus sztálini propaganda mindenhatóságának hirdetése, akkora sikerrel, hogy egy időben, elemista koromban, minden szabad papírfelületre buzgón rajzoltam le Sztálin elvtárs jól ismert bajuszos profilját, amellyel teli volt aggatva kolozsvári életünk valamennyi színtere is.) Arra már kevésbé vagyok büszke, hogy az iskolában és az azon kívül is sikeresen elsajátított orosz nyelvet, a használatlanság és a mind nagyobb fölöslegesség okán ma már akadozva és alig beszélem, s olvasva sem értek meg mindent - ahogy ez egykor még természetes volt. Mert ahogy elnyúlott mögöttem az idő árnyéka, úgy kellett rájönnöm, hogy a közhangulat, a közízlés mind nálunk, mind Magyarországon nagy előszeretettel mosta össze a keleti függőség elleni szabadságharcot az orosz, a szovjetunióbeli kultúra félresöprésével.

A kezdetektől fogva előfizetője voltam a Szovjet Irodalom c. magyarul megjelenő remek folyóiratnak, amely nem csak számomra, hanem ismerőseimnek is rengeteg élvezetes, tanulságos olvasmányélményt hozott át a határon túlról. Az egyetlen folyóiratok egyike volt a diktatúra utolsó éveiben, amelyet akkor is még szinte hiánytalanul kézbesítettek, pedig ha jobban odafigyeltek volna a szolgálatos illetékesek, itt is könnyen konstatálhatták volna az ideológiai szentségtörést, a gorbacsovi nyitást minden vonalon. Kapitális veszteségnek tartom, hogy a magyar szellemi élet hagyta összeroskadni ezt a kulturális hidat egy nagy irodalom és képviselői, valamint a magyar szellemiség között.

Nem mondom, nagy szerencsém volt iskolai tanáraimmal.

Orosztanárom például egy kiváló jogász volt, Mikó Imre, aki a békekötés előtti idők jeles kisebbségjogi harcosa és elméleti szakértőjeként fontos szerepet játszott az erdélyi közéletben. Oroszul a szibériai fogságban tanult meg, s sokgyerekes apaként a sztálini időkben csakis orosz nyelv- és irodalomtanárként tudott megélni. Nekünk mindvégig lelkesen mesélt az orosz irodalomról, szenvedélyesen ecsetelte az orosz nyelv szépségeit, és akik nála érettségizhettünk, mondhatom, alapos nyelvtudásra tettünk szert.

De az ő hatását még inkább erősítette magyar nyelvtanárunk, néhai Fejér Miklós is, aki maga szintén megjárta az orosz fogságot, ott tökéletesen megtanult oroszul, s miután a magyar irodalom és nyelv szépségeiről szóló előadásait lezárta, a Mikó tanáréhoz hasonló lelkesedéssel mesélt szovjet élményeiről. Nem szépített, nem lakkozott semmit, de a hangjában mindvégig akkora szenvedély izzott, ami azt sugallta, hogy nem gyűlöli azt a népet, azt az országot, amelynek éveken át kényszerű, nem kívánt vendége volt, s ottléte nem a bosszúba keseredés mérgét érlelte meg benne, hanem a szellemi épülés, a lelki gazdagodás, az integrálódás örömét.

Egyik említett tanárunk sem volt szerepjátszó típus, lobogó lelkesedésük az orosz kultúra jeleseinek szóló őszinte, nyílt elismerés volt, s nekik köszönhetően legalább az én nemzedékem még a keleti és nyugati kultúrák viszonylagos kiegyensúlyozottságában nőtt fel.

Ráadásul Mikó Imre az ötvenhatos események után mint tanár is kegyvesztett lett és hosszú időn át, míg utolsó éveire a Kriterion kolozsvári szerkesztősége hasznosítani merte sokoldalú tudását, csak átalánydíjas könyvkereskedőként kereshette meg családjának a betevő falatot. Fejér Miklós ugyanakkor koholt per áldozata lett, majd repült az ország minden iskolájából - hogy nyugdíjazása előtt egy-két évvel rehabilitálják.

Ennek ellenére sose hallottam szájukból gyalázkodó, gyűlölködő bosszúlihegést. Életvidám, kedves úriemberek voltak - haláluk nagy vesztesége életünknek, erkölcseinknek.

Velük kapcsolatban ma az az igazán megdöbbentő számomra, hogy a szenvedéseikről, meghurcoltatásuk személyi és családi következményeiről, a pótolhatatlan veszteségekről csak jóval későbben s nem is őtőlük értesültem. Látszatra minden rendben volt velük: tudtak mosolyogni, tréfálkozni, elnézni az osztály feje fölött, amikor éppen puskázni támadt kedvünk, s nem voltak hívei a "nézz vissza haraggal" filozófiájának. Ez nem azt jelenti, hogy bedőltek volna a kommunista propagandának, de azt sem, hogy esküdt ellenségei lettek volna a jobb világ reményének.

Ha emberi tartást lehet tanítani, átörökíteni, akkor azt így kell tenni, ahogyan ők tették. Azt nem mondom, hogy százszázalékos eredményt értek volna el nálunk, személy szerint tudom - nyomukba sem érek, ám próbálok mögöttük sántikálni, hogy legalább a csapást el ne veszítsem...

*

Csíkszeredában, a megyei könyvtár második emeleti olvasótermében ma már törzsvendégnek számítok. Rájöttem: ezt a vallomást lehetetlen papírra vetni anélkül, hogy szembesíteném magam minden, pályafutásom során leírt betűmmel, mondatommal, amit megőriztek a könyvtár pincéjében tartott lapgyűjtemények. Körülöttem jönnek-mennek az olvasók, a könyvtár alkalmazottjai csöndesen, a szellem és a kíváncsiság türelmes kiszolgálóiként élik mindennapi szakmai életüket, olykor elvonulnak tízóraizni. Tudják, hogy milyen anyagban kutakodom, hiszen ők keresik ki, s cipelik föl számomra minden alkalommal a kért évfolyamokat. Romániai Magyar Szó, Előre, Ifjúmunkás... Tetteim alapvető tárháza. De ugyanúgy tanulságos lenne felgöngyölíteni a kolozsvári Igazságba, Korunkba, Utunkba, a marosvásárhelyi Igaz Szóba, a bukaresti Jóbarátba, A Hétbe, Művelődésbe, a bukaresti Rádiónak s olykor a televízió magyar adásának, a Scânteiába, Scânteia tineretuluiba, Flacărába, Luceafărulba írottakat, s ha valamit kihagytam, az csak azért van, mert a többi már valóban elszórt és alkalmi közlés...

Ülök tehát a kényelmes, világos olvasóteremben, baloldalamon digitális fényképezőgép, amellyel időnként fotokópiát készítek egy-egy oldalról, a memóriakártya egyszeri alkalommal százhét jó minőségű felvételt rögzít, ekkorára méretezem a napi adagot, s amikor begyűjtöttem ezt a mennyiséget, aznapra vége a könyvtári búvárkodásnak, otthon számítógépre töltöm a kópiákat s kezdődhet a feldolgozás, a tulajdonképpeni élveboncolás...

Így dolgozhatnak, talán némileg rejtőzködőbben és szofisztikáltabban a titkos ügynökök, a hírszerzők és a kémek. A mindenkori technika csúcsa mindenek előtt az ő munkájukat szolgálta, mielőtt tömegesen közkinccsé vált volna.

Nyomozás, hírszerzés, ügynöki cselekvés...

Mennyi átfedése, parazita járuléka a kutatásnak, az újságírói mesterségnek. Amikor az ifjúsági szervezet központi bizottságának épületében több órán át faggattak egy üres irodában, akkor egyáltalán nem fordult meg a fejemben, hogy mesterségem során majd magam is kerülök hasonló helyzetbe, amikor kérdezősködéseimmel ki kell játszanom alanyom rejtőző hajlamát, tartózkodását, keresztkérdések csapdáit kell mindegyre felállítanom, hogy az igazat és csakis az igazat tudjam meg tőle, róla, környezetéről, mert csak így tarthatok hiteles tükröt elé és vonhatok le valós következtetéseket, csak így vagyok képes használni, nevelni, leleplezni, lecsapni, visszaverni...

Tanulságos volt újra felfedezni azt a riportot, amit életem és pályafutásom első táskamagnójával készítettem, Kiss János prózaíró barátom segítségével, aki akkor már túl volt nagy visszhangot és sajtóbotrányt kiváltó első könyvének megjelenésén.

1967-ben a mifelénk elérhető hangrögzítő technika gyerekcipőben járt, legalábbis sajtóberkekben. A rádiósokon és tévéseken kívül gyakorlatilag senki se birtokolt hangfelvevő készüléket, az akkor forgalmazott magnók hatalmasok és idétlenek voltak, legfeljebb egy zárt térben rendezett vitához, kerekasztalhoz használhattuk őket - de kinek volt pénze hozzá?

1967-ben, május elseje előtt a kolozsvári Szentegyház utcai elektronikai bolt kirakatában szokatlan - ünnepiként tálalt - árubőségre figyelhettünk fel: leginkább a szárazelemmel működő csehszlovák gyártmányú villanyborotva, illetve a szintén csehszlovák (Tesla) márkájú táskamagnó hívták fel magukra a figyelmet, elsején és másodikán, amíg zárva volt az üzlet, sokan bámultak be kíváncsian a kirakatüvegen, magam is többször ellenőriztem, helyén van-e még az áhított szerszám. Ami nyomott ugyan néhány kilót, de már hordozható volt, két sebességgel - egy szokványossal és egy takarékossal - működött, hat kerek szárazelem pedig szükségtelenné tette a vezetékes áramforrást. Nem volt olcsó, de a takarékon éppen annyi pénzünk volt félretéve. Feleségem akkor Bálványosváralján volt tanárnő és vidéken élt kisfiammal, ezért, hogy biztos lehessek a dolgomban, magam döntöttem el, a családi tartalékot feláldozom-e a szakma oltárán. (Igazság szerint, erősen tartottam attól, hogy a család előzetesen nem ért majd egyet szándékommal, ezért választottam a kész tények politikáját.)

Lesz ami lesz alapon, 3-án reggel, nyitáskor ott voltam az üzletben, kezemben a betétkönyvről kiváltott pénzzel és a rulettjátékos elszántságával kértem be a kirakatból az egyetlen példányt, ami a boltba érkezett, mint kiderült, az is az ünnep ürügyén.

(Akkor még nem igazán tudtam én arról, vagy ha mégis, nem akarózott tudomásul vennem, hogy azokban az időkben is virágzott egy meglehetősen kiterjedt és a titkos érdekkapcsolatok építésére szolgáló háttér-kereskedelem, ami pult alatt, elosztó raktárak mélyén zajlott, kéz kezet mos alapon; így még csak nem is gyanítottam, hogy ami a pultra került, az mindig csak a maradék volt, a reszli, az enyhén hibás, a megkarcolt, a népnek való...)

Máig felejthetetlen élmény: az enyém lett a magnó! Mikrofonnal, szalagokkal, elemekkel! Órákon át ismerkedtem vele, de közben már javában azon járt az eszem, hogyan fogom majd kimagyarázni ezt az önkényes költekezést. Hét végén, amikor a családhoz utaztam, azt találtam mondani, azért vettem meg a magnót, mert az jól fog majd fiunk nevelése során, megannyi mesét és éneket rögzíthetünk rá, amit majd egyszerűen csak lejátszunk neki, mentesülve egy sor szülői kötelezettség alól... Feleségem reakciójából arra következtettem, nem voltam túlságosan meggyőző, továbbá ő annak a pénznek egy sokkal ésszerűbb felhasználását képzelte volna el... Az üzletet persze, nem lehetett visszacsinálni (amit személy szerint nem is nagyon bántam...)

Azokban a napokban történt, hogy felkerekedtünk Kiss Jánossal egy kolozsvári üzembe, hivatalosan is kipróbálni, milyen az, amikor a riporterek nyíltan és az alanyok tudtával, beleegyezésével használják a hangrögzítést.

Érdemes beleolvasni a riportba, amelynek a továbbiakban másfajta jelentősége is lesz...

Nem vagyunk nyomozók

(Első rész, amelyben egy éjjeli felderítésről lesz szó)

Pedig minden technikai eszközünk megvolt rá, hogy nyomozók legyünk: golyóstoll, notesz, táskamagnó, fényképes igazolvány és keresztkérdések.

- Kiss Miklóst keressük.

A műhely duzzadt szemű váltásmestere tétovázva terpeszti szét agyongyalogolt lábát.

- Megnézzük a nagykönyvben.

Az Unireában nemrég kezdték az éjszakai műszakot.

- Kiss, Kiss, Kiss... Van itt Zoltán, aztán János. Miklós nincs.

- Szülei azt mondták, éjszakás. Hol kereshetnénk még?

- Biztos, hogy marós? S hogy itt dolgozik?

- Így mondták nekünk.

- Akkor esetleg egy emelettel följebb, a szerszámkészítőben. Sajnálom, de nem is hallottam róla.

Szuszogva hágjuk a keskeny lépcsőket, de ez a szívet fárasztó út is hiábavalónak bizonyult. Ennyire elvetemedett lenne az a fiatalember, hogy szüleit ilyen ravaszul átrázza? Igen, nincs más hátra, kezd teljessé válni a képlet. Mit tartogat még ez az éjszaka?

- Jól megnézték, kérem? - csodálkozik eredménytelen visszatértünkön a mester. - De hát ez fantasztikus! Ide mindenki be van írva, még aki csak a tegnap jött, az is...

- Állítólag december óta dolgozik maguknál.

(Második rész, melyben elmondjuk, hogyan kaptunk egy kerek sztorit)

A Triumf autógyertyagyár irodájában:

- Hogy is hívták azt a maróst?

- Kiss Miklósnak.

- Nincs már nálunk. Hogy hová ment, nem tudjuk.

A KISZ-titkár s a bizottság egyik tagja siettek segítségünkre. Szavaik nyomán, meg néhány, az esetet ismerő ember véleménye alapján a következő kép alakult ki róla: hatvanöt végétől dolgozott a Triumfban, szakiskolát végzett, s ezzel a gyárral volt munkaszerződése. Hosszú időn át senkivel sem volt annyi baj, mint vele másfél év alatt. Norma alatt dolgozott, alig vitt haza valami pénzt, de ez keveset érdekelte őt. Szakmai téren is gyenge volt, hosszú frizurát növesztett, tönkretett egy gépet, mindenfélét megpróbáltak vele adminisztratív és szervezeti vonalon, hasztalanul. Végül néhány igazolatlan hiányzás után felbontották a munkaszerződését, most meg vissza kell fizetnie az iskoláztatási költségeket. De elment! - mondják megkönnyebbülten.

Útnak indulunk mi is.

(Harmadik rész, amelyben valaki kijelenti, hogy ő szereti a csendet)

A Horea-úti borbélyüzletben bömböl a rádió. Kiss Miklós apja egy paraván mögé ültet minket.

- A gyárral kapcsolatban én nem tudok semmit. A gyár engem semmiféle formában nem értesített, holott a munkaszerződést én írtam alá.

- Azt mondták, hívták Kiss bácsit.

- Erről nekem nincsen tudomásom. Én csak azt a levelet kaptam meg, úgy december tizedike tájt, amelyben felszólítanak, fizessem vissza az iskoláztatási díjat. Jött egy ajánlott levél, hogy fizessek 2700 lejt, határos időre. Már honnét vegyek én ennyi pénzt? S akkor én nem mentem feléjük, ilyenformán, gondoltam, átadják a bíróságnak. Az majd dönt...

- A fia mennyit keresett?

- Keresett ő, ahogy mondja, én nem ellenőriztem soha-soha, de egy olyan nyolc-kilencszáz lejt.

- Adott haza valamit?

- Hogyne, fizetett havonta háromszáz lejt.

- A gyárban úgy hallottuk, keveset keresett.

- Nem tudom, erről nincs tudomásom. Tizenkilenc éves gyerek, én hagytam őtet. Igaz, nagyszájú gyerek, ezt örökölte szegény az édesanyjától. Kéremszépen, ez már egy olyan családi vonás, a gyerek túl van nevelve, az édesanyja ugye, nálunk ő vezet mindent. Ha beleszóltam, a feleségem ellenkezett, s ugye én, aki szeretem a csendet, inkább hagytam, hogy csináljanak, amit akarnak. Én pontosan nem tudok semmit. Erre csak a mama tud pontosan felelni, itt lakunk a közelben. Átmennek a repülőhídon, nagyon egyszerű a megtalálása...

(Negyedik rész, amelyben egy anya sírva fakad)

Egyszerű munkásasszony tessékel - hokkedlire, s asztalt töröl. Alig áll a lábán, beteg. Komoran hallgatja magyarázkodásunkat.

- Ott például mi volt a panasz? Mert én nem állíthatom, egy anya, hogy a fiam például ott hogy viselkedik, s hogy szemtelen-e vagy sem. Nekem, amit ő mond ugye, nekem az az igaz, ha önök őket hallgatják, az az igaz, és mi igazat a gyereknek sosem adunk. Ezek a kamaszfiúk olyan korban vannak, azt hiszik, a legokosabbak és a leghelyesebben cselekednek. S hogy szemtelen, azt elhiszem, mert általában a mai ifjúság sajnos, szemtelen.

- Mennyit keresett Miklós?

- Nem olyan nagyon sokat keresgélt, hát vett egy motorettát, részletre, itthon rendesen fizette a kosztpénzt, úgy voltunk egyezve. Gondolom, általában nyolcszázon felül mindig meg kellett keressen, nem csinált ő abból titkot, lelökte a borítékját, én sosem voltam olyan, hogy annyira lessem a baniját, azt haszontalanságra nem költi, inni nem iszik, kimaradni fölöttébb nem marad ki, a mai napig sem teszi úgy ki a lábát, hogy ne mondja: na anyám, így-úgy... A magatartása sajnos, felületes, de a hajáért például túlzásba ment a dolog...

Sírva fakad.

- Lehet, hogy a gyerek is pofátlanul beszél, de azok is benne laktak, és mi azt annyiba hagytuk. Aztán volt ott egy kontroll, az bántalmazta is. És mi azt is annyiba hagytuk. Ez már úgy ment, hogy végül mi is jobbnak láttuk, hogy eljöjjön. Most éjszakás éppen... Rettentően szégyelltem, a mi családunkban ilyesmi nem fordult elő. De hát végül önálló ember már...

(Ötödik rész - montázs, melyből felszáll egy szappanbuborék)

"Uram, nem dolgozott. Volt neki egy olyan alaptermészete, bárki bármit mondott, ő nem hallgatott oda. Mondta neki a mester vagy más, hogy mit kell dolgozni, de ő nem csinálta." (KISZ-titkár, Triumf)

"Az volt a baja, hogy nem tudta meghúzni magát. Mondott valamelyik főnök valamit, így csináljad, úgy csináljad, egy-kettő odamondott. Nem szerette, ha az ő dolgába beleszólnak." (Kiss Miklós barátja, Triumf)

"Nem szerette kihasználni a nyolc órát, amennyit s amennyire csak lehetett, annyira kerülte a munkát. Ez egyik alapvető hibája volt az illető személynek... Mindig csak azt várta, hogy minél hamarabb leteljen az a bizonyos nyolc óra, és minél hamarabb el tudjon tűnni a termelés színhelyéről." (Barabás Béla mester, Triumf)

"Először is, adtak nekem egy olyan repert, ami nem a mesterségemhez tartozott. Valami köszörülést. Marós a szakmám. Elsősorban az volt, hogy adták nekem azt a melót, mondtam, hogy hát nekem nem a mesterségemhez tartozik, miért csináljam? De igen, mondták, mert köszörülni kell. Aztán litigiu elé állítottak és én kértem az áthelyezésemet, hogyha nem adnak más munkát, de azt nem hagyták jóvá. Azzal tettek ki, nem dolgozom. Mert én azt mondtam, tényleg nem csinálom azt a munkát többet... Szabadságot se kaptam, pedig járt. Még a szabadságpénzemet sem adták ki, hát azért hiányoztam azt a pár napot..." (Kiss Miklós)

"Volt neki egy esete, mikor többszöri figyelmeztetés után, ahogy mondtam, nem szerette a gépét karbantartani, szedte az egyik alkatrészét a gépnek és bevitte a raktárba, miután felhívtam a figyelmét, hogy be kell vinni. Miután bevitte, bizonyos magasságról ledobta, letört egy része, ezért szankcionálva volt." (Barabás Béla mester)

"Tény és való, hogy az egy nehéz asztal, amit a marógépbe tesznek, s lehet, kiesett a csavar, leejtette, kiesett a kezéből, s annak az asztalnak volt egy olyan csővégződése, ami letört. Azt vissza is csinálta. Nem voltam ott, de nem hinném, hogy akarattal csinálta volna." (Kiss Miklós barátja, Triumf)

"Egy szerencsétlen pléh volt az egész, amit asszonta a művezető, hogy 150 lejbe kerül, amit nekem ott felszámítottak. Végül azt mondták, azt egy ötödik kategóriájú lakatos ki kell javítsa, s oda jutottunk, hogy tényleg levonták a pénzt, kifizettem a lakatosokat, s végül én kellett megcsináljam... Nem volt ott senki, csak az a Herman nevezetű, a szerszámraktárból, az is azt nyilatkozta, hogy nem direkt csaptam oda, mégis ők azt állították, pedig nem volt ott senki." (Kiss Miklós)

"Az apját idehívtuk, de az azt válaszolta, hogy nem tehet vele semmit, mert megveri. Az apja idős, vékony emberke... Pénzt a fiú nem adott haza, s ha nem volt elég, azt mondta, ad neki az anyja. Őt is felhívtuk." (Triumf)

(Kiss Miklós apja nyurga, középkorú ember. Az üzemből sosem beszélt senkivel - a szerzők.)

"Igen, hívattak, hogy a gyerek szemtelen. Nem csak engem, még sok szülőt. S hogy neveljük közösen a gyerekeket. Az igazgató beszélt velünk. Aztán hazajöttem, szidtam a fiam, hát mi mást tehet az ember, kérdem önöktől? (Kiss Miklós édesanyja)

- Ki mondta, hogy megverem az apámat?

- Mindegy.

- Mondja csak, hogy számoljak el vele. Mit akarhattak ezzel a rágalommal, maga érti?

"Mikor idekerült, az én kezem alatt dolgozott. Hogy miért került ide, én nem is kérdeztem, nem érdekelt. Segítettem neki, egy keveset voltam vele, éppen szerszámokat adtam, hogy tudjon ő is dolgozni. A szakiskolában utánam végzett egy évvel. Én semmi rosszat nem mondhatok róla, s különben nagyon jól dolgozik, ahogy látom, ismeri a szakmáját, becsületesen megcsinál minden munkát. Nem volt norma alatt, jól is keres. Baj vele itt abszolút nem volt." (Kiss Miklós kollégája, Unirea)

"Állandóan kötődtek, mindenért, hol a hajamért, hol... Ideje volt nyiratkoznom, de azért sem, bennem is volt egy dac...

Haragszani nem haragszom senkire, de az emberben megmaradnak a nyomok." (Kiss Miklós)

(Hatodik rész, mely egyben ajánlás)

Hogy nem vagyunk detektívek, akkor jöttünk rá, miután kinyomoztuk: Kiss Miklós mégis csak az Unireában dolgozik, ahol eleinte kerestük, s a gép fölé hajolva csodálkozik, mert valakinek a hanyagsága folytán a nagykönyvben Jánossá keresztelődött át...

Mindenkit meghallgattunk, de az igazságszolgáltatás szerepét már nem tudjuk magunkra vállalni.

Egyik helyen nem bírtak vele.

Új munkahelyén megbecsülik.

Hol az igazság? Mindenkit kielégítő választ nem tudunk adni a kérdésre. Annyi minden esetre bizonyos: akiknek szavuk volt vagy van ebben az ügyben, helyesen tennék, ha újra átgondolnák, hogyan, miért jutottak idáig a dolgok. Gondolunk itt a szülőkre s a volt munkahely KISZ-szervezetére például. Mert legalábbis meglepő, hogy mennyire nem ismerik egy olyan ember problémáit, akivel állítólag sokat foglalkoztak. Mégiscsak meghökkentő ugyanis, hogy az Unireában menten megbecsült ember lesz valaki, akitől a Triumf örömmel szabadult meg. Nem mentjük fel Kiss Miklóst tényleges hibái alól, és épp így nem tehetjük ezt a közösséggel, amelyben dolgozott.

Lezárt ügy lenne? Alig hisszük. Tanulságait jó lenne, ha az olvasók tovább bogozgatnák.

Ma mosolygok a riport eredendő naivitásán, ugyanakkor messziről megérzem a hűen rögzített élő beszéd évtizedeken is átütő, máig friss fuvallatát. A magnó azután mifelénk is szokatlanul gyorsan elfogadott munkaeszköz lett az alanyok körében. Az első öt-tíz perc némi feszültséget okozott, beszélgetőtársaink mindegyre az asztalra helyezett mikrofonra sandítottak, de mert a masina egyhangúan surrogott, mi pedig láthatóan nem tulajdonítottunk neki semmilyen fontosságot, lassan személytelenné, nemlétezővé vált, "felszívódott". Bennünket pedig tárgyalóképessé tett: jobban odafigyelhettünk arra, amit mondtak nekünk, a témára, az árnyalatokra összpontosíthattunk, nem pedig a lejegyzés ámokfutásos ritmusára, ahogy az a klasszikus lejegyző módszer esetében történt.

Megérint ugyanakkor az a fordulat is, amit nem nyomozóként, de nyilvánvaló nyomozói módszerekkel és mindenek előtt makacssággal képesek voltunk felismerni: a riport ugyanis egy egyszerű fegyelmi jelentésből pattant ki, s nekünk igazából csak azt kellett volna leadatolnunk - mert ennyit várt el akkor a szerkesztőség, némi pedagógiai tanulsággal nyakon öntve -, miként jut oda egy fiatal szakmunkás, hogy visszakérjék tőle a szakmai iskoláztatási költségeket. Ehelyett viszont, a magnó segítségével fölfedeztünk egy hazugságaiba gabalyodó, kusza, felületes gyári világot, amely nem volt képes megbecsülni a rendhagyóbb viselkedésű, de alapjában véve becsületes fiatalokat. Az új munkahelyen pedig, amely elégedett ugyanazzal a fiatallal, a magnófelvételek szintén az emberrel való bánásmód felületes tüneteit domborították ki...

A fenti riport azért is tanulságos, mert ízelítőt adhat: így néztek ki azok a mindinkább emberi problémákra fókuszáló, korabeli termelési riportok, amelyek a hatvanas évek végének közelgő demokratizálódó hangulatát jelezték. Ezek nyomán joggal tűnt úgy sokunk számára, hogy az újságírás megbecsült, erkölcsös, igazságszerető szakma, olyan életút, amelyre érdemes volt rálépni.

*

Sokszor megfordult a fejemben, hogy írásban is rögzítem legkorábbi emlékeimet az életből, amelyek annyira szaggatottak és mozaikszerűek, akár egy zsúfolt filmszalag ötletszerűen összeillesztett kockái.

A háborúra határozottan emlékszem. Pontosabban a háború idejére.

Szekérben ülünk, esik az eső, becsorog a pokróccal, rongyokkal fedett szekérre. A félhomályban ülök, sajog a fenekem a zötykölődéstől, anyám mellettem, elnyúlva. Némán. Apám a bakon, a kocsis mellett...

Aztán már nem vagyunk a szekéren. Sáncban hasalunk, valaki magával ránt és lenyomja a fejemet a fanyar illatú fűbe. Repülők húznak el fölöttünk, alacsonyan szállnak, bőgnek. Valami ijesztően ropog az úton, bum-bum-bumm, a robbanások hangjai.

(Ha akkor kellett volna elmesélnem, amit átéltem, nem lettek volna szavaim, fogalmaim semmire, csak érzéseim: képeim, benyomásaim. Ezek a képek mélyen bennem ülnek, a történteket mai értelmező tudatom volt képes előhívni valamiképpen. S az is lehet, hogy a bennük lévő hézagokat a maga utólagos tapasztalatából érthetővé pótolta... Ilyen bumm-bumm-bumm, a szörnyű vijjogással, még többször visszatér emlékezetemben.)

Az ágyban fekszem, anyám hirtelen felkap, a falak recsegnek-ropognak, egy kép lehull, üvege szilánkokra szakad, apám-anyám rám fekszenek, nem tudom, hányan vagyunk egy gomolyagban, hol a fejem, a lábam, a kezem, bújunk egymásba, valahol a testvérem is ott lehet, ki tudja, őrá akkorról nem emlékszem... Anyám egyet rebeg: ments meg, ments meg, ments meg...

(Későbbi megvilágosodás: mindez Sopronban történt, szőnyegbombázáskor. Apám nyugat felé tartott az Erdélyben leszerelt katonai raktárral, ahol könyvelő volt és hadapród. Mennie kellett. Anyám nem akart Kolozsváron maradni. Nénémmel és velem, meg öcsémmel a karjában elindult a tábori karavánnal nyugatnak.)

Valahol, azonosíthatatlan tájon, barakkok közt. Beteg vagyok. Napokig csak tea, rizsnyák. Orvos tiltja a táplálkozást. Vérhas. Veszek meg az éhségtől. Anyám nincs az otthoni barakkban. Hetek óta kórházban, ő másként beteg. Apám fasírtot süt a barakk előtti plattenen. Köveken áll a platten, alatta égő fahulladék. Száraz levelet, kórókat, eldobott papírhulladékot dobok a lángokba. Sziporkáznak.

Meglátom, hová rejtik a fasírtokat. Óvatlan pillanat. Besurranok a szűk kamrába. Benne polc. A polcon meg... Tömöm a számba a ropogós, édeskés vagdalthúst. (Lóhús volt? Minden bizonnyal... Azóta se ettem jobbat.) Félek, hogy lebukom. Nem bírom abbahagyni. Még, még... Mindjárt nem marad semmi!

Kiderül a turpisság. Apám megijed, még csak ez hiányzott a vérhas mellé, lohol velem valahová. Tábori rendelő. Vizsgálgatnak. Megkopogtatnak. Hideg a sztetoszkóp. Csodálkozom, s nem értek semmit: nagyon is jól érzem magam. Jó dolog jóllakni. Az orvos nevet...

Apám most létrán áll, villanyt szerel. Megfogja a drótokat, hirtelen összerándul. 3 méter magasból bucskázik egyet a levegőben. A létra feldől, ő feltápászkodik, a kezét nehezen mozgatja. Sírok: jaj, apuka, apuka! Valaki vigasztal.

Még mindig barakkok között, kissé távolabb az udvari tűzhelyünktől, túl a szögesdrót kerítésen. Kiégett autóroncsok és csenevész bokrok között. Égett gumi- és fémszag. Meg a benziné. Beülök az egyik kocsironcs kibelezett ülésére. A kocsi alváza alatt satnya fű, bogarak nyüzsögnek. A kormánykereket forgatom. Átható motorbűz. Szeretem. Aztán elvonszolnak: nem szabad, robbanhat. Nem értem. Sajnálom a játékot. Pilótaszemüveg is volt a kabinban. Felteszem. Apám messzire dobja. Semmihez nem nyúlni!

(Később elmesélik: Ausztriában voltunk, amerikai fogolytáborban. A menekültkaraván megadta magát az amerikaiaknak. Addig éltünk ott, amíg vége lett a háborúnak.)

Ponyvával letakart kis teherautóban hasalunk, ládákon, haza utazunk. A ponyva és a ládák között épp hogy elférünk. Mindig sötét van, tilos beszélnünk. Határvizsgálat. Katonák. Az egyik ládában világvevő rádió. Telefunken. Zöld varázsszeme csodálatosan világít éjszaka a szobában. És búgó hangon beszél. Időnként vijjog. Anyám fülembe suttog: csitt, ha megtalálják, elveszik. Most egy vagyont ér. Én fekszem azon a ládán. Meg az anyám. Ránk szólnak: lefelé, ki akarják nyitni. Mi lesz? Egy katona máris feszíti, reccs, a felső deszkák meglazulnak. Valami mozdul, surran, a katona szeme közé szökik. Jujj, egy egér! Visítunk. A katona hátraugrik, visszanyomja a léceket. Indulás!

(A rádiót később eladjuk, árából lakást tudnunk venni Kolozsváron, ahol korábbi lakásunkat lebombázták. A rádió még sokáig működik: a Bolyai egyetem vásárolta meg, utoljára az egyetem tanári kantinjában láttam működni; éveken át mint családtagok, mi gyerekek is ott étkezhetünk, a nagy szegénységben jól jön az olcsó, kifőzdei étel, anyám is dolgozik, mi mindig a rádió melletti asztalt szemeljük ki, ott szeretünk enni, ha történetesen foglalt, kivárjuk a testvéreimmel, amíg felszabadulnak az ülőhelyek, nézem a készülék zöld szemét, mély búgását hallgatom: Kossuth Rádió, Budapest...)

Csak az öcsémmel jöttünk haza, nénénk ott maradt a kórházban, Ausztriában. Tífuszt kapott, majd skarlátot, és teljes felgyógyulásáig nem engedték ki. Anyámék siettek haza, nehogy végleg lezáródjon a határ Erdély felé. A kislányt egy ismerős, ugyancsak kórházi beutalt, tífuszos katona gondjaira bízták...

Hosszú hónapokon át nem tudunk semmit róluk. Körben lezárulnak a határok, anyám sír, apám vigasztalná, de nem tudja, hogyan.

Reggel van, nagyanyáméknál lakunk, mindenki egyetlen családi házban, szűken vagyunk, nehezen alszom, a felnőttekkel egy szobában, sokat beszélnek, néha verekednek is, sírnak, majd kibékülnek, nem tudom, hogy van ez, mindig visszaalszom. Talán csak álmodok? Mindent álmodok?

Reggel van, rácsos kapu és kerítés nyílik a csöndes utcára, ott áll egy katona, ölében egy kislány, bújik a köpenyébe, szégyenlős. A katona: aki a kórházban maradt nénémmel. Itt vagyunk, mondja. Megjöttünk. Hosszú út volt...

Nagybátyám, termetes ember, egyből átugorja a kerítést, magához öleli a két vándort. Apám a kapuzárral bajlódik, nagy öröm. Néném ül, szégyenlősen mosolyog. Ismerem is, meg nem is. A felnőttek mesélnek, beszélnek. Anyám a megkerült lányát cirógatja.

Közben már a kisebbik öcsémmel terhes. Akit ugyancsak lánynak várunk...

Itt megszakad a tetten érhető kora gyermekkori film.

*

Nagyon messzire kell így is visszaszaladnom az időben ahhoz, hogy egyáltalán halvány reményem legyen tisztán meglátni: hol is történt az első letérés, tévelyedés. Lehetséges-e ilyen, legapróbb részletre kiterjedő időutazás? Biztos, hogy fel tudok idézni minden lényeges epizódot, fordulatot, amelyek az életpálya irányát alakították?

Gyermekkori csínyjeim eléggé halványan és gubancosan élnek bennem, egymáshoz préselődve időben és térben, ráadásul még nem igazán állnak össze egységes vádirattá a szememben. Mindjárt fel is mentem magam azzal, hogy minden gyermek csintalan, felnőttként pedig jaj annak a lurkónak, aki hátratett kézzel éli le a gyermekkorát!

Vagy mégis csak akkor lazul ki először, éppen csak egy fikarcnyit, az erkölcsi mércéhez való ragaszkodás léckerítése?

Annyi bizonyos, hogy az ember olyankor nagyon, de nagyon szeretne jó lenni. Sokszor ábrándoztam azon, s nem csak vallásos neveltetésem okán, hogy márpedig én leszek a legjobb ember a világon, amiért aztán mindenki csak szeretni fog, csupa hálával és szeretettel, tisztelettel vesz körül, s ez annyira magával ragadó perspektíva volt, hogy egyebet nem is kellett volna tennem, mint ennek megfelelően szót fogadnom, udvariasnak, előzékenynek lennem, meg igazmondónak, segítőkésznek, bátornak, rettenthetetlennek...

Ehhez viszont már nem volt meg a kellő fegyelmem.

Meg aztán adódtak közben, előbb ritkásan, később gyakrabban olyan kritikus pillanatok, mint amikor például vándorcirkusz érkezett s telepedett meg a kolozsvári sétatéri focipálya mellett.

A pillanatok alatt felhúzott óriási körsátor, a színesre pingált lakókocsikból ki-be szálló, tarka ruhás fura emberek, a tömény istállószagú manézs, a szűk ketrecekben szorongó, idegesen fészkelődő, olykor elbődülő vagy felvakkantó vedlett állatok, a tükrös panoptikum, a kígyóbűvölő, a jövendőmondó asszonyság, a késdobáló, a kettévágott hastáncos megannyi kábszerrel felérő vonzerő és csábítás voltak. Tapasztaltabb társaink egyszerűen besomfordáltak - mindközönségesen: belógtak - az alul csak itt-ott rögzített ponyva alatt, s amikor már területen belül voltak, ott bukkantak fel, ahol éppen akartak. A lebukástól tartva, sehogy se mertem példájukat követni, bár átkozottul sóvárogtam a bejutást, de csak akkor lettem volna igazán nyugodt, ha jeggyel mehetek be, mint a többi becsületes halandó. No de a pénz!

Előbb azt a pár garast költöttem el, amit anyámék az iskolában forgalmazott és kötelező megvásárlásra felkínált vallásos gyerekújságra adtak, amit úgymond minden rendes gyermeknek kötelessége volt olvasni, és mi igazán rendes gyerekek akartunk lenni. Csakhogy a pénz elúszott a cirkusz háza táján, az apáca néninek pedig, aki ambiciózusan behajtotta volna rajtam, hirtelenében azzal mentegetőztem, hogy szüleim elfelejtettek adni. Nem baj, mondta, behozod holnap... Ez, mentségnek, kétszer megjárta, de már harmadik figyelmeztetésre igen csak töprengtem, mit is mondok otthon? Kínos szorultságomban arra fanyalodtam, hogy otthon is lódítottam egyet: sajnos, az újságpénzt elvesztettem az utcán. Mikor elindultam az iskolába, még megvolt, de biztosan kihullott a zsebemből, bizonyisten! Apám fejét csóválta ("De több elvesztésről ne halljak ám!"), még ez egyszer leszámolta a pénzt, én pedig repeső szívvel loholtam vissza a követelőző apácához; szerencsére, ezúttal megmenekültem. Cirkuszban is voltam, meg jó gyerek is maradtam, a hullámok elsimultak, senkinek nem lehet panasza rám, hiszen a kezemben ott van a keresztény újság...

Bár beértem volna ennyivel! De a cirkuszbeli titkos látványosság még jobban meghozta az étvágyamat. Tudtam, anyámék hol tartják a házipénzt, amivel a család számára a mindennapit beszerzik. Mindig állt ott egy köteg az éjjeliszekrény fiókjában - hogy mennyi, azt ma már nem érem fel ésszel, azt se tudom, mifajta pénzek járták a negyvenes évek végén, de azt tudom, hogy valahányszor vásárolni kellett valamit, anyám vagy apám csak benyúltak a kicsi fiókba és kiemeltek onnan néhány papírpénzt. Nekem akkor úgy tűnt, pénzben nem volt hiány, s ha egy-két bankót el is emelek a fiókból, a kutyának se tűnik fel. Jut is, marad is. Mi az - a többihez képest?

Háromszor jártam rá azon a héten a kis fiókra, s ugyanannyiszor vettem ki pénzt belőle, majd rettegve a leleplezéstől, háromszor csempésztem vissza reszketve a nyavalyást. Sehogy se vitt rá a lélek, hogy elköltsem... Aztán végül mégis csak elszántam magam és - lesz ami lesz, zsebembe csúsztatva a bankót, meg sem álltam a cirkusz bejáratáig.

Izgatott tülekedés, sorállás fogadott a pénztárnál: szombat volt, délután, mindenki ráért, családok, gyerekek, felnőttek gyúródtak az egyetlen bádogbódé körül. Szerencsém volt gyermeki méretemmel, így könnyebben előreférkőztem a felnőtt lábak között. Örvendett a lelkem, hogy a jegyváltás után is még egy jó maroknyi pénzzel maradtam. Máris elgondoltam, mekkora adag cukrásztésztára és savanyúcukorkára fogom majd azt beváltani.

A bejáratnál két suhanc állta el utamat, s a jegyet kérték. Fegyelmezett lévén, odaadtam. Elvették, zsebrevágták. Ettől meghökkentem, s próbáltam legalább a felét visszakérni, de leintettek: itt nem tépdesnek, ez így szokás. Tűnés, nyomuljak befelé! S a nagyobb nyomaték kedvéért még jól faron is billentettek. Betámolyogtam. Leültem egy padra s vártam az előadás kezdetét. Aztán észrevettem, hogy a nézők többsége kezében szorongatja a kettétépett sárga belépőjegyet. Gyanút fogva a bejárathoz szaladtam. A suhancok sehol. Helyettük egy öreg, félig kopasz néni álldogált, szaporán tépdeste a jegyeket az emberek kinyújtott kezéből, anélkül, hogy elvette volna tőlük a papírszeletkét.

Akkor jöttem rá, hogy engem csúfosan átvertek. Szabályosan elrabolták tőlem az érvényes jegyemet. Szörnyen éreztem magamat. Rettegni kezdtem. Hogy időközben felfedezik az én jegytelenségemet, és akkor még a rendőrség kezére is adhatnak. (A rettenet, a félelem csúcsát számomra a rendőrök jelentették sokáig...)

Akár a házipénz megdézsmálása előtt, most is ketten birkóztak bennem: egy valaki, aki mindenáron szerette volna végignézni az előadást, egy másik pedig, aki minél hamarabb szabadult volna a kutyaszorítóból. Nem elég, hogy az otthoni pénzlopás csúfosan visszarúghat, még itt is botrányba keveredjek?...

Addig feszengtem, vívódtam, ténferegtem a bejárat és a nézőtér között, amíg egyszer csak kint találtam magam a kerítésen túl, a sétatéren. Ott voltam hát, ahonnan elindultam. De mégis csak egy "bűnnel" kevesebb volt a rovásomon - próbáltam vigasztalódni. Az akkor meg se fordult a fejemben, hogy a szándék legalább annyira elítélendő, mint maga a tett. Az, hogy pillanatnyilag megúsztam a cirkusziak szigorát, számomra azt jelentette akkor, hogy a múló ijedelmen kívül nem történt semmi. Most már csak az otthoni helyzetből kell kivágnom magam.

Ez volt a nehezebb: apám nagyon szigorúan elővett.

Ha jobban felidézem magamban enyhén redős homlokát, elboruló arcát, a tekintetembe mélyedő, kérdő szemjátékát, akkor azt hiszem, inkább szomorú volt és keserű, amit akkor a félelemtől nem vettem rajta észre. Csak a haragot, az indulatot, a lobbanást, a rajtam keresztül átlátó mindentudást érzékeltem. Jóformán haza sem értem, ő már mindent kitalált. Azt ugyan konkrétan nem tudta, mire ment el a pénz, de hogy az én kezemhez tapadt a hiánya, abban egy pillanatig sem kételkedett. Két napig nem tudtam magamhoz térni, szerettem volna meg nem történtté tenni a dolgokat. Szüleim nem szóltak hozzám. Ráadásul mintha testvéreim is elfordultak volna tőlem. Nem éreztem magam annyira vétkesnek, amekkorát bűnhődnöm kellett. Annyira sajnáltam magam, mintha ártatlan bárány lettem volna, akit igaztalanul meghurcolnak, befeketítenek. Az önsajnálat szomorúsága volt az egyetlen menedékem.

Majd csak azért is megmutatom a világnak, hogy becsületes ember vagyok...

Apám a negyvenes években, mielőtt a Bolyai egyetemre került volna, gimnáziumi tanár is volt a kolozsvári piaristáknál. Amennyire emlékszem, szerették a tanítványai, legalább is nekem váltig állították azok a nagyobb srácok, akik osztályából sűrűbben megfordultak a lakásunkon is. Hogy éppen mit kerestek nálunk, nem tudnám megmondani, de valamennyien kimondottan szimpatikusak voltak nekem, mert nagyobbak voltak nálam, mégis szóba álltak velem, ráadásul annyira barátságosan, mintha közéjük tartoznék.

(Akkor még nem sejtettem, amit ma már bizonyosan tudok: az udvariasság és a kedvesség a tanár úr csemetéjének szólt, nem pedig szerénységemnek; ha apám történetesen nem az, ami, engem a kutya se vesz emberszámba - és ezen nincs mit csodálkozni...)

Igyekeztem én is viszonozni ennyi bizalmat és nagyvonalúságot, s ugrásra készen figyeltem, mivel járhatok egyiknek-másiknak a kedvében. Így aztán nem okozott különösebb gondot, amikor egyikük, miközben egy selyemcukorkával kedveskedett nekem, megkért rá, szerezném vissza apámtól azt a riasztópisztolyt, amit az "öreg" - így nevezték - nemrégiben elkobzott tőle, mert matematika órán a szerszám véletlenül kiesett a táskájából, amikor a leckefüzetet akarta elővenni, s mert ráadásul csőre volt töltve, a padlóra esvén, óriásit pukkant... Apám akkor azt mondta neki - fűzött tovább a srác -, hogy csak pár napról van szó, ennyi lesz a büntetés, amiért tiltott tárgyat hozott az iskolába, de úgy látszik, az öreg megfeledkezett róla... Nem csoda, hiszen egy tanárnak sok a gondja, annyi felé kell figyelnie... Én viszont segíthetnék a helyzeten, csak föl kellene derítenem, hol tartja az öreg a diákoktól elkobzott tárgyakat; mert ne képzeljem, hogy ő volt az egyetlen, aki az iskolából póruljárt apámnál, majd meg fogom látni, egész arzenálnak kell valahol az íróasztala mélyén lennie. És azt is meglátom, pisztolyt pisztoly hátán találok majd ottan... Hogy könnyebben tájékozódjak, részletesen leírta nekem a pisztoly külalakját, megkülönböztető jegyeit... Igaz, én akkor még csak hallomásból tudtam valamit a riasztópisztolyokról, addig egy sem járt a kezemben, sőt, a működésükről is csak ködös elképzeléseim voltak.

A megbízatás izgalmas, szívdobogtató kalandnak tűnt. Én pedig imádtam a kalandokat, valósággal égett tőlük az arcom, valahányszor egynek-egynek a kellős közepében találhattam magam. Pillanatra se fordult meg a fejemben, hogy visszakoznom is lehetne, hogy netán nem mindenben az apám diákjának, hanem történetesen apámnak van igaza a nyavalyás pisztoly-ügyben. Gyerekfejjel gondolkoztam, gyerekszívvel éreztem, és őszintén hittem a nagyobbaknak, hiszen olyan jó és megnyugtató volt, akár egy megbízatás erejéig is közéjük tartozni.

Türelmetlenül lestem az alkalmas pillanatot. Amikor sem a szüleim, sem a testvéreim nem csíphetnek rajta. Egy vasárnap délelőtt aztán végre felvirradt az én napom. Templomba mentünk, mindahányan, de miközben javában tartott a mise, én észrevétlenül megléptem iskolatársaim mellől. Otthon csak a cselédlányunk főzött-sütött a konyhában, javában igyekezett az ebéddel, vasárnapi kimenőjére készülődve. Ahogy számoltam, legalább egy negyedórányi időm volt a kutakodásra.

Apám dolgozószobájában minden simán ment. Hányszor láttam, hogyan nyitja-zárja íróasztalán az ajtókat és a nagy fiókot! A korábbi fiókos affértól időben s érzelmileg annyira távol kerültünk, hogy ismét reménykedtem: a mostani akciót nem kell megtudnia senkinek.

Egy kulcs, amely a nagy fiókot nyitotta, mindig egy mélykékre festett, kínai fakazettában állt, a vendégek számára tartogatott illatos cigaretták mellett. A fiókban egy kötegen lógott az a kulcs is, mely az ajtókat nyitotta. Éppen csak meg kellett találnom, hogy a tucatnyi kulcsból melyik az odaillő. Pimasz szerencsém volt: a második kulcs máris talált.

Az egyik ajtó mögött, ott is a legalsóbb - a többinél jóval öblösebb - fiókban megtaláltam a fegyverlerakatot. Legalább tíz pisztoly hevert ott, de voltak még zsebkések, tőrök, gombfocijátékosok, szájmuzsikák rogyásig - arzenál mellett bazár. Meg rengeteg apró dugócska, egyik oldaluk papírral beragasztva. (Megbízóm előzetes leírása szerint azoknak kellett a lövedékeknek - ún. patronoknak - lenniük...)

Nem értem rá csodálkozni, kedvemre nézelődni, pedig a kutatás felkeltette az érdeklődésemet az íróasztal egyéb rekeszei iránt is. Lemondóan sóhajtottam, gyorsan kikerestem a kérdéses pisztolyt, hozzá felmarkoltam tizenöt dugólövedéket, a magam számára egy ügyes kis bicskát - jut is, marad is alapon -, minden zárhatót visszazártam, a kulcsokat vissza a rejtekhelyre, s iszkoltam eltüntetni a zsákmányt a fáspincében, ahol a nedves homályban, a pókhálós farakások mögött - meggyőződésem szerint - bármit nyom nélkül fel lehet stószolni. Hiszen csak én tudtam róla, másnak meg hogy jutna eszébe éppen ott keresni!

"Sikeres" akciómnak természetesen híre ment, apám tanítványai közül egyre többen "barátkoztak" velem, hivatkozván az előzményekre, s én valahogy egyiknek sem tudtam nemet mondani, hiszen ha az első esetben természetesnek találtam, hogy segítenem kell, miért tagadnám meg a többitől? S még akkor is így okoskodtam, amikor már éreztem, hogy valami nincs rendjén. A fiókban ugyanis vészesen apadt a "letartóztatott" fegyverek mennyisége, ami előbb-utóbb szemet szúrhat apámnak. (Mint ahogy szemet is szúrt - derült ki később -, de ezt ő annak a számlájára írta, hogy nem vezetett pontos nyilvántartást az elkobzásokról, és belenyugodott, hogy ő emlékszik rosszul a részletekre...)

Végül is úgy buktam le, hogy az egyik srácot apám ismét rajtakapta az órán: riasztó fegyvert rejtegetett a táskájában. Szigorúan megrótta visszaeső volta miatt, sőt, amikor alaposan megszemlélte a játékszert, ráismert:

- De hiszen ezt én egyszer már elkoboztam tőled. Hogy került vissza hozzád?

A diák úgy vélte megúszhatónak a dolgot, hogy őszintén köpött. Utána már csak az én bevallásom következhetett. És mint addig is, minden ilyen kitudódás után, nagy megkönnyebbüléssel szabadultam a bennem feszülő, terhelő részletektől.

Apám akkor megtiltotta, hogy még egyszer az íróasztala, sőt, hogy a dolgozószobája közelébe menjek. Amit én helyben meg is fogadtam ünnepélyesen, de mert nem láttam be igazán, hogy amit tettem, azzal magamnak ártottam a leginkább, s mert kíváncsiságomtól hajtva időközben mást is fölfedeztem apám fiókjaiban, makacsul hajtogattam magamban: ezt most megígértem ugyan, de ha résen, és a továbbiakban még körültekintőbb leszek, akkor talán nincs veszve minden...

Sok mindenre már nem emlékszem az íróasztal leltárából, de amire igen, arra nagyon. Behunyt szemmel is látom, mintha kéznyújtásra lenne tőlem.

Látom például a rikítóan elegáns külföldi bankókat (akkor még nem tudtam, hogy azok, de hamarosan megtapasztalhattam), szép színesek és olyan érdekes, furcsa illatuk van (később sokszor hallottam ugyan, hogy a pénznek nincs szaga, de én már akkor tudtam, hogy nagyon is van - magán hordozza mindazok jellegzetes, töményen összesűrűsödött, megavasodott, nehéz szagát, akiknek a kezén ismeretlenül átvándorolt).

Látom mellettük azokat a furcsa nyomtatványokat, amikről le-levagdostak egy-két kockányit, ha ruhaneműt vagy háztartási holmit vásároltunk a háború utáni években, akkoriban "pont" volt a nevük (hogy tulajdonképpen mire valók és milyen szerepet játszottak életünkben, szintén későbbi megvilágosodás eredménye).

Látom továbbá azt a néhány kártyacsomagot, amelyek lapjain különféle titokzatos rajzok és ábrák vannak, más-más színben és elrendezésben (később kiderül, hogy egy magyar, illetve egy francia kártya paklija volt a fiókban, no meg egy tarokk kártyáé, sőt az is, hogy e szerencsejátéknak titulált holmikat egyáltalán nem volt tanácsos akkoriban nyilvánosan mutogatni, mert könnyen rásüthették az emberre, hogy burzsuj módra nyerészkedni óhajt vele).

És látok egy egyenes szárú, kurta pipát (majd a nevét is megtudom: angol pipa, matróz pipa, s elégedetten szopogatom, agyaram közé veszem magam is egy rövid, átmeneti időre úgy 30 és 40 éves korom között), néhány ezüstösen csillogó (kiderül majd: tábori) öngyújtót, átható benzinszagot árasztva, közvetlenül mellettük (szintén tábori) egymásba csúsztatható evőeszközök: konzervnyitó, kés, kanál, villa, valamennyiük alumínium nyelére bepréselve egy-egy sas körvonalai, amely karmai közt egy furcsa, keresztszerű alakzatot tart (megtudom: a hitleri Németország felségjelei, az alakzat neve horogkereszt; majd jóval később, hogy nyugodt lélekkel használni is lehessen azokat, apám köszörűkővel türelmesen lecsiszolta a jelzéseket, de ott maradt helyettük a gyógyíthatatlan "heg"...).

Meg talán még egy gázmaszkra is emlékszem, aminek szintén furcsán áporodott (azóta megtudtam: gumi) szaga volt, különösen ha az ember kínlódva felerőszakolta a fejére, arcára... De a próba nem tarthatott sokáig, siettem le is tépni azonnal, mert alatta valósággal fuldokoltam...

Mindezekről kérkedve meséltem a nagyobb fiúknak a bérházainkat egyesítő közös grundon, akik - emlékezetem szerint - tátott szájjal hallgatták "felfedezéseim" leltárát, majd hol a bankókat, hol a pontokat, a kártyát meg az öngyújtót kellett rendre kicsempésznem a részükre - helyettük egyszer tökmagot, máskor medvecukrot, egyszer meg valódi nyalókát kaptam, de olyan is volt, hogy fizetség fejében egyikük két alkalommal is megcsónakáztatott a sétatéri tavon, ami azért volt mindennél csodálatosabb, mert egyedül sosem mertem volna beülni egy csónakba, így viszont kedvemre élvezhettem a kurta (fél órásra méretezett) vízi kirándulások minden elképzelhető örömét. (Amit leginkább szerettem: belelógattam a kezemet a vízbe, s ahogy a csónak siklott előre, éles barázda maradt a kezem nyomában a sötétzöld víztükrön...)

Ezúttal is viszonylag hamar lelepleződtem: az egyik bankót (dollár volt, ha jól emlékszem) az egyik nagyobb srác apja váratlanul elcsípte, s a delikvens bevallása alapján a nyomok egyenesen hozzám vezettek.

Időben mindez nagyjából ugyanarra a pár évre esett, amit a negyvenes évek végének neveznek, tehát szüleim joggal tarthattak visszaesőnek. (Abban nem vagyok biztos, megsejtették-e viselkedésem valódi gyökereit - az átlagosnál felfokozottabb kíváncsiságot és szereplési vágyat, ambíciós kényszert? - saját diagnózisom...) Mai eszemmel tökéletesen megértem, sőt át is élem apám mérhetetlen, ám tehetetlen dühét (az irántam való szeretete ugyanis meggátolta abban, hogy indulataihoz mérten cselekedjen), hiszen kis híján bajba sodortam az akkor még hat tagú családot, s nem csak azáltal, hogy például valamennyiünket megfosztottam egy havi ruhavásárlás lehetőségétől, hanem jócskán megcsapoltam azt a kis pénztartalékot, amit apámék a háború után a nehéz időkre rejtettek el. (Ráadásul az idegen valuta rejtegetése, birtoklása akkortájt szigorúan tilos, törvénybe ütköző cselekedet volt...)

Most is hallani vélem apám kétségbeesett hanghordozását, ahogy magyarázni próbálja nekem - akkori eszemmel sajnos, nehezen fért a fejembe -, milyen kihatásokkal is járt újabb "csínytevésem", s amennyiben így folytatom, kénytelenek lesznek javítóintézetbe adni, amit úgy képzeljek el, mint egyfajta gyerekbörtönt, ott aztán majd móresre tanítanak.

Végül is, ez a fenyegetés hatott. Egy ideig nem okoztam fejfájást odahaza. Bár lehet, hogy könnyen okozhattam volna, ámde a magam részéről én is nagyon igyekeztem: még tökéletesebben álcázni magamat.

Azt mondják, gyermekként, kamaszként simulékony gyerek, amolyan jófiú voltam. Fentebb elmesélt kilengéseim is tulajdonképpen bennem nőttek igazán naggyá, látszatra a jófiúság álcája alatt történtek. Hiszen egy pillanatra sem ellenkeztem a szüleimmel, a felnőttekkel, erre mindig vigyáztam, látszatra tehát minden rendben volt velem, csupán a mélyben, ahová nehezen hatol le a sietős, a dolgokat kényelmes sémákba rendező tekintet, alakultak furcsán, mondhatni: torzultak el a dolgok.

Korabeli fényképek tanúsítják: enyhén pimasz, de egészében véve angyali arcom, arany szőkeségem megtévesztette a világot, márpedig nagyon szerettem volna, ha ez a benyomás tartós maradna környezetemben. Óvatosan kerültem a konfliktusokat, amennyire csak lehetett, ezért vágyaimnak, szándékaimnak rendszerint rejtezkedve, a külvilágot kizárva, legtöbbször magányosan igyekeztem érvényt szerezni. Ezt a külön bejáratú életet, mely ha nem vigyáztam, könnyen kifakadhatott volna, mint a begyulladt vakbél, magamnak kellett ellenőriznem, kordában tartanom, álcáznom, időről időre átmentenem.

Az iskolában könnyűszerrel sikerült elsajátítanom, majd működőképesen kipróbálnom a tanulással és a feleléssel kapcsolatos szélhámiák legtöbb klasszikus fogását. Nem egyszer órák előtt, szünetben, szorgalmasabb társaiméról másoltam le a házi feladatot sietősen (matematika, nyelvtani elemzés, tesztpéldák, kísérletleírások stb.), s nem azért, mintha magam ne tudtam volna azokat megoldani, hanem mert otthon egyébre fordítottam a tanulásra kiszabott időt. Egyszer-kétszer majdhogynem lebuktam, méghozzá éppen akkor, amikor az volt az elbizakodott meggyőződésem, hogy remekül működik a "gépezet", és csak az húzott ki a csávából, hogy a leckét másolgatva egyúttal könnyűszerrel megértettem s el is sajátítottam a feladatot, éppen csak az erőfeszítés, a Heuréka-élmény nem volt az enyém, azt kölcsönvettem, eloroztam. De hát ebben nem voltam egyedül, s éppen ez volt a dologban a vonzó: sikerült jó teljesítménnyel besorolnom az átlagba.

Azt se mondhatom, hogy megátalkodott élősködő voltam, hiszen e leckeipar kölcsönösségi alapon működött - előfordult, hogy bizonyos tantárgyakból (pl. irodalom, orosz nyelv, francia) én voltam a "minta", akitől a tudás gyümölcse percek alatt megsokszorozódott az osztályban. A jelenből visszatekintve úgy hiszem, inkább ésszel voltam csibész, bár egy alaposabb próbatétel biztosan kiderítette volna, hogy az így szerzett ismereteim mennyire felszínesek. Tulajdonképpen ennek tudható be, hogy általános műveltségemben mindig is voltak hézagok, s tovább is jókora "sajtlyukak" keletkeztek.

Nem idegenkedtem a diszkrét puskázástól, a súgás műveletétől sem, s ha egyszer-kétszer tetten is értek, mindez nem érintette a rólam kialakított mintatanuló-képet; valahányszor felszólítottak, szabatosan feleltem (elvégre bonyolult valószínűségi táblázatokat vezettünk arról, hogy kiszámíthassuk: kinek van nagyobb esélye egyik vagy másik napon a felelésre, s determinációs tényezőként szerepelt az is, hogy ki mennyire állt gyengén egyik vagy másik tantárgyból, kinek volt az átlagosnál kevesebb jegye, ki hiányzott sokat, avagy kikre pikkelt éppen a szaktanár), a leckéim megvoltak (én tudom, hogy), a dolgozataim sikerültek, az órákon nem fecsegtem túl a többieket (inkább a pad alá rejtett könyvet bújtam, s ha a tanár olykor látta is ezt - mert egész biztosan nem volt vak, s az élet azóta megtanított: csak azt nem látjuk, amit nem akarunk -, tudásszomjamnak tudta be magában; igaz, olykor azért figyelmeztetőleg rákérdezett: miről is beszélek e pillanatban? -, de a jótékony súgás a közvetlen szomszédban remekül működött minden időkben), a szünetekben nem hangoskodtam, nem bakalódtam, nem szemtelenkedtem a tanárokkal...

Na, még csak az kellett volna: jó páran közülük személyesen is ismerték apámat-anyámat, az álcázás e téren is rendkívüli figyelmet és szüntelen készenléti állapotot igényelt, hogy a rólam kialakított kedvező sablonkép ne torzuljon, s nekem csak arra kellett ügyelnem, hogy ezt az istenadta tőkét valahogy túl hamar el ne herdáljam.

Nyolcadikig, ami a gimnázium - ha úgy tetszik: líceum - kezdetét jelentette, viszonylag rendben mentek a dolgok iskolai életemben. A tanári értékskálán tartósan megvolt a bérelt helyem, arról szerencsére soha nem billentett ki semmilyen váratlan körülmény.

Egyedül a tornával álltam hadilábon, mert egyik napról a másikra - mint kiderült, valamilyen kamaszkori hormonzavar folytán, legalábbis ez a magyarázat maradt meg emlékezetemben, s most már senki sem él azok közül, akiket megkérdezhetnék - függőleges növekedés helyett aggasztóan hízni kezdtem, s ahogy megboldogult tanárom, Bartha Béla mindegyre a fejemre olvasta, úgy mozogtam, viselkedtem a többiek között a tornateremben, mint a tordai malac, aki a fenekével megy a vályúnak. Bartha bátyánk apámnak ugyancsak jó ismerőse volt, akár meg is eshetett volna rajtam a szíve, de mit tegyen, ha ki nem állhatta az elhízott gyerekeket, ezért sehogy sem tudott felengedni irányomban olyan mértékben, hogy általános előmenetelemhez illő jegyekkel díszítse ki az osztálynaplót.

Nyolcadikba felvételiznünk kellett, az addigi osztály fele elhasalt, helyükre máshonnan érkeztek ismeretlen srácok, a családias mezőny alaposan átrendeződött. A középiskolai anyag egy jókora ugrással mintha az általános iskolai fölé került volna, számomra mindenképpen, kezdtem nagyon elveszíteni a fonalat, ráadásul az addig begyakorlott és bejáratott kölcsönös segélynyújtási technika sem működött már a megszokott módon. Nyolcadik előtt egy nagy játszóterem volt az osztály: szinte kivétel nélkül mindenki gombfocizott, bajnokságokat rendeztünk, egymáshoz jártunk, bélyeget gyűjtöttünk, csereberéltünk, rákaptunk a dohányzásra...

Ez a furcsa, csököttségében is jelentéses gyermekkor három jellegzetes karcolatomon is kitörölhetetlen nyomot hagyott. A sok-sok esedékes emlékkotrás helyett mintha jobban érzékeltetnék az ötvenes évek eleji történések gyermeki légkörét.

Winnetou búcsúzik

Azon a tavaszon rengeteg volt a káposztalepke. Jöttek reggelenként, libbenő rajokban, átröpülték a deszkakerítést: nem tudni, honnan bújtak elő, de cikáztak szüntelen, s az udvar túlsó végén az ég felé emelkedve beleolvadtak a színesedő kékségbe.

Egyik nap a nagyobbik öcsém, akinek mindenféle barátai voltak szerte a városban, azzal a hírrel állított haza, hogy csináljunk rögtön lepkehálót, mert a hulladékgyűjtő kétezer lepke teteméért bőrlabdát ajándékoz. Persze, azonnal otthagytam Winnetout - éppen Old Shatterhanddel kellett találkoznia -, magára hagytam, gondoltam várakozik még rám egy keveset a vadnyugati prériken, míg lova szikkadt füvet harap.

Odahagytam őket, mert a bőrlabda ígérete megdobogtatta a szívemet: évek óta vágytunk egy ilyen labdára.

Anyánk komódja kincsesbánya volt: lyukas selyemharisnyái éppen megfeleltek. A kamrából kopott cirokseprűt csentünk, melynek nyelére hálót kötöztünk. Szereztünk még egy műanyagzacskót, s azon az éjszakán sokáig hánykolódtunk álmatlanul.

Korán reggel izgatottan költöttem a fiúkat, csöndben surrantunk ki a megrekedt levegőjű szobából; künn hűvös volt a hajnal, mert hullt a harmat, de már özönlöttek keletről a lepkék, ott táncoltak a fiatal meggyfák között, s nekünk csak eléjük kellett állnunk, kellős közepébe a fehér forgatagnak s kiáltozva, szökdécselve eredni egy-egy tömöttebb raj után. A hálóban vergődő példányokat kisebbik öcsémnek adtuk, aki valamennyit szorgalmasan lefejezte, s a nagy, zörgő műanyagzacskóba süllyesztette őket. Időnként odakiáltott: - Már tizenöt van! -, s mi akkor elkeseredtünk, dühünkben még vadabbul vámoltuk a bőven ömlő lepkerajt... De aztán kijött hozzánk anyánk, gyanakodva firtatott, mi ez a nagy viháncolás és mit csinálunk annyi lepkével, persze megnyugtattuk, hogy ez csak játék, különben úgyis sok a lepke... - szóval nagyobbik öcsém, aki még csak elemibe járt, de már konyított valamit a természetrajzhoz, szabályszerű előadást tartott a kártevő rovarokról. Az igazi célt, a labdát, nem árultuk volna el semmi pénzért, mert akkor oda a meglepetés varázsa, mikor majd eléjük állunk, anya és apa elé, hogy íme itt ez a labda, amely a miénk, és így meg így szereztük...

Pontosan száztizenöt lepkénk volt már akkor. Az iskolából rohanvást igyekeztünk haza. Kicsi Öcsi, aki még nem járt iskolába, izgatottan fogadott: - Huszonötöt fogtam, huszonötöt fogtam! -, és már iszkolt is a zacskóért. Bekaptuk az ebédet, s alkonyatig még vagy hetvenet sikerült lekapcsolni a menekülő áradatból. Ez nagy szó, mert a délutáni lepkék már ravaszabbak voltak, nem repültek oly ostobán kezünk ügyébe, fürgék voltak és fickándik, s az utolsó pillanatban legtöbbször kitoltak velünk - megugrottak.

Reggel ismét korán keltünk. Gyűltek, gyűltek a fejetlen lepkék, anyánk morgolódott, hogy most már nem törődünk egyébbel, csak ezekkel az utálatos rovarokkal, meg hogy valamikor tanulni is kell, ám sem a szép szó, sem a zsörtölődés nem használt. Második napon már négyszáz tetem körül tartottunk, harmadnap (vasárnap) számuk elérte a kilencszázat. Lélekben megerősödtünk, szívósak voltunk, mint a hétpróbás vadászok, csak kicsi Öcsi zavarodott bele végül a számolásba, s akkor megnyugtattuk:

- Majd a végén összeszámolod, inkább te is csinálj egy lepkehálót.

Már vagy ezerötszáznál tarthattunk, amikor bekövetkezett az, amire nem számítottunk: a lepkék kezdték elkerülni udvarunkat. Most is nagy hullámokban érkeztek ugyan, de nem hussantak át az udvar egész hosszán, hanem csak egyik sarka fölött libegtek kihívóan, s abban a sarokban, jókora területen, történetesen buján tenyésző, mérgeszöld csalánok nőttek. Nem tudom, hogyan jöhettek rá titkunkra, vagy valamiféle jelzéseket adtak le társaiknak, tény az, hogy óvakodó táncukban volt valami csúfondáros, s ez mindhármunkat felbőszített... Ezután kimerészkedtünk az utcára, ahol aztán a kerítés fölött kiözönlő lepkék mégis csak a hálónkban végezték. Pár napig vadásztuk őket így, mire végleg elmaradtak. Apánk azt mondta nagy dohogva, hogy most már aztán elég, lejár a szezonjuk s üljünk le... a könyv elé. Megszámoltuk a zsákmányt: ötvenöt hiányzott még a kétezerig. Kicsi Öcsi sírt, én szelíden átkozódtam, nagyobbik öcsém szó nélkül fogta a lepkehálót és másnap délig nagy üggyel-bajjal sikerült még tízet fognia...

De hátha meg se számolják? - reménykedtünk...

A hulladékgyűjtő a város végén volt, elhagyatott, vedlett falú házban. Redőnye félig még leeresztve, ide korán jöttünk. Türelmetlenül tébláboltunk a forró aszfalton, majd zörgést hallottunk az üzlet belsejéből. Kinyílott az ajtó, s egy nagydarab, vaskos ember szőrös karja hirtelen dübörgéssel felnyomta a bádogrolót. Apró szemével körülnézett, a szája sarkában lógó csikket elpöccintette, majd eltűnt a homályos helyiségben.

Szorongó szívvel oldalogtam utána. Éppen vizet ivott egy bádogcsuporból, illedelmesen vártam, míg az utolsó cseppeket is lenyeli, arcom égett.

- Mi az, te? - csudálkozott.

- Itt van - dadogtam -, a kétezer darab, amiért a labdát tetszik... így hallottuk...

- Na várj csak - és benyitott a szomszédos helyiségbe, ahol egy fiatalember a raktárt rendezgette. Remegve vártam a pillanatot, mikor jelenik meg az ajtóban, kezében a bőrlabdával...

Bent csöndesen beszélgettek.

- Nézz ide, János - dörmögött a kövér hangja. - Ezek az ipsék egy zacskó lepkét hoztak. Labdát akarnak.

- Valaki elbolondította őket - vágott közbe a fiatalember -, ismerem a mesét, minden évben elterjesztik. Tavaly a cserebogárral...

- János, de ez itt kétezer lepke!

- Dilinyós kölkei!... Képesek voltak összegyűjteni, megszámolni...

- Te, János, azt mondom, adjuk oda azt a hasadt bőrt, belsőt majd szereznek hozzá... 'szen... 'szen csak hulladék...

El akartam rohanni. De már jött a kövér, kezében a kopott labdakülsővel, félszegen mosolyogva és odanyomta a markomba.

Pótszünidő

Az alábbi történet leginkább nyárra való, amikor az olvadozó aszfalt szabályosan fogva tartja a járókelők cipőjét, vagy legalább is benne marad a számtalan talp és sarok jellegzetes lenyomata.

A történet tehát, hogy a kánikula megpróbáltatásairól némileg elterelje a figyelmet, télen játszódik le, egy vidéki városban, amely a havasok lábánál fekszik, s éppen ezért sem előtte, sem a benne élő gyermekek előtt nem ismeretlen a fél méteres hótakaró.

Ebben a városban élek én, ráadásul azon a télen, amelyről mesélni szeretnék, nem is fél, hanem legalább másfél méter magas hó szakadt ránk, pontosan két nap és három éjszaka alatt.

Éjjel volt, amikor nekilátott szállingózni, s reggelre felcihelődvén, hogy iskolába induljunk, odakint már bokáig érő, makulátlan hótakaró fogadott, és közben hullott az égből sűrűn, fátyolosan tovább, mintha világéletében ezt tette volna. A havazásról mindjárt a sétatéri tó jutott eszembe, s partján az örökké titokzatosan susogó fenyősor, amelyet nem tudni, mikor ültettek a platánfák és gesztenyék társaságába, éppen a vízpartra; éjsötét lombjuk sejtelmesen tükröződött az enyhén fodros víz felszínén. Gyorsan arra kerültem, hogy végre megpillanthassam az általunk oly kedvelt, de azon a télen még nem látott csodát; ha az ember ugyanis 1-2 percig mereven, minden figyelmét a látványra összpontosítva a tavat s a parton álló fenyők sorát nézte, hamarosan azt tapasztalta, hogy tulajdonképpen nem is a hó hull alá a mélyen leereszkedett, felhős égből, hanem maguk a fenyők emelkednek föl sikló némaságban, méltóságteljesen a magasba.

Későbbi fizikaórákon megtanultuk ugyan, hogy a jelenség neve nem egyéb "optikai csalódás"-nál, de azon a télen bennünket még távolról sem vonzott annyira a tudományosság, hogy mindenáron magyarázatot keressünk az égbe repülő fenyőfák titkára.

Csak hát... az iskolában ezúttal roppant fontos, halaszthatatlan ügyek vártak ránk, s fájó szívvel ugyan, de megszaporáztam a lépteimet, már amennyire a süppedő s minduntalan a cipőmre tapadó hótól tehettem.

Hónom alatt a szokásos napi egy hasáb tűzifa helyett - ennyit vitt magával szülői hozzájárulásként a mi szellemi feltáplálásunkhoz azokon a teleken valamennyi tanuló, hogy az osztályokban trónoló hatalmas csempekályhák valamelyest meglangyosítsák érdeklődésünket és türelmünket a tudományok iránt - ezúttal kettőt szorongattam. Osztályunk ugyanis titokban elhatározta, hogy ezen a téli reggelen kivételes módon, alaposan befűt a tanteremben, de úgy, hogy az a tűz sokáig emlékezetes maradjon. Egyik városszélen lakó társunk felajánlotta, hogy a szomszédjukban működő kályhásmestertől némi tapasztóanyagot csen, azt ügyesen megvegyíti érett, szagos istállótrágyával, s a keverékkel itt-ott betapasztja a tantermünkben álló öreg kályha belső repedéseit, majd a továbbiakban a frissiben megrakott tűz garantáltan megteszi a magáét; ha nem egyéb, legalább egy napra felfüggesztik a tanítást a förtelmes bűz miatt - állította osztálytársunk, mint a kérdés értő szakembere, mi pedig vakon hittünk neki.

A kályhán szerencsére repedés repedést ért, s a nagy munkával elkészülve, mialatt hősiesen álltuk az orrfacsaró trágyaszag döglesztő hullámait, alágyújtottunk a sarokban tornyosuló fahasábokkal.

Első óránk matematika lett volna, de jóformán még a feleltetéshez sem értünk, mikor a kályha felől fenyegetően gomolygó, nehéz füstök lengedeztek, kígyóztak a mennyezet felé. Naplóba temetkező tanárunk mind gyakrabban szimatolgatott az egyre fojtogatóbb levegőbe, de csak akkor fogott gyanút, amikor az osztályon váratlanul végigpillantva meglátta, hogy áthatolhatatlan köd választja el mitőlünk.

Pedig mi akkor már legalább öt perce javában köhécseltünk, fuldokoltunk, fintorogtunk, émelyegtünk, szívünkben pedig remény sarjadozott, mert hamarosan a matektanár is követte példánkat, de neki nem volt muszáj egy helyben ülnie, s a hóna alá csapott naplóval kiszédelgett a tanteremből.

Nem telt el öt perc sem: a homályosan sejlő ajtókeretben igazgatónk hórihorgas alakja derengett föl, mintha fejét szerette volna kiemelni a füstfelhőkből, lábujjhegyre ágaskodva fürkészte a gomolygó köd mélyén sejtett láthatatlan osztályt, majd a kályhához lépett, futólag megvizsgálta a tényállást, s látván, hogy az továbbra is pimaszul ontja magából a szörnyű bűzt, zsebkendőjét a szájához szorítva kinyögte: tűnjünk el, amilyen gyorsan tudunk, mert ebben a teremben ma már lehetetlen órát tartani...

Egy pillanat múlva teremtett lélek se volt közülünk az iskolában. A havas ligetbe rohantunk, örömünnepet ülni, s ennek fejében óriási hógolyócsatát vívtunk, majd a nap hősének kikiáltott kályhatapasztó társunkat dobáltuk ünneplőleg a levegőbe, mit sem törődve azzal, hogy ő maga továbbra is áthatóan bűzlött a saját kezűleg dagasztott trágyától, de mi volt az a kicsi, maradék bűz ahhoz az élményhez képest, hogy - győztünk?!

A hó pedig, mintha csak a pártfogónk lenne, ugyanolyan kitartással hullott tovább, s a második éjszakán se hagyta alább; újabb reggelre virradva már csak jókora erőfeszítések árán jutottunk el az iskoláig. A fárasztó út ellenére vidámak voltunk, s egy csöppet se siettünk, mert rájöttünk, hogy ha el is késünk, ezúttal nem kell elfogadható kifogáson törnünk a fejünket, a nagy hó éppen elég indok mindenki számára...

Az iskolában aztán az a hír fogadott a katedránál didergő, nagykabátos igazgató személyében, hogy a kályha helyreállítása és a tanterem fűthetővé tétele sajnálatos módon még néhány napi vesződségbe kerül, de az iskola vezetősége kárpótlásul kiviszi az egész osztályt a város repülőterére, havat taposni, hogy a fővárosból érkező postajárat, meg a vöröskeresztes repülőgépek a nagy hó ellenére is zavartalanul forgolódhassanak le- és fölszállás közben a roppant libalegelőn. Igazgatónk bejelentését fülrepesztő hurrázás fogadta, s hamarosan versengve kapaszkodtunk föl az iskola előtt töfögő, rozzant teherautó rakterére.

Már jócskán kint jártunk a városból, mikor észrevettük, hogy egy végtelennek tetsző sík mezőn ívelt tetejű tákolmány gubbasztott egymagában a hóesésben, előtte bőrruhás, bőrsapkás férfi lengette hosszú karját járművünk felé, amely e jelbeszédtől menten le is állt; a férfi kezet rázott vacogó igazgatónkkal, s az épületbe - többször is ezt a szót használta: hangár - vezetett bennünket, ahol az egyik sarokban megcsodálhattunk két darab, sárgára mázolt mentőrepülőgépet, ugyanakkor mindenikünknek kiosztott egy-egy pár olcsó, használt sílécet, hogy amíg dolgozunk, majd az lesz a munkaszerszámunk. Senki se kérdezte meg, tudunk-e egyáltalán sízni, s ellentmondást nem tűrve tereltek bennünket a távolba vesző leszállóhely felé. Négyünket-ötünket egymás mellé állítottak, láncba, valaki megmutatta, hogyan csatoljuk fel a síléceket, s szorosan összefogózva nekivágtunk a havas végtelennek. Botorkáltunk, elég sokszor összerogytunk, egymásba gabalyodtunk, de léceink ezzel mit sem törődve nyomtatgatták, préselgették a laza hótakarót, csatárláncunk után pedig társaink további sorfalai következtek.

Már nem tudom, miként telt el az a délelőtt, mert a tizedik kör megtétele után már csak a szikrázó fehérséget láttam magam előtt, s egyre jobban imbolygott velem a világ, mintha lázas beteg lettem volna. Az, ami reggel még nagyszerű játéknak tűnt, hamarosan komoly, izzasztó kínlódásnak bizonyult. Mindannyian gépiesen vonszoltuk előre magunkat, s mindegyre tágítanunk kellett a már bejárt körön. A bőrsipkás ember és az igazgatónk igyekeztek tartani bennünk a lelket, s becsületükre legyen mondva, közénk állva maguk is derekasan megizzadtak a hótaposásban.

Amikor végre takarodót fújtak, nem bírtuk elhinni, hogy amit átéltünk, az valóság lehet. Mintha furcsa álmot látnánk, úgy bámultuk a hangárból előtaszított, majd próbaképpen zümmögve nekilóduló s némi bukdácsolás után levegőbe röppenő vöröskeresztes gépet, amely alacsonyan körözgetett a fejünk fölött, később könnyedén visszaereszkedett oda, ahol nemrég még mi ügyetlenkedtünk reményt vesztetten, elcsigázva a derékig érő hóban.

Azon az éjszakán álmomban mindenütt csak havat és kusza sínyomokat láttam. Reggel már meg se lepődtem, amikor az ablakon kinézve a rendületlenül kitartó havazás látványa fogadott. Be is mondta hamarosan a rádió, hogy helyenként időlegesen bezártak az iskolák, amíg valamennyire javul a közlekedés helyzete.

Így jutottunk azon a télen ajándékképen tíz napos pótszünidőhöz. Igaz, hogy nem egészen a kályhatapasztás révén, de hát ki tudhatja? Ha nincs az a csíny, mondom én, talán a röptérre se vezényelnek ki. Ha meg nem visznek ki oda, sízni se tanultunk volna meg egyhamar. Sízés nélkül pedig, ha elgondolom, szörnyen unalmas lett volna a kényszervakáció többi nyolc napja!

Úgyhogy a dolgok valahol összefüggenek - éreztünk rá a nekünk szóló tanulságra, pedig akkor még nem is tanultunk filozófiát.

A lövésre várva

Vadászgató nagybátyám egy szombat délután felhívott minket telefonon, és ahelyett, hogy apámmal társalgott volna, engem hívott a készülékhez.

Pár héttel korábban kaptam meg a személyi igazolványomat, s ez a tény felnőtté avatott két öcsém szemében, de telefonálni nem igen szerettem; mihelyt a kagyló a kezembe került, minden épkézláb gondolatom odalett, zavartan dadogtam és hallóztam, nem értettem tisztán, mit mondanak a drót túlsó végén, ezért aztán lehetőleg messze elkerültem néhai Bell mester különben pompás találmányát.

Kérdően néztem apámra; hát valóban át kell vennem a kagylót? Nem tudná helyettem lebonyolítani a beszélgetést?

Határozott nemet intett a fejével. Megadtam magam.

És amit a nagybátyámtól hallottam, attól immár joggal állt el a szavam.

Azt kérdezte ugyanis tőlem, nem lennénk-e hajlandók mi, gyermekek másnap, tehát vasárnap beállni egy csoportos fácán- és nyúlvadászatra, hajtónak? A vadászok összeadta pénzből némi fizetség is ütné a markunkat.

Torkomban dobogott a szívem, úgy suttogtam a kagylóba:

- Megkérdezem édesapámat...

- Ő már megadta az engedélyt - jött a kurta válasz. Nem bírtunk magunkkal az izgalomtól...

Tél volt, de mi, három fiú úgy örültünk a ránk váró ismeretlen élménynek, mintha tavaszi sétára készülődtünk volna a szomszédos ligetbe.

Este aztán, a nyitott ajtón át, ágyainkban lapulva kihallgattuk a szomszéd szobából anyámék elalvás előtti hangos szóváltását.

Anyám szerint agyalágyultság volt (s ez apámnak szólt!) elengedni bennünket, fiúkat erre az őrült vadászatra, ahol igazából is lőnek ("No nem, mert horgolnak és közben vaníliakrémet nyalogatnak!" - morogta sértve érzett apám), majd ugyancsak anyánk véleménye volt az is, hogy nagybátyánk egy megbízhatatlan, izgága fráter, aki jobban tenné, ha vasárnaponként otthon ülne a családja körében, mert amúgy szörnyű nagy úr a házban, amikor kedve szottyan, csak leakasztja a szegről a puskát, s üthetik bottal a nyomát...

Apánk csitító, szelíden kérlelő mackós hangja bizalommal töltött el bennünket aziránt, hogy a dolgok mégsem állnak épp olyan rosszul, mint ahogy anyánk igyekszik azokat beállítani, és magunkban ujjongva teljes mértékben egyetértettünk a logikus rendbe szedett érvekkel, hogy egy ilyen kiruccanás "csakis a kölykök javára válhat, önállósodásukat sietteti".

A másnap reggeli elmenetelünk körülötti huzavona és családi vita rendkívül izgalmas és titokzatos eseménnyé avatta szemünkben életünk első, reszketve várt vadászkalandját, pedig akkor még messze voltunk az indulástól. Éjfél után néhány órával oly frissen pattantunk ki az ágyból, mintha legalább egy fél napot aludtunk volna egyhuzamban; és amikor már libasorban lépkedtünk egymás nyomában a vadászok néma cammogását követve, a hajnal előtti tömött sötétségben, és szinte az orrunkig se láttunk, izgatottan gondoltunk arra, vajon mennyit kell még menetelnünk ily egyhangú unalomban, és főként, hogy mikor fognak végre eldördülni az első puskalövések?!

Lassan virradt ránk. A bokáig érő, félig kérges, helyenként lágy hóban jól látszottak az egymást keresztező s olykor párhuzamosan futó, kusza vadnyomok; mi nem értettünk ugyan hozzájuk, de nagybátyánk váltig állította, hogy ezek éppen azok; mi pedig vakon hittünk neki...

Az a nyolc-tíz puskás felnőtt, akikből az alkalmi vadászkompánia összeverődött, akkora hévvel és magabiztossággal civakodott egy-egy nyomsor származási időpontja fölött, hogy vitájukat hallván szörnyen kicsinyeknek és ostobáknak képzeltük magunkat. Kullogtunk a nyomukban, igyekeztünk minden egyes szavukat magunkba szívni, s ha olykor vetettek nekünk egy-egy félmondatot, olvadoztunk az örömtől.

A homályos, kora hajnali erdő nagy volt és titokzatos; nem is merészkedtünk a belsejébe, csak a szélén taposott gyalogösvényen óvatoskodtunk végig. Az volt az elképzelés, hogy bennünket, hajtóknak vitt srácokat félig-meddig a völgybe irányítanak, az átelleni erdőszélen pedig, a fák védelmében a vadászok sorakoznak föl megszabott távolságra, hogy ne zavarják egymást a lövésben, s így próbálják meg puskavégre kapni mindazt, amit lármánk, visszhangos kurjantásunk az orruk elé kerget. Ehhez azonban az egyik vadász vezetésével jóformán az egész erdőt meg kellett kerülnünk, ami több mint egy órai újabb erőfeszítésünkbe került, mert bár a lejtőn lefelé gyorsabban haladtunk, mintha kaptatón vitt volna az utunk, mindegyre kicsúszott alólunk a havas, jeges talaj. Hullottunk, mint a legyek. Többet haladtunk nadrágféken, mint anélkül, ami önmagában nem lett volna különösebb baj, viszont az egész műveletet csendben kellett lebonyolítani, nehogy idő előtt felriasszuk az erdőben megbúvó láthatatlan zsákmányt, s mire kezdetét venné a vadászat, mi már csak kihűlt nyomaikat üthetnénk husángjainkkal, amiket a hatékony zajkeltés - és részben az önvédelem - végett osztottak ki közöttünk. Szidott is eleget a zajongás miatt a vezetésünkkel megbízott vadász, mi pedig hiába tudtuk, hogy igaza van, mintha ördög bújt volna belénk, inkább hasonlítottunk hancúrozva kiránduló vásott kölykök gyülevész hadára, mintsem egy szervezett vadászat nélkülözhetetlen résztvevőire.

De ez is véget ért egyszer, s nagy nehezen egy vízmosáshoz értünk. Itt a kisebbik öcsémmel gyűlt meg a társaság baja; se szó, se beszéd, egyszer csak szabályosan eltűnt a hóban, mintha a föld nyelte volna el. Úgy kellett kiásnunk egy hóval fedett, mély suvadásból, szeme-szája megtelt a jeges fehérséggel, szinte lélegzeni is elfelejtett a meglepetéstől, oly váratlanul érte a zuhanás; a vadász néhány gyakorlott mozdulattal gyorsan életet pumpált belé, amíg a vézna áldozat magához tért. Nem emlékszem már, hogy milyen válogatott szitkok és káromkodások zúdultak akkor a nyakunkba, de azt tudom, hogy a vadász ránkförmedt: ha nem nyitjuk ki a csipánkat, és még egy galiba történik, ő a dupla csövű fegyverével, s abban is medvegolyóval lövi szét a hátsórészünket, hogy életünk végéig megemlegetjük! ... Fogadkoztunk, ígértünk is fűt-fát, hiszen eléggé meg voltunk szeppenve akkor, s ha tehetjük, rögtön vissza is térünk vele a gerincre, de erre nem kerülhetett sor, mert két-háromszáz méterenként rendre valamennyiünket felállított a befagyott patakmeder hosszán, megnézte, hogy mindenkinél ott legyen a husángja, külön-külön is elmagyarázta, hogy a három egymás utáni lövés hangjára késlekedés nélkül induljunk meg a fák között, felfelé az oldalon, igyekezzünk minél zajosabban csörtetni, kiabáljunk, ordítozzunk, ahogy a torkunkon kifér, s közben a husánggal ütögessük a bokrokat, a fák törzsét, a fagyos avart.

Ezzel magunkra hagyott bennünket.

Furcsa, hűvös csend ereszkedett a világra...

Ekkor már teljesen kivilágosodott; az éjszaka tömör, áthatolhatatlan szurokfeketéjét fölváltotta a reggel áttetsző légiessége; az erdő fiatal fatörzsei úgy állták útját kíváncsi tekintetünknek, mintha sűrű szövésű fátyolt borítottak volna a domboldalra, amelyből csak a szürkeség, a feketébe és barnába hajló árnyék homálylik át a szikrázó hó fölött. Kisebbik öcsém jobbra, a nagyobbik balra didergett tőlem, beszélgetni próbáltunk egymással, de a távolság miatt hol én nem értettem a szavukat, hol ők nem értették az enyémet, s így hamarosan felhagytunk minden további próbálkozással. Ki-ki gondolataiba merülve várta a jelzőlövések eldördülését, én az erdő felől érkező neszeket ügyeltem. Minden kis zajra borzongva összerezzentem; azt hiszem, végeredményben mélységesen féltem - ez a kendőzetlen igazság. Az volt az érzésem, egy örökkévalóságot töltöttünk így magunkra hagyva, felajzott idegekkel, s képzeletünk mind jobban benépesült a mesékből, vadászhistóriákból ismert állatok rémisztőbbnél rémisztőbb alakzataival. Képzelődésemben odáig jutottam, hogy már-már látni is véltem azt a valamit a sűrűben mozgolódni!... Némi megnyugvást jelentett az, hogy testvéreim gyapjúsapkája színes foltként táncolt előttem a távoli havon. Néha minden különösebb ok nélkül néma köszöntésre emeltük a kezünket, a fütyköst többször is meglengettük a fejünk fölött, csak múljon már valahogy az idő, reszkettesse már meg a fagyos csöndet a hármas puskalövés...

Aztán meghallottuk.

Erősebbnek képzeltem, és egyben ijesztőbbnek is; valójában egyszerű, süket pukkanások voltak, mintha valaki levegővel felfújt, üres zacskókat pukkasztott volna ki, odafent a dombgerincen.

A patakmederben felejtett csatárláncunk előbb egy kicsit tétovázott, hogy vajon jól és azt hallotta-e, amit kellett, majd hirtelen megelevenedtünk, s egyből olyan zenebonát csaptunk, csak úgy zengett belé az erdő. Torkunk szakadtából üvöltöztünk, döngöltük a havat a kaptatón, a bokrok ágaiba csimpaszkodva igyekeztünk legyűrni a meredek visszahúzó erejét. Gyakorta meg-megcsúsztunk, a hóba hemperedtünk, a feszült várakozás után kiütött rajtunk az addig visszafogott energia, csak azt sajnáltuk, hogy a vadállatok közül egy se került a szemünk elé. Pedig szívesen gyönyörködtünk volna mi is egy-egy megiramodó rókában, nyúlban, amint felbukfenceznek a célba találó sörétektől, vagy a surrogó fácánmenekülésben; ámde aki eltátotta a száját, nyomban lemaradt a csatárlánctól, s taposhatta a többi után szaporábban a havat. Ráadásul az erdő belseje furcsa kulisszaként rejtegetett egyikünket a másikunk elől, mi egy pillanatra se láttuk, csak sejtettük egymást. Amíg mozgott a lábunk és zihált hozzá a tüdőnk, ment is minden, mint a karikacsapás. Engem azonban egyre jobban kínzott a mállófélben lévő, kopott bakancsomban szörcsögő hólé, s lehúztam a cipőt a lábamról, majd a gyapjúzoknit is; alaposan kicsavartam belőle a vizet, majd amúgy nedvesen visszahúztam. Ezalatt, míg a hófödte tuskón ülve buzgólkodtam, a hajtólánc jócskán előrelendült, a rikoltások megfakultak, távolodtak tőlem. Lemaradtam. Nagy lendülettel igyekeztem behozni a távot, de egy elsietett lépéstől kimarjult a bokám, elcsúsztam és úgy megindultam lefelé a lejtőn, mint egy sorsára hagyott, kormányos nélküli ródli. Jókora gödör mélyén tértem magamhoz, derekamig érő havas avarba süppedve; még a háború idejéről maradt, félig-meddig beomlott tankcsapda lehetett, odébb a felhagyott lövészárkok megroggyant falai is látszottak, korhadt gerendavégek - egy málladozó bunker utolsó nyomai - álltak ki a domboldalból.

Első dolgom természetesen az volt, hogy felpattanjak és a hajtók csatárlánca után vessem magam. De a bokám végképp cserben hagyott, én sehogy sem tudtam megérteni, miként van az, hogy a gondolatom oly könnyedén kiadja testemnek a parancsot, viszont egyetlen végtagom se kapható az engedelmességre. Tehetetlenül kuksoltam a mélységben, amely alattomosan foglyul ejtett, s hirtelen azon kaptam magam, hogy torkom szakadtából, szívet tépően és dühöngve üvöltök, mint a sebzett vadak, közben a könnyem is patakzik, s két kezemmel csápolom magam körül a havat. Nem éreztem akkor se a hideget, se a vizes cipőt, de még a fáradtságot sem; egyetlen óriásira tátott kisebesedett, üvöltő száj voltam, s úgy éreztem, ha némán kellene a gödör mélyén lapulnom, nyomban megpattanna bennem valami, s ettől biztosan megsemmisülnék...

Aztán egyszer csak bekövetkezett a kijózanodás pillanata: amikor már hiába tátogtam, mert torkom berekedt, fulladozó hörgésemet már-már magam se hallottam. Fájtak a hangszálaim, arcom fagyosan égett a könnyeim alatt, lábamat mintha késsel hasogatná a talpamból felfelé nyomuló nedves hideg, kesztyűimet nem találtam, sehol... Ültem magam elé meredve, hallgatózva, de csak egy-egy pukkanás távoli zaja hatolt el hozzám, meg olykor a hajtók rikkantásának egy-egy szélsodorta foszlánya. Még nem adtam fel teljesen a reményt, hiszen a hajtók között tudhattam két öcsémet, a vadászok között pedig a nagybátyámat; biztosan észreveszik eltűnésemet, és keresésemre indulnak, elvégre nem olyan rengeteg ez az erdő, hogy ne bukkanhatnának rám. Egyre szenvedélyesebben kapaszkodtam az ésszerűnek tűnő gondolatba, s hamarosan beigazolódott, hogy nem tévedtem: előbb jobbról, majd balról is nevemen kiáltottak, kezdetben távolról, de már érthetően, aztán mind jobban visszhangzott nevemtől az erdő, egész vadászkompánia indult felkutatásomra; nekem pedig épp abban a pillanatban kellett volna minden erőmből üvöltenem, hogy hangom irányát mihamarabb bemérhessék, de bárhogy próbáltam erőltetni, hang nem hagyta el a torkomat, olyan volt egész kínlódásom, mint egy rossz álom, amelyben felkiáltanék, de vattával tömték teli a torkom, s amikor nagy nehezen kiszakad valahogy az eltorlaszolt hang, alig hallható, szánalmas vinnyogássá zsugorodik...

A tankcsapda peremén váratlanul megpillantottam egy vadász kipirult arcú, kucsmás fejét, éppen a gödör mélyét készült áttekinteni; orkánszerű zokogásban törtem ki, és megállás nélkül, gépiesen hajtogattam:

- Soha többé! Soha többé! Soha többé!...

Ma sem tudom, mi ellen tiltakoztam akkor ilyen hevesen, de azóta se hívott senki hajtónak, semmiféle vadászatra.

Kamaszkorom úgy elszállt, mint egy álom.

Alaposan megviselt, hogy nyolcadik osztályban ismét egymáshoz kellett csiszolódnunk, ráadásul mindjárt akadt néhány riválisom is az addigi osztályelsőségben, akikkel a lehető leggyorsabban igyekeztem jó viszonyba kerülni, s ez nem is volt nehéz. Ámde kiderült, hogy ők még tornából, testnevelésből is ténylegesen kitűnőek, és emiatt, ha kifelé nem is mutattam, de lélekben, öntudatban egyféleképpen rendre meghasonlottam. Nehezen tudtam lenyelni, hogy az élről a második vonalba kell besorolnom, amolyan másodhegedűsnek, fegyverhordozónak. Jeles társaim ráadásul voltak annyira büszkék, hogy éreztessék is nyilvánvaló fölényüket - lehettek ketten-hárman -, s hamarosan beálltak versenysportolni is: az egyik kolozsvári klub ifjúsági vízilabda csapatába. E lépésük nyomán aztán valahogy kívül is rekedtem elit közösségükön: ők szabályszerű csoportéletet éltek, koncertekre jártak, lányoknak udvaroltak, edzésre mentek, meccsekre utaztak, kalóriajegyet kaptak; ez egyfajta juttatás volt a sportolók számára, amit a város egyetlen tej- és vegetáriánus csárdájában fogyaszthattak el naponta egyszer, ahol igazi erdélyies, házias ízekkel, nem túl fűszeresen főztek. A kiszolgálás háziasan pazar volt, általában ott reggeliztek, ebédeltek, vacsoráztak a városban tevékenykedő, vagy oda érkező sportolók (és egyéb díszvendégek).

Ez külön, elérhetetlen világot jelentett számomra, s valóságos "megváltásként" jelentkezett a növekedésem érdekében előírt orvosi hormonkezelés utóhatása: a hirtelen növéstől két gerinccsigolya túlságosan eltávolodott egymástól, majd becsípte az ideget és olyan tartós fájdalmakat okozott, hogy képtelen voltam kiegyenesedni. Fájdalomcsillapítókon éltem, ágyban feküdtem...

Kifelé szenvedtem ugyan, de titokban valahol hálával gondoltam betegségemre, amely egycsapásra megszabadított a kínzó konkurenciától...

Érettségiig, felgyógyulásom után sikerült némiképpen felzárkóznom a legjobbakhoz. Az otthoni ágyhoz kötöttség lehetőséget adott az elmélyült olvasásra, kissé meg is edzette a tűrőképességemet, elszigetelt az osztálytársaktól, szüleim ellenőrzése alatt voltam, jófiúságom pompásan kényszerű virágba szökkent.

Szüleink, hogy lekössék gyermeki energiáinkat, részletre pingpongasztalt vásároltak, azt felállítottuk az udvaron, s rendre beletanultunk mindahányan - az otthoni asztalitenisz bajnokságok és villanyfényes meccsek életem legboldogabb emlékei közé tartoznak.

Felépülésem után megnyurgultam, lefogytam, a tornaórákon egyre jobban teljesítettem, Béla bátyám nagy ámulatára, de örömére is, hogy végre, nekem is jó jegyet adhat s nem is érdemtelenül.

Javában verseket faragtam, tánciskolába jártam, készültem az érettségire s eltökélt szándékom volt, hogy a bölcsészkaron folytatom, ott is a magyar nyelv és irodalom szakon. Szándékomról többen is próbáltak lebeszélni a családból, mindenek előtt a távolabbi rokonok - apám, anyám mindig ahhoz tartották magukat, hogy ha nem is pártolják, de ne ellenezzék kategorikusan a terveinket, még akkor sem, ha azok olykor eléggé fellegjáróaknak bizonyultak.

Apám egyik kollégája és állandó bridzspartnere, maga is egyetemi tanár a Bolyai matematika karán, próbált először komolyabban a "fejemmel beszélni", hogy jól fontoljam meg a lépésemet, mert ha magyar szakot végzek, minden más mellékszak nélkül, semmi egyébhez nem fogok érteni, s annak is csak addig van némi jövője, amíg magyar nyelvű tanítás létezik, a kilátások pedig nem túl biztatóak. Mivel általam tisztelt és megbecsült ember mondta, bizonyos mértékig átéreztem az érvek súlyát és indokoltságát, de igazából nem akartam hinni K. E. szavainak, manipulálást gyanítottam a beszélgetés mögött, ugyanakkor a dac is hevített, miért ne lehetnék csak azért is az, amit leginkább szeretek, miért kell ezt olyan körültekintően fontolgatni? Lesz, ami lesz, az én bajom, ha nem sikerül, senki másé, én mindenképpen belevágok, ezáltal is közelebb kerülve az íróvá válás lehetőségéhez.

Magyartanárom, Fejér Miklós ugyancsak biztatott, s az ő elismerése mindennél többet nyomott a latba. Meglehet, az elfogultságig büszke volt rá, hogy valaki az osztályból az ő szakmáját választja - hiszen már akkor, 1957-ben az volt az uralkodó tendencia, hogy osztályunk többsége lehetőleg műszaki, jogi, vegyi, matematikai pálya felé tájékozódott.

Egyedül én készültem közülük a bölcsészetre.

(Bosszantóan visszatérő kérdés volt ismerőseink körében: hogy-hogy nem az apád pályáját választottad? Volt-e egyáltalán bölcsész a családban? Kire ütöttem az ambíciómmal? S nekem mindegyre magyarázkodnom kellett. A végén már csak a vállamat vonogattam...)

Mint később kiderült, döntésemmel kétszeresen is pechem volt: egyrészt éppen abban az évben, amikor a középiskolát végeztem, vezették be az érettségi (éppen soros) radikális reformját, ami azt jelentette, hogy a megszokott, két-három naponként beütemezett, önálló tantárgyvizsgák helyett egy végzős egyszerre, minden tantárgyból levizsgázik egy közös bizottság előtt - egy nap alatt 10-12 tanuló tudott ekként keresztüljutni a pokol kapuján: fele délelőtt, másik fele délután, sorra végighallgatva egymás feleleteit valamennyi tantárgyból -, ugyanakkor az egyetemi felvételit is gyökeresen megújították; egy statisztikai vizsgálatból kiderült, hogy a munkás- és parasztszármazású fiatalok vészesen alulképviseltek a hallgatók között, ami az új értelmiségi egészségtelen társadalmi profiljához vezethet, ezért egyik napról a másikra olyan rendelkezések születtek, hogy intézményesen meg kell könnyíteni bejutásukat - pozitív diszkrimináció révén - a különböző egyetemekre. Én, mint értelmiségi gyerek, és mint olyan, akiből már így is fölös számú lézeng a főiskolákon, az addiginál jóval szigorúbb elbírálásra számíthattam. Apám szerint - valószínűségszámítási képlettel is levezette előttem jócskán megfogyatkozott esélyeimet - azt kockáztatom, hogy egyszerűen nem jutok be az egyetemre. És akkor mihez kezdek?

Kérdésére, aggodalmára nem volt válaszom, de ez se vette el a kedvemet a felvételi kalandjától.

Jóformán le sem érettségiztem, amikor a kolozsvári irodalmi hetilapban (Utunk - a mai utódja 1990 óta a kéthetente megjelenő Helikon) heves vitát kiváltó, vezető helyen tördelt propagandacikk jelent meg Nagy István író tollából, aki akkor még a pártvezetés tekintélyes tagja volt. Évekkel előtte ő volt a Bolyai Egyetem rektora is, tehát félig-meddig személyes tapasztalatokból és származása minden átéltségéből kiindulva vázolt egy vitathatatlanul létező helyzetképet, amelynek az volt a lényege, hogy a népi demokrácia, amely tulajdonképpen a dolgozó munkások és parasztok uralmát jelenti, nem teremtette meg a szükséges esélyeket ahhoz, hogy e két társadalmi osztály fiai kellőképpen felemelkedhessenek és soraikból származó értelmiségi réteg születhessen, amely aztán egészséges alapállásból és ideológiával vértezi majd fel a holnap új nemzedékét. Statisztikák alapján mutatta ki: a Bolyaira, de a más egyetemekre is bejutók többsége tanár és egyéb értelmiségi, meg mindenféle kispolgári gyökerű, egészségtelen származású sarjadék, olyanok, akiknek visszamenőleg is mindig volt mit aprítani a tejbe, otthon volt honnan levenni a polcról egy könyvet, akik anyagi helyzetük és szellemi indíttatásuk folytán potenciális előnyben vannak a munkás-parasztsarjakkal szemben. Hogyan várhatjuk el, tette fel cikkében élesen a kérdést, hogy ártalmas ideológiai környezetből egyetemre jutó, s környezetének soha hátat nem fordító, megbízhatatlan osztályidegenek, különutasok, idealisták, klerikális érintettségűek stb. neveljék majd tanárokként a holnap új nemzedékét, amelynek szellemileg már egységesnek, harcosnak és előremutatónak kell lennie?! Példákat hozott fel a mindennapi életből, hogy osztályellenségek fiai-lányai férkőztek be alattomosan, nem várt sikerrel, a diákifjúság egészséges soraiba, hogy ott megbújva könnyű életet folytassanak, és gond nélkül kifejtsék lélekromboló tevékenységüket. E tarthatatlan helyzet gyökeres felszámolására és kiegyensúlyozására Nagy István azt javasolta, hogy a vállalatok, a mind jobban gyarapodó mezőgazdasági termelőszövetkezetek és állami gazdaságok a néptanácsok révén (a mai önkormányzatok akkori megfelelője) hirdessenek meg külön társadalmi ösztöndíjakat, amelyekre ők maguk állítsanak megfelelő, egészséges származású, elkötelezett, tehetséges munkásembert, ha kell, akár a munka mezejéről is kiemelve, akiben megvan a nevelés képessége, a tanulás vágya, s aki, ha végez, az anyagi támogatás fejében az önkormányzat rendelkezésére áll majd, s kötelezően ott lesz tanár vagy éppen magas képzettségű szakember, ahol a társadalomnak a leginkább szüksége van rá.

A cikket pro és kontra sajtóvita követte, ami viszont nem rengette meg alapjaiban a vitaindító következtetéseit, sőt a vita heve dacára a tanügy egy-kettő "magáévá tette" a javaslatokat - igazság szerint a javaslatok kezdettől adottak voltak, Nagy István csak egy szócső volt a sok közül, aki által a felső vezetés szándéka eljutott a tömegek egy részéhez -, s külön felvételit szervezett a társadalmi ösztöndíjra jelentkezettek között, akiket előzőleg alapos személyzeti ellenőrzésnek is alávetettek, hogy valóban az arra rászoruló és rátermett kapja meg az akkor nem kevés pénzt jelentő anyagi támogatást a tanuláshoz.

E kivételezett vizsgázók foglalták el az arra az évre kiírt helyek kétharmadát, így a magyar nyelv és irodalom szakon a meghirdetett harmincból csak tíz fennmaradó hely lett tulajdonképpen szabad préda azon a felvételin, amelyen én is részt vehettem, hiszen úgy döntöttem, hogy megpróbálok bejutni. Hihetetlenül erős, addig nem tapasztalt bizonyítási kedv szállt meg, olyan gőzerővel tanultam azon az emlékezetes nyáron, hogy el se tudtam képzelni, netán sikertelen lehet a felvételim. Pedig ha józan ésszel gondolkoztam volna, rájöhettem: több száz jelentkező közül az első tízbe kerülni nem csupán az egyéni teljesítményen múlik, annál inkább a vakszerencsén. Ráadásul az is megjárhatta volna a fejemet (mint ahogy könnyelműen figyelmen kívül hagytam), hogy e második vizsgára épp úgy állhattak azok is, akik munkás- és parasztszármazásúak voltak, és akiket akkor is pozitívan diszkrimináltak: nem az osztályidegen társasággal összevegyítve, hanem külön teremben írták dolgozataikat. (Később az is kiderült, hogy a teremfelügyelőknek és a dolgozatjavítóknak utasításba adták: mindazok dolgozatát, akik az "osztályidegen" teremben vizsgáztak, eleve két jeggyel osztályozzák le, hogy a hátrányos helyzetűek számára ezúttal is biztosítva legyen az esélyegyenlőség.

Ha mindezt vizsga előtt tudom, egész biztosan elmegy a kedvem mindentől.

De nem csak hogy nem tudtam, hanem lelkem mélyén jogosnak találtam az általam alázattal tisztelt munkásíró felvetését. Tetszett az az irigylésre méltó elszántság, a direkt, a dolgokat nevén nevező fogalmazásmód, éppen mert nem cifrázta a szót. Másképpen hangzott a szövege, mint amit az irodalmi művek olvasása közben megszokott az ember, az élet nyers valósága áradt szavaiból. Ugyanakkor bűnösen kényelmetlenül éreztem magamat, amiért egy olyan társadalmi környezetbe születtem bele, mely annyira ingadozó és megbízhatatlan a jövőépítés szempontjából. Tudtam, hogy nagyszüleim, szüleim becsületes emberek, azt is gyanítottam, hogy valahol egy nagyméretű igazságtalanság áldozatai, de elhessegettem magamtól a kételyt, mint olyan gyengeséget, amit akkoriban az értelmiségiekben mindegyre kárhoztattak. Hittem ezekben a szavakban, nem vakbuzgón, hanem bizalommal, hogy az igazságot hordozzák, tehát nincs miért kételkednem bennük. Elfogadtam, hogy az én családom kivétel az általános helyzet alól, de azt is hamar a fejembe verte az iskola és az élet, hogy a kivétel erősíti a szabályt.

Apám mint egyetemi tanár, nehezen viselhette ezt a kettősséget, hiszen őneki, az osztályidegennek, aki vezető állásban irányította egy kar tevékenységét, örökké résen kellett lennie, hogy egyetlen tettével, döntésével vagy megfogalmazott gondolatával se adjon lovat azok alá, akik az egészségtelen származásúakra cakkumpakk ráhúznák a vizes lepedőt. Neki éppen úgy meg kellett rendeznie és el kellett fogadtatnia ezt a mesterkélt felvételi színjátékot, ami a népi demokrácia oldaláról erkölcsösnek látszott ugyan, de a polgári szabad verseny szellemétől mélységesen idegen maradt. Mi akkor nem a polgári, hanem a népi demokrácia, a többségi uralom logikáját tanultuk-gyakoroltuk-követtük, s apám a maga csendes, hallgatag, diszkrét módján tudta, értette, honnan fúj a szél, de hallgatott és elfogadta a játékszabályokat.

(Akkoriban, igaz, az elbukott ötvenhat árnyékában, de még mindig a levegőben volt a huszadik kongresszus utáni olvadás maradék hangulata. Az egyetemi oktatók közösségében, az egyetemi pártszervezetben is hallatszottak hangok, amelyek a múltbeli bűnök és torzulások, a sztálini politikát képviselő és végrehajtó egyetemi kollégák, pártvezetők felelősségre vonását pengették, szorgalmazták volna. De mert a számonkérés nem azon melegében történt meg, az érintettek bátorságra kaptak, megerősítették pozícióikat és ravasz állóháborúra rendezkedtek be. Egy ideológiai szemináriumon, amelyen nem csupán a párttagok, hanem az egyetemi oktatók mindenike kötelezően részt vett, a vitára bocsátott téma újra előhozta a kérdést. Az előadó lelkesen mondta a magáét, a párt-irányelvekből leszűrhető tanulságokat, ismertette a huszadik kongresszus megújító szellemének lényegét, elsajátításának fontosságát, majd iskolásan felszólított egy-egy tanárkollégát, fejtse ki az elhangzottakkal kapcsolatos véleményét, elképzelését. Apámra is sor került, aki a helyzet kényszerébe belevörösödve, a lehető legudvariasabb stílusban elmondta, hogy amit a szemináriumon hallottunk, az elméletnek nagyon jó és helyes volt, az viszont furcsának tűnt a számára, hogy a szöveg egy olyan ember szájából hangzott el, aki korábban maga is a most elítélendő álláspontot képviselte, és annak szolgai végrehajtója volt. Az előadó kékült-zöldült, elvtársai azonnal fölpattantak és nagy hangon le-"harmadikutas"-ozták apámat meg mindazokat, akik így gondolkoznak és nem vesznek részt a szocialista építésben, csak a pálya széléről szeretnek véleményt mondani. Kioktatták szegény öregemet, hogy csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit, s nincs szükség az ő szarkasztikus, ellenséges hangvételű beolvasására, a munkások pártja van olyan erős, hogy saját maga oldja meg belső problémáit, ebben ne leckéztessenek meg bennünket a politikailag el nem kötelezettek...

Mindezt természetesen jóval az egyetem elvégzése után tudtam meg, anyám mesélte el egy szokatlanul meghitt délutánon, amikor leültem vele kávézni a konyhában. Megemlítettem előtte egy filozófia tanárt, akitől cikket kellett kérnem az Ifjúmunkás számára a marxizmus-leninizmus hatvanas évekbeli időszerű tételeiről, illetve a szocialista erkölcsről. Anyám a név hallatán elsápadt, és anélkül, hogy lebeszélt volna feladatomról, elmondta nekem a történetet úgy, ahogy azt ő is apám bizalmas beszámolója nyomán tudta. Anyám szerint ez a filozófia tanár volt az, aki a szemináriumon történtek után, névtelenül ugyan, de hallatlanul keményen és lehengerlően az Utunk hasábjain védelmébe vette a szemináriumvezetőt és elítélte az apám által képviselt különutasságot. Anyám a szekrény egyik fiókja mélyéről elővett egy összehajtogatott újságot és a kezembe adta: tessék, olvasd el magad és ítélj.

Ennyi volt az egész. Elolvastam és ítéltem: apám oldalára álltam, de valahogy nem tudtam nem meglátni és átérezni a leírtakban a szocialista logikát. Fájt a cikk maga, ugyanakkor nem voltam képes meggyűlölni miatta a szerzőt, aki nyilvánvalóan kollégáját védte és mosta fehérre. Az interjú elkészült, s úgy beszélgettünk, mintha mi sem történt volna évekkel korábban apám és őközötte.)

Apám sem engem, sem testvéreimet nem kívánta az őt megalázó és másodrangúságra ítélő rendszer ellen hangolni. Jobbnak látta, ha türelemmel kivárunk, én pedig gyanútlanul, naivan, a ma születettek ártatlanságával veszek részt a megméretkezésen, mint a Mikszáth-féle hályogkovács, aki nem tudja, milyen veszélyes műtétet hajtott végre a böllérkésével, majd amikor tudomására hozták, többé egyetlen műtétet sem mert végrehajtani páni félelmében.

Talán ezért is sikerült az elsők között bejutnom.

Persze, nem maradtak el a vádaskodó háttérzajok: egyesek szerint azért sikerült ez nekem, mert apám tanár az egyetemen. Ő elintézte.

Pedig mi sem állt távolabb tőle ennél, meg aztán én igazán tudtam, hogy a magam erejéből jutottam oda, ahová. Szerencsém nem is a lexikális tudással volt, bár némileg az is számított: a szóbeli ellenőrzésen amolyan beszélgetés folyt a jelölt és a vizsgáztató között. Korábbi irodalmi érdeklődésem folytán némileg már ismertem az irodalmi folyóiratokat, több-kevesebb rendszerességgel olvastam is őket, napirenden voltam az élő irodalmi élet alkotóival, az irodalmi vitákkal, az akkor éppen divatos művekkel, fogadtatásukkal, kritikájukkal. A vizsgáztató tanár nem is igen engedte, hogy a tétel klasszikus feladatát részletezzem, rögtön lecsapott rám: milyen mai irodalmi alkotást olvastam és mi a véleményem róla? Ilyesmiről akkoriban még nem hogy az iskolában, de az önképzőkörökön se nagyon esett szó, ilyen felkérést még nem intéztek hozzám sehol, s a kérdés meglepett ugyan, de nem ért készületlenül, kissé fontoskodva, de a feladat egyszerűségétől és köznapiságától megtáltosodva, felmondtam utolsó hónapjaim olvasmányélményeit, az erdélyi szocialista realisták szinte teljes névsorát...

Ezzel volt szerencsém. S e siker folytán ösztönösen levontam magam számára azt a következtetést, hogy a bölcsészeten kevésbé a tényszerűség, inkább a duma a lényeg. Beszélj, beszélj, fűzzed a szót, lehetőleg értelmesen, mintha tudnál, szőjed a szöveg textusát, mindegy, hogy miből, csak sűrű legyen és tartós, és győzd meg a hallgatódat, hogy akár a semmiből is képes vagy értelmet csiholni.

Győzedelmes hangulatban vágtam neki a tág szabadsággal kecsegtető egyetemi életnek. Az első félévi vizsgán, nyelvészetből viszont szinte elhasaltam. Azt reméltem, ugyanazt a képletet kell alkalmaznom, amit a felvételin. A tanár viszont kizárólag a tananyagot kérte. Konkrét dolgokat. Hangtant. Hangtani szabályokat. Hangképzést. Hasonulást. Hangfejlődési fittyfenét... Bezzeg, most már kitűnően fújnám, amihez akkor hozzá se szagoltam, mert nem tudtam, hogy a mesék és a szövegek mentén hová tegyek egy ilyen konkrét, majdhogynem matematizált tudományt.

A tanár úgy engedett utamra, hogy tekintettel az irodalomból szerzett jelesre, most az egyszer átmenő jegyet ad. De vigyázzak, mert év végén kettőzött szigorral mér majd.

E gyors és fenyegető kudarc lehűtötte kezdeti lelkesedésemet. Annál is inkább, hiszen azok közül többen is, akik jóval utánam álltak a bejutók rangsorában, láthatóan remekül vették az első akadályokat.

Az egyetem ugyanannyi jót tett velem, mint amennyi rosszat. Sikeres felvételim elhitette velem, hogy a jók között is a legjobbak közé tartozom. Ami már csak azért is nevetséges, ma legalább is mindenképpen, mert akkor nem törődtem vele, de most már tudom: nem csak magyar szakból állt az egyetemi világ, téves következtetésemet viszont csak abból a tapasztalati tényből vontam le, amire rálátásom lehetett. Hogy hány, nálam sokkal tehetségesebb, érdemesebb ember jutott be a matematikára, földrajzra, történelemre, közgázra, az meg sem fordult a fejemben, ráadásul jól láthatóan az is kitetszhetett volna, hogy a kétféle mércés felvételi látványosan sok selejtet is lopott közénk - nem a származásuk folytán, hanem mert a pozitív diszkriminációs rendszer könnyen manipulálható volt és nem versenyen alapult.

Tudom: az ember mindig a vesztett csaták után okosabb, én meg a felvételi csatáját épp hogy megnyertem: elégedett voltam magammal. S úgy tapasztaltam, mások is azok. Mindez hízelgett a hiúságomnak, ambíciómat táplálta, amelynek - most így tudom meghatározni - egyetlen konkrét tétje volt: szorosan a többiekhez tartozni, közülük viszont minden áron kitűnni. Ébredező igazságérzetem változatlanul indokoltnak találta a Nagy István-i felvetést: személyesen is tapasztalhattam, hogy a kétkeziek, az elesettek családjából származók valóban hátrányban vannak, amiről ők nem tehetnek, amiben ők vétlenek. Valamiképpen tehát ténylegesen is segíteni, támogatni kell őket. És bár személyesen engem is sújtottak az ennek érdekében fogant kényszerintézkedések, pillanatnyilag mégsem egyénként viszonyultam hozzájuk, hanem kívülállóként. Majdhogynem olyan pillanataim is voltak, amikor azt sajnáltam, miért is születtem abba a családba, amelybe születtem, miért nem tartozom én is ahhoz az osztályhoz, akié a jövő, s ahonnan - mert hittem a logikusan hangzó szlogenek mindegyikét - eredeti, friss, romlatlan tehetségek özönlenek a szellem világa felé, csak egyengetni kell az útjukat, be kell őket emelni a tudás falai közé, ahol majd virágba szökkennek.

Az első egyetemi hónapokban nagy hévvel vetettem magam az ismerkedésbe, s különösen a munkás- és falusi sarjak társaságát kerestem, közöttük próbáltam elvegyülni, hozzájuk közelebb kerülni. A magamfajta városiakból pillanatnyilag elegem volt - belőlük minden az iskolai életemre, annak hangulatára és zárt levegőjére emlékeztetett, amitől mihamarabb végleg szabadulni szerettem volna. Tetszett, hogy újfajta társaim felnéznek rám, mert valahogy mégis csak "a tanár úr" fiát látták bennem, amit viszont én nagyon-nagyon szerettem volna elfeledtetni, két kézzel pazarolva rájuk rokonszenvemet: kéretlenül is egyre-másra olvasnivalót hoztam számukra otthonról, moziba mentem velük, együtt jártunk húsvétkor kolozsvári kolléganőinket meglocsolni, akik végtelenül örvendtek a szép számú legényhadnak - lehettünk vagy hatan-heten -, s ilyenkor, ha a felnőttek pár percre egyedül hagytak a leányzóval, mindjárt a konyhába küldtük a meglocsolt kolléganőt azon ürüggyel, hogy valamelyikünk kizárólag friss csapvízzel él. Távollétében, mi, magunkra maradt srácok villámgyorsan megdézsmáltuk az asztalra bőkezűen kirakott, sonkával, tojással, sajttal, savanyúsággal, gombával, mindenféle süteménnyel teli tálakat s e célra hozott táskákba söpörtük a zsákmányt. Páran csak asszisztáltak a nap folyamán többször megismétlődő fegyverténynek, ők gurultak a nevetéstől, a háziak pedig utólag elégedetten állapíthatták meg, hogy vendégeik remekül érezték nálunk magukat, s a harapnivaló is ízlett nekik, mert derekasan fogyasztottak...

Vissza hát a Bolyai egyetemre...

Oda, ahol elhatároztam, hogy társadalmi származásommal és hivatalos besorolásommal (kispolgári értelmiségi) mit sem törődve, elvegyülök a munkásosztály és a parasztság gyermekei között, lelkesen beléjük olvadva, amennyire ez lehetséges.

Ezért aztán, ha csak tehettem és került valakitől egy fölösleges ebédjegy, szívesen beültem kosztolni a diákszálláson lakó vidéki társaimmal a diákmenzára, hogy ne csak képzelegjek életükről, körülményeikről, hanem át is éljem azt. Sőt, szilvesztert is elmentem hozzájuk ünnepelni a menza fölötti bentlakás egyik régi, boltíves hálószobájába, ahol néhány évfolyamtársam lakott. Addig még sosem szilvesztereztem diákközösségben, nagy élmény volt számomra az a mostani szemmel sivárnak, eseménytelennek és szokványosan szürkének látott éjszaka, ami jobbára azzal telt el, hogy a hálóterembeli asztal köré telepedtünk valamennyien, ott összegyűlő srácok - bár úgy emlékszem, az idő teltével hol duzzadt, hol apadt, majd megint csak duzzadt a társaságunk létszáma, társaim ismerősei, földijei néztek be néhány percre koccintani, majd távoztak hálótermeikbe, átadva a kilincset az újabb "urálóknak" -, fogyott a fonottas korsóban kimérve vásárolt olcsó bor, ilyen legénylakomához sosem volt addig szerencsém, éltem az alkalommal, szaporán töltögettem poharainkba, nem tudtam betelni az addig csak alkalmilag és igen kis mértékben fogyasztott bor zamatával. Egyik pohár a másik után csúszott le, egyre magabiztosabbnak éreztem magam. Vicceket mondtunk, történeteket meséltünk, igaz, én jobbára hallgattam, nem is igen volt kíváncsi senki a véleményemre, sőt, ahogy még emlékezni tudok az ott történtekre, mindenki azon volt, hogy ő és csakis ő jusson szóhoz, egymás szavába vágtunk, mind nagyobb lett a hangzavar, míg aztán valamelyikünknek az az ötlete támadt, hogy miután elkoccintottuk az éjfélt, kerekednénk fel s látogassunk el a közeli Egyetemiek Házában tartott diákszilveszterre is, ha lefizetjük a belépti díjat, biztosan beengednek...

Ott zene is van, meg műsor, meg lányok, táncolhatunk, szórakozhatunk...

Naná, persze, hogy menjünk!

Kissé forgott velem a világ, ahogy felkerekedtünk, s rajtaütésszerűen bezúdultunk az elegáns, oszlopos előcsarnokba, majd a táncteremnek berendezett tükrös fogadóterembe. Ott mindjárt rátaláltunk néhány kolléganőnkre is, én inkább mellettük maradtam, kábán ácsorogva, a többiek elindultak szétnézni a prérin. Majd egyikkel is, másikkal is táncoltam, további emlékeim viszont egyre homályosabbak, azt biztosan tudom, hogy az akkoriban közkedvelt keringő kimondottan rosszat tett a gyomromnak. Amúgy is veszettül forgott velem a világ, a táncbeli forgolódástól pedig úgy éreztem magam, mintha egyre sebesebben pergő körhintán ülnék. Elmosódott arcok vannak ma is előttem, forgás, forgás, és megint csak forgás, a végtelenségig, botladozásra, dülöngélésre nem emlékszem, aztán arra sem, hogyan jutottam vissza a bentlakásba és kerültem az egyik kolléga üres ágyába, aki hazautazott szilveszterezni.

Az első biztos emlékem hajnalból való, már homálylott odakint, körülöttem mindenki elnyúlva aludt, a hálóban dúlt rendetlenség, nekem meg háborog a gyomrom és szaggat a fejem. Valami mindenáron fel akar jönni a nyelőcsövemen. Visszanyelném, de nem tágít, s érzem, most, most tör ki belőlem az addig nem tapasztalt - "indulat". Annyi erőm még volt, hogy a hálóban lévő mosdótálig elvánszorogjak, azt viszont teli pakoltam mindenféle rondasággal. Utána megkönnyebbültem, viszont szörnyen szégyelltem magam a többiek előtt, akiknek látszatra kutya bajuk sem volt. Meg voltam győződve, hogy egyedül csak én voltam az, aki csúnyán kirúgott a hámból. Míg magamhoz nem tértem teljesen, nem is mertem hazamenni...

A legnyugtalanítóbb az volt az egészben, hogy néhány éjszakai órámmal azóta sem tudok elszámolni. A teljes emlékezetkiesés miatt el kellett hinnem, amit társaim tanúkként állítottak viselkedésemről, megnyilvánulásaimról. Szerintük minden rendben zajlott le, csak amikor az ágyhoz értem, csuklottam össze egyből, mint a colstok, ez a valamikor használatos összecsukható asztalos mérőléc. (Azóta félek az ilyen, többször is megismétlődött időkiugrástól. Ahogy egymásra rakódnak, mind nyomasztóbb elviselni annak a tudatát, hogy léteznek az életemnek olyan szeletei, amelyek immár - ha csak nem jelentkeznek váratlan szem- és fültanúk - a teljes ismeretlenségbe, bizonytalanságba vesznek.)

A továbbiakra egyelőre kigyógyultam a legényszilveszterekből.

A második egyetemi szilvesztert szintén közösségben töltöttem, de immár a bölcsészkar hivatalosan szervezett keretén belül. Akkor már - bár mi, alsóbb éves hallgatók nem igen tudtunk róla - a Damoklész kardja már vészesen ott lógott a Bolyai fölött. (Pár hónapra rá bejelentették: a kolozsvári román és magyar egyetemeket a diákság és a proletár internacionalizmus szellemének érdekében egyesítik...)

Utólag rekonstruálva a történteket, tudnunk kellett volna pedig, hogy készül valami, hiszen közvetlenül éjfél előtt, amikor a hangulat már kezdett felfokozottá válni, váratlanul betoppant az egyetem vezetősége, a rektorral az élen, atyásan végigjárták az étteremnek és táncteremnek egyaránt berendezett tantermeket, s mindegyre nógattak bennünket, csak bátran, eresszük ki ám a hangunkat, nótázzunk becsületesen, harsogjon csak ki az utcára, hadd hallják a kolozsváriak, hogy itt a magyar diákok mulatnak.

Nekünk se kellett kétszer mondani, zúgtuk egyik dalt a másik után, remegtek tőle az ablaküvegek.

Akkor kerültem - lélekben - egy lépéssel közelebb majdani feleségemhez, kolléganőmhöz, akit nagy előszeretettel táncoltattam, s ez még nem lett volna baj, de nem csak én tettem ezt, hanem mások is felkérték. Ami igaz, igaz: remekül táncolt, szerintem nagyon jó ritmusérzéke volt. Legnagyobb "riválisomnak" azon az estén szegény, néhai Nagy Kálmánt, a Kalevala későbbi, tragikus sorsú fordítóját tartottam, aki pár évvel fölöttünk járt, remek nyelvésznek tartották tanárai, s mert a kezdettől fogva Ilonkám is a nyelvészet felé tájékozódott, jól ismerték egymást, volt közös témájuk.

(Nagy Kálmánról tudni kell még, hogy édesapja egyházi ember volt, az egyetem elvégzése után vidéken tanárkodott, majd magánszorgalomból annyira megtanult finnül, hogy nekivágott lefordítani - a korábbi változatokkal versengve - a Kalevalát, amit sikerült is befejeznie. Aztán, váratlanul, mindenkit megdöbbentve, öngyilkos lett: leugrott a panelházuk tetejéről a mélybe... Gyerekek s asszony maradt utána. Valahányszor rá gondolok, mindig valahogy olyan furcsán érzem azóta magam. Mint aki tudja, hogy ostobaságot művel, és nincs más választása, mégis meg kell tennie, mert a mozdulat, a gesztus elindult abba az irányba, ahonnan nincsen visszatérés...)

Személy szerint, első félévi kudarcom és megszégyenülésem óta szívből és tartósan utáltam a nyelvészeti tantárgyakat, ami nem jelentette azt, hogy legalább átmenő jegyre ne tanultam volna meg a legszükségesebb tudnivalókat.

Most roppant mulatságosnak találom akkori féltékenységemet, de minél többször kérte föl Kálmán mostani feleségemet, annál erősebben éreztem, hogy hozzám tartozik, és anélkül, hogy ennek ő tudatában lett volna, valóságosan is jogot formáltam rá. Az est elején még csak a fokozott rokonszenvet éreztem iránta, meg talán vonzónak is találtam olyan értelemben, hogy számomra megejtően természetesen viselkedett, mint ahogy nem sokan a lányok közül, akiket ismertem, de mire asztalt bontottunk s lassan mindannyian szétszéledtünk az új év hajnalában, bennem már gyötrően sajgott annak az élménye, hogy Ilonkát másokkal is látnom kellett átszellemülten, jó hangulatban táncolni.

De hát miért is ne tette volna? Hiszen mindaz, amit iránta éreztem, az erről szóló fantáziálásaim csak az én tudatomban léteztek, bennem dagadtak, nőttek erősödő vonzalommá, érzelemmé, és senkivel meg nem osztottam volna titkomat.

S nincs mit tagadnom: számomra rendkívül imponáló volt az is, hogy szegény falusi családból származott. Képes voltam hosszasan elábrándozni azon: milyen társadalmi elismerés övezhet majd, mikor a világ megtudja, hogy én, a félburzsuj csemete, mit sem törődve környezetem íratlan törvényeivel, elvegyülök a dolgozó parasztság egy nagyszerű képviselőjével, aki ráadásul, addigi tanulmányi eredményei folytán rendkívüli ösztöndíjat is kiérdemelt, amilyet alig páran az egész bölcsészkaron. Igen romantikusnak és hősiesnek éreztem a helyzetemet, és ezeket az ábrándokat dédelgettem titokban, egészen negyedéves koromig, amikor végre, megosztottam vele szándékká érett vonzalmamat.

*

József Attilából készítettem államvizsga-dolgozatot. Pontosabban: az ő esztétikai nézeteit, elméleti írásainak töredékeit vizsgáltam, térképeztem fel, foglaltam össze s vetettem egybe költői gyakorlatával. Természetesen, nyakon öntve a kor ideológiai mártásával.

A témát magam választottam. Igaz, nem belső késztetésből, hanem egy jókora lajstromról, amelyet a bölcsészet magyar katedrájának vezetősége állított össze, de egy pillanatig sem haboztam. Bármilyen összefüggésben és felvetésben szerepelt is volna, biztos, hogy József Attilát választom.

A dolgozatot nehéz volt megírnom, mert a jobbára töredékben maradt alapszövegeken kívül vajmi kevés támpont állt rendelkezésemre az addigi József Attila-irodalomban. De amíg ezt sikerült feltérképeznem, jócskán megmerítkeztem a korabeli magyar folyóiratok világában, s egy akkori szemmel meglehetősen gazdag József Attila-bibliográfiát is összegereblyéltem.

A dolgozat félig-meddig saját spekuláción alapult, anélkül azonban, hogy az eredetiség különösebb jegyeit ma ki lehessen mutatni rajta. Irányító tanárom, az irodalomelmélet professzora, néhai Csehi Gyula - a kommunista mozgalomban is szerepet játszó nagyváradi származású értelmiségi, különben remek előadó és társalgó - szerette volna még gépeltetés előtt, kéziratban átolvasni a dolgozat szövegét, hogy majd a megjegyzései alapján véglegesíthessem, s adhassam be a másoló irodába, végül pedig a könyvkötészetre. Időm volt még, a dolgozatot nagy lelkesedéssel készítettem, kalligrafikus kézírással vetettem papírra, majd az így elkészült egyetlen példányt megkönnyebbülten, dicséretre várva elvittem tanárom lakására. Abban egyeztünk meg, hogy egy hét múlva ismét felkeresem, amikor is véleményt mond.

A dolgozat amolyan 180 ezer leütéses kéziratnak felelt meg.

Újabb látogatásomkor Csehi professzor meglehetősen zavarban volt, de azért kertelés nélkül, mindjárt az elején bevallotta: gőze sincs, hová tette a kéziratomat - és e szavaknál a 3x4-es panelházbeli dolgozószobájára (igazából: kuckójára) mutatott, amelynek majd minden talpalatnyi helyén könyvek, folyóiratok, újságok, kéziratlapok, iratcsomók halmozódtak kévékbe rakva, mint mezőn a kalangyák. Azt állította, minden sarkot átfésült, minden kévét megmozgatott, de a kéziratot mintha a föld nyelte volna el. Annyit tud még mondani, hogy a szerencsétlen közjáték előtt azért sikerült elolvasnia, igaz, csak egyszeri átfutással, de azt hiszi, nincs különösebb baj vele, éppen csak újra kellene írni.

Ha annak eleget teszek, talán még nem futunk ki a határidőből, és bízik benne, hogy jó munkát végzünk...

Oly kedves humorral és annyi emberi őszinteséggel adta elő e mentséget kérő szövegét, hogy képtelen voltam neheztelni rá, inkább a pánik volt az, ami hirtelenjében hatalmába kerített - hiszen bár indigóval készítettem volna a kéziratot, de csak egyetlen példányban írtam, töltőtollal.

Egyedüli mentsváram a dolgozat vázlata volt, amely hat pontból és a bibliográfiából állt, ez utóbbit viszonylag könnyebben rekonstruálhattam.

Három napba telt, amíg valami emberfeletti erőfeszítéssel, félig-meddig kétségbeesésemből eredő transzban sikerült valahogy újrafogalmaznom a dolgozatot - a korábbiakon okulva, immár két példányban.

Professzorom, amellett, hogy méltányolta e nem mindennapi teljesítményt, kárpótlásképpen látatlanban ráírta a jelest és ő maga sürgetett, hogy még azon melegében juttassam el a szöveget a gépelő irodába, ő pedig mindent megtesz azért, hogy a dolgozat nyilvános megvédésén a bizottság feltétel nélkül az ő véleményét ossza.

Dolgozatomra természetesen jelest kaptam.

Professzorom e balszerencsés közjáték révén kiemelt kedvencéül fogadott. Ő volt az, aki bemutatkozó verseskötetemhez beajánló előszót írt - annyira kedvezőt, hogy az nem sokkal később reám hullott vissza.

Egy évvel az államvizsga után, amikor egyszer felkerestem, Csehi Gyula lelkesen újságolta: lázasan keresett valamit a könyvtárában, amit éppen nem talált meg, viszont rábukkant a dolgozatom eredeti kéziratára.

Nem találtam a szavakat a döbbenettől. Hazavittem a szépen megőrzött, érintetlennek tűnő lapokat s kíváncsiságból, félénken összevetettem a másodjára kiizzadt szöveggel. Egy-két részletet, kiegészítést, szándékos módosítást leszámítva szinte szó szerint egyezett az eredetivel.

József Attila csodája lett volna?

Annyi évtizeddel később előráncigálom az államvizsga-dolgozat másolatát, bár azt hittem, valamikor megváltam tőle; volt ugyanis egy pillanata az életemnek, amikor úgy akartam megszabadulni a lelkemnek igen kedves alkotótól, hogy megtagadjam; így véltem elkerülhetőnek azt a csapdát, amit az ő hatásának szinte magnetikus követése, újratermelése állított irodalmi ügyködésemben.

De hiszen kezdettől fogva tudtam, hogy megbabonázott. És nem kizárólag az államvizsga-dolgozat okán, hiszen az csak még inkább elmélyítette kötődésemet a Mesterhez. De irigylésre méltó példa volt az élete, amit József Jolán visszaemlékezései hoztak először közel hozzám. Aztán úgy alakultak a dolgok, hogy mindent elolvastam, ami vele kapcsolatban csak a kezembe került. A dolgozatírás kínos szüneteiben, amikor legszívesebben inkább csak rágtam volna a tollam végét vagy kiszaladtam volna az öcséimhez pingpongozni, - de akkor mi legyen a kézirattal?!! -, mintegy menedékként felütöttem JA verskötetét, és ahol kinyílott, ott kezdtem olvasni, s olvastam, olvastam, folyamatosan, ismert sorokat, ismeretlen strófákat, barangoltam költői világa ismerős tájain, újra és újra rácsodálkozva egy-egy részletére, s azzal vigasztaltam magam, hogy bár most éppen eltévelyedésben találtatok vétkesnek, de ez is a dolgozat sikere végett történik...

És mennyire örvendtem, amikor önigazolásként József Attila rögtönzései, tréfás sorai között az alábbiak nyíltak meg előttem:

Amikor verset ír az ember,

mindig más volna jó,

a szárazföld helyett a tenger,

kocsi helyett hajó.

Amikor verset ír az ember,

nem írni volna jó.

Pedig hát, az az 1962-es dolgozat minden, csak nem a Költőhöz méltó; közönséges iskolás kompiláció. Pontosabban azon alapuló spekuláció. Az a szerencsém, hogy Ő nem tudott visszaszólni odaátról és tiltakozni az ellen, amit én műveltem vele - csak azért, hogy bebizonyítsam a tisztelt vizsgabizottság és szeretett tanárom előtt (akitől - nem mellesleg! - dehogy felejtettem el jó pár kulcsfontosságú idézetet, szentenciát beépíteni eredetinek álcázott gondolatmenetembe), hogy:

- JA tudatos költő volt, sőt proletár költő és szocialista realizmusa követendő példa;

- JA nem csak tudta, hogy mit vet papírra, hanem költői gyakorlatának elméleti tisztázásáról sem feledkezik meg:

- JA e tisztázása többnyire polemikus úton nyilvánul meg, amikor is élesen hadakozik a hivatalos irodalommal, Babits-csal, a népiesekkel, Kassákkal és a proletkulttal;

- verseiben megfogalmazott ars poeticája lírai kifejezése mindannak, ami esztétikai-kritikai esszétöredékeiben egy rendszert ígérő elképzelésben összeállt.

Újra és újra átfutom a feltűnően jólfésült, nyelvileg tűrhetően megkalapált szöveget. És egyre jobban szégyellem magam. Most értem meg igazán, hogy miért halt meg annak idején az államvizsga-dolgozatok legnagyobb hányada.

Amikor az enyémet írtam, a tanszék kézikönyv- és irattárára felügyelő tanársegéd - mellesleg a harmadik szomszédunkban lakott, apja a városi közüzemek igazgatójaként ismert figurája volt Kolozsvárnak - megengedte, hogy kirámoljam az elmúlt években letett dolgozatokat a kari dokumentumokat rejtő faliszekrényből, sőt azt is, hogy az esetleges, témába vágó utalásokat vagy könyvészeti jelzéseket minden további nélkül hasznosítsam.

Így került kezembe egyik jeles erdélyi költőnk (ma Kossuth-díjas) dolgozata Szabó Lőrincről. Érdeklődve vettem kezembe, hiszen irányító professzorom, mikor felügyeletemet elvállalta, kikötötte: nehogy annak a fölöttem járó hallgatójának a hibájába essek, aki ahelyett, hogy könyvtári kutatások alapján elemezte volna Szabó Lőrinc költészetét, mindenféle egyéni gondolatfutammal töltötte ki a dolgozat terét. "Nem mese kell ide, hanem konkrétum..." - magyarázta, s én igyekeztem tartani magam intéséhez.

Kezemben volt hát az inkriminált dolgozat. Amely - Csehi professzor szerint - épp csak hogy megütötte az átmenet mércéjét. Bevallotta: ő maga elégtelent javasolt, de a bizottság, a hallgató vitathatatlan költői erényeire és teljesítményére való tekintettel, az elégségesnél állapodott meg.

Hirtelen azt hittem, hogy megzavarodtam. A szövegből egy igen eredeti megközelítésű, a Szabó Lőrinc-i életmű mai kisugárzását feltérképező, sodró erejű esszé - sőt, monográfia - bontakozott ki. Nekem határozottan tetszett a dolgozat, ugyanakkor tartottam attól, nehogy ilyesmit produkáljak, s netán a jövőmet tegyem kockára... Zaklatottan csúsztattam helyére a kéziratot, s jó sok évvel később meglepődve, ugyanakkor jó érzéssel konstatáltam, hogy az egyik erdélyi kiadónk megjelentette a Szabó Lőrincről írott tanulmányt, amelynek erényei azóta sem fakultak...

Az volt az a pillanat, amikor szerettem volna meg nem történtté tenni saját dolgozatomat, és áldottam a szerencsémet amiatt, hogy bár professzorom, rögtön az államvizsga után több helyen is próbálta beajánlani a szöveget, illetőleg én magam is bekopogtattam vele néhány szerkesztőség ajtaján, mindketten azt a választ kaptuk, hogy ez egy jó kiindulópont egy majdani kutatáshoz, de ilyen formában érdektelen.

Szerencsére, magam sem tartottam fő művemnek a dolgozatot. Ennél komolyabb dolgok foglalkoztattak. Lírai kalandozásaim kötötték le a figyelmemet és energiáimat, amire megint csak József Attila-i késztetések sarkalltak...

Az államvizsga sikeres letétele csupán múló örömöt hozott, hiszen előttem állt még a katonai szolgálat befejezése - három istentelenül hosszú nyári-őszi hónap a nagyváradi kaszárnyákban, majd később az elhelyezkedésem, ami körül annyira ködös volt még minden, hogy azt sem tudtam, mihez kezdjek magammal.

Az Ifjúmunkás vezetősége állást ígért kolozsvári tudósítói megbízatással, de abból se csinált titkot, hogy az ügyintézés, a személyi ellenőrzés, az engedélyeztetés lefutása hosszú hónapokba kerülhet. S mivel a nyár már akkor is javában uborkaszezon volt, pedig még csak 1962-t írtunk, már közel jártam a végső szabaduláshoz, de még mindig nem tudtam, hogy hol kezdem meg önálló, felnőtt életemet. Akkor már nyíltan is elkötelezett voltam Ilonkám iránt, a jegyesemnek tartottam, és minden vágyam az volt, hogy mihamarabb családot alapítsunk. Ő a Besztercéhez közeli Teke község líceumában választott magyar tanári állást, én meg egy olyan eldugott faluban, mely Tekéhez légvonalban alig 20 kilométerre található; úgy okoskodtam, ha nem sikerül újságírónak lennem, mert ezzel az eshetőséggel is számolnom kellett, úgy beállok Mezőköbölkútra tanárnak. Legalább egymás közelében leszünk. Az utcán, állás nélkül semmiképpen nem maradok. És ettől a felismeréstől minden aggodalmam odalett.

Leszereltem, aztán néhány hosszú, bizonytalanságban töltött hét múltán megkezdődött újságírói pályafutásom az Ifjúmunkásnál. Ma már tudva tudom: menyasszonyomnak ezzel apró, de be nem gyógyuló, s a továbbiakban egyre csak mélyülő sebet okoztam. Hiszen neki egyetlen és jogos, érthető vágya volt: együtt élni azzal, akit szeret, akivel közösen képzelte el az életét. Ehelyett pedig azt látta, hogy akár csak korábban, elemista kora óta - amikor azért, hogy ötödikesen is magyarul végezhesse az iskolát, távoli bentlakásba kényszerült, családjától elszakítva -, most is magára marad a gondokkal és a korábban általam könnyelműen tett ígéretekkel. Hiszen én annyira bíztam, hogy simán megy majd minden: gyanútlanul bíztam emberek adott szavában, amit legtöbbször készpénznek is vettem. De a valóság szinuszgörbéi mindent összekuszáltak, s terveinket, házassági elképzeléseinket úgy változtattam, alakítottam, ahogy velem is játszott az élet, hiszen attól a pillanattól kezdve, hogy a bukaresti magyar ifjúsági lap legfiatalabb alkalmazottja lettem, gyakorlatilag megszűntem a magam ura lenni. Utazhattam, amerre akartam, akár a menyasszonyomhoz is, de a fontos ügyekben nem az enyém volt a döntés.

Bele kellett illeszkedni a rendbe, mint ahogy őneki is, a távoli Tekében, a távoli középiskolában.

Én akkor mindezt nem érzékeltem eléggé, és kimondhatatlanul örvendtem annak, hogy ha csak itthon is, de kincstári pénzen világot láthatok. Ami a menyasszonyom számára szorongató várakozást és bizonytalanságot jelentett, az a szememben az előttem megnyíló, nem remélt szabadságnak tűnt.

Az államvizsga-dolgozatot rejtő iratcsomóban, gyűrött selyempapíron cím nélküli verstöredéket találtam, amelyet, bár tőlem származik, képtelen vagyok azonosítani, mely évből való. Egy biztos: a pályakezdő évek egy ritka őszinte perce lehetett, mely papírra kényszerítette e sorokat:

Eladtam ezt a percet is

hisz az ördöggel cimborálok

sekélyebb lesz a versem is

mint egy beomlott vizesárok.

A percből órák lesznek és

így gyűl a kincsem halomra

míg egyszer elfogy a kenyér

gyerünk hát a malomba

Van még egy közjáték, ami szorosan József Attilához kötözött, s aminek akkor szívem szerint csak örvendeni tudtam; ama bizonyos előszó, amit Csehi Gyula professzor bemutatkozó kötetem elé írt.

A könyv az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó Forrás-sorozatában készült megjelenni. Szerkesztője Bajor Andor volt, aki menet közben bevallotta: nem tudja, kitől kérjen előszót; akkoriban ugyanis még az volt az úzus, hogy a kezdő írót egy-egy idős pályatárs ajánlotta be bemutatkozó kötete előszavával az irodalmi életnek. Mivel Szabédi László már nem élt - az írók-költők közül ő volt az egyetlen, aki látta korai verseimet, és akit föltétlen bizalmamba fogadtam -, Bajor Andor pedig nem jöhetett számításba, lévén a könyv szerkesztője, hirtelen volt professzorom nevét ejtettem ki javaslatként. Bajor kapva kapott rajta, s Csehi Gyula, minden bizonnyal a dolgozatom elvesztése miatti lelkifurdalása okán, lelkesen el is vállalta beavatásomat. Bajor a kötet nyomdába küldése előtt megmutatta a szöveget: míg olvastam, egyfelől hízott a májam, másfelől kínosan restelkedtem, hiszen a professzornak, amellett, hogy poeta doctusnak nevezett (á la Babits), sikerült József Attila-i hangvételemet és elkötelezettségemet kiemelve élesen szembeállítania a könyvsorozatban addig megjelent pályatársaimmal; amolyan "rendszer kedvence" bezzeggyerekké tett, ami az illető korban nem volt szokatlan eljárás, egyúttal mérhetetlen kárt okozva nekem a jövőben, aki hittem is, meg nem is szavaiban...

Sokáig töprengtem, sőt vívódtam is: elővegyem-e még valaha azt a méltatlan szöveget? Arra határozottan emlékeztem, hogy elolvasásakor mélységesen restelkedtem, szerettem volna a föld alá bújni szégyenemben, a bombasztikus szavak súlya alatt, de hát hogy mondhattam volna meg a szerkesztőnek, hogy az előszót illetően mélységesen tanácstalan, elégedetlen vagyok? Még a végén félreérti vonakodásomat, azt hihetné, nem tartom eléggé hízelgőnek a beavatás hangvételét...

Viszolygásomat legyőzve, annyi évtized után végre felnyitottam ama első könyvet, és őszintén megdöbbentem - méghozzá attól, hogy annak idején miért is nem vettem észre a szöveg mögötti többértelműséget, a dicséret mögött a fanyar kétkedést, a professzori bűntudat túlzásai mögött a megérdemelt bírálatot?

Előszó

A szerző első "művét" én láttam el "előszóval". Pályájának ezzel az első kötettel jelzett új stációján, az egyetemes szimmetria és az igazság nevében, talán nem vagyok egészen illetéktelen arra, hogy könyvét én ajánljam a Forrás-sorozat olvasóinak figyelmébe. Abban a biztos tudatban teszem ezt, hogy a figyelem, ami csak jóindulatot kíván, lelkes értékeléshez vezet. A felfedezés öröméhez: amiért fiatal prózaíróink és költőink sorában megszólal még egy hang, saját mondanivalójával, saját témáival és olyan formákban, amelyek a kultúrát, a tudást és a tehetséget eredetiséggel és valódi újdonsággal egyesítik.

Bizton hiszem, hogy az olvasót nem éri kiábrándulás. Az antik felfogás nem tévesen - ha talán nem elég sokoldalúan - a szellem jelenlétét tekintette a költő kritériumának. "Numen adest" - ez volt a poéta örvendező üdvözlése, a költő felfedezését kísérő "heuréka!".

Annak a biztosítékát, hogy az olvasó nem csalatkozik, természetesen döntő módon Cseke Gábor e kötetbe gyűjtött verseiben látom. Együttesen kétségbevonhatatlanul magukon viselik a "numen adest" jeleit. De ezt a biztosítékot saját sorozatos csalódásaimban is felfedezni vélem. Bizony engem, volt tanárát Cseke többszörösen is félrevezetett. Igaz, hogy mindig meglepő és távolról sem elítélendő vagy sajnálatos módon.

Első "műve", melyet nem ironikusan, hanem úgyszólván önkritikailag említek idézőjelben, a magyar szakos tanárjelölt államvizsga-dolgozata József Attila esztétikai nézeteiről. A szintén idézőjeles utószó pedig az irányító tanár rendkívül elismerő referátuma, amelyet a munkához csatolt, mikor azt "áttette" a vizsgáztató bizottsághoz, végleges megítélésre. A kiváló dolgozat, a kitűnő jegyek és a jeles feleletek alapján a bizottság válasza a "dignus es intrare" volt: alkalmas vagy a tanári mesterségre.

Magamnak is ez volt a meggyőződésem Csekéről.

Őszintén bevallva, sem a középiskolában, sem az egyetemen nem rajongtam, és ma sem rajongok a mintadiákokért, a tiszta jelesekért. Az efféle tökéletesség mindig gyanús. Mit rejt? Átlagos képességeket, hatalmas adag szorgalommal? Valamivel a jó átlagon felüli egyenletes középszerűséget, amely a kitűnőség látszatát kelti? S egyáltalán: lehet-e igazán értékes egyéniség az, amely olyan harmonikus, hogy már hibát sem fedezünk fel benne?

Sehogy sem értettem; hogy Cseke Gábor, akit valóban mintadiákká tett még fizikuma is, a szelíd, nyugodt arc, a vastag szemüveg mögé rejtett nyílt tekintet, a gondozott s kissé konzervatív ruházat, a tisztelettudó fegyelem, de feleleteinek alapossága, tudásának hibátlansága s államvizsga-dolgozatának a József Attila-i esztétika titkait racionális eszközökkel kutató világos és áttekinthető módszere, pontos stílusa is; hogyan lehet ilyen provokálóan tökéletes?

Hát nem volt tökéletes. És ha jól meggondoljuk, nem volt mintadiák sem. Egyszerűen félrevezette tanárait, nem utolsó sorban e sorok íróját. Aki, mint remélhetőleg éppen e sorokból kitűnik, végtelenül hálás neki akaratlan csalásaiért.

A meglepetések sora azzal kezdődött, hogy Csekéből nem lett céhbeli filológus, amire pedig minden, az öt egyetemi év során felfedezett képessége és tulajdonsága predesztinálni látszott. Nem lett középiskolai tanár sem. Pedig biztos, hogy kitűnő nyelv- és irodalomtanár vált volna belőle. Olyan, akiknek a régi inspektorok és igazgatók ezt jegyezték személyi lapjába: "Egyéniségével, tudásával hat, nevel és fegyelmez".

Újságírónak ment. Mi tagadás, fájlaltam, hogy ezt az érdekes, de "nem neki való" mesterséget választotta. Féltettem őt az újságírás fáradalmaitól, a változatos valósággal történő találkozásoktól. Őt, aki - érzésem szerint - arra volt hivatott, hogy a valóság "égi mását": az irodalmat tanulmányozza és tanítsa.

Ha már az őszinteségnél tartunk, azt is gondoltam, hogy kár egy ilyen kitűnő filológust átengedni a kisebb igényű zsurnalisztikának.

Elégséges e kötetet elolvasni, s felfedezhetjük, hogy mit adott az újságírás a fiatal költőnek. De azt is felfedezhetjük, hogy az újságírás csak azért halmozhatta el annyi élménnyel, képekben, jelképekben, ritmusokban és rímekben megtestesülő tapasztalattal, mert az, akit én tehetséges filológusnak néztem (javíthatatlanságom jeleként hadd valljam be, hogy ma is annak tartom), már eredendően költő is volt. Legfeljebb nem a koraérettek, az "őstehetségek" fajtájából. Hanem annak a ritka lírai tehetségnek a képviselője az új nemzedékben, akinél az érzés és indulat spontánságát, a kép és az eszme titokzatos foganását, születését a költemény egységében tanulmány és reflexió előzi meg. Hogy azután a valóság kaotikusan áradó jelzései, amelyeknek új mestersége még elébe is küldte, a tudás és az elméleti tisztázottság talaján termékenyülnek meg és érnek költeménnyé.

Különben is: van - mégpedig sok - olyan filológus, akit képességei a könyvtárak világába küldenek, de ez sem jelent száműzetést. A hagyatékot gondozni, a maga nemében nemes és fontos feladat lehet, és az is. Ám kétezer éve létezik a "poeta doctus" típusa, akinek tehetségét nem szárítja ki a tudatosság és a tudás. Éppen ellenkezőleg: előfeltétele kivirágzásának. Az én fiatal filológusom ilyen rejtett poeta doctus lehetett már első lépéseitől. Nem az ő hibája, hanem az én rövidlátásom, hogy nem fedeztem fel a jeles diák és a világos értelem mögött - a költőt.

Az újságíró, a költő és a filológus hármas egysége egyéniségében egyik titka annak, hogy költeményei már ebben az első kötetben az érett mesterség és technika és az érett gondolat egységében és megejtő újdonságában jelentkeznek. Ez a hármas egység határozza meg azt a kiindulópontot is, ahonnan a fiatal és így per definitionem "kezdő" költő a maga pályájának görbéjén a poézis világába lendül.

Nem szeretném őt szembeállítani nemzedéktársaival. Még kevésbé óhajtom feladni a sok és okféle költő Majakovszkij megfogalmazta jelszavát, melyet, ma és mindenkor érvényesnek tekintek. Egyszerűen, örvendve és másokat nem hibáztatva, megállapítom, hogy Cseke költői indulásában nemcsak az látszik, hogy József Attila művének, esztétikájának jó ismerője. Hanem azt is felfedezhetjük, hogy a József Attila-i hagyatéknak nem pusztán örököse, még kevésbé utánérzője. Hanem folytatója. Abban sincs hiba, ha mások Kassáktól, Baudelaire-től vagy Babitstól indulnak. Itt is érvényes Illyés epigrammája, amely nem azt kéri számon a költőtől, honnan jön, hanem azt, hová megy. Ez nemcsak a származásra érvényes, hanem a költő szellemi leszármazására is. (...)

CSEHI GYULA

Az idézet végéről szándékosan elhagytam a befejező passzust, amely mintegy kötelességszerűen az égig dicséri a kötet darabjait és azok alkotóját, mert ebben már nem találtam szemernyi hasznosítható tanulságot sem.

Csehi Gyula alapvetően ráhibázott arra, hogy mindig is igyekeztem megtéveszteni környezetemet, beleértve tanáraimat is. Jobbnak, többnek próbáltam s akartam látszani, mint ami voltam, s e célhoz nem átallottam felhasználni a szükséges technikákat sem. De ahhoz, hogy mindez sikerüljön és beváljon, óhatatlanul szükségem volt a nevelőim cinkosságára is: arra, hogy az első benyomásokat készpénznek véve, a továbbiakban a szemüket behunyva már ne a teljesítményt, hanem inkább a jólneveltséget, a jóindulatot, a simulékonyságot méltányolják. Esetemben azt, hogy kevéske és hézagos tudásomat igyekeztem a legmutatósabb formában, feltupírozva közszemlére tenni. A tanárok pedig az egyetemen is csak esendő emberek voltak: szívből unták a vizsgáikat, talán még nálunk, diákoknál is jobban - ezt a leginkább apámon tudtam lemérni, akinek valósággal borsódzott a háta, valahányszor az egyetemi vizsgaidőszak közeledett -, unták végighallgatni a kereknek vélt, sima feleleteket, a hozzám hasonló ún. jó tanulókon vélték megspórolhatónak azt az időt, amit a kullogókra óhatatlanul rá kell szánniuk, hiszen őket sem lehet egy-kettő a földbe taposni.

Az államvizsga dolgozatom érdemtelen sikerén kívül emlékezetes és intő példa marad számomra az a szóbeli szigorlat, amely utolsó akadályként állt előttünk ahhoz, hogy minden szempontból diplomás végzősökké váljunk. Az irodalomtörténeti vizsgáról van szó, amelyet néhai Jancsó Elemér, az erdélyi színjátszás, a magyar felvilágosodás és a jakobinus mozgalom avatott kutatója és előadója tartott. Tanulóéveink alatt megszokhattuk nála: nem igazán figyelt feleleteinkre, amilyen jegyet látott a leckekönyvünk legutolsó kockájában, többnyire olyat adott ő is. Erre alapozva, no meg arra, hogy az utolsó akadályfutásig minden erőpróbám gond nélkül sikerült, nem sokat törődtem a tételek átismétlésével. Amúgy is voltak fehér foltok a tudásomban - olyan témák, melyeket többszöri nekifutásra is túl elrészletezettnek, adatoltnak tartottam, az évekkel és címekkel pedig örökösen hadilábon álltam. E fehér foltok közé tartozott az erdélyi magyar színjátszás is. Nem tudom miért, de nagyon bíztam benne, hogy a sok másfajta tétel közül nem éppen ez választ ki engem.

Tévedtem.

Mikor a kihúzott cédulára pillantottam, majd hanyatt vágódtam: első tétel az erdélyi színjátszás, a második Móricz Virág: Apám regényének ismertetése.

Nem csak az első tétellel álltam hadilábon, de Móricz Virág könyvét sem olvastam. Kötelező olvasmány volt, többször nekiveselkedtem, majd felhagytam vele.

Egyik pillanatról a másikra mintha vatta töltötte volna ki a koponyámat, egyetlen gondolatom nem volt. De ha lett is volna, most nem gondolatokra volt szükségem, hanem tényekre: vázlatra, évszámokra, nevekre, színdarabokra, összefüggésekre. Mindezt: honnan? Honnan?

Ha egyszer sem vettem át a színjátszás történetét, úgy gondolván, hogy nélküle is megúszhatom a szigorlatot...

Kész, lebuktam. Ez itt a vég...

Igyekeztem egérutat nyerni azzal, hogy előzékenyen hagytam társaimat magam előtt felelni, amit ők még meg is köszöntek, mert így hamarább szabadulhattak. De lassan egyedül maradtam a tanárral, és szabályosan éreztem a megsemmisülés, a lelepleződés közelgő szelét. Úgy reszkettem, hogy uralkodnom kellett magamon: fel a fejjel, ez a helyzet, lesz, ami lesz.

Az első tételnek nagy lendülettel vágtam neki. Néhány bevezető mondatra még futotta, de a tárgyra térni már nem volt érkezésem. Jancsó professzor unottan rám nézett:

- Hagyjuk ezt a tételt, ez egy sláger, ezt maga biztosan tudja. Beszéljen inkább a Móricz-könyvről...

A malomkőnek ezzel csak a fele csusszant le a szívemről, mert bár tudtam, mi fán terem Móricz Virág, hogy maga is írónő, hogy van egy szocialista-realista munkásnőregénye, s leendő feleségem is mesélt volt egy-két jellemző részletet az apáról szóló emlékiratból, nem hittem, hogy mindez elég lesz a boldogsághoz.

Nyekeregtem, nyekeregtem, elmondtam, mily különösen jellemzőnek találtam a könyv ama részletét, amelyben Móricz Virág leírja, miképpen terrorizálták apja életét a rokonok, hogyan érlelődött az évek során benne, személyes élményként a Rokonok alapötlete, helyzetrajza...

Akkor váratlanul megnyílt az ajtó és néhai Szabó T. Attila professzor dugta be rajta bodor fejét, majd mikor látta, hogy már csak én ülök Jancsó Elemérrel szemben a padban, megszólalt: - Elemér, valamit sürgősen meg kellene beszélnem veled...

- Jó, akkor befejeztük - nézett rám Jancsó tanár úr, és elkérte a leckekönyvet. Benne, az utolsó kockában ott volt a Szabó T. Attilától kapott nyelvtörténeti tízes. Ő is bekanyarította alája a magáét.

Napokig nem tudtam teljesen magamhoz térni, mindegyre az kísértett: és ha nem jön be Szabó professzor?

De bejött - én pedig megmaradtam örökre: az egyetemnek, tanáraimnak és kollégáimnak az a színjeles tanuló, akinek tűnni akartam, akinek a látszatát aztán magam is kezdtem valóságnak tekinteni. Az élet úgy hozta, hogy a sikereim mind jobban megérlelték bennem vélt csalhatatlanságomat.

Máig dilemma előttem, vajon mi lett volna jó: ha tanárnak, irodalomtörténésznek, kritikusnak, kutatónak megyek, avagy mégis csak a valóságos döntésem, amibe aztán annyira belevetettem magam, hogy most már szinte ki se tudok lábalni belőle? S aminek az oltárán annyi mindent feláldoztam (elherdáltam?!), amit immár lehetetlen jóvátenni.

Ha annak idején professzoromra (is) hallgatok, ma nem ülnék itt, a papírlap előtt és nem készülne-épülne ez a könyv. Ez százas. Tán meg se tudnám saccolni, hogy hol, merre élnék, miféle falak közt, és hogy élnék-e még egyáltalán... Az ilyen "mi lett volna ha..." játékokat végül is nem nekem találták ki. És nem tesz jót semmilyen történelmi szemléletnek, legyen az makro- vagy mikroszintű.

Egy biztos: Csehi professzor nem az egyedüli volt, aki meggyőzni próbált arról, horgonyozzak le bátran az irodalomelmélet, a kritika mellett... Hiszen olyan jól csinálom, ugyebár... Nem is értem, miért nem tudtak elszédíteni késztetéseik annyira, hogy hirtelen engedelmes balra- vagy jobbraátot csináljak.

A tanács, most már tudom (akkor viszont még csak gyanítottam) egyáltalán nem volt mentes az önös érdekektől!

Abban az évben, 1962-ben például én voltam az egyetlen, aki professzoromnál, és irodalomelméletből diplomáztam. Más tanárokhoz csapatostul tódultak a végzősök. Akkor nem firtattam magamban az okát, mindent úgy fogadtam el természetesnek, ahogy volt.

Ez a viszonyulás a világ dolgaihoz különben nagyon sokáig beárnyékolta életemet, s tett képtelenné arra, hogy sok esetben eredményesen, s ha kell, látványosan harcoljak az érdekeimért.

Számomra egy pillanatra sem tűnt vonzó pályának az irodalomítészi. Oda olvasni kellett, állandó tréningben tartani az agyat, nyelvet tudni, elsajátítani a tudományos vizsgálódás megannyi fortélyát, receptjét, logikusnak lenni, kitartónak, újítónak...

Már így, felsorolva is veszettül sok ez, legalább is számomra.

Bennem, bár sok mindenből megvolt egy kevés, de talán mégsem elegendő mennyiségben, s mert éreztem, hogy meghaladna a feladat, elálltam tőle. Szabadabb s némileg közvetlenebb lefutású pályának véltem az újságírást, amihez nem kell egyebet tenni, csak közeledni, majd odahajolni az emberekhez és végighallgatni mindazt, amit az életükről, a munkájukról hajlandók elmondani, abból pedig valamiképpen felmutatni azt, ami jellemző, ami tanulság és tanúság. Igaz, az egyetem végén még fogalmam se volt, hogyan kezdek egyáltalán hozzá, mik lesznek a társadalmi és szakmai elvárások, és mennyire sikerül majd formába öntenem a valóságban tapasztaltakat-hallottakat, de abban igenis, bíztam, hogy az élettapasztalat akkor sem vész kárba, ha nem talál utat a zsurnalizmus műfajai felé - ha egyéb nem, versben, prózában írom ki magamból.

Csehi professzor persze, hogy szerette volna, ha szakmájának akad majd utánpótlása. Ugyanakkor a kolozsvári lapszerkesztők biztatása, recenziókra, kritikákra szóló megbízása sem volt érdekmentes, hiszen az ajtajukon kopogtató ifjú titánok nagy többsége nyilván a múzsának hódolt, kevésbé a kritikának. Ők viszont minden felbukkanó tehetséget próbáltak a könyvrecenzálás egyszerűbb és biztosabb vizeire csábítani. Aminek a végén ott kecsegtetett az a nem túl nagy, mégis oly kedves honorárium, ami bármelyik szerző hiúságát meglegyinti. Én sem húzódoztam, eleget tettem jó pár felkérésnek, mert az volt az alapállásom, hogy lehetőleg egyetlen felszólítást sem szabad elutasítani, mert csak így fészkelheti be magát az ember a szerkesztők szíve alá. S ha már befészkelte magát, jöhetnek később a pretenciók is, a saját ötletek, elképzelések, tervek.

Meglehetősen nehezen, de a nyolcvanas évek első felében, többszöri nekifutás, majd ugyanannyi átírás, rövidítés, újrafogalmazás árán sikerült megírnom Bármely rendelést vállalok c. regényemet. Ma sem tudom, hogy irodalmilag mennyiben sikerült és mennyiben műkedvelő alkotás - az időre bízom, amely eddig minden esetben és mindenkor elvégezte a feladatát. Tény, hogy valahányszor belélapoztam azóta is, mindegyre találtam benne javítani, tökéletesíteni való, bosszantó részletet, elsietett megoldást, s megnyugodhatok afelől, hogy nem a remekművek kiemelkedő vonulatába illik.

De ez a regény talán mintha előjátéka, előhangja lenne e mostani könyvnek, csak talpig mesébe, modoros szlengbe, lektűrbe öltöztetve.

Furcsa fogadtatása volt a könyv központi figurájának, az utcai fényképésszé és szándékán kívül rongyemberré váló, mindegyre le-lecsúszó, bár "amúgy" jóravaló Tunyoginak. Engem leginkább az apám reagálása gondolkoztatott el, aki együltében, egy délután és egy éjszakába vesző estén olvasta el a nyomdaszagú könyvet; roppant izgalmas - mondta -, de nem néztem volna ki belőled, hogy ilyet írjál...

Dicséret volt ebben? Neheztelés? Többre tartott volna, és netán most csalódást okoztam neki? Vagy épp ellenkezőleg: a maga reális világlátása alapján egyszer már elhelyezett engem a középszer megfelelő skáláján, s azt sikerült nekem a regénnyel felüllicitálnom?

Nem kérdeztem meg akkor tőle, restelltem olyan helyzetbe hozni, hogy saját fiával szemben megpróbáljon objektív, ugyanakkor megértő, mindent elsimítóan békülékeny lenni. Gondoltam, ha akarja, majd megmondja. Ha meg nem, hát annyi... Inkább elengedtem a fülem mellett megjegyzését, s egy fanyar mosolyt küldtem utána.

Pedig tudom: a legjobb lett volna akkor mindent azon melegében kibeszélni, ami e történet, e könyv mellett, ennek kapcsán fölfűzhető életünkből. Biztos, hogy sok mindent megtudhattam volna azokról a nehéz ötvenes-hatvanas évekről, amelyben én ugyan apám kortársa voltam, de nem lehettem tisztában igen sok fontos előzménnyel. Ami például Csehi professzort illeti, csak jóval a halála után tudtam meg igazán, miként vélekednek az ő egyetemen, bölcsészkaron játszott korábbi szerepéről, áldatlan viselkedéséről és hogy a nevéhez nem egy kollégáját ért igazságtalanság, megtorlás is tapad. Bennem tartósan és kizárólag az a tanár él, aki megszerettette velem az olvasást, az elemzést, a saját gondolatokhoz való ragaszkodást. A munkájára tekintettem, és arra, ami ebből rajtam épített - és utána, nagy későn sokszor sikerült hülyén éreznem magam, hogy jóhiszeműségemet a fejemre olvassák. Sajnos, az ember túl későn okosodik meg, mint ahogy az életében is javarészt már post festum érik a várva várt beteljesülések, amikor alig ér vele valamit.

Az a regény - mindinkább látom, tudom -: tulajdonképpen rólam szól, de a benne található jó adag fikció nem tévesztendő össze a valósággal.

Ma sem értem igazán, hogy a kritika műfajától való ösztönös vonakodásom ellenére miért haraptam rá elég korán a csalira, amit az akkori szerkesztők (Szőcs István, Marosi Péter, Kántor Lajos) elém vetettek? Nem hibáztatom őket ezért, hiszen csak a dolgukat végezték. Az egyedüli, akin mindezt számon lehet kérni, az én vagyok és a személyes döntésem. Valami olyasmi történt velem, mint ahogy a matematikával voltam: értettem, némi atyai buzdításra sikeresen műveltem is, de nem okozott örömet, legföljebb csak apróbb sikerélményt, ha egy-egy feladatot sikerült megoldanom.

Az viszont végképp érthetetlen, miért ugrottam neki huszonéves fejjel oly hevesen szegény Csávossy Györgynek, aki némi késéssel hozta ki éppen a hatvanas évek elején bemutatkozó kötetét? És miért osztottam ki a kártyákat szegény Székely János fölött, mikor amúgy is éppen kegyvesztett, irodalmilag kiátkozott helyzetben szorongott, s én még rúgtam is egyet rajta? (Annyira azért távolról sem láttam bele az irodalmi élet boszorkánykonyháiba, hogy felmérhessem: önkéntelen és zsigeri hadakozásom a felnőtt költőnemzedék egyes tagjaival tulajdonképpen egy szellemháború hatalmi frontjának malmára hajtja a vizet. Haraptam, gúnyoltam, kicsináltam, mert azt hittem, az maga a kritikusi bátorság, a valódi véleménymondás szabadsága. Kiderült aztán: hatalmi kegy volt csupán, amely "megengedte", hogy ringbe szálljak és bősz gladiátorként a már eleve kegyvesztett szívébe döfjem fegyverem.)

Mi vitt rá arra, hogy amikor már nem is volt muszáj valaki felkérésének eleget tennem, saját jószántamból is, már-már buzgólkodva, időnként tovább lődözzem értelmetlen nyilaimat az előttem járó pályatársakba?

Fodor Sándort, aki a hatvanas években hivatalos babérjait aratta néhány árnyaltabb, kritikai élűbb kisregényével, úgy sikerült padlóra fektetnem, hogy égig dicsértem (szerintem: megérdemelten) Egy nap - egy élet című, önéletrajzi ihletésű önvallomását, amiben mintegy számot vet addigi írói és emberi magatartásával, tévelygéseivel, a korábbi sikeres műveket pedig egyszerűen lesöpörtem az asztalról. Annyira megkapó, őszinte és katartikus volt akkor számomra Fodor könyvének magába pillantása, leszámolása fiatalsága pózaival, illúzióival, hibáival és mulasztásaival, hogy szinte magától adódott a kritikusi szentencia éle: tulajdonképpen ezzel a munkával kellett volna kezdenie a pályafutását! Ez pedig, ugye, mennyire eljelentékteleníti és megkérdőjelezi a korábbi munkák valós értékét? (Fürdővízzel a gyermeket...)

Tudom, mert már akkor eljutott hozzám a híre, hogy zokon vette ítéletemet, bántotta az ifjonti tapintatlanságom, én viszont sokáig éppen azt nem láttam be, hol is vétettem el vele kapcsolatban a lépést, s vetettem el a sulykot. Sokáig hordoztam magamban ezt a "negatív tüskét", míg aztán 2007-ben, nyolcvan éves születésnapján a Hargita Népében nyilvánosan meg nem követtem ezért. Nem csak az illem és a szégyenkezés diktálta ezt a lépést, mert időközben magam is beláttam: nem lehet, mert igazságtalanság, egy ember életútját és munkásságát csakis a csúcsokkal mérni. Ahhoz pedig, hogy Fodor Sándor valóban megírhassa ezt a mások által is egyik legütősebbnek és legmélyebbnek tartott munkáját (a kritika azóta is egyvégtében engem igazol), el kellett követnie mindazokat a műveit, s velük együtt a tévedéseit is, amikkel aztán alkalma nyílott látványosan leszámolni. Azt is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen jóval sokunk előtt az élen járt, és már akkor példát mutatott, hogyan kell az embernek őszintén, minden külső befolyástól függetlenül leszámolnia revízióra érett múltjával. Igaz, késztetésnek ott volt az a sorsszerű véletlen, melynek folytán kénytelen volt elveszíteni nagyobbik lányát, s ez a trauma akkora volt, hogy velejében rendítette meg a konfliktusokból a megegyezéses kiutakat kedvelő írót.

Veszteségben a nyereség, rosszban a jó - mondjuk nagy bölcsen, amikor nem rólunk, csupán ismerősünkről, barátunkról, szomszédunkról van szó - bárkiről, csak mindig másról! Ámde ez mit sem változtat az elv érvényességén, s mindenek előtt eredményességén. A Fodort sokkoló élmények, elérvén a "kritikus tömeg" állapotába, valósággal robbannak - és remekművet eredményeznek. Amihez hasonló még sokáig nem születik erdélyi irodalmunkban, sőt úgy tűnik, valahol még mindig az "éji homály" takarja...

Most, amikor az írói-közemberi visszapillantások, memoárok kényszere mifelénk is kezd beérni, a Fodor Sándor harminc évvel ezelőtti vállalkozása nem csak immanens érték, hanem módszer és minta is egyszerre, de sajnos, kevesen ismerik föl.

*

Az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként saját magam ura, főnöke, szerkesztője, ösztönzője voltam. Főszerkesztő az Ifjúmunkásnál, s ha úgy döntök, egyetlen sort sem kellett volna leírnom ahhoz, hogy elmondhassák: szerkesztőségi feladataimnak eleget tettem. Csakis a szakmai ambíció, a hivatalnokká válástól való ösztönös rettegés tartotta bennem tréningben a hatalmi döntéshelyzetbe kényszerített újságírót, és mert senkitől sem kértem véleményt, hiszen magabiztosnak és öntudatosnak akartam látszani, azt vállaltam el az újságírói munkából, ami sajátos helyzetem, irodához kötöttségem körülményei közt is természetesen elvégezhető.

Ilyen műfajnak mindenekelőtt egy-egy könyv- vagy filmrecenzió bizonyult.

Tanulságosnak tűnik az az eset is, amikor már 1975-ben, az amúgy jól ismert és velem közeli kollegiális viszonyban lévő Beke Györgynek számos riportkötete után váratlanul ifjúsági regénye jelent meg. Választásom, hogy írok róla, némileg a lap profiljából is adódott, hiszen a fiataloknak, fiatalokról szóló írásokat értelemszerűen is kötelességünk volt megkülönböztetett figyelemmel követni.

Azt hiszem, a regény elolvasása nagy csalódást okozott számomra: a tapasztalt, sokat látott, akkor már tekintélyes, befutott riporter a fikciós irodalomban gyenge dolgot produkált, s efölötti felháborodásomnak minden áron hangot akartam adni. (Pedig... milyen könnyen elmehettem volna mellette! Hiszen a kritika egyet nem értését úgy is éreztetni tudja a szerzővel s a közvéleménnyel, ha ilyenkor kifogásolt munkáját bölcsen agyonhallgatja.)

Hosszú tépelődés után most végül is előkerestem a régi szöveget az akkori lapgyűjteményből. Álljon itt, élő példaként arra, hogy milyen fegyvereket gyártottunk annak idején, többé-kevésbé szabad akaratból - bár egy felsőbb hatalom megosztó unszolásaitól kísérve - egymás ellen.

Neveletlen szereplők

Furcsa dolgok történnek Beke György legújabb könyvében, de ezúttal nem riporteri szenzációkkal van dolgunk. A prózaíró hősei botránkoztatják meg lépten-nyomon az olvasót, s úgy tűnik, magát a szerzőt is meglepik némely cselekedetükben. Az éjszakai biciklisták (Beke György: Éjszakai biciklisták. Regény. Dacia Könyvkiadó, 1975.) s a körülöttük, mellettük, felettük vagy ellenük forgolódó mellékalakok fegyelmezetlen regényhősöknek bizonyulnak, akik nem hallgatnak Bekére, s a szerző, ha egy pillanatra nem figyel oda, máris ráncigálhatja vissza őket, fülüknél fogva, az előre kijelölt ösvényre. Ritkán látni ennyi felhalmozódott makacsságot, mint ebben a könyvben! Nézzük csak az egyik főhőst, a fiatal biciklis Gézát, aki öntő, de mellesleg almérnökit tanul esti tanfolyamon és közben ingázik a bumlivonaton, biciklizik, aztán sörözik, majd az istállóba húzódik, mert bátyja se szó, se beszéd, feleségestül bevonult a másik házba; a műhelyfőnöke következetesen bácsinak szólítja, pedig idősebb nála. Még nagyobb a meglepetés, mikor ezzel hasonló makacsságú "mester úr" megszólítás társul - itt már Géza is csodálkozik, akárcsak valahányszor a lányismerőse következetesen legyulázza... Mit vétettem? morog a hős, s akkor kiderül, hogy kár izgulnia, mert a lány is Jula, pedig Rozália a becsületes neve. És mégis, így van ez jól, szögezi le Jula, majd a cselekmény során néhányszor még legyulázza Gézát, végül a fiú falusi sógornőjét is rávenné, hogy változtasson nevet, mire a család menten a szívébe zárja a lányt...

Furcsa ember Géza műhelyfőnöke is: hol aljas cselszövő, az új eszmék, műszaki megoldások és a dolgozók érdekeinek elsikkasztója, hol meg érző lelkű vadász, aki bölcsen beavatja "Géza bácsit" a vadászat rejtelmeibe: nem a lövés a fontos, hanem az emberség. Mindez olyan megható, hogy mély megdöbbenéssel vesszük tudomásul: a műhelyfőnök tovább embertelenkedik. És van egy idős, kopott, Tarajos mérnök, akinek jó szándékai (és jó gondolatai) vannak, de ellensége a műhelyfőnök, s ezért ötleteivel nem tud mire menni. Persze, az is kiderül, hogy fiai, felesége lenézik, hogy botrányt csinál egy vendéglőben, példamutató kórustag ("a közös dalolás tartja össze az embereket"), teljesen egyedül van és narancsot visz naponta egy kórházban fekvő bikkmakk munkásfiúnak, aki egyik kísérleténél szerencsétlenül járt, de nem lehet pontosan tudni: Tarajos mérnök felelős a balesetért, vagy az üzem vezetősége, aki kiskorút alkalmazott a fiú személyében, hisz "olyan nagyon kellett neki a pénz".

A két másik biciklista, Ferenc és József hol tüzek, hol vizek. Ennek kiváltó oka avagy gennyesedő szálkája (ahogy tetszik) egy nő, aki Ferencet szereti, de Józsefet boldogítja, s hogy ezt megértsük, Beke felvonultatja a falusi közelmúlt közéleti botlásait, s mert ettől sem lettünk okosabbak, Ferenc - mert történetesen darukezelő - felemeli a gyanútlan Józsefet a kampóval, mire aztán kifejezésre juthat a műhely közvéleménye, és Géza-Gyula avatott békítőhajlama...

Így illetlenkedi végig a regényt szinte mindegyik szereplő. Pedig látszik, hogy Beke György komolyan, izgalmasan időszerű dolgokról szeretné elgondolkoztatni olvasóit, ám nem számolt ingázó hősei faragatlanságával, akik a legváratlanabb helyzetekben feleselnek, makacskodnak vele, s életük, gondjaik olyan részleteit is fitogtatják, amelyekről a regényíró hallgatni szeretne. Hősök és szerző viaskodásának kínos jegyzőkönyve az Éjszakai biciklisták, s csak azt sajnálhatjuk, hogy - bár forma szerint Beke győz a faragatlan szereplők fölött, Gézát az egymásra késsel rontó Ferenc és József összebékítésére menesztve - mégis a szereplőké az utolsó szó: szinte biztosak lehetünk benne, hogy amint az író levette róluk a kezét (értsd: pontot tett a regény végére), azonnal egymás torkának esnek.

Még egy érv amellett: többet kell foglalkoznunk az ingázók - idősek és fiatalok - életével, nevelésével. Hadd tanulják meg, hogy nem lehet akárhogy viselkedni egy regényben.

(Röstelkedve vallom be: most, hogy annyi évtized után, újraolvasva paszkvillusomat, kaján kuncogással még élveztem is saját poénkodásaimat, ami azt jelzi, hogy magam már nem igazán okulok a történtekből, legfeljebb sajnálkozva szégyenkezem miatta, ami az igaztalanul és talán fölöslegesen ejtett sebet be nem gyógyítja soha...)

*

Az élet első, igazi iskoláját a két utolsó egyetemi év utáni nyarakon, előbb egy másfél, aztán egy három hónapig tartó laktanyai kényszerfogság során jártam ki. Vakon hittem is előtte az idősek nemzedékről nemzedékre hagyományozott vélekedését, hogy a katonaság a legjobb ellenszer a korábbi nyámnyilaságra, gyógyítja a gyermeki együgyűséget és hozzáedz a kitolósdihoz, az átverősdihez, amivel különben keresztül-kasul át van szőve az élet, csak éppen sokszor nem vesszük észre. Vagy nem akarjuk látni...

Az első katonáskodó nyarat Zilahon töltöttük, a másodikat Nagyváradon.

A zilahi katonaság azzal rögzült örökre bennem, hogy kénytelen-kelletlen egyúttal megismerhettem a tikkadt, vízhiányos szilágysági tájat, amelyet olykor enyhített a környékbeli gyümölcsösökből lopott szilva, koraérő szőlő, alma, körte, a földekről (hadi)zsákmányolt tejeskukorica. Tömegben éltünk, fegyveresen, egyenruhásan, mi voltunk az erő, a haza felkent védői, akiknek mindent szabad, s belénk költözött a nyájszellem, elvesztettük az egyénileg érzett felelősség súlyát. "A katonának van a legrosszabb sora a világon" jelszóval eleve jogot formáltunk jóformán mindenre: hogy soron kívül kiszolgáljanak, hogy ingyen utazhassunk a buszon, hogy a moziba félárú jeggyel mehessünk be, a sört is bőkezűbben mérjék a csaposok s lehetőleg a reggeli-déli-esti fejadagokból is repetálhassunk. Az életet kóstoltuk meg, de nem az élet felelősségét, hanem annak a sáskaerkölcsét, amely addig rágcsál az előtte lévő torzsán, amíg bele nem vásik a foga.

A nagyváradi, ráérősebb kaszárnyaélet már rafináltabb élményekhez juttatott: Kolozsvárhoz képest is igazi nagyváros lüktetett körülöttünk, olykor-olykor, kisebb-nagyobb huncutságok révén sikerült is megmerítkezni civil mindennapjaiban. Ott volt alkalmam először megfigyelni egy repülőtér életét, miközben nap nap után az őrségállás gyakorlati mozzanatait tanultuk és gyakoroltuk, mint hajdanán a betűvetést vagy a számokkal való műveleteket. A mai műszaki szinthez képest akkor még csak amolyan rövid, zömök kis orosz kávédarálók röpdöstek az erdélyi városok és Bukarest között, alig fért beléjük vagy két-három tucatnyi utas, s valahányszor ki- vagy beszálltak, kénytelenek voltak mélyen meghajtani a fejüket az alacsony ajtónyílás miatt. A pilótán speciális, gumival felerősített szemüveg és bőrdzseki volt a kötelező öltözék, no meg a pilótasapka, amelynek madzagja karcsún lebegett a légcsavar szelétől a bal arca mellett.

Nagyváradon kóstoltam meg, milyen a 24 órás magánzárka, amikor kizárólag vízen és kenyéren él az ember és csak egy rend csupasz deszkán alszik, s fel se tud állni becsületesen, mert minden ruhadarabja azonnal lecsúszik róla, a cipő lötyög a lábán; hiszen a cellába terelés előtt le kellett adnia minden madzagot, övet, akármit, amivel netán felköthetné magát búbánatában.

Mi sem állt távolabb tőlem attól, hogy ilyen cselekhez folyamodjak: az ok, amiért zárkába küldtek, az volt, hogy amikor szüleim meglátogattak egy vasárnap délután, s én mindenáron ki akartam kísérni őket a vonathoz, amely éppen akkor indult, ameddig a kimenőm szólt, lekéstem a takarodó kezdetét. Igaz, távolról sem én voltam az egyetlen, aki negyedórás késéssel, záróra után iszkolt befelé a kapun (a szolgálatos ajtónálló, bajtársiasságból, igyekezett megjátszani, mintha nem látna semmit), s a már mély alkonyi homályba borult kaszárnyaudvaron, ahol a szolgálatos tiszt éppen az alakulatok jelenlétéről hallgatott meg unott jelentést, többen próbáltunk észrevétlenül a sor végéhez felsorakozni. Tömeges lopakodásunk feltűnt az amúgy jóravaló, engedékeny tisztnek, s felszólította mindazokat, akik szemmel láthatóan, de felismerhetetlenül elkéstek, lépjünk ki a négyszög elé. Ahogy az lenni szokott: néma csend. Többszöri, eredménytelen felszólítás után a parancsnok beígérte: éjfélig békaügetésre fogja az egész bagázsit, ha legalább egy valaki nem áll elő.

Nem tudom, hogyan és mi történt velem akkor, de hirtelen előre léptem. Talán, mert hittem a tisztnek, hogy ezzel túlteszi magát a további megtorláson.

Persze, ez nála csak a kezdet volt. Ha már volt egy tettes, jöttek a kérdések: még ki volt velem? kikkel surrantam be a sorba?

Mind azt hajtogattam: sötét volt, senkit sem ismertem föl.

Makacs hallgatásom miatt szabta aztán rám a 24 órás magánzárkát, ami furcsa mód nem maradt meg iszonyatként bennem: tudtam, hogy ludas voltam, megérdemeltem a büntetést, ami - mellesleg - sokkal lezserebb és elviselhetőbb volt, legalább is ott és akkor, mint ahogy olvasmányaim alapján a képzeletemben élt.

*

Eszembe jut egy sepsiszentgyörgyi hegymászó, akit akkor kerestem föl otthonában, amikor A bozót c. riportregényem nyersanyagát gyűjtöttem be. Találkozásunkkor még nem tudtam, mihez kezdek az anyaggal: a megtörtént esemény miértje, az ügyben érintettek magatartása, gondolatai és véleménye érdekeltek, s jártam városról városra, embertől emberig, nyomoztam utánuk, egyik adta a másik címét, beajánlottak egymáshoz, telefonon egyeztettem velük.

A szóban forgó szentgyörgyi srác először letagadtatta munkatársaival, hogy ott lenne a munkahelyén. Amikor a kaputól felüzentem telefonon, hogy várok rá lent, az a válasz érkezett vissza, hogy ma nem látták semerre. Ez valahogy számomra nem hangzott hihetően, ezért a műszak vége előtt ismét odaálltam a kapuhoz, ahol a gyár munkásai rendszerint kitódulnak, s a kapus előre beígért segítségével készültem lecsapni rá. Számításom bevált, mert nem telt el sok idő, s a kapus már meg is bökött hátulról: most közeledik a kapuhoz a célcsoport, s köztük a harmadik fickó az, akit keresek...

Odaléptem, bemutatkoztam. Azt is elmondtam, mi járatban vagyok, és gyorsan hozzátettem, hogy csak abban az esetben állok vele szóba, amennyiben hajlandó a tragédiával kapcsolatban nyilatkozni.

Zavarában dadogott, pirult, neki-nekivágott egy mondatnak, belezavarodott. Megsajnáltam, s hogy ne kínlódjon tovább, direkt a tárgyra tértem: miért tagadtatta le magát a délelőtt, amikor először jelentkeztem?

Hát... mert azt hitte, hogy át akarom verni. A társai azzal ugratták, nem is újságíró vagyok, csupán egy szimat, és ki tudja, mit akarok tőle...

No jó, mondtam, tegyük fel, hogy az vagyok, akinek mondtak, akinek ő is gondolt. De ha nincs takargatni vagy félteni valója, akkor mire volt jó ez az egész bújócska?

A szemembe nézett, tekintete mélyén valami űzött fájdalom bujkált...

Mindez így jelenik meg később a riportregényben:

(Beszélgetés Csibi Elekkel. - Időpont: 1984. április 18-án délután; helyszín sepsiszentgyörgyi bérlakásának nappalija)

Hosszan, áthatóan fürkész, mintha titkolt szándékot próbálna leolvasni arcomról. Neki-nekilendül mondókájának, majd a szavakat keresgélve megtorpan, közben hevesen gesztikulál. A nagyobb nyomaték kedvéért olykor az asztaltól is felugrik. Táncos léptekkel összevissza járja a tenyérnyi perzsaszőnyeget, s átszól feleségének a szomszéd szobába - aki épp a gyereket szoptatja -, hogy lehetőleg ne zavarjon bennünket.

- Négy hónapos már apuci fiacskája! (Suttogva:) Nagyon féltem, hogy elveszítjük, ha az asszony megtudja: a halálból tértem vissza hozzá.

- Később hogyan fogadta a hírt?

- Ma se tud róla! S úgy beszélgessünk valahogy, ki ne tudódjék, mi volt a való helyzet. Különben nem enged többé mászni!

- Könnyű letiltani egy alpinistát?

- Egyszer apám is megpróbálta, eldugta a felszerelésemet, de azért csak ott voltam a túrán! De a feleségem nem ismer pardont!

- Jó, akkor vigyázunk.

- Még mindig haragszik?

- Kellene valamiért?

- A reggeli históriáért. Amikor a gyárban keresett. És én le akartam rázni.

- De hát... túlvagyunk rajta.

- Én nem szoktam futni senki elől. De a kollégám, aki önnel beszélt telefonon, azt mondta nekem, a milíciáról keresnek a fővárosból. (Megremeg.) Na, ha engem onnan keresnek, gondoltam, én oda nem megyek, mert nem csináltam semmit. Az égvilágon semmit!

- Tegyük fel, a milíciáról keresik. És tiszta a lelkiismerete. Akkor mi értelme a bujkálásnak?

- Apám milicista, s ő mondta nekem többször: "Fiam, úgy intézd az életedet, hogy velünk dolgod ne legyen!"... (Pironkodva:) Ezért kértem az igazolványát is... hogy megbizonyosodhassak, tényleg nem onnan jött...

Össze se tudnám számolni, hány ember után "szimatoltam" így vagy úgy pályafutásom során - igaz, minden ellenséges szándék nélkül. Úgy éreztem, mert úgy tanultam, hogy a mesterségem - amelyet sokáig azzal avattak "előkelővé", hogy a pártaktivistáéhoz hasonlóan kiemelten bizalmi állás - erre feljogosít. Nyomtatott megbízólevelünkön, amelyet minden kiutazás előtt kötelezően kiállított számunkra a szerkesztőség vezetősége, s amely alapján az út költségeit is állta, hosszú évtizedeken át változatlan maradt a nevünk mögött sorjázó felszólítás a helyi hatóságokhoz:

"Kérjük a helyi párt- és állami szerveket, adjanak meg számára minden szükséges segítséget."

Ez számomra amolyan kiváltságfélének tűnt már az első pillanatban, s első kiutazásaim során meglepődve tapasztaltam, hogy a megbízólevélnek szóló tisztelet, az újságíróval szembeni körültekintő figyelem igenis, működik, élő valóság. Az újságírónak nem kellett egyebet tennie, minthogy - viselkedjen. Tisztességtudóan, "elvtársiasan". És akkor respektálták. Így volt ez Nagyenyeden és Csombordon, majd Besztercén, ahol a tűzkeresztségen átestem, s ugyanígy éltem át első utamat a Székelyföldön, mely egyenesen Csíkszeredába vezetett, 1962 decemberében.

Valamivel éjfél után szökkentem le a sivító, sűrű gőzbe burkolózó gyorsvonatról a félméteres hóba. Pillanatok alatt összeragadt az orrcimpám a fagytól...

Indulás előtt idősebb pályatársaim a lelkemre kötötték, hogy jó lesz valamilyen fejfedőt vinnem magammal, már csak azért is, mert a csíki ember, ha télen hajadonfővel lát valakit az utcán, menten tudja, hogy az illető vagy nem odavaló, vagy bolond. (Azóta mindez a legendák világába költözött: ma épp olyan divat diktálta szokások uralkodnak Csíkban is, mint a földkerekség jóval melegebb égtájain...) Vásároltam hát tessék-lássék forma - mert korábban nem tűrtem meg a fejemen semmilyen tökfedőt - egy olcsó, méregzöld vadászkalapot, azt a csomagomba rejtettem, leszálláskor pedig, az elhagyatott peronon szépen a fejembe nyomtam, s mint aki ezzel eleget tett a mimikri helyi követelményeinek, nyomultam előre hősiesen és a kíváncsiság izgalmával (ekkora telet akkor láttam először) a minden felől támadó, körülölelő, recsegő-ropogó fagyban, a hófehéren szikrázó, ájult éjszakában, amelyet olykor a száraz hasábok kéményeken át elillanó fanyar füstszaga itatott át, épp olyan diszkréten, ahogy a köröskörül illedelmesen felhangzó, álmos kutyaugatások a városka csöndjét.

Rajoni világot írtunk akkor, ama híres-nevezetes, sokat emlegetett, egyfelől visszavágyott, másrészt kutyául szidott magyar autonóm tartomány idejéből. A földgáznak híre-hamva nem volt a székely ember hétköznapjaiban, szálloda, nagyvendéglő is egyetlen darab működött, a Hargita nevezetű (a rendszerváltás után, némi helyi segédlettel, sikerült valakiknek csendőrlaktanyává változtatni), a régi kórház szomszédságában. A hokipálya - a mai fedett jégcsarnok közelében - is csak amolyan szabadtéri létesítmény volt, a pályát bekerítő, ácsolt lelátókkal, ahol a hideg miatt nem lehetett ugyan leülni, viszont izegni-mozogni, toporogni, a pályára bekiabálni annál inkább; mellesleg, mindez kötelező is volt, ha az ember nem akart az utolsó játékidőre mélyhűtött állapotban átigazolódni ama másvilági, egyre nagyobb létszámú csapatba. Ezt meggátolandó azonban, szünetek idején az úgynevezett melegedőben - ami a lelátók alatti, deszkával fedett menedéket jelentette - nagy, vendéglői leveses bögrékben mérték a forró rumos teát, amiről az első korty után is kiderült, ám szorgos fogyasztás után szemmel láthatóvá is vált, hogy tulajdonképpen teás rummal áll szemben az ember, amely veszett jókedvre hangolja az amúgy zúzmarás külsejű, érzéketlenné dermedt szurkoló lelkivilágát. A sokszor késő estébe nyúló meccsek alatt addig-addig teázgatott itt a közönség (nem beszélve a topogó csizmák, bakancsok mellé állított fenyővizes üvegekről, amiket többnyire az üzletből vagy otthonról hoztak), hogy mire felharsant a minden izgalomra pontot tevő bírói sípszó, a felhevült lelkek már fojtás után áhítoztak, s a szurkolótábor szinte egyemberként lepte el az otthonosan szűkké váló, de amúgy vendégszerető lokált, s a benti kellemes melegben, a további egy-két decitől aztán alaposan és együltében elázott, de akkor már minden mindegy volt...

Amikor Csíkszeredába megérkeztem, éppen hazafelé szivárogtak a csattanó hidegben, hangoskodva és heveskedve az utolsó drukkerek, akik záróráig, de talán még jóval azután is kitartottak a "városiban", az aznapi meccs után. Én meg, velük szemben, átvágtam a hóba ájult parkon és máris ott álltam a rajoni pártbizottság épülete előtt (azóta tudom: a MÁV 1942-ben emelt épületéről van szó, amely a hatvanas évek elején Csík rajon politikai központja volt), s megnyomtam a masszív faragott ajtó mellé szerelt csengőt. Csoszogás, döndülések, matatás a záron, nyílt a kapu: benne a bajuszos, álmos képű kapus, az akkori idők híres-nevezetes portása, akiről annyi szatíra született, és akit bátran meg lehetett bírálni, mert egy rendszer, ha el is ismeri a hibáit (ami önmagában nem mindennapi erény), többnyire a hierarchiában legalacsonyabban állókra hárítja a felelősséget (kapus, takarítóasszony, titkárnő stb.)

A szeredai rajoni pártbizottság kapusa viszont vérbeli mindenesnek bizonyult: kényelmesen, de biztosan forgatta a golyóstollat, amíg bevezette adataimat a mindenes könyvbe, mely az intézménybe való ki-be mozgást regisztrálta, készségesen feldöcögött velem a második emeletre, ahol a vendégszobában jól bedurrantott tüzes vaskályha ontotta a meleget az egymás mellett sorakozó emeletes vaságyakra, megmutatta a vízzel teli vedret, a mosdótálat, a fásládát, a piszkavas helyét, jó éjszakát kívánt, majd figyelmeztetett, hogy ha reggelizni támad kedvem, reggel hétkor az alagsori konyhában találom őt, mert egyben ő a pártbüfé kezelője is, s majd meglátom, hogy milyen a cég fatányérosa...

Fagyországból tehát egyből egy szobányi Afrikában találtam magam, s az örömtől és az ellágyulástól bambán, elfoglaltam az egyik sarokban álló ágyat, majd némi szöszmötölés és a zizegő szalmazsákon való vackolódás után úgy elnyomott az álom, hogy csak akkor ébredtem meg, amikor a pokróc alól kicsüngő karomon borzongva éreztem: reggel felé járhat, mert erősen kihűlt a szoba. Az ablakon még alig látszott némi derengés, csak a park fái fehérlettek be rajta, kékes ragyogással.

Az alagsorban kialakított kis konyhában és falatozóban aztán sikerült megkóstolnom a cég fatányérosát: olyan nagy és ízletes volt, hogy bár körben lelógott a lapos tányérról, tüneményes gyorsasággal megtalálta a helyét a korgó gyomorban a feltálalt savanyúsággal és házikenyérrel együtt.

Reggel nyolckor, pontban munkakezdéskor az ifjúsági szövetség rajoni első titkárának irodájában álltam, és az újoncokhoz illő tisztelettudással és alázattal előadtam: azért küldtek a szerkesztőségből, hogy riportot írjak a csíki ifjúság hétvégi, szabadidős rendezvényeiről, akár a város, akár a környező falvak viszonylatában. Az első titkár rövid faggatózás után behívott egy fiatalembert, aki Gergely András néven mutatkozott be, s azzal bízta meg, hogy a pályakezdő újságíró elvtársat (aki én voltam) ittléte során elkalauzolja mindenfelé, amerre csak vizsgálódni szeretne.

Eközben szerényen azt is megjegyeztem, hogy segítség a szerkesztőségből is érkezik, Elekes Ferenc kollégám személyében, aki egy nap múlva szándékozik leutazni, hogy bemutassa számomra a vidéken való újságírói forgolódás különböző fogásait.

Sebaj, hangzott a döntés, Gergely elvtárs mindenképpen a segítségükre lesz. Neki sem árt, ha új tapasztalatot szerez a konkrét valóság területén.

Mikor már javában ismerkedtem Andrissal, elárulta, hogy ő is néhány hete került aktivistának a szervezethez, s mostani kalauzolásom az első megbízatásai közé tartozik. Elkacagtuk ezt a "vak vezet világtalant" állapotot, mely egycsapásra a kölcsönös bizalom légkörét varázsolta közénk: korábbi tartózkodásunk és félszegségünk semmivé vált, amint felismertük egymásban a sorstársat.

Nem mesélem el azt a pár tüneményes napot, amit egymás társaságában, környező falvakat és a várost járva eltöltöttünk. Neki köszönhetem (sok egyéb mellett), hogy egy csíkszentimrei utca portáin lakó fiatalokat felkeresve, mindegyre névrokonokra bukkantam, s akkor szembesülhettem azzal a prózai valóval, hogy addig ritkának tudott családnevem itt annyira közönségesen elterjedt, hogy minden harmadik házban azt hitték, tréfálok velük a bemutatkozáskor.

Másnap éjszaka már "tapasztalt" csíkszeredai lakóként fogadhattam Elekes Ferit az éjszakai állomáson, s vezettem a sokat látottak biztonságával jól befűtött éjjeli szállásunkra.

Emlékezetes marad az a vasárnap is, amely arról lett volna nevezetes, hogy a Szeredához közeli Csíkpálfalvára bevezetik a villanyt, s ez alkalomból az ifjúsági szervezet műsoros rendezvénnyel köszönti a nagy eseményt. András, hogy megmutassa nekünk a falu környékét, gyalog vezetett át bennünket, toronyiránt a közeli földeken, s úgy értünk a pálfalvi főutcára, vettünk részt az ünnepségen és a villanyavatón, majd meginvitáltak az esemény tiszteletére rendezett díszebédre is. Végül, hogy a riport életszagú is legyen, bekopogtunk egy portára, ahol az idős házigazda akkor is szívesen fogadott, amikor eléadtuk a kérésünket: mesélje el, milyen volt itt a világ, amíg nem égett a villany. A beszélgetést Elekes Feri vezette, Andrissal meg csak tátott szájjal hallgattuk az öreg és Feri párbeszédét. Két csavaros eszű góbét hallhattunk, már-már versengve mérték össze csalafintaságukat. Úgy faggatták egymást, mögöttes értelmű, huncut kérdéseikkel, hogy azokban mindjárt benne volt a válasz is. S mindezt könnyedén, természetesen, ahogy az öreg a rózsaszínű ribizliborát minden teketória nélkül töltögette a virágos poharakba... Én meg csak ámultam és szorgalmasan próbáltam jegyezni az ízes mondatokat, az emlékeket, a régi történeteket, amelyek nem akartak véget érni. Az volt az érzésem, hogy tulajdonképpen minden interjúalany egy-egy csodálatos hangszer, csak meg kell tanulni megszólaltatni, s aztán már úgy játszol rajta, ahogyan te akarod, s azt a nótát, amit éppen csak hallani akarsz. Feri beszédstílusa az őszintén érdeklődő és együttérző városi ember szerepéhez illett, aki segíteni szeretne, ha tudna, de hát nem rajta múlik sok minden, de azért ne zárjunk ki bármilyen kis esélyt is, ki tudja, melyik bokorból ugrik ki a nyúl...

Később más, tapasztaltabb kollégával is felkerekedtem nevelő célzatú, közös terepszemlére, de a Frici-féle őszintének látszó riporteri empátiát egyiküknél sem tapasztaltam. Sőt, különösen idegesített az a kioktató hang, ahogy néhányan megnevelni próbálták beszélgetőtársaikat, akik emiatt legtöbbször megszeppenve, nyelvükre harapva, gondolataikat eltitkolva, zárkózottan próbáltak mihamarabb megszabadulni a riporteri faggatózástól.

Nagy volt a bánatom, amikor a közös riportból csak az lett jó, amit Frici írt meg. Pedig ő végig zsebre dugott kézzel, látszólag gondolataiba mélyedve élte végig az eseményeket, az öreg pálfalvi házában is inkább csak a koccintással és a góbéskodással volt elfoglalva, ennek ellenére olyan hangulatosan adta vissza a vasárnap történteket, hogy az én hozzájárulásom végül is elvérzett a szerkesztő szigorú ceruzavonása alatt, mellyel minden mondatomat kihúzta.

*

Voltak pillanatok az életemben, amikor az önvédelem riasztócsengője kikapcsolt, vagy éppen nem volt benne áram.

A legelső ötvenhat nyarán következett be, amikor majdnem meghaltam - a Margit-hídon. Egyetlen pillanaton múlott, hogy ott feküdjek, tönkrezúzva a villamosnak kiképzett járdasziget mellett, a síneken, az akkor nem tudom hányas (talán akkor is már a 6-os vagy 4-es járt arra) sárga villamos kerekei alatt.

Iskolai kiránduláson voltunk abban a minden eresztékében meglazult, meglódult évben: a kolozsvári Brassai Gimnázium (éppen 7-es fiúlíceumnak hívták hivatalosan) a budapesti Árpád Gimnáziummal kísérelt meg a pillanatnyilag könnyebben átjárható határon át testvérkedni: júliusban ők jártak minálunk vendégségben, Kolozsváron, augusztusban mi utaztunk oda - egy autóbusznyi tanár és gyermek. (Pesti nagynéném tanított az Árpádban, talán onnan is eredeztethető az iskolák rokonná válása, hiszen kolozsvári nagybátyám a Brassaiban volt földrajz-szakos, amolyan kirándulásszervező mindenes, egy időben aligazgató is...)

Egy évem volt még hátra az érettségiig, nagy lelkesedéssel utaztam első külföldi kimozdulásomra. Mindenüvé csoportosan csatangoltunk: Pesten kívül felrémlik még Eger vára, illetve Esztergom és a Bazilika bebarangolása, az aggteleki cseppkőbarlang, egy Miskolc melletti hévízfürdő (ha nem csalódom, Tapolca), aztán a Balaton: Badacsony, Siófok, Tihany, Szárszó...

Az utolsó előtti napunkat töltöttük éppen, a Parlamentet látogattuk meg, s a Margit-hídon a villamosra vártunk. Megigézett a kolozsvárihoz mérten szokatlanul nagy forgalom, a nyüzsgés, hol a híd karfajához léptem és lenéztem a Dunára, a mélybe, hol a járdaszigeten lestem a jövő-menő villamosokat.

Egyszer csak váratlanul azt éreztem, hogy szabályosan a levegőbe emel valami, majd elterülök az aszfalton.

- Meghalsz, te ostoba! - hallottam valahonnan távolról magyartanárom, Fejér Miklós rekedtes ripakodását.

Felültem, s mint aki álmából ébred, kíváncsian körülnéztem: a járdasziget mellett, a megállóban ott áll egy villamos, a peronra kiszállt vezető és kalauz izgatottan hadonásznak, vitatkoznak tanárommal, felém mutogatnak, gyermekeiket emlegetik, meg hogy miattam szinte börtönbe kerültek... Miklós bátyám egyre csak csitította őket, a maga kedves, brummogó, enyhén nazális stílusában, ahogyan nekünk szokott magyarázni, a körülöttük keletkezett csődület lassan eloszlott, a villamos megmoccant és tovagördült.

Később, tanárom beszámolója alapján, rendre visszaidéztem magamban a történteket: a villamos ráfordult a hídra, amikor én leléptem a járdaszigetről, de valamiért nem abba, hanem az ellenkező irányba bámultam, és a vezető hiába nyomogatta egyre kétségbeesettebben a csengettyűt, amit közben magam is hallottam, de egyszerűen elengedtem a fülem mellett. Mintha nem is nekem szólna... Végül tanárom, aki borzadva nézte a jelenetet, látván, hogy nem reagálok a csöngetésre, az utolsó pillanatban galléromnál fogva felemelt és a járdára lódított.

Magyarán: megmentette az életemet.

Szerencsére, a felnőttek s társaim is hamar túltették magukat a történteken, mindenki örvendezett, hogy nem lett komolyabb baj, s a kirándulás probléma nélkül végződik.

Kamaszként amúgy semmi jelét nem észleltem annak, hogy Magyarországon készülne, netán forrongana valami: amerre megfordultunk, mindenütt a hétköznapok kisszerű derűje fogadott, a nyári gondtalanság hangulatába csöppentünk. De az is meglehet, hogy vendégek, turisták lévén, nem volt módunkban ráhangolódni az ottani történésekre, amelyek akkor még távolról sem az utcán vagy egyéb nyilvános helyen, annál inkább a társadalmi intimitásban érlelődtek. Nagybátyám, akinél Pesten megszálltam, hivatásos tiszt volt a néphadseregnél. Ludovikát végzett, megjárta az orosz frontot, fogságba esett, s úgy került aztán Magyarországra a negyvenes évek végén, hogy bár kolozsvári származású volt, magyarnak könyvelték el, mire automatikusan magyarnak küldték "vissza", Magyarországra, ő pedig nem tiltakozott (nagyszüleim nagy bánatára). Őtőle, illetve a házában, ottlétünk alatt nem hallottam semmi olyasmit, ami egy készülődő rendszerváltás érlelődésére utalt volna.

Jó hangulatban, élményekkel eltelten tértünk haza Kolozsvárra. Az én örömöm kettős volt: annak is örülni tudtam, s egyre jobban, hogy az életből való távozásom dátuma kissé módosult, méghozzá az én javamra.

Meglepetésszerűen ért ezek után a budapesti október 23. híre. Aprócska, primitív, de annál megbízhatóbb néprádiónk (román márkaneve szerint Radio Popular) reggeltől estig burrogva melegedett, zúgott, sokáig egyetlen megbízható kapcsolatunk volt a külvilággal, jobbára a Kossuth rádiót hallgattuk rajta - a Petőfi vételi körülményei jóval szeszélyesebbek voltak. Azokban a hetekben szüleim különös feszültséggel és figyelemmel forgolódtak a készülék körül, nehogy elveszítsenek akár egyetlen híradást is. Különösen anyám buzgólkodott, hiszen naphosszat otthon ült, vezette a háztartást, de azok az események valahogy teljesen kibillentették megszokott ritmusából. Sokat sóhajtozott, felborult a beidegződött napirendje, minduntalan a pesti rokonokat emlegette, vajon mi lehet most velük... Apámmal sűrűn vitatkozgatva próbálták kihámozni az ellentmondó hírekből, mi is történik voltaképpen odaát. Különösképpen nem agitáltak minket, nem hangoskodtak, nem ujjongtak, majd nem is roskadtak össze, de látszott rajtuk az a belülről feszülő, aggodalmas reménykedés, hogy hátha, hátha jobbra fordul életükben az, ami pár évvel korábban beteljesületlenül maradt.

Anyám attól kezdve már nehezen bírta cérnával, mihelyt a szovjetek bevonultak Budapestre és komolyan lőni kezdtek, egyre többször hangzott föl a híres Tamási Lajos vers, a Piros a vér a pesti utcán... Mindannyiszor sírva fakadt, valahányszor csak hallotta. Majd, amikor Kádár Jánost mint végső megoldást kezdték emlegetni a tragikusba forduló híradások, már csak abban reménykedett, hogy egy olyan ember, akinek a kommunista börtönökben a körmeit kitépték, talán mégsem paktálhat le kínzóival...

Sokáig maradtam, tanulságképpen, anyám e sóhajával, ami úgy élt bennem, mint bizonyosság arra, hogy még sincs teljesen veszve minden, hiszen mégis csak az anyám hitére alapoztam.

Tulajdonképpen mindig is jóhiszeműen elhittem azt, amit mások mondtak nekem. Minden attól függött, az illető szavának, jellemének pillanatnyilag mennyire volt hitele előttem. Első menetben eredendően jónak képzeltem el s hittem az embereket.

Az iskolában a magyartanárom egy szünetben félrehívott és pár szóval csöndben figyelmeztetett: legjobb lesz nem beszélni arról, ami nemrég történt odaát. Olyan dolog ez, ami nem ránk, gyerekekre tartozik. Kiéreztem hangjából a jóindulatú féltést, akkor is, amikor már határozottan bejelentette: a faliújságra kirakta ugyan a magyarországi kirándulásról szóló útirajzomat, de pár nap múlva, nehogy valaki belékössön és belemagyarázzon valamit, szépen levette és eltette a fiókjába.

Azóta is gondolkozom, mi lehetett benne feltűnő, ha csak az nem, hogy géppel írtam le apám egyetemi irodájában, s azokban a napokban minden gyanús volt, ami Magyarországgal kapcsolatban pozitívan elhangzott.

*

Már 1957-be fordultunk, amikor a néném azzal állított haza az iskolából, hogy van egy osztálytársnője, aki szintén verseket ír, s ő személy szerint nagyon szeretné, ha mi ketten összeismerkednénk, így legalább lenne közös beszédtémánk. Mindjárt ajánlkozott is, hogy ő meghívja a leánykát hozzánk, aztán majd én hazakísérem, a többi pedig az én dolgom. Láttam rajta, hogy valósággal rajong érte, elmesélte nekem, hogy milyen szerencsétlen sorsú, bentlakásban lakik, nincs senkije, aki gondját viselné, nagyon elgyötörték a budapesti események, siratja az elbukott forradalmat...

Addig-addig beszélt róla, hogy végül magam is kíváncsi lettem arra a versíró lányra, aki aztán egy délután be is állított hozzánk. Mondhatom, nagyot csalódtam, mert az elképzelt, festőien romantikus lányalak helyett egy külsejében szánalmas, elnyúzott, pattanásos kamaszlány nézett vissza rám, miközben nagy elfogódottan kezet nyújtottam - nem a külső a fontos, mondogattam magamban, hanem a tehetség, az az isteni szikra, ami az emberben lakozik. A vendéglány nem igen szólalt meg, én is hallgattam, többnyire a néném vitte a társalgást, már nem is emlékszem, mi minden került szóba, aztán édesanyám is bekapcsolódott a diskurzusba, jól el tudott társalogni a gyerekek barátaival, ismerőseivel, én meg arra vártam, mikor kerül rám a sor; hogy a Rákóczi-út végéről, töksötétben bekísérjem a Farkas utca végén lévő bentlakásig.

Késő őszi este lett, mire elindultunk, furcsán éreztem magam a lány mellett. Sosem voltam magas termetű, de ő valahogy nálam is alacsonyabb volt, csak a hátrafésült, tarajra emlékeztető, egyenes szálú, zilált frizurája emelt valamennyit a termetén. A sötétben furcsán, nagyra nőtt fehér golyóként szikrázott a szeme, ahogy alulról időnként felpillantott rám. Próbáltam vele a verselésről beszélni, de nem igazán ment a társalgás, mindegyre elakadtunk. Egyszerűen: nem tudtam, melyik végénél fogjam meg a témát. Úgy váltunk el, hogy majd még találkozunk. Amikor a lánybentlakás közelébe értünk, megkérdezte: hallom-e, hogy jajgatnak a rabok ott szemközt, a börtönben?

Értetlenül néztem rá. Addig meg sem fordult a fejemben, hogy Kolozsváron egyáltalán létezik börtön, s hogy az épp a leányiskola közelében lenne. Nem, nem hallok semmit... - válaszoltam.

- Most lehet, hogy nem, de egész éjjel hallani, ahogy jajgatnak, miközben kínozzák őket.

Mit mondhattam volna erre? Hallgattam. Hittem neki, meg nem is. Fura egy lány. Egész vézna alakja, rajta az elhanyagolt, gyűrött ballonkabátja szánalmat ébresztett az emberben. Valahogy nem igazán tudtam megkedvelni, de a nénémet sem akartam elkeseríteni, ezért a véleményemet megtartottam magamnak.

A verseire viszont kíváncsi lettem volna... De csak jóval később kerültek a kezembe, amikor már a saját írásaimmal lehettem elfoglalva.

Úgy emlékszem, a későbbiekben még egyszer-kétszer, s akkor is futólag találkoztam a furcsa költőlánnyal. Hallottam, később zaklatták a versei miatt, talán hatósági őrizetben is volt. Néném egy füzetet is kapott tőle, amiben a csaj írásai voltak, annak idején nekem is megmutatta, de szinte nem is emlékszem már rájuk, miről szóltak, amolyan "szabadságharcos", "kard ki" stílusban fogalmazódtak - rémlik most fel valami -, nem is lelkesítettek fel túlságosan a füzetben rejlő sorok -, az egészet akkor szépen becsúsztattam egy mély fiókba, ahol jegyzeteim, próbálkozásaim, alakuló könyvtáram első darabjai szunnyadtak, hogy majd egy nyugodtabb pillanatban előveszem.

Már jócskán egyetemisták voltunk, amikor megtudtuk, hogy egy délelőtt, amíg a néném meg én órát hallgattunk a bölcsészeten, anyánkat becitálták a belügyhöz. Ő maga mondta el utólag a történteket, s úgy adom vissza, ahogy elmondására emlékszem.

Tudomására hozták, hogy a lánya barátnőjének a kéziratait keresik, aki "nagy bajba keveredett", s ő maga vallotta be, hogy azokat a nénémnek megőrzésre átadta.

Anyám határozottan kijelentette, hogy márpedig ilyen kézirat odahaza a lakásunkon nincsen. Ha volt is valamikor, mert emlékszik rá, hogy pár évvel korábban, a lánya holmiját rendezgetve talált valami verseket, beléjük olvasott és akkor látta, hogy az ilyesminek nincs mit keresnie nálunk, ő fogta magát, és az egészet bedobta a kályhába, elégette.

A faggatózók többször is megkérdezték: egészen biztos ez? Anyám olyan elszántan állította, hogy igen, végül is hittek neki. Még megfenyegették ugyan, hogy házkutatást tartanak, és vajon akkor is ugyanezt a vallomást teszi? Mire anyám rábólintott: menjenek vele, ha akarnak, kutassanak át minden sarkot, neki nincs rejtegetni valója...

A házkutatás - utólag azt mondom: szerencsénkre - elmaradt.

Apám nem győzte csodálni anyámat e szokatlanul talpraesett fellépéséért; mindennapi színjátékuk alapján ugyanis mi elkönyveltük, hogy anyám az öt gyerek megszülése és felnevelése miatt állandó gondoskodásra szorul, mert gyenge, házi gondokkal túlterhelt és óvni kell még a széltől is, ha lehet, elvégezni helyette a strapás munkákat. Pedig hát, kritikus helyzetekben az igazságnak mindig az az oldala látszott jobban, hogy anyám valójában egy igen talpraesett asszony, csak az élet megfosztotta attól, hogy kénytelen legyen naponta, óráról órára önálló döntések elé állni.

Életének utolsó éveiben bizonyította be véglegesen, hogy mennyire hamis képet éltettünk róla: amíg apám nyugdíjba nem ment, oly talpraesetten szervezte meg új életüket a csíki havasok alján, mint aki hosszú, sok évtizedes álomból ébred...

Máig sem értem, hogy anyám beidézése után miért nem kapcsoltam azonnal: a belügy által keresett iratok netán éppen azzal a füzettel azonosak, ami a fiókom mélyén hevert.

Csak évekkel később derült ki, hogy otthonunkban tulajdonképpen egy "bombát" rejtegettem, amelyik bármikor nagyot robbanhatott volna.

Akkor már az Ifjúmunkás kolozsvári tudósítója voltam, s az írószövetség kolozsvári fiókjának Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körében megindult egy meglehetősen zavaros indítékú és hátterű boszorkányüldözés a tehetséges, akkor még egyetemista fiatalok spontán csoportosulása ellen, bizonyos áthallásos versek és szűk körben, de nyilvánosan tett úgynevezett ellenséges kijelentéseik miatt. Szinte öntudatlanul kerültem abba a helyzetbe, hogy a saját szememmel is lássam, miként kísérték és figyelték meg szinte testközelből a célszemélyeket a rájuk állított fogdmegek.

Korábban félig-meddig amolyan legendának, eltúlzottnak és legénykedőnek véltem a megfigyelésről szóló híreket. Az érintett srácok mintha-mintha még élvezték is volna, hogy egy izgalmas rabló-pandúr játék részesei, s a játék hangulata rám is átragadt róluk.

Több napon át azt "játszottam" például, hogy a kolozsvári főtéren beültem a Szentegyház utca sarkán lévő falatozóba, ahol uzsonnázni és sörözni is lehetett, s délig hol az egyik, hol a másik megfigyelt srác ült le velem poharazgatni, kéziratot megbeszélni. Az asztal amúgy törzshelynek számított, az Utunk c. hetilap felé menet mindenkinek útjába esett, írók, szerkesztők is gyakran vették oda be magukat, mi pedig szinte nyíltan szembenevettük azt, aki az egyik sarokba húzódva a mi asztalunk körülötti mozgolódást figyelte.

Feltettem magamban: ha délben, amikor felállok az asztaltól, a megfigyelő is szedelőzködni kezd, akkor egye fene, mindent elhiszek. Ellenkező esetben vaklárma és képzelődés az egész.

Eszembe jutottak akkor az addig olvasott orosz partizánregények, a bennük leírt különböző meleg helyzetek és az ellenállói technikák. Egy regényes történet kellős közepébe képzeltem magamat.

Déli harangszókor elbúcsúztam a fiúktól, felálltam, s kiléptem az ajtón. Szemem sarkából láttam, hogy gyanúsnak tűnő emberünk is felállt, utánam lépett, majd egy ideig ácsorgott a lokál ajtajában és visszament az asztalához. Síakadály-technikával indultam a megálló felé, ahol buszra kellett szállnom, hogy hazaérjek: időközönként ötletszerűen átvágtam hol az út jobb-, hol meg a baloldalára, s közben mindegyre hátralestem, követ-e valaki.

Követett bizony.

Méghozzá az, akinek a lokálbeli szimat mindjárt átadott az utcán. Szorgalmasan cikázott a nyomomban, se közelebb nem jött, se túlságosan le nem maradt. Néhány lépésre voltam a buszmegállótól, amikor hirtelen begördült a jármű, én azonnal fel is ugrottam a hátsó lépcsőn, de mire a busz indított volna, kísérőm is a lépcsőre hágott - igaz, ő a középső ajtón.

Hazafelé zötykölődve azon töprengtem, még milyen próbának vessem alá az egyre gyanúsabb személyt. Szálljak le két megállóval hamarabb és csaljam magammal gyalogosan a rekkenő déli melegben? Szívesen megtettem volna, de az idő teltével bennem is felébredt a félsz. Szerettem volna minél előbb hazaérni, hogy biztonságban tudjam magamat.

A leszállóhoz érve úgy tettem, mintha tovább utaznék, s csak akkor léptem le a járdára, amikor a sofőr már-már becsukta volna a kocsiajtót. Mire a másik ajtón a szimat is nyomban leugrott, s mint akinek ellenkező irányban van dolga, néhány tétova lépést tett a város irányába.

Ezt kihasználva, gyorsan iszkoltam felfelé az egyik mellékutcában, be a kapun, be a házba, s a pánik tulajdonképpen akkor tört rám, amikor hirtelen, villámcsapásként eszembe jutott az a füzet, amit évekkel azelőtt a fiókomba rejtettem. S vele együtt anyám veszélyes kalandja is, a kettő pedig olyan mérvű pánikká fokozódott, hogy minden percben azt lestem: nemrég lehagyott kísérőm nem lép-e be vajon utánam a kapun?

A kínzó bizonytalanságot csak egyféleképpen tudtam legyűrni: azonnal előhúztam a füzetet, az udvarra szaladtam vele, ahol kapkodva összegereblyéltem egy halom száraz ágat, levelet, a füzet lapjait apró csíkokra tépdestem és alágyújtottam velük a rögtönzött máglyának. Percek alatt elégett minden, ami terhelő bizonyíték lehetett volna.

Ahogy csillapodott a máglya füstölgése, úgy higgadtam le magam is. Megfordult a fejemben, hogy a füst esetleg szemet szúrhat valakinek, aki a főutcán tartózkodik, és onnan a házunkat figyeli, de addigra már minden pernyévé és hamuvá vált, s az érverésem is a szokottra váltott vissza.

Ezt megúsztam - mondtam magamban.

De csak ezt - mondom most...

*

Meghökkentem, amikor szombat reggel átböngésztem a szerkesztőség internetes hírprogramjában - az MTI News 2000 programjáról van szó - a péntek déltől betöltött híreket, s köztük két részes összefoglalóra bukkantam jóbarátom és az újságírásban kenyeres pajtásom, a nálam némileg idősebb, de igen aktív és bölcs Baracs Dénes tollából.

Megértük hát ezt is, nyugtáztam akkor, hogy a Magyar Távirati Iroda munkatársa, anno 2003 higgadtan be meri mutatni azt a történelmi figurát, akit korábban mindenki csak a Kondukátornak meg a Diktátornak nevezett. Akárcsak a radioaktív anyagok, az ő emléke is túljutott nagy nehezen azon a felezőidőn, amelyen belül még "sugárzásveszélyes" lehet.

Az említett szintézis remek, telibe találó és változatlanul friss, a Ceauşescu-kultusz és annak robbanásszerű, fegyverropogásos végkifejlete érthető e szöveg olvastán, bár nem hiszem, hogy sok lap kapkodott volna a közléséért. Az egyetlen tárgyi tévedést, amit felfedeztem, itt kiigazítom: a pártfőtitkári örökség várományosa, Nicu, a diktátorházaspár fia nem a legnagyobb, hanem a három gyerek közül épp hogy a legkisebb volt. Ha pedig hinni lehet a suttogó propagandának, az első, a legnagyobb fiú (Valentin) tulajdonképpen csak Elena asszonyé, azt úgy hozta ebbe a házasságba egy korábbi kapcsolatából, míg a középső, a matematikusnak tanult és nem is tehetségtelen Zoia egy, a mozgalmi harcban elbukott elvtárs árva gyereke, akit a proletárdiktatúra hajnalának divatja szerint önfeláldozóan adoptáltak. Ezzel magyarázták azt, hogy a két nagyobb gyerek félig-meddig disszidensként viselkedett - amolyan fekete bárányok voltak a családban, míg a legkisebbnek, a "trónörökösnek", bár korholták eleget s különféle hivatalosan megbízott mentorokat állítottak melléje derék elvtársakból, tulajdonképpen minden szélhámiát, léhaságot és kicsapongást elnéztek, sőt, mintha mi sem történt volna, elfogadtatták a párt- és állami vezetés élvonalával: előbb az ifjúsági szervezetnek volt, bár nem első titkára, gyakorlatilag mégis vezető embere, mert a formálisan föléje kinevezett főnök elnéző cinkossága mellett úgy rendelkezett a szervezet javaival és embereivel, mint egy hűbérúr.

Bevallom, személyesen is féltem tőle, jobban, mint az apjától. Éppen az volt benne a félelmetes, hogy sosem lehetett eligazodni rajta, bár az is könnyen megeshet, hogy ellentmondásos, enyhén patologikus személyiségének megnyilvánulásai külön-külön amúgy hitelesek voltak, inkább azt nem lehetett biztosan tudni, hogy a benne lakozó és felgyülemlő gonoszság mikor csap le az emberre kegyetlen, bosszúálló módon. És sajnos, megvoltak a maga válogatott keretlegényei ahhoz, hogy apja és anyja kiskirálysága mellett ő se maradjon holdudvar nélkül.

Bár éveken át mindketten az ifjúsági szervezet csúcsvezetéséhez tartoztunk, s legalább havonta egyszer - ha nem többször - találkoztunk, négyszemközt igazából csak egyszer beszéltünk egymással.

Pontosabban: ő beszélt velem. Én hallgattam...

1977 tavaszán, az emlékezetes pusztító földrengés után nem sokkal behivatott magához mint a szervezéssel megbízott központi titkár. Magas nyakú sípulóverben volt, hiszen az öltözködést lazán, amúgy tinédzseresen kezelte, mintegy fitogtatva, hogy ő bezzeg tojik a konvencióra és a mozgalmi ízlésre, arca fáradt, különösen megnyúlt, szava rekedtes, emberien mindennapi volt. Még a dadogása is esendő ember voltát domborította ki.

- Segíteni kell, minden elképzelhető módon a károsultakon - tért a tárgyra, megkérve bennünket, az Ifjúmunkás köré gyűjtött fiatal írókat, költőket, zenészeket, színészeket - akik időközönként, legtöbbször hétvégeken abban az időben népszerűvé vált pódiumműsorokkal jártuk a városokat és nagyközségeket, ahol jelentős magyar ifjúsági érdeklődésre számíthattunk -, hogy szervezzünk turnét, lehetőleg a Székelyföldön, ahol a bevétel is tetemesebb lehet, az ott lakókat ugyanis nem érintette, nem károsította közvetlenül a katasztrófa, könnyebben mozgósíthatók, ha meghirdetjük, hogy a körúton bemutatott előadások bevételét a szerencsétlenül járt lakosság megsegítésére áldozzuk...

Amíg ő magyarázott, eszembe jutott, hogy egy esztendővel korábban, Marosvásárhelyen a helyi pártvezetőség mily ravaszul próbálta gáncsolni azt, hogy az akkor alakuló pódiumműsort bemutathassuk a megye néhány városában. Pedig az érdeklődés és az igény óriási volt: az anyanyelvi kultúra esélyei kezdtek a minimális alá zuhanni. Magam sem értem pontosan, hogy nem szúrt szemet eleve ez a fajta, végső soron magyar jellegű művészi fórum. Az ifjúsági szervezet Bukarestben ugyanis egyenesen áldását adta az akcióra, hiszen az egészet felülről kezdeményezték, román ifjúsági mintára, s a számunkra megfogalmazott cél a fiatalok hazafias nevelése lett volna. Kénytelen-kelletlen, azt is belátták, hogy ezek az előadások, a lap korábbi, hatvanas évekbeli hagyományait - matinéit - felújítva, magyar nyelven kell hogy zajlódjanak, és óhatatlanul a fiatal erdélyi magyar alkotók megnyilvánulási fórumává, élő közönségkapcsolatává válnak. Az erdélyi hivatalosságok, pártszervek viszont nehezen nyugodtak bele akár ennyi központi "nagyvonalúságba" is, és mindenféle ürüggyel próbáltak akadályt gördíteni az előadások elé.

A turnék szervezésével, a műsor kidolgozásával és a művészek felhajtásával megbízott kolozsvári kollégánk, Tar Károly író és riporter a kezdetektől sziszifuszi munkát végzett azért, hogy a közös cél zászlaja alá állítson egy sor valódi fiatal tehetséget a színjátszás és az előadóművészet területéről. És ami jó volt ezekben az előadásokban - amolyan laza felépítésű pódiumműsorok voltak és a hely szelleméhez illő konferanszié, műsorvezetés fűzte fel egyetlen szálra a jelenetek egymásutánját -, azok mindenek előtt őt dicsérik, neki tudhatók be, meg az őt olykor szekundáló másik tehetséges riporterünknek, a kiváló prózaírónak, Molnár H. Lajosnak.

Ami sutaság, balfogás, szégyellnivaló és disszonancia pedig megnyilvánult a Matinékban, azért engem terhel a felelősség.

1979-ben, az 50-ik előadásra az akkori viszonyokhoz képest ízléses műsorfüzetet nyomtattunk a nagyváradi Tavirózsa fotóklub támogatásával, amely éppen lezajlott fotópályázatának néhány képét és eredményeit, mi pedig a Matinéhoz fűződő adatokat, gondolatokat, történéseket, visszhangokat gyűjtöttük kedvcsináló csokorba, a maradandósággal is némileg kacérkodva. A klubbal való párba állás azért volt szerencsés, mert pénzügyileg a nagyváradi nyomdaipari vállalat szakszervezete támogatta, a füzet pedig gyakorlatilag ingyen és hazafias munkával készült el.

Ebből tudom meg például most, annyi évtized után is, hogy az ötven előadás útvonala gyakorlatilag befogta egész Erdélyt: Csíkszeredából indultunk, majd Székelyudvarhely, Erdőszentgyörgy, Szováta, Segesvár, Dicsőszentmárton, Szászrégen, Marosvásárhely, Nyárádszereda, Szilágycseh, Szilágysomlyó, Zilah, Nagyenyed, Torda, Aranyosrákos, Csíkszentmárton, Csíkszereda, Gyergyóditró, Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely, Zetelaka, Székelykeresztúr, Kolozsvár (két előadás), Dés, Szecseleváros, Sepsiszentgyörgy (két előadás), Kovászna, Zágon, Kézdivásárhely, Kézdiszentlélek, Barót, Bardóc, Uzon, Sepsiszentgyörgy, Lupény, Lónya, Végvár, Temesvár (két előadás), Arad, Székelykeresztúr, Nagyszalonta, Kolozsvár, Brassó, Nagykároly, Szatmár voltak az állomások, három téma köré szerveződő előadásokkal: Szülőföld, Homo faber és Mi, együtt.

Kenéz Ferenc idemásolt remek verse - a műsorfüzettel együtt - a mi akkori legrejtettebb gondolatainkat is magába foglalja:

KENÉZ FERENC

Égitestünk

Úgy voltunk együtt

egybefogva

füvek mennyében

elbotolva

szállunk könnyedén

megmotozva

felhők suhannak

kilúgozva

hogy lehessen

elviselnünk hogy

valami égitest-

érvényű bennünk

s elfogadjuk

hogy onnan mégis

feltétel nélkül

leűzessünk

alattunk mélyen

fekete bársony

Flóra-rét

lámpaerdő

ellibbenünk

az égitesttől

szárny világít

vagy ejtőernyő?

Az említett földrengés utáni segélyturné aztán úgy alakult, hogy a Csíkszeredára betervezett második előadás pontban május másodikára, az akkoriban nagyszabású ünnepi külsőségek között megünnepelt Ifjúság Napjára esett.

A megyei ifjúsági szervezethez egyszerűen leszóltak Bukarestből: vegyék fel velem a kapcsolatot, és adják át nekem azt a táviratot, amit majd a mi alkotó csapatunk, az előadáson részt vevő nézőkkel "egyetértésben" közösen intézünk a párt vezetéséhez, személyesen Ceauşescuhoz és amelyben kifejezzük mélységes hálánkat, hogy az Ifjúság Napján együtt lehetünk, anyanyelvünkön megnyilvánulhatunk, és segítségére lehetünk mindenkinek, aki a földrengésben elveszítette vagyonát, szertetteit.

A szöveg kincstári volt, mint az akkori előregyártott fűrészporszövegek, zsúfolásig a szokványos jelzőhalmozással, a vezetői bölcsességre és csalhatatlanságra utaló fordulatokkal. Előre borsózott a hátam, el nem tudtam képzelni, hogyan lehet ezt büntetlenül, jó képet vágva, "természetesen" beleépíteni egy olyan előadásba, amiért az emberek pénzt gomboltak le, ráadásul nem is keveset. Mert az egy dolog, hogy gyűlésen, tüntetésen lenyeletjük velük a galuskát, mostani húzásunkkal viszont rondán bemocskolnánk mindent, ami eddig jól ment, ami szándékainkat és rejtett üzenetünket hatásosan fejezte ki: azt, hogy együtt vagyunk, s amíg ezt lehet éreztetni, addig nincs teljesen veszve minden...

Csak legközelebbi munkatársaimmal mertem előzetesen megtárgyalni a témát: mit tegyünk? Ők apatikusan rám hagyták a döntést - mit is tehettek volna egyebet?... S hiába jött el a dicső nap reggele, hiába "aludtunk egyet rá", mert nem lettünk okosabbak.

Azzal indítottuk el az ünnepi előadást, hogy megnyugtattam a csapatot: ők mindent tegyenek úgy, ahogy eddig szokták, tiszta szívből, őszintén, én pedig majd magamra vállalom az aljamunkát. Hogy hogyan, egyelőre nem volt világos előttem. Még csak gondolni sem akartam rá előzetesen. Lesz, ahogy lesz... Görcsösen gyűrögettem a kezemben a több oldalas táviratot, hol melegem lett, hol meg kivert a hideg verejték, lestem a pergő műsort, azt latolgatva, mikor lehetne a "legtermészetesebben" félbe szakítani, míg fel nem tűnt, hogy az első pergő, ütős számok után fokozatosan lankadni kezd a nézőtér figyelme. Ekkor, közvetlenül a szinte mindig biztos tapsot hozó pantomimjelenet előtt váratlanul odaszóltam a konferáló kollégának: maradj helyben, most pár perc alatt túlleszünk a műtéten...

Egy hirtelen mozdulattal a színpad elejére léptem és a kezemben tartott román szöveget kapásból magyarra fordítva, minden elképzelhető háttérzajt és spontán békétlenkedést eleve túlharsogva, ledaráltam a táviratot. A váratlanul meglepett közönség zavara, tehetetlensége, a fellépésem kiváltotta sokk akkora volt, hogy percekig szóhoz se tudtak jutni, s mire felocsúdtak volna, már végeztem is a produkcióval, meghajoltam és elhagytam a színpadot.

Ráadásul még a kényszeredett taps is bejött, amiről mérget vehettünk, hogy perceken belül jelentés ment a pártközpontba. Mert az előadásainkat, akárcsak lépteinket, minden sarokból figyelő szemek és fülek kísérték.

Egy este, a szerkesztőségből hazafelé bandukoltam, lazán, ráérősen, jobbra-balra nézelődve, de még inkább azon tűnődve, milyen jó is a csípős fagyban lépkedni, semmi gondom vásárlással, cipekedéssel, csak magamat viszem, meg a feloldatlan gondjaimat, amelyekből az éjszakai álom táplálkozik majd, s remélhetőleg, másnapra - lomha hordalékként - leülepszenek.

A csupasz, lombtalan hársfák sejtelmes árnyéka alatt középtermetű öregember botorkált felém: fején fülessapka, a két fül, egy-egy vékony madzaggal a végén, félig szabadon lebegett jobbra-balra. Hajlott háta, fejtartása még így, az esti utca homályában is ismerősnek látszik. Mikor a közelembe ér és az arcába nézek, hirtelen felismerem benne azt a hajdani rettegett férfit, aki három napon át faggatott, személyzeti ellenőrzés - úgynevezett káderezés - címén a KISZ Központi Bizottság székházának egy apró, félreeső irodájában.

Sosem gondoltam volna, hogy annyi letűnt és múlt időbe süllyesztett év után az életben még egyszer összehoz vele a sors. Tízvalahány évvel idősebb nálam, s amikor én az egyetemről az ő hivatalos látókörébe - célkeresztjébe - kerültem, neki már jókora tapasztalata volt abban, hogyan kell egy embert körbeszimatolni, keresztkérdésekkel zavarba hozni, megforgatni, sarokba szorítani, becserkészni, környezetét felmérni, kifaggatni.

Ma már azt is jól tudom, hogy akkor, amikor én enyhén remegve ültem vele szemben abban a barátságtalan irodában, igazából ő is csak a "kicsi fiúk" közé tartozott: azok közé, akik már nem tudták tovább senkinek leosztani se a letolást, se a feladatot, vagyis hát magyarán: rájuk maradt a neheze, a dolgok piszkosabb része...

Most újra itt volt előttem, egy vonalba értem vele. Elszoruló torokkal, halkan ráköszöntem:

- Jó estét, G. úr!

Mondtam ezt, annak dacára, hogy hajdanán nem az úr, hanem kötelezően az elvtárs illett a megszólításhoz, most is úgy jött volna ajkamra önkéntelenül, de idejében visszanyeltem a reflexet, még csúfságolásnak veszi, amilyen ingerlékenyek lettek az emberek a mai időkben.

Megrezzent, s attól kezdve kitartóan reszketni kezdett a feje. Nem túlságosan, csak egy olyan kicsit-kicsit, mint aki belekezd valamibe, de aztán nem tudja abbahagyni.

- Jó estét - nyekeregte vissza -, hát megismert?

- Meg én - bólogattam, és nem tudom magyarázatát adni, de valami azt súgta nekem, hogy most meg kell szorítanom a kezét. Ettől újfent meglepődött, de elfogadta a kézfogásomat.

Valami olyasmit dünnyögött, hogy hát ő is megismert engem, már messziről, de nem akarta elárulni, hátha nekem kellemetlen ez az egész találkozás, és akkor egyszerűen elmentünk volna egymás mellett... Nagyot sóhajtva mesélte ("Hogy van, hogy van?" kérdésemre), hogy mindenki kilépett az életéből: a felesége már sok-sok éve halott, a gyerekei magára hagyták - vannak vagy négyen -, unokáit nem látja, úgy él magában, mint egy kivert kutya. Már csak két foga maradt - mutatja -, azok is csonkok csupán, enni már csak úgy tud, hogy lassan elszopogatja a falatokat. Sok ideje rámegy az evésre, de nem is baj, mert legalább amit megeszik, azt nyugodtan megemészti.

Viszonzásul ő is megkérdi, hogy vagyok, majd néhány semmitmondó válasz után elválunk: én tova, haza, ő ellenkező irányba.

Sajnálattal a szívemben, ám kiürült lélekkel folytattam utamat. Eszembe jutott az az 1962-es ősz, újonckodásom ama három napja, amikor álmomban is azon gyötrődtem, vajon még mit fog tőlem kérdezni a továbbiakban G. elvtárs, miféle kérdésekre tér majd vissza és milyen formában.

Az egyik vallató-forma délelőtt például azzal telt el, hogy édesapám kilétét, családi és társadalmi kötődéseit jártuk körül: a teljes családi leágazását, apjának-anyjának társadalmi és vagyoni helyzetét, foglalkozását, nemzetiségét, politikai nézeteit, azt, hogy miért telepedtek meg olyan sok helyen Erdélyben meg Magyarországon, aztán következett hasonló megközelítésben az anyám famíliája, a banktisztviselő nagyapám szerepe a mi életünkben, kapcsolata velünk, mégpedig különösen azután, hogy a háború végeztével Nyíregyházán telepedett meg, egészen odáig, hogy miket meséltek nekem szüleim-nagyszüleim az 1919-es egyesülésről, Trianonról, vagy az 1940-es bevonulásról. Hallottam-e a szájukból valami érdemlegeset, amire visszaemlékszem? A sokasodó kérdések terhe alatt minden pillanatban csapdától tartottam, nem mertem valótlan válaszokat adni, az volt az érzésem, és ezt néha mintha sugallta is volna, nagyon sok mindent nálam is jobban és pontosabban tud, amire én még csak gondolni sem akarok, sok kérdése pedig egész egyszerűen zavarba hozott, mert nem volt rá pontos és biztos válaszom.

Sok mindent láttam, éreztem, raktároztam el ugyan családunk életéből, anélkül azonban, hogy számos összefüggésnek, ténynek egyáltalán a tudatában lettem volna. Ő pedig olyan módszeresen szőtte meg minden egyes kérdés hálóját, hogy nem csak én, olykor ő maga is jócskán belegabalyodott.

További népszerű és időrabló téma volt a leendő apósom és anyósom - ergo: menyasszonyom - szegényparaszti helyzete. Mert az rendjén, mondta, hogy a kérdőív vonatkozó kérdéséhez azt írtam be, a családomnak nincsen semmi vagyona, de vajon, ha majd elveszem azt a lányt, akinek udvarolok, akkor nem lesz mindjárt egy apósom is, akinek viszont háza és földje van?

E kérdésfelvetés váratlanul ért, mert nekem ezzel éppen ellentétes meggyőződésem alakult ki, hogy amint házasságra lépünk, lesz egy kollektív gazdaságba lépett, falusi párttag apósom, ez pedig mindenképpen javíthat valamit az addigi papírformámon.

Tudtam ugyanis Ilonka szüleiről, hogy beléptek a közös gazdaságba, volt egy kis háztájijuk meg egy darabka szőlőjük, és egy alacsony vályogházuk a község temetője alatt.

- Nem voltak véletlenül kuláklistán, és én most ezt el akarom hallgatni? - szívóskodott, kajánul mosolyogva rám.

- Nem tudom, hajtogattam makacsul és sértődötten, nem hiszem, erről tudomásom lenne. Nem, ők egészen biztosan szegényparasztok, hiába is faggatózik. Különben nézzen utána, ha nem hiszi...

- Meglesz - villant rám cinkosan, mintha felsőbbrendűen a szeme és aznapra befejezte a gyomrozást.

Külön, számomra különösen kínos tétel volt aztán az apám ügye is. Kérdéseit itt csak röviden sorolom, mert azok peregtek ám, megállás nélkül, mint az eső: miért nem párttag? miért távozott nyugatra, amikor a győztes szovjet hadsereg, a román csapatokkal együtt felszabadították az országot? miért menekült egészen Ausztriáig? miért és hogyan esett ott éppen amerikai fogságba? miért vitte magával a családját, a gyerekekkel együtt? milyen kiképzést kapott abban a táborban? és miért jött vissza a felszabadított Kolozsvárra, amikor korábban elmenekült onnan? nem lehetséges, hogy titkos megbízatással jött? mi volt az az úgynevezett tízes szervezet, aminek tagja volt a háború idején Kolozsváron? milyen munkája volt abban a katonai raktárban Kolozsvár mellett, ahol mint hadapródőrmester, egyenruhásan dolgozott?

Kérdések, kérdések, és igen sokra csak halványan, hézagosan, szüleim elmondására alapozva inkább sejtettem, mint tudtam a választ.

Tudtam például, hogy akárcsak annyian mások, a negyvenes évek végén apám is kérvényezte volna felvételét a munkáspártba, de amikor meglátta, hogy milyen tülekedés folyik a belépésnél, és hogy minden gátlás nélkül olyanok is belül kerülnének, akik pár évvel korábban éppen hogy a kommunisták vesztét kívánták, óvatosan elállt a szándékától. Azt mondta, ez a vegyes népség nem az ő tábora. Később viszont, amikor az egyetemen előléptették, mert szükség volt rá mint képzett tanárra, és diszkréten figyelmeztették, hogy egy professzornak, annyi év után, illene meghallania az idők szavát, beadta ugyan a belépési nyilatkozatot, de pár hét múlva vissza is vonta, mert egy másvalaki jóindulatúan megsúgta neki: szépségfoltokat találtak az életrajzában - a hadifogság, illetve a tízes szervezet ügyét emlegette -, s jobb, ha ő vonul vissza jószántából, mint ha az alapszervezeti gyűlésen derülne ki, hogy nem méltó az elvtársak bizalmára.

A tízes szervezetről annyit tudtam, hogy a székely társadalom hagyományait felélesztve, a háború idején a kolozsvári magyar családok önszerveződéses alapon biztosították a lakosság ellátását, segítését, főleg a többgyermekesek, idősek, elesettek, betegek élelmezését, tűzifaellátását. De hiába próbáltam mindezt érthető szavakba, hiteles mondatokba összefoglalni, a román nyelvtudásom akadozó gyakorlatlanságát nem ilyen bonyolult témákhoz szabták...

Érthető, milyen ünnepnapos boldogságban úsztam, amikor G. elvtárs váratlanul közölte velem - 1962 egy novemberi napján -, hogy egyelőre nem faggatózik többet, visszamehetek a szerkesztőségbe, de mert vannak némi kérdőjelei, egyelőre függőben hagyja az ügyemet, és majd még hallat magáról. Addig is, dolgozzak tisztességesen, mintha máris a szerkesztőség munkatársa lennék.

Felemás biztatása nem hozta vissza lelki békémet, s az első bukaresti napok eufóriájának búcsút mondva, állandósult bennem a kínzó szorongás, a kétely. Próbáltam kitalálni, vajon milyen válaszokat gyűjt be ez a kerek, tatár fejű személyzetis a "tisztázatlan" kérdéseire, amiket csakis ő ismert, s amelyek minden bizonnyal az idő teltével nem hogy fogyatkoztak volna, hanem szaporodtak? Képes leszek-e egyáltalán betörni a kommunista újságírás várfalán? Hová, merre veszi útját G. elvtárs, végigjárja-e valamennyi személyt, akiket esetleges véleményezésre megjelöltem, vagy akikre hivatkoztam egyik-másik bizonytalanabb válaszom esetén?

Ha akkor tudom mindazt, amit később, pár év után - amikor előbb főszerkesztő helyettes, majd pár hónap elteltével főszerkesztő lettem - a káderesi munka mögötteséről megtapasztaltam, és éppen a G. jóvoltából, aki 1968-tól kezdve még több mint tíz évig hűségesen a kezem alá dolgozott és az alkalmazáshoz szükséges ellenőrzéseket - igaz, az elmesélthez képest már jóval nagyvonalúbban - végezte; szóval ha mindaz már akkor világos lett volna, egy percig sem rágódok további sorsomon. De tapasztalatlanságomban, kikezdhetőségem okán játékszernek éreztem magam, aki képtelen bemérni saját cselekvését, életét, akár a következő heti terveit is. Mindegyre oda tértem vissza szorongva, ahonnan a kudarc szelét éreztem fújdogálni: sikerül-e vagy sem? És mert annyi tapasztalatot már szereztem, hogy tudjam: a válasz nem órák, se napok, hanem majd csak hetek múlva ha megszületik, e bizonytalansággal a szívemben utaztam első riportútjaimra.

És valahol nagyon kicsi fiúnak éreztem magam.

Apám egy este fölhívott telefonon, s váratlanul arról értesített, hogy G. elvtárs állta a szavát, mert felkereste, de nem csak őt, hanem volt professzoromat, Csehi Gyulát is, továbbá a kolozsvári szerkesztőségeket, ahová próba-szerencseképpen már egyetemistaként be-bedolgoztam. Apám benyomása szerint a "fickó" nagyon meg volt elégedve utazásával, és elejtett szavaiból ő arra következtetett, no meg a professzorom is ilyesféle üzenetet hámozott ki a káderes viselkedéséből, hogy ne izguljak, mert nyert ügyem van.

Izgatottan, de már sokkal nyugodtabban fogadtam a hírt, amikor aztán G. elvtárs betelefonált a szerkesztőségbe, hogy másnap reggel szívesen lát a szokott helyen. A kapunál fog várni, hogy az ott posztoló belügyes nehogy utamat állja. Nála lesz az aláírt belépő cédulám, én viszont ne felejtsem el magammal hozni a személyi igazolványom, mert anélkül nem léphetem át a küszöböt.

Fölösleges volt mindezt elmondania: egy hónappal korábban is ugyanez a regula járta, de annyira a szokásoknak és a szabályoknak megfelelni akaró embertípus volt, hogy inkább elismételt valamit, végigjárta többször ugyanazt az utat, nehogy egyszer is mulasztást kövessen el.

Azzal fogadott, hogy szó nélkül elém tette a több oldalas, nyomtatott kérdőívet, amit az általam kitöltött űrlap nyomán, de immár az ő bejegyzéseivel, meglátásaival, tisztázásaival egészített ki, s amelynek a végén ott volt a végső, általa fogalmazott személyi jellemzés.

Nem hittem a szememnek. Megkérdeztem:

- És én ezt mind elolvashatom?

- Azért hívtam be - jött a válasz.

Nem reméltem, hogy ilyen simán megúszom. Csupa pozitívum áradt minden vonalon rólam, a képességeimről, társadalmi kapcsolataimról, családi hátteremről. (Az ilyen káderjellemzésre mondtuk később azt kajánul, hogy ezzel akár államelnök is lehet az ember, mert hát annyira híján van a hibáknak...)

- A magam részéről azt javasolom tehát, hogy dolgozhat az ifjúsági sajtóban. Idővel pedig majd be kell lépnie a pártba. Ez nyilvánvaló. De hát maga még nagyon fiatal, ön előtt a jövő... Itt írja alá, a végén, hogy tudomásul vette...

Örömtől bódultan, szinte gépiesen alákanyarítottam a nevem, úgy, ahogy azt érettségi előtt egy este jól begyakoroltam: hogy tekintélyes is legyen, de meg könnyedén kurzív is. Valami olyasmi, ami az apáméhoz hasonlít.

Búcsúzáskor még kikívánkozott belőle: nagyon jól érezte magát Kolozsváron, addig nem sokszor fordult meg arrafelé, de bevallja, nagy hatást tett rá a professzorom meg az apám, mind a kettőtől valóságos történelemleckét vehetett a háborús, illetve a közvetlen háború utáni Erdély mindennapjairól, történéseiből, emberi-társadalmi erőviszonyairól.

Félelemmel vegyes tiszteletem attól kezdve mindig megmaradt G-vel szemben. Úgy él bennem, mint az akkori diktatúra gépezetének egyik eleven, ellentmondásos, emberi arca. Szorgalmas végrehajtója volt az akkori törvényeknek, s később magam is tapasztalhattam a vele való munka során, hogy nem a rossz szelleme uralja tetteit, hanem az előírások betűjéhez való föltétlen ragaszkodás. Nem volt megalázkodó, de tudta, hogy nekem, mint egyik megbízójának elszámolással tartozik. Később az ifjúsági szervezet lemondott a szolgálatairól és főnökével együtt beköltöztették a sajtóházba, amolyan "függetlenített" személyzeti osztályt alkotva az ifjúsági lapok szerkesztőségei részére, fizetésüket pedig a lapok költségvetései állták. Később, amikor újabb és újabb takarékossági hullámok csaptak át életünkön, megszűntek kizárólag az ifjúsági lapoknak dolgozni, s átvették az egész pártsajtóhoz szükséges személyi ellenőrzéseket.

Akkor már szinte minden nap összefutottunk a sajtóház folyosóin, az étkezdében, az illemhelyen. Ahogy távolodott az apparátustól és félig-meddig az újságírók páriasorsát élte, lett egyre jelentéktelenebb, szürkébb és gyámoltalanabb, korábbi gyanakvó kíváncsisága megcsökött, jobbára már csak a rutin munkált benne. Addigra a káderes munka is jócskán leegyszerűsödött: aki nem volt párttag, az szóba se jöhetett újságírónak lenni. Ahhoz viszont, hogy párttag légy, az embernek már dolgoznia kellett egy közösségben, ahol bizonyítani tudott. Ilyen közeget pedig elsősorban munkáskörnyezetben talált az ember, mert a százalékos, irányított tagfelvételi arány mindig a munkásosztálynak, utána a dolgozó parasztságnak kedvezett.

Amikor főnököm főszerkesztő-helyettesnek javasolt a Központi Bizottságnál, máris jött a kifogás: miért nem vagyok párttag.

Ha pályafutásom első három-négy évében is már Bukarestben élek, a szerkesztőségi alapszervezet minden további nélkül felvett volna. Hiszen ismertek, közéjük tartozó voltam. De mint tartományi tudósító, a Kolozs tartományi KISZ fizetett mozgalmi emberei már-már fantom pártszervezetének hatálya alá tartoztam. Ahhoz, hogy ők felvegyenek - gyakorlatilag nem is ismertek, olykor köszöntünk egymásnak az utcán vagy a székház folyosóján, esetleg a vidék városaiban vagy falvaiban -, szükség volt a felülről jövő kényszerítő impulzusra, ami az elején hónapokon keresztül késett. Amikor aztán a KISZ KB egyik titkára erélyesen leszólt a tartományhoz, hogy engem márpedig gyorsított eljárással párttaggá kell ütni, sebtében villámgyűlést hívtak össze, megszólaltatták a többi ifjúsági lap tudósítóit, akik az égig dicsértek, végül atyás és elvtársias tanácsokkal ellátva, közfelkiáltással befogadtak maguk közé.

A helyzet fintora, hogy ez az esemény aztán felgyorsította, sőt, ez tette lehetővé, hogy pályafutása vége felé apám is megkaphassa az őt megillető dékáni kinevezést: az én gyorsított tagfelvételem precedensén felbátorodva, az egyetemi pártszervezet is szemet hunyt az apám kartotékjain díszelgő kérdőjelek fölött.

Így lettünk szinte egy időben tagjai ugyanannak a kommunista pártnak, amelyet ma mindenki szid, és legszívesebben megtagadna. Pedig hát a legnagyobb tömegszervezet volt errefelé... Aki csak tehette, mert hitte, hogy ott a helye, vagy szüksége volt rá, benne volt.

(Egy derék jó pajtásom előtt, akiről igencsak tudom, hogy sikerült távol tartania magát a hívogató szirénhangoktól, megvallottam egyszer ezt a kényszerhelyzetet, az utolsó mondatban megfogalmazottakkal együtt. Nem értett velem egyet, mire türelmesen végighallgattam okfejtését:

- Ez így nem igaz - mondta -, mert azt sugallod, hogy boldog-boldogtalan tülekedett bekerülni, márpedig nem így van...

Majd kis töprengés után hozzátette:

- De az ellenkezőjét se tudnám nyugodt szívvel állítani, tehát valahol a kettő között, a senki földjén található az igazság... Egy bizonyos társadalmi kategóriánál valóban létkérdés volt az, hogy ha előre akart jutni, akkor a párttagság kapitális feltétel lehetett. De egy melósnál kizárt dolog... Legfeljebb nem választották meg párttitkárnak, vagy nem nevezték ki csoportvezetőnek. Aki igazi szaki volt, nyugodtan fütyölhetett az ilyesmire: tudta, hogy nélkülözhetetlen, és senki nem pályázik arra a munkára, amihez ő ért igazán...

Megígértem neki, eltöprengek a dolgok felett, hiszen nekem sem volt szándékomban olyasmit állítani, amit ő kihallani vélt. A figyelmeztető emlék hatására most hirtelen megvilágosodik bennem a tökéletes, félreérthetetlen és a lényeget hajszálpontosan kifejező fogalmazásmód:

"Aki csak nem szégyellte, benne volt..."

Mert hát így volt: ha már odajutottunk volna, hogy szégyelljük, akkor be se lépünk. Amikor pedig beléptünk, szó sem volt szégyenről, legfeljebb azzal áltatta magát az ember: a párt, a közösség olyan, amilyenné az őt alkotó emberek teszik. Rajtam is áll tehát, hogy emberarca, elvszerűsége, erkölcsössége érvényesüljön. Kívülről könnyű bírálni, de mit sem változtathat, mozdíthat az ember. Belülről megvan - legalább az esély. Még ha nem is túl nagy, vagy egyenesen kérdéses is, nem járunk úgy, mint a kívülállással, teljesen odadobva másoknak a gyeplőt, hogy ők irányítsanak bennünket, döntsenek felőlünk, s nekünk még annyi szavunk se legyen, hogy legalább egy felszólalás erejéig kitátsuk a szánkat...)

*

Rövid, bukaresti sorsközösségünk után Elekes Feri és én már egyre ritkábban találkoztunk, egyfajta diszkrét, de kitartó "szétfejlődés" alakult ki közöttünk.

Magam Kolozsváron töltöttem be ugyanazt a megbízatást, amivel őt Marosvásárhelyen ruházták fel. Néha átszóltunk egymásnak telefonon, a "pártvonalon" (a megyei tudósítóknak megengedték, hogy hivatali célra a pártszervezet részére fenntartott külön országos telefonhálózatot használhassák, ami nem csupán Bukarest viszonylatában, hanem a megyék között is működött, természetesen megbízható, azonnali kapcsolatot biztosító telefonos elvtársnőkkel és hívásazonosítóval), néha még elküldött bennünket a szerkesztőség egy-egy közös kiutazásra, vagy felhívattak néhány napos eligazításra Bukarestbe, ilyenkor, egy-egy kocsmai vacsorázás mellett jól kidumáltuk magunkat, de baráti viszonyunkba óhatatlanul belopta magát a "két- majd többlépésnyi" földrajzi távolság. Költői gondjainkkal is egyre ritkábban hozakodtunk elő. Én is, ő is megházasodtam, jött a gyerek mindkettőnk otthonában, jöttek a kenyérkereseti gondok, lassan, de biztosan lépkedtünk a megállapodottság ösvényein.

Tudósítói életünket 1967 januárjában váratlanul fölserkentette főszerkesztőnknek, Dali Sándornak az az elképzelése, hogy ifjúsági lap lévén, próbáljunk meg egy reális, többé-kevésbé tudományos alapokon álló falusi ifjúsági röntgenképet készíteni a Székelyföldön, mert ezzel nem csak az ifjúsági szervezet tisztánlátását növelhetnénk ifjúsági kérdésekben, hanem felhívnánk a figyelmet a lapra, az itt dolgozók szándékaira...

A kiszemelt község Tusnád volt; nem Tusnádfürdő, az üdülőhely, hanem a közelében lévő, három faluból álló székely település.

Nem tagadom, a főszerkesztő szunnyadó ambícióinkra apellált, amikor kijelölte a brigádot, amelynek élén ő maga kívánt állni. (Ma már tökéletesen fel tudom fejteni logikáját, amivel a csapatban résztvevőket kiválogatta.)

Az ő vezetői tekintélye nyújtotta volna a biztonságot, az akció zavartalan lebonyolításához szükséges körülmények megteremtését, a helyi párt- és állami szervekkel való kommunikációt és a brigád fegyelmét. (Tusnádon később mint szakácsnak is hasznát vettük, s valahányszor éjjelente vizelni ment a közös szállás illemhelyére, atyaian megigazította rajtunk a takarót...)

Nem hagyhatta ki ugyanakkor a lap szakmailag botcsinálta, de szörnyen ambiciózus, egykori MNSZ-aktivista falusi rovatvezetőjét, Szekeres Lajost, akinek ügybuzgó fontoskodása, számonkérő aktivista hangvétele gyakran rányomta bélyegét a közös munkára, s ellensúlynak állította melléje a falusi származású, nagy húzóerejű kis hétfalusi csángó embert, Fejér Lacit, akit mintha az újságírói robotra találtak volna ki s hosszas közös tevékenységünk alatt egyetlen egyszer sem kellett benne szakmailag csalódnom.

Elekes Ferit már csak azért se lehetett volna kihagyni, hiszen tudósítóként a Magyar Autonóm Tartomány volt a vadászterülete, tehát ő volt a "házigazda", de személye mellett szólt az is, hogy fürge tolla, jó megfigyelő képessége és falusi származása együttesen a szociográfiai brigád hasznára válik.

Ami engem illet, úgy kerülhettem a képbe, hogy nem egyszer adtam jelét annak, van némi fogalmam és kezdetleges képzettségem a felmérések technikájáról, a kérdőívezésről, amit - ugyan primitívebb formáiban - magam már korábban is használgatni próbáltam a tudósítói munka nyomán. Külön megtiszteltetésnek vettem, hogy a főszerkesztő megbízott azzal, dolgozzak ki egyfajta kérdőívet, amivel majd végigfaggatunk egy meghatározott számú fiatal csoportot. Gyakorlatilag a kérdések kimódolását és a csoport kiválogatásának szempontjait bízta rám, s ez épp elég volt fejtörésnek. Mindjárt beláttam, hogy itt csak egy komoly, gyorstalpaló utánaolvasás segíthet, s szerencsém volt egy éppen akkor megjelenő, a témában eligazítást nyújtó amerikai kézikönyv román nyelvű példányával, amire azonnal le is csaptam, s bár nehezen boldogultam a szakzsargonnal, valami mégis felfénylett az alagút végén, s mire Marosvásárhelyre szólítottak, hogy egynapi ottlét és előzetes megbeszélés után közösen utazzunk le Tusnádra, már kész haditervvel érkezhettem. A találkát Elekes Frici lakásán ejtettük meg, pofátlanul megleptük a város központjában található házat, s órákon át vitatkoztunk azon, amit akkor javaslatként a többiek elé tártam. A vita többnyire a rovatvezető és köztem zajlott, ő mindenáron azt szerette volna, hogy hagyjuk a fenébe a tudományt, a jó, hagyományos módszerekkel kopogtassunk be a házakba, és egyszerűen beszélgessünk el a fiatalokkal, majd a tapasztalatokat ki-ki meg tudja írni. Ezzel szemben én amellett kardoskodtam, hogy a falu általános problémáit feltérképezendő, valóban osszuk fel egymás közt a terepet, de e mellett mindenki kapjon egy bizonyos számú kérdőívet, amelyet kötelezően végigkérdezve, a beszélgetések alapján névtelenül kitölt. Mivel az ifjúsági szervezetnél előzetesen jelezték, hogy a fiatalok számát csak hozzávetőlegesen tudják megbecsülni, lévén jelentős a faluról városra ingázók száma, az tűnt célravezetőnek, hogy bekopogtatunk ugyan minden házba, de csak ott időzünk el, ahol fiatalra találunk. Így gyakorlatilag végigkérdezhetünk minden otthon tartózkodó fiatalt.

Addig vitáztunk mi ketten, hogy a végén durván sértegettük egymást. A többiek bölcsen hallgattak, nem foglaltak állást, Frici meg csak somolygott, mint aki tudja, amit tud, végül a főnök diplomatikusan elvágta a vita fonalát: az én variánsomat elfogadva, utasított, hogy Fricivel másnap reggel sokszorosíttassuk a kidolgozott kérdőívet a tartományi néptanács pincéjében, ő majd beszól az elvtársaknak, hogy engedélyezzék és segítsék az akciót. Utána pedig, déltájban: indulás Csíkszereda, majd Tusnád felé.

A munkamegbeszélés ezzel hamvába holt, vagyis asztalhoz ültünk és elégedetten poharazgatva múlattuk az időt, Frici felesége, Piroska nagy - és jogos - bosszúságára.

A tartományi néptanácsnál átszenvedett délelőtt unalmas volt és idegesítő. Először is le kellett gépelni több példányban, speciális indigóval bevont hosszúkás selyempapírra a kérdőívet, hogy nagy számú stencillevonatot lehessen róluk készíteni, majd órákat vártunk a technikusra, aki az egész sokszorosítási műveletet lebonyolította, mert egyszerűen eltűnt a nagy épület labirintusában, ki tudja, milyen megbízatással. Amikor nagy nehezen előkerült, kiderült, csak rossz minőségű, gyenge papírja van raktáron, az ívek sem egyforma színűek; de nekünk akkor már minden mindegy volt, csak indulhassunk, mert vészesen közeledett a találkára kijelölt időpont. Mikor beindult végre a tekerőhengeres nyomás, az volt a baj, hogy a nyomdafesték túlságosan fel volt hígítva, ráadásul szétkenődött, alig látszott, percekre szét kellett teregetnünk a lapokat, hogy ne mázolódjon el rajtuk az írás... Közben a technikus mindegyre a munkakörülményeire panaszkodott, mintha mi tehetnénk róla egyáltalán, elmondta, hogy hideg van a pincében (ebben igaza volt), sose adnak elég anyagot, de amikor a megrendelést adják a fejesek, bezzeg akkor azonnal kell a kész munka (ehhez se tudtunk hozzászólni, biztosan igazat mondott). Megtudtuk, hogy itt készülnek a sokszorosított jelentések, a gyűlések anyagai, a hozzászólások, a körlevelek, az utasítások, a belső használatú brosúrák, meghívók, s azt is tudomásul vettük, hogy ez egy bizalmi hely, nem akárkit szabad ám ide beengedni, vegyük megtiszteltetésnek, hogy itt tölthettünk egy egész délelőttöt...

A tartományi KISZ-től kölcsönadták a zöld terepjárót, s zimankós januári kora délutánon, éppen csak elférve az utasüléseken, megindultunk célállomásunk felé. Csíkba érve benéztünk a rajoni pártbizottsághoz, bemutatkoztunk az első titkárnak, aki odahívta az ifjúsági szervezet vezetőjét is, jó hangulatban kávéztunk egyet az irodában, elmeséltük szándékainkat, az elvtársak pedig váltig örvendtek a kitüntető figyelemnek. Mi már tudtuk, hogy Csíkba jönni, dokumentálódni külön öröm, a helyi hatóságok tisztességtudóan, egyértelműen segítették az újságíró munkáját. A pártbizottság büféjében bepakoltunk egy-egy óriásflekkent, ami megfelelt volna vacsorának is, majd továbbindultunk Tusnádra, hogy befészkeljük magunkat a faluba. Mivel a fedett jégpálya hiányában a hokibajnokság idénye Szeredában s a környéken a januári-februári időszakra zsugorodott, majdnem minden este jégkorong-mérkőzés töltötte ki a csíki férfitársadalom szabadidejét. Elhatároztuk, hogy amikor csak lehet, mi is beruccanunk, a napi munka után, majd a meccs végeztével beülünk a Városiba, ahol a teremfőnök a főszerkesztőnk egy hajdani tanítványa volt, amiért is rendkívüli kiszolgálásra számíthattunk.

A rajoni titkár, büszkén arra, hogy bukaresti újságírók ennyire érdeklődnek a csíki sportélet iránt, mindjárt fel is ajánlotta a terepjáró kocsijukat, hogy az majd szállítgat bennünket Tusnád és Csíkszereda között.

Hogy miképpen éreztük magunkat ama a januári hét alatt Tusnád községben, Elekes Ferencre bízom; az Ifjúmunkás málló oldalai ekként őrizték meg az 1967 őszén papírra vetett benyomásait...

Nagy havú tél volt, amikor Tusnádon jártunk, az élet beszorult a falak közé. Nem azért mentünk oda, hogy beleskelődjünk az ablakokon, s kajánul mosolyogjunk unott emberek baján, s utána suhanó szánakon elrobogjunk, teleírt papírlapokat lobogtatva. Kinyitottuk a napközi otthon zúzmarás lakatját, kemény csutakokból nagy tüzet csináltunk, antennát szereltünk egy recsegő rádiónak, a rozsdás kanalakat, késeket előkerestük a szekrényfiából, olajat, lisztet, tojást, sót vettünk a boltból, s teremtettünk magunknak otthont hét napra, tízre, mert tudtuk mind az öten, az élet csak úgy kibírható, ha emberi melegségű rendet teremtünk ott, ahol élünk, ha csak egy hétig is.

Emlékszem, milyen jól érezte magát körünkben a területi aktivista, s az orvos is, tüzes viták után nagy vicceket mondtunk villanyoltás idején, tele volt a szobánk hangulattal, kedvvel. Csak az iskola tudott elszomorítani, abban is csak a tanári szoba, mert amikor oda benyitottunk, az a kép fogadott, amit így írtunk le a Korunkban: "A falak sivárak, csak egy lécekből tákolt újságtartó volt rajta, s azon két folyóirat - december elseje óta. Födetlen fásláda a kályha mellett, egy kopott, hármasszekrény, örökké félig nyitott ajtókkal, kilógó papírokkal. A székek inognak, recsegnek, karjukból kilógnak a lécek, nem rakja helyükre senki."

Meg is kérdeztem akkor finoman egy tanártól, mi a helyzet, van-e itt valaki, aki csak úgy, magánszorgalomból szereti megigazítani a kilincseket, ha elromlanak, vagy a villanycsengőt, vagy egy zárat. Azt válaszolta, persze hogy van, a K. tanító, ő készítette azt az újságtartót is, ami a falon van. K. tanító pedig azt mondta nekem, amikor ide jött, kirakott néhány képet, ne legyen minden olyan üres, sivár, s hogy jól tanítson, munkatervet készített, dolgozni akart becsületesen, de egyszer azt mondta valaki, ne gyűjtse meg a mások baját, mert amit ő csinál, azt mástól is megkövetelhetik.

Elekes szövegében az olvasó megütközhet a Korunk szón: hogy kerül itt a képbe a kolozsvári folyóirat?

Pofonegyszerűen: a tusnádi riportút nyomán készült szociológiai tanulmányt - terjedelmi okokból - végül is nem az Ifjúmunkásban adtuk közre, hanem a jól ismert elméleti folyóiratban, annak is 1967-es augusztusi számában.

De addig még részünk volt egy-két kalandban, amíg a közlés kész ténnyé vált: meg is kellett írnunk azt a tanulmányt!

Tusnádon végezve, mindenki hazautazott, egy hetet pihenni, majd úgy döntöttünk, hogy összeülünk a bukaresti szerkesztőségben és eldöntjük, hogyan tovább. Bukarestbe érve, Fejér Lacival azonnal nekiláttam a kérdőívek feldolgozásának, hogy minél hamarabb használható adatbázis álljon rendelkezésünkre. Primitív, de biztos számlálási módszerrel végeztük el két nap alatt a sokféle válasz statisztikai feldolgozását, a beszédes és jellemző idézetek kijegyzetelését, miközben főszerkesztőnket és Szekerest a lapkészítés napi gondjai kötötték le. Dali Sándor ugyanakkor kétségbeesetten konstatálta, hogy a szerkesztőségi nyüzsgésben csak az időnket pazaroljuk, képtelenség tartós alkotó nyugalmat biztosítani egy ilyen méretű munkához. Ezért azt fontolgatta: mi lenne, ha az egy hetes tusnádi kirándulást most egy hetes szinajai munkakirándulás követné? Kibérelnénk egy villát a párt üdülőhálózatából, magunkkal viszünk pár táskaírógépet, papírt, jegyzeteket, forrásmunkákat, s addig maradunk, amíg össze nem állt a tanulmány egy összefüggő változata.

Lelkesedésünk nem ismert határt. Szinaján a tusnádihoz hasonló, jókora télbe csöppentünk, immár civilizált körülmények között. A hatalmas, államosított, egykori bojárvillában, ahol az óriási nappaliból széles, nyikorgó tölgyfalépcsőkön lehetett felkapaszkodni az emeletre, ahol a hálószobák és a fürdőszobák voltak, éjjel-nappal sziszegve melegített a földgáz, éppen csak meg kellett gyújtani egy gyufát és felügyelni az égését. A nappaliból roppant konyhába nyílott az ajtó, de főzésre nem volt gondunk, mert reggel, délben és este is remekül lehetett kosztolni az üdülőtelep kantinjában, olyan bőséges adagokat szolgáltak fel, mintha csak otthon lettünk volna.

Az első este, amikor még csak a másnapi gyürkőzésnek készülődtünk, Ferivel és Lacival azon töprengtünk, miféle technikával valósuljon meg egyáltalán a közös riport. Kinek az elképzelése, vezérelve érvényesüljön, mi legyen a struktúrája? Ki legyen a karmester és ki a "néger"? Tanácstalanságunkban azt eszeltük ki, hogy öt felé osztjuk a kérdőívből kirajzolódó problémaköröket, ugyanakkor mindenkinek jut az öt példányban sokszorosított adatbázisból, majd két napos határidőt adunk egymásnak, hogy a közös és a saját dokumentáció alapján ki-ki elkészítse a maga részét. Fricivel titokban akkor már összekacsintottunk: csak kerüljenek az asztalra a személyes beszámolók - mondogattuk magunkban -, mi majd kézbe vesszük az ügyet, és további egy nap alatt összefüggő egésszé gyúrjuk a nyersanyagot.

A magányos munka ideje alatt ki-ki a maga hálófülkéjébe vonult. Néha nagyot nyújtóztunk, s pihentetőül végigsétáltunk a ház labirintusán, vagy kiálltunk nézelődni a villa elé, a havas tájba. A nappaliban, a kályha mellett álló, máskor amúgy üres fásládából sose hagytuk kifogyni az azugai töltésű sörösüvegeket, nevetségesen olcsón mérték az üdülőtelepi klubban, védőitalnak neveztük egymás között e munkára serkentő folyékony kenyérfajtát, és derekasan fogyasztottunk is belőle. Étkezésekkor mindannyian a kantinban találkoztunk, máskülönben csak este lazítottunk, amikor a klubban lebzselve szenvedélyes kuglipartikat játszottunk. A harmadik estén, éppen hogy pontot tettem a magam változata végére - a községi kultúra és a fiatalság tárgyköre jutott nekem -, játék közben eltátottam a számat, s jobb kezemet egy pillanatra ama vályúban felejtettem, ahol az elhajított kugligolyókat a bábuktól a dobóálláshoz visszagurították. Az egyik alattomosan, majdnem hangtalanul lezúduló tekegolyó hüvelykujjamat nagy erővel lapította a vályú szélének, s az agyonzúzott körömágy alól menten kifreccsent a vér, az ujjam meg ellapított cafatként lüktetett, sajgott. Szó szerint csillagokat láttam. S mindez a "legjobbkor", hiszen másnap reggel Elekesre és rám várt volna a maratoni gépelés... Ilyen körülmények között az alja munka Fricire maradt, én beértem a diktáló szerepével. Az eszményi az lett volna, ha időnként szerepet cserélhetünk, mert a gépnél ülő félig-meddig pihen; egyfajta gépies munkát végez, hagyja a diktálót érvényesülni, viszont mindig alkotóan közbeléphet, mihelyt egy jobb nyelvi megoldást, pontosabb kifejezést, hajlékonyabb fordulatot talál.

(Ma bevallhatom: jobb szerettem volna, ha éppen Frici az, aki a perzsaszőnyeges, pálmadekorációs, stílbútorokkal berendezett, kandallós nappaliban le-fel sétálgatva formálja, adagolja számomra a szöveget, igazítja a mondatok sorrendjét, a készülő riport struktúráját, sugallja az alcímeket, én pedig hangos szóval elismételve mindazt, amit ő mond, maximális figyelemmel gépbe ütöm, hangosan jelezve azt is, ha közben valamit korrigálok. Ez a szerep sokkal jobban illett volna természetemhez, hiszen az Elekes Feri rögtönző képessége, fogalmazási készsége, nyelvi ötletessége egy klasszissal mindenképpen előbb áll az enyémnél. Az események úgy hozták, hogy be kellett érnünk a fordított szereppel, bár a vége felé, amikor már a fájdalomcsillapítók sikerrel elnyomták a zúzott ujjban megsérült ér sajgó lüktetését, valahogy én is odamerészkedtem a gép elé, s ha csak két ujjal is, gyöngéden érintve a billentyűket, az utolsó részeket már az eszményi felállításban véglegesítettük.)

Az első éjszaka percekig ha lehunytam a szemem, akkor is éberen hallani véltem a fülemben doboló vér lüktetését, gondolataim mindegyre szakszerűen bepólyált hüvelykujjam és a fájdalom körül forogtak. Sehogy sem voltam képes lazítani, két óránként nyeltem le egy-egy fiola fájdalomcsillapítót. Főszerkesztőnk időnként odajött az ágyam mellé és hogylétemről érdeklődött, egyszer-kétszer Frici is bedugta az orrát, valahányszor dolgát végezni a klozetre csoszogott.

Mindezt leszámítva, azok a napok szinte felhőtlen boldogságban, a munka örömébe temetkezve teltek. Úgy érzem, emberileg és szakmailag is nagyon közel kerültünk egymáshoz valamennyien, de ami Ferit illeti, vele hatványozottabban. Többi társunk örömmel vette, hogy a szerkesztés aprómunkáját átvállaltuk, számukra a hátralévő napok már csak vakációt jelentettek és mikor leütöttük az utolsó billentyűt, bár tudtuk, hogy a feladatot teljesítettük, tehát nincs miért tovább ülnünk Szinaján, fájt a szívünk az elmúlt, soha vissza nem térő napokért.

Az eredetileg Tó és nád (Három falu ifjúsága) címet viselő kézirat hosszas csiszolódáson és jóváhagyási folyamaton ment át megjelenéséig. Nem állíthatom egyértelműen, hogy minden módosítás a javára vált, de azt sem, hogy kimondottan csak a jobbára negatív képet tompító szándékú beavatkozások történtek. Az ifjúsági szervezet vezetőségében többen is elolvasták, még románra is lefordították, elemezgették, véleményezték. Alapvető kifogás nem merült fel ellene, csak az árnyalatok fölött csóválták a fejüket, s főként a helyét nem látta senki egy korlátozott oldalszámú hetilapban. Így kopogtattunk végül vele a Korunk ajtaján, ahol újra megindult ugyanaz az idegőrlő, kivárós, védekező folyamat, amit egy-egy szokatlanabb, új szemléletű írás akkoriban óhatatlanul kiváltott. Már kefelevonatban is elolvastuk a tanulmányt, belenyugodtunk, hogy a hangulatosabb főcím csak utalás formájában marad a szövegben, helyébe pedig az alcímnek szánt banális, ám precízebb, célratörő hármas szókapcsolat kerül, amikor a Kolozs tartományi pártbizottságnál valakinek eszébe jutott, hogy Csík rajonról lévén szó, illene konzultálni a székelyföldiekkel is, nehogy utólag elvi kifogást emeljenek és nem várt botrány szülessen a mulasztásból. Az óvatosság azért tűnt nevetségesnek, hiszen a Korunk, bár formálisan a tartományi pártszervek ellenőrizték, valójában országos kitekintésű folyóirat volt, és eleve jogában állt tartományon túli témákhoz is hozzászólni.

Heteken át lógott hajszálon a tanulmány sorsa, de a csíkiak szerencsére ezúttal is nagyvonalúan álltak a kérdéshez és jóváhagyták a közlést.

A tanulmány megjelenésére aztán felfigyeltek a szakemberek, nekünk meg érthetően hízott a májunk. Akkor döntöttünk úgy, hogy a közlés után, a Korunk-beli szövegre hivatkozva, az Ifjúmunkásban is megírjuk a tusnádi hét napon látottak-tapasztaltak tanulságait. Az akkori újsággyűjteményt fellapozva viszont, szomorúan állapítottam ma meg, hogy a mi kommentárjaink - a Friciét leszámítva - halvány, nyögvenyelős párlatai az eredeti tanulmánynak.

*

Odakint már szinte minden hófolt odalett. Mintha a zord napokat, a hófúvásokat, a csattogó fagyokat át se éltük volna. A tél első hulláma lecsengett. Milyen erőt, lendületet adó érzés átélni újra és újra, minden évben...

És közben az általam átélt emlékezetes romániai "olvadásra" is gondolok, ami hivatalosan csak 1968 tavaszán következett be - bár áldásos jelei már egy évvel korábban jelentkeztek: minden vonalon érezni lehetett, hogyan lazulnak az addigi szoros kötelékek -, amikor Ceauşescu, az akkor már pár éve a párt élén álló utód a Rákosival nagyjából egyidős, veterán Gheorghiu-Dej halála után úgy vélte, elérkezett az ideje leszámolni a korábbi biztonsági és titkosszolgálati garnitúrával, megteremtve a maga "tiszta" csapatát, amely aztán a következő évtizedeken át vakon teljesítette utasításait.

Számunkra akkor minden kis fellazulás végtelen szabadságnak tűnt. Először is, azt vettük észre a lap hétköznapi életében, hogy a Központi Bizottság már nem ragaszkodik annyira mereven a készülő hetilap tartalomjegyzékének előzetes beküldéséhez, s nem túlzás azt állítani, hogy ez az addig szigorúan kötelező megkötöttség hosszú időn át komoly akadálya volt a friss és eseményközpontú lapkészítésnek.

Amikor a főszerkesztő-helyettesi székbe beültettek, és én kényelmesen elfészkeltem magam a jó puha, vörös színű plüss-széken, amilyenhez foghatót még csak a kolozsvári magyar színház páholyában pipálhattam, semmit sem utáltam jobban, mint azokat a mindegyre visszatérő délelőttöket, amikor is gyakori fejvakarásokkal kísérve össze kellett állítani a készülő lap pontos tervét, majd azt bő magyarázatokkal és hajánál előrángatott szinopszisokkal körültűzdelve román nyelvre kellett átültetni, utána legépeltetni - nem egyszer, nem kétszer, nem is háromszor, hanem annyiszor, mígnem a gépírónő végre méltóztatott odafigyelni és nem ejtett hibát. Fedőfestéket, egyéb írógépkelléket akkoriban még csak nem is láttunk mifelénk, s ha léteztek is valahol, egy olyan csóró szerkesztőség, mint a miénk, nem engedhette meg magának beszerzésének luxusát, a kincstári szövegek esztétikája viszont mindennél fontosabb volt, talán még a tartalomnál is.

(Sokszor tapasztaltam: egy szemre jól megszerkesztett, legépelt, kellemes küllemű iratot minden esetben elnézőbben nyugtáztak s intéztek el, mint egy olyat, amely zilált és tiszteletlen külalakjával már az elején magára vonta a figyelmet; egy irományban amúgy is könnyű hibát találni, hát még, ha azt magyar nyelven nevelkedett és művelődött tollforgató akarja - tökéletesen - megértetni gondolatait egy románajkú partnerrel - bocsánat, felettest akartam írni! -, aki tulajdonképpen az ő magyarul kifejtett munkáját csak egy-egy ilyen kínnal-bajjal született jelentés alapján ítéli meg, sőt irányítja és felülbírálja!)

De nem csak a tartalomjegyzék esetenkénti, kezdetben véletlen, később részünkről egyre tudatosabb elmaradását nem tették már szóvá a párt- és a KISZ-központban, de a cenzúra se akadt bele fűbe-fába; jóval elnézőbb lett aziránt, hogy egy-egy újságoldalon a közlésre szánt, levonatban benyújtott cikkekben hány román és hány magyar név fordul elő; korábban, ha e téren valamilyen egyensúlybomlást észleltek a többségi jelenlét kárára, akkor még a szabad nyomást és megjelenést engedélyező cenzori pecsét (BUN DE TIPAR - szó szerint: nyomásra alkalmas) ráütése előtt, egyéb szépséghibákkal együtt kíméletlenül szóvá tették, s akkor jöhetett a gyomlálás, vagy a hozzáírás, amíg a "természetes" - az elvárt - egyensúly közmegnyugvásra helyreállt, a "probléma megoldódott"... A lap péntekenként jelent meg, s mind gyakoribb lett az a csütörtök délután, amikor hiába vártuk a szolgálatos cenzor telefonhívását - a készülék egyszerűen néma maradt. Végül is mi hívtuk fel, estébe hajlón a cenzori irodát (az se volt tulajdonképpen cenzúra, hiszen úgy hívták nagy elegánsan, hogy: sajtóellenőrzés), van-e észrevételük velünk kapcsolatban, mire a szolgálatos lektor félig-meddig mentegetőzve közölte: bocsi, hogy elfelejtett csörögni, de nem találtak semmilyen kifogást, várják pecsételésre az oldalakat...

Olyan időket fogtam ki - talán egy-két-három évig is kitartottak -, hogy a cenzorokat tulajdonképpen nem is ismertük személyesen; tudtuk egyik a másik nevét, felismertük egymás hangszínét, beszédritmusát, mert az apróbb "pörsenéseket" mindig közös megegyezéssel, telefonbeszélgetés formájában tüntettük el a lapról. Hangszínünk alapján könnyen beazonosítottuk egymást, de ha történetesen elmentünk egymás mellett az utcán - és miért ne mentünk volna? hiszen valamennyien ugyanazon az úton jártunk -, fogalmunk sem volt, hogy ki mellett megyünk el, egyik járókelő olyan, mint a másik...

Helyettesi előléptetésemkor főnököm lelkesen bízta rám az efféle apró- és piszkos munkát.

Amikor a korábbi helyettes váratlanul megnősült - marosvásárhelyi lányt vett el, és vidékre költöztek -, az illetőt gyorsan előléptették a Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságához, elvégre korábban is aktivista volt, s mindenki tudta: a laphoz is azért került, hogy az ötvenhatos szellem kifüstölése fölött őrködjék az Ifjúmunkásnál.

A főnököm emiatt egy darabig valósággal lubickolt az örömben, hiszen egy őt is állandóan sakkban tartó, minden gyanús mozdulata után szimatoló figurától szabadult így meg, a baj csak az volt, hogy szabadsága áraként a vezetés prózaibb tennivalói is rá maradtak. Ehhez keresett egy idő után s vélt felfedezni bennem az elődömnél alkalmasabb partnert, én pedig, a feltételként szabott és könnyelműen megígért bukaresti lakás reményében igyekeztem megfelelni az elvárásainak.

Pár heti buzgó, mindenáron bizonyítani vágyó helyettesi ügyködésem után például bizalmasan bejelentette nekem, hogy évek óta nem volt igazából szabadságon, ő pedig valamikor megígért egy tréfás viselkedéstant az ifjúsági kiadónak, ezért szívesen elvonulna egy hónapra Szovátára, azalatt talán elkészülne a kézirattal, amúgy is itt a nyári szélcsend, az elvtársak jobbra-balra süttetik a hasukat a nappal, nem lesz sok gondom, egyet se féljek, meg aztán a mély vízben lehet a legjobban megtanulni úszni...

Még egy sor közhellyel könnyen sikerült leszerelnie, de a legfőbb érv az volt, hogy amúgy sem láttam más kiutat, s úgy döntöttem, ha a fene fenét eszik is, valahogy kibírom azt a hónapot, amiből aztán majdnem kettő lett.

Csuda kellemes nyár volt...

*

Huszonegy évvel később, 1988-ban, még pontosabban augusztus 12-én, ha jól emlékszem, egy szombati napon vagyunk. A nyár legszebb hónapját akkor még rendszeresen Csíkszentkirályon tölthettem a családdal, ami elsősorban a gyerekeket jelentette, s közülük is inkább a két kisebbet: Annát és Pétert. (Attila fiam akkoriban házasodott meg, csíkszeredai lányt vett feleségül, ő már nem tartott velünk.)

Augusztus mindenütt derűs, mosolygó nyári hónap - Csíkban hatványozottan. Olyankor érik be arrafelé a gabona - alföldön addigra már el is felejtették az aratást -, nő kasza alá a szénának való s indul sorsdöntő növekedésnek fészkében a krumpli, a székelyek örökös kenyere és valutája.

Valahogy ilyenkor lassult le - s lassul le ma is, mert világszerte társadalmi életvitel függvénye - a közélet, az ügyintézés ritmusa is, egyfajta félálomba kábult relantiba süllyedt az egész ország, a világ, s az én akkori elvonulásom gyakorlatilag semmilyen akadályt nem gördített a lapkészítés útjába: ment minden, olajozottan, unottan, előre gyártott elemekből. Előrés főnököm mégse átallotta a lelkemre kötni búcsúzáskor: az augusztus 23-i verset aztán ne felejtsem el küldeni...

A mából visszatekintve megalázó helyzetről volt szó: azért, hogy a lap eltartott kb. egy tucat írót, költőt, anélkül, hogy az újságíróktól elvárt hétköznapi terhelésnek tegye ki őket, cserében elvárta, hogy sátoros ünnepekkor - pártfőtitkári születésnap, május elseje, augusztus 23-a (a fasiszta iga alóli felszabadulás ünnepe, később a népi forradalom kitörésére átkeresztelve), köztársaság ünnepe, továbbá a pártkongresszusok, később már a nevezetesebb nemzeti évfordulók alkalmával - letegyük a garast: ki egy alkalmi verset, ki egy írói jegyzetet, lírai riportot, olykor fordítást a román kollégák hasonszőrű írásaiból.

Úgy ment ez, mint egy jól megépített malom: a Főnöknek gondja volt arra, hogy rendre minden munkatársat bevonjon az ünnepi házi feladatok elvégzésébe.

Emlékszem, egyik jeles költőtársamat, aki a kolozsvári rádió megszűnésekor került utcára többedmagával, és a párt sajtóosztályának sugallatára "menedékhelyre" talált az Előrénél, főnököm mindjárt a rám bízott "író- és riporteri brigádba" sorolta be. Nekem kellett szerkesztenem írásait, tanácsokkal ellátni, irányítani. Jó munkakapcsolatot alakítottunk ki, ő is szívesen dolgozott - egészen az első ünnepi megbízatásig, amit végül ő sem tudott visszautasítani, de úgy tett neki eleget, hogy hiányzott belőle a "lényeg": a pártra és vezetőjére való tételes, dicsérő hangú, ha egyéb nem, formális utalás... Így nekem kellett elvégeznem helyette a szükséges "génmanipulációt", aminek az lett az eredménye, hogy levelet írt nekem, számon kérve - joggal -, hogyan került az a félmondat, ami nem tőle származik, a megjelent cikkbe? Hosszú, s a lehetőségekhez mérten eléggé kendőzetlen választ írtam neki, elismerve, hogy a merényletet én követtem el, de nem ártani akartam neki ezzel, hanem éppen hogy védelmezni, végrehajtani helyette azt, amire ő képtelen volt elszánni magát, pedig tudnia kellett, hogy nem egy elefántcsonttoronyba szegődött, semleges szövegeket írni; szócső volt az Előre a javából, nem is csinált belőle titkot - mert nem is csinálhatott -, ezt a realitást próbáltam meg elmagyarázni neki, illetve azt, hogy ha ezt nem tudja vállalni, akkor annak az az orvossága, hogy az ember hátat fordít az egész bandának, addig, amíg nem késő. Tudom, hogy kissé durva és kegyetlen voltam hozzá, és hogy így is túl sokat kockáztattam nyíltságommal, de bíztam benne, hogy azt érti meg belőle, amit üzenni akartam; akkor ő nem jelzett többé vissza semmit, a magam részéről továbbra is igyekeztem kímélgetni, falazni neki, hogy lehetőleg a legkevesebb különfeladatot kapja, majd az 1989-es decemberi különös napok után, az első percek mámorából magunkhoz térve megkaptuk az illető felmondó levelét, amelyben azzal indokolta szakítását a lappal, hogy ő olyan közösségben nem dolgozik, amelyben döntéshelyzetben olyanok ülnek, akik pár évvel korábban arról győzködték őt, hogy szellemileg prostituálja magát. Nem akar neveket mondani, de ha kell, írott bizonyítékai vannak erre nézve...

Mivel volt főszerkesztőnk, aki az egyik érintett lehetett, már távozott körünkből, csakis magamat tekinthettem a szemrehányás címzettjének és keserűen bele kellett törődnöm, hogy kompromisszumokra hajló természetem miatt talán örökre elveszítettem nem csak egy értékes munkatársat, hanem egy ritka barátot...

(Az élet úgy hozta, hogy az illetőt, aki 1989 után áttelepült Magyarországra, s ott temette el beteg, idős édesanyját, 2007-ben egyik közeli barátja azzal vádolta meg, hogy olyan információkat terjeszt magáról, amelyek valótlan érdemekkel ruházzák fel a különben nem létező erdélyi "ellenállásban". Pedig hát, hangzik a vád, ő maga is párttag volt, s a pártlapnál dicsőítő szavakat tartalmazó cikkek alatt is megjelent a neve.

A költő helyreigazító nyílt levele valahogy eljutott hozzám is, s benne az engem szíven ütő idézet: "Ellenzéki voltam, mint sokan Erdélyben. Bár az életrajzomban ezt a szót sem használom. Mint jól tudod, pártonkívüliek is lehettek a rendszer közvetlen támogatói vagy besúgók - ide most elég sok író nevét oda tudnám írni -, ellenben párttagok is lehettek ellenzékiek, mint én is... A párttagságomat soha nem hallgattam el, egyfajta keserves kompromisszum volt, amiképp az is, hogy az előrés cikkeim némelyikébe beírt mondatok megjelenése után nem hagytam ott azonnal az Előrét. De ennél több nincs a lelkemen, és nem forgalmazok magamról hamis adatokat. Mellékelem azt az életrajzot, amelyet én szoktam magamról, bármilyen célra, elküldeni..."

Nem álltam meg, hogy a fenti - igaz, név nélkül rá vonatkozó - passzusokat el ne küldjem neki, hiszen legkevesebb egy ilyen nyilvános beismeréssel tartozom, és talán nem csak neki... Némi vigaszt jelentett számomra az, hogy gesztusomat nem hagyta válasz nélkül. "Leveled megrendített. Nagyon kevés olyan embert ismerek, aki szembe akar és szembe tud nézni a múltjával. Mint látod, (volt) barátom sunyi feltételezésektől hemzsegő levelet írt nekem, te pedig, akivel nem ugyanazon az oldalon állottunk '89 előtt, egyetlen szó szépítés nélküli, pontos leírást küldesz, és te tanúskodsz mellettem. Felhatalmazlak, hogy - ebben a szövegrészben legalábbis -, amennyiben írásod megkívánja, feloldhatod az inkognitómat. Nagyon köszönöm a küldeményt!" - írta nekem Balla Zsófia 2007 őszén...)

*

Szintén a nyolcvanas évek közepén egy másik, Nagybányán élő, nálam némileg idősebb írótársam kért tőlem levélben tanácsot. Beszámolt arról, hogy regényei egymás után véreznek el a könyvkiadás ideológiai kulisszái mögött, helyi szinten pedig lehetetlenné tették az életét. Gyárban dolgozik, állandóan figyelik, s most azért gyomrozzák, hogy lépjen be a szocialista egységfront nevezetű, a pártonkívülieket magába foglaló tömegszervezetbe, ő viszont nem biztos benne, hogy egyáltalán valahol is, valamilyen szervezetben jól érezné magát, és mondanám meg, lehet-e kényszeríteni erre az embereket, no meg, mit tanácsolok, lépjen-e be vagy sem?

Óvatosságra intettem magam, hiszen bár ismertük egymást, annyira nem álltunk szoros kapcsolatban, hogy százszázalékosan megbízzunk egymásban. Évente egyszer ha levelet váltottunk, de sokszor még a levélváltás is elmaradt; korábban lelkendező kritikát írtam első regényéről, gondolom, innen részéről a ragaszkodás, de hát akkor még fiatalok voltunk, inkább bíztunk abban, hogy a dolgok, minden tévedés és balfogás dacára a jó irányba kanyarodhatnak... Tépelődő kérdésére muszáj volt olyan diplomatikus választ adnom, ami akkor is kikezdhetetlen, ha kiderül, hogy a levél valami ügyes, mások állította provokáció csapdája, amelyben mindkettőnket eszközként használnak fel... Jó okom volt rá, hogy tartsak az ilyen és ehhez hasonló őszinte levelektől...

Válaszom röviden így hangzott: gondold végig, mit veszítesz azzal, ha belépsz? Mi változik meg életedben? Sorsodban? Erkölcsödben? Meggyőződésedben? Ha semmi, akkor nincs miért ellenkezni. De mindenki maga kell hogy eldöntse, mennyire tud felelős fejjel döntést hozni egy ilyen helyzetben. Én személy szerint belépnék...

*

Akkori szemmel nézve, két ünnep között igazán kellemes volt a sorsunk. Még csak a gondolat halvány árnyéka se vetült rá napjaimra, hogy vajon mi történik a munkahelyemmel, győzik-e cérnával a többiek a taposómalmot, az állandó vigyázzba állást... Augusztus első napjait viszonylag nyugalomban, békésen töltöttem, aztán úgy tizedike után már motoszkálni kezdett bennem a frász: vészesen múlik az idő, és vajon mi az ördögöt fogok az idén is összehordani az újság ünnepi kiadásához? Egy évvel korábban, meg azelőtt is oly nehezen csusszant ki belőlem a se meleg, se hideg, ide is, oda is kacsintó klapancia, hogy mikor letudtam őket, kétszeres örömet éreztem: 1. a megkönnyebbülését; 2. a szellemi kötéltánc fölötti elégtételét.

Veress Albert csíkszeredai pszichiáter barátom (az Ifjúmunkás egy tehetségkutató pályázatán tűnt fel orvostanhallgatóként mint talpraesett riporter, onnan a máig tartó barátság) soros, nagy haveri tömegeket megmozgató születésnapja következett. A bulit abban az évben ugyanis augusztus 12-13-án, a csíkdánfalvi strandon készült megtartani, egy domboldal tövében, a község szélén, szállóvendégeket is befogadó fürdőépületben és annak kertjében. A fő attrakció az úszómedence lett volna, csak hát arrafelé a strandok vizét nem melegítik, a napsütés pedig legtöbbször kevés ahhoz, hogy állandó langyos hőmérsékletet biztosítson. Maradt hát a kacérkodás a néptelen, háborítatlan medencével, amelynek víztükrében sejtelmes árnyakat vetettek a föléje boruló fenyőfák.

Déltájban érkeztünk ki, sokan a gyerekeket is hozták, én is magammal vittem a velem nyaraló Annát és Pétert, azzal az elhatározással, hogy estefelé az utolsó vonattal hazautazunk Szentkirályra. Berciék és a korábbi bulikról jól ismert társaság egy része már tanyát vert, a gyerekek gyorsan félrevonultak a népes gyerek- és ifjúsági társaságba, mi, felnőttek tábori széken, fatuskón, pokrócon ültünk a napon, bámultuk az eget, nyújtózkodtunk, bogozgattuk az eltelt év alatt meglazult szálakat. Történetek, tréfák, pletykák hangzottak el kilószámra, közben új arcok is felbukkannak, volt, aki évekig nem jelent meg a bulin, aztán ismét betoppant, hét vége volt, nyár, jó idő, a mezők fölött rengő meleg, krumpligulyás készítéséhez gyürkőztünk: krumplit pucolni, hagymát vágni, üstöt kimosni, kibélelni szalonnával, húst lemosni, aprítani, közben a tüzet rakni, majd hagyni enyhén leégni, a gyerekek egy része lelkesen lábatlankodott a kisded máglya körül, nyers fenyőgallyakat hajítottak a lángokba, tapsoltak a felsercenő, gyantás füstlobbanásnak.

Közben koccintottunk, meglehetősen sűrűn, eleresztettük magunkat, a Berci pálinkája kitűnő, nem lehet kihagyni, az első egy-két pohár csodákat művel, utána ellenállhatatlan kényszer diktálja, hogy rá-rátöltsön az ember. Felváltva kavargattuk a rotyogó ebédet-vacsorát, vigyázva, nehogy túl hirtelen lesüljön, s mikor kiszálltam az üst mellől, mert más vette át az üstlapátot, kellően lazán megindultam a domboldalon felfelé, szétnézni a falu határában, a belső fűtöttségtől nagy iramban gyűrtem le a kapaszkodót, még néhány méter, s már egy fűpárkányon ültem, fölöttem vackorfa terítette szét árnyékos lombját, lógattam a lábam a mélybe, kifújtam magam, enyhén keringett-imbolygott-ringatózott velem a világ, de semmi vész, így legalább a felcsíki medence csodálatosan kinyílik a tekintet előtt...

Távolban, a szemközti domboldalon egy aratócséplőgép vöröslik a bronzarany gabonatáblában, módszeresen fekteti le és metszi el az árpakötegeket, utánfutójába köpködve a pelyvával kevert szemek garmadáját. Lent a bulizó tábor olyan, mintha egy léghajóról figyelném, a kondér alól vékonyka füst eregél fölfelé...

Versíró hangulat tör rám, én meg hagyom, tudom, most kell meglovagolni a kényszert, ha most nem ütöm össze a penzumot, akkor soha, csupa derű és mosolygás minden, tehát mennie kell, szavak tolulnak a fejembe, makacsul ismétlődve, így-úgy rendeződve, a távoli gabonatábla jó kiindulópont lehet a vershez, vajon mi lesz belőle, megvan-e benne a kellő jelképi érték az ünnepi emelkedettséghez? Lássuk csak: traktor, aratás, falu, béke, oké, ezzel már megélünk, minden együtt van ezen az élő freskón, éppen csak írószer és papír nincs nálam, nem baj, mert majd gondolatban szüljük meg, kíváncsi vagyok, hogy lehet így verset írni, Páskándi Géza mesélte, hogy odabent, a rács mögött ezzel csiszolta az elméjét, tréningeztette rozsdásodás ellen a fantáziáját. Mégis félek, hogy mire a vers végére érek, elfelejtem az elejét, ezért minduntalan visszatérek a kezdő motívumhoz, elismétlem a kiötlött sorokat, aztán mikor megvagyok, gyorsan visszasietek, a tűz mellé, hogy ott papírra vethessem. Katasztrófa lenne, ha a váratlanul kiizzadt házi feladat elszállna a semmiben...

Csakhogy lent közben elkészült a gulyás, tovább szaporodott a vendégsereg, új ismerősök, újabb terefere, újabb koccintások, még egy kevés, mondom, és mindjárt leírom a szöveget, egyre halogatom a pillanatot, keresem hozzá az alkalmat, de nem találom, mint ahogy a hazautazásról is kezdek megfeledkezni, a gyerekek többször kérdik, mikor indulunk már, sötétedik, nem találunk el az állomásra, még egy kicsit maradunk, mondom, irodalomról beszélgetünk és lehetőségekről, munkáról és kényszerről, Berci az elmeosztály nehézségeit ecseteli, más a saját szakmájának gondjaival jön elő...

Végül is nem tudom, hogy kerültem ágyba, hajnalban arra ébredtem, hogy fiammal együtt, egy pokróc alatt a fürdőépület nagy szállástermében fekszünk. Próbálom felidézni az elmúlt estét, de sehogy sem jut eszembe, hogyan ért véget. Ég a tábortűz, sül a szalonna, mellette ülünk - ennyi rémlik, innen tova megáll a tudomány.

Nagy nehezen eszembe jut, hogy a verset le kellene írni. De vajon emlékszem-e még az ópuszra? Újságot keresek, letépem a fehéren maradt széléről a csíkot, táskám mélyén találok egy golyóstollat s amilyen sebesen csak tudom, firkálom a tudatalatti sötét mélyéről kibomló sorokat, részleteket. Ahol kudarcot vallok, ott kitoldom rögtönözve. Hasogat a fejem, a tegnapi jó hangulat nyomorú emlék, lassan ébredeznek a gyerekek, a felnőttek kiájultan alszanak, lányomon látom, hogy nagyon neheztel, szörnyen szégyellheti magát a kidőlésem miatt, valósággal szúr a tekintete, zavarban vagyok, mert igazából nincs is mentségem a történtekre, egyszerűen megtörtént és kész.

(Persze, a lelkiismeret azért tovább furdal, hiszen arra gondolok, hogy a gyerekek az én gondomra voltak bízva, én pedig ha csak néhány órára is, elengedtem a kezüket, megszűntem az apjuk lenni, az alatt a pár óra alatt bármi megeshetett volna, én pedig egyszerűen nem voltam jó semmire.

Soha többé nem beszéltem velük ezekről a dolgokról, biztosan ők is restellték, de hát azóta megéltek egyet s mást, s az akkori harag megértésbe fordulhatott át...)

A legnagyobb baj mégis csak az a penzum volt. Amit odahaza szépen lemásoltam (nagy kínnal is alig tudtam kisilabizálni a hajnali gyors lejegyzésemet), borítékba raktam, és elpostáztam a szerkesztőségbe, hogy még jóval az ünnep előtt megérkezzen, és bekerülhessen az ünnepi számba.

Tudom, hogy fércmű, mert hamisan mosolygó és sablonosan optimista, de ez is része annak az életnek, ami kijutott nekünk. Dokumentum, és nem akarom, hogy az a látszata legyen, mintha el akarnám kendőzni.

Tanúságtétel augusztusban

egy krumpliföld szélén kezem a langy göröngyön

szabad nyári délelőtt feszülő sátra alatt

dombtetőről nézem az aratásban hevülő vidéket

így pásztázhatják a földet a magasban köröző vígröptű madarak

a beteljesülés ez az óra mely arany örömmel fizet

a munka lankadatlan mozgása beépült már a tájba

a kombájnok tömzsi sürgése a markukat tartó utánfutók szelíd alázata

                                                                       otthonossággal telített

úgy nézek rájuk mint rekettyésre patakra fákra

forradalmas idill az utak kibontott mérőszalagja

szívtől szívig zsugorítja a közöttünk feszülő távot

kedvem volna sikló madárként bevitorlázni fentről

minden parcellát barázdát minden fűszálat

ember vagyok az én tisztem nem a siklórepülés

hanem a kitartó hűség az augusztusi tanúságtétel

úgy nézek szét országomon a szabad Románián

az otthonos a két lábon járó költő szemével

*

1973 decemberében ciprusi utazásra indulok. A bukaresti repülőtéren vagyok, a belgiumihoz hasonló újabb egyszemélyes hivatalos küldetésben.

Kézipoggyászomban váltás ruha, ez-az, néhány alma és az elmaradhatatlan ajándékok (kulcstartó, díszceruza, kerámia, levelezőkészlet, a román ifjúsági szervezet egy maréknyi jelvénye, turisztikai albumok stb.). Úgy érzem magam, mintha bennszülöttekhez készülnék, egy koffernyi üveggyönggyel... (Figyelmeztettek is jóelőre az elvtársak: minél keletebbre vagy délebbre megy az ember, annál fontosabb az, hogy ne üres kézzel állítson be. Majd meglátom - vigasztaltak -, hogy jótett helyében jót várhatok, az ajándékokat ajándékokkal viszonozzák.)

A repülő megállt Szófiában, ott egy kisebb csapat utas leszállt, viszont egy másik csapat meg felszállt, s irány tovább, Athénba. Az út csöndes, eseménytelen. Talán csak a görög föld, a sziklák szokatlan fehér ragyogása és zöldjének élénksége volt az, ami föltűnt odafentről, no meg a tenger valószínűtlen kéksége.

Mindig megindított az a lekicsinyített világ, ami a felhőn túli magasságokból kitetszett a gép apró, kerek ablakán át. Mielőtt leszálltunk volna az Onasszisz birtokában lévő Olympic repülőtérre, a parthoz csapódó hullámok fehér habjában gyönyörködtem, no meg arra is gondoltam, hogy mihez kezdek majd az athéni reptéren - a Ciprusra menő járat csak öt óra múlva indult.

Vízumom szerint a repülőtér foglya voltam, ezért a többi tranzitutassal együtt a fényűzően berendezett reptéri csarnokokban kóvályogtunk. Szemtanúja lehettem annak is, hogy egy utas elégedetlen kifakadására ingerülten válaszoló jegykezelő hölgy néhány perc leforgása alatt az utcára került: a szóváltás be sem fejeződött, amikor a tisztviselőnő háta mögött felbukkant a főnöke, néhány másodpercig hallgatta az indulatos replikákat, majd a pulthoz lépett, bocsánatot kért a klienstől, s biztosította, hogy kérésének perceken belül eleget fognak tenni, a nőhöz pedig fojtott torokhangon, ellentmondást nem tűrően odaszólt: iszkiri.

Persze, ezt úgy mondta, hogy mindenki értse: go!

A nő ettől kezdve szabályosan ki volt rúgva.

A jelenethez sokan asszisztáltunk, unatkozó bámészok, elvégre ezzel is telt az idő, számomra viszont megdöbbentő volt ez a fajta kérlelhetetlenség. Olyan világból érkeztem ugyanis, melyben a megtévedő embert egyszer, kétszer, sőt háromszor is próbálják jobb útra (vagy észhez?) téríteni, s amikor már tényleg csődöt mond a nevelés, és oda minden remény, még akkor is hezitálunk: vajon humánus-e az, amit pedig a józan ész szerint tennünk kellene?

A csupa hófehérbe öltöztetett reptérről kora délután szálltunk fel, a gép meglehetősen zsúfolt volt, sokan tartottak Izrael felé. Mellettem töpörödött, vállamig se érő (magam sem vagyok túlságosan magas - 1,70 m), ványadt öregúr fészkelődött, szüntelen beszélhetnékkel, bár még az elején figyelmeztettem: angolul egy kukkot sem tudok. Kár - kezdte hősiesen törni az általam megjelölt franciát -, mivel ő Amerikában él, több mint ötven éve húzott el Ciprusból az Egyesült Államokba szerencsét próbálni, aztán ottragadt, de most végre alkalma nyílott hazalátogatni, kíváncsi rá, hogyan fogadják majd a testvérei, a rokonság. Azt hiszik, hogy veszettül gazdag, pedig hát nem több egyszerű lakásügynöknél, ő is megdolgozik a betevőért, mint bárki más, nem panaszkodik, van mit aprítania a tejbe, ha otthon maradt volna, biztosan nem viszi semmire, ha akarná, akár tizenkét gépkocsit is vehetne magának, de mit csináljon velük, ha kettő is megteszi, a pénz nála nem számít, s nem bírná már ki az otthoni szűkösséget, el is döntötte, hogy szállodába megy lakni, fárasztják a rokonok, mind csak a pénzére lesnek, igaz, mindenkinek hoz valami ajándékot, de sosem eleget, semmi sem elég nekik, pedig majd meglátják, ha ő majd egyszer nem lesz, néhány kacaton kívül semmit sem fognak örökölni tőle. Ez már eldöntött tény. Nem azért gürcölt, hogy másoknak munka nélkül mindene az ölébe hulljon...

Beszélt, beszélt, szerencsére csak tört franciasággal, mert előttem is csak a legszükségesebb fordulatok voltak ismerősek, így remekül megértettük egymást. Közben légzsákba kerültünk, s a kis, kopott öregembert hirtelen gyomorgörcsök kínozták, homlokán kövér izzadtságcseppek patakzottak. Megváltás volt, amikor végre leszálltunk a nicosiai reptéren - igaz, kissé szorongva lépdeltünk az épület felé, az állig felfegyverzett ENSZ-katonák sorfala között; a repülőn közölték velünk, hogy előfordulhat - török tüzérségi meglepetésre is számíthatunk, ha nincs szerencsénk.

A betonépületben valamelyest biztonságban éreztük magunkat. A régóta amerikanizálódott Mr. Patridge-öt tucatnyi felnőtt és gyermek rokona fogta közre, s a valamikori Patríciosz, ahogy most is nevezik, fensőbbségesen, de azért láthatóan szeretetre éhesen keveredett el övéi között...

Útlevélvizsgálat előtt elém tettek egy angol nyelvű kérdőívet, kitöltés végett, de nem igazán értettem, mit is akarnak tőlem. Az egyezség szerint a reptéren várnia kellett rám egy Alexis nevezetű fiatalembernek, aki Bukarestben végezte az egyetemet, állítólag jól tud románul és a ciprusi demokrata ifjak egyik vezetőembere. Csakhogy az érkező utasokhoz senkit nem engedtek közel a váróból, a remélt segítségre így nem számíthattam, s próba-szerencse alapon igyekeztem megfelelni az űrlap elvárásainak (később kiderült: sikerrel).

Odakint előkerült Alexis is, kocsival volt; irány a ciprusi főváros, a szálloda.

Mindjárt az első sokk: a baloldali közlekedés. Akár az angoloknál. Számítottam rá, csak arra nem, hogy élménye ennyire megkavar. Mintha tükörben láttam volna nem csak magamat, hanem az egész világot, amely körülvett. Amikor balra nyúltam, akkor tulajdonképpen jobbra kellett volna. És fordítva. Igyekeztem gyorsan túltenni magam rajta. Hamarosan a központban, egy ügyes, két emeletes, kis szálloda elé húztunk, ahol már vártak bennünket a szervezet emberei. Az első emeleten nyitottak szobát számomra - egy kb. tizenkét négyzetméternyi helyiség volt, két ággyal, ablaka a nicosiai török demarkációs vonal irányába nyílt, s a negyedóra alatt, amíg sebtiben kicsomagoltam és berendezkedtem, legalább öt torkolatlövést láttam az ablakban felvillanni a háztetők fölött.

Tudtam, hogy potenciális hadszíntér a sziget, de a fegyverek zaját, a lövések látványát és következményét csak most volt alkalmam életközelből érzékelni.

Annyi idő távolából nem tudom megmondani, hogy ténylegesen féltem-e vagy sem. Azt hiszem, valamennyire mégis igen, mert a kölcsönös bemutatkozások után a szálloda bárjában, az Alexis által felkínált ciprusi konyaknak (borpárlatnak?) egészen komolyan nekifeküdtünk, a természetes ital szokatlanul kellemes hatása mindent feledtetett velem, ideig-óráig talán még azt is, hogy mi keresnivalóm e helyen.

A bár mögött ülő, bennünket kiszolgáló középkorú asszony mindegyre engem figyelt, tekintete makacsul kereste az enyémet. Zavarba jöttem és kérdeztem Alexistől, mire véljem e kitüntető figyelmet. Újdonsült barátom elnevette magát: az asszony megkérdezte tőle, hogy én honnan érkeztem, melyik országból, mire ő rávágta, hogy Romániából, de miért érdeklődik? Csak azért, jött a válasz, mert olyan magyaros képem van...

De hát én magyar vagyok - szabadkoztam.

Most Alexisen volt a sor, hogy csodálkozzék. Bukaresti egyetemi évei alatt ragadt rá annyi, hogy fogalmi szinten megtanulta: Romániában kisebbségiek is élnek, s köztük magyarok, de igazából én voltam az első erdélyi magyar, akivel találkozott.

Erre aztán megint koccintottunk, mire a bárpulthoz vezetett és úgy mutatott be az asszonynak, mint Bukarest magyar küldöttét. Neki nem kellett sokat magyarázni fura státusomat, hiszen a férjével a második világháború idején menekültek Ciprusra; a férje zsidó volt, ő maga pedig magyar. Nicosiában telepedtek meg. Aztán a férje meghalt, ő meg egyedül maradt lányával. A török és görög negyedet elválasztó zöld vonal közelében laknak. Szomszédai a fegyveres összetűzések közelsége miatt majdnem mind elköltöztek, ő viszont ragaszkodik a lakásához. Csakazértsem menekül. Egyszer csak véget kell érnie ennek az értelmetlen őrületnek. A katonák most ott lőnek keresztül egymásra, a házuk fölött.

- Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy koromsötétben, a szomszédos ház tetejéről holmi görög legények lövöldöznek a túloldalra. Nagyon begurultam: hát hogy lehet ilyen zenebonában pihenni? Azonnal hagyják abba, különben is töksötét van, semmit sem látnak, s az egész háborúság olyan fölösleges... A legények elnevették magukat és levonultak a tetőről...

Láttam: jól esett neki, hogy valakivel magyarul beszélhet, s a lelkesedéstől valósággal megfiatalodott.

Alexis vetett véget az ismerkedésnek azzal, hogy mindjárt itt az este, s küszöbön a vacsora, amelyen a többi külföldi küldöttséggel találkozunk. Különben, mondotta, ha nem tudnám, szobámban a szomszédos ágy a magyarországi küldöttnek van fenntartva, aki bejelentette, hogy egy napot késik.

Alexis különben már előre élvezte, vajon mit szól majd a magyar vendég, amikor szembetalálja magát velem. Magyar a magyarral, más-más ország képviseletében...

Másnap reggel Alexis költött. Levezetett a hotel falatozójába, ahol az este a vacsorát is elköltöttük, s amíg a reggelire vártunk, kiálltam a teraszra, s a szomszédos kávéház előtt sikerült a magammal hozott Kijev fényképezőgéppel lekapnom egy reggeli idillt - férfi és nő találkáját, egyezkedését, majd későbbi csalódott szétválását. Meglehetősen távol voltak tőlem, de a történteket azért a gesztusnyelv alapján sikerült megfejteni. Megnyugtató volt konstatálni, hogy az emberi természet végül is minden égtájon ugyanarra a rugóra jár...

Délelőtt sor került a kongresszusra is. A külföldi szervezetek képviselőit - furcsa szokás - egytől egyig kiültették az elnökségi asztalhoz. Mellettem üresen maradt egy szék - a Magyarországé -, s az esemény már-már lecsengett, amikor sorra kerülve magam is köszönthettem a demokrata ciprusi ifjakat (a köszöntés tulajdonképpen abból állt, hogy az otthonról hozott, kezembe nyomott szöveg első bekezdését felolvastam románul, majd a mellettem álló Alexis az éjszaka folyamán általa elkészített görög fordítás bemutatása után felkért, hogy a záró bekezdést is elmondjam románul).

Ezalatt ült be az üres székre a magyar meghívott. Mikor visszatértem a helyemre, halkan odasúgtam neki: - Szervusz, pajtás! Iszonyú nagyot nézett, nem tudta, hová tegyen, miként lehet az, hogy a román ifjúságot egy magyar képviselje, de aztán a kongresszus után egy fél napot átkóricáltunk együtt a városban, lehetőleg elhagyatott, külvárosi utcákban, ahol úgy gondoltuk, szabadabban beszélhetünk közös dolgainkról.

Fölösleges felmondanom, mi minden került köztünk szóba. Gyakorlatilag minden, ami magyarok között szóba jöhet, amikor tudják - sejtik -, hogy magukra vannak, s amit mondanak, azt senki sem fordíthatja ellenük. Sok mindent tudtam meg akkor az anyaországi viszonyokról, meg ő is tartalmas leckét kapott az erdélyi magyarság állapotáról. Már amennyit magam előtt sem vonakodtam szóvá tenni...

Eközben láttam, ő is gyanakodva méreget, mint ahogy én sem bíztam teljesen benne: egymás szemében tipikus aparatcsikok voltunk, akik megtanulták a leckét és feladatot teljesítenek, s ezen mit sem változtat az, hogy mellőzni igyekeztünk mindenfajta protokollt.

Valami szokatlan vakmerőség szállt meg: lesz, ami lesz, nem teszek lakatot a nyelvemre. Legfeljebb ha odahaza elszámolásra kerül a sor, letagadok mindent. Ez akkor jó kibúvónak tűnt.

Közösen ültünk le a vacsoraasztalhoz, s vacsora után felmentünk a szobába, ahol immár mit sem törődve azzal, hogy esetleg füle lehet a falnak, tovább folytattuk eszmecserénket.

Emberemet azóta se láttam, nem tudom, mi lett vele. Nevét is elfeledtem, de tudom, hogy elvtárs létére úgy gondolkodott, úgy viszonyult hozzánk, ahogy ma sem vallana vele szégyent. S ami mindennél több: őszinte kitárulkozásunknak semmilyen kellemetlen következménye nem lett. Pedig őt is kötötte a mozgalmi (párt?)fegyelem, csavar volt a gépezetben, ha valamivel fontosabb is nálam, de tudtam, éreztem - s azt hiszem ő is úgyszintén -, hogy ez az egymásra találás nem napokra, hetekre szól.

Amikor egy nappal a kongresszusi program befejezte előtt, otthoni bokros teendőire hivatkozva hazautazott, úgy éreztem, mintha elvesztettem volna valakit. A szállodában üresen maradt szomszédos ágy bevetetlenül, árván nézett vissza rám.

Szerencsére, másnap a román sajtóattasé gépkocsival végigautóztatott a sziget török felségterületén, majd amikor épségben szerencsésen megtértünk a nem kevés kockázattal járó kirándulásból, a külföldi vendégeket a sziget görög részének meglátogatására vitték. Itt aztán részünk volt valódi török kávéban, narancsültetvényben, Afrodité partra lépésének állítólagos színhelyében, meg felfújható télapókban, amelyek embernagyságúan lebegtek-virítottak a sűrűn felbukkanó benzinkutak környékén...

Amennyi ajándékot vittem ciprusi utamra, nagyjából ugyanannyival tértem meg, mert hiába reménykedtem: a csomagjaim csak nem akartak lelohadni. (Pedig szívből utálom az olyan utazást, ami cipekedéssel jár.) Igaz, túladtam minden "üveggyöngyön", de a helyüket rendre elfoglalták a rám tukmált ciprusi kerámia-szuvenírek: tányérok, Vénusz születésének naiv festői megjelenítésével, füles söröskorsók ugyanazzal, néhány kiló vörösbélű narancs, amit kézzel szedhettünk egyenesen a fáról, azzal a jelszóval, hogy mindenki annyira jogosult, amennyit egyszerre magával tud vinni.

Egy kávépergelő és -csomagoló üzemben végignézhettük, hogyan megy át a nyersanyag a különböző finomító és egyéb műveleteken, majd miután felhörpintettünk egy-egy findzsányi zamatos török kávét, kék egyenköpenybe öltözött lányok libbentek be a főnöki irodába, mindegyik kiválasztott magának egy-egy vendéget s a kezébe nyomott egy jókora paksamétát. Erre mi is előkotortuk az éppen kéznél lévő apróságainkat, megtörtént a csere, s ráadásként egy-egy elvtársi puszit is adtunk-kaptunk. Gyakorlatias meggondolásból nem álltunk neki pakkot bontogatni, mert amúgy ügyesen, hón'alá fogáshoz voltak csomagolva, s formás alakjukon látszott, valamennyit az egyforma rokonszenv kifejezésére méretezték. Búcsúzóul kibújt belőlem az újságíró, s miután tudomásul vettük, hogy a középkorú tulaj a demokrata (kommunista érzelmű) fiatalokat, illetve a ciprusi munkáspártot támogatja, megkérdeztem tőle: ön mint kapitalista, miért teszi ezt? Nevetett: hiszen hasznom van belőle. A párt olyan szerződésekhez segíti hozzá anyagi támogatása fejében a szocialista országok piacán, amelyek biztosítják a megélhetését. Majd kifejtette, hogy a görögök mindig kereskedő népek voltak, és ideológiájukat elsősorban az üzleti érdek határozta meg.

A szállodába érve kíváncsian bontottam ki a kávégyáros ajándékát: hat személyre szóló porcelán kávéskészlet volt benne, meg fél tucat, alufóliából készült zacskóba csomagolt, egészen finomra őrölt törökkávé, illetve egy album a ciprusi műemlékekről.

Pompás, gondoltam, hisz az ajándék otthon sem árt. Sőt, egyenesen kötelező.

*

Mindenekelőtt, a legelső helyen F. Gheorghe kenyeres pajtásomat vettem számításba. A nevét, ha lefordítanám, Kőrisfái-t jelentene, de én csak Ghicának szólítottam.

Dés melletti községből való, jócskán kopaszodó, mondhatni öreglegény volt. 1967-68-ban, amíg Bukarestben lakáshoz nem jutottam, szinte mindvégig közös hálóteremben laktam vele. Gyakorlatilag csak esténként találkoztunk, ő is, én is hosszított műszakban - ha kellett, orrvérzésig - őriztük az íróasztalunkat. Voltak ugyan jobb napjaink, de olyanok is, amikor első éjszakai álmomból arra ébredtem fel, hogy megérkezett Ghica: lábujjhegyen, ám meglehetős zajt csapva, a sötét hálószobán keresztül, amelyben nyolc kényelmes ágy sorakozott (állandó jelleggel csak mi ketten laktuk), bebotorkált az ajtóval átellenben álló fekhelyéig. Nem akart villanyt gyújtani, hogy ne zavarjon, így viszont neki-nekicsapódott hol egy ágynak, hol a szoba közepén álló hosszú ebédlőasztalnak.

De olyan esténk is volt, hogy mind a ketten az ifjúsági szervezet központi bizottságának fenntartott egykori főúri villa (az egyik legnagyobb bukaresti gyártulajdonosé volt, később nyugatnémet, majd német nagykövetség működött benne) emeleti társalgójában üldögéltünk, a sarokban örökösen működő tévékészülék előtt, s az otthon többi lakóival együtt - valamennyien az ifjúsági szervezet holdudvarához tartoztak - hol a híradót hallgattuk kellő áhítattal, hol egy filmet néztünk, amíg bírtuk éber figyelemmel.

Ha úgy jött ki a lépés, hogy villanyoltáskor mindketten az ágyban voltunk, hosszú órákon át meséltünk egymásnak gyermekkorunkról; ő a falujáról, én meg Kolozsvárról, amit valamennyire Ghica is ismert, ott végezte a jogot, de csak diákélményei voltak az egyesített egyetemről, a várost nem érezte-ismerte úgy, ahogy én, aki születésemtől benne éltem. Egy pillanatig se zavart az, hogy ő a szervezet egyik központi agitátora, akinek az a feladata, hogy időnként vidékre leutazván a KISZ (de végül is: a párt) szavát vigye el a fiatalok tömegeihez. Néhány fekvőhelynyi távolságról, mindennapi szokásainak ismeretében ugyanolyan embernek tűnt, mint akárki más; számomra többszörösen is kedves volt: 1. erdélyisége; 2. előítélet-mentessége; 3. nyíltsága miatt. Sose fordult meg a fejemben, hogy amit neki elmondok, ami közöttünk egyáltalán elhangzik, az netán visszahull majd a fejemre, sokszoros nagyításban és torzításban.

1968 tavasza, annak is egyik hétköznapja örökre felejthetetlen marad számomra, s abban Ghicának kiemelt helye van.

Megjegyzem: nem tudom, mi van vele - él-e, hal-e, 1987 óta elvesztettem vele kapcsolatom fonalát. Lehet, talán nincs is az élők sorában, vagy ha igen, akkor megint csak becsülnöm kell, amiért nem csatlakozott azokhoz, akik a rendszerváltáskor az első sorokban igazoltak át a "felkelőkhöz" - természetesen, a pártvagyon jócskán kikanyarított részével, ami fölött korábban közösségi felelősséggel rendelkeztek.

Ghicával együtt szenvedtük át azt a tavaszi napot, amikor Ceauşescu merész fordulattal leszámolt az elődjétől örökölt belügyi vezetés fejével, Alexandru Drăghici-csel (a rendszerváltás után magyar felesége révén Magyarországra költözött, ott is halt meg), akiben nem csak hogy vetélytársat szimatolt, de saját karrierjének biztos zálogául szolgáló bűnbakra lelt, s akire egy általa létrehozott vizsgálóbizottsággal sikerült rábizonyítania, hogy felelős mindazon rémtettekért, amelyek révén a román kommunista párt törvényesen megválasztott vezetőségét rendre nem csak hogy félreállították, hanem kegyetlenül lemészárolták.

Az erdélyi magyar származású Fóris Istvánnal, aki az ezerkilencszáz negyvenes években a párt elnöke volt, nem más, mint a szovjetek bevonulásával kiszabadult, majd a párt élére törekvő Gheorghiu Dej sofőrje és annak néhány bajtársa végzett egy este.

Dej szándékosan tanácskozásra szólította Fórist, aki sose jutott el elvtársa ajtajáig: amint belépett az udvarba, a feladattal megbízott kommandó lecsapott rá, és jókora franciakulcsokkal addig csépelték a fejét, amíg mozgott.

Az agyonvert Fórist sietősen elföldelték, majd elhíresztelték, hogy nyoma veszett - "valószínűleg külföldre távozott". Az eltűnésébe félig-meddig beleőrült anya leveleivel, beadványaival mindegyre bombázta a pártvezetést: derítsék már ki a történteket. Gheorghiu Dej ismételten ugyanazzal az aprópénzzel fizette ki: széleskörű nyomozás folyik... Szegény asszony nem tudta kivárni, amíg az igazságszolgáltatás fényt derít a történtekre, s hamarosan követte a fiát a túlvilágra...

Ghica nem volt könyöklő típus. Ma sem tudom, mi röpítette őt fel a szervezet országos magasába, az apparátusba, de például nyugodtan lehetett volna belőle is főosztályvezető, sőt főkáderes - kizárólag rajta múlott minden. Úgy látszik, őt nem hevítették rövid távú ambíciók. Sőt, mintha egy-egy elszólása éppen azt sugallta volna nekem, hogy nem igazán jószántából lépett erre az életútra, s meg is válna tőle, de sehogy sem találja a feltűnés nélküli szabadulás csapását. Bezzeg, nála jóval fiatalabb és az "ügy" mellé később elszegődött társai, egymással versengve tülekedtek, nyalták be magukat, lehetőleg egyre feljebb, Ghica meg csak végezte továbbra is a maga dolgát - pontosabban a másokét, mert mint mondottam, ebben a struktúrában kitűnően működött a feladatok leosztásának mechanizmusa: a tényleges munka - kiszállás, gyűlések szervezése, papírmunka - két-három tucat emberre maradt, ezek gürcöltek, lihegtek, ha kellett, napjában háromszor is átírták a forgatókönyveket, a beszédeket, az intézkedési terveket, a jelentéseket, az átiratokat, a jellemzéseket, a többiek azzal foglalkoztak, hogy lefelé hárították a feladatot, majd begyűjtötték és továbbították a mások által elvégzett munka eredményét. Így aztán mindegyik réteg ki volt szolgáltatva a másiknak, kölcsönösen függtek egymástól, éppen csak az egyik mindig fenn volt, a másik meg tartósan csak lent maradt.

Ghica az alsó réteghez tartozott: túl becsületes volt ahhoz, hogy másoknak olyan munkát osszon le, amit maga is el tud végezni. Így saját kezűleg sorolta be magát a végrehajtók közé, s nem is szabadult onnan belátható időn belül.

1968 tavaszán, egészen pontosan április 24-én este azzal állított haza, hogy a "szomszédjukban", vagyis a pártszékházban (amelynek tövében, egy jóval kisebb, de csinos épületben székelt a kistestvér, a KISZ KB) aznap szokatlanul kemény dolgok hangzottak el a párt plenárisán: Ceauşescu kipakolt a szekuritáté viselt dolgaival, amely állítólag ártatlan emberek százait, ezreit hurcolta meg, köztük vezető pártfunkcionáriusokat, akiknek egyetlen bűnük volt, hogy valakik útjában éppen keresztben álltak. A belügyminiszter próbálta ugyan visszaverni a vádakat, mondván, hogy parancsra cselekedett, mire a gyűlést hirtelen felfüggesztették, s úgy hírlik, már ki is rakták az állásából, a pártvezetőségből, másnap reggel pedig nagy monstre értekezletet tartanak a legnagyobb bukaresti ülésteremben, ahol a pártkongresszusokat is tartották egy ideig, és ahová a pártbizalmik mellett hivatalos a sajtó is.

Úgy is lett: míg reggel a kávét főztem szállásunk közös konyhájában, a kapusszobában szólt a telefon, nekem üzentek a párt sajtóosztályától: pontban fél kilenckor legyek a Palota-teremnél, személyi igazolvánnyal, a jelenlétet ellenőrzik, rajta vagyok a jóváhagyott vendéglistán.

Mire Ghica föltápászkodott (éjszakára rendszerint a fejére húzta a takarót, sőt sokszor a párnát is, elbarikádozva magát a külvilágtól), mert szeretett mindig az utolsó pillanatban kiugrani az ágyból, kiderült, hogy ha akarja, ha nem, neki is ugyanoda vezet az útja, így természetszerűleg együtt mehetünk.

A Palota-teremnél (amelyet az ötvenes évek közepén építettek az államfő által birtokba vett királyi palota háta mögé, s nagyszabású pártkonferenciákon kívül látványos filmsikereket, népszerű esztrád- és folklórelőadásokat is vendégül látott; amúgy kétezer valahány néző fért el a remek akusztikájú teremben) hatalmas tömeg, ahány bejárat, mindegyiknél fürtösen kígyózott az izgatott, de türelmesen várakozók sora. Aki csak valamit is számított a pártban és a propagandában, ott topogott, kezében személyi igazolványával, majd amikor a kapu mögötti asztalkánál ülő jólfésült fiatalember a sokféle listán rátalált a megfelelő névre, amit aztán összevetett az igazolvánnyal, majd az igazolványt annak tulajdonosával, és egy kurta mozdulattal visszaadta, a nevet pedig jól láthatóan kipipálta, az illető beléphetett a tágas csarnokba, ahol néhány siető árnyalak cikázott mindig kiszámíthatatlan irányban és céllal (volt, amikor csak az illemhelyet keresték), onnan pedig a terembe.

Bennünket a karzatra irányítottak, mondván, hogy a lenti és a közbülső helyek a párt KB tagjainak van fenntartva - mi, ifjúságiak elégedjünk meg a kakasülővel. Ahogy a terembe léptünk, rögtön láttuk, hogy a szervezők ezúttal túlméretezték a rendezvényt: egyszerűen nem törődtek a terem befogadó-képességével, és annyi résztvevőt mozgósítottak, amennyinek a jelenlétét odafentről fontosnak ítélték. Mivel gyakorlatilag minden szék foglalt volt, Ghicával a kakasülőn, a leghátsó sorban, a széksorok közötti lépcsőre telepedtünk - akkor ez még igen kényelmes megoldás volt: mindenütt bolyhos, égő vörös színű plüss borította (azóta csúnyán megkopott, beszennyeződött), hátunkat a faburkolatú hátsó falnak vetettük, s bárki ült is elénk, képtelen volt eltakarni előlünk a színpadot, ahol az első pár órán át megállás nélkül valaki egy végeérhetetlen szöveget darált le az egy nappal azelőtt történtekről, illetve a Ceauşescu-féle leleplezés alapjául szolgáló vizsgálati jelentés főbb pontjairól. Lélegzetfojtva, tátott szájjal figyelt mindenki - szokatlan látvány volt ez egy ilyen méretű pártértekezleten -, meg voltunk győződve, hogy ezzel nagy titkok és iszonyú tények birtokosai lettünk. (Ebben jócskán lehűtött másnap az a tény, hogy az egész felolvasott szöveg megjelent a pártlapban, majd egy nap késéssel magyar nyelven az Előrében és a német Neuer Wegben.)

Így tudtuk meg például, hogy a Rajk-perhez hasonlatos koncepciós perben elítélt és kivégzett Lucreţiu Pătrăşcanu, a párt egyik nagy tudású ideológusa, közvetlenül Drăghici áldozata, még akkor is, ha "parancsra tette", és hogy az egy nappal korábban hivatalából eltávolított belügyminiszter személyesen is felelős a korábban elkövetett törvénytelenségekért és kegyetlenkedésekért.

Délután aztán az elnökségi asztal mögé bevonult a teljes vezérkar, élen Ceauşescuval, s a fülünk hallatára folytatták tovább a hallottak mentén a belügyminiszter és társainak nyilvános megbélyegzését: egyesek önbírálatot gyakoroltak, mások jól a földbe tapostak másokat, kinek milyen szerepe volt ebben az akkor még nem eléggé nyilvánvaló színjátékban.

Alapvetően kíváncsi természetű vagyok, ami kevésbé kérdezősködésben, annál inkább nézelődésben, odafigyelésben nyilvánul meg, így az egyik szünet után, hogy jobban halljak és főleg a színpadon ülők arcjátékát is követhessem, az első sorokban üresen maradt egyik székbe ültem, egy alacsony, kisportolt, középkorú férfi mellé, aki olykor, miként egy sportmérkőzés lelátóján szokás, izgatottan drukkolt a színpadi történéseknek, időnként kisegített a bajból, mert nem minden kifejezést, fordulatot értettem pontosan, és olyankor hozzá fordultam felvilágosításért. Egyszer csak nagy hirtelen felpattant és a prezídium felé igyekezett. Ekkor kapcsoltam: odafentről a belügyminiszter első helyettesét szólították a szószékhez véleményt nyilvánítani - aki történetesen épp a szomszédom volt! Meghűlt bennem a vér, hiszen teljességgel gyanútlanul és közvetlenül üldögéltünk egymás mellett, kommentáltuk kölcsönösen az elhangzottakat, mintha mind a ketten a népség-katonaság derék, szabad szájú statisztái lennénk.

A pódiumon emberem magabiztosan fújta a magáét: látszott, hogy ha nem is véglegesen, de ideig-óráig ő került nyeregbe a belügyek területén. Rövid, érthető, nem sallangozott mondatai katonásan pattogtak a mikrofonon át a megafonban. Ám attól kezdve, hogy szónoklatát befejezte és visszaült mellém, én már csak kínosan feszengtem a székemen, arra várva, hogy minél hamarabb szünetet rendeljenek el, s minél távolabb kerülhessek e nem kívánt szomszédságtól.

Késő estig tartott a nyilvános gyomrozás, amelynek lényege az a Ceauşescu-féle konklúzió volt, hogy senki se helyezheti magát a párt fölé, nem vonhatja felelősségre a párttagokat, a belügy, a szekuritáté a népért van, a forradalom eredményeit kell megvédenie, nem pedig a személyes bosszúállás céljaira használni.

Az aznapi nyilvános kritikákkal csak erősödött a rendszer - mondotta fennhangon -, mi nem félünk szembenézni a tévedésekkel, a múlttal...

Étlen-szomjan voltunk, abban a kései órában már sehol egy nyitott üzlet, ahol némi felvágottat vehettünk volna vacsorára, be kellett érnünk a legényszállásunk közelében lévő kertvendéglővel, de már ott is zárórához készülődtek a pincérek. Hosszas rábeszélés után még kihoztak nekünk két szelet langyos sültet, meg egy üveg vörösbort, amit villámgyorsan be is kaptunk, meg is ittunk, s utána valami akkora fáradtság, elgyengülés, már-már fásult kiürülés fogott el mindkettőnket, hogy amikor kezdték kitenni a vendégek szűrét, alig bírtunk feltápászkodni az asztaltól. Értelmileg színjózanok maradtunk, csak a lábaink nem akartak engedelmeskedni, térdből minduntalan összecsuklottunk. A pár száz méteres, hazáig vezető utat közel egy óra alatt tettük meg, fától fáig araszolva, megfogózva, s amikor végre az ágyba zuhantunk, forgott velünk az egész világ. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, Ghica csak annyit sóhajtott: Adja az Ég, hogy ez igaz legyen...

Alig egy órai alvás után hirtelen felriadtam: a vacsora makacsul kikívánkozott belőlem. Gyorsan kiugrottam az ágyból, de már csak az ablakig jutottam el: kapkodva kitártam a széles szárnyakat és nagy sugárban a lenti rózsakertbe rókáztam. Percek múlva Ghica is követte a példám, utána aztán egész jól aludtunk.

Mikor Ciprusról hazajöttem, valahogy kerülőúton kiderült: Ghica állt gyér számú külföldi küldetésem háta mögött. Ő volt a szürke eminenciás, aki olykor-olykor, a dossziémat elővéve, anélkül, hogy megtudjam, javasolt egy-egy utazásra.

Igaz, akkor már rég mindketten saját lakásban éltünk.

Volt kollégái súgták meg nekem az igazat. Ő sose beszélt az ilyesmiről. Csak pontosan intézte az útlevél- és vízumkérdéseket, begyűjtötte a jelentéseinket az odakint végzett munkáról, majd elfogadható formába öntötte, szintéziseket írt.

Térjünk még vissza egy kissé a sörkertbe, amelyet mindenki "ruszki vendéglőnek" nevezett (a közelben lévő orosz nagykövetség lehetett a névadó): F. Ghicával együtt ülünk az asztal mellett, a Párizstól lemásolt (kis) Diadalív szomszédságában. Onnan alig néhány lépésre áll az a pompás villa, amelyben Alexandru Drăghici ex-belügyminiszter lakott, s amelyet pár nap alatt az utca szeme láttára, nyíltan ürítettek ki a párt gazdasági osztályának fullajtárjai - még a legutolsó szőnyeget, függönyt is elvitték, az evőeszközöket is összeszedték; valamennyi a pártgazdaság leltárában volt, vezetői használatba adva. (A lebukott vezető, aki valóságos tyúkfarmot rendezett be az óriási kert egy részén, kezdetben egy Bukarest melléki állami gazdaságban kapott igazgatói állást.) A villa nem maradt üresen: azonnal más főnök költözött belé, saját ízlésének megfelelően összeválogatott bútorral, függönnyel, szőnyeggel, eszcájggal...

De addig is, mi a záróra küszöbén üldögélünk, a nagylelkű pincér jóvoltából, mert akkoriban éjfélkor kötelezően be kellett hogy zárjon minden étterem és mulatóhely, néztünk egymásra, hang nem jött ki a szánkon, talán nem is tudtunk volna mit mondani, annyira meg voltunk rendülve... Örömet, megkönnyebbülést nem éreztem, inkább valami szokatlan nyugtalanságot amiatt, hogy igazodásom az eddigi rendhez, mindaz, amit az emberközi viszonyokból és a társadalmi mozgásból tanultam, gyökeres, beláthatatlan korrekcióra szorul. Tegnapi "jó elvtárs" lett pillanatok alatt ellenség, gazember, s helyükre mind fiatalabb, úgymond rátermettebb utódok kerültek. Nem tudom, Ghica hogyan látta annak a napnak a prizmáján át a világot, mert minden, amit most megpróbálok papírra vetni, kimondatlanul zajlott le mibennünk, de néhányszor rám villantotta kérdő tekintetét, miközben a testes vörösbort kortyolgatta sietősen, hogy mihelyt éjfélt mutatnak az óráink mutatói, menetkész állapotban legyünk, s valami nagy elbizonytalanodást véltem rajta is eluralkodni...

A következő napok, hetek, hónapok valós felhajtóerőt jelentettek nem csak az ország szempontjából, hanem saját életemben is. Az emlékezetes gyűlés után jópár héttel feleségem, aki a második gyerekünket várta, a központi bizottság gazdasági osztályának engedélyével végre, beköltözhetett a szükségszállásra, ahol általában kizárólag lakásra váró legényemberek és hajadonok laktak az ifjúsági szervezet apparátusából. Mi ideiglenes kivételnek számítottunk, akárcsak egy másik fiatal házaspár is, akik házasságra lépésük előtt már az otthonban laktak, ott melegedtek össze s léptek később frigyre.

Június elején végre, elkészült a hónapok óta ígért panellakás a főváros egyik új lakótelepén, s a szükségszálláson lakók szinte valamennyien egyszerre költöztünk be oda.

Pár hét múlva megszületett a lányom is, s az említett nyári emelkedettség egészen az augusztus végi csehszlovákiai bevonulásig tartott.

A gyors olvadás utáni társadalmi lefagyás hosszabb időt vett igénybe: a szabadságba bódított embereket jóval nehezebb volt visszaterelni a korábbi akolba, pedig ahogy telt az idő, egyre inkább sejteni lehetett, hogy erről - és csakis erről - van szó.

Jóhiszeműségem és eredendő balekságom (naivitásom?) mindegyre és még sokáig türelmi időt szavazott a rendszernek: a visszarendeződést konjunkturális kényszerrel magyaráztam, aminek előbb-utóbb vége kell hogy szakadjon. Hányszor vitatkoztam, hazalátogatva, Kolozsváron maradt barátaimmal, akik már akkor figyelmeztettek, hogy szülővárosomból nézve úgy látszik, újabb diktatúra van kialakulóban, a párt és az ország élén álló kicsi ember, habár alig észrevehetően, maga is személyi kultuszt gerjeszt; én viszont békére intve azt mondtam: várjuk ki a végét, az eddigi nyilvános állásfoglalásai ellentmondanak ennek az állításnak, meglehet, csak a környezete játszik alá úgy, hogy ez legyen a látszat.

Kolozsvár a távcső egyik felét jelentette - amely élesítve távolít, Bukarest a másikat: amely közelítve az összefüggésből kiszakított részletekre fókuszált.

*

Miután 1967-ben már szerepeltem a Vitorlaének c. antológiában, amelyet a fiatal tollforgatók által kivétel nélkül becsült és kedvelt Ali, vagyis Lászlóffy Aladár szerkesztett (meglehetősen későn szereztem tudomást a kötet tervéről, s az utolsó pillanatban egy traktoristákról szóló versciklussal kerültem be a később visszhangossá váló antológiába, mintegy akaratlanul is "kiegyensúlyozván" a versek eszmei mondanivalóját, szerkesztő és kiadó nagy örömére - fedezvén ezáltal egy sor kötetbeli, az élet sűrűjétől meglehetősen távol eső költői megnyilvánulást), kevéssel a kötet megjelenése után piacra került Déli harang c. első önálló verskötetem is, amelyet 1969-ben újabb követett (Elveszett birtokok), 1970-ben pedig Tornác címen addig összegyűlt prózai kísérleteimet adta ki az immár nemzetiségi kiadóként feltűnt Kriterion.

Negyedik könyvem, a Bármely rendelést vállalok csak közel tíz évre rá, 1979-ben került piacra. Már maga az tanulságos, legalábbis számomra egyre inkább annak tűnik, hogyan ütött szeget a fejemben a könyvbéli vándorfényképész, Tunyogi figurája és életközege, amelyben aztán, több száz oldalon keresztül, de talán még azon is túl, oly furcsán és ellentmondásosan vergődik.

A külső ösztönzés a tizenöt éves érettségi találkozóm osztályfőnöki óráján talált rám, amikor is a hagyományos névsorolvasásnál az egyik volt osztálytársunkról, akit az érettségi óta egyáltalán nem láttunk viszont, kiderült: úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Annak dacára, hogy a szervezők, s köztük egyik jogász végzettségű társunk még az ügyészséget is ráállította, hivatalos idézést adtak ki felkutatására, mire a faluból, ahonnan származott, a rendőrőrstől az az értesítés futott be, hogy nevezettről semmilyen információjuk nincsen, évek óta nyoma veszett, nem tudni, hol tartózkodik.

A banketten aztán sokat beszéltünk F. L.-ről, furdalt bennünket a kíváncsiság, osztottuk-szoroztuk, hogyan tűnhet el egy falusi ember egy olyan országban, mint a miénk, ahol minden szabályozva van, majdnem minden lépésedre számosan vigyáznak, a határokat szigorúan őrzik, magánszállodák gyakorlatilag nem léteznek, a bejelentkezési kötelezettség javában működik... Ha hűvösre került volna, jogász társunk révén azt is megtudjuk, így viszont maradtunk a találgatással és a rejtéllyel. Még azon melegében, a baráti találkozó estéjén, a kolozsvári Horea úti pincevendéglőben, jóval a záróra után leírtam jegyzetfüzetembe a mementónak szánt nagy kérdést: hová lett Lajos?!!!

Az évek teltével, valahányszor eszembe jutott a sorsa, próbáltam felidézni alakját, elképzeltem magamnak azt a falut, ahol megszületett, ahonnan még igen fiatal korában kilökte őt az emberré válás kényszere. Tudtam róla, hogy egy ideig konviktusban élt, de onnan gyorsan kiköltözött, s egyik szükséglakásból a másikba hurcolkodott. Arról is tudtam, hogy gyakorlatilag senkivel sem barátkozott az osztályban, nem vegyült közénk. Ott volt ugyan mellettünk nap mint nap, de jellegtelen, már-már árnynélküli alakja maradt a kizárólag fiúkból álló osztályközösségünknek.

Képzelgésemet nagymértékben színezték, alakították azok az élmények, amelyeket az évek során feleségem szülőfalujában, a mezőségi Szépkenyerűszentmártonban szereztem - de nem csak ott, hanem a Beszterce megyei Tekében, illetve a Déshez közeli Bálványosváralján, ahol ideig-óráig tanítani kényszerült, s én, amikor csak tehettem, leutaztam hozzá, így aztán valamennyire magam is belekóstoltam a helyi ízekbe, viszonyokba...

Amikor a hetvenes évek végén, az egyik közelgő szilveszter tájékán felvázoltam magamnak, hogy miről is szólna a tervezett, az így elképzelt alak köré építendő regény - akiről annyit már tudtam, hogy Tunyoginak hívják, és azt is, hogy vándorfényképészt faragok belőle -, életének alakuló és illeszkedő epizódjaihoz szinte önként kínálkoztak gyermek- és ifjúkorom színhelyei, helyzetei, ismert és be nem vallott félelmei, gátlásai, mélyen elfojtott titkai. Az egész alak roppant összetett gyurmává sikeredett, hiszen nem elégedtem meg az önéletrajziság viszonylag kéznél lévő eszközével, hanem segítségül hívtam néhány közeli rokon, testvér, ismerős élettapasztalatát is, s a végén már-már magam is elhittem, hogy Tunyogi valóban létezik.

A legnagyobb gondot az okozta, miként beszéltessem majd hősömet, illetve milyen nyelvi köntösbe öltöztetem az általa belakott világot. Hosszas töprengés után döntöttem az egyes szám első személyű megjelenítés mellett, bár tudtam, hogy ez ezeregy hátulütővel is jár, de még mindig így voltam képes a leghitelesebben felruházni Tunyogimat egy sor olyan tulajdonsággal, megnyilvánulással, amelyek - én pontosan tudtam - ha diszkréten is, de csalhatatlanul rám utaltak.

Amilyen nehéz volt kiizzadni a regény első változatát, olyan nehéz most megfogalmazni alkotói tanulságát úgy, hogy az itt, ezeken az oldalakon is fontosnak tűnjék.

Azzal kezdődött az egész, hogy egyszerűen kételkedni kezdtem magamban: én, aki addig jobbára verseket írtam, s akinek a próza még csak ígéretes kalandnak tűnhetett, mit keresek e tőlem idegen felségterületen? Miért ragaszkodom mindenáron ahhoz, hogy egy bonyolult történet szálait csomózgassam, szövögessem, fonogassam, meg-megszakítva, bele-belekóstolgatva, napi penzumokra beosztva azt, amit egyetlen nagy lendülettel kellene végigvinni az időn és az egymás után sorjázó papírlapokon? Mit jelent az, hogy "belső késztetésre" teszi ezt az ember? Hogy és kiben támad egyáltalán ilyen késztetés és miben nyilvánul meg?...

Jobbára ilyen tépelődős hangulat ült rajtam akkoriban, a hetvenes évek végén. Kételyeimnek tudom be azt, hogy egyáltalán nem készítettem előzetes jegyzeteket, pedig biztosan jobb lett volna, ha egyenesen papírra vetem vívódásaimat, a menet közben támadó pillanatnyi ötleteket. De azt mondtam magamban, hogy ha elfelejtek valamit, annyi baj legyen, akkor az biztosan nem is volt túlságosan fontos. Az igazán jó megoldásokat észben tartja az ember hónapok múltán is, s ez az elmélet eddig jószerével bevált, bár van egy olyan gyanúm, hogy az azon melegében feljegyzett ötletek se megvetendők, sőt...

Akkoriban amerre csak jártam - munkahelyre, városba vagy vidékre vezető útjaimon -, gyakran felidéztem az egyre jobban körvonalazódó fő alakot, próbáltam összetákolni egyfajta bő lére eresztett önéletrajzát, behatárolva őt időben és térben. Azon vacakoltam, hogy amennyiben én az ő bőrében lennék, vagyis ha egy kis faluból a világba szakadt, mert otthon kilátástalan helyzetben élő, a városiak életmódjához és értékrendjéhez hasonulni akaró fickó lennék, akire már csak a fennvaló vigyáz olykor, ha kedve szottyan, vagy ha ráér, de különben se istene, se hazája, s főleg az otthon szigora veszett ki az életéből, amely ha formális is, de rövidebb pórázon tartja az embert, akkor ilyen helyzetben egyáltalán mi lenne belőlem, milyen alkukat kötnék és milyen bonyodalmakba keverednék.

A történet ekként ígéretesen dagadt, szeszélyes lóugrásban, hol előre, hol hátra lépve az időben, sikerült egy-egy helyzetet meglehetős részletezéssel is kidolgozni, amelyek szándékom szerint az építmény pilléreiként is szolgáltak. Meglehet, talán nem a legjobb helyre állítottam őket, de ezek látszottak akkor éppen biztosnak, ezek köré sikerült építkezni. Korábbi tapasztalatomból már sejtettem, hogy írás közben aztán jobbra-balra, számomra is meglepő módon leng majd ki a beállított iránytű. Fel voltam rá készülve, hogy ha keresetlen szavakkal nem is, de megfelelő szellemi akrobatamutatvánnyal sok mindent el lehet helyezni a szöveg mélyén, olyasmit, ami akár külső-belső rendünk lebontásaként is felfogható.

Akkoriban váltak ismertté s egycsapásra népszerűvé minálunk a fiatal romániai német költők, akik Kolozsváron, illetve Temesváron, az ottani egyetemeken csoportba verődve - bizony, szánalmas (de erős!) kis csoportok voltak azok a javában folyó kitelepedési hullám árnyékában - váratlanul céltudatos alkotói közösségként léptek fel. A brassói Ritoók (eredetileg Mies G.) János hozta közel őket elsőként a magyar olvasóhoz - előbb lapközlések révén, majd a Dacia Könyvkiadónál, egy 1980-as kötet révén (Önkihallgatás - Hét romániai német költő verseiből), amely közéleti bátorságával ma is példaértékű lehet, bizonyítván: a szellemi elnyomás is csak akkor lesz úrrá az emberen, ha igájába hajtja a fejét, és menekülés gyanánt sietteti sorsa beteljesedését. (Az említett németek közül a legidősebb 1939-es, a legfiatalabb 1954-es évjárat, ma nagyrészük már nem él Romániában, sőt egyesek közülük már egyáltalán nem is élnek.)

Ma sem szégyellem, amit már akkor is tudtam: mélyen a hatásuk alá kerültem. És azon töprengtem, mivel magyarázható az, hogy ugyanaz a cenzúra, aki egyfelől minden elképzelhető szarságba beleköt, az ilyen nyilvánvaló, egészen direkt versek megjelenése fölött szemet huny. De ugyanígy - ha nem jobban! - töprengtek ezen román pályatársaink is, akik mindenek előtt azt nehezményezték, hogy a leginkább őket sújtja a szellemi tilalom átka - hozzájuk képest még mi, magyarok is szabadabban írhatunk. Nem találtam rá elfogadhatóbb magyarázatot, mint azt a gyakorlati tényt, hogy a cenzúrához, bármennyire is gyűlölt és utált elnyomó intézmény volt, egy bizonyos minimális szellemi színvonalon alul nem igazán lehetett/nem érte meg elszegődni, mert akinek az olvasáshoz, a belegondoláshoz nem volt valamelyes érzéke (s ahhoz némi olvasottsága, műveltsége), az egyszerűen süket volt a kétértelműségek, az áthallások iránt is, de mert neki állandóan bizonyítania kellett, hogy fontosságát és hasznosságát igazolja, olyasmibe akadt volna bele, ami miatt egykönnyen felsül, mert rendszerint csak az derült volna ki, hogy felkészületlen bunkósága okán durván félreértett, félremagyarázott szándékokat és helyzeteket. Ehhez jött az is, hogy a román szövegeket rendszerint román cenzor (de olykor a románul tudó magyar is), a magyar szövegeket viszont csak magyar, a németeket pedig németül perfektül tudó, legtöbbször német ajkú cenzor bogarászott.

Egy román cenzor munkáját gyakorlatilag rengeteg ember felül tudta bírálni, ellenőrizhette, ezért neki kellett a legóvatosabbnak lennie, az árnyékától többszörösen is ajánlatos volt megijednie. A magyart ennél jóval kevesebben felügyelték, s ezért, ha történetesen eléggé okos és békülékeny volt, sokat hazardírozhatott, nehezebben fázott rá (legfeljebb saját magyar kollégái rosszindulatától kellett tartania, akik befújhatták - volt is rá példa -, hogy lám-lám, x milyen szarvashibákat hagy a szövegekben, könyvekben).

Leginkább a németek érezhették magukat biztonságban saját nyelvükbe zárva, amely egyben világnyelv is volt, no meg egy olyan népé, amely Romániában rendre megszűnt tényezővé válni, mögötte mégis ott állt a márka és a dollár csábereje. A német cenzor valójában azt csinált, amit akart. Ha úgy volt kedve, mindent átengedett. Ha nem, akkor undok módon borsot törhetett vérei orra alá. De ilyenről, tudomásom szerint, nem igazán lehetett hallani...

Egy nyári vakáció elején hosszabb időre Csíkszentkirályra, majd onnan a csíkszentimrei Büdösfürdőre utazva, végül is nekikezdtem a helyenként akkor már vázlatosan elképzelt regénynek. Egy hónapon át minden nap telekörmöltem öt-hat sűrűn teleírt papírlapot. Korán reggel és késő este bajlódtam vele, nappal a gyerekekkel kóricáltam a hegyen: áfonyát, málnát, szamócát, gombát szedtünk vagy csak úgy céltalanul csatangoltunk a havason...

Ezalatt rá kellett jönnöm, hogy amiként a rengeteg fajta életsors a gyakori hasonlóságok, érintkezések okán egymásra vetül, összefonódik, elveszti kizárólagosságának hamvasságát, a regények keletkezéstörténete is rengeteg pontban átfedi egymást. Akár az élet, ez is két pont közé feszíthető: valami elkezdődött (megszülettem), majd bevégződött (meghaltam). A többi már utóélet.

Elképzelésem pofonegyszerűnek tűnt: egész fiatalon átplántáltam magamat a megfelelő falusi, majd városi környezetbe, s elhatároztam, egy olyan úton indítom el a figurámat, amelyen úgy halad majd végig, hogy több-kevesebb hezitálás után rendszerint enged a szirénhangú késztetéseknek, az őt unos-untalan kikezdő erkölcsi rothadásnak. Ritkán kezdeményez, de szorosan a példák, a minták mögött jár, s ha vannak is gátlásai, azok inkább a rögtöni, fék nélküli cselekvés után lépnek fel, többnyire lelkifurdalások, szorongások, büntetés nélküli, de annál kínzóbb bűnhődések formájában. Tunyogi tehát akkor is túllépi a tiltások küszöbét, amikor én a valóságban ugyancsak hezitáltam vagy egyenesen visszaléptem volna az utolsó pillanatban. A személyes visszafogottságom azonban, ha másképpen is, de ugyanolyan feszültségként halmozódott föl bennem az életem során elszalasztott helyzetek, lehetőségek miatt, ráadásul mindaz a rossz érzés, bűntudat is reárakódott, ami azért fogott el, mert valamit ha késve, ha tétovázva is, de végül mégis elkövettem, bár az mindjárt bekövetkezte pillanatában is nyilvánvaló volt, hogy nem kellett volna.

Ez a fajta "öntapadós" figurakövetés aztán olyan komoly problémákat okozott, mint amilyen a nyelvi kontextus. Mivel Tunyogit sehogy sem tudtam másként megközelíteni, mint formális azonosulás révén, egyes szám első személyű történetet mondva föl, ezért a nyelvezetét, a gondolkodásmódját is ki kellett találnom, föl kellett építenem, és itt kerültem igazán bajba, emiatt vergődtem a legjobban, s ma már belátom azt, amit kritikus hangok később pedzettek is: az építmény egyenetlennek sikerült, hellyel-közzel tákolmány hatását kelti. Elég ma levennem a polcról, s felütnöm valahol. Beleolvasok, s egészen biztos, hogy minden alkalommal kerülnek passzusok, amelyeknek ma is lelkesen bólogatok, de belebotlom olyan fordulatokba is, amelyeket legszívesebben máris törölnék a szövegből, ha még egyszer lenne hozzá erőm, időm és kedvem.

Egy másik, egy józanabb énem ugyanakkor azt súgja: miért elégedetlenkedném, hiszen az a csoda, hogy egyáltalán összeállt az elképzelés. Végtére is, nem olyan rossz, mint ahogy érzem...

(Ez mind igaz, berzenkedem, nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy nem is olyan jó...)

Néhány évvel a regény megjelenése után a bukaresti A Hét melléklete, a Könyvbarát interjút kért tőlem, s szóba került a Bármely rendelést vállalok is, amely a kérdező riportert a jassznyelv "túlzott" használatával lepte meg. Honnan ismerem ezt a nyelvet, és miért tulajdonítok neki ilyen nagy fontosságot? - szögezte nekem a kérdést.

- Azt mondja, túlzott használat... De mihez képest túlzott? Kinek a mércéjéhez viszonyítva? Létezik-e szabály, amely a jassznyelvi fordulatok százalékos előfordulását korlátozná valamely írott műben?... Ettől függetlenül, meglehet, hogy igaza van, s minden jó szándékom ellenére helyenként túllőttem a célon. Bár érdekes, amikor írtam, majd a többszöri átszerkesztés, toldás-foldás alkalmával is az volt a benyomásom, hogy a lehetőségekhez, a regény központi figurája megkívánta helyzethez képest ugyancsak mértéktartó vagyok...

- A jassznyelvvel való ismeretségem régi keletű. Azon túl, természetesen, hogy magam is voltam diák, s nem volt idegen tőlem a korabeli diákzsargon, no és sokunkat termékenyen meglegyintett annak idején Salinger Zabhegyezője (Gyepes Judit kitűnő fordításában), évtizedeken át szoros kapcsolatban álltam a fiatalság mindennapjaival. Riportutak, mindennapi élmények során tapasztalhattam, milyen különös módon hódít teret a faluról beáramló fiatalok között - a műbőrkabát, a trapéznadrág és a nyakba eresztett, gondozatlan haj kellékei mellett - a jassznyelvi fordulatok megemésztetlen, beilleszkedést játszó egyvelege. Számos vallomásos - jobbára magnós - riport rögzített nyersanyagának írásos áttétele közben kíváncsian kóstolgattam s elemezgettem e kavarodó nyelvi sokrétűség és egyensúlybomlás kifejező erejét. Mindenesetre, regényem írása közben alapos szótárazó munkára is sor került, s mind az élőbeszédből, mind olvasmányaimból igyekeztem kiszűrni a számomra éppen szükséges és kifejező fordulatokat...

- Különösebb fontosságot ezen túl nem tulajdonítok a jassznyelvnek, de mint agresszíven domináns jelenséget, nem lehet megkerülni. Vértezet és póz ez, mint annyi más a mai fiatalok életében, s akár csak a modern táncok, amiket a legtöbben nem tudnak stílusosan járni, megelégedvén egyfajta elkorcsosult helyi variánssal, a jassznyelv ekként használt formája sem öntörvényű, adekvát nyelvezet, de mert divat, és közvetlenséget, a problémákon, az érzelmeken való felülemelkedést pózol, rengeteg botcsinálta hívet toboroz zászlaja alá. Egyikük éppen a könyvbeli Tunyogi István...

Olyan "apja" voltam ennek a Tunyoginak - mondanám most -, aki megteremtettem ugyan őt, szorosan nyomon követtem növekedését, sorsa alakulását, de egy-egy kritikus pillanatban nem rántottam vissza attól, hogy falnak ne menjen, ha úgy szottyant kedve. Ráhagytam minden szeszélyét, mániáját, hadd élje ki a gerjedelmeit, ugyanakkor elképzeltem, s át is éltem, mit érezhet egy-egy ballépte után. Szomorúan kellett megállapítanom, hogy egyáltalán nem volt ő rossz fiú, rosszat se akart igazán senkinek, de valahogy a jót sem volt ereje vállalni, mert azt viszont, eredendő paraszti beidegződés okán csakis magának akarta, s azt is rosszul, másokon átgázolva. Így aztán mindenki mást kirekesztett az életéből, mindenkit elárult, azokat is, akiket úgymond szeretett. Bár, ahogy így elnézem a "fiamat", nem igazán szeretett ő senkit saját magán kívül, szemernyi altruizmus sem volt benne, az empátiáról nem is beszélve. Vagy ha tárolt is ezekből valamennyit, az rendszerint csak akkor lépett működésbe, amikor más késő volt, s csak a bűntudatot vagy egyszerűen az esetleges bűnhődés miatti szorongást, a tettenérés szégyenét indította el benne. Minden vágya az volt, hogy kemény, belevaló fickónak tartsák, ezért aztán igyekezett minden követ megmozgatni, mindenféle szerepet eljátszott, csak éppen azt nem vette észre idejében, hogy ő maga törékeny játékszer lesz ezáltal mások kezében, s mindinkább kirekesztődik a közösségből. Se istene, se hazája, se barátja, se otthona - mindent feláldozott értelmetlen, önző gesztusai oltárán.

Erre mondom én, hogy magamat írtam meg a könyvben. Ha némileg torzított is a tükröm, ez csak azért volt, mert a könyvbeli énemmel minden megesett, ami velem is könnyen megeshetett volna, ha nincsen bennem olykor elegendő fék, ha gátlástalanul elébe megyek minden lehetséges alkalomnak. Ezért tudtam aztán olyan jeleneteket átélni és megírni, anélkül, hogy saját tapasztalatról beszélhetnék, mint egy lány aljas elcsábítása, majd öngyilkosságba kergetése, egy bűnszövetkezetbe való "ártatlan" beépülés és mások érdekeinek hallgatólagos kiszolgálása.

Apám, úgy látszik, nem ismert föl a könyvbeli főalak álarca mögött, ő csak egy általam teremtett szereplőt látott benne, akivel egy csomó minden megesik, triviálisan beszél, és egész egyszerűen rongyember. Úgy tűnik tehát, az életben, a családban jól játszottam szerepemet: a szófogadó, csendes, jól tanuló mintagyereket, aki bár kopottasan, de szolidan öltözik, simán lefésüli a haját, tudálékos szemüveget hord, nem mászkál lányok után, s igaz, olykor füstszagban úszik utána a fürdőszoba, vagyis rágyújt olykor-olykor a lelkem, de hát istenem, ha nem viszi túlzásba...

Magam sem tudtam, mit higgyek magamról. Nagyon szerettem volna olyannak lenni, amilyennek tűntem, ám tudtam, hogy képtelen vagyok rá, a tökéletességet hajszolni hiú ábránd, különösen, ha az ember nem is nagyon kíván hátat fordítani az élet talmi örömeinek.

Gyerekként hányszor megfenyegetett apai nagyanyám azzal, hogy gyerekkori vétkeim folytán bizony, nem lesz majd helyem a mennyek országában, s legjobb esetben is csak a tisztítótűzben - épp ilyen szépen mondta, ahelyett, hogy a keményebben hangzó purgatórium szót használta volna - üldögélhetek, amíg a Fennvaló szíve netán megesik rajtam. De az hosszú egy mese, ráadásul ki is kell érdemelni, ami megint csak óriási lemondások árán lehetséges...

Szerettem én a nagymamámat, és illően sajnáltam is, amikor eltemettük, de az ilyen szentes dumáktól a falra tudtam volna mászni. Ennek ellenére türelemmel játszottam a szerepemet, meghallgattam, és hallgattam, nyeltem, épp csak a mennyek s a tisztítótűz meséjét gyűlöltem meg egyre jobban, s üt ki ma is a veríték, valahányszor felemlegetik előttem. A bennem felgyülemlett ellenérzés, azt hiszem, életem végéig kitart, éppen ezért az az elv vezérel, hogy ha valamire vágyunk, valamit akarunk, akkor azt lehetőleg még az életünkben tegyük meg, különben önámítás, ostoba frusztráció az egész - és miért? Hogy egyszer majd szépen, nagy szavakat keresgélve beszéljenek rólunk?

Sokat vacakoltam a Tunyogi-féle regény címével. Amikor elképzelésemet s a regénybeli cselekmény derekáig eljutott, első kötetnek vélt kéziratot beadtam a Kriterionnak, még azt írtam föléje, hogy Fotó Tunyogi, így is került a kiadói tervbe, de aztán hosszú hónapok után a lektor kiderítette, hogy amit leadtam, az tulajdonképpen csak első nekifutásnak tekinthető, ráadásul a történet valahol fennakad a levegőben, a javaslata az lenne tehát, hogy majd csak a végigvitt munkával jelentkezzem újból náluk.

No, persze, dohogtam, ezt ugyan két hét alatt is kideríthette volna, viszont magam is tudhatnám, hogy amit a kezemből kiadtam, az félkész papírra vetése volt mindannak, ami a regény kapcsán hónapok alatt felgyülemlett bennem, nélkülözve minden stílus- és szerkesztői fegyelmet.

Ez utóbbi már azért is bosszantó volt, hiszen az eltelt évek főszerkesztői tapasztalata alapján nem tartottam magamat rossz szerkesztőnek, s a mások kéziratában jó szimattal ismertem föl a tökéletesítés útjait-módjait. Saját magammal szemben viszont szánalmasan vak voltam, s bár ez így enyhe túlzás, hályogos minden bizonnyal.

Nem tudom eléggé köszönni lektoromnak, hogy pofoncsapásként érő válaszával felnyitotta a szemem, mondhatni magamhoz térített. Hónapokba telt, amíg ítéletét kihevertem, hiszen arra számítottam, hogy az első kötetet leadva, a nem túl gyors átfutási idővel lélegzethez jutok a második rész robotja előtt. Ettől az esélytől viszont elestem. Ha azt akarom, hogy a könyv valóban megjelenjen, elejétől kezdve újra kell írnom - feszesebbre, rövidebb lélegzetűre, gördülékenyebbre fogva mind a mesét, mind a központi figura lelkizéseit.

Ma már nem tudnám megmondani, mi volt az, ami aztán hirtelen magamhoz térített s kijózanított. S miközben oldalról oldalra átírtam, átgyúrtam, átszerkesztettem az addigi anyagot, menet közben körvonalazódott a folytatás is. Lelki egyensúlyom akkor állt igazán vissza, amikor átbillentem az egyszer már rögzített eseményeken, s a folytatás szűzföldjén találtam magamat. Éreztem, hogy immár nem véthetem el nagyon a lépést, a munka legfeljebb apróbb korrekcióra ha szorul. A korábbi munkacím is idővel semmitmondóvá, nevetségessé vált a szememben. Amikor pedig odáig értem, hogy Tunyogi barátunk, "felsőbb sugallatra" kiakasztja a későbbi szolgálatai fejében kiutalt panellakás bejáratához primitív cégérét, azzal a megjegyzéssel, hogy "Bármely rendelést vállalok", már biztosan tudtam, hogy végérvényesen ez lesz a regény címe. És ehhez akkor is ragaszkodtam, amikor szerkesztő - aki különben elégedett volt önrevízióm eredményével - azt találta mondani, hogy nem eléggé közönségfogdosó, jobb lenne az eredeti elgondolásnál maradni.

Nem hallgattam rá, mert végül is mindig erről van szó: vállalunk-e valamit vagy sem? Pontosabban: mi az, amit elvállalunk? Tunyogi "bármely rendelést" vállalt. És ez, esetében, nem csak reklámszöveg, amit aztán nem muszáj betartani, hanem kényszerű vallomás, elszólás, amit viszont illik komolyan venni - nem csak az ő esetében, hanem bárkiében, akár az enyémben is.

Különben a könyv írásának éveiben mondtam kényszerű búcsút az Ifjúmunkásnak, s kerültem át az Előre tágasabb, jóval kevesebb felelősséget követelő díszkalitkájába...

*

Nyílt titok immár, hiszen Domokos Géza Esély c. könyvének második kötetében megírta, hogyan "segítettem ki a bajból" a Kriteriont 1987-ben, amikor Ceauşescu hetvenedik születésnapjára a kiadónak kötelező módon magyar nyelvű díszkötetet kellett kihoznia, a többi vezető kulturális intézményhez hasonlóan. A kiadónak korábban valahogy sikerült megúsznia a hozsannázás kényszerét, miközben más kiadók egymással versengve, minden év januárjában rendkívüli antológiákkal kedveskedtek a dicső házaspárnak. Ezúttal viszont, a pár évvel korábban indított ideológiai vizsgálat és hatósági üldöztetés légkörében, a Kriterion feltétlen annak bizonyítására kényszerült, hogy nem szándékszik kilógni a sorból.

1987 tavaszán az Előrénél diszkréten felkeresett a kiadó egy szépreményű, ifjú szerkesztője azzal, hogy rendkívül bizalmas tárgyalni valója van velem. A közösen megosztott szerkesztőségi hodályokban - hárman-négyen üldögéltünk egyben-egyben - majd mindent lehetett csinálni, csak bizalmas beszélgetést folytatni nem, jobb híján tehát kivonultunk a férfiaknak fenntartott "társalgóba", ahogy a folyosói illemhelyet neveztük egymás közt, s az ablakot szélesen kitárva, a napsütötte párkányra telepedtünk, épp csak a lábunkat nem lógattuk le a mélybe, mert akkor már tökéletesen olyan lett volna, mint egy piknik, valamely magashegyi kilátón.

Minden teketória nélkül, nyíltan előadta jövetelének célját: az iránt érdeklődött a Kriterion nevében, elvállalnám-e egy születésnapi díszkötet szerkesztését, természetesen a megfelelő diszkréció mellett. (Ami abból állna, hogy nem szellőztetnék meg a szerkesztő kilétét...)

Első kérdésem mindjárt az volt: nálatok nincs elég jó szerkesztő, hogy külsőshöz apelláltok?

Van - pirult bele a küldönc -, de valamennyien le vagyunk terhelve, nem győzzük az iramot, a könyvnek pedig határidőre, pontosan kész kell lennie.

Értettem ugyan, méghozzá nagyon is jól, hogy mi bújik meg a "leterhelés" mögött, de nem akartam tovább akadékoskodni, elvégre ez akkoriban nem olyan téma volt, hogy csak úgy egyszerűen elélcelődjünk felette. Inkább végighallgattam érvelését, érthető "udvarlását" irányomban, mert ilyenkor aztán a javaslattevők bevetettek minden elképzelhető nagyágyút: dicshimnuszokat a szerkesztői tálentumomról, megbízhatóságomról, munkastílusomról... Majdhogynem úgy nézett ki, nincs az országban még egy olyan ember, aki nálam jobban megoldaná a feladatot. Minél többet nyeltem, annál biztosabban tudtam, hogy ezek után igen nehéz lesz nemet mondanom. A kiadó pontosan és nagyon jól tudta, kihez fordult felkérésével, azzal együtt is, hogy már korábban elvesztettem a szilárd erkölcsi alapomat, amire hivatkozva visszautasíthatnék egy ilyen megbízást. A Kriterion és küldönce is tisztában voltak vele, hogy a sajtóban addig nem egy hasonló "csatát" megvívtam már, s alkalmi versek szerzőjeként is jó ideje túladtam a hímporomon. Milyen alapon mondjak hát nemet, amikor annyi más esetben igent mondtam - függetlenül a körülményektől és a motivációtól?

Nem gyanakodtam arra, hogy netán provokálni akar, de abban már nem lehettem biztos, hogy valaki nem használja-e ki ellenem, ha nem vagyok hajlandó beadni a derekamat. Ráadásul egy pillanatig sem hittem abban, hogy az egész ügy közöttünk marad, elvégre az ilyesmit úgy sem lehet, meg nem is érdemes titokban tartani.

Tépelődés közben eszembe jutott, hogy az 1985 tavaszán befejezett és a kiadónak azonmód átadott riportregényem, A bozót, amelyben egy alpinista baleset emberi-társadalmi hátterét próbáltam felfejteni, azóta is ott hevert náluk, anélkül hogy a kiadói tervbe egyáltalán bekerült volna. (Keserű valóság volt, amit tudomásul kellett venni: ha a tűz körül forgolódtál, irodalmi berkekben melegedtél, kijuthatott a szükséges porció. Ellenkező esetben lelkes baleknak néztek...) A kiadói terv pedig maga volt a szentírás: ami nem került bele, azzal a kiadónak nem is volt kötelessége foglalkoznia. A tervet pedig időről időre számos ideológiai szinten vizsgálták át, elemezgették, hagyták végül jóvá a szükséges korrekciókkal és betoldásokkal, törlésekkel. Persze, egy olyan könyvhöz, mint amilyen A bozót, kellő ajánlással, enyhe megideologizálással már menő szinopszist lehetett gyártani, amivel könnyedén becsúszhatott volna bármilyen tervbe. Csak akarni kellett volna...

A vécébeli felkérésig nem bolygattam a kézirat sorsát, a maga mentére hagyva annak alakulását. Ott, az illemhely ablakában, egy ilyen kockázatos pillanatban viszont úgy éreztem, át kell lépnem az árnyékomon, s bár sose értettem az üzletkötéshez, most megéreztem az eredményes alku esélyét...

Elhatároztam, igent mondok a Kriterionnak, egyetlen feltétellel: ha garantálják, hogy a regény is bekerül ugyanabba a tervbe.

A küldönc kissé meghökkent, talán erre számított a legkevésbé, de a következő percben mindjárt ígérte is, hogy haladéktalanul továbbítja "nemes zsarolási" szándékomat s napokon belül megadja a választ. Ami a következő napon meg is történt, s én egy pillanatra sem kételkedtem abban, hogy az szintén csak igen lehet.

Magam sem tudom, miért nem szégyenkeztem emiatt, s ma sem érzek miatta túlzott lelkifurdalást. Talán, mert a feladat semmiben sem különbözött az addig végzett mindennapi, újságírói munkától.

Annak terhét viszont egyre nehezebb hordozni, hogy egyáltalán elvállaltam a könyv szerkesztését, írótársaimat pedig válogatásommal olyan helyzetbe hoztam, hogy szándékaikkal, szerzői jogaikkal mit sem törődve (ki adott akkoriban két fityinget is az ilyesmire, hiszen még a törvényhozás se tudta, miként nyúljon e kérdéshez) egy hamis díszkönyv közös fedelei közé tereltem őket. És hiába mondogatom azóta is magamnak, hogy a Tisztelgő szó c. kötetbe válogatott írások mindenike tulajdonképpen megjelent - vagy a napisajtóban, vagy az irodalmi lapokban, esetleg már korábbi méltató kötetekben... Felelősségem nem lesz kevesebb.

Könnyen előfordulhatott, hogy akkor már, az 1987-es esztendőben többen nem vállalták volna korábban papírra vetett soraikat - bár ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy az ilyesmit meg nem történtté soha és semmivel nem lehet tenni -, én viszont, a kiadói gyakorlattal karöltve, hogy minden fölösleges vitát kikerüljek, az archívumok oldalairól egyszerűen kimásoltattam a kötetbe illőnek talált irományokat, lehetőleg minél több szerzőt vonultatva fel, "románokat, magyarokat és más kisebbségieket", természetesen magamat sem kímélve. Nem tudtam elképzelni ugyanis olyan általam szerkesztett díszkönyvet, hogy szerzőként ne vállaljak sorsközösséget mindazokkal, akiket névtelen szerkesztőként, így vagy úgy, de én is segítettem bemocskolódni.

A kötet megjelent. A kiadó megkönnyebbülten lélegzett fel, ugyanis a szerkesztési-nyomdai munkálatok során semmilyen inszinuálásnak, provokációnak nem volt kitéve. A jóváhagyások simán mentek, még a fedőlapot is könnyen jóváhagyták, aztán olyan hangok hallatszottak, hogy az 1988-as ünneplő könyváradatból a Kriterioné volt a "legtartásosabb, a legtermészetesebb, a legvisszafogottabb"...

Ha egyáltalán illethető e jelzőkkel az az ocsmányság, amiből piramist voltunk kénytelenek emelni annak, akiről már akkor tudtuk, hogy nagyon is halandó, akár csak mi, mégis úgy tettünk, mintha sose élnénk túl.

Valóságosan is Tunyogi voltam azokban a hónapokban: "Bármely rendelést vállalok". A regénycímem nem egy esetben ütött vissza és mutatott énrám, mint egy rossz átok.

Én elhiszem Domokos Gézának és a Kriterionnak is, hogy ők örömmel és hálával gondoltak akkor rám, amiért megkíméltem valamennyiüket egy ocsmány feladattól, de azt már kétlem, hogy a regényem mindettől függetlenül megjelent volna. Hiszen így is csak jó másfél évvel az emlékkönyv piacra kerülése után hagyta el a nyomdát. "Nemes zsarolásom" adott is nekem, meg el is vett tőlem egyben, a végső mérleg pedig az, hogy most kifosztott lélekkel állok magam előtt, s még csak azt sem tudom mondani, hogy szánom-bánom, mert az ilyesmi az én szememben ma már teljesen hiteltelen...

(Eltelt egy nap, s azt hittem, hogy e kitérőt elmesélve megkönnyebbülök, lehiggadok. De csak végtelen ürességet érzek magamban. Mint aki nem megszabadul valamitől, hanem fokozatosan kiürül. Ez azért is elgondolkoztat, mert akkor ez azt jelenti, hogy a torzulat, amitől szabadulni próbáltam, valamiképpen hozzám nőtt már, a metasztázis elkezdődött. De mert a folyamat visszafordíthatatlan, nem ajánlatos leállni a továbbiakban sem, különben minden eddigi önvizsgáló próbálkozásom fölöslegessé válhat.)

*

Az Ifjúmunkásnál dolgozva, a szolgálatos cenzorral való kapcsolatot telefonon bonyolítottuk le. Számomra egy-egy jellegzetes férfi- vagy női hang jelentette azt a rettegett mumust, akinek a személyazonosságát néhány hét leteltével már a kagylóban megszólaló hangból is simán megállapíthattam, s abból egyúttal az is kitetszett: könnyű dolgunk avagy sok fejtörésünk lesz a soros lapszámmal, amíg megszerezzük hozzá a terjesztési engedélyt.

Volt cenzor, akivel úgy taktikáztunk, hogy két-három elemi "szarvashibát" szándékosan benne "felejtettünk" némely szövegekben - példának okáért egy rosszul használt vezetői funkció hivatalos megnevezését vagy éppen egy, az oroszokat bíráló félmondatot hol tudományos, hol külpolitikai kontextusban -, s miközben az ellenőr lelkesen rájuk harapott és azokat mazsolázta, nagyobb volt az esélyünk, hogy esetleg eltereljük a figyelmét a rejtettebb, rafináltabb áthallásokról, netán egy-egy vers vagy novella mögötteséről. Egyszer nagyon bejött a számítás, másszor kevésbé, de legtöbbször azért mégis, s ilyenkor gyerekesen örvendtünk az eredménynek.

Azt is tudtuk továbbá, hogy a cenzorok nem csupán konstatálnak és figyelmeztetnek - bár egy-egy indulatosabb vita során, mikor azt találtuk mondani a makacskodó szövegellenőrnek, hogy rendben van, akkor húzza ki ő, amit kifogásol, ne vacakoljon annyit, mert drága az idő, mélységesen megbántva s akárha fennhéjázva hozta tudomásunkra: pardon, a javítás az önök feladata, mi erre nem vagyunk felhatalmazva, csak figyelmeztetünk. Időről időre mindenik cenzor kötelezően jelentésekbe foglalta az általa észrevételezett "vadhajtásokat", a renitenskedő kiadvány és az inszinuált értelmezés feltüntetésével. E jelentések a cenzori fölöttes hatósághoz, onnan pedig a lapokat irányító, pártbéli sajtóosztályhoz kerültek, ahonnan, némi kivárással, időnként megérkezett a tömény fejmosás is, szigorúan politikai mundérba öltöztetve.

(Hogy onnan még kik tájékozódhattak az akkori szellemi műhelyekben honos bakikról, elírásokról, "merényletekről", s fűztek föl belőlük összeesküvés-elméleteket, mindenféle koholt vádakat, csak sejteni lehetett, mert olykor-olykor a legváratlanabb pillanatban került elő felemlegetésük, méghozzá olyanok részéről, akik máshonnan nem értesülhettek volna az újságírói munka efféle konyhatitkairól.)

A hetvenes évek végén, egyik napról a másikra, az új sajtótörvény életbe léptetésével a pártvezetés nyilvánosan eltörölte a cenzúrát. A sajtóellenőrzést végző addigi önálló intézmény papíron megszűnt létezni, a kiadványok eszmei tisztaságáért attól kezdve azok feleltek, akik a lapok felelős kiadói voltak: társadalmi szervezetek, minisztériumok, intézmények, művelődési minisztérium stb. Az addig a cenzúránál dolgozók egyik napról a másikra az utcára kerültek. Igaz, hogy csak addig, míg az utca túloldalán be nem léptek az illető felelős kiadók kapuján, s onnantól kezdve frissen felkent szellemi felelősökként kamatoztatták addigi tudásukat az ideológiai tisztaság és a pártvonal maradéktalan betartása javára. A könyvek és az irodalmi lapok, folyóiratok cenzorjai szépen átvonultak a művelődési minisztérium egy speciális osztályára, cenzorok egész csapata helyezkedett el a szakszervezetnél, hadseregnél, belügynél, ifjúsági szervezetnél, pártközpontnál, minisztériumoknál, sőt a nagyobb lapok is alkalmaztak egy-két lapátra tett cenzort, akik így, szanaszét szórva is, valamelyest pótolták a formailag megszűnt intézményt. (Ez ugyanis korábban meglehetős stabilitást jelentett a kiadói munkában, megszűnte a nagyobb fokú szubjektivizmus veszélyének tette ki a szellemi műhelyeket.)

Így került az Előréhez is az egyik legtapasztaltabb bukaresti magyar sajtóellenőr, nagyjából akkor, amikor én is átigazoltam a napilaphoz.

Amíg korábban, még cenzor korában csak telefonon értekeztünk, meg voltam győződve, hogy kaján, rosszindulatú ember, aki az egérből is képes elefántot csinálni, csakhogy vadászmeséi minél hatásosabbak legyenek. Mihelyt azonban naponta szerencsénk volt egymáshoz, sőt egy idő után - igaz, havonta csak egy-egy hétig - a lap vezető publicistái és rovatvezetői, felváltva, tandemben dolgoztunk vele: mi voltunk az úgynevezett politikai szerkesztők, akik a betördelt, alakuló friss lapszám összeállított oldalainak kefelevonatait olvastuk el, a tőlünk telhető maximális éberséggel és sebességgel, utánunk viszont ő volt a tisztafej, aki a nyomdagép beindulása előtt még egyszer alaposan átbogarászta a már letisztított oldalakat, s bár funkciója elsősorban helyesírási és egyéb, gyorsan orvosolható bakik felderítése lett volna, tulajdonképpen ő végezte a lap igazi politikai átfésülését, s velünk, szolgálatosokkal együtt kozmetikázta az észlelt hibákat. A felelősség viszont sose őt terhelte, hiszen ő volt az, aki észrevette, amit mi szép csöndben benne hagytunk volna a nyomtatott szövegekben.

Egy idő után azonban - talán a mi hatásunkra? a jól szervezett intézményi háttér hiánya miatt? - az ő ébersége is megfakult, ingatag lett, s az ismételt, pártbizottságtól érkezett kritikai megjegyzések okán főnökünk nem egyszer állította oda, hogy a már megjelent lapot is átfésülje cenzorszemmel, majd az így talált, gyakorlatilag a cenzor által is átengedett, s a sietős tempó miatt néha meglapuló hibákat úgy olvasták a fejünkre, mint "éber előfizetők" visszajelzéseit; ebből viszont megtudhattuk, hogy a cenzori buzgólkodás korántsem halt ki környezetünkben.

Ennek ellenére állítom: az általam megismert, életközeli cenzor jóval szelídebb és emberibb volt, mint az a mumuskép, amit képzeltünk s olykor festettünk róla. Talán azért is, mert a hús-vér emberek mindig meggyőzőbbek és valahogy emberközelibbek. Az évek teltével, jobban megismerve, még tisztelni is tudtam bizonyos tulajdonságaiért...

Azokban az években az Előrénél még szépszámú személyzet dolgozott - egy részük gyakorlatilag csak annyit csinált, hogy reggel besétált a szerkesztőségbe, a délelőttöt átdiskurálta-átunatkozta az irodában vagy a folyosón, esetleg kiugrott a városba ügyes-bajos dolgait intézni, nehezebben hozzáférhető kereskedelmi javakat vadászni. Közben még lebonyolított néhány telefonbeszélgetést, elolvasott pár kefelevonatot, leveleket iktatott, meguzsonnázott, majd kevéssel kettő után, ahogy reggel jött, derűs szívvel hazaballagott.

Főmunkatársi-riporteri munkarendem szinte teljesen kötetlen volt. Munkahelyem: az otthoni íróasztalom, illetve a vidék, ahová időnként saját elképzelés és javaslat szerint utazhattam ki, majd következett a megírt anyagok leadása és esetleges megbeszélése a szerkesztőségben, de ez gyakorlatilag alig tartott napi 10-15 percnél többet. Kapcsolatom a szerkesztőséggel mondhatni virtuális volt - irigyeltek is érte a bejárni kénytelen, "mezei" kollégák, akik egy-egy rovatot vezettek vagy a külpolitikai rovatnál rostokoltak s gyártották a híreket a román pártlap, illetve az egyetlen hírügynökségünk után "szabadon". Néhány évi gondtalan élet után valaki észrevette - megesküdnék rá, hogy egyike a sanyarú sorsú irigykedőknek -, hogy a főmunkatárs-riporterek túl lazán élnek, kompetenciájuk nincs eléggé kihasználva, ezért nem ártana, ha legalább két hónapban egyszer ők is részt vennének a szerkesztésben, például a heti politikai felelősséget megosztani a többiekkel.

Így kerültem főnöki utasításra magam is a "vetésforgóba". Irodám, íróasztalom a szerkesztőségben akkor nem volt, a hetes szolgálat ideje alatt, amely kora reggeltől késő délutánig, a lap kinyomtatásáig tartott, a felhagyott, békésen porosodó könyvtárszobában húztam meg magam, ahol kényszerűségből az ex-cenzor is székelt, s úgymond joggal, mert a személyzeti listán az évekkel korábban megürült, be nem töltött dokumentarista státusról fizették. Azt hiszem, abban a szűk helyiségben, amelyből keskeny ajtó nyílt a könyvlerakatra, illetve a lapgyűjteményeket rejtő kis odúra, emberemlékezet óta nem takarítottak. Mindent vastagon belepett a por, mint valami szürke hólepel, és mert a könyvek miatt a fűtést lekapcsolták a szobáról, gyakorlatilag télen-nyáron hideg falak közt kellett ücsörögnünk.

A cenzor csendes munkatárs volt. Olykor, holtidőben szívesen mesélt a családjáról, ifjúkoráról, szakmai élményeiről, az ifjúmunkás mozgalom kezdeteiről. Bizalmasan elmondta, hogy a magyar nyelvet csak olvasás szintjén bírja, fogalmazásra szinte sose volt alkalma, így roppant nehezére esett akár pár mondatot is összeütnie, az esetleges javításokat, közös megegyezéssel, együtt vezettük a nyomdai oldalakra.

Igyekeztem sportot űzni abból, hogy utánam lehetőleg ne találhasson ideológiai "szemetet" - engem a sajtóhiba amúgy kevésbé izgatott, bár előfordultak gyilkos nyelvi vétségek is, amelyek fölött szemet hunyni egyenlő volt az utcára kerüléssel. Elégedetten tapasztaltam, hogy nem egyszer nyilatkozhatott rólam elismerően a Főnöknél, s addig-addig, míg egyszer csak arra ébredtem, hogy a politikai szolgálatok mellett mind többször vagyok kénytelen a hétvégi irodalmi melléklet, majd később a tudományos melléklet, a levelezési rovat és végül a riport rovat anyagait gondozni, stilizálni, szerkeszteni, ellenjegyezni. Kíváncsiságból többször is utánanéztem az általam leadott kéziratok sorsának, s az eredménytől komolyan megrémültem: látnom kellett, hogy a Főnök mindvégig szinte vakon megbízott bennem. Gyanítom, bele se nézett kéziratokba, amiket átadtam neki, egyszerűen az aláírásom mellé kanyarította a nevét, és továbbküldte a titkárságra, vállalva érte a főszerkesztői felelősséget. Amennyire akkor hízelgett ez a fajta bizalom, érdemesség, annyira kockázatos is volt viselni, mert tudnom kellett, hogy a titkárságon is és minden egyes szerkesztőségi lépcsőfokon árgus szemek figyelnek, s alig várják, hogy valamilyen ballépésen rajtacsípjenek.

Így lettem lassacskán magam is egyfajta cenzor a lapnál, akinek azért mégis az volt az elsőrendű feladata, hogy szakmailag is közölhetővé pofozza - nyelvileg magyarítsa például -, kurtítsa, olvasmányosabbá varázsolja az akkori körülmények között olvasmánynak szánt szövegeket. A visszafogottság, a félig kimondás, a rejtjeles beszéd tűréshatárának a megtalálásában a velem összezárt ex-cenzornak is nagy szerepe volt, ő volt a mindenkori kísérleti nyúl, akin kipróbálhattam óvatosságom határait, s mindentől függetlenül hálával kell rágondolnom, mert az ő tapasztalatával gazdagabban tudtam a rendszerváltás után szinte teljesen megszabadulni mindazon gúzsoktól, amikkel a véleménymondás szabadságának korábban útját álltuk.

Szinte önmagától adódott a kulcs: 1990-ig azt kellett figyelnie az embernek egy szövegben, hogy lehetőleg ne lépjen át bizonyos tilalomfákat, tabukat, előírásokat. Egy problémás írással kapcsolatban az ember érveket keresett s gyártott ahhoz, hogy miért nem közölhető az illető kézirat, vagy milyen beavatkozással tehető azzá.

A sajtószabadság eljövetele után viszont már úgy okoskodtam: bármilyen problémás is legyen az írás, ha megüti a minimális szakmai küszöböt, joga van napvilágot látni, de nemcsak az illető szövegnek, hanem minden egyébnek, ami éppen vitába száll vele. Megtanultam elvonatkoztatni attól, hogy ki ír az ízlésem, a gondolatmenetem, a stíluseszményem szerint és ki homlokegyenest ellenkezőleg. S rá kellett jönnöm, hogy az emberek nagy részének igenis a vérében van az ízlés- és gondolati terror, s egyedüli helyes álláspontnak csak a sajátjukat hajlandók elfogadni, ugyanakkor el is tiltanák a nyilvánosságtól a másfajta megnyilvánulásokat.

Érdekes módon, éppen a másság tiszteletét, átmentésének esélyeit tanultam az azóta nyugdíjba vonult, "békebeli" cenzorunktól. Mert láttam őt nagyon sokszor együtt töprengeni velünk, hogy miként tehessünk, a tilalmak dacára közölhetővé bizonyos üzeneteket. Mint hogyha neki se lett volna mindegy az, mi marad utánunk.

Valaki most azt hihetné: piedesztálra emelem. Pedig csak annyit mondok: ha nincsen ő, akkor én magam akár az egyik legrettegettebb cenzorrá is válhattam volna. De buzgalmamat visszafogta az ő racionális, hűvös reálpolitikája - mégse akartam pápább lenni a pápánál.

*

Mintegy két héttel a romániai rendszerváltás bekövetkezte után hirtelen arra ébredtem, hogy a Romániai Magyar Szónál kiszabott mindennapi munkám mellett egy román hetilap szerkesztője, mindenese leszek. Azaz, mindent elkövettem azért, hogy ez ne legyen így, de ehhez gyorsan talpra kellett állítani, majd útjára indítani azt a ma is névtelen, világra sose jött kiadványt, ami előtt pedig, ha azokban a napokban megszületik, nagy jövő állt volna.

Az első, az általános december végi lelkesedést követő román-magyar súrlódásokat észlelve, Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor - akkoriban a Kriterion lektora és bukaresti lakos - percek alatt meggyőzött annak a fontosságáról, hogy a románságot anyanyelvén szólítsuk meg, s úgy próbáljuk tudatosítani benne azt, ami bennünk, kisebbségi életünkben, hagyományainkban sajátos. Egy értékszempontú, tényekkel és dokumentumokkal érvelő kiadvány sokkal többet tehet, mint bármilyen nyilvános vita vagy ökölrázás - érvelt. Igazat adtam neki, csak azt nem tudtam elképzelni, miként szerkeszthetnénk mi, magyar napilap igájába befogott emberek, akik a románt második nyelvként tanulták s bármilyen jól, mégis csak hézagosan értjük, beszéljük, egy olyan lapot, amit majd román szellemiségűként érzékel a román olvasóközönség.

Sanyi szerint az apró lépések taktikájával minden megoldható, kezdetnek ismer néhány kétnyelvű értelmiségit, akik szívesen besegíthetnének, a legfontosabb, hogy nekivágjunk.

És nekivágtunk.

Javában ébredeztek, szervezkedtek az addig szinte már nem is létező romániai nemzetiségek, alakultak a semmiből kisebbségi szervezeteik: a török-tatároké, lipovánoké, ukránoké, bolgároké, görögöké, örményeké, majd a cigányoké; éppen ideje volt összehangolni cselekvésüket.

Az 1990 eleji, ideiglenes állami struktúrában Király Károly volt az, aki az államfő helyetteseként a kisebbségi kérdést energikusan magához ölelte. Hallván lapalapító szándékaink felől, azonnal tervezgetett: mi lenne, ha ez a lap, aminek nagyon vonzó címet kellene adni, valamennyi romániai kisebbség közös fóruma lenne? Találkozót is összehívott evégett, melyen a kisebbségiek lelkesen fogadkoztak: napokon belül érkeznek majd hozzánk az anyagok - történelmi összefoglalók, irodalom, publicisztika, fotók.

Fordítókat hajtottunk fel s nekiláttunk az első számok összeállításának. A magyar vonatkozású szövegeket könnyen összehordtuk, egyikét-másikát éppen a Magyar Szóban megjelent dokumentumokból, tényfeltáró beszélgetésekből válogattuk. Fotó, karikatúra is került elég, s már csak a lapot jegyző, tekintélyes személyiségre kellett rátalálnunk és megnyernünk. A címadást a majdani főszerkesztőre (igazgatóra? - amilyen titulust óhajt, annak kereszteljük, csak legyen kit) bíztuk volna. A politikában, az etnikumok közti kapcsolatokban jártas és tapasztalt, román irodalmi körökben is ismert és elismert Szász Jánosra gondoltunk hirtelen, aki már nyugdíjasként, de az újjászületés lehetőségétől felajzva mindjárt igent mondott a felkérésre.

És itt vége is a történetnek: elvetéltünk.

János az utolsó pillanatban visszalépett, egészségi okokra hivatkozva, mi meg ottmaradtunk, az elkészített tükrökkel, a lefordított anyagokkal egy jókora dossziéban, nyomdai leadásra készen, hogy pár nap múlva a kefelevonatokkal dolgozhassunk... A megtorpanás miatt az addig lelkesedő segítőtársak máról-holnapra csalódottan elfordultak tőlünk, lemorzsolódtak, a román-magyar közhangulat hirtelen megromlott, beütött a marosvásárhelyi "lovagi torna", s mi maradtunk a máig tartó csalódással. Szilágyi Sanyi sokáig nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy balekok voltunk, sőt, idealisták. Az a példa lebegett a szemünk előtt, amikor Moldáviában, a peresztrojka hajnalán a legnagyobb sikere ama orosz nyelvű lapnak volt, amely kizárólag moldáviai problémákkal foglalkozott, s egészen Moszkváig, sőt tovább is népes olvasótábort vonzott magához, az orosz olvasók rettentően kíváncsiak voltak arra, milyen nép a moldován, hogyan gondolkozik, imádkozik, milyen az irodalma.

Nekünk ezt a kíváncsiságot nem sikerült kiprovokálnunk.

Az RMDSZ égisze alatt később beindult később egy-egy próbálkozás, jobbára Soros György pénzelte ezeket, de egyik se lépett túl a közlöny színvonalán, messziről lerítt róluk, hogy a politikai propaganda eszköztárába tartoznak.

Ma azt kell mondanom, szinte törvényszerű, hogy így történt. Ama zűrzavaros napokban mintegy varázsütésre bomlott szét minden, ami addig összetartott valamiként: a vállalások önkéntessége, a lelkes élet. Szabadon beindult egy társadalmi méretű, mára már beláthatatlan versenyfutás az egzisztenciáért, túlélésért, címért, munkáért, előnyökért, feljutásért, anyagiakért. S aki akkor lemaradt, nézte a többiek porfelhőbe burkolózott távolodását...

*

Nagyon ritkán előveszem az Előrének azt a lapszámát, amely utoljára került, 1989. december 22-én az olvasó kezébe.

Voltak hetek, hónapok, évek, amikor - valahányszor a kezembe került - undorral löktem el, födtem le néhány semleges iratcsomóval, csakhogy ne is lássam. A hányinger akkor pavlovi úton azonmód kiváltódott: megláttam, amit nem kellett volna, és már menekültem is előle.

Azóta minden módon megkérgesedtem. Az ismételt szembenézés arra késztetett, hogy tárgyilagosan szóljak arról, ami vitathatatlanul rákfene, gyógyíthatatlan betegség volt akkori munkámon, életemen.

Nem tudom, lesz-e épeszű ember, aki természetesnek tartja, hogy ebben a négy (pravda)oldalas újságban ennyi szemérmetlen, érdektelen és hamis információ kapjon helyet? Mi viszont, a lap készítői, akkor undorral, szemünket behunyva, türelemmel vártuk a következő napot, azzal a nem túl észszerű reménnyel, hogy hátha valamilyen csoda folytán akkor majd kevesebbet kell hazudnunk?!

Az Előre e száma is (a XLIII. évfolyam 13 080. szám, 4 oldal ára 50 bani adatokat tartalmazza a fejléce alatt), mint bármely másik, egy kerek nappal mindig a fő-fő román pártlap, a Scânteia mögött kullogott, hiszen le kellett másolnia annak nem csak tartalmi, hanem sokszor grafikai lényegét is - ez pedig, a fordítást és ellenőrzést tekintetbe véve, némi időt feltételezett, ami pedig elég volt ahhoz, hogy a lap már csak a másnapi szállítóeszközökkel juthasson el Erdélybe és minden olyan romániai helysége, ahol előfizetői éltek.

Így aztán az utolsó lapszámban következő menüből választhatott a derék olvasó:

Nicolae Ceauşescu elvtárs beszéde a rádió- és televízióállomásokon (mintha olyan sok lett volna abban az időben belőlük!) - ebben súlyos nemzetellenes, provokációs akciók sorozatának nevezi a "timişoarai" eseményeket (a helységek nevét - esetünkben a Temesvárét - akkor már jó pár éve nem lehetett magyarul leírni). Néhány részlet, emlékeztető kóstolónak: "Az eddig rendelkezésre álló adatok alapján teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy ezeket a terrorista jellegű akciókat különböző idegen országok reakciós, imperialista, irredenta, soviniszta köreivel és kémszolgálataival szoros kapcsolatban szervezték meg és robbantották ki...

Valamennyien visszaemlékszünk egész népünk határozott állásfoglalására 1968-ban a Csehszlovákia elleni invázióval szemben és Románia függetlenségének megvédelmezéséért. Most állítható, hogy a helyzet hasonló, sőt még súlyosabb is... Nagyon sajnáljuk, hogy ilyen helyzet alakult ki, de ez nem a rendfenntartó szerveknek és a katonai egységeknek tulajdonítható, amelyek két napon át a legnagyobb türelemről és engedékenységről tettek tanúságot a timişoarai terrorista, fasiszta elemek akcióival szemben, hanem azoknak, akik a külföldi ügynökségek szolgálatába szegődtek..."

A hosszú lére eresztett kérincsélést át- meg átszövi az agyonismételt fogadkozás, hogy az illető - mármint a pártfőtitkár - mindent megtesz a dolgozó nép boldogulásáért.

A beszéd mellett fényképes hír: Nicolae Ceauşescu elvtárs, Románia elnöke befejezte hivatalos baráti látogatását Irán Iszlám Köztársaságban.

Alatta: A Románia Szocialista Köztársaság és Irán Iszlám Köztársaság közötti gazdasági, kereskedelmi és műszaki kooperáció fejlesztésére vonatkozó hosszú távú program aláírása.

A látogatás más mozzanatai - a harmadik oldalon.

Nicolae Ceauşescu elvtárs visszaérkezett a fővárosba (fényképpel, amelyen feleségével, Elenával együtt lépdelnek a bársonyszőnyegen, hátuk mögött a jócskán lemaradt sleppel).

A lap első oldalának bal alsó sarkában, keretben:

Elnöki rendelet a szükségállapot bevezetéséről Timiş megye területén, öt szakaszból áll, amelynek hírhedt második szakasza imigyen hangzik:

"A szükségállapot idején tilos bármilyen nyilvános gyűlés, valamint az öt személynél nagyobb csoportokban való közlekedés. Éjszaka 23 órától kezdve tilos a közlekedés azoknak a személyeknek a kivételével, akik éjszakai váltásban dolgoznak..."

A második oldal teljes szélességét befogó cím: Magas fokú felelősség az ország nyugalmáért és rendjéért, az egész nép teljes egysége a párt körül, határozott állásfoglalás a nemzeti szuverenitás és függetlenség megvédelmezéséért, a szocialista építés töretlen kibontakoztatásáért hazánkban.

Ez alatt terjengős összeállítás különböző üzemekben és intézményekben szervezett, munkáskollektívák véleményét rögzítő ülésekről, amelyeken az idézett felszólalók a pártfőtitkár televíziós beszédében foglalt gondolatokat kérőzték vissza. E számban helyet kapott a fővárosi 23 August Vállalat munkásosztagának szava (Szoros egységben a párt és főtitkára körül), a Miercurea Ciuc-i (értsd: csíkszeredai) Fésűsgyapjú Fonóipari Vállalat munkásosztagának a szava (Egyöntetű állásfoglalás pártunk bölcs politikája mellett), a craiovai energetikusok szava (Bármi áron megvédelmezzük népünk forradalmi vívmányait) és az oradeai (értsd: nagyváradi) gépgyártók szava (Határozott visszavágás a szocialistaellenes, románellenes akciókra).

A harmadik oldal átfogó címe: Nicolae Ceauşescu elvtárs, Románia elnöke hivatalos baráti látogatása Irán Iszlám Köztársaságban; ez tulajdonképpen azokat a hivatalos hírügynökségi jelentéseket tartalmazza, melyek egy nappal korábban a román nyelvű sajtóban ezzel kapcsolatban megjelentek, illetve az akkori, napi két órásra zsugorított televíziós adásban fő adásidőben elhangzottak.

Az oldal címei: Nicolae Ceauşescu elvtárs beszéde * Ali Akbar Hashemi Rafsanjani elnök beszéde * Befejeződtek a hivatalos megbeszélések * Más román-iráni dokumentumok aláírása * Elutazás Teheránból * Közös közlemény * Távirat az elnöki repülőgépről az iráni elnöknek * Iráni sajtószemle.

A 4., az utolsó oldal valamivel "mozgalmasabb". A címek:

Fogadás a kormány első miniszterénél * Befejezte XIX. ülésszakát a román-jugoszláv gazdasági és műszaki-tudományos együttműködési vegyes bizottság * Gorj és Vâlcea megyék dolgozóinak rangos termelési sikerei * Megengedhetetlen, nemzetközi viszonylatban különlegesen súlyos akció: az Egyesült Államok agressziója Panama Köztársaság ellen * A Csehszlovákiai KP rendkívüli kongresszusa * A Zimbabwei Afrikai Nemzeti Szövetség-Hazafias Front kongresszusának munkálatai - az RKP KB üdvözlő üzenete * Megbeszélések az NDK Minisztertanácsának elnöke és az NSZK szövetségi kancellárja között * Görögországban fokozódik a tiltakozás az amerikai katonai jelenlét ellen * Afganisztán: a kormánycsapatok jelentős sikereket értek el * A tőkés világ igazi arculata: A szegény rétegek nyomasztó lakásgondjai (szerző: Székely László) * Öt világrész hírei (röviden).

Az oldalon két hasábon (a nyolcból) az Oradeai Református Egyházkerület részéről c. közlemény kapott helyet, amelyben Papp László, az Oradeai Református Egyházkerület püspöke részletesen elmagyarázza, milyen egyház- és hazaromboló tevékenységet folytatott Tőkés László és környezete (beleértve apját és testvéreit), aminek következtében neki mint püspöknek, kötelessége volt nyilvánosan fellépni. Tőkés szerinte nem csupán a törvényszéki, hanem a püspöki döntéssel is szembeszállt akkor, amikor nem akarta elhagyni temesvári parókiáját és a "mineui" (értsd: szilágymenyői) parókiára költözni - ahová, mint azt már tudjuk, a temesvári zavargások után a szekuritáté nagy buzgón el is szállította...

A lapszám az időjárás-jelentéssel és a szombati tévéműsorral zárul, amiből aztán - az események folyományaként - teljesen más lett...

Ilyen és ehhez hasonló, tömény faliújság-stílusú lapszám rengeteg jelent meg az Előre fennállása során.

Ahogy ezt a mondatot leírtam, mindjárt az jutott eszembe, milyen szerepet is játszott a faliújság az én életemben. Gyermeki, iskolai eszmélésemmel párhuzamosan ismerkedtem a fogalommal, s fogadtam el egyfajta nevelési eszköznek, aminek szorgalmazói és éltetői szánták: a gyors és nyílt véleménymondás fórumának. Aki nem szégyelli, vagy nincs valamilyen különös oka letagadni, az nyugodtan bevallhatja - ez ugyan mindenkinek a legszentebb magánügye, én viszont nem látom értelmét a takargatásnak -, hogy a faliújság több évtizeden át része volt mindennapi életünknek: iskolában, munkahelyen, egyetemen, hadseregben, nyilvános helyeken, állomásokon, parkokban - mindenütt, ahol nagy számú ember, kisebb-nagyobb közösségek előfordultak. Épp úgy megvolt mindegyiknek a szerkesztősége, mint minden más lapnak, legfeljebb nem volt annyira bürokratikus és nagy létszámú, ugyanakkor a nyomdai munkálatokat is megspórolták; a faliújságra kitűzött (ragasztott stb.) cikkek nem egyszer kézírással, jobbik esetben gépírva kerültek az olvasó elé.

Elemista korunkban gyerekesen élveztük a lehetőséget, hogy a faliújság révén szabadon bírálhatjuk környezetünket, s egy szép napon legnagyobb testvérünk kezdeményezésére és irányításával, lila csomagolópapírból házi faliújságot rögtönöztünk, amelynek az volt a küldetése, hogy a testvérek egymáshoz és a munkához való viszonyulását megregulázza, kordában tartsa. Nagy lelkesedéssel dolgoztunk a kidíszítésén, nagyjából ugyanazt a sablont követtük, amit az iskolában, a pionír-faliújságon láttunk. Mindent le akartunk másolni onnan, hogy a miénk minél élethűbbnek tűnjön: még szerkesztőbizottságot is választottunk hármunk közül, mivel az öt testvérből kettő még se írni, se olvasni nem tudott. Ezért a néném és én szerkesztettük az újságot, s az egyedüli olvasónak a nagyobbik öcsémet neveztük ki, akit mindjárt az első számban két cikkben is keményen ostoroztunk, amiért az egyik nap nem végezte el az anyánk által rábízott takarítást. Ő se volt rest, azon nyomban kemény cikkben válaszolt a bírálatra, amit nem ismert el jogosnak, mert őszerinte az illető napon nem is ő lett volna a soros takarító egyetlen közös gyermekszobánkban. A cikket mi, a szerkesztőbizottság testületileg elutasítottuk, vagyis cenzúrának vetettük alá, mire öcsénk fogta magát, és önhatalmúlag rágombostűzte a kék csomagolópapírra. A mi faliújságunkra! Én ezt nem tűrhettem, és azon nyomban letéptem. A néném ugyanakkor még egy felháborodott cikket írt, ebben most már az öcsém önhatalmú tettét vette célba, elmondta mindennek: anarchistának, közösségellenesnek, aki képtelen az önkritika fegyverével élni... Addig srófoltuk az egymás közti elvtársi hangulatot, míg végül öcsénk kijelentette: nem ismeri el a faliújságunk illetékességét, ami az ő személyét illeti, és amíg nem ismerjük be, hogy tévedtünk, keresztülnéz rajtunk, mint az üvegen. Állta is volna a szavát, de két napnál tovább nem bírtuk ki néma megvetését a közös hálóteremben, illetve azt, hogy vele együtt egész olvasótáborunkat elveszítsük, és addig udvaroltunk neki, ameddig kiengeszteltük.

Később, a középiskolában, Fejér Miklós és Mikó Imre tanáraink sugallatára feltámasztottuk - igaz, csak faliújság formájában - azt a nagy múltú iskolai évkönyvet, amit a XIX. század első felében Kriza Jánosék Remény címmel jegyeztek három éven át, s egy ideig magam is szerkesztője lehettem a kolozsvári Brassai Sámuel középiskola fő lépcsőfeljárójának fordulójánál díszelgő, hatalmas deszkalapra illesztett, sok ablakos faliújságnak. Az volt a szándékunk, hogy az időről időre lecserélt anyagot egy mappában összegyűjtjük, rendszerezzük és akárcsak egy évszázaddal korábbi diákelődeink, a Reményt felélesztve - ha a sors is úgy akarja - évkönyvben kiadjuk. Az a szabadság és könnyedség, amivel a Remény című faliújságot szerkesztettük, ma is nosztalgiázni szólítana, hiszen gyakorlatilag senki sem ellenőrizte szövegeinket, mi magunk rakhattuk ki az általunk megállapított ütemben az üveglapok alá. Mi gondoskodtunk az illusztrációkról, a gépelésről, a korrektúráról és külön öröm volt a rövidnadrágos szerkesztők számára, hogy egy-egy friss közlés kifüggesztése után iskolatársaink csoportokba verődve, egymást türelmetlenül ide-oda taszigálva olvasták sorainkat: verseket, útinaplót, beszámolót, interjút, riportot...

De fölösleges nosztalgiázni, hiszen ma már jól tudom: az a faliújság éppen úgy nem volt szabad, mint ahogy mi sem voltunk szabadok. Igaz, hogy azt írhattunk rajta, amit akartunk, ám a helyzet humora éppen az volt, hogy eleve nem akartunk olyasmit leírni, amit nem lehetett. És ahhoz, hogy ez így is legyen, ott álltak a háttérben diszkréten a tanáraink, a pionír- és az ifjúsági szervezet vezetői, a város, az ország egész légköre, viszonyrendszere.

Az sem lepett meg, az egyetemi évek során, hogy az egyetemi faliújság, például a bölcsészkaron, legalább olyan komoly tehetségkutató fórumnak bizonyult, mint egy jelenkori ifjúsági folyóirat. Igaz, ott már a szervezettség és a bürokratizmus hangsúlyosan közbeszólt, a szerzőknek nem lehetett partizán módra kifüggeszteniük kézirataikat, adni kellett a külcsínre is és ki kellett várni a frissítések időpontját.

Ezek után nem csoda, hogy első munkahelyemen, az Ifjúmunkás bukaresti szerkesztőségében lelkesen és kíváncsian vetettem rá magamat a szerkesztőségi faliújságra, amely a liftre nyíló előszobában piroslott az ugyancsak vörösre mázolt tűzoltó palackok előtt. A veres bársonnyal bevont jókora tábla vérbeli szabad fórum volt: ha valakinek eszébe jutott valami épületes a szerkesztőségi munkával kapcsolatban, legépelte egy kéziratlapra, keresett a vásznon egy üres helyet és kirajzszögelte. Nem egyszer fordult elő, hogy egy történetesen megbántott szerző a visszautasított kéziratát biggyesztette a pannóra, hogy a szélesebb szerkesztőségi közösség is véleményt mondhasson róla. Legtöbbször az lett a vége egy-egy ilyen "fellebbezésnek", hogy az illető kétszeresen is megbánta, amiért kiszolgáltatta magát a nyilvánosságnak.

Mindig nagy érdeklődést keltett a hetilap friss számának megjelenése napján a lapot legvégső formájában, a nyomás előtt elolvasó tisztafej írásbeli jelentése, amely igaz, hogy később a lapelemző gyűlésen is elhangzott, de az érintettek legalább időben felkészülhettek a védekezésre. Ezek a jelentések a legtöbb esetben vitriolosak és meglehetősen szubjektívek voltak: arra ment ki a játék, hogy inkább a pörsenéseket, tévedéseket, melléfogásokat pécézzék ki, lehetőleg minél ironikusabb, szellemesebb, hatásosabb formában. Ráadásul a személyes rokon- és ellenszenvek is jócskán munkáltak eme gúnyiratok mélyén, a mindenkori tisztafej lesújtott és felemelt, s bár legtöbbször tudtuk, hogy jócskán túloz, a hangulatkeltés hatása alól nehezen vontuk ki magunkat.

De akadtak épületesebb irományok is szerkesztőségi faliújságunkon: Elekes Feri például nem átallotta időnként közzétenni válogatott címgyűjteményét. Ő ugyanis nem témákat gyűjtött, hanem szünet nélkül szellemes, beszélő címeken törte a fejét, azokat jegyezte le azon melegében, s aztán később, ha úgy adódott, rendre begyűjtötte hozzá a megfelelő mondanivalót is. Úgy érezhettük magunkat a szerkesztőségben, mint egy nagy önképzőkörben, ahol nyíltan kiteregetjük munkáinkat, alkotási gondjainkat, módszereinket, és kölcsönösen többek leszünk általa.

*

A közvetlenül 1989 után íródott Vezeklés c.,című, két strófából álló versem tulajdonképpen kényszervallomásként került a papírra: valakinek nagyon el kellett mondanom, hogy szörnyen félek a szabadságtól, amikor úgy érzem, minden szabad, minden megeshet. Életem végig annyira determinált és befolyásolt volt minden oldalról, hogy ma már senki sem tudná elhitetni velem: a szabadság mögött maga a szivárványos égbolt feszül.

1968 tavaszán olyan gyorsan rohantunk be a társadalmi ellazulás utcájába, hogy a változások szinte napról napra egy-egy újabb revelációval szolgáltak.

Június 27-én reggel alig léptem be a szerkesztőségbe (egy órányi autóbuszozás után - ennyi kellett ahhoz, hogy a város egyik végéből a másikba érjek), már várt a telefonüzenet a párt Központi Bizottságától, hogy fél órán belül legyek a főépület egyik kapujánál, mert Ceauşescu találkozni kíván a romániai magyar értelmiségiek képviselőivel; engem mint az Ifjúmunkás főszerkesztőjét szintén fölvettek a beléptető listára, amelynek alapján a pártszékház bejáratánál posztoló nyúlánk, belügyi egyenruhás tisztek a személyi igazolványt alaposan átvizsgálva, beengednek a széles, márványlépcsős, puha szőnyeggel borított előcsarnokba, ahonnan lifttel és gyalogosan is megközelíthettük az emeleti helyiségeket.

Az épület, a kapunál lezajló ceremónia nem volt ismeretlen előttem, hiszen valahányszor a sajtóosztályhoz eligazításra vagy egyszerűen egy kiadós fejmosásra behívtak, minden egyes alkalommal megborzongtam a felém áradó hivatalos bizalmatlanság procedúrájától. Pedig tudtam, hogy mindez nem személyemnek szól, hanem bárkinek, aki nem a szűk "családi" körből való, és hozzátartozik a kötelező biztonsági előírásokhoz, amelyeket a "jobb félni, mint megijedni" alapján dolgoztak ki és finomítottak minden eshetőségre gondolva.

Most viszont, mintha az ellenőrzés is oldottabb lett volna, a belügyes kicsiny politúros asztala előtt hosszú sorban várakoztak a Kolozsvárról, Marosvásárhelyről, Csíkszeredából, Sepsiszentgyörgyről, Brassóból, Nagyváradról, Zilahról - tulajdonképpen Erdély valamennyi fontosabb településéről, illetve Bukarestből az ismert írók, tanárok, tudósok, politikusok, szerkesztők, művészek, s alig titkolt kíváncsisággal érdeklődtük egymástól, ki mit tud összejövetelünk céljáról. Megosztottuk a szájról szájra terjedő nem hivatalos információinkat, s néhány ismert magyar vezetőember - neveket azért nem írok le, mert az eseményről tudtommal nem jelent meg részletes és hiteles beszámoló a jelenlévők névsorával, csak egy szűkszavú újságközlemény látott napvilágot az akkori romániai - s mindenek előtt a magyar nyelvű - sajtóban, amelyből annyi tetszik ki, hogy kik szólaltak fel a pártfőtitkárral tartott találkozón.

Értekezlet az RKP KB-nál magyar nemzetiségű tudományos és kulturális dolgozókkal

Tegnap az RKP KB-nál munkaértekezlet volt országunk magyar értelmiségének képviselőivel, tudósokkal, írókkal, publicistákkal, művészekkel, tanerőkkel és más kulturális dolgozókkal.

Az értekezleten részt vettek a következő elvtársak: Nicolae Ceauşescu, Ion Gheorghe Maurer, Paul Niculescu-Mizil, Fazekas János, Leonte Răutu, Gere Mihály, Dumitru Popescu.

A megbeszélésen az értekezlet résztvevői kinyilvánították megelégedésüket és teljes csatlakozásukat pártunk és államunk marxi-lenini nemzeti politikája iránt, az RKP következetes törekvése iránt, hogy fejlessze a szocialista demokráciát, hogy biztosítsa az összes dolgozók jogegyenlőségének tényleges megvalósítását, nemzetiségre való tekintet nélkül, a közös szocialista haza szüntelen virágzásáért. Ez alkalommal számos értékes javaslat hangzott el a munka javításáról a hazai tudományos és kulturális tevékenység különböző területein. A találkozó részvevői kifejezték a romániai magyar értelmiségnek, az összes magyar dolgozóknak azt az elhatározását, hogy fokozzák hozzájárulásukat a román nép és a magyar nemzetiségű dolgozók közötti testvéri barátság és együttműködés erősítéséhez, országunk szocialista építése nagy feladatainak megvalósításához.

A megbeszélésen felszólalt Gáll Ernő, Hajdu Győző, Szász János, Kovács György, Demeter János, Szilágyi Dezső, Domokos Géza, Csehi Gyula, Sütő András, Méliusz József, Fodor Sándor, Erdős Pál, Bodor Pál, Nagy István, Szabó Gyula, Kányádi Sándor, Fazekas János, Cseke Gábor, Jordáky Lajos, Kántor Lajos, Sisak Ernő, Balogh Edgár, Erdélyi István, Takács Lajos, Gálfalvi Zsolt, Jancsó Elemér.

Az értekezlet befejezéseként Nicolae Ceauşescu elvtárs, az RKP KB főtitkára, Románia Szocialista Köztársaság Államtanácsának elnöke mondott beszédet. (Hargita, 1968. június 28.)

A közleményt, mely láthatóan szinte semmit nem árul el a találkozón elhangzottakról, hiszen a tartalmi ismertetés tulajdonképpen csak azokat a frázisokat ismétli el, amikbe a felszólalók nem egyszer kemény és indulatos észrevételeiket és panaszaikat is belefogalmazták, kiegészíti az az eseménynaptár, melyet Vincze Gábor állított össze a romániai magyarság 1944-1989 közötti történetének legfontosabb mozzanatairól.

1968. június 27.

Váratlanul Bukarestbe hívnak több, mint száz prominens magyar értelmiségit. (Július 3-án a vezető német értelmiségieket is Bukarestbe hívják.) A Központi Bizottság főépületében megtartott találkozón Nicolae Ceauşescu mellett jelen van Ion Gheorghe Maurer miniszterelnök, Paul Niculescu-Mizil, Leonte Răutu, Dumitru Popescu, Gere Mihály és Fazekas János, a KB titkárai. Míg a felszólalók többsége az aktuális sérelmeket hozza szóba, Takács Lajos, a Bolyai egyetem utolsó rektora beszédében "a nemzetiségi kérdést megoldottnak" tekinti és kijelenti, hogy "a legnagyobb baj az, hogy a magyarok még mindig nem tudnak elég jól románul", éppen ezért fokozni kell a román nyelv tanítását. Az egész napos tanácskozást a főtitkár záróbeszéde rekeszti be. A résztvevők legnagyobb megdöbbenésére azonban Ceauşescu a felvetett problémák döntő többségével szemben igen elutasító. A magyar nyelvű szakoktatás megszervezését azzal sepri le az asztalról, hogy "a munkásosztály egységes", és "akármilyen az anyanyelvünk, a fontos, hogy mindenki a munka közös nyelvét beszélje". Itt fogalmazódik meg nyilvánosan először az a tétel, miszerint "valójában mind románok vagyunk, ha a származásunk különböző is". Egyesek fölvetik egy nemzetiségi statútum elfogadását, bár formailag az 1945-ös, amit viszont soha nem alkalmaztak, még érvényben volt, mert mind a mai napig nem vonták vissza.

Bizonyos engedmények azért nem maradtak el: megindult a bukaresti A Hét, megalakult a TV magyar adása, a nemzetiségi könyvkiadó, a Kriterion, megindul az Erdélyi Szótörténeti Tár megjelentetése, egy sor erdélyi történelemmel kapcsolatos magyar mű lát napvilágot.

Az idézett "kronológia" ugyancsak szűkszavú, és ilyen minőségében ráadásul torzító is. Sajnálom, hogy azon melegében nem jegyezgettem le az ott elhangzottakat, de az egész esemény mintha valamilyen furcsa bénultság, egyfajta hihetetlen félálom légkörében zajlott volna le. Kezdés előtt, a találgatások és az előszobai kupaktanácsok zsongása közben feltűnt, hogy a nómenklatúrában kisebbségünket képviselők az egyik várakozó csoporttól a másikig jártak és biztató mosollyal súgták oda: itt az alkalom mindennel kitálalni, szóljatok hozzá, ne hallgassatok el semmit! Az elmúlt évtized történéseit figyelembe véve egyenesen abszurd és elképzelhetetlen volt számomra, hogy mindez igaz lehet. Azon töprengtem, mi bújhat meg e nagy őszinteségi igény mögött, mitől válhatott egycsapásra annyira fontossá a magyar kisebbség valódi közérzete, hogy arról az ismert pártvezetők előtt őszintén szónokoljunk? Érződött a levegőben, hogy a meghívottak némán töprengenek, vívódnak, egyesek már készen felépített beszéddel érkeztek, mások igyekeztek minél hamarabb feliratkozni a hozzászólók lajstromára. Egyfajta versenyfutás hangulatát is kiolvashattam a szólásra jelentkezők viselkedésében, mintha éreztük volna, hogy aki itt hozzászól, azt vagy felemeli, vagy lesújtja a történelem - középút nem látszott lehetségesnek.

Mivel a jelenlévők között ténylegesen fiatal csak elvétve fordult elő, a szervezők szuggerálták, hogy jó lenne, ha én is szót kérnék s az ifjú nemzedék szemszögéből fogalmaznék meg néhány megoldásra váró problémát. Feliratkoztam hát, s attól a pillanattól kezdve csak arra tudtam figyelni, összpontosítani, hogy vészesen fogynak az előttem felszólalók, s nemsokára rám kerül a sor; vajon hogyan sikerül majd kerek, meggyőző mondatokká formálni román nyelven azokat a szaggatott gondolatokat, amiket sebtében lefirkantottam egy papírszeletre? Így aztán csak fél füllel, nagy vonalakban követtem a hozzászólásokat, s inkább csak benyomásokat őrzök egy-egy ismert írónk, szerkesztőnk, tudósunk vagy politikusunk magánszámáról; arról például, ahogyan a román nyelvet nehezen és erősen magyaros kiejtéssel gyötrő Nagy István, őszinte keserűséggel az arcán, időskori megcsalatás-élményének adott hangot, ismételten a fényes asztallapra lesújtó öklétől bántóan dübörögtek fel a beszédek fölerősítésére helyenként felállított mikrofonok membránjai; Bodor Pali okosan, elegáns gondolatmenettel érvelt a romániai magyarság szellemi fórumainak kiteljesítése mellett s az anyanyelv minden területen való használatáért; Méliusz József az ötvenes évek elején, illetve az ötvenhatos események kapcsán elkövetett önkényeskedések, koholt perek elítélését, a meghurcoltak rehabilitálását sürgette; Sütő András a hagyományápolás érdekében, a történelmi tudathoz való jog fontossága mellett emelt szót, Balogh Edgár az elvekben megfogalmazott, de a valóságban durván kijátszott jogok szavatolását kérte, hogy a magyarok otthon érezzék magukat Romániában...

Tudom, ez ma már nem sokat mond az eseményről, s magam sem szeretnék illetéktelen, felületes tanúja lenni az azután soha meg nem ismételt gesztusnak, amivel a többségükben román pártvezetők türelmesen végighallgatták mindazt a panaszáradatot, ami az évek során kimondatlanul felgyűlt mindannyiunkban.

Ahogy közeledett felszólalásom pillanata, egyre idegesebb és feszültebb lettem. Mellettem egy széken, az ablak mellett azóta Kossuth-díjassá lett költőnk ült, s a hozzászólókat hallgatva, félszájjal odasúgta: olyan ez, mint gyerekkorunkban az a játék, amikor felültünk a kerítésre, majd valamelyikünk elkiáltotta magát, hogy számoljunk háromig, mire mindenki egyszerre leugrik a kerítésről. A beavatottak természetesen háromra is ülve maradtak a kerítésdeszkákon, csak a balekok vetették magukat a mélybe, a többiek gúnyos röhögése közben...

- Meglátod, mi is mekkorát fogunk huppanni ezután...

Közbevetése megriasztott és már-már pánikba ejtett. Arra késztetett, hogy még egyszer alaposan átfésüljem feltoluló gondolataimat. Eldöntöttem: nem dőlök be a pillanat varázsának, s a divatos szóhasználatot fel nem adva, továbbra is óvatoskodva, kiegyensúlyozva, finoman, hogy senkit se sértsen, tettem szóvá néhány, a román és a kisebbségi fiatalok együttélését feszélyező jelenséget, magatartást. Az előttem és utánam elhangzott beszédek jóval hevesebbek és szókimondóbbak voltak, s miközben - talán joggal - pecsovicsnak és megalkuvónak érezhettem magam mellettük, szorongva figyeltem, mi sül ki ebből az egészből.

A pártfőtitkár válasza és hosszú lére eresztett, elutasító következtetései és válaszai mindenkit kiábrándítottak. Engem is. A mellettem ülő költő szájából a keserű igazság, a bölcs történelmi tapasztalat szólt, amikor figyelmeztetését diszkréten megfogalmazta. Többé soha nem beszéltem vele erről, s bár az élet meglehetősen eltávolított bennünket egymástól - őt talán jobban tőlem, mint engem őtőle -, azóta is tisztelem éleslátását, realitásérzékét.

Hamarosan, a prágai tavasz augusztusi eltiprása után tanúi lehettünk ugyan a júniusi találkozón megfogalmazott igények részleges, csonka életre hívásának, de mindez úgy hatott, mint a kompromisszumok kompromisszuma. Én pedig úgy könyveltem el az eredményeket, hogy a Ceauşescu-féle heves elutasításhoz képest az engedmények egyfajta toleranciát képviseltek. Tehát mégis volt értelme a nyílt beszédnek?

1968. október 24.-25.

Az RKP KB plenáris ülésén (melyen Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár ismételten kijelenti, hogy a kisebbségi kérdést "a marxizmus-leninizmus szellemében" véglegesen megoldották, és ez egy lezárt kérdés) határozatot hoznak a Szocialista Egységfront megalakításáról, valamint a "nemzetiségi dolgozók" tanácsairól. Az október 26-i pártlapok az első oldalon közlik: "A szocialista demokratizmus fejlődésének időszerű követelményei [...], arról tanúskodnak: meg kell alakítani az együttélő nemzetiségek reprezentatív jellegű szervezeteit, amelyek aktívan hozzájárulnak majd a párt politikájának megvalósításához, a szocialista társadalom fejlesztési programjának kidolgozásához és valóra váltásához. A Végrehajtó Bizottság e célból javasolja Románia Szocialista Köztársaság Magyar Nemzetiségű Dolgozói Tanácsának, valamint Románia Szocialista Köztársaság Német Nemzetiségű Dolgozói Tanácsának megalakítását." (Az MNDT novemberben csatlakozott a Szocialista Egységfronthoz - későbbi nevén: A Szocialista Demokrácia és Egység Frontja -, amely a társadalmi és tömegszervezetek ernyőszervezete.) - áll a továbbiakban Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989 című szintézisében.

És ezzel elindul egy folyamat, amely pár évig látszólagos jogbővítést ígér, valójában azonban a további jogfosztáshoz készítette elő a terepet.

*

1985 végén, a bukaresti zsidó kórházban szívbillentyű-gyulladással feküdve, több mint egy hónapos kényszerű szobafogságomban mindenféle addig elvetélt írói ötletemet előszedtem. Ha a makacs betegség még tovább is kitartott volna, minden bizonnyal sikerül befejezni egy kisregény legalább nyers változatát, így azonban sajnálatosan félbemaradt, s bár később elő-elővettem még egy párszor, valahogy úgy éreztem, kifogytam az akkor érzett lendületből.

Most azonban, minden kéziratpusztító hangulatom ellenére is előkerült annak a riportnak a gépirata, ami egykor az ötletet és a szépírói lökést adta. A borzalmasan kopogó stílusú, dokumentarista oknyomozó riportnak készült iromány gyermeteg és hátborzongató stíluselegye mindenek előtt abból fakad, hogy az ügy azonnali nyilvánosságnak szánt tálalása nem mindennapi körültekintést igényelt.

Az Előrénél akkoriban - a nyolcvanas évek elejét írtuk - azzal foglalkoztam huzamosabb időn át, hogy mindenféle lehetetlen, elfekvő levelet megpróbáltam - az adott korlátokon belül - hasznosítani, tanulsággal felruházni, eseménnyé avatni. Előbb havonta, majd hetente több mint fél újságoldalra terjeszkedő rovatomban, akár egy bonyolult mozaikjátékban, minden benne volt, ami a lap többi részéből amúgy kiszorult: a civil élet kis örömei és panaszai, amelyeket ízléssel és mértékkel, de szóvá tettünk, lejártunk, vitára bocsátottunk. Egyfajta leltár volt ez az újsághoz érkezett levelesszekrényben, ami az idő teltével és a rovat állandósulásával mind jobban gazdagodott és elnyerte az olvasó bizalmát, tetszését. Egyre-másra érkeztek az egyéni sorsokban megnyilvánuló törvénytelenségekről, hibás döntésekről, mulasztásokról szóló levelek, amelyeknek önmagukban nem igen lett volna helyük a lapban, hiszen túlságosan nyersen és legfőképpen ellenőrizetlenül mondtak volna véleményt akkori életünk fonákságairól. Kivizsgálásukra vállalkozva egyetlen szempont érdekelt: legyen minél bonyolultabb, ágas-bogas az illető eset, történet, hogy felgöngyölítése közben eljátszhassam azt: az újságírás mégsem csak pártfeladat, hanem mesterség is.

Ezúttal azonban még csak nem is levélről volt szó, hanem egy személyes látogatásról.

Meggyötört, még fiatal asszony keresett fel abból a Dés melletti, jobbára magyarok lakta faluból, ahol feleségem a hatvanas évek közepén egy éven át tanított, s ahol legnagyobb fiam kezdődő dackorszakát is leélte, én meg ahányszor csak tudtam, általában hétvégeken, le-leutaztam hozzájuk amolyan "vasárnapi apukának".

Amit az asszony remegve, sírva elmondott nekem egy lepusztult szerkesztőségi irodában, ahol nem csak a telefonkagylóknak, de biztosan a falaknak is fülük volt, annak a lényege: férjét elítélték, több évre, mert a községi polgármester megvádolta, hogy életveszélyesen megverte őt, s bár ezt nem tudták rábizonyítani, az "erősebb kutya" történelmi logikája folytán bűnösnek találták. Az asszony arra kért bennünket, tegyünk igazságot, s ha már nem hozhatjuk ki férjét a tömlöcből, legalább hassunk oda, hogy egy közelebbi fogházban helyezzék el, ne legyen akkora gond a meglátogatása, ugyanis a polgármester bosszújából kifolyólag a közeli börtönből váratlanul áthelyezték az ország keleti csücskébe, több száz kilométerre az otthonától...

Mindig kiborítottak az ilyen helyzetek: tudtam, hogy az igazság fölfejtése ezesetben is vérbeli újságírói feladat, tehát nem fogom kiengedni a kezemből, de valóságos kín volt megtalálni azt a módot, ahogy a kérdéshez egyáltalán közelíteni lehetett, hogy közben a riportert se tekintsék hatalomellenes diverzánsnak. Úgy döntöttem, hogy a közepébe vágva, egyenesen a Kolozs megyei pártbizottságnál kezdem a tisztázást, hiszen ha már polgármester - aki egyúttal községi párttitkár is volt - az áldozat, akkor ott mindenképpen nyoma kell hogy legyen egy ilyen ügynek.

Nem csalódtam.

Sőt, a pártbizottságon még szerencsém is volt, mert történetesen egy, az ifjúsági szervezetből kiöregedett pártbizalmival akadtam össze, akivel valamikor együtt inaskodtunk a mozgalomban, s a régi szép idők emlékére volt annyira nagyvonalú, hogy habozás nélkül elém tette az ügyről szóló pártszervezeti jegyzőkönyvet, majd beszólt a dési törvényszékre, hogy egy ismerőse szeretne megismerkedni az ügy periratával, s halásszák elő másnapra, hogy ne kelljen várakozzak.

Leutaztam Désre, majd utána a községbe is, ahol felkerestem az asszonyt, előadtam mindazt, amit sikerült megtudnom, s ő hálálkodva zokogott, mondván, hogy tudva tudja: nem sokat lehet majd mozdítani, és úgyis minden maradt a régiben, de végtelenül hálás, amiért végre valahol emberszámba vették.

Valósággal menekülnöm kellett, miközben szégyenkezve szabadkozott: olyan rosszul megy a sora a férje nélkül, hogy meg sem tudja hálálni fáradozásomat...

Igazságkeresés egy ivó körül

Kenyeresné felkeresi a szerkesztőséget

Sovány, madárcsontú asszonyka - nevezzük Kenyeresnének - keresett föl április végén a Scânteia-házban, s a felháborodástól remegve mondta el: férjét, Kenyeres Jánost három és fél évre záratta el a község polgármestere, ártatlanul.

- Olyan hirtelen történt minden, hogy azt sem tudtam, mi áll róla az iratokban, még a végzést se adták a kezembe - panaszolta két kisgyerek és az idős, beteges anyós minden gondjával magára maradt feleség, majd íróasztalomra tett egy hat lapos, részletes beadványt.

Akkor azt tanácsoltam neki, keresse fel azt a fórumot, amely az ítéletet hozta, hiszen joga van tájékozódnia abban az ügyben, amely életének váratlanul nehéz szakaszát hozta rá.

Azóta észrevétlenül eltelt a nyár, Kenyeresné remélhetőleg tovább rótta igazságának tekervényes útjait, beadványokat fogalmazott, s közben nekem is alkalmam volt beásni magam egy nem mindennapi per irataiba. Izgalmas, tanulságos olvasmánynak találtam az egészet, s hogy tisztábban álljon az olvasó előtt, mi is történt azon a tavalyi augusztusi éjszakán, lapozzuk fel együtt - persze, csak kivonatosan s helyenként szabadon idézve - az egész ügycsomót. A szereplők nevének megváltoztatása, illetve a helységnevekkel együtt történő elhallgatása elsősorban a család érdekében történik: ne hordják magukon évekig, fölöslegesen, egy meggondolatlan incidens minden kellemetlen következményét.

Az ügycsomó

A borítólapról: Kenyeres János - hatósági közeg tettleges megsértése, 3 év 6 hónap fogház, Btk. 239. cikkely, 2. bekezdés értelmében.

Btk. 239. cikkely: Az államhatóság gyakorlásával járó tisztséget betöltő tisztviselő ellen tisztségének gyakorlása közben vagy e tisztség gyakorlása során végrehajtott cselekmények miatt közvetlenül vagy közvetlen közlési eszközökkel elkövetett becsületsértés, rágalmazás vagy fenyegetés neve a hatósági közeg megsértése. A büntetés 3 hónaptól 2 évig terjedő fogház vagy pénzbüntetés.

Az említett személy ellen tisztségének gyakorlása közben vagy e tisztség gyakorlása során végrehajtott cselekmények miatt elkövetett tettlegességet vagy bármilyen más erőszakos cselekményt, valamint testi sértést 6 hónaptól 5 évig terjedő fogházzal büntetik.

A községi polgármester magánindítványából: A tegnap este 22.30-kor, miközben hazafelé tartottam, váratlanul megtámadtak, minek folytán sajnálatos tettlegesség áldozata lettem. Elképzelni sem tudom, mit vétettem az illetőnek, akit jóformán nem is ismertem. Ámde ennél is sajnálatosabb, hogy a tett színhelyén jelenlévő éjjeliőr közömbösen viselkedett, nem sietett a segítségemre, s ugyanígy járt el a lármára előkerülő tanácsi ügyeletes, az őrsparancsnok pedig érthetetlen, vétkes késedelmet tanúsított. Mindez olyan körülmények között történt, miközben minden lehetőt megtettem a község felvirágoztatása, az élet jó menetének biztosítása érdekében...

A községi polgármester magánindítványából (folytatás): ... Az eset egyben rávilágít arra, hogy még mindig akad tennivalónk az emberek nevelése terén, mert egyesek, minden erőfeszítésünknek fittyet hányva, nem értik még meg, hogy a törvény mindenkire egyformán érvényes, s nincs jogában senkinek önkezével igazságot szolgáltatni.

A tettes, aki alattomos módon a személyemre támadt, Kenyeres János, a közeli város egyik munkatelepére jár dolgozni, nős, két gyermek apja. Mint megtudtam, elégedetlen volt, amiért a családja nem kapott a falusi üzletből kenyeret, lévén téesz-tagok. Tudomásomra jutott továbbá, hogy a tegnapi este folyamán hosszabb időn át lesett utánam, és olyan kijelentéseket tett (pl. az éjjeliőrnek odaszólt, hogy "ne lásson semmit abból, ami történni fog" - amint ez az italboltos nőn keresztül a fülembe jutott), amelyek nyilvánvalóvá teszik: előre kitervelt merényletet forralt ellenem.

Kenyeres János különben kötekedő, italozó ember, aki családjával is durván bánik, s nem egyszer csapott botrányt nyilvános helyen, a községi élelmiszerboltból például többször is ki kellett tenni a szűrét. A sajnálatos incidens után felhívattam Kenyeres Jánost a tanácsirodára, de ő előbb jónak látta betérni az ivóba, ahol ismét felöntött a garatra, és nem volt hajlandó magyarázatát adni a tettének, amit mellesleg el sem akart ismerni.

Élve polgármesteri mivoltomból fakadó jogaimmal, a mai napon jónak láttam pénzbírságot kiróni Kenyeres Jánosra (kötekedés és illetlen viselkedés miatt), az éjjeliőrre (szolgálati feladatai elmulasztásáért), és az incidensnél jelenlévő Varró Ignácra (aki egy adott pillanatban arra ragadtatta magát, hogy kiabáljon is: "Jól tetted, hogy megverted!", ami csendháborítás), de úgy vélem, az eset társadalmi veszélyessége megköveteli a vétkesek büntetőjogi felelősségre vonását is. Javasolom e tekintetben Kenyeres János hosszabb időre való elzárását, de talán Varró Ignácnak sem ártana egy ideig a börtön, elvégre megrögzött alkoholista, s odabent legalább elvonókúrán lehetne, otthonában amúgy is magányosan él.

Az ügyészi rendeletből: Folyó év augusztus... éjszakáján Kenyeres János rátámadt... község polgármesterére, miközben az hazafelé tartott, s a földre teperve ütlegelte, hivatalos tisztsége gyakorlása során elkövetett cselekmények miatt. Elrendelem az ügy bírósági letárgyalását.

Az ügyész előzetes letartóztatási parancsából: Tekintve, hogy a szóban forgó tettre kiszabható büntetés felső határa meghaladja a két esztendőt, elrendelem Kenyeres János előzetes őrizetbe vételét.

Kenyeres János ügyészségi vallomásából: A kenyér miatt történt minden: el akartam intézni, hogy a család is kapjon odahaza, mert én a városról hozom az adagomat. Mihelyt hazajöttem a munkából, úgy 20 óra tájt betértem a tanácshoz, ahol az ügyeletes nekem azt mondta, hogy a polgármester a szomszéd faluban tartózkodik. Ezután benyitottam a közeli italboltba, ahol sör híján elfogyasztottam egy pohár bort. Itten találkoztam Varró Istvánnal, akinek elmondtam, mi végett keresem a polgármestert. Hogy teljen az idő, rendeltem egy hét decis üveg bort s ásványvizet, azt ketten ügyesen elfogyasztottuk. Közben észrevettem, hogy a polgármester holmi idegen személyekkel egy függöny mögött, a kocsmában poharazik. Mikor az italboltos nőszemély 22 órakor odaszólt, hogy záróra van, elhagytam a helyiséget, s vártam a polgármestert, aki kb. egy félóra múlva lépett ki a vendégekkel együtt. Közben vele volt a lánya is, aki érte jött, hogy hazavigye, mert erősen megrészegedett. Mikor a vendégek elszéledtek, a polgármesterhez léptem és megfogtam a könyökét, hogy hallgasson meg a kenyér ügyében. Ezt a lánya is tanúsíthatja, aki pár lépéssel előre ment, hogy mi közben nyugodtan beszélhessünk. Kértem a polgármestert, hogy ha a kenyér ügye nem elrendezhető, úgy adjon róla egy papírost, hogy a munkahelyemről intézkedjek. Erre rámütött egy bottal, és azt kiabálta, menjek haza, s ahogy a tanács elé értünk, be akart engem oda cipelni, de a síkos úton megcsúszott, gépiesen belém kapaszkodott, amire a vállamon átvetett esőköpeny reája esett. Mikor nagy nehezen feltápászkodott a földről, dühösen letépte az ingemet és a trikómat, belökdösött a tanácsirodára, hogy adnék róla számot, miért láttam el az ő baját. Nem tartom magam hibásnak, én nem ütöttem. Amikor az őrsparancsnok kiszállt, a polgármester már otthon volt, s én is hazamentem.

Kenyeres munkahelyi jellemzéséből: Kenyeres János két éve jött munkatelepünkre, áthelyezéssel. Viselkedése kifogástalan, hónapról hónapra teljesíti a tervet, jó minőségű munkát végez, minden tekintetben fegyelmezett munkaerő.

A belügyminisztérium megyei felügyelősége igazolásából: Kenyeres János nem szerepel bűnügyi nyilvántartásunkban, büntetlen előéletű.

A polgármester ügyészségi tanúvallomásából: Kérdéses nap délutánján a szomszéd faluban tartózkodtam, ahol a villanyművek három szerelőjével futottam össze, akik dolguk végeztével - a hálózatot javították éppen - műhelykocsijukkal beszállítottak a község központjába, úgy 21 óra tájban. Bementem a tanácshoz, ahol a tanácsi ügyeletes tartózkodott, s utasítottam, hogy a szolgálat idején nagyon jól vigyázzon ám, majd távoztam, s meginvitáltam a villanyszerelőket a helyi ivóba, egy pohárra. Összesen 2 (kettő) liter bort fogyasztottunk, ásványvízzel. Jelen volt a lányom is, aki értem jött, hogy együtt menjünk haza. Hogy valójában tettlegesség történt, azt az is bizonyítja, hogy amikor odaszóltam az utcán az éjjeliőrnek, hogy miért nem siet a segítségemre, azt válaszolta, hogy ő bizony fél, nehogy ő is megverődjék...

Én csak azután ütöttem a seprűnyéllel, hogy már meg voltam támadva, a tettes pedig semmi szín alatt be nem jött volna a tanács épületébe, hogy tisztázzuk a történteket.

Varró István ügyészségi tanúvallomásából: Amikor Kenyeres János meghívott a büfében, fogyasztanánk együtt valami bort, ő már ittas állapotban volt, és nagyon zaklatottnak látszott, neheztelt a polgármesterre. Kijelentette, hogy ha őkelme nem csinál rendet a községben, akkor ő majd megteszi helyette... Mialatt az ivóban tartózkodtam, testvéremet, Varró Ignácot egy csöppet se láttam. Az se úgy van, hogy én hívtam volna fel a Kenyeres figyelmét, miszerint a polgármester mégis csak a helyiségben tartózkodik. Mert láttam a tettes állapotát, és inkább hallgattam. Kenyeres pedig egyáltalán nem fejtette ki pontosan, hogyan akarna igazságot tenni.

Az éjjeliőr ügyészségi tanúvallomásából: Nem sokkal azután, hogy őrségbe álltam, a kocsma előtt megállt a villanyszerelők műhelykocsija, akik a polgármesterrel együtt bementek az ivóba. Akkor már odabent fogyasztott Kenyeres János és Varró István. Később Kenyeres kilépett a kocsmából, s kérdezte tőlem, én lennék-e a bakter, vagyis az őr. Igen, válaszoltam. Na, bátyám, azt mondja erre, akkor maga ma este ne lásson semmit! Én aztán nem is, fogtam tréfára a dolgot, de meg sötét is volt, és hát valóban nem lehetett látni... Eltelt valamennyi idő. Aztán hallottam azt a zajt, a lármát, de semmit nem láttam pontosan, se azt, hogy Kenyeres ütött volna, és azt se, hogy őt ütötték.

Az italboltos női személy ügyészségi tanúvallomásából: Kenyeres János éppen Varró Istvánnal koccintgatott, amikor a polgármester elvtárs megjelent a vendégekkel. Kenyeresék aztán elhagyták az ivót. Ki akartam vinni egy ládányi kiürült üveget, s láttam, hogy Kenyeres az épület mögött ácsorog a sötétben. Kérdeztem az éjjeliőrtől, mit keres ott hátul Kenyeres, mire nekem elmondta: Kenyeres megkérte őt, hogy "ne lásson semmit abból, ami történni fog". Ezek után én nem mertem hátramenni az üvegekkel... Mikor bezártam az ivót, a polgármester hazafelé indult, s Kenyeres is vele tartott. Én az ellenkező irányban lakom, s amíg hazaértem, egyáltalán nem hallottam semmiféle lármát.

A polgármester lányának ügyészségi tanúvallomásából: Láttam azt az embert, hogy mögöttünk lépeget, de azt gondoltam, ő a bakter. Elkísértük a villanyszerelőket a műhelykocsiig, s onnan a néptanács felé fordultunk. Ott Kenyeres megszólította az apámat, én ekkor mintegy 5 méternyit előre mentem. Anyám az útmenti panelház ablakából lenézett az útra, én meg felszóltam neki, mindjárt érkezünk. Akkor hallottam meg az apám kiáltását. Ezt kiabálta: "Mit csinálsz, te?!" Odanéztem: édesapám lehajolva, a hátára egy esőköpeny volt terítve, Kenyeres pedig ütlegelte. Majd apa is visszaütött, és elküldött az őrsparancsnok után, aki a mi házunkban lakik. Még sokan jártak az úton, de a sötét miatt nem ismertem fel őket. Apám nem volt ittas állapotban, mert nem szokott nagy mennyiségű italt fogyasztani. Hallottam, amint Varró Ignác rikoltozott: "Jól tetted, hogy megverted, mert nem ád nekünk kenyeret!" Kenyeres mindenesetre ittas volt... Amikor a sárba taposott esőköpenyét fölvettem a földről, azt mondta, nem az övé, de később, mikor hazament, mégiscsak magával vitte.

A polgármester feleségének tanúvallomásából: Telefonáltam este a lányomnak a szemközti postára, ahol dolgozik, hogy hozza haza a férjemet a kocsmából, ahol városi villanyszerelőkkel tartózkodott. Később a lányom felszólt az útról, hogy jön mindjárt az uram is, csak benézett a tanácshoz, mert annak az udvarán van a mi disznóólunk is...

Nemsokára aztán szaladt a lányom: ölik az apámat! Leszaladtam az emeletről, a lépcsőházban találomra felkaptam egy falnak támasztott seprűt. A férjem erőst sáros állapotban volt, éppen az éjjeliőrt szólongatta, hogy segítsen már neki, de az azt felelte, hogy fél. Erre a férjem kivette a kezemből a seprűnyelet, és ráhúzott vele Kenyeresre, aki aztán a tanácsirodán leszaggatta magáról inge maradék cafatjait, s lecsapta az íróasztalra, hogy az uram fizetné meg azt neki... A tanácsi ügyeletestől hallottam, hogy amikor ő kiszaladt a zajra, látott két alakot a földön, s az egyikben felismerte a férjemet.

A tanácsi ügyeletes (civilben könyvelő) ügyészségi tanúvallomásából: 22.30-kor bejött a polgármester az irodába, hogy nagyon vigyázzak a szolgálattal, majd távozott. Nemsokára lármát hallottam, azt hittem, hazatérő duhajok randalíroznak. Kérdeztem a baktert, ő se tudott semmit. Majd láttam, hogy a polgármester szólítja befelé Kenyerest, engem meg utasított, telefonáljak az őrsre, de nem sikerült, mert foglalt volt a vonal. Hallottam a Varró Ignác hangját is, nem tudom, honnan került elő. Azt kiabálta, szó szerint: "Hagyják békén azt az embert, mert nem hibás!" Még mondott valamit a kenyérről is, de nem értettem, hogy mit...

A szembesítési jegyzőkönyvből: Mivel egyes vallomások állításai között ellentmondásokat tapasztaltunk, elrendeltük az illetők szembesítését.

1. Az éjjeliőr továbbra is állítja, hogy Kenyeres megszólította őt: ne lásson. A vele szembesített Kenyeres viszont erre nem emlékszik. Arra igen, hogy találkoztak a kocsmaajtó előtt, de hogy beszélgettek is volna, arra nem.

2. A polgármester kitart amellett, hogy Kenyeres lesett őutána, rádobta az esőköpenyt és meg akarta verni. Ő már csak azután ütött, méghozzá csak egyszer, a kenyér ügye pedig már a verés után került szóba. A vele szembesített Kenyeres elismétli korábbi vallomását, fenntartva azt: először a polgármester ütött, méghozzá egy bottal.

3. A polgármester fenntartja, hogy az éjjeliőr, bár tudta, hogy őt éppen verik, nem volt hajlandó a segítségére sietni. A vele szembesített éjjeliőr állítja, hogy nem hallotta a segélykérést, és nem látott semmit, mert közvetlenül nem volt jelen a verekedésnél.

Varró Ignác ügyészségi tanúvallomásából: Este inni kezdtem a kocsmában, s közben berúgtam, úgy hogy nem emlékszem vissza semmire. Sem arra, hogy ott lettem volna a helyszínen, és arra sem, hogy egyáltalán mondtam-e valamit.

Kenyeres János ügyészségi nyilatkozatából: Tudomásul vettem a periratban foglaltakat, nem érzem hibásnak magamat és nincs szándékomban bizonyítékokat felhozni mentségemre.

Az ügyész vádiratából: Kenyeres János nem hajlandó beismerni tettét, s fenntartja a saját változatát. Ez azért elfogadhatatlan, mert már az összetűzés előtt hangot adott ellenségeskedésének a polgármesterrel szemben, agresszíven viselkedett, s maga is elismerte, hogy előzetesen nem látott botot a polgármesternél, aki így nem is lehetett a tettlegesség kezdeményezője. Ezennel elrendelem a bírósági eljárás lefolytatását és a tanúk megidézését.

A börtön igazolásából: Normális körülmények között átvettük Kenyeres János letartóztatottat a városi milícia szerveitől.

A bírósági tárgyaláson elhangzott tanúvallomásokból:

Tanácsi ügyeletes: - Amikor a lármára kiléptem, a polgármester azt mondta, hogy Kenyeres meg akarta őt verni, s ezért be akarja magával hozni a tanácshoz. A vádlotton nem láttam, hogy ittas lett volna.

A polgármester lánya: - Láttam, amikor Kenyeres verte az apámat.

Az italboltos női személy: - Kenyeres nem tűnt ittasnak azon az estén.

Varró István: - Igenis, a vádlott részeg volt.

Polgármester: - Az incidens előtt már a nyomomban járkált holmi személyes problémákkal. Községi szinten ugyanis az én feladatom megállapítani, ki jogosult a kenyérre az állami alapból. A Kenyeres felesége téesz-tagként szerepel, s az előírások értelmében a gazdaságtól kellett hogy gabonát kapjon, amennyiben teljesíti az előírt normát. Amikor úgy adódott, hogy fölös mennyiségű kenyér érkezett a boltba, ő is részesült belőle.

A bírósági tárgyalás jegyzőkönyvéből: A tárgyalás során a védelem kérte, hallgatnák ki tanúként a vádlott feleségét a kenyér ügyében, ám az elnök elutasította a kérést, mondván, hogy semmilyen körülmény nem mentheti föl Kenyeres Jánost a tette alól. Az ügyész kérte a bíróságot, vegye tekintetbe a vádlottnak a vizsgálatok idején tanúsított negatív magatartását, makacs és ellenséges viselkedését. Nem szabad elfelejteni, hogy tette társadalmilag különösen veszélyes, ezért példás büntetést érdemel. A védelem hangsúlyozottan rámutatott, hogy a vádat nem igazolják teljes mértékben és egyértelműen a felsorakoztatott bizonyítékok, ügyfele pedig következetesen tagad. Ám ha a bíróság mindezek dacára vétkesnek találja Kenyeres Jánost, úgy szabjon ki rá minimális büntetést, s lehetőleg javítómunkára küldjék, mert büntetlen előéletű, s a munkahelyi viselkedése is kifogástalan. Meggyőződéssel vallja, hogy védence tettében igen kis szerepe volt a szándékosságnak, inkább a véletlenek szerencsétlen összejátszásáról lehet szó. A vádlottnak nincs mit hozzáfűznie az elhangzottakhoz, tagadja, hogy vétkes lenne, s azon a véleményen van, hogy legyen, aminek lennie kell.

A fellebbezési kérésből: Az incidens nem úgy történt, ahogy az a bírósági tárgyaláson kidomborodott. A verés tényét és körülményeit - a felperesen és a vádlotton kívül - csak az előbbi lánya és felesége tanúsították. Ám ha ezek dacára sem hajlandók törölni a büntetést, úgy legalább annak tartamát csökkentsék, hiszen az alsó határként szereplő hat hónaptól a felső határként megjelölt öt esztendőig igen széles a skála.

A megyei törvényszék fellebbezési tárgyalásának jegyzőkönyvéből: A védelem arra hivatkozik, hogy a bizonyítékok nem eléggé nyilvánvalók, bár tagadhatatlanul együtt vannak a hatósági közeg tettleges megsértésének összes elemei. Ám vegyék figyelembe, hogy a vádlott jó magaviseletű, büntetlen előéletű. Az ügyész véleménye szerint mind a nyomozati szerv, mind a bíróság helyesen ragadta meg az ügy lényegét, s vonta le a kellő következtetéseket. Az a tény, hogy vádlott nem ismeri el tetteit, még nem ok arra, hogy azokat meg nem történtté lehessen tenni. A tárgyalás eredményeként, tekintettel Kenyeres János önbíráskodásának különösen veszélyes voltára, a korábbi ítéletet megerősítik.

A legfelsőbb ügyészség visszaigazolási iktatónyugtájából: Mellékelten visszajuttatjuk K.J. ... számú ügycsomóját, amely ... lapot számlál, azon oknál fogva, hogy tüzetes átvizsgálása után tovább már nincs rá szükségünk...

Egy év után

Kenyeresné a számára sorscsapással felérő ítélet óta igyekszik becsülettel helytállni mint családfenntartó, anya és meny. Bármilyen munkát elvállal, éppen csak a család ellátása lehetőleg ne sínyledje meg férje távollétét.

Emellett kitartóan talpal K. J. igazságának ügyében, s ha kell, akár az ország túlsó sarkába is elutazik, ahol kopogtat és érvel, vizsgálnák felül, hogy mi történt azon az éjszakán, s ha teljesen nem is lehet tisztára mosni az emberét, legalább büntetésén enyhítsenek, a család érdekében.

Vizsgálatokban pedig nincs hiány.

A periraton messziről látszik, hány és hány kézen ment keresztül, s minden egyes esetben alaposan átforgatták, tanulmányozták, mérlegelték.

- Az eset mindenkinek szóló tanulsága az, hogy ügyes-bajos dolgaink intézésére létezik a demokratikus, törvényes intézményi keret, s ne a kocsma tájékán próbáljuk megoldani azokat - hangsúlyozza az ügyben járatos nyomozóügyész, amikor felkeresem. - Igaz, vannak itt-ott homályos részletek is, de ezek mit sem változtatnak a tanulságon. Az incidensre nem került volna sor, ha Kenyeres törvényes úton, a tanácson keresztül érvényesíti állampolgári jogait, és nem akar sajátkezűleg rendet teremteni. Ha egy ilyen bűntettben elnéző a törvény, akkor mi a biztosíték arra, hogy holnap a hatósági közegek különböző cselekedeteire nem indulat szülte, önfejű tettlegességgel próbálnak válaszolni az emberek?... Sajnos, az öntudattal bajok vannak. Bevallom, nekem is elég sűrűn megdobálják kővel a lakásom ablakát. Mondtam is a feleségemnek, hogy őt, mint tanárnőt, iskolakezdéskor, majd március nyolcadikán és tanévzáráskor mindenképpen elhalmozzák virággal, én ilyesmit nem várhatok el senkitől... Semmi bajom Kenyeressel, de az alkalmazott módszerét mélységesen helytelenítem...

Nagyjából így vélekedett egy év eltelte után a helyi boltos is, aki elmondta, valahányszor Kenyeres megivott néhány pohárral, kötekedő, hangoskodó emberré vált. Különben, ami a kenyeret illeti, nem csak az ő családja volt hasonló helyzetben, viszont rajta kívül senki se próbálkozott az éjszakai ügyintézés eme formájával...

A helyi fogyasztási szövetkezet vezetője, különben Kenyeres közeli rokona, elmondja: italgőzös állapotban őt is próbálta már fenyegetni, de idejekorán sikerült leültetni.

- A polgármester ott tévedett - magyarázta a megyei pártbizottság aktivistája, akit az ügy felülvizsgálatával megbíztak -, hogy nem tájékoztatta idejében a történtekről a megyét. Hiszen ő nem egyszerű magánszemély, hogy csak úgy pereskedjék, hanem választott káder, párttitkár is, aktivista...

A polgármester elém teszi magánindítványának és a megyei bizottság felkérésére írt tájékoztatóinak másolatait.

- Ennél többet nem tudok mondani... Sajnálom az egészet, mint a kutya... De ha tudom, mi készülődik ellenem, bizony, nem kapnak el egykönnyen... A családot nagyon sajnálom, s Kenyeressel akár holnap is kezet fogok, ha hazaengednék, mert nem haragszom rá. Azóta viszont még az ivó közelébe se nézek, s ha valaki ittasan állít be a tanácshoz, hogy ügyét intézze nálam, szigorúan küldöm is haza, s csak akkor jőjön vissza, ha kialudta a mámorát. Nincs többé szükségem ilyen cirkuszra! Annyian jöttek s vizsgálták már ezt a dolgot, nem tudom, mit lehet még találni benne...

Töprengek magam is: milyen további tanulságot szűrhetnék még le azon kívül, ami az üggyel való ismerkedésem során elhangzott...

Talán itt a helye még három utóiratnak:

1. utóirat. - Nem igaz, hogy a férjem részeges, ahogy be akarták állítani - mondja Kenyeresné -, meg hogy rosszul bánik velünk. Tessék belegondolni, mielőtt elzárták volna, a napi kőműves munka után elszegődtek lakókat költöztetni, mert hívták őket mindenhova az építőtelepről. Az a kis plusz is jól fogott... De milyen az ember? A háziak ilyenkor megkínálták egy kis áldomással, azt illett felhajtani. Az egész napi fáradozás után, éhgyomorra az olyan, hogy az emberen gyorsan kiüt, mintha tényleg ittas lenne. Pedig csak fáradt... Így járt az én uram is, de nem volt ő olyan, csak ráfogták... Meg aztán, korábban verték már meg a polgármestert, jóval erősebben is, s azért nem lett semmi baj. Miért pont Jánosnak akarta megmutatni?

2. utóirat. - Nem azért mondom, mert most elfogyasztottam önnel együtt egy pohár bort - hangsúlyozta búcsúzás előtt a polgármester -, de Kenyeres nem becsülte meg magát, pedig az elején itt tölthette a büntetését a közelben, aztán mind üzengetett nekem haza, hogy csak szabaduljon, mert így elrendez, meg úgy... Na hadd el, hát ne üzengess te nekem, át is helyezték jó messzire, a Deltába, nádat vágni, üljön csak ott, ahol a helye van... Ha neki többet ér a nyakassága... Pedig igazán, mondom magának, hogy csak annyi kellett volna, hogy másnap, amikor hívattam a tanácsra, azt mondja: né, hát hibáztam, de bocsásson meg. Én meg azonnal visszavonom az ügyészségről az indítványt, s ezzel el van boronálva. Elvégre nem pusztultam belé abba az ütésbe...

3. utóirat. Az utólagos ellenőrzések mindegyike igazolta, hogy amióta Kenyeres Jánost a tettéért elítélték, családja pontosan hozzájut az üzletből a kenyérhez és az alapvető élelmiszerekhez...

Ennyi a riport.

Az akkori körülményekhez képest, állítom, meglehetősen messze elment az "igazság" feltárásában. A dolgot bonyolította, hogy nem két akármilyen ember kapott hajba, hiszen egyikük az akkori rendszer választott-kinevezett helyi letéteményese, másikuk viszont csak egy elégedetlen egyszerű állampolgár... Maga az a dolog is szokatlan volt, hogy egyáltalán, egy ilyen esetről kimerítő részletességgel tehettem említést. Igaz, amikor a megyei pártbizottságon az ügy háttere iránt érdeklődtem, mindvégig éreztem az illetékesek hanghordozásán, hogy polgármester ide vagy oda, nem tartják nagyra az illető falu első emberét. Gondoltam magamban: nem csodálnám, ha pár hónap múlva megválnának tőle.

Szimatom nem csalt: látogatásom után a polgármestert hamarosan leváltották. Amiben nagy szerepe lehetett annak is, hogy - magyar nemzetiségű volt. Annak idején a pártvezetést, akár egy-egy község szintjén is, már nem igen bízták a kisebbségiekre. Emberünk ritka kivétel volt, mert kellett a kirakatba néhány báb, de mindig örömmel fogadták, ha e bábok közül egyik-másik hírbe keveredett: mindjárt megvolt a természetes ok ahhoz, hogy megváljanak tőle. És senki sem mondhatott semmit. Elvégre "igazságtevés" történt...

Hány ilyen eset van az életben, amikor az ember ártatlanságát próbálná bizonyítani, megvan az eseményekre a maga verziója, de csak azt tudja mondani: Isten rá a tanúm...

Kenyeresék afférjának, rajtuk kívül csak a Fennvaló az egyetlen tanúja. És Ő nem szólt közbe. Nem tett vallomást egyik mellett sem.

(Szorongok, borongok: még hányan vagyunk, akik csak Istent hívhatjuk tanúként tetteink, szándékaink tisztaságát illetően? És ugyan, mit ér ez az igazolás, amikor a világ nem a becsületszóra kíváncsi, hanem a tettekre?)

*

Lassan hányingerem van a híradóktól, különösen szombat este, de már a pénteket is nyugodtan odaszámíthatjuk, amikor egész nap gyakorlatilag szinte semmi sem történik, az újságírói mesterkedéseket és csalafintaságokat leszámítva, hogy valamilyen provokációval, mendemondával valahogy felcsiholják a politikusok közötti személyi ellenszenveket - ahol nincsenek, ott maguk idézzenek elő -, nehogy egy nap is elteljen az áldott sajtóbotrány nélkül.

Ez már, sajnos, nem az én világom. Immár szinte bizonyos, hogy az általam kedvelt és elképzelt sajtó fölött végérvényesen összecsaptak a hullámok: a jó értelemben vett konzervativizmus immár nem kell a kutyának sem, hiszen az nem elég piacos, nem harsány, nem magamutogató, nem ígérgető, nem kacsint össze az olvasóval, nem primitív, nem szőrösszívű, nem tartalmatlanul kopogó, nem...

De milyen?

Hát ez az, épp ez a sajnos, hogy az életemben mindig az volt a meghatározó, ha valamivel szemben állva fogalmazhattam meg az álláspontomat. Kevésbé a saját értékrend, az eszmévé nemesített meggyőződés. A környező világhoz igazodva éltem, vele együtt vagy vele szemben cselekedtem. Alakítani kívántam a világot (könnyen elhitették velünk, mert miért ne hittük volna el? annyira jól hangzott e misszió!), de végül is, be kell látnom, inkább ő volt az, akinek sikerült alakítania engem, amin ma már egyáltalán nem csodálkozom, belenyugszom, ez az élet rendje, de azért valahol bánt, hogy mindaz, amivel indítottak bennünket, s amivel Ady is kecsegtetett, mármint hogy "mi vagyunk az élet fiai, a küzdelemre fölkent daliák...", csupán a naiv lelkesültség és az önszuggesztió világát jelenti, szemben a valósággal, mely örökös szamárfület mutat neki...

Kenyeres históriáját felidézve, mintha kissé el is tévelyedtem volna az eddig követett úttól, pedig pontosan tudom, hogy amit ezzel kapcsolatban eléadtam, legalább olyan szorosan kötődik a sorsomhoz, mintha unos-untalan egyes szám első személyben fogalmaztam volna.

Bevallom: akkor titokban attól féltem, hogy bár névtelenül adtam elő Kenyeres történetét, valaki fogást talál a riporton, és akkor egyetlen mozdulattal felfeslik a szándék valódi szövete. Szerencsére, nem történt meg. Amit annak tulajdonítottam, hogy sikerült jól elvarrni a szálakat.

Ma ezt egy fokkal prózaibban látom: azt hiszem, az írás csakis olyan olvasókhoz jutott el, akik igazságérzetébe beleillett az a szemlélet, amellyel egy igazságtalanságot megközelítettem; ezért nem is vetett kellemetlen hullámokat.

Nem így egy másik, 1980-as eset, mely majdnem az állásomba került.

(Mielőtt elmondanám, előbb jól kinevetem magam, annak az embernek a kajánságával, aki tudja, hogy az őt ért kisebb-nagyobb tragédiák, fenyegetettségek, büntetések és vezeklések távolról sincsenek arányban a tettek valóságos méreteivel. Nem egyszer történt meg, hogy az ember olyan ügy miatt vált egyik percről a másikra üldözötté, potenciális szembenállóvá, "ellenzékivé", ami másutt az élet normális menetét jelentette.)

A jelenből szemlélve enyhén nevetséges, hogy ekkora kockázatról beszélek, hiszen amikor a dolgok történtek, jól tudtam: nem eszik olyan forrón a kását. Ha nem szívóskodom, és hagyom a dolgokat a maguk logikája és természete szerint alakulni - gondoltam -, talán kikerülhetek a kutyaszorítóból.

Pedig mindvégig szédítő szakadék peremén jártam, könnyen a mélybe szédülhettem volna, de mert türelmesen, óvatosan kivártam, és nem én voltam az, aki elmozdult, hanem hagytam, hogy a helyzet alakuljon, végül túléltem ezt is.

Az ügy valódi súlyáról soha nem beszéltem otthon: a nyugtalanító, lezáratlan rossz híreket, ha rajtam múlott, rendszerint nem kötöttem a család orrára, ismervén feleségem enyhén pánikos, mindenütt bajt látó lelki beállítódását. A harcot amúgy is magamnak kellett megvívnom a bizonytalannal, végtére én hívtam ki magam ellen a sorsot, s a család semmilyen esetleges gesztusa nem segíthetett volna rajtam, ha a fejlemények kedvezőtlen irányba fordulnak. Abban reménykedtem, hogy még mielőtt megijesztenék valakit, sikerül kimásznom a csávából.

Gondjaimat általában magányosan szorongva, töprengve éltem és vészeltem át, éjszakai felriadásokkal, hajnali ébredésekkel, pillanatnyilag feszültségoldó italos lazítással, ami után - a lélekgyógyászok nem ámítanak! - az ember legtöbbször még mélyebbre süllyed, ördögi körbe zárva saját magát.

Az Ifjúmunkásnál töltött utolsó év - 1979 - ötlik fel tehát emlékezetemben, amikor egy vidéki újságíró kolléga nem mindennapi esetről számolt be a lapnak, mi pedig, a régi ismeretség és kollegialitás okán, jóhiszeműen helyet adtunk írásának.

(Mint később kiderült, az esetet hasonló hangnemben tálalta a helyi lap is, ahol a kolléga dolgozott; illetve az is, hogy a történtekben nem a legkellemesebben érintett egyik főszereplő "véletlenül" nem más, mint tanár testvére...)

Az általa előadott történet dióhéjban: egy kilencedikes - a középiskolában első évfolyamos - tanuló úgymond kegyetlenül megverte tanárát, több napon át gyógyuló sérüléseket okozva neki. A tanár több éve vezette az iskolai tánccsoportot, amely szép hírnévre tett szert, s számos vidéki, falusi kiszállás réven sikert sikerre halmozott. Az eset idején is faluhelyen jártak, amikor néhány fegyelmezetlen kamasz a csoportból összebeszélt, betértek a községi kocsmába, felhajtottak egy-két pohárral, s amikor az előadás kezdete előtt a vezető tanár látta, milyen állapotban vannak, a hangadót lezavarta a színpadról. Az megmakacsolta magát, s amikor a tanár kifelé tartott a pódiumról, utána ment és az egész csoport s a nézősereg szeme láttára - leütötte...

Ez a verzió jelent meg az ügyről az Ifjúmunkás hasábjain, s pár nap múlva felháborodott visszhangok érkeztek a kisvárosból, szerintük a dolgok nem éppen úgy állnak, ahogy azt mi bemutattuk. Ráadásul az ifjúsági szervezet megyei bizottságának vezetője is határozottan kifogásolta az eset ilyetén tálalását.

Jónak láttunk azonnali helyszíni kivizsgálásra vállalkozni.

Legszívesebben magam utaztam volna oda utána nézni az ügynek, hiszen jól ismertem a városkát, a vezető embereket, de utánagondolva, talán ez lett volna a legnagyobb hátrányom is. Meg aztán nagyon megnehezteltem arra az újságíróra, aki jóhiszeműségünkkel visszaélve beleugratott az elhamarkodott közlésbe. Korábban jópofa, belevaló székely embernek tartottam, meg sem fordult a fejemben, hogy igazságkeresés ürügyén, tulajdonképpen anélkül, hogy valaki is támadta volna a lapunkban, a saját bátyja fogadatlan prókátora lesz. Nem közvetlenül, persze, hiszen egy kezdő firkászt tett oda, megfogalmazni a dörgedelmet, viszont ajánló sorok kíséretében, kollegiális viszonyunkra apellálva, kérte, támogassuk a cikk közlését. Ráadásul akkor még azt sem tudtuk, mert elhallgatta, hogy a történetben szereplő tanár éppenséggel a bátyja. Haragom-dühöm még csak tovább nőtt, amikor a megyei ifjúsági szervezet első titkára bizalmasan figyelmeztetett: senkinek nem tettünk jó szolgálatot azzal, hogy egyoldalúan elítéltük a diákot, kikiáltván elvetemült gazembernek, akit most amúgy is mindenki kiátkoz, és valószínűleg repülni fog a megye valamennyi iskolájából, pár évvel az érettségi előtt ott áll, derékba tört iskolai karrierrel. Elmondta még - bár előtte hangsúlyozta, hogy csak magánhasználatra, bizalmasan teszi -, hogy jól ismeri a gyerek családját, magát a gyereket is, kizárt dolog, hogy saját kezdeményezésre tette volna, amit elkövetett, minden valószínűség szerint provokálták...

Akkor határoztuk el, hogy felgöngyölítjük a szálat.

Fiatal gyakornokunkat küldtem el azzal a megbízatással, hogy ha kell, akár egy hétig is időzzön el a kisvárosban - tanulgatta nálunk a szakmát, belefért az idejébe, megtehette -, s lehetőleg álljon szóba mindenkivel, akinek köze lehet a történethez...

A fiatal kollégának amolyan képességvizsgául is szántam a feladatot, arra gondolván, hogy amennyiben helytáll és nem hagyja magát túl könnyen leseperni a porondról, akkor megérdemli, hogy komolyan szóba álljunk vele. Biztattam, szerezzen be minél több bizonyítékot, vallomást, nyilatkozatot, véleményt, szemtanúktól, diákoktól, tanároktól, munkahelyi kollégáktól, jegyezze le azokat minél kimerítőbben, hogy visszatérve, pontosan el tudjon igazítani valamennyiünket a szerkesztőségben, mintha mi magunk végeztük volna a kivizsgálást.

Izgatottan vártam visszatértét.

Kiülte a kiszállásra előírt hetet - és lógó orral állított be. Elmondta, az utolsó percig azt hitte, úgy búcsúzik el a városkától, hogy sikerül tiszta vizet öntenie a pohárba. De egyelőre a poharat sem nagyon találja...

Zaklatott, zavaros előadásmódját félbeszakítva erélyesen rászóltam: ne ködösítsen, ne pánikoljon be, huszonnégy kerek órája van arra, hogy rendszerezve, adatolva eléadja: mit tudunk, mit nem tudunk, mi a kérdéses, mi a pletyka... Győzködésemben azzal érveltem, hogy elvégre, filozófia szakot végzett, ahol hivatalból is tanították a logikus gondolkodást, a szellemi cselekvés megtervezését, ráadásul kiváló tanulmányi eredményei voltak, semmilyen alapja nincs tehát kisasszonykodásának...

Másnap délután, mikor már mindenki hazament, s remélhettük, hogy senki se zavarja meg beszélgetésünket, leültünk az irodámban és hagytam, hogy elejétől a végéig felolvassa, amit hevenyészett macskakaparással lejegyzett a füzetébe. Két vaskos noteszt írt tele, sokszor lényegtelen apróságokkal megtűzdelve, de ahogy belemelegedett az előadásba, úgy éreztem magam mind közelebb a helyzethez, amelyből az tetszett ki, hogy újonc kollégám úgy forgott benne, gyanútlanul, ahogy csak pörgették. A vallomások többek voltak, mint ellentmondók. De ha egymás mellé illesztettük valamennyit, akkor, ha halványan is, kirajzolódott az a közös, alapvető részleteiben megegyező kép, amit lehetett ugyan erre vagy arra színezni, de elvitatni nem.

A vizsgálat egyik fő sugallata szerint a diáktanúkat megfélemlítették. Az elején még meséltek, nyilatkozgattak, később viszont rendre visszavonták korábbi vallomásukat. Az volt a feneség az egészben, hogy a történtek után tulajdonképpen mindkét fél, tanár és tanítványa is megpróbált fátylat borítani az incidensre. A maga módján mind a kettő ráébredt arra, hogy amit tett, túlment egy olyan határon, amit pedig nem lett volna szabad megengedni. A fiút legalább úgy mardosta a lelkiismeret, amiért - szerinte - visszaütött, akár a tanárt. A békülés felé az első lépést a fiú apja tette meg: felkereste a tanárt és kérte, bocsásson meg a fiának.

Tulajdonképpen a tanár ettől a perctől kezdve vált vádlóvá, hajthatatlanná, ekkor kezdődött részéről a bizonyítékok beszerzése, a hangulatkeltés a fiú ellen; amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az meghunyászkodik.

De a meghunyászkodás nem váltott át behódolásba. És ez lett a tanár veszte...

A hosszúra nyúlt, vallomásos délutánt követően egy héten át fogalmazgattuk, farigcsáltuk kettesben a riportot, nagy élvezettel és szakmai elégtétellel ízlelgetve a kétértelmű sejtetéseket, vágtuk össze az egymásnak feszülő tanúvallomásokat, majd mikor elkészült a kézirat, jóváhagyásra felterjesztettük a KISZ Központi Bizottságához. Ott természetesen felhívták a kérdéses megyei titkárt, de mert annak véleménymondása után sem tudtak egyértelműen dönteni, a párt sajtóosztályához fordultak, ahonnan azt a (szintén kibúvó) választ kaptuk, foglalkozzon a lap "egészségesebb, értelmesebb" dolgokkal. Mindenki elhiszi, hogy ez így történt, és így az igazság, meg úgy az igazság, de itt a tanári tekintély forog kockán általában, amennyiben egy ilyen anyag megjelenik. Azt pedig nem ajánlatos kikezdeni...

És mit sem ért az az érvünk, hogy hiszen az esetről már írtunk, egészen más megvilágításban, ez a riport csupán kiegészítené, helyre billentené az ott lefestett egyoldalú képet...

A riportot kénytelen-kelletlen elfektettük, a jegyzetfüzetek nálam maradtak, majd pár hónap múlva, az év őszén végleg megváltam az Ifjúmunkástól. Ahogy az idő telt, olykor még elővettem az iratcsomót, töprengtem, miként lehetne átlényegíteni az eset tanulságait úgy, hogy az emberek elgondolkozzanak azon: mi ér többet, igazságot szolgáltatni annak, akit ártatlanul befeketítenek, vagy körömszakadtáig védeni egy olyan embert, aki amúgy hasznos, sok pozitív vonással megáldott, de egy kritikus helyzetben elhagyta az embersége.

Formálgattam magamban a történetet, a sztorit, s egyszer csak papírra vetettem a Közlekedő edények c. cikkemet. A szöveget új lapomnak, az Előrének szántam. Főszerkesztőm volt annyira dörzsölt, hogy egyből kiérezze belőle a probléma kényességét, és bár valamennyi, helységre és személyre szóló utalás hiányzott az írásból, elegánsan visszaadta azzal, hogy a belátásomra bízza, mihez kezdek vele.

Kis töprengés után a szöveget levittem A Hét c. hetilaphoz. Nagyon gyorsan leközölték. Amikor kézbe vettem a kinyomtatott szöveget, kimondhatatlan elégtételt éreztem. Régen nem örültem úgy közlésnek, mint akkor. Valami teljesült a szándékaimból, amit korábban hiába próbáltam elérni...

Közlekedő edények

Megjelent A Hét c. bukaresti hetilap 1980. október 10-i számában, a Nevelés rovatban.

Álmos délelőttre emlékszem, amint az iskolai fizikum lépcsőzetesen emelkedő padjaiban szorongtunk. A hosszú kísérletező asztal mögött kék köpenyes, szigorú fizika tanárunk sürgött-forgott, felírta a táblára az új lecke címét, majd rámutatott két, egymásba futó üvegcsőre - pirosra festett folyadékot töltött belé -, s magyarázni kezdte az elvet: a közlekedő edényekben lévő folyadék szintjei minden körülmények között igyekeznek kiegyenlítődni...

Majd egy szökőkutat rajzolt, mi pedig a fizikai törvényszerűség mibenlétét hallgatva arról ábrándoztunk, milyen jót fürödhetnénk a zuhanyként alázáporozó szivárványos vízpermet alatt. De az igazi lecke csak ezután kezdődött: tanárunk szemünk láttára bizonyította be, hogy ha az egyik csőben - "edényben" - növeljük a nyomást, akkor az a másikban arányosan emeli a folyadékszint magasságát. Vagyis, hiába nyomnánk le a folyadékot erőnek erejével az egyik csőben, az nem préselődik össze, mert a másik csőben ravaszul magasabbra szökik.

Távolról sem álmodtam volna, hogy ama évtizedekbe vesző, hajdani fizikalecke tanulsága egyszer még szökőkútként tör fel bennem.

1.

Egyik középiskolánk fiatal tanáránál - kilencedikesek osztályfőnöke - egy tavaszi vasárnap reggelen váratlanul megcsörren a telefon. Kétségbeesett mama zokog: tegnap este, órák után, nem jött haza a lányuk! Egész éjjel le nem hunyták a szemüket, a férjével azt se tudják, mire gondoljanak...

A tanár megdöbben, s azt tanácsolja, várjanak még egy keveset, esetleg tudakozódjanak a rendőrségen, a mentőknél.

Ő maga eközben sorra tárcsázza telefonon elérhető tanítványait. Igen, velük volt a suliban, nem vettek észre semmi különöset rajta. A tanár mind komolyabban aggódik: ügyes, talpraesett lánynak ismeri tanítványát, az osztály ifjúsági szervezetének pénztárosa... Szökés? Ugyan... Baleset?

Izgatottan, kapkodva telik el vasárnap délelőttje.

A tanár késő délutánig őrzi a készüléket, mely makacsul hallgat. Már-már hajlandó azt hinni, csak álmodta a hajnali beszélgetést. Este már nem bírja tovább türelemmel, felcsöngeti a szülőket. A mama válaszol, de azonnal át is adja férjének a kagylót, mert úgymond "robban szét a feje". Az érdes férfihang dohogva közli: lányuk a délelőtt folyamán felhívta őket, közölvén, hogy férjhez megy egy város környéki parasztfiúhoz. Mire ő, az apa erre megmondta neki, hogy akkor nincs mit keresnie a szülői házban.

- Képzelje - háborgott a tanárnak -, még ahhoz is volt képe, hogy szinte a nyakunkra hozza annak a surmónak a szüleit! Kész, végeztem, ezt az ügyet lezártuk - dohogta, mintha mostanig ő tett volna szívességet a tanárnak, és választ se várva, letette a kagylót.

Nehezen virradt meg a hétfő reggel. Éjszakai hánykolódása közben a tanár mindegyre azt latolgatta magában, miként álljon majd az osztály elé. Mit mond a srácoknak a lányról, amikor ő is csak annyit tud, mint amennyit másoktól hallott? Lehet-e egy ilyen ügyben, látatlanban, saját meggyőződés nélkül ítélkezni? Hát még érzékeny kamaszok előtt...

Hajnal felé már derengett, hogy csak egyetlen választása maradt: fel kell ülnie a távolsági járatra, s kiutazni ahhoz a családhoz, ahol a lány már állítólag bekötött fővel néz a jövő elébe. Kábán baktatott végig a nyílegyenes falusi utcán. Az alacsony, kuporogni látszó falusi házban a tanítványa sírva fogadta...

Szomorú történet bontakozott ki az el-elcsukló, időként hangos zokogásba fúló szóáradatból.

Az apja évek óta veri őt. Nadrágszíjjal. Ha öt percet késik otthonról, már csattan a pofon. A rúgás. Az ütlegelés. A nekivadult ember ilyenkor elmondja mindennek, s üti, ahol éri... Most is csupa kék folt, itt és itt... Meg itt is...

A fiút az iskolában ismerte meg. Szobafestő. Az iskolát tatarozták, ott dolgozott heteken át. Megkedvelték egymást, beszélgettek. Néha elkísérte őt a villamosmegállóig.

Szombaton nem akarózott jönni a villamosnak. Tíz perc, húsz perc, sehol semmi. Sejtette, odahaza mi következne emiatt. Visszasomfordált az iskolába, s kérte a még dolgozó fiút: vigye haza magával, mert ő nem mer az apja elé állni.

A fiú egyszerű szülei kedvesen, megértően fogadták. Ő is szereti a fiút, ez az első szerelem az életében. Nincs miért hazamennie.

A tanár bármennyire is együttérzett tanítványával, egyre az órájára tekintett: nem akart elkésni az iskolából. Nem tudta eldönteni, mi legyen a lánnyal. Még csak kilencedikes. Szinte gyerek. Legalább a tizediket el kellene végeznie. De hogyan álljon az osztálytársak elé? Otthon amúgy is kitagadták. Házasodjék össze a fiúval? De hogyan lesz tovább?

Visszaúton mindenféle meggyőző hazugságon törte a fejét. Nem azon töprengett, hogy egyáltalán miért kell hazudnia, hanem hogy a következő hetekre, néhány hónapra még valahogy megóvhassa osztálya addigi, viszonylag egészséges hangulatát. Hogy ne szolgáltassa ki ártatlanul bajba jutott tanítványát a kamasztársak ösztönös kegyetlenségének.

Mire aztán szembenézhetett osztályával, a gyerekek valami érthetetlenül titkos, ám hihetetlenül fürgén működő hírcsatornák révén már mindent tudtak. Egy szót se szóltak, csak várták a magyarázatot.

A tanár, szerencséjére, megérezte, hogy itt most nem a lányról van szó: ő maga áll kegyetlen vizsga előtt. Ha akár egyetlen hamis szót is eldadog, az osztály egy emberként fordul el tőle.

Nehezen préselte ki magából a teljes igazságot. Tudta: ezzel hátat fordít minden hagyományos pedagógiai kánonnak. Cserében viszont láthatta, miként szegeződnek rá a tiszta tekintetek, és gyúl ki bennük sorra, őszinteségéért válaszul, a ragaszkodás.

A lány a tizediket már más környezetben, esti iskolában járja. Most gyereket vár. Gyerekfővel készül az asszonysorsra - menedékül választott, szintén tizenéves férje oldalán.

2.

Más városban, más középiskolában egy kilencedikes tanuló "kegyetlenül megverte tanárát, több napon át gyógyuló sérüléseket okozva neki"- szállt a fürge röptű szenzáció.

A történtekről legelőször a pórul járt tanár igyekezett beszámolni, minden illetékes helyen: igazgatóságon, tanfelügyelőségen, helyi szerveknél. Tehette. Zsebében pecsétes orvosi bizonylat, miszerint a tettlegességből kifolyólag agyrázkódást szenvedett, s lám, a fiúnak semmi baja, ráadásul nyegle hősként jár-kel az iskolában!

A tanár által előadott történet, dióhéjban: több éve vezeti az iskolai tánccsoportot, amely szép hírnévre tett szert, s számos falusi kiszállás révén halmozott sikert sikerre. Most is faluhelyen jártak, s nem is lett volna semmi baj, ha néhány fegyelmezetlen kamasz össze nem beszél, betértek a községi kocsmába, felhajtottak egy-egy pohárral, s amikor az előadás megkezdése előtt ő, a vezetőjük látta, hogy milyen állapotban vannak, a hangadót lezavarta a színpadról. Ám a fiú megmakacsolta magát. S amikor a tanár kifelé igyekezett a színpadról, utána ment és - leütötte! Az egész csoport és a nézősereg szemeláttára.

A hallottak alapján már senki sem hatódott meg attól, hogy a fiú amúgy osztálya legjobb tanulói közé tartozik, és hogy édesapja az iskola szülői bizottságának tagja. Az iskolai szabályzat - joggal! - drákói büntetést ír elő annak a tanulónak, aki tanárával szemben tettlegesen lép fel, még abban az esetben is, ha történetesen jogos igazságának próbálna önhatalmúlag érvényt szerezni.

Az ügy viharos hullámokat vetett, s menten akadt riporter is, aki a helyi lapban elrettentő példaként szellőztette meg ország-világ előtt a fiú elvetemült tettét, fejére olvasva társai egyöntetűen "elítélő véleményét". Majd másutt is írtak az incidensről, hasonló hangnemben - úgy, ahogy a nyilvánvalóan gátlástalan, életünk mindennapi biztonságát és egészséges közérzetét mételyező huligántempókhoz illik viszonyulni.

Nagy megdöbbenéssel hallottam később, hogy az illető megyei KISZ-bizottság vezetősége távolról sem osztotta a hivatalos közhangulat révén, s ezzel együtt a sajtóban lefestett helyzetképet, nem hagyta jóvá a fiú kizárását az ifjúsági szervezetből, akit a tanügyi szabályok paragrafusai alapján időközben eltávolítottak az iskolából. Maga az első titkár fogalmazott így:

- A valóságot elferdítették. Az ügyben a tanár legalább olyan hibás, ha nem hibásabb, mint a fiú. Együtt ivott a tanulókkal. Nem először teszi. Azt ette meg, amit főzött. Sem pedagógiailag, sem erkölcsileg nem méltányos az a mód, ahogy az ügyet kivizsgálták és egyoldalúan ítélkeztek...

Ilyen témára melyik újságíró nem harapna rá?

Fiatal, gyakornok kollégám vállalta magára: utánanéz, honnan ered ennyi ellentmondás?

3.

Első útja a fiúhoz vezetett. Más városban, más iskolában bukkant rá. Kiderült, hogy az eredeti büntetést, miszerint az ország összes iskoláiból kitiltják, időközben környezetcserére enyhítették. Mostani osztályfőnöke tudott a botrányról, mégis fenntartás nélkül befogadta a srácot, s nem csalatkozott. Nyílt, becsületes tanulót ismert meg benne, aki egészséges gondolkodásával cselekvésre serkentette társait. Nem csoda, ha alulról jövő javaslat folytán, egyhangúan osztálybizalmivá választották. Viselt dolgairól egyetlen szó se esett, tanára is mélyen hallgatott, nehogy igaztalanul árnyék boruljon a fiú fölé, hiszen mindketten nehéz életvizsga előtt álltak, s a történtek után többszörösen is bizonyítaniuk kellett.

A fiú bánta tettét, s ezt nyomban meg is vallotta a riporternek. Ám azt se hallgatta el, hogy a történtek beállításában szerinte sok a hamisság. Szó se róla, felhajtottak egy pohárkával, de nem csak egy páran, hanem mindannyian, a tanárral az élen, a községi kultúrotthon-igazgató vendégszeretetének jóvoltából. Azután felsorakoztak a színpadon. A tanár ráripakodott, hogy nem áll a helyén. Ő visszaszólt, hogy - de biza igen! A tanár erre dühöngve letaszigálta a pódium hátsó lépcsőjén, még bele is rúgott. És ekkor ő visszaütött. Nem kellett volna... De elöntötte az indulat. Az esetet, mely a kulisszák mögött történt, csak a leghátsó sorban állók látták. Az agyrázkódás? Másnap a tanár vidáman autózott a városban, többen is látták. Csak két nap múltán feküdt be a kórházba. A fiú szeretett volna bocsánatot kérni tőle, de a tanár nem volt hajlandó szóba állni vele.

A riporter ezután a fiú szüleinél kopogtatott. A középkorú, nyílt tekintetű férfi csöndes, szomorú hangon idézi fel azokat a hónapokat. Maga se érti, mi történt valójában.

Emlékszik, akkor este a fia feldúltan, szakadt ruhában állított haza. Hosszas hallgatás után mindent kitálalt az apjának, aki másnap rögtön az iskolába sietett, hogy tárgyaljon a tanárral, az igazgatóval, miszerint a család nem tesz panaszt a gyermek bántalmazásáért, lévén a gyermek is hibás. Ugyanakkor kérte, a tanár is tekintsen el a történtektől. Mert bármennyire súlyos az eset, az ő fia végül is csak visszaütött.

Az apa nagyon meglepődött, amikor kiderült, hogy a tanár őelőtte senkinek sem jelentette az esetet. Ezek szerint ő, az apa volt az, aki kiadta a saját fiát! S mire ment vele? A tanár persze megijedt, menten bevonult a kórházba, papírokat szerzett, megjátszotta a súlyos sebesültet, az áldozatot.

Elterjesztette, hogy a fiú előre megfontolt tettével szabotálni akarta az országos tömegművelődési versenyt!

Hittek neki. A papírjainak, a tánccsoport élén elért eddigi eredményeinek.

Bár tudták róla, hogy könnyen eljár a keze, és ugyancsak szeret a pohár fenekére nézni, mindennél többet nyomott a latba, hogy végül is eredményesen végezte a népművelői munkát. Amit egyesek csak ímmel-ámmal, noszogatásra, félgőzzel vállalnak el. Akadt olyan illetékes is, aki így tette fel magában a kérdést: "Mintsem, hogy elveszítsünk egy jó kultúrvezetőt, inkább simítsuk el a dolgokat". Ezek után a vizsgálat kutyafuttában és felszínesen zajlott le. Érdekes módon, senki nem akadt, aki nyíltan a fiú mellett tanúskodott volna. Bár odahaza, szűk baráti körben, s az első napokban még az iskolában is, néhány szemtanú kollégája kikotyogta: társuk igazat beszélt.

Az iskolavezetőség sugallatára az osztály KISZ-bizalmijával közölték: a fiút ha törik, ha szakad, ki kell zárni az ifjúsági szervezetből.

A tanár újságíró testvére közben gondoskodott a megfelelő publicitásról a megyei lapban. És ugyancsak ő ajánlotta be egy másik laphoz fiatal külsősük hasonló svádájú írását.

A kör bezárult, a fiú sorsa nyilvánosan megpecsételődött.

A szülők fellebbezésére végül is figyelembe vették az enyhítő körülményeket, ezért változtattak később az eredeti büntetésen.

A tanár azóta is háborítatlanul éli világát.

*

Az élet megy tovább. A közlekedő edények elve itt is hibátlanul működött.

Mert ki tagadná, hogy manapság aranyat ér egy tapasztalt, áldozatkész pedagógus, aki garantált siker a művelődés terén, nemcsak az iskolának, hanem egy tájegységnek is? Mi lesz, ha túlságosan szigorúan kérdőre vonjuk? Elhidegítjük magunktól! Elvadíthatjuk a társadalmi munkától! Érvényt szerzünk ugyan egy emberségében megsértett kamasz igazságának, viszont elveszítünk egy lelkes embert.

Tessék választani!

Nosza, nyomjuk csak le egy kicsit az egyik csőben a folyadékszintet, s máris minden rendben!

Igen ám, csakhogy a hajdani fizikalecke szerint a másik "csőben" ilyenkor...

Megóvtuk ugyan a tanár, a lelkes táncoktató tekintélyét eljövendő sikereink (hiúságunk?) számára, de mi történt a túloldalon?

"Nyertünk" egy sereg megfélemlített, lapuló diákot, akik ügyefogyottan, magukra hagyatva ismételgetik titkon az idejétmúlt leckét: ne szólj szám, nem fáj fejem. És "nyertünk" jó pár potenciális hamis tanút, akik a jövőben ki tudja, miként fognak majd ezek után pártatlanul kiállni az igazság mellett?

Kommunista életelveink nem békülhetnek meg a félszájjal kidekázott féligazságokkal.

A tanárát tettlegesen bántalmazó tanuló jogos büntetése mellett nem lehet túlzó követelés az, hogy a tanulót tettlegesen bántalmazó nevelő is hasonlóképpen elnyerje azt, ami ezért jár neki.

Már csak azért sem, mert elsősorban ő volt az - beleértve "megértő" támogatóit is -, aki visszaélt a hatalmával.

A hirtelenül nagyra nőtt, korán fejlett kamasz legfönnebb csak az erejével élhetett vissza.

Az írás megjelenése után két héttel meg is érkezett az első felháborodott visszhang.

Fenti szövegeket böngészve azóta is elég gyakran kedvem támadt kiigazítani korábbi magamat, de végül most is ellenállok a kísértésnek: dokumentumról van szó, amely jó vagy rossz, de adott kor s személyiségállapot bélyegét hordozza magán, s ha ma némileg formásabbra is sikerülne, értelmetlen dolog változtatni rajta.

Stiláris bökkenőin túl viszont arra figyeltem föl, mily sok az indulat a látszólag szenvedélymentesnek szánt, objektív fölvezetésűnek elképzelt beszámolóban. Amikor annak idején kiadtam a kezemből, számtalanszor elolvastam, s szent meggyőződésem volt, hogy a csupasz logikán kívül nincs egyéb az írás textusában. Meglehet, azóta jobban kifinomult a pártatlanságom. Meg aztán, azokban az időkben igazán közömbös semmiképp se lehetett az ember, mert a harmadik utat akkoriban is megbocsáthatatlan bűnnek tartották.

(Újraolvasva mellbe vág: mintha a bosszú, az elégtétel szelleme vezérelte volna soraimat, és ma már tagadni sem érdemes, hogy az indulatosság ceruzája íratta le velem A Hétben közölt sorokat.

Igaz, semmi pénzért sem vonnám vissza korábbi megállapításaimat a földrajzilag is elhallgatott helységben történtekről. Elvégre azért döntöttem a konkrét valóság fölötti lebegés mellett, hogy a véleményemmel, ítéletemmel szabadabban sáfárkodhassak.)

A tiltakozók, a fejüket az írásra felkapók hevesen reagáltak a cikkre. Amiről én egyébként csak két hét eltelte után vehettem tudomást, miközben magammal eltelten nyugtáztam: végre, sikerült kiírnom és világgá kürtölnöm a bennem feszülő ellentmondásokat. Büszke voltam ravaszságomra, csomagolástechnikámra, ahogy a kényes témát begöngyöltem, "időzítettem", hogy ne akkor robbanjon, amikor én is a közelben vagyok, hanem a kényelmes és ártalmatlan távolban.

Úgy teltek napjaim e két hét során, mintha én lennék a helyzet hőse.

A kijózanodás azzal kezdődött, amikor otthon egy szombaton megcsörrent a telefon és egy meglehetősen durva férfihang személyem iránt érdeklődött, majd mikor bemutatkoztam, a kisvárosbeli pedagógus szakszervezet nevében próbált tolmácsolni néhány keresetlen megjegyzést. Mivel a hangnemét elég gyorsan túlfűtötté és útszélivé pörgette fel, rászóltam, hogy mindezt írja le szépen, és hivatalos tiltakozásként küldje el oda, ahol a cikk megjelent. Ezzel lecsaptam a kagylót.

Következő hét elején az Előre főszerkesztője, amikor szokásos pofavizittel illettem, s tájékoztattam termelő munkám újabb eredményéről (a kirótt penzum elvégzéséről), diszkréten nekem szegezte a kérdést: mi bajom nekem az x. megyei pártbizottsággal. (Az x éppen azt a vidéket jelentette, ahol "közlekedő edényeim" működtek!)

Aprólékosan és őszintén kitálaltam előtte mindent: az előzményeket, a tényeket, a szándékokat... Mire ő, aki még emlékezett az írásomra, amit ő korábban eltanácsolt, tapasztalt politikus lévén, szenvtelenül vázolni kezdte előttem a várható következményeket...

Az elmúlt napokban több telefonbeszélgetése is volt A Hétben megjelent írásommal kapcsolatban - vallotta be -, többek között az illető megye pártbizottságának első titkárával, aki fölötte nehezményezte a történteket, s mert kiderült, hogy tulajdonképpen nem is A Hétnek, hanem az Előrének a munkatársa vagyok, arra próbálta főnökömet rávenni, sózzon kemény fegyelmit a nyakamba, sőt, ha kell, lássa el úgy a bajomat, hogy életem végéig megemlegessem.

Főnököm méltányolhatta azt, hogy nem hallgattam el semmit előtte, mert később azzal csillapította az első titkárt, hogy igenis, beszél majd a fejemmel, s közös erővel megpróbáljuk valahogy kiköszörülni a csorbát.

Mire én élénken tiltakoztam: semmilyen megkövetésre, önkritikára nem vagyok hajlandó! A cikkben egyáltalán nem szerepelnek nevek, aki magára veszi, az eleve elismeri, hogy róla van szó, következésképp az állítások is igazak. Ugyanis ha nem lennének azok, akkor az sem áll, hogy magára ismerjen...

- Várjon csak - csitított főnököm -, nem kell elsietni a dolgokat. Telik az idő, puhul a kelés. Most mindenki ideges. És kapkod fűhöz-fához. De majd megnyugodnak: jönnek sokkal fontosabb dolgok, új feladatok, új gondok. Túl kell élni, csigavér...

Ha nem mondja, akkor is ehhez tartottam volna magam.

A továbbiakban még el-eljutott hozzám néhány hír az újabb fejleményekről: az első titkárnak sikerült rávennie A Hét akkori főszerkesztőjét, Huszár Sándort, hogy leutazzon a kisvárosba, s a megyei pártbizottságnál szóba álljon mindazokkal, akik a cikk által sértve és érintve érezték magukat. Majd a találkozó után cikket írt lapjában, amelyben úgymond fél szájjal ki is mondja felettem a szentenciát, meg nem is, mindenesetre némi gyógyírt keneget a sértett hiúságokra, jótollú íróhoz illően megadja mindenkinek, ami kijár.

Nehezteltem ugyan a cikke miatt, de elismertem, hogy nem csak joga, hanem kötelessége is volt megírni azt.

Csakhogy a vihar akkor még távolról sem ült el. Nemsokára a párt KB sajtóosztályának vezetője hívott fel, aki jó pár éven át vezette a román ifjúsági lapot és ugyanannak a panelháznak, egyazon lépcsőházában volt a lakásunk: ő a negyediken lakott, én meg éppen fölötte, az ötödiken, s nem egyszer jött fel ő egy-egy este vagy mentem le én közös ügyeinket megbeszélni. Együtt voltunk korábban az ifjúsági szervezet vezetésében, de a szerkesztőségi irodáink is közel voltak egymáshoz a sajtóházban. Körültekintő, alapos tudású sajtóember volt, később elkísérte Ceauşescu pártfőtitkár-államelnököt egy-egy külföldi útjára mint sajtótudósító, ott felfigyeltek rá, s hamarosan a párt sajtófőnöke lett.

Ilyen minőségében, de a régi kapcsolat közvetlen hangján, csöppet sem fölényeskedve kérdezte meg telefonon, mihez kezdjen velem, mert már nem győzi lerázni a megyéből érkező panaszokat, pressziókat. Valamiért nagyon úgy néz ki, hogy a fejemet akarják... Ő elhiszi, hogy a szándékom jó volt, de tízszer is meg kell gondolni, húzzon-e a helyi vezetőkkel ujjat az ember. Még ha ezerszer is igazunk volna, akkor is nehéz a bizonyítás, márpedig bizonyíték nélkül...

Kiérzett hangjából a jó szándék, hogy ha csak lehet, nem akar eláztatni.

- Találjatok ki valamit. Írjatok arról a tanárról valami pozitívat. Nem te, egy kollégád, valaki más, lássák, hogy csak egy botlás volt és nem szocializmus ellenes megnyilvánulás, ahogy beállítani próbálják.

Elnevettem magam, de ő nagyon komolyan leintett:

- Ez nem vicc. Nem is tudod, milyen tűzzel játszol. De azért ne gazolj be, nem hagyunk egykönnyen a pácban...

Végül az lett az ügyből, hogy emberem elkerült a sajtóosztályról, még feljebb vitte a pártkarrier szele, a sajtóosztályt új káder vette át, az ügy lassan elnyugodott, kimúlt - áldás és békesség. Új idők, új emberek, új gondok... Ahogy a Főnök mondta...

Pár év múlva, amikor Huszár Sándor családjával áttelepülni készült az anyaországba, s az utolsó percig az Előrénél volt riporteri beosztásban, búcsúzáskor egy paksamétát adott nekem át, borítékban, amire az volt ráírva: Cs.G-nek, majdani naplója számára.

A paksaméta azokat a leveleket tartalmazta, melyek A Hét s személyesen az ő címére érkeztek a cikk megjelenése utáni hetekben. Hazavittem, s mikor már este elcsendesedett a család, a dolgozószoba hangulatfényénél együltében elolvastam valamennyi irományt.

Egész éjjel nem hunytam le a szemem a zaklatottságtól...

Most újra kiterítettem magam elé a Huszár Sándor ajándékát: az esetleges emlékirataimhoz adományozott leveleket. Teljes terjedelmükben agyrém elolvasni valamennyit, így csak jelzések, válogatott idézetek formájában érzékeltetném az akkori közhangulatot.

Egy nagybányai nyugdíjas tanítónő írta: Mikor elolvastam a fent említett cikk második részét, nagyon-nagyon elkeseredtem, s rájöttem, hogy egyesek számára (remélem, nincsenek sokan, szerencsére mást nem is tudnék említeni), mint pl. Cs.G., a pedagógus rongy, akibe a sáros, mocskos lábat bele lehet törölni... Ennek a cikknek a megírásakor az újságírót nem a tárgyilagos újságírói józanság vezette, hanem valami, számomra teljesen elképzelhetetlen bosszú, rosszindulat, irigység, nem is tudom, hogy nevezhetném, ez süt ki a sorok közül. Talán a fiát vagy a lányát az illető tanár nem vette be a tánccsoportba, vagy a "középkorú, nyílt tekintetű férfi" kapott magasabb megbízást a szülői bizottságban?... Sötétben vannak az indítás rugói, de úgy érzem a cikkből, valami egyéni, csak azért is megmutatom én neked van mögötte... Ahogy Cs. G. vélekedik, én azt nem merném nevezni kommunista életelvnek, sőt sértőnek találom. Itt nem arról van szó, hogy pedagógus véd pedagógust, hanem inkább az történt, hogy abban a példabeszédbeli közlekedő edényben nagyon zavaros és büdös a víz.

Egy, az illetékes kisvárosból érkezett levélből: Elolvastam egyszer, elolvastam kétszer, majd tanulmányozni kezdtem a szöveget. Végül is el kellett hinnem, hogy az egymás mellé rakosgatott szavak tömegét ezúttal egy ártatlan ember kipellengérezésére állította csatarendbe a szerző. Noha időpont, helység, iskola, szereplők nincsenek megnevezve, a leírt eset minden további nélkül azonosítható, hisz jó két esztendeje ugyancsak nagy port vert fel a megye pedagógus- és diáktársadalmában... Nem kell egyéb a dologhoz, mint egy ismert újságíró, akinek munkájában, ítéleteiben nem kételkedik a jóhiszemű szerkesztő, mert az ilyennek ugyebár minden megengedhető, még akkor is, ha ez a munka - esetünkben - felületes, eredménye pedig a valóság durva és következetlenségekkel megtűzdelt elferdítése...

Ugyancsak az illetékes kisvárosból, egy főkönyvelőnő leveléből: "Egy vagyok azok közül, akik ismerik a kamaszok viselkedését, van egy tizenegyedikes fiam, akit egyedül nevelek, s ismerem mind a tanárt, mind a szóban forgó fiú édesapját, és azt is elismerem, ha véleményt kértek volna róluk, mindkettőjükről pozitívan vélekedtem volna. A tanárral együtt dolgoztam körülbelül 10 évvel ezelőtt a rajoni néptanácsnál, ő a kultúrosztály vezetője volt, én mint könyvelő dolgoztam. Becsületes, szerény, példaadó, segítőkész munkatársnak ismertük, a poharazgatásairól nem volt ismeretes, munkáját nem a hiúság vezényelte, hanem a feladatának becsületes véghezvitele. A fiú édesapját a megyésítés után ismertem meg, közelebbi ismeretségben nem voltam vele, de azt hallottam, elismert ember... A történtek leírását egyoldalúnak tekintem, az az igazságosnak tűnni akaró újságíró miért nem látogatott el a tanárhoz, az iskolához, miért nem kért véleményt azoktól az emberektől is, akik a tanárt ismerik. Nem kétséges előttem, hogy a szülő a gyermeke mellett kell álljon, őt kell hogy pártolja, de vajon az ilyen gyerek, aki ma a tanárhoz üt, holnap nem fordul-e a szülei ellen, főleg ilyen esetben, ha még tudomást szerez róla, hogy évek után is egyesek bosszút forralva kérik a tanár megbüntetését... A fiatal fiúnak igazságot szolgáltattak, az élet előtte áll, munkájával majd bizonyíthat. De egy becsületben ártatlanul kipellengérezett ember, nevelő vajon nem érdemli meg az igazságszolgáltatást? Aki már közel három évtizede munkájával bizonyítja, hogy igenis nevelő, ezen túlmenően egy egész tájegység - népi kultúránk - hagyományainak ismerője, megőrzője és továbbadója.

Az illetékes kisvárosbeli földrajztanár leveléből: A következő két kifejezés a kérdések egész sorát indította meg bennem: "az ő fia végül is csak visszaütött"... Íme a kérdéseim: Cs.G. mikor állt utoljára katedrán és mennyi ideig tanított? Ha egy tanár leken egy pofont egy diáknak, milyen büntetés vár rá? Mit tenne Cs., ha anélkül, hogy együtt inna tanítványával, és anélkül, hogy bántalmazná, egy rendreutasítás miatt megverné az illető diák? Mit tenne Cs.G., ha a saját fia cselekedne ilyet? Mi a véleménye arról, hogy vannak iskolák, ahol egyes osztályokba a tanárnők félnek bemenni? Hát arról, hogy tizenéves diákok késsel támadtak, illetve rávettek egyéneket, hogy rátámadjanak tanárokra (nőkre is), mert azok számon "mertek" kérni egyes diákkötelességeket? Vagy az olyan esetről, mikor a tanár kiskorú gyerekét bezárták és bántalmazták olyan tanulók, akiknek elégtelent "mert" adni a tanár... Ha Cs.G. ezekre a kérdésekre netalán a mindig a tanár a hibás sablonszöveggel szándékszik válaszolni, akkor jobb, ha nem is fáraszt. Ismer Cs.G. olyan eseteket, hogy a szülők kizavarják vagy be se engedik a családlátogatásra érkezett osztályfőnököt? Én ismerek olyan esetet is, hogy a negyedik osztályos gyermek tanítónőjét az apa baltával fenyegette, hogy többet feléjük se menjen. (A partról könnyű okoskodni...)

Egy zenetanár leveléből, ugyanabból a városból: Önről mint emberről, újságíróról igen-igen rossz véleményem alakult ki. S hogy e véleménynek hangot adok, az ön írása késztet rá, amiből szó szerint idézek: "Kommunista elveink nem békülhetnek meg a félszájjal kidekázott féligazságokkal." Nos, kedves újságíró elvtárs, ön ezt az elvet csak dogmaként fogja fel (véleményem szerint), mert a cikkében tálalt tényanyag tárgyalási módja a fenti elvet tagadja... Sem a helységet, sem az iskolát, sem a tanulót, sem a tanárt nem nevezi meg, és így, névtelenül egész sor súlyos rágalmat varr a történetben szereplő egyénekre és munkaközösségekre. Hát ezt így nem szabad, még akkor sem, ha annak a szólásmondásnak szellemében írjuk, hogy Kinek nem inge, ne vegye magára, mert ezzel súlyosan vétünk az ön által emlegetett kommunista elveknek. Emlékeztetni szeretném, hogy a Román Kommunista Párt XII. kongresszusának határozata a sajtóra vonatkozóan is igen világosan meghatározza azokat a tennivalókat, amelyek a sokoldalúan fejlett, új típusú ember formálásában reája hárulnak... Ön az írásában odáig megy, hogy a tanárokat a tanulók ellenségeiként tünteti fel...

A következő levél egy diáklányé, aki maga is tagja volt az illető tánccsoportnak. Miután pontosan nevesíti az általam személytelenített történet valamennyi szereplőjét, mondván, hogy ezt így lett volna természetes tennie az újságírónak is, felteszi a kérdést: Miért nem jött hozzánk, akik megvédhettük volna nevelőnket, akinek annyi szép élményünket köszönhetjük? Mert ment ő sokfelé, azazhogy talán inkább csak egyfelé, egy oldalra. Ment a KISZ-titkárhoz, a nyílt, becsületes tanulóhoz, annak az édesapjához, a középkorú, nyílt tekintetű férfihez, csak hozzánk nem jött, pedig mi tudtunk volna legtöbbet mesélni neki az egyik félről: a tanárról. Elmondtuk volna, hogy mindig becsületes, lelkes embernek ismertük meg, aki szabad idejét áldozta a tánccsoportra, mert a néphagyományokba vetett hite arra buzdította, hogy átadja nekünk azt, amit ő egy életen át gyűjtött. Elmondtuk volna, hogy diákságunk legszebb emlékei a népi együttes tevékenységéhez, a hétvégi kiszállásokhoz fűződnek (hozzátenném, hogy egyetlen alkalommal történt meg, hogy baj adódott: amikor az alkoholtól fölbátorodott kamasz első és egyben utolsó kiszállására került sor). És elmondtuk volna még annak az újságírónak - ha kérdezett volna -, rácáfolva a KISZ-titkár szavaira: a tanárt soha, egyetlen előadás alkalmával sem láttuk ittasan. És ugyanígy bizonyíthatjuk mi, akik hetente együtt vagyunk vele, hogy soha diákhoz nem ütött... "Nyertünk egy sereg megfélemlített, lapuló diákot" - így a cikk. Nos, nem, kedves Cs.G. A cikk nyomán a nyereség jól láthatóan egy sereg felháborodott diák. Mert a kamaszlélek érzékenysége nehezen viseli el, ha az igazság nevében kiáltozik valaki égrekiáltó félrevezetést.

A kisváros 1-es ipari középiskolájának tantestülete is tollat fogott, tiltakozva az írás szubjektív hangvétele s a ferdítések ellen: Érthetetlen, hogyan ítélkezhetik Cs.G. olyan esetről, amelynek szereplőit - amint ez a cikkből kiderül - nem ismeri. Egyáltalán, az újságírói etikával, felelősségtudattal összefér-e a csupán újságíró kollégájától nyert értesülések alapján ítélkezni, sőt követelőzni? Vajon hová vezetne e módszer, ha mi magunk is alkalmaznánk, és tanulóink ismereteinek értékelése során kollégáktól nyert értesülések alapján osztogatnánk a jegyeket?

Ugyanabból a kisvárosból egy tanárember: Cs. G. írása túlnyomó részében egy 1978-ban történt esetet melegít fel. Írásának fontosabb szereplői, nevezzük így: Tanár, Szülő, Diák és immár Cikkíró is. Első kettőt negyedszázada ismerem. Cikkírót is évtizede már. Mindent egybevetve, a napok múltával is érthetetlennek tartom, amit írásában elművelt. Igaz, helységet és pontos neveket nem emlegetett, azonban paradox módon éppen az eltorzított beállítás, a sokfelé vagdalkozás teszi félreismerhetetlenné. Elfogadhatatlan volna és egyben jellembeli hiba részéről olyasféle magyarázkodás, hogy jaj kérem, dehogy, én egyáltalán nem erről az esetről számoltam be... Ennek az egész, tendenciózusan feltálalt eszmefuttatásnak pedig egyetlen igazi károsultja van: a félrevezetett olvasótábor. Ez utóbbi töredékében, amely ismeri a konkrét esetet, felhorgad a kérdés: nem ez a visszaélés a hatalommal, az újságírói hatalommal? A legszomorúbb pedig az, hogy Cikkíró, egyik országos hetilapunk egykori főszerkesztője, a teljes igazság szószólója követi el mindezt. Írása végén még büntetést is követel. Ő? Ezek után? Talán inkább neki kell számot adnia...

És még egy levélből, amelyet a tanügyi szakszervezet fogalmazott írásban az illető városból, megfogadva a furcsa telefonbeszélgetés végén adott "jótanácsomat". Valamennyi reagálás közül ez a legterjedelmesebb és a legvérmesebb: Mint municípiumunk tanügyi dolgozóinak választott szerve, a tanügyi szakszervezeti bizottság, az összes iskolák munkaközösségeinek felhatalmazásából, szeretnénk választ kapni arra, hogy miként jelenhetett meg az egyébként közkedvelt folyóiratban ilyen pedagógus-gyalázó iromány? Hozzátesszük, hogy a cikk megjelenése után felvettük - telefonon - a kapcsolatot Cs. elvtárssal. Tettük ezt azért, mert olyan tanárról van szó ugyanis, aki nem csak iskolájának, de a municípiumnak, a megyének, s nyugodtan hozzátehetjük, az országnak is dicsőséget szerzett népnevelői munkájával, a műkedvelők tevékenységének irányításával... Csodálkozunk, hogy ez a rágalom éppen most, a második magyarországi vendégszereplés után jelent meg. Ahelyett, hogy Cs.G. ennek az útnak a nagyszerűségéről, a...-i diákok és vezető tanáraik ügyszeretetéről számolt volna be, s további munkára buzdította volna őket, gyalázkodásba kezd, vádakat kohol. Vajon miért? Ez az együttes nem magánvállalkozás, hanem a román és magyar fiatalok közötti barátság elmélyítésének, a román és magyar folklórkincs iránti tisztelet, nemzetiségi hagyományaink ápolásának jegyében született és működik most is... A szóban forgó tanárnak írásai, szakcikkei jelentek meg a sajtóban, s önálló kiadványként is. Hosszú időn át ő volt... rajon művelődési életének irányítója, pár évvel ezelőtt országos kitüntetésben részesült, megkapta a Kulturális Érdemrend III. fokozatát. Hadd tegyük hozzá, hogy szakszervezeti gyűléseken, a tanév eleji megyei jellegű tanácskozásokon, művelődési bizottsági üléseken, pártgyűléseken, iskolai kiértékelőkön mindig ott szerepel a neve a legjobbak között... Ennyire távol állna Cs.G.-tól mindaz, ami művelődési életünkben, nemzetiségi népművelésünkben történik? Ennyire nem figyelne oda ezekre a kérdésekre? Akkor mire figyel ő? Mi a szerepe, a hivatása?... Érdeke lenne valakinek, hogy szétzilálja ezt az oly szép és magasztos munkát? Épp most, amikor színpadra kell állnia a Megéneklünk, Románia fesztivál 1979-1981-es seregszemléjének döntő szakaszán?... Aki képes arra, hogy egy rakoncátlankodó kamaszfiú és sértődött szülei, meg a szülők barátai szócsöve legyen egy ilyen ügy ellenében, az nekünk, rólunk ne írjon... Igen, felhívtuk Cs.G.-t, emberi módon kértük, vonja vissza rágalmait. Megdöbbentett az a magatartás, nagyképűség, amellyel válaszolt. Pedig nem egyetlen embert sért meg, hanem mindenkit, akinek köze van ehhez az ügyhöz, aki a folklóregyüttes munkáját támogatja, s aki szólt a tanár védelmére...

A megyei meg a municípiumi pártbizottság képviselői, a művelődési és a szakszervezeti szervek, a megyei tanfelügyelőség alaposan utánajártak a dolognak. Egyetlen ember akadt, aki másként látja a dolgot: a megyei KISZ-bizottság akkori első titkára, aki az Ifjúmunkás akkori főszerkesztőjétől a lapban megjelent cikk után sajtóankétot kért. Így került ...-re Cs. fiatal kollégája, akinek - úgymond - feltétel nélkül hitelt és igazat ad. Ámde azt elfelejtették, hogy a KISZ-titkár közeli barátja az illető tanuló apjának, a két családot szoros szálak fűzik egymáshoz, a férfiak vadászgatni is szoktak, lévén az apa a megyei erdészeti hivatal főkönyvelője...

A Cs. által emlegetett tanuló még csak tanulója sem volt a tanárnak. Magatartásáról, fegyelmezetlenségéről viszont híres volt, a pionírházból kitiltották, az Ady-ünnepségre szervezett kirándulást megzavarta, osztálytársait lefitymálta. Ezt a gyereket és a mindenhova futkorászó, névtelen leveleket szerkesztő szülőket veszi védelmébe Cs... A cikke által keltett botrány túl nagy ahhoz, hogy hallgatni lehessen az ügyről. Kérjük a főszerkesztő elvtársat, az elvtársiasság, a szocialista erkölcs szellemében, vonják felelősségre Cs.G-t a hamis vádakért, hivatalos szervek alaptalan rágalmazásáért.

A legelső érzés, ami hatalmába kerít: mintha le lennék taglózva. Annyi kritikai megjegyzéssel szembesülve már-már hajlamos vagyok elhinni, hogy a tükör, amit tartanak nekem, hiteles képet mutat. Ha ennyien mondják, valószínű, hogy egyoldalúan ítélkező, felületes szélhámos vagyok, aki pozíciójából könnyen szentenciát mond élők és holtak fölött. Az eszement, a megrendült idegrendszerű, a bomlott lelkületű nem érzékeli azt, hogy milyen torz szemszögből ítéli meg a világot. De egy józan, normális, az árnyalatokra érzékeny, elemző ész is meglehetősen kevés eséllyel száll szembe környezetével, ha az el akarja hitetni vele, hogy nem ő az igazság letéteményese, hanem azok, akik hangja erőteljesebben harsog. A többségé.

A csapda számomra ebben az ügyben abban állt, hogy nem magam utaztam le, utánanézni a dolgoknak. Meg abban az együgyű bizalomban, a megalapozottnak vélt emberismeretben, hogy képes leszek eligazodni kollégám benyomásain, tanúvallomásán. Akkor az az alaposság győzött meg, ahogy a tapasztalatait rögzítette. Sőt, azt is a javára írtam, hogy nyíltan bevallotta: bizonyos lépései, szándékai nem sikerültek. Hézagok vannak az összképben. Megértettem azt is, hogy miért ódzkodott például attól - amit aztán az egyik levélben a fejére is olvastak -, hogy megjelenjen a megyei pártbizottság propaganda titkáránál, akinek egy-kettő a fülébe jutott, hogy a népi diákegyüttesnél történt affér ügyében nyomoz. Úgy okoskodott: mintsem hogy pressziónak tegyék ki, netán meg is fenyegessék, inkább felül a vonatra és ha formailag dolgavégezetlenül is, de leteszi az asztalra azt, amennyire jutott.

Ezért történt, hogy mind a riport első megfogalmazásakor, mind később, amikor botrányt okozó ál-riportomat megírtam, jócskán átvállaltam tőle a felelősség nagy részét. Azt tehát nem állíthattam, hogy az ügyben személyesen jártam el, azt viszont igen, hogy bízva kollégámban, magamévá tettem az általa végzett vizsgálatot.

Ma már ostoba hazárdjátéknak tűnik, de talán mégsem volt teljesen az.

Változatlanul meggyőződésem, és azt hiszem, ebben az egyben egyáltalán nem tévedtem, hogy egy kamasz, egy fiatal ballépésének háta mögött mindig meg kell keresni - és meg is lehet találni - a felnőttek felelősségét, mulasztását, hanyagságát, sőt rossz hatását. Az nem lehet, hogy a fiatalok elvetemültek legyenek, a felnőtteknek pedig nyitva álljon mindenféle kiskapu, kijárjon a mentség, a magyarázat, mentőkörülmény, szempont.

A fiatalok akkor is ártatlanabbak, romlatlanabbak, amikor úgy tűnik, hogy szörnyűségeket művelnek. Mert mi, felnőttek sokkal jobban eligazodunk az álcázás, a védekezés, a helyezkedés eszközeiben. Több a féltenivalónk ahhoz, hogy habozás nélkül karakánok, elvszerűek, őszinték és pártatlanok legyünk. A súlyos, patologikus eseteket leszámítva, egy kamasz kilengése, megdöbbentő viselkedése mindig a felnőttek világáról árul el döbbenetes titkokat, s szinte érthető, hogy nagyon sok felnőtt éppen ezért igyekszik elgáncsolni az igazság lelepleződésének folyamatát.

A fiatal, a gyerek viselkedése mindig csak reakció valamilyen agresszióra, igazságtalanságra, amit a felnőtt világ elkövetett vele szemben. Ebben akkor is hiszek, ha felnőttként nem egyszer magam is szembekerültem a gyerekekkel, az általuk képviselt tiszta, még számításmentes logikával, és próbáltam elhitetni velük, hogy a helyezkedés, a simulás, a taktika sokkal fontosabb, mint a szándék maga.

Az iménti leveleket olvasva hirtelen sajnálatosan megingott minden addig bizonyosnak vélt meggyőződésem. Már-már arra is hajlottam, hogy kiálljak a nyilvánosság elé, és hamut szórjak a fejemre. Az, hogy nem így történt, némiképpen eredendő gyávaságomnak tudható be. Annak, hogy a sok-sok tengeri kalandozásról szóló irodalmi művet elolvasva, mindegyre azt a tanulságot szűrtem le belőlük, hogy viharban legjobb, ha az ember bebújik egy egérlyukba, vagy legalább is megpróbál olyan jelentéktelenné zsugorodni, hogy az elemek haragja ne tudja elérni.

Az idő mindenre gyógyír - hajtogattam magamban, pedig nem igaz, mert legfeljebb csak elviselhetőbbé teszi azt, ami ha jól megnézzük, becsületes ember számára elviselhetetlen: a rejtőzést, a félszájúságot.

Gyávaságom természetesen az írásban is megmutatkozott: hiszen nem mertem nyíltan felfedni a történet szereplőit. Irtóztam mindenfajta jogi következménytől: pertől, ügyvédektől, periratoktól, bizonyítási eljárástól, kihallgatásoktól. Úgy szerettem volna odamondani az ügyben vétkesnek talált felnőtt társadalomnak, hogy egy kukkot se szólhassanak ellene. Bíztam abban: a jóérzés majd arra kényszeríti az ügyben érintetteket, hogy meghúzzák magukat, úgy tegyenek, mintha nem is róluk lenne szó. Nem vettem számításba azt, hogy aki egyszer felépített egy mentséget, és azt bizonyos mértékig győzelemre vitte, nem fog lemondani olyan könnyen róla. A tanár, mivel elérte, hogy a konfliktusban őt tekintsék a szenvedő félnek, aki ráfázik az egészre és a fiút az agresszornak, aki hálátlan és potenciális tanárveszély minden iskolában, nehezen nyelte volna le azt, hogy netalántán fordul a kocka és esetleg őszintén tükörbe nézni kényszerül.

Irodalom és élet, fikció és valóság keveredett bennem, már magam sem tudtam, mi volt az ügyben a tényszerűség és mi a spekuláció, mi a pletyka és mi a bizonyíték.

Azt azért biztosan tudtam - hiába próbálták a kisvárosból Bukarest felé sugallni az ellenkezőjét -, hogy a kárvallott fiú apjával semmilyen üzletet nem kötöttem, hiszen még csak nem is találkoztunk, egyetlen szót sem váltottunk egymással, se élőben, se levélben. Eltelt szinte egy fél élet az esemény óta - "a renitens" diákból azóta komoly családapa válhatott, ő is megélhette már a maga kisebb-nagyobb konfliktusait az ifjabb nemzedékkel, és ők még ma is csak elvontan élnek bennem: létező, ám mégis virtuális lények, akikhez az ég világán semmiféle érdek nem fűzött és nem fűz ma sem. Tulajdonképpen nem is tudom, miért ragaszkodtam annyira az igazságtételhez, s könnyen előfordulhatott volna, hogy ha az Ifjúmunkást nem kavarják bele annyira alpári módon az egész történetbe - a már említett körülmények között eláztatva a fiút az első, jóhiszeműen fogadott, ám igazságtalan közléssel -, akkor közönyösen, gyáván elmentünk volna mellette, mint akkori életünk annyi más szégyenteljes eseménye, konfliktusa mellett.

Ma már egy ilyen kockázatos kalandra talán nem is szánnám el magamat. És még egy ilyen életet se vállalnék föl, amilyet leéltem. Csakhogy ezek akadémiai okoskodások: a további kalandokat még elkerülhetem, de az eddig leélteket föl kell vállalnom, a maguk teljességében.

Húszegynéhány évvel ezelőtt még mindez sokkal zavarosabban élt bennem. De mérhetetlen önbizalmat adott számomra az a levél, amit a Huszár-féle gyűjtemény végén találtam, s amiről mostanig - mint a mindent ütő aduról - bölcsen hallgattam.

"Tisztelt Szerkesztőség!

Eredetileg magánlevélben akartam közölni Cs.G.-vel az egyetértésemet cikkével kapcsolatban. Közben tudomást szereztem arról, hogy az érintett ... érdekszövetség nagyon felháborodott és mozgolódni kezdett. Ha igaz, az említett újságíró sajtóperrel fenyegetőzik...

Ilyen körülmények között számítani lehet arra, hogy önökhöz is küldenek tiltakozó, mosakodó, helyesbítő levelet, cikket. Ezt nehéz volna visszautasítani, de nagyon hatásos volna az én írásommal együtt közölni. Az én nevemet eléggé ismerik pedagógus körökben ahhoz, hogy tájékozódjanak, melyik oldalon van az igazság. Szükség esetén az igazgatóság hivatalos nyilatkozatát is közölhetik...

Amennyiben nem tartják szükségesnek az írásom közlését, kérem, juttassák el Cs.G.-hez.

Földalatti járatok

Nagyon megörvendtem Cs.G. Közlekedő edények c. írásának, annak ellenére, hogy ezzel egy tervezett cikkemet "lőtte le".

Az a fiatalember, akit a 2. és a 3. pont alatt említ, tanítványom, és rég elhatároztam, hogy majd mikor az illető leérettségizik, megírom az esetet. Nem azért, hogy igazságot szolgáltassak neki, mert az elvesztett évét nem lehet visszaadni, az ő és a szülei szenvedését, szorongását, keserűségét még az emlékezetükből sem lehet kitörölni.

Az ügy azonban általános elvi, nevelési szempontból is nagyon jelentős. Azt példázza, hogy az érdekek összefonódása folytán egyéni szempontok milyen kancsal optikát alakíthatnak ki, mily kegyetlenül áldoznak fel egyesek egy gyermeket a rosszul felfogott tekintély megvédésének érdekében, milyen sötét földalatti járatok nyelik el a méltányosság tiszta vizű csermelyét.

A régi iskolában történtekről nincs sokoldalú dokumentációm, arról nem nyilatkozom. Azt azonban tudom, naponta látom és tapasztalom, hogy a huligánnak kikiáltott, az iskolából kicsapott és városából elüldözött gyermek nálunk a legrendesebb, legfegyelmezettebb tanulók közé tartozik, a művelődési munkában élen jár és nagyon komolyan készül jövendő hivatására. Magatartása példamutató, tanárai szeretik, osztálytársai is legfeljebb azt kifogásolják, hogy - szerintük - túl udvarias a tanárokkal szemben. Ők persze nem ismerik a kálváriáját, különben megértenék, hogy a leforrázott eb az esőtől is fél. Nem, a fiatalembernek nem tört meg a gerince, nem lett stréber, csak kissé elővigyázatos. Olyan leckét kapott, amit nehéz elfelejteni. Nehezen élte bele magát egy olyan helyzetbe, ahol nem kell félnie a tanároktól, ahol a tanár-diák kapcsolat alapja a kölcsönös tisztelet és szeretet.

Cs. G. igaz ember igazát mutatta fel, ezt a mi iskolánk egész tantestülete tanúsíthatja. Részemről örvendek, és szerencsének tartom, hogy ezt a kedves, derék fiút megismerhettem, de ez neki nagyon sokba került...

Korábbi ígéretemhez híven, az egész történet szereplői közül ezúttal is csak magamat adom ki: maradjon meg mindenki névtelenségben, e történet öntörvényűségébe zártan, hiszen akkor is, s most még inkább egy jelenséghez próbáltam meg az általuk szállított valóságelemek és állásfoglalások révén támponttal szolgálni. Immár nem a pertől való félelem, hanem a mások személyiségét tiszteletben tartó óvatosság a meghatározó eljárásomban.

Mindenesetre, a Tanár úr levele annak idején visszaadta az újságírás értelmébe vetett hitemet. Mivel tanárember írta e sorokat - szöges ellentétben más tanáremberek korábban ismertetett felfogásával -, megnyugtattam magam afelől, hogy mégsem lehetek elvetemülten tanárellenes. Ami azért is nonszensz, hiszen már a családban magamba szívtam a tanári létforma és erkölcs lényegét: nagyapám, apám, nagynéném, nagybátyám, anyám, testvérem, feleségem valamennyien tanárok voltak, s nekem bár csak néhány órányi próbatanítás jutott ki az életben, nem gyűlölhetem a tanárembert.

Legfeljebb azt az embert - ha tanár, ha más -, aki nem mer szembenézni azzal, ami az ő mulasztása és felelőssége.

Tulajdonképpen ennyi volt az akkori állásfoglalásom lényege, sajnálom, hogy ilyen vitatható és félresikerült formában tört felszínre.

De talán ennél is jobban sajnálom, hogy azt a látszatot keltettem, mintha én magam csalhatatlan lennék, körülöttem teljesen tiszta lenne a levegő.

Idáig érve, sajnos, távol állok tőle, hogy lezárhassam ezt a végeérhetetlennek tűnő vallomásláncot. És megfejthessem magamra nézvést annak az igazságát, amit "Ali" - Lászlóffy Aladár - kezdő fűzfapoétaságunk hajdani nagylelkű mentora - valamennyiünket figyelmeztetve, beleértve magát is, megfogalmazott:

LÁSZLÓFFY ALADÁR

Férfiak

Hányan rohadtak el húsz és harminc között.

E kor a férfit vagy szemetet érleli bennünk.

Nemcsak a gyávák úszták meg szárazon,

s nemcsak a hősök tettek valami emlékezeteset.

Húsz és harminc között hányan rohadtak el.

Jobban kell utálnom őket, mint a múlt századot.

Kiszállok menet közben a kortársi liftből,

velük egyazon üvegből ne töltsenek nekem levegőt.

Ezek a fiúk sem bácsinak indultak, aki más fiút

fejet csóválva korhol, s nem izének, aki lapulva

vet ágyat egy kitüntetés összkomfortos

bársonydobozában, de hát

sokan rohadnak el húsz és harminc között,

mert esős a nyár, mert száraz a nyár,

mert könnyű az élet, mert nehéz az élet,

mert nem jön ki nekik, mert kijön nekik,

mert egy leckét sosem felejtenek el,

mert másvalamit tökéletesen elfeledtek,

mert sokan rohadnak el húsz és harminc között.

*

A nyolcvanas évek mindenképpen mély nyomokat hagytak életemen, családom életében. Sokat töprengtem, hogyan idézzek föl mindent, amit érdemes a serpenyőbe dobni - akár a jobba, akár a balba, válogatás nincsen, csupán osztályozás: ez dicsőség, ez szégyen.

Jó lenne tömörnek és érzelemmentesnek maradni. Ehhez viszont mégis csak szükségem van a távolságtartásra. És ezek a nyolcvanas években vezetett naplófeljegyzéseim. Amelyeket e könyv írásának elején még semmibe vettem, de menet közben rá kellett ébrednem, hogy nélkülük inkább csak magyarázkodni tudnék. Így most egy ideig a kerek történetek háttérbe szorulnak, a tényközlés javára.

1981. április 17. Nagyszerű volt a ma esti fürdés. Egyre jobban a kedvemre van a tisztálkodás. Gyerekkoromban, fiatalon sajnáltam rá az időt. Hanyagoltam... Érzem tán, hogy föltétlenül újjá kellene valahogy születnem?

Kinek-kinek megvan a maga kis vagy nagy tragédiája. És ha az felszínre kerül, rátelepszik az életünkre, akkor jöhet bármilyen nagyvonalú derűlátás, magyarázat és biztatás, csak szédülünk, mintha a szakadék szélén állnánk.

Attilában mind többször ismerek rá (jobbik) magamra. Csak nehogy átcsússzon a túlsó "sávra". Vajon, hogyan tör majd utat magának? Az enyém zökkenőmentesnek látszik, bár nagyon megszenvedtem. Ezt viszont senki sem veheti észre. Az elfojtás örökösen napirenden: a drótkötélen járok, reggeltől estig. Néha magam előtt is játszanom kellett. Hogy átérjek a túlsó állványra. De máris fordulni kellett, visszafelé, s azóta sincs menekvés.

1981. április 19. Attila az este felhívta a nagyapját. Nála volt Csíkszentkirályon, vakációban. Matekoztak. A kötelékek még szorosak. A jelek szerint jól összemelegedtek az elmúlt napokban. Mintha apa és fia... de miért? Mintha nagyapa és unokája. Ez a viszony néha termékenyebb, mint két egymást váltó nemzedék csatározása. A "kétlépcsős" tapasztalat, a háttérbe szoruló stílus folytán frissebbnek hat. Divatozik. Ezért fedezik fel a fiatalok a fél évszázada letűnt idők spanyolviaszát?

Új hét következik. "Őrangyalom" ezúttal elmaradt. Múlt vasárnap nem talált idehaza, most meg, gyanítom, kivár. Kíváncsi lennék, milyen gondolatok járnak a fejében? És mi végre? Milyen csapdát tartogat a számomra minden alkalommal - és egyáltalán? Micsoda csodabogarak! Szüntelenül keresztezik az életemet. De vajon a kiét nem? Mégsem tűzte senki tollhegyre őket. (Még csak az hiányzana...)

1981. április 20. A bukaresti tévé magyar adása Hajdu Győző Móricz-kompilációját közvetítette a feleség, Ádám Erzsébet előadásában. Biztosan sokan nézték a produkciót, élvezték is a szöveget, s bosszankodtak a gyatra színészi játékon magán. Miért van az, hogy jó szándékok néha oly kétes kezekhez tapadnak? De mi az: "jó szándékok"? Ki tudja, hátha az volt xy célja ezzel, hogy néhány jó pontot nyerjen a magyarság szemében (is). Nehogy az végleg kiutálja őt? De mire ez a nagy helyezkedési láz? Ütött az óra? Miféle óra? És hányat?

I. J.-vel bizalmas kettesben a pártszékházban. Mindenütt azt látja, hogy egyre divatosabb valakire rásütni az áruló bélyeget. A felfűtött nemzetpszichózis megteremti a felfűtött kisebbségi elfogultságot is. Az akció-reakció egymásra hatás érthető. De elfogadható-e magatartási modellként? Elfogultságra elfogultság az egyetlen válasz? Ostobaságra válaszoljunk-e ostobasággal? Kővel dobnak: visszadobom? Ennyi az egész? Megmaradni annak, ami vagyok - ez nem jelentheti azt, hogy magatartásban mások szintjére süllyedek. Ha valaki elfogult, attól én még nyugodtan lehetek nagyvonalú. Föltéve, persze, hogy valóban az vagyok, és nem csak átmenetileg hirdetem. Ki hát az áruló? És mit árul el, ha mégis... Azt hiszem, valahol én is egyfajta feketelistán vagyok. És ez ellen még csak tiltakoznom sincs miért. Nyíltan elköteleztem magam a hatalom mellett. Nem adtam kezet a kilátástalan ellenzékiségnek. Külföldre távozott öcsém ügye még csak bonyolította a kérdést. Ezek után ki hinné, hogy nem a félelem mondatja velem, hanem a meggyőződés: ellenzem a megfutamodást!... Igaz, az egyensúlyon való őrködésemért meg is fizetnek. Akik csupán ezt látják sorsomban, nyugodtan mondhatják: Cs.G. igazi bérenc...

Nehogy a végén még paranoiás legyek, attól való félelmemben... Mitől való félelmemben?

1981. április 24-26. T. "elkapott" vasárnap délelőtt. A lányom egyre kíváncsibb: mit akarhatnak e vasárnap rámtelefonáló román "bácsik"? Ha én azt tudnám... Elütöm a kíváncsiságát...

1982. június 6. Veszekszünk a családban. Szülők is, gyerekek is. Most éppen a nagy fiamék kicsengetési kártyáján. Nagyváradi ismerőst kértünk meg, az ottani nyomdából, segítsen kivitelezni. Bukarestben ezt nehezebb lenne elintézni magyar nyelven. Persze, nem készül el idejében. A gyerek ideges, számonkér. Egyedül maradok vélt igazammal. Ma éreztem először, veszekedés közben, a fejemet elöntő indulatot, és a be-begörcsölő szívet. Furcsa, megsemmisítő érzés volt, és még sokáig nem fogom elfelejteni... Nem csodálkozom. Odakint egyáltalán nem mennek simán a dolgok. Annyi minden történt a tavaly óta, hogy hirtelenében még a lényeget is nehezen tudom rögzíteni:

- elkészültem a könyvvel

- elhagytam a cigarettát, 40 éven túl.

- új (kis)regényen dolgozom

- kisebbik öcsémet otthagyta az élettársa Kanadában egy közös barát miatt

- képzőművész barátaink, férj és feleség kint maradtak Svájcban

- aggasztó módon hízom

- leépítések, minden vonalon

- áremelkedések

- az újság postarovata (Leltár a postafiókban) heti megjelenésű lett, ami még inkább helyhez köt

- máig tartó szükségállapot Lengyelországban

- Anglia és Argentína egymásnak ugrottak a Malvin-(Falkland-)szigetek miatt

- megjelent Ion Lăncrănjannak az erdélyi "kérdésről" szóló könyve, ami felkavarta az összes kedélyeket.

1982. június 9-11. Szerdán elkapott T.: ugyan, mit szólok Lăncrănjan könyvéhez? Megmondtam, hogy a szerző engem személy szerint mélyen megsértett vele, mert egy kalap alá vett minden szószátyárral, és arról akar meggyőzni, hogy nekem, romániai magyarnak több jogom van idehaza, mint neki, többségi románnak. A nagy kérdés az, hogy ha román részről a szubjektív vélekedésnek utat lehet engedni, akkor miért nem működik ez fordítva is? Vagy legalább a nyílt tisztázás irányában. Lám, Méliusz József válaszcikke azóta is áll, a cenzúra nem ad zöld utat neki, pedig ha valaki tudja, hogyan kell egy ilyen kérdésben mértéktartó és elegáns választ írni, akkor az Méliusz József. T. mindeközben buzgón igenelt, bólogatott nekem (az is meglehet, hogy rutinból, ezzel az eszközzel sokszor könnyű szóra bírni az embereket, mert a helyesléstől könnyen bátorságra kapunk), nekem azonban nem volt rá szükségem. Véleményt mondtam, mert megkérdezett, és én tudtam, hogy igazam van, az ő bólogatása nélkül is.

1982. június 22. Félix-fürdő teljesen levett a lábamról. Érzem, hogy ez az elvarázsolt hely mindegyre vissza fog szólítani magához. Lehet, hogy olyan lennék, aki mindenben keresi a jót? Vajon ez az örök derűlátásra való hajlam megnyilvánulása? Vagy a problémáktól való kényelmes menekülésé? De hát a problémák ott vannak, minden eredményünk háta mögött!

1983. március 23. Apám 13 napja halott. Grigore Moisilról írok tanulmányt, ami félbemaradt az ő írógépében. Becsületbeli adósság: a téma, a szerző és a halál miatt. Ha meg tudom írni azt, amit ő szándékozott erről az ízig-vérig román matematikusról, akkor talán belenyugszom az elvesztésébe.

Veress Zoltán, aki a Korunk részére nagyon várja az elkészült tanulmányt, telefonon vigasztal: "Nagyon fáj a professzor úr elvesztése, hiszen ő lett volna az 1982-es potenciális Bolyai-díjas. De sajnos, csak az élőknek ítéljük oda, mert a díjnak ösztönzőnek kell lennie..." Nocsak... a díj csupán a díjazottat ösztönözheti? A hozzátartozók, a pályatársak kutyák?

Alig várom, hogy beléphessek a szentkirályi házba. Magamra. Meglehet, hogy a következő pillanatban majd megbánom. Egyelőre vonz a szellemével való találkozás (Hamlet!?).

A szimat mintha tudná, mik zajlanak körülöttem, újra jelentkezik. Már az elején mindjárt mellének szögeztem a tényeket; belezavarodott, nem tudta, milyen kérdésekre terelje a beszélgetést, majd feladta. Persze, könnyen lehet, hogy azt, amit tudni akart, közben megtudta (a nénémet, aki hazajött, a halált, külföldi kapcsolatokat, iskolai dolgokat stb...), persze, ehhez nem kellett tőlem faggatóznia, anélkül is könnyen rájöhet...

1983. március 26. Ilonka rossz hírekkel állít haza. Állítólag lefogták egy "vérszívó (Drakula! vámpír...) szekta" vezetőjét, és kivégezték, amiért is a szektatagok megfogadták 1000 gyermek elpusztítását. Eddig 8 gyerek tűnt el a fővárosból, s találták meg őket később meggyilkolva. Valósággal rosszul lett a hírtől, s szaladt a kisebbik fiunk elébe. Hamarosan szerencsésen haza is jöttek.

1983. március 27. Éjjel azt álmodtam, hogy tort rendeztünk Kolozsváron apámnak, amin ő maga is megjelent, és szörnyen dühös volt, amiért nem tud darabonként 4 dolláros üvegpoharat vásárolni, méghozzá a valutás üzletben! Megnyugtattam, hogy majd mindent elrendezek, s szerre felhívtam a barátaimat, hátha tudnak segíteni, majd telefonálás közben fölébredtem. Még sokáig csengett a fülemben a kisöreg őszinte zsörtölődése az élet abszurditásai felett...

Ma Attila fiam is hazaállított újabb szekta-hírekkel; állítólag valamennyien kopaszok, úgy nyírva, hogy egy hajkereszt maradjon a fejük búbján, ami fölött parókát viselnek, hogy az egész ne tűnjön föl a járókelőknek. Válogatott rémtörténetek formájában terjeng a sztori: 1. hivatalosnak látszó turistabusz (ONT) állt meg az egyik bukaresti iskola előtt, papírokkal, s kirándulni vitt bizonyos számú gyereket, örökre; 2. A székelyföldön történt, hogy fehérköpenyes egészségügyiek kerestek fel iskolákat azzal, hogy oltást adnak, aztán mérget fecskendeztek be a gyerekeknek; 3. A milícia állítólag holmi gyanús pasasokra is rálőtt...

Tájékoztatásunk kizárólag kisipari módszerekkel történik: a pletyka, a suttogás, a torzítás, a kitalálás a fő eszközök. Korrekt tájékoztatásra egyáltalán ne számítsunk. Azt hiszem, sose fogjuk megtudni, honnan eredtek ezek a rémségek...

1983. április 18. Hideg éjszaka, hideg reggel. Mikor a szerkesztőségbe érek, kiderül, jön a jugoszláv pártfőnök, lezárják az utat, eltérítik a járműveket. Már-már az az érzésem, nem is az idegen vendégeknek szól ez a rettegő óvatosság, hanem...

1983. április 19. Komoly gond a láthatáron: az írógép bejelentése. Törvényt hoztak, hogy ismét engedély kell a tartásához. Amikor 1963-ban az első táskagépemet vettem, az üzletben csak úgy álltak szóba velem, hogy vittem a rendőrség gépelt, iktatott és lepecsételt engedélyét arról: mint újságírónak, jogom van egy darab írógépet vásárolnom. A vásárlás után következett a gép bejelentése, amikor egy rendőrségi teremben, sok-sok klienst összegyűjtve, beazonosításhoz szükséges betűpróbát adtunk, mintha csak ujjlenyomatot vettek volna a gépről. Pár év múlva e törvényt elfújta a szél, apám bátran elővehette a titkos helyen tartott régi Erikát, amit sutyiban a nagybátyjától örökölt. Később, 1979-ben magam újabb, erősebb gépet vásároltam a táskagépnél. S most itt állok, három bejelenteni való géppel a nyakamon - közben az apámé is rám maradt -, szorongva, hogy a visszatérő múlt lassan keresztben nyel le bennünket, pedig azt hittük, hogy végleg magunk mögött hagytuk.

1983. április 20. Sorik kollégánk olyan, mint egy egérke. Kicsi, cickányos, minden lében kanál. Ő a szerkesztőség élő lexikona. Tegnap elment a milíciára, hogy bejelentse az írógépét. Szépen kitették a szűrét: az intézkedés egyelőre csak tervezet, senki sem tudja még, hogyan hajtják végre. Üljön csak otthon, amíg szólnak...

1983. április 21. Egyre-másra rámtalálnak a problémás esetek. Bizalomkeltő, hogy az emberek meg merik írni a bajaikat. Fiatalasszony Bálványosváraljáról, férjét bezárták (3 év), mert úgymond megverte a polgármesterét. Messziről bűzlik az ügy, hogy hivatali visszaélésről van szó, ha felgöngyölítené valaki, jó lenne. De már van 2 problémás ügyem, harmadiknak ez már púp lenne a hátamon...

1983. május 1. Dühösen, kimerülten. Este van, nagy nehezen sikerült kifürkésznem az írógépem gyártási számát, amit fel kell majd tüntetnem a nyilvántartási kérvényen. Az ördög tudta, hová rejtették el, melyik alkatrészébe vésték be. Amíg a vastag kosztól tisztogattam szegényt, feleségem észrevette a mozgó rész alatt, egy apró félkörben.

1983. május 3. Vidéken voltam, hazatérve a szerkesztőségben vár a meglepetés: úgy tűnik, át kell adnom a levelek feldolgozását másnak. Hetekkel előbb a Főnök érdeklődött: mit tegyen a helyettesével? Merthogy semmire se tudja használni... Meg se szabadulhat tőle... Ezért jó lenne kitalálni a számára valamilyen hasznos elfoglaltságot... Diplomatikus választ adtam akkor: valami olyasmit kell rábízni, amihez ért...

Most meg kiderül: ő venné át az én eddigi feladatkörömet.

Egyetlen dolog, amit még szeretek csinálni ebben a kilátástalan álújságírásban - a fotórovat szerkesztése mellett. Hát ilyen hamar vége szakad egy szakmai vonzalomnak? Igaz, nem én találtam ki, feladatba kaptam a levelek feldolgozását, a legjobb tudásom szerint igyekeztem csinálni, de különösebb jogot nem formálhatok rá, hogy foggal-körömmel kapaszkodjak beléje. De mégis csak én leheltem belé életet, s az én kezemen jutott el a legnépszerűbb rovat állapotába, immár a harmadik éve. S most egy tehetetlen, terméketlen ember miatt összedőljön az, ami életteret és biztonságot nyújtott nekem? Ki tudja, milyen áskálódások lehetnek a háttérben, kinek az aknamunkája járt sikerrel?

Még alszom rá egyet. Hátha megokosodom. Nagy szükségem van egy hosszabb távra szóló kalandra, megbízatásra, hogy ne adjam olcsón magamat, mert különben minden tekintetben elzüllök. Azt hiszem, ezeket nyugodtan kritikus pillanatoknak nevezhetem.

1983. május 4. Csillapulnak a fájdalmak, ha lassan is. Lesz, ami lesz. Úgy mutatom majd be a munkatervemet, mintha semmiről sem tudnék, feltüntetve eddigi megbízatásaimat. Akkor majd biztosan kiugrasztom a nyulat a bokorból.

1983. május 6. Megszabadultam az íróasztal nyűgétől. Másé a postarovat. Igyekszem jó arcát nézni a döntésnek. De a lelkemből valami mégis ott marad ebben a munkában, és azt képtelen vagyok magammal vinni.

Pedig mától fogva enyém a világ. Egy-egy problémás levelet kivizsgálhatok, igyekszem majd tanulságosan fölgöngyölíteni, közölhetővé pofozni valamennyit. Egyre jobban érzem a felkínálkozó szabadság szelét. Azt, hogy felállhatok az íróasztal mellől. A lehető legjobbkor teszem: amikor még nem utáltam meg röghözkötöttségemet annyira, hogy nekem kelljen törnöm a fejemet a szabadulás módján.

1983. május 12. Zűrös nap... A szimat mindenáron a Petőfi Ház műsoráról érdeklődik. Többször elmondom: én nem járok oda, csak ha személy szerint hívnak. De ő nyugodtan elmehet, elkérheti a vezetőségtől, sehol nem titok a munkaterv.

A szerkesztőségben sokan engem figyelnek. Hogy mit lépek majd a rovat elvesztése után. A Főnök külföldre utazott. Én az utolsó anyagomban elbúcsúztam az olvasóktól és "utódom" jóindulatába ajánlottam őket. Mire ő felcsattant, hogy csúfot űzök belőle. Nem tudja elhinni, hogy azok után, ami történt, valaki viselkedhet civilizáltan is vele szemben. (Ami igaz, igaz: egy adag gúny azért tényleg volt a gratulációim mélyén, de azt az olvasó nem vehette észre. Ha ő magára vette, annál jobb, miért higgye, hogy nem történt semmi?!)

1983. május 27. Hajdani ifjúsági vezetővel poharazgatunk. Ez nekem már a múlt, neki még inkább. Elmeséli, hogyan faggatták felettesei valamikor a társairól.

"Kérdeztek, hogy a többiek mit beszélnek, amikor leülünk az asztal mellé? Mondom, hogy áh, csupa hülyeséget, nőkről... Igen, igen, de az az ungur, az mit mond? Van ott egy köztetek... Melyik? - kérdeztem. Én nem is vettem észre, hogy... Egyformán jó gyerekek mind... Erre, hogy mit teszem magam? És hogy jobban odafigyelhetnék arra, ami elhangzik körülöttem... Mondtam, oké, majd ha havi 15 ezret fizetnek érte, főfoglalkozásban, vagyis hogy legyen időm szakszerűen szimatolni, ne csak úgy, szárazon, s még a piát is én fizetem, ez így nem etikus...Ha-ha!"

1983. május 28. Új bútort vettünk a nappaliba. Tele van friss, gyári szaggal a lakás. A rendezés napokig eltart. Olyan, mintha az ember újrakezdené az életet. Pedig csak a díszleteket cseréli ki. De azért még remél. Hogy a környezet szelleme belé is átszivárog.

1983. június 6. Családi vita. Olyan tónusban és jelzőkkel, hogy azt lehetne hinni, elvetemült hétpróbás gazember vagyok. Igen, sok mindenben valóban hibás vagyok, ostobaságokat is követtem el eleget, de arra mindig vigyáztam, hogy ne váljak nagy gazemberré. A baj csak az, hogy az ember nem maga dönti el azt, hol is a határ. Legtöbbször akkor jön rá, amikor már visszalépni késő...

1983. június 14. Felnövekvő gyermekeim élete egyre jobban kitölti a gondolataimat. Tehetséges, okos fickók, csak vigyék valamire (értelmesre, persze!) az életben. Úgy szemlélem őket, mint egy-egy műalkotást, bár azt hiszem, ők inkább magukat írják, mint mi őket. Ha nem egyéb, ők tartják össze a családot is még. S ha szétrajzanak...

1983. július 1. Nagyobbik fiam leforrázva állított haza azzal, hogy nem dolgozhat többé az Ifjúsági Turisztikai Irodának, hiába végezte el az idegenvezetői tanfolyamot. Tiltólistára került. A jelek szerint az én külföldre távozott rokonaim miatt van ez az egész. Az Irodánál széttárták a kezüket: csak a belügy adhat ez alól felmentést. Sajnálom a gyermeket, nincs még hozzászokva az eleve bekalkulált veszteséghez. Eddig kivétel nélkül csak sikerei voltak az életben. A kudarc, amiért ráadásul nem is tehet, mélyen letörte.

1983. július 2. A fiam nem hagyja annyiban: tovább érdeklődött illetékeseknél, milyen esélyei vannak, hogy lekerüljön a "listáról". Az Irodánál váltig állítják: belső előírás szól arról, hogy akinek külföldi rokonai vannak, nem dolgozhat az apparátusban, sőt a nevelés terén sem. Helyenként ezt már alkalmazzák, másutt még nem, de csak idő kérdése az egész. Mi lesz velünk, ha ilyen törvények szabnak majd irányt az életünknek? Nem jön, hogy elhiggyem: egy ilyen blődséget el lehet fogadtatni mindenféle szinten. Hiszen akkor már jómagam is "törvénytelenül" lennék a sajtó kötelékében, s bármikor ajtót mutathatnak nekem...

1983. július 14. Attila fiamat felhívatták a KISZ-hez, majd végül mégis 25-ére halasztották a tisztázást. Teszik az ártatlant, hogy nem értik az egészet, pedig csak a hazugságot próbálják hihetőbbé tenni. Kíváncsi vagyok, addigra milyen kibúvóra fanyalodnak?

1983. július 20. A rádiónál riasztó hírek terjengenek: tömeges leépítések, s leginkább a legjobb emberek talpára kötnek útilaput. A fő szempont: a külföldi rokonság. Akinek van, szinte biztos, hogy mehet. A bárd tehát a fejem fölött lebeg. De valahogy mégsem félek. Bízom abban, hogy a munkám mégis csak kiemel abból a környezetből. Hogy meg tudok maradni kivételnek. Ami viszont csöppet sem változtat az általános helyzeten. Az az igazság, hogy csak a szándékon múlik, és bármikor hozzám nyúlhatnak.

1983. július 23-24. Közel a nyári szabadság ideje. Minduntalan arra gondolok, milyen lesz majd Szentkirályon. Be kell szereznem némi húsneműt (konzerv) augusztusra, hogy legalább az ne legyen gond a gyerekek kosztjához.

1983. július 26. Fiam ügyében a KISZ káderosztálya ujjal mutogat a belügyre: onnan érkezett az utasítás. Oda pedig már nem jut el az ember. Azt hiszem, az igazság az: kéz a kézben dolgoznak.

1983. július 28. Két nagy csomagot leragasztottam, tartós élelmiszer van bennük. Holnap Attilával elcipeljük a postára - remélem, rendben felveszik. Minek cipeljem Szentkirályig? Fenekemben a gyújtózsinór, vagyis a mehetnék.

1983. július 29. 42 éves vagyok: vén szar! (Ahogy vesszük: néha igen, néha nem...) Kinyitottuk a nagy családi asztalt. A kisebb fiam lelkesedik: "Mikor a nagy asztalnál eszünk, van étvágyam!" Utolsó pillanatban egy ismerős bepillantott a belügyi aktákba, s igazolja: fiam ügyében onnan ered a tiltás. Végre, legalább minden világos. Nem kell az embernek hiábavalóan töprengenie.

1983. augusztus 1-2. Csíkszentkirályon, apámék házában minden a régi. A gyerekekkel már nem lehetett bírni Bukarestben, alig vártam, hogy megérkezzünk. Mikor már ott vagyunk, akkor meg azt, hogy Apám is megjelenjen... De nincs ki bosszankodjék, hogy a ház körül letapossuk az epret, szerte hagyjuk a holmikat, zajongunk délutáni alvása idején. Bennem viszont örökre megmarad a mosolya, a dohogása, a fintora, a lelkesedése, ha valami finom falat készül a konyhában. Húgomék az öcsémhez készülnek, Kanadába. Nélkülük még sivárabb lesz a családi kör, s ha a másik öcsém még kitart, akkor ketten maradunk idehaza. De meddig? Minden zavaros előttem és mélységesen szomorú vagyok. Szeretném azt hinni, hogy mindez csak merő képzelgés... Elhessentem gondolataimat, de hát lehet-e?

1983. augusztus 22. Be kell utaznom kenyérért Csíkszeredába. Valamit ennünk kell a gyerekekkel. Autóbusszal 2 óra alatt megjártam az utat. A kenyérüzlet előtt kígyózó sor. Ismerősök összefutnak az utcán, és nem tudnak két szót váltani, mert éppen soruk van (kenyérnél, húsnál, tejnél, vécépapírnál), vagy ha beszélgetnek is, az egyik odaáll, a másik meg mellette dumálgat, de nem igen tudnak egymásra figyelni, mert a sorbanállás fejleményei, váratlan bonyodalmai (mindig akad valami!) elvonják a figyelmüket.

1983. augusztus 30-31. Körülbelül egy hete minden éjszaka, valamilyen formában, más-más életkorban, de látom halott apámat. A furcsa, hogy az álom bizonyos részletei is visszatérnek, mint egy folytatásos film. Pár napja még megszidott, mert este későn mentem haza - pedig még csak kilenc óra lehetett, igaz, már hajnalban elmentem hazulról -, én meg azon töprengtem, hogyan értessem meg vele: felnőtt ember vagyok, s amíg dolgom van, képtelen vagyok hazamenetelre gondolni... Aztán felébredtem, és az első öröm után, hogy csak álmodtam, hirtelen a sóvárgás kerekedett felül bennem amiatt, hogy az egész csak látomás volt, amely becsapott engem.

Egy másik éjjelen apám egy erdei csutak előtt hasalt, a puha, barnára száradt tűlevélszőnyegen, előtte sakktábla és önmagával vívott komoly küzdelmet úgy, hogy időnként megfordította a táblát, s hol a fekete, hol a fehér érdekeit próbálta érvényesíteni.

Mindig csodáltam játékba temetkező magányát, hogy miként oldódik föl a gondolatban, az elméletben, mint más a fizikai ajzottságot nyújtó kalandban. Csak a legkisebb fiamnál, Péternél tapasztaltam ilyen elszánt játékszenvedélyt, akár sakkról vagy kártyáról lett légyen szó, s ahogy ez átvillant rajtam, máris Péteremet láttam apám helyett hasalni, idősen, félig kopaszon, testben megereszkedve, de mégis gyermeki vonásokkal, mint amikor a szoba közepén, a szőnyeg rojtjaiba temetkezve játszadozott volt a nappali szobában, a beözönlő napsütés fénykörében...

Tegnap éjszaka apámék hálószobáján settenkedtem keresztül, óvakodva, nehogy felébresszem őket, miközben én a konyhában alágyújtok a reggeli teának. Eszembe jutott, hogy nincsen a lakásban gyufa - most akkor mivel lobbantom lángra a gázt? Apám gépkocsijában, az udvaron tudom, működik egy elektromos gyújtó, talán a parazsa kitart, míg felérek vele a kályháig. De ó jaj, az udvaron, ahol az autója parkolt, már csak egy roncsot találtam: kormánykerék kitépve, szélvédő betörve, sebváltó leszaggatva, ülések kibelezve, műszerek kiforgatva a műszerfalból, kábeleiken lógva...

Hogy is indul szegény ember így a munkába, nyilallt belém, s egyáltalán mikor követték el ezt a csúfságot, hiszen az udvarba senki nem szokott bejönni, s a legkevésbé ilyen szándékkal. S ahogy ott forgolódok, hüledezek, az autóroncs egy mozdulattal átalakul vitorlás bárkává, amely telistele van ezüstös haltetemekkel...

Innen már nem is mondom tovább, mert ami következett, annak semmi köze apámhoz, aki felszívódott éjszakai látomásomban, és nem tudom, visszatér-e a következő éjjeleken, s ha igen, vajon miért teszi? Az az igazság, hogy lelket melengető dolog viszontlátni, és annál sivárabb érzés rájönni, hogy a végelszámoláshoz közeledve már csak a múltunkba préselt képek, benyomások, hangulatok, illúziók éltetnek.

(Itt most megszakítom a naplóban való szemelgetést...)

Évekkel később, 2003-ban sikerült végre befejeznem azt az elbeszélést, amit közvetlenül apám halála után kezdtem el, és akkor azt hittem, sikerül végigírnom, kiadnom magamból a hirtelen távozásakor érzett rettenetet. Az alábbi írás a végső búcsúm tőle és fiatalságomtól.

A történelem alakulása

1.

Belökte a kocsiajtót. Hallotta a zár ismerős kattanását. Keze kétszer-háromszor próbálgatta a kilincset. Az ajtó, mint mindig, biztonságosan ellenállt. Zakója zsebében kitapogatta a kulcscsomót. A szálloda felé indult.

Az épület előtti terecske zsúfolt bal sarkától, ahová beállt, huszonöt lépés az első vörösmárvány-lépcső. Hát ez semmi, állapította meg könnyedén: erdőmérnöksége során hozzászokott ahhoz, hogy léptei bármely, gyalogosan megtett távot felmérjenek.

Örökké számolt valamit. Amikor nem a lépteit, akkor az épp eléje táruló bármilyen látvány egyazon halmazhoz tartozó elemeit: egy ódon vaskerítés megcsonkított rácssorát, például. Vagyis, csak azokat a darabokat, melyekről hiányzott a dárdára emlékeztető, menedékesen elhegyesedő "szakáll"... Vagy a reggelente az újságárus előtti emberkígyót. A szabad padokat a ligetben, egy-egy sétány teljes hosszán. Téli ágon sütkérező verébhad izgő-mozgó példányait.

Ha valaki megkérdené, mi haszna származik e mindenre kiterjedő számolósdiból, úgy elfutná a méreg, gumós orra lilásvörösbe játszana a bosszúságtól. Hogy magyarázzon meg valamit, ami nyilvánvaló?

Mi haszna, mi haszna...

Milyen haszonnal jár a tudás? És ki számlázná le bölcs szavainkat?

A kérdés nem hangzott el, szerencsére, ő pedig nem töprengett olyasmin, ami nem létezik.

Bár azt azért tudta, hogy amennyiben tanúskodni szólítják föl - mármint bizonyos mennyiségi problémák tisztázása végett -, keresve se találnának használhatóbbat, a rendszerint "feleslegesnek" vélt adatok akkurátusan elrendezve, csoportosítva, viszonyítva, kielemezve raktározódtak el az átlagosnál magasabb, kidudorodó, de már sűrűn és erősen barázdált homlok mögött.

Az erdőket járva, mikor a kiterjedt tartalékok becslését és védelmét képviselte, már-már tökélyre vitte e megfigyelési módszert. Nyugdíjas éveinek hajnalán még be-behívogatták soron kívül. Az ügyintézés oroszlánrésze akkoriban került számítógépre, fiatalabb munkatársai már-már hitetlenül konstatálták: pontosságban, gyorsaságban nem marad le a modern technika mögött.

Belső komputere ez alkalommal is kifogástalanul működött.

Bal pofacsontjából váratlan viszketeg érzés sugárzott szerte. Finoman, mintha pókháló tapadt volna rá. Gépiesen vakarózni kezdett.

Huszonhatodik lépése tulajdonképpen már az első tükörfényes, korall színben játszó márványlépcső fokára hágást jelentette. Három fokot már sikerült felleltároznia, mikor a surrogva nyíló-csukódó, csupaüveg hotelbejárat mögött felhomályló, keskeny női arcba nézett: a látvány megmagyarázhatatlan és ellenállhatatlan örömérzettel töltötte el, s ettől a soron következő, a negyedik lépcsőfok akadályát valahogy ruganyosabban vette.

Féllábbal még a levegőben, pontosan a harmadik és negyedik fok között érte a hirtelen rátörő gyengeség. Sose érzett eddig hasonlót. Mintha mozgékonynak ismert teste legalul hirtelen megnyíló zsákká válna, amiből egy pillanat alatt az égvilágon minden kiürült.

Sóhajtott - hörgés volt az -, s összeesett.

Tél volt, de csak hidege érzett. Szikrázó hava, pengő jege a hegyek közt rekedt, ahonnan acélszürke, ködcsináló folyó vánszorgott alá vízszegényen, medréből lépten-nyomon kiálló, seszürke kövek zátonyai között.

A szállodának nevezett beton-üveg építményt a folyó partjára emelték, környéke állandóan ki volt téve a gyakori szélverésnek. A légvonat most is sebesen rohamozott, nem kímélve a földre roskadt, őszbe csavarodott férfi elvadult tincseit.

A fagyos, göröngyös földhöz tapadó, alaktalanul ellapult pofazacskó kifehéredett, mint a frissen szapult vászon.

2.

A hotelajtó üvege mögött felködlő archoz tartozó fiatal, minden tekintetben tökéletesen kiadjusztált, jó formájú nő - legalább is e meggyőződéssel hagyta el 305-ös számú lakosztályát - jól látta az épület előtt villámgyorsan és váratlanul lejátszódó néma jelenetet. A zajtalan, roskadó zuhanással egyidőben teste görcsösen összerándult, mintha ő szenvedné meg a földhöz csapódást. Tekintetét a téli égbolt felé fordította, amelyen jellegtelen lámpavasak, szél gyötörte, dermedt gesztenyeágak rajzolódtak ki. Remélte, így megszabadul a kínos látványtól, sőt, egy idő után az is kiderülhet, hogy csak képzelte az egészet. Szívesen fogadott volna bármilyen hétköznapi csodát, miközben óvatosan igyekezett elmozdulni az ajtó közeléből. Hirtelen durva taszítást érzett a bal vállán, amitől egy méregzöld, apró mozaikcsempékkel kirakott betonoszlopnak penderült. Az ajtószárny kicsapódott, valaki kiviharzott rajta, s pár ugrással a félig a lépcsőn, félig a földön heverő testnél termett.

A nő tompán sajgó bal vállát tapogatva az oszlop mögé húzódott, ahonnan enyhe borzongással lesett kifelé: igen, amit az előbb látott, az ténylegesen is megtörtént. És ő most itt ácsorog, tanácstalanul. Pedig sürgősen indulnia kellene, azért érkezett tegnap délután a városba, központi kiküldöttként, hogy részt vegyen a helyi vöröskereszt munkaértékelőjén.

Este sajnálatosan elfogyott a cigarettája, s mert külföldi márkákon kívül mást nem szívott, kénytelen volt a szállodaszobából lemenni a bárba. A szándékolt homályt förtelmessé tette a megrekedt, áporodott dohánybűz. A söntés előtt nekidőlt a pultot mellmagasságban körbefutó fogantyúnak, amelyen éppen megtámaszthatta már-már kifogástalan, melltartó nélkül is rugalmasan meredő emlőit. Érezte a nikkelezett rézcső borzongató hűvösét.

Jobbján, hórihorgas bárszéken a homálynál is sötétebb, afrofrizurás fiatalember - külföldi diák? - gubbasztott sejtelmesen, állát hatásosan a tenyerébe ejtve. Jobbra-balra ingatta izmos felsőtestét egy néma dallam ütemére, amely a fejére illesztett fülhallgatóból, a nyilvánosságot kizárva áradt, egyenesen a dobhártyákra. Pincérnek se híre, se hamva, a várakozva ácsorgás közben a nő azt érezte, hogy a diák se szó, se beszéd a derekára helyezte hűs tenyerét, mintha csak a sajátjáról lett volna szó. Az érintés csöppet sem volt kellemetlen, s némi hezitálás után úgy döntött, nem csinál cirkuszt. És bár sajnálta, hogy a pillanat elébb megérzett finom ritmusát ezzel durván megszakítja, határozott lépéssel balra húzódott. A könnyed kéz lehanyatlott, visszavonult, a továbbiakban a diák rángatózó, farmeres térdén kelt új életre, doboló ujjai nyomán.

A nő még némi lelkifurdalást is érzett azután, hogy hátha nem is úgy estek meg a dolgok, ahogy ő azt érzékelte. Félreérthetett egy mozdulatot, egy véletlen gesztust, viselkedésével tovább mélyítve az elképzelhetően magányos, általános kirekesztettségtől szenvedő fiatalemberben az alacsonyabbrendűség komplexusát. "Én is csak rúgok egyet rajta a fekete képe miatt" - vélhette róla a fülhallgatós idegen, de a nő azonnal igazságtalannak is tartott egy ilyen tételezést, s minden jó, ha a vége jó: alig húsz perc múlva sikerült minden félreértést, immár a 305-ös szoba biztonsági zárral védett, külön világában - tettekkel bizonyítania: távolról sem idegenkedik a színesbőrűektől, különös tekintettel a hímnemű egyedekre. Oly természetesen, minden fölösleges ceremónia és alakoskodás nélkül hangolódtak rá egymásra, tűntek el a szoba ajtaja mögött, majd töltötték együtt az éjszaka egy részét, mintha hónapok óta készültek volna rá, a legapróbb mozzanatot is tökéletesen begyakorolva, kimunkálva.

Búcsúzáskor az idegen széles és hálás mosollyal kínált oda sportzsákja mélyéről a jócskán zilált, lazán heverő nőnek egy doboz pipereszappant és egy kiló előre csomagolt, pörkölt kávét, valamennyi kiváló minőségű, külföldi áru, a halandó ember az ilyesmiből csak elvétve és bonyodalmas utakon - mint például e mostani is - részesül.

Hölgyünk értékelhette a fölötte kellemes élmény számokban ki nem fejezhető értékét, eltaszította a fiú adakozó kezét, majd suttogva, ám világosan értésére adta: ennyi volt, nem több.

A néger nesztelenül osonva hagyta el a szobát, miközben a nő átadta magát a rátelepedő, minden erejét és akaratát elszívó álomnak, s csak reggel merészkedett ismét a furcsa este emlékével előhozakodni magának - karjai közt az áthatóan illatozó szappanosdobozzal ébredt.

"Tehát igaz volt... Megtörtént..."

Elégedett nyújtózkodás után kipattant az ágyból. Miért is ne lett volna igaz? Ráadásul pompás volt, akár a reggeli zuhanyozás. Kíváncsian nézegette magát a tükörben, de az esti kisiklásnak a legcsekélyebb nyomát se sikerült felfedeznie. Különben... kinek mi köze hozzá?

A mostani látvány is ugyanolyan valóságos, akár az estéje volt. Ettől ugyan még nyugodtan mehetne a dolga után, legfeljebb némi kerülővel, hogy ne érintse a baleset helyszínét, ahol az őt durván megtaszító alak, egy jócskán kiszőkült, negyvenbe hajló (?), szemüveges, kockás zakós férfi hajol a természetellenesen kifacsarodott, rongyszerűen heverő test fölé, s szájon át végzett életre keltéssel próbálkozik... Öt perce kínlódik már, a legcsekélyebb eredmény nélkül. Pedig ritka szakszerűen végzi, állapította meg a vöröskeresztes tanácskozásra érkezett hölgy.

Kíváncsi volt: mi lesz egyáltalán a vége?

3.

Még szép, hogy az elsősegéllyel próbálkozó férfi érti a dolgát - elvégre orvos.

Igaz, közönséges körorvos csupán egy községben, ahová gépkocsival egy óra leforgása alatt sikerül kijutnia (ami természetesen a visszaútra is áll). Mivel a körlet lélekszáma akkora, hogy két orvos munkájára is szükség van ott, úgy egyezett meg kollégájával, hogy egyik nap az egyik, másikon a másik utazik ki huszonnégy órás ügyeletre. Igaz, hogy olykor erejükön felül is teljesítenek, viszont megfizethetetlen előnyökhöz jutnak a törvénytelenül, ám méltányosan kikanyarított szabadnapok révén.

A ma reggel pedig a lehető legsimábban indult. Igaz, késő este alaposan beszívott, amikor hazaért.

A hálaadományok egyikét megbontva kiérlelt, finom, sima ízű italra bukkant, lazításként gyors egymásutánban felhajtott néhány pohárral, sajnos, alábecsülte a pálinka ütőerejét, amely gyorsan és alattomosan leteperte.

Ennek ellenére, minden különösebb panasz és utóhatás nélkül ébredt, pontban reggeli hatkor. Karórája mutatóinak helyzetét meglátva páni félelem tört rá, s egy pillanatra minden értelmes gondolata elhagyta.

A községet érintő busz reggelente hatkor indul, s első reflexe az volt: jócskán lekéste a járatot.

Ilyesmi még nem fordult elő vele, rendkívül sokat adott a pontosságra. Egyben hízelgett is neki, hogy eddig amerre csak megfordult, mindenkiben sikerült a precíz ember benyomását keltenie.

Amikor aztán rájött, hogy csak az évek során rögződött reflexei szedték rá, a további alvásnak befellegzett. Öltözködés közben egyre nyűgölődött: "Az a feneség, hogy a hét napjainak száma az istennek se osztható kettővel. Különben a korai felkelések, illetve az azt követő ágyban maradások törvényszerűen mindig ugyanazokra a napokra esnének..."

A tévedésből korán felriadt doktor egyedül élt szoba-konyhájában. Időnként, mint éppen most is, lakását felvetette a rendetlenség: a szennyes ingek, alsóneműk, hálóruhák, zoknik stb. festői, ám enyhén bűzlő gubanchalomban uralták az egyik karosszéket. Az ijedtségre szívesen megivott volna egy erős feketét. Volt is valahol kávéja odahaza, egy bádogdobozban, de most valahogy nem volt kedve a főzőcskéhez, mert ahhoz először el kellett volna mosogatnia a mosdóban felgyűlt edényeket.

Elhatározta, hogy keresztülvág a télbe dermedt ligeten, majd a hídon túl, a hotel bárjában felhajt egy dupla feketét, továbbá egy deci valódi whiskyt is engedélyez magának, ha már ilyen kuszáltan indult a napja, ő pedig kénytelen-kelletlen lemondott megérdemelt reggeli pihenéséről.

Az italra már nem maradt ideje: a bárfiú épp akkor tolta eléje a talpas poharat, amikor az az idős ürge, ott az üvegajtón túl, összecsuklott...

A doktor gépiesen hörpölt még egyet a forró feketéből, de keze, lába a mesterségéhez társult tudatalatti reflexeinek engedelmeskedett. A gyógyító ember önálló életre kelt benne, bár az esze nagyon is jól tudta, hogy a mai napot nem lenne kötelessége feláldoznia a medicina oltárán, ráadásul épp elmerülni készült azokban az összekuszálódó, ötletszerűségükben is jelentéses képzettársításokban, melyekből költői vénája táplálkozott.

Harmadik verseskönyve jelent meg az elmúlt hónapban, s valami megszállott makacssággal tartotta magát ahhoz, hogy kétévenként kézbe vehessen egy vékonyka versesfüzetet, amelynek címlapján a neve áll kinyomtatva. Gyerekesen örvendett ezeknek az irodalmi pillanatoknak, amelyek az ő szemében felértek az egyszerű betegek őszinte, alázatos hálálkodásával.

Az asszociációknak ezúttal lőttek: nem létezett más valóság a számára, mint a jeges szélben dermedő test, amelynek immár annyi szerencséje se adatott meg, hogy ő, az orvos, whiskyszagú leheletével életet pumpálhasson belé; az öregúrnak, akit addig sose látott, be kellett érnie a másnaposság savanyúan fanyar, erjedt szagával.

A költészet örömeitől elrabolt doktor eközben szívmasszázzsal is próbálkozott, makacsul tapogatva az összeesett ember pulzusát, de a petyhüdt testből semmiféle életjelt nem sikerült felcsiholnia.

"Kihívtam a mentőket" - közölte diszkréten a válla fölött a testes, de peckes tartású, aranykeretes szemüveget viselő hotelportás, aki oly alázattal hordja zsinóros-sújtásos egyenruháját, mintha nem is az idegenforgalmi vállalat, hanem az egész világ díszlakája lenne...

4.

A hotelportás egy idő után őszintén sajnálni kezdte a hullával kínlódó szőke férfit: az egyetlent, aki az esemény láttán azonnal, késedelem nélkül cselekedett.

Ő, mármint a portás, azért nem mozdult mindjárt, mert hirtelen nem fogta föl, mi is történik odakint, csak az idegesen kicsapódó, majd a lengedező ajtó üvegszárnyát látta, a lépcsőn lerobogó szőkét - most már azt is tudja, hogy doktor -, majd szinte egyazon pillanatban az oszlopnak penderülő nőt, s hirtelen arra gondolt, bűntényt követtek el az ő birodalmában, netán bűnöző hatolhatott a szállóba, s ezért a nagy futkározás...

Amióta a fizetett ajtónállók előírt mundérjában feszít, ennek meg legalább öt esztendeje (akkor épült ez az egyedülálló vendéglátó-ipari remek, ahogy az újságok nevezték), tulajdonképpen egyetlen rendkívüli eseményre se emlékszik...

Ha csak azt az esetet nem tartja annak, mikor az egyik délután, a bár homályos mélyén, egy fal mellé húzódott asztaltársaság ifjú tagjának a kókuszát súrolva, hatalmas csattanással zuhant a földre a közvetlenül a mennyezet alá felszerelt, szellőztető ventilátort álcázó farácsozat; feltehetően kilazult a szerkezet gyakori, erőteljes és kitartó rázkódó mozgásaitól. Szerencsére, e szokatlan bumeráng csak a kliens fejbőrét hasította fel, a sebből alig szivárgott valamicske vér. Annál nagyobb volt a pánik, majd a felhajtás - emlékszik vissza -, és akkor a ventilátor körzetéből egy ideig odébb költöztették az asztalokat, a berendezést pedig - nem egyedüli ventilátor volt a hatalmas hodályban - rendszerint elmulasztották bekapcsolni, ami viszont azzal járt, hogy a terem ama részében igen hamar és fojtogatóan megrekedt a csípős dohányfüst. Kellemetlen, nyugtalanító gondolatok azért ennek ellenére is támadtak némely törzsvendégben, az esetnek híre ment a városban, az emberek szokás szerint többet tettek hozzá, mint amennyit elvettek belőle.

Vidéki koszfészek, eseménytelen élet...

Televíziózni viszont a szállodaportás is előszeretettel szokott, különösen, ha szolgálaton kívül van, az eddig látott filmek alapján némileg az a benyomás rögzült benne, hogy ha az ő személyes munkahelye kivételesen nem is, a szállodák általában mindenféle hajmeresztő és szövevényes események kedvelt színterei. Egy igazi szállodáról elképzelése szerint nem is lehet beszélni egy-egy bűnügyi vesztegzár vagy rangrejtett, beépített ügynök buzgólkodása nélkül, aki a titokban a hotelbe hatolt, ellenséges hatalmakat szolgáló spionokat hívatott hatástalanítani.

Gondolatai a szálloda előtt történtekkel kapcsolatban ezért az elején e tájakra tévedtek, s csak némi ácsorgás és bámészkodás után világosodott meg benne, hogy ezúttal egyszerű rosszullétről van szó csupán.

Ettől kezdve aztán ő is a tettek embere lett: gépiesen a pulton álló telefonhoz lépett, s mivel a recepciós kisasszony, aki a tudakozónál végzett szolgálatot, éppen elbogárzott valamerre, saját kezűleg tárcsázott, a sokat tapasztalt szakik biztonságával. Ajka ezalatt hangtalanul elismételte a leforgatott számjegyeket, de ezen nem kell meglepődni, olvasni is így szokott, ha ajkával nem formálja némán az olvasottakat, képtelen nyomon követni a mondatokká álló szavak valódi értelmét, összefüggéseit.

Folyékonyan, magabiztosan fűzve a szót, úgy szólt be a mentőállomásra, mintha csak taxit rendelne valamelyik szállóvendégnek.

Eljátszott a gondolattal: az az idős mókus ott, aki a lépcsőn hever, éppen befelé tartott, s nagyon könnyen lehetett volna a szálloda potenciális kliense is.

Amikor aztán a vonal túlsó végén elhangzott a mentősök ígérete, hogy amilyen gyorsan tudnak, küldenek egy mentőautót, méghozzá orvosi kísérettel és komplett mentőfelszereléssel, a portás úgy vélte: az ügy reá háruló részét annak rendje s módja szerint letudta, s jó lesz megnyugtatni azt a még most is hasztalanul kínlódó ürgét, hamarosan erősítés érkezik.

Nehezen férkőzött hozzá a szép számban összeverődött szájtátiaktól.

Személy szerint szívből utálta az emberekben ezt a beteges vásári kíváncsiságot. Ha rajta múlna, egyenesen hatóságilag tiltaná meg, hogy az utcán vagy egyéb nyilvános helyeken valakik is céltalanul lődörögjenek, ácsorogjanak. Egyáltalán, az emberek utcán töltött idejét is minimálisra korlátozná, csupán a helyváltoztatáshoz szükséges kényszerű kinntartózkodást engedélyezné, azon túl mindenfajta kilengést a törvény szigorával sújtana. Így aztán, elmélkedett a portás, amihez hivatali ácsorgása közben is rengeteg alkalma adódott, egycsapásra megapadna a léhűtők és munkakerülők száma, elejét véve sok nemkívánatos cselekedetnek is.

Lelke mélyén őszintén el volt telve magától: úgy vélte, kellő mértékben ismeri az életet. Mielőtt erre a megbízatásra pályázott volna, tornatanár és edző volt egy személyben, különösen vonzódott a birkózáshoz, diákkorában még bajnokságokra is eljutott, de a kiugró sikerek elmaradtak, ezért inkább a pedagógia felé fordult "sorsának ladikja", ahogy pályafutásáról olykor fennkölten elmerengett. Olvasáshoz nem sok türelme volt, ezért aztán a gyakorlata is hiányzott, ám rendkívüli módon szerette a pátoszt, a romantikusan tálalt nagy érzelmeket. Ellágyult tőlük, annyira megérintették, s talán az életét is képes lenne feláldozni abban a pillanatban a nemes eszmények oltárán - vélte olykor, aztán miként a nátha, egyik percről a másikra lohadt le buzgalma, hunyt ki a szándék.

Ide is azért jött, mert könnyebb munkára vágyott, egy idő után úgy érezte, torkig van a gyerkőcök egzecíroztatásával. Pályázati felhívás útján szerzett tudomást a hotelportási karrier lehetőségéről. Felkereste egykori edzőjét, aki valahol a villasoron lakott és jól menő háziborbély-szolgáltatásra adta a fejét a befolyásos városi személyiségek között. Természetesen, ő nyerte meg a pályázatot. Igaz, egyetlen vetélytársa sem akadt, s ha lett is volna érdeklődő az állás iránt, az iratok benyújtása előtt a pályázók még egyszer higgadtan meggondolták a dolgot és retiráltak.

A korábbi számítások viszont nem váltak be. Mindenekelőtt a borravalóban csalódott, méghozzá végzetesen...

5.

A honi vendég egyszerűen semmibe veszi a szálloda portájánál állót. Hiába sürgölődik-forgolódik buzgón a szárnyaival örökké verdeső üvegajtó tájékán, honfitársai egyszerűen nem tartanak igényt szolgálataira.

Nagynéha, egy-egy drága pénzen felkantározott öreg hölgy vagy tán uraság, egy már régi, letűnt nemzedék más szokásokban felnőtt, de már kiveszőfélben lévő mohikánjai odabotorkálnak hozzá, hogy rettentő sok a csomagjuk és taxit szeretnének hívatni. Ilyenkor ő minden benne rekedt kedvességét és udvariasságát rájuk pazarolja, ha valaki látja túladagolt gesztusait és mozdulatait, megesküdne rá, hogy pályatévesztett bohóc ágál műsorával a hotel bejáratánál...

Ebből a hálatáncból viszont távolról sem jön össze az, amiről ő, még a pályázati eredmény kihirdetése előtt tulajdonképpen ábrándozott. Tiszta szerencse, hogy ott voltak a külföldi vendégek, de azok annyira szeszélyesen és kiszámíthatatlanul keresték fel a szállodát, hogy öreg hiba lett volna rájuk biztos egzisztenciát építeni. Ráadásul a zömük társasgépkocsival érkezett, csoportos, előre befizetett utazáson vett részt, a pénztárcák érthető módon, ilyenkor többnyire a zsebekben lapulva maradtak, úgy okoskodva, hogy az út árát egyszer már lepengették odahaza, a többit pedig szerintük intézze el a turistatársaság! Nagyjából valamennyinek ez volt az észjárása, mert a végeredmény a portás szempontjából változatlanul siralmas volt.

A mentőket mozgósító derék ajtónállónk tehát a lehető legközelebb állt ahhoz a ponthoz, hogy a szép remények múltával valami kecsegtetőbb, tetszetősebb kenyérkereseti lehetőség után nézzen, csak még azt nem tudta, miként kezdjen hozzá, és milyen irányban vágjon neki. Most viszont, s az ehhez hasonló ritka pillanatokban, amikor meglegyintette a történelem alakulásának életmelegű, mámorító közelsége, s már-már úgy érezte, hogy az ő személyes ügyessége, talpraesettsége taszigálja előre az események Sziszifuszra méretezett kőgörgetegeit, elfeledve ilyenkor minden addigi keserűséget, ami életét beárnyékolta, a sikertelenségeket, azokban a pillanatokban úgy viselkedett és úgy nyilvánult meg, mint egy született szállodaportás, valósággal elébe menve környezete legapróbb, még csak csírázófélben lévő, jóformán meg sem fogalmazott gondolatainak.

Példának okáért, érvelgetett saját maga előtt, senki nem emlegette, hogy mentőt kellene hívnia, ő mégis beindította, méghozzá rögtön az első pillanatokban az emberiesség láthatatlan, de jól működő gépezetét. Majd arra gondolt, hogy ezt nem ildomos megtartania magának, s a tényt, hogy segítség érkezik, valamiképpen a szerencsétlenül járt ismeretlen mellett görnyedő szőke férfi tudomására kellene hoznia. Még nem ért oda hozzá, de már elképzelte, amint közlésétől a csapzott haját hátravető, tekintetét hálásan ráemelő ember egy pillanatra megszusszan, ellágyul, s egy "köszönöm, barátom!" ellihegett hálája után újult erővel s reménnyel folytatja a felélesztés kimerítő, ám nemes műveletét.

Az orvos azonban csak ránézett, nagyot fújtatva visszafordult az élettelenül fekvőhöz, mintha nem is e világon lenne, hanem ott, ahol az összeesett ismeretlen akkor már feltehetően kezdte otthonosan érezni magát.

A portás ettől indulatba jött, kidülledt szemmel nézett körbe és felháborodott a kíváncsi, bámész arcok közönyén.

"Ezek mind csak tudni szeretnének valamit, de mit sem segítenének!" - ágaskodott benne mind magasabbra a rosszallás és durván taszigálni kezdte a tétlenül ácsorgókat.

"Helyet a mentőnek, helyet a mentőnek!" - vetette magát a tömegre, bár a beígért autónak még se híre, se hamva nem volt. A járókelők viszont kábán engedelmeskedtek a nekivadult portásnak, elvégre egyenruhát viselt, s bár nem tartozott semmilyen hatalmi alakulat kötelékébe, mundérja katonás díszei ösztönös tiszteletet és tartózkodást ébresztettek a szedett-vedett sokaságban...

6.

A taxisofőr harminc perce járatja már az óráját a szálloda előtti parkoló jobb szárnyán. Tegnap este osztotta ki rá a feladatot a központi iroda, mikor az aznapi bevétellel elszámolásra jelentkezett.

"Negyed kilenckor reggel, de egészen pontosan, legyen a szálloda előtt. És nehogy előforduljon, hogy késik!!"

A kettős biztosítással szívóskodó főnök mogorvasággal igyekezett tekintélyt szerezni magának.

Öt perccel hamarabb érkezett. Odahaza viszont csak egy csésze forró kakaóval próbált villámgyorsan megbirkózni, félsikerrel, a másik fele ott maradt a csészében.

Reggelire, uzsonnára ott volt a csomag, amit a felesége pakolt, hogy a férfi ne kapjon rá a fölösleges és nem olcsó vendéglői költekezésre. Az se jó, ha koplal, még végül fekély áll a házhoz, számos kolléga esete példázza, akik mind a volán mellett vásárolták be a betegséget.

Szokásává vált, hogy mihelyst sikerült valahol leparkolnia, mindjárt ráérősen majszolni kezdett egy szendvicset, s közben fél füllel a rádió kívánságműsorát hallgatta.

Most se volt másként.

Pontban negyed kilenckor bekapcsolta a taxiórát is. Az egyenletes ketyegés hamar elálmosította. Odabent amúgy meleg volt, a motor üresben járt, de működött a melegítő, mely csöndesen lehelte a kellemes hőhullámokat. Várta, mikor tűnik fel a bejárati lépcső tetején az orosz prémsapkás házaspár, egyforma őzbarna színű velúrbundával, kék kockás bőröndökkel együtt. Ennyiből állt a számára megadott ismertetőjel, no meg a kliens neve, de annak csak úgy vehette hasznát, ha már van egy kiindulási alapja, amire rákérdezhet.

A baleset épp a sofőr látómezejében következett be. Visszapörgetve az eseményeket, még arra is emlékszik, hogy a most élettelen koros ürge éppen őeléje akart behúzni a tragacsával, de a motort már nem sikerült leállítania, mert ő szörnyen feldühödött, kivágta a taxi ajtaját és keresetlen szavakkal mondott véleményt az efféle kalózparkolásról, illetve azokról és egészen közeli felmenőikről, akik e szemtelenséget úgymond megengedik maguknak.

Máskor se sokat türtőztette magát, ami a szívén volt, azt fék nélkül, legtöbbször eresztette is ki a száján, s tulajdonképpen nem is paprikázódott föl túlságosan, csak a hangerejét növelte, mondandójának kellő súlyt és harsogást adva. E stílussal már a legelején sikerült megfélemlítenie az embereket, legalább is azokat, akikben még maradt egy csöpp jóérzés ebben a "csúnyán elfásult világban" - hogy kedvenc szavajárását idézzük.

Előszeretettel és unos-untalan mondogatta odahaza vagy baráti körben, valahányszor mozgalmas életének kisebb-nagyobb eseményeit ecsetelte.

A recept most is bevált, az ipse elgördült előle a kocsijával, s meglepően ügyesen befarolt az egyik épp akkor megürült helyre, két veszteglő, egymás között szűk teret hagyó külföldi rendszámú kocsi közé.

"Na ugye, mennyivel jobb így" - nyugtázta magában elégedetten, hogy ezúttal is sikerült érvényesítenie akaratát, s a nagyobb nyomaték kedvéért, a műkedvelő gépkocsivezetők iránt érzett megvetésének fejében, jó hangosan, mintha közönség előtt szerepelne, szokásos "jókívánságainak" egyikét sütötte el:

"Hogy robbannál föl te is, az első kanyarban!"

Az átok - sokáig nem is hitt a szemének - ezúttal megfogant!

Amikor meglátta a leomló testet, azt remélte, csak saját, pillanatnyi vizuális zavarának tudható be a látomás, majd ahogy a televíziós képernyőn szokott, magától elrendeződik a zűrzavaros kép. Ámde semmi sem változott, sőt az összeesett férfihoz rohanó szőke pasit is meglátta, s ettől addigi, jóleső magabiztossága úgy illant el, mint lefújódó léggömbből a levegő. Helyébe mind nyugtalanítóbb szégyenérzet és bűntudat nyomult, amit megpróbált ugyan, de képtelen volt elűzni magától...

7.

A taxisofőr igyekezett mással lefoglalni magát, csak hogy ne kényszerüljön odanézni, a lépcső tájékára, ahol a szálloda környéki események összpontosultak.

Teljes hangerőre kapcsolta például az autórádiót:

" ...gjobb módszer a gyakori talajforgatás, de vigyázni kell, hogy az időn..." - ennyit hallott meg az éppen elcsípett mezőgazdasági adásból, de gyorsan ki is kapcsolt, mert rendkívül bántotta nem csak a fülét, a tudatát is a pillanatnyi hangulatától idegen szakmai fontoskodás. Szorongva, kíváncsian oda-odapillantott mégis a lépcsőre, ahol semmilyen biztató fordulat nem körvonalazódott. Kínos volt nézni a szőke alak meddő, ám kitartó próbálkozását, közben hirtelen ismét eszébe jutottak a kliensei, akikről egy ideig teljesen meg is feledkezett, idegesen pillantott az órájára, 8.47-et jelzett ki a pulzusütemre villódzó, miniatűr képernyő, ezek szerint kereken 7 perc telt el a baleset bekövetkezte óta, mondhatni, csak az imént történt, de jóval hosszabb időnek tűnt, mint a korábbi, szinte félórai várakozás...

A szálloda üvegajtaján senki se lépett ki, csak a kíváncsi arcok többé-kevésbé elmosódó foltjai villantak fel időnként a villogó táblák mögül.

A járókelőkből verbuválódott kisebb tömeg eltakarta a sofőr elől a korábban szabad látómezőt. De még így is, hogy a történések folytatásából mit sem láthatott, sehogy se szabadult a szorongástól: az előbb valami olyasmit követett el, amit jó lett volna elkerülni.

Most úgy illene - próbált rátérni valahogy a vezeklés útjára -, hogy felajánljam szolgálataimat, s amilyen gyorsan csak lehet, a kórházba szállítsam az áldozatot. Keze már-már a sebességváltóhoz ért, de a kliensek se hagyták nyugodni, annak ellenére, hogy a szokottnál is többet várt már rájuk, s ilyen esetben nyugodtan felrúgható az eredeti egyezség. De mert manapság egyre ritkább az ígéretes fuvar, az ember sose tudhatja: ha túlságosan érzékeny, marad-e valamivel a végén? Nagylelkűségből sose lehetett megélni...

Mit tegyen? Ha most elindulna, s épp csak lerakná az ürgét a kórháznál, majd fordulna is vissza, tíz percbe se kerülne... A taxi órája azonban zavartalanul ketyegett, mit sem törődve a történtekkel, s pénzbe számolta át a múló idő értékét. Háromjegyű szám növekedett megállíthatatlanul a műszer kijelzőjén. Ha beáll mentőnek, ki téríti meg a veszteséget? Állítsa le talán az órát?

Nem jutott tovább töprengésében, mert ekkor vijjogott fel a közeledő mentőkocsi szirénája, egycsapásra megoldva a taxisofőr kínzó dilemmáját. Nyugodtan végignézhette, amint a hordágyra cibálják az elnehezült testet. Látva, hogy a fehér köpenyes orvos nem hátra, hanem a sofőr mellé száll be, nyugtázta magában a véget.

"Tehát kampec!"

Addigi vívódásai eszerint feleslegesek voltak. De miért is adnak vezetői jogosítványt az ilyenek kezébe? Megtörténhetett volna, hogy nem a lépcsőn éri utol a baleset, hanem a volán mögött, útközben.

Micsoda karambolt hozott volna össze a vén sobrijóska!

"Szabad?" - nyitotta rá az ajtót egy csinos nő, ugyanaz, aki a méregzöld oszlop mellől, sajgó vállát tapogatva nézte végig a doktor hiábavaló kínlódását, s a diszkrét távozás lehetőségeit mérlegelte. A sofőr összerezzent a kérdésre, végigmérte a nőt s a taxiórára mutatva szabadkozott: "Várok valakit, de látom, nem jön. Ha netán ezt az összeget..."

A nő befészkelte magát a hátsó ülésre és egyetlen mozdulattal becsapta az ajtót:

"Könyveléshez való számlát kérek!"

8.

A csitrilány haja elöl oly rövid, mint az ökölvívóké. Hátul épp ellenkezőleg, gondozatlan farokként csapzik a nyakába.

Iskolába menet, reggelenként többnyire a folyópart felé kerül, hogy megfigyelhesse, mi történik a szálloda környékén. Mit nem adna érte, ha egyszer valóságosan is körülnézhetne a hotelben! Ellenállhatatlanul vonzza mindaz, amit összeolvasott meg a filmeken magába szívott a szállodákról.

Maga a tény, hogy az embernek különálló szobát nyitnak, amihez fürdőszoba jár, zuhanyozóval és ha szerencséje van, krémszínű fürdőkáddal, a nap bármely órájában rendelkezésére álló hideg-meleg vízzel, és becsukva maga mögött az ajtót, azt tehet odabent, amihez kedve szottyan, különös izgalommal töltötte el.

Arról is meglehetősen sok szó esett a gyerekek között az iskolában, amely gyalog tíz percnyire volt a szállodától, a folyó alsó szakasza mentén, magas drótkerítés oltalmában a nemkívánatos látogatók behatolási kísérletei ellen, hogy az első emeleten, egy fémráccsal védett üvegajtó mögött mesés bolt működik azok részére, akik külföldről érkeznek, vagy valamilyen módon külföldi valutával fizetnek.

Különösen a "szuperlong" cigaretták, a rágógumik és a farmernadrágok, no meg a kazettás rádiók foglalkoztatták az iskola népének fantáziáját, de a lány megelégedett volna azzal is, ha egyszerűen csak elsétálhatna - pár percre - a pult előtt, végigsimogatva a hivalkodó árukat, mert akkor maga is meggyőződhetne létezésükről.

Hazafelé menet több időt tölthetett a szálloda környékén néhány lánypajtásával, akikkel sülve-főve együtt látták őket. Ha megkérdezik, elmondta volna: egyikért se rajongott különösebben, mindegyikről megvolt a maga nagyon is józan, csöppet se hízelgő véleménye, de mégis csak más volt velük tartani, mint magányosan tengeni-lengeni a világban. Ők voltak kéznél, velük kellett beérnie.

Attól tartott, ha nem igazodik hozzájuk és felhúzza az orrát, a többiek átnéznek rajta és kiközösítik. Minden kompromisszumra hajlandó volt.

Reggelente egyedül szeretett iskolába indulni, mert legalább ez idő alatt nem kellett mások előtt alakoskodnia. Amúgy sem ébred könnyen, időnek kell eltelnie, amíg nagy nehezen magához tér, s előfordul, hogy ilyenkor már az utcán lépked. Mikor végérvényesen elszáll az álom a szeméből, enyhül az a nyomasztó érzése is, mintha ismeretlen, sosem látott vidéken, céltalanul bolyongana...

Mire a szállodához ért, rendszerint pirospozsgásra paskolta arcát a reggeli friss, folyóparti levegő. Éles látásának köszönhetően már a távolból észrevette, hogy a feljárati lépcső körül tömeg hullámzik. Megdobbant a szíve: külföldi turisták csencselnének valamivel?

Otthon nem halmozták el pénzzel, de takarékos volt, s az alkalomszerűen odacsúsztatott zsebpénzekből sikerült annyit összekuporgatnia, hogy néhány pipereszappanra, hajmosóra vagy egyszerűbb ruhaneműre minden további nélkül fussa.

Megszaporázta lépteit, majd szaladni kezdett, amennyire a vállát lehúzó, jócskán megpakolt táska engedte. Kár lett volna elszalasztani az alkalmat, hiszen mostanig inkább csak a szándékkal maradt. Egyszer sikerült például hozzájutnia egy kis tubus lengyel gyártmányú, gyöngyházfényű ajakfestékhez, amivel anyját kívánta meglepni születése napján. Az asszony meg is köszönte, de mindjárt megjegyezte, hogy még a szagát se állhatja e készítménynek, s gyorsan egy vászonzacskó mélyére rejtette, amely a fürdőben lógott, egy szegre akasztva, s mindenféle női kacattól duzzadt: hajcsavaroktól kezdve házipapucs levált műanyag sarkáig mindent oda rejtettek, mindig ugyanazon jelszóval: hátha jó lesz valamire.

Akkor este sokáig pityergett, de csak lefekvés után, s keserűsége még nagyobb volt, amikor tudatosult benne, hogy anyja ráadásul még csak tudomást sem szerez az ő létezéséről, érzelmeiről.

Később apjával is ugyanígy járt, amikor celofánba burkolt kártyapaklit vásárolt neki egy utcai árustól, meglehetősen drágán. Nem is gondolta, hogy a felnőttek holmi kis kartonlapocskákért képesek komoly összegeket áldozni. Amikor viszont azt tapasztalta, hogy mindenre egykönnyen kerül vevő, ha drága valami, ha olcsó, végül is lepengette a pakliért a pénzt, aztán hosszú időn át dugdosta a csomagocskát odahaza, a zsebkendői között, s már előre szorongott attól, hogy a rúzshoz hasonlóan ezzel is felsül.

Végül egy téli ünnepen rukkolt elő ajándékával, s leírhatatlan boldogságot okozott neki apja gyermekes öröme. Majd azt figyelte, mikor avatják majd föl az érintetlen paklit, de a várva várt alkalom egyre csak késett, s közben az ő adakozó lelkesültsége is jócskán kihűlt.

Később, szülei egy kihallgatott konyhai beszélgetéséből szerzett tudomást róla - szobájában, tankönyveibe temetkezve -, hogy a kártyapakli valójában meg se melegedhetett az apjánál, aki vidéki nagybátyjának ajándékozta tovább, mivel hogy az évek óta hiába próbált szert tenni rá...

A szálloda előtti tömeghez érve visszahőkölt.

9.

A csitrilány még mit sem látott a történtekből, de valahogy rendkívül furának találta azt a némaságot, amelynek közepette az emberek, szorosan egymáshoz szorultak, nyakukat erre-arra nyújtogatva, mint valami szélben ingó, törékeny szárú virágok. Villámgyorsan ösztönösen ráérzett: a csempészholmiknak ezúttal lőttek, valami egész más van a levegőben. Azon töprengett, vajon mi terelhette ennyire szorosan egybe az embereket?

A szállodából éppen akkor rontott ki a felcicomázott, csupaháj portás - a lány egyenruhába bújtatott sertésnek vélte, s roppant mulatságosnak találta rajta az aranykeretes szemüveget, amit a férfi nagy előszeretettel hordott az orrára biggyesztve. Nemsokára elnyelte őt a tömeg, majd a következő pillanatban rendtartó lökdösődésétől az emberek szanaszét penderültek. A lány még hallott valamit, amit a mentőkről mondott, de mindjárt vissza is hőkölt a feltáruló látványtól, megpillantva a földön fekvő bácsit, akin egy kockás zakós másik ürge lovagolt, érthetetlen tornamutatványokat végeztetve engedékeny végtagjaival.

A kislány arcából a következő pillanatban hirtelen kifutott minden vér, megszédült és térdben megroggyant a lába. Ennyire elveszett embert még életében nem látott, az volt az érzése, mintha maga feküdt volna odalent a kövön, tehetetlenül, kiszolgáltatva az egész világnak. Homlokára hideg verítékcseppek ültek ki, szerencséje volt a nem szűnő széllel, amely valamennyire felélesztette, így aztán nem ájult el, s közben esküvel fogadta meg magának, hogy orvos semmiképp nem lesz belőle, egyáltalán, egészségügyi pályára sem fog lépni, hiába célozgatnak szülei mindegyre arra, mennyire fontos a pályaválasztás, s ezzel együtt arra, hogy a hivatások legnemesebbike éppen a fehér köpenyes...

Erejét összeszedve botorkált el a feljárótól, s nem tudná megmondani, miért vette útját a szállodaajtó felé, de tény: egyszer csak odabent találta magát a kellemes melegben, a faládikókból elősudárodott két peckes pálmafa között, ahol lerogyott a túlméretezett, kényelmes, műbőrrel fedett pamlagra, amelynek ringató párnái között valósággal elsüllyedt, mintha egy jókora, az embert körülölelő tenyéren üldögélne. Egyedül uralta a pamlagot, előbb lassan, majd mind erőteljesebben himbálózni kezdett rajta, s a bútor rugózata olyan jól működött, hogy elég volt az egyik lábát picikét a padlóhoz dobbantania, az alig észlelhető mozdulat jókora kilengésekkel elszédítette.

Teljesen megfeledkezett mindenről: a balesetről, a kinti tömegről, a mentőkről, arról, hogy iskolába kell mennie, hogy egy szálloda - számára idegen - előcsarnokában tartózkodik. Még akkor is önfeledten ringatta magát, amikor valahonnan előkerült egy lila köpenyes, hulló hajú takarítónő, döglött állatra emlékeztető nedves ronggyal a kezében, s rászólt a lányra, vinné innen a mindjárt megmondja mijét, amíg jól van dolga, ez ugyanis nem nyilvános ház, ha nem tudná, és egyáltalán, mit képzelnek a hozzá hasonló mai fiatalok, hogy csak úgy...

Amíg a lány restelkedve összeszedte magát és táskájával a vállán kisomfordált az ajtón, a köpenyes asszonyság megállás nélkül mondta a magáét: a dögség álljon e népségbe, örökké odalapítják az orrukat valami miatt az üveglapra, aztán törölheti utánuk a sok kíváncsi szennyes lenyomatát, ha rajta múlna, mind egy szálig kitiltaná innen az egész bagázst, mert csak rontják a levegőt és mindegyre takarítani kell utánuk. A sok részeges disznója, azt mondják, éppen most vittek el egyet a mentők, no meg a múltkorjában is hajbakapott kettő, éppen a folyóparton, méghozzá fényes nappal, hogy a fene megegye...

10.

A központból érkezett nőt már alaposan megjegyezte magának. Előző este tanúja volt a bárban, amint azzal a fekete fickóval összebújt. No jó, a látszat nem éppen ez volt, de végül is az ő megérzése lett a perdöntő, hiszen együtt töltötték az éjszaka egy részét.

Feladat: megtudni, mi rejlik e futónak látszó (talán alkalminak álcázott?!!!) kapcsolat - EGYÜTTLÉT - mögött.

A nőt majd ellenőrzi a központ, a pasasra meg rá kell állítani valakit. Egy héten át, huszonnégy órából huszonnégy óra megfigyelést. Minden mozdulatot, kapcsolatot, kommunikációt.

A kezében vannak.

Ez nem egy akármilyen hotel. A valutás bolt nem valami egyszerű kereskedelmi pont. Megvan a titkosított biztonságvédelmi szerepe. Nem kell egész nap ott lennie, de minden lényeges mozgásról jelentést kell kapnia, ami odabent történik. Tranzakció, szóváltás, kommentár - bármi.

A jelentéseket neki kutyakötelessége ellenőrizni. Hogy milyen úton-módon, azt jobb nem kérdezni. Szabály van rá, azt nem lehet megkerülni. Pontosabban: nem tanácsos.

Mert mindent meg lehet kerülni.

Tízvalahány esztendő gyakorlati felderítő tevékenység után elmondhatja: a rendszer nem tökéletes. Kijátszható. Még akkor is, ha az ember tudja: amikor a legnagyobb a bizalom benne, akkor mérget vehet rá, hogy legalább két irányból ellenőrzik.

Csakhogy nagy a kockázat Az igazság az, hogy nem éri meg. A szabályok betartása gondtalan megélhetést biztosít az ügynöki munkában. Aki a rizikót szereti, annak ott van a póker. Az épp elég ahhoz, hogy hajlamainknak hódoljunk.

A nővel tehát nincsen gond.

A szőke ürge viszont, aki a sikertelen elsősegélyt nyújtotta, potenciális objektum.

Nem először látja a hotel körül forgolódni. Hol a bárban, máskor a vendéglőben vagy csak úgy, az épület környékén, de ismeri ezt a fizimiskát. Megesküdne rá, hogy ha jobban utána szaglászik az ember, nem egy meglepetés érné. Gondolatban meg is jegyezte magának: utánanézni ennek a szokványostól elütő aktivitásnak.

Alapszabályok éléről való: ami nem hétköznapi, nem megszokott, nem illik bele a sablonba, azt tüstént nagyító alá kell venni. Így az ember sose téved - legfeljebb melléfog, vagyis túlteljesít. De abból még nem származott főbenjáró baj.

Ember, gyanakodj, hogy rajt' ne kapjanak...

Így parafrazálta Arany Jánost, akiről az iskolában azt tanulta, hogy Petőfi legjobb barátja volt, továbbá hogy nagy mestere volt a formáknak.

Ezt a sort a költőkkel speciel megjegyezte... A memóriája különben is, kiváló. Ennek köszönheti karrierjét, mostani munkáját, beosztását.

Tulajdonképpen még a felesége sem tudja, hogy mivel foglalkozik. Még csak az hiányozna, hogy az orrára kösse. Pár hét múlva biztosan lebukna: kérhetné a millió bocsánatot a dekonspiráció miatt, csak éppen nem lenne kitől.

Másik alapszabály: a gyík megválik a farkától. Mit törődik azzal, ha valaki rálép? Nesze, vigyed - a tiéd.

Azt is jó lenne tudni, mi van ezzel az ipsével, aki most összeesett és összegabalyította az ő dolgát, merthogy a balesetével lám, kisebbfajta zűrzavart okozott, amiben ő most megpróbál valamennyire áttekinthető helyzetet teremteni, de ez egyáltalán nem könnyű...

Pedig ez a nap nem indult rosszul. Az esti, bárbeli közjátékot leszámítva minden a legnagyobb rendben. Eseménytelenség minden vonalon. Végtére, már-már ez is gyanús.

Szóval, ha a szőke ellenőrizendő, akkor a kifingott ürge vonalán sem árt ezt-azt lenyomozni.

A nagy gond éppen az, hogy az élet tele van mindenféle ismeretlen, gyanús történettel, amelyek kifejleteit, hátterét felfejteni egy ember több mint kevés. Még akkor is, ha az egy zseni.

Az élet megy a maga útján, hol cikk-cakkban, hol egyenesen, hol a fű alatt, hol meg nyilvánosan. Nekünk az a dolgunk, hogy megmagyarázzuk: mit, miért, hogyan, ki és kivel, milyen érdekből?

Az én utam egyenes - nyugtázza a rangrejtett ügynök, aki a szálloda és környékéért is felel fölöttesei előtt.

Egyelőre még jegyszedő a mennyek kapujánál...

Bukarest, 1984-2003.

(Továbbra is a naplóm mentén...)

1983. szeptember 4-5. Estefelé jelentkezett T. Biztosan égett a vágytól, hogy a "semmiről" dumáljunk, ahogy szoktuk. Ő kerülget valami kiismerhetetlen kását, én kerülgetem a lényeget, s a végén elválunk. Most viszont ki kellett ábrándítanom: szolgálatos vagyok, nem érek rá találkákra járni.

1983. szeptember 7. (Rém)hír: az Apuka azért utazott most éppen a Deltába, mert fia, a Herceg berúgott és kegyetlen botrányt csapott, mire a polgármester "felszívódott". Apuka ment sietve elsimítani a dolgokat, ígért fűt-fát a chiliai lakosoknak, csak szent legyen a béke. (Micsoda sztorik születnek a hírzárlatok palástja alatt!)

1983. szeptember 14. (Rém)hírek Kolozsvárról: Kántor/Láng készülődnek ki, végleg, Magyarországra. Ezen túl: utódom az Ifjúmunkásnál szinte végérvényesen lebőgött egy elpuskázott, általuk szervezett honismereti biciklitúra miatt (három túlországi gyerek keveredett a jelentkezők közé, magyarországi trikolórral futották meg a távot, Maros megyébe érve pedig lekapták őket. A Hargita megyei KISZ-aktivisták egész sora bukott le emiatt. Utódom minden bizonnyal titkársági megrovást kap, mely bekerül a munkakönyvébe. S bár igazából szégyellem miatta magamat, kissé hatalmába kerít a káröröm is... Nem tudom, vajon én belesétáltam volna-e egy ilyen csapdába, mindenesetre nehéz idők... Eszembe jut évekkel korábbról a szárhegyi restaurátor tábor, amit mi szerveztünk, ahol... De az rég volt. Akkor még tartott a nyitottságból. S még idejében észhez kaptunk, mi magunk építettük le a provokációt.

1983. október 5. Vita nagyobbik fiammal az iskolapolitikáról. Sajnálja, hogy most, miután vége a sulinak, miért nem járattuk úgynevezett "jó" iskolába, ahol a közösségtől lendületet, versenyképességet tanulhatott volna. Így a kis létszámú magyar osztályban ő ugyan elöl volt, de kihez képest? Nem volt kihez mérnie magát. Javasolja, hogy öccsét már jó román iskolába írassuk... Van benne némi igazság, de elbagatellizálja a kérdést. Szerinte csak azért, hogy legyen, nincs szükség anyanyelvű iskolára. De ahhoz, hogy jó lehessen, kell lennie egyáltalán - teszem én hozzá, s ha mindenki "jó" iskolába íratja a gyermekét, a kör bezárul.

1983. október 19-20. Főszerkesztőm leadta a Kenyeresről szóló riportot, azzal a kikötéssel, hogy a kenyér-ügyet kiveszem belőle. Nem jó, ha kiderül, hogy itt a mindennapi betevőért ilyen késhegyre menő harcot (is) kell folytatni. Viszont benne maradt, hogy egy "bolti ügy" miatt támadt az összetűzés, maradt a Kenyeres név, s egy helyen még az is kiderül, hogy gabonaadagról van szó. Végtére is, az ügyben maga a konfliktus a lényeges. Összeveszhettek gázpalackon vagy tűzifán, akkora a hiánygazdaság. Az egészben a periratok jelentésessége az érdekes.

1983. október 22. Vészjósló hangok a reggeli gyűlésen: felértékelődő, életveszélyes korrektúrahibák. A Hétben állítólag megengedhetetlen baki jelent meg - fejjel lefelé fordított klisé a december elsejére készült egyesülési anyag közepén. Reggelre értekezletet hívtak össze a hetilapnál, a rendszerint későn betámolygók úgy surrantak be korán reggel, mint a huzat.

Délután átnézett a szomszédasszony, aki korrektor, ő újságolta: a Hét két vezetőjét leváltották... Azóta se tudok magamhoz térni a döbbenettől, s az eseményekből egy későbbi tragédia előszelét vélem kiérezni. Tévednék? Nem irigylem azok sorsát, akik a helyükre léptek. Azt hiszem, nem tudtam volna egy ilyen helyzettel megbékélni, legalább is nem így...

1983. október 22. Zúgó méhkas a Scânteia Háznak az a része, ahol A Hét székel. Gondterhelt, kis embercsoportok a folyosókon, mindenki bizalmasan tárgyal valamit, de úgy, hogy ki ne szivároghasson. Biztosan nem a focieredmények kerülnek szóba, hanem az a pofoncsapás, amit a romániai magyar kultúra kapott a botrány révén. Addig, amíg a román testvérlapnál az írószövetség elnöke viszi a boltot, ezalatt itt képesek egy teljesen ismeretlen csapattal "helyreállítani" az egyensúlyt, megadni a kiadvány "rangját".

Ráadásként: Főnököm délután rámtelefonált, írnék holnapra A Hét számára egy anyagot Hargita megyéből. Értsem meg: a padlón vannak, segítenünk kell a lapon. Nem álltam meg szó nélkül: hát ezt a gondot is a nyakába vette a sok közül? Mint annyi mindent, ami nem is rá tartozott, de azért beleszólt, mint egy tótumfaktum. Eléggé heherészett a kagylóban, de érezni lehetett hangja mélyén a zavart és próbálta kimagyarázni magát, de nem találta a kellően játékos hangot a válaszhoz. Úgy hiszem, érintve érezte magát... Ami aztán mindennek a teteje: az anyagot Neki kell leadnom! Mintha A Hét most egycsapásra az Előre fiókvállalata lenne, amilyen volt a Falvak Dolgozó Népe, vagy amilyen most a Vasárnap.

Két nappal később ugyanő megkért: segítsek neki a közügyi anyagok szerkesztésében, amíg A Hétnél tart az átmeneti állapot. Elvégre két embert veszített azzal, hogy - persze, az ő javaslatára! - váratlanul a lefejezett lap élére kerültek. Úgy tűnt, sajnálja is az emberáldozatot, ugyanakkor örvend, hogy végre akad még egy magyar kiadvány, amely szófogadóan kussol, ami visszamenőleg is igazolja az Előre pecsovicsságának az "értelmét".

1983. október 28-30. Megjelent A Hét "új koncepciójú" száma, az új vezetőség nevével fémjelezve. Kibővültek a Napirenden és a Riport oldalak, továbbá a Közművelődés is, a Művészet és a Tudomány némileg összébb szorultak. Átvételkor az új vezetők teljesen üres szerkesztőségi fiókot találtak, egyetlen szál tartalékanyag nélkül. Mindent a semmiből kellett kiudvarolni, összehordani. Főnököm most szemmel láthatóan szívesen segít, úgy viselkedik, mint egy grand, kéziratokat ad át, aggodalmaskodik, izgul a sikerért, egyszóval olyan, mint egy Boss. Az Előre számára írt színházi riportom végül A Hétben fog megjelenni, három részben...

Kezembe került Sz. Gy. ([Száraz György)] válasza Ion Lăncrănjannak. Bővített még a kérdésen, adatokkal támasztja alá itt-ott túlintellektualizált érvelését, de ezzel a szarnak ad egy pofont: érdemen felül felfokozza a másik jelentőség-tudatát, ahelyett, hogy csillapítaná, minimalizálná. Így az elmérgesedett sebet piszkálgatja tovább - üszkösödő sebbé... Szubtilis fogalmazásából nem derül ki határozott állásfoglalás, ezzel pedig alkalmat szolgáltat a további válaszspekulációkra.

1983. október 31. Most a Falvak D. Népe az, aki jól beletenyerelt az egyesülésbe: egyik anyagában december elseje helyett december 18-át írt, amikor meg a fejére olvasták, azzal védekezett, hogy az Utunkban is így áll... Tehát nem elég, hogy tévedtek, még azt is beköpik, hogy másolnak, s az egész felelősséget az Utunkra kenik... Képzelem, a testvérek mennyire allergiásak lehetnek ezekre a melléfogásokra. Ráadásul az egész úgy pattant ki, hogy utódom az Ifjúmunkásnál kérdezetlenül kukorékolt, jelentvén a bakit a nyomdának, azok a sajtóosztályhoz fordultak, így lett az egészből országra szóló botrány. Egyre jobban igaz: a nyomasztó körülmények között lassan fölemésztjük önmagunkat.

1983. november 12. Egy kolléganőm kezembe adta (ő is másodkézből) Moldova György A napló c. könyvét: föltétlenül olvassam el. Gőzerővel falom. Első megjegyzésem: Che Guevara élettörténete regényesítve talán hatásosabb lett volna. Meg aztán, hogy szellős a szedés, a tördelés, nagyok a spáciumok... Az olvasót akarták átverni vele? Később, mikor már benne járok a sűrűjében, mindezt elfelejtem. Falom a Naplót, amely talán nem is valóságos. De annak tűnik...

Tördelték a Kenyeres-riportot. Egy hasábnyit kellett húznom rajta, különben sohanapján jelenik meg. Kompromisszum a javából. Ilyenkor izzadok, viszket a fejem búbja, rágyújtanék, de már nem dohányzom. Végül, vérző szívvel, de sikerül. Vajon, most is azt mondja az olvasónak, amit eredetileg? Hiszen én tudom, amit tudok, de aki csak a látható szöveget olvassa...

1983. november 13. A Napló továbbra is nagyon izgalmas, eleven. Mindenek előtt a tanulságait tekintve: hát ezt csinálják a forradalmárok is? Erre fecsérlik erejüket, életüket? A szüntelen rejtezésre? A túlélésre? Mi ebben az egészben a hősiesség?

1983. november 20. Vége a Naplónak. Tragikus, mélységesen félresiklott sors, a forradalmár lét örök sivársága, csak a harcokhoz értenek, az élethez nem. De nem is benne rejlik a világ átka, hanem azokban, akik az életben a látványos tűzijátékot választják, a hiábavaló hősködést, ami nem dönt el és nem old meg semmit.

1983. november 21-22-23. Cs.P.-vel találkoztam, keserűen kérdeztem, marad-e még valaki az országban? Elmondta: Láng és Kocsis máris mennek, éppen ki kellett őket zárni. A kulisszaharcokról meg most hallok először hiteles értesüléseket (a Ritoók helyére őt akarták kinevezni, de egy kolléga megtorpedózta).

Jönnek a visszhangok a Kenyeres-ügyre. Jó jel: az emberek megértették, miről van szó. És a húsukba vágott.

Hőerőműveket látogat most a Főfő. Persze, minden rendben, ő meg csodálkozik, hogy nincs elég energia... Érdekes, mindig másutt van a probléma, mint ahová ő elindul érdeklődni...

Megjelent M. Lajos új könyve. Az Ifjúmunkásnál többen felhördültek az oszlopos tagok közül. Egyikük felesége, nálunk dolgozik, nagy hangon leszólított a folyosón: mit szólok ehhez a disznósághoz? Mondtam valamit, hogy elüssem az élét... Annak idején figyelmeztettem Lajost, amikor megmutatta nekem a kéziratát, hogy ebből baj lesz...

1983. november 25. A nagy fiamat felhívták az Ifjúsági Turisztikai Irodától, külföldi csoportot kísérni. Nem tudni, ez most valami tévedés, vagy talán rehabilitáció?

A ma esti rádió- és televíziós adások drasztikus (ez a jó szó az 50 %-ra!) energiakorlátozásról szólnak, papolnak, csicseregnek. A következő napokban meglepő események tanúi lehetünk!

1983. november 26. A reggeli hírek már a Végrehajtó Bizottság határozatát is ismertették a hazai energiaválságról. Délután máris két órán át szünetelt a villanyszolgáltatás. Vicc is járja a helyzetről: hogy lehet eredményesen leszólítani egy lányt az utcán? "Jöjjön föl este hozzám, mert van meleg vizem!"

Végül is nem a turisztikai irodához, hanem a magyarországi KISZ KB küldöttségéhez hívták tolmácsnak a fiamat. Elmondta előzetesen, mi a helyzet vele bizalmi vonalon, de a külügyi osztály két, az ügyre állított funkcionáriusa csak legyintett: tudják ők, de nekik most jó fordító kell. Kiderült: az illetőket még diákkoruktól ismerem, az ifjúságkutató intézetből. Onnan emelték ki őket, szervezeti munkára. Jólesett gesztusuk, bár könnyen megüthetik a bokájukat...

1983. november 27. Délután 2-kor elvették a villanyt (épp a komikus filmegyveleg közepén), de 3 körül visszaadták. Ez lesz vajon a napi műsor ezután? Ha így lenne, és biztosra mehetne az ember, hogy mindig ugyanakkor oltják le a villanyt, még ki is lehetne bírni... Amint kialszik a fény, a vízvezeték hörgő sóhaja is jelzi, hogy a szivattyúk bemondták az unalmasat.

1983. november 28. A világ két nagy pókerjátékosa egymásnak feszül, mi meg rettegünk az árnyékukban: energia, meleg és víz nélkül. Még a tévéprogram is olyan szedett-vedett, mintha hirtelenében azt se tudnák, mit is közvetítsenek. Azt mondják, a 2. műsor megszűnőben, s a rádióadásokat is lecsökkentik, takarékossági indokokkal.

M. Lajostól levél jött: mosakodik, siránkozik benne. Közben Domokos Géza, a könyv kiadója (Kriterion) is hallott a kirobbanni készülő botrányról, s nagyon hajlik arra, hogy megmondja a szerzőnek: többé ilyen regénnyel ne állítson be a kiadóba.

A Falra hányt esztendőről van szó. Kulcsregény, akárhogy is vesszük. Magamra és társaimra ismerek az egykori Ifjúmunkásnál. Mi vagyunk és nem is. Persze, csak modellként szolgáltunk. De a hasonlóság ijesztő. Szinte-szinte mintha két tojás... Egy éve talán, hogy kéziratban olvastam. Vásárhelyen jártam pár napig, a szállodában két estémen át kiolvastam. És megmondtam szerzőnek a véleményemet. Hogy számomra hízelgő, amit rólam ír, pontosabban ahogyan rólam "mintáz", de ez a kép hamis, mert ilyen ember nincsen, akinek ennyi erénye lenne. Még könyvben sem. Túlságosan fehérek és feketék az alakjai. Az egyedüli árnyalt figura a főhős, az újságíró, akinek oknyomozó munkáját és buzgalmát lehetetlenné teszi a gépezet s maga a sajtórendszer, amelyben dolgozik. Úgy tűnik ebből, mintha az újságíró lenne a világ közepe. Nála jobban nem szenved senki a társadalomban. Hiányzik belőle az a szomorú igazság, hogy bizony, az újságíró munkálkodása nyomán - sokszor akaratán kívül - ugyancsak mennyien tudnak szenvedni ártatlanul. És mindez azért, mert a firkász útjába botlottak...

A szereplők most a valóságban magukra ismertek és tiltakoznak. Habzik a szájuk. Talán még a fejét is fogják követelni Lajosnak?

1983. december 5. Furcsa küldemény érkezett postán: szerencsétlenül járt gyergyószentmiklósi alpinisták ügyében készült vizsgálati jelentés szövege. Mellette a kivizsgáló bizottság egyik tagjának kommentárja, az edző vallomása és egy kísérőlevél. Az izgalmas szövegnek csak idehaza (a szolgálat végeztével) értem a végére és szinte sajnáltam, hogy nincsen tovább! A bökkenő: a feladó előbb Veress Bercihez fordult, aki tanácstalanságában hirtelen M. Lajoshoz passzolta az ügyet, minthogy éppen olvasta volt friss könyvét, és őt tartotta képesnek arra, hogy egy ilyen kusza ügyben csapást vágjon. De a feladó nem győzte kivárni a választ és nekem is elküldte az anyagot. Most meg itt állok, összezavarodva, hogy mit is tegyek... Legszívesebben én sem adnám ki a kezemből a témát, hiszen megdolgoztam érte. Beleéltem magam. Mi legyen? Vesszek össze emiatt a barátommal?

Ifjúmunkáséktól származó hírek szerint Lajos könyve miatt már a föld is mozog. A legmagasabb szintről (!) rendeltek el vizsgálatot az ügyben, lázasan fordítják románra a szöveget, külön vizsgálóbrigád alakult, sok-sok embert kihallgatnak ezzel kapcsolatosan. Egyesek verziója szerint Domokos Géza és én, bár előzőleg olvastuk a kéziratot, semmit sem tettünk azért, hogy a kiadását megakadályozzuk. Megáll az ész: mi jogon tettem volna többet, mint amit tettem - hogy megmondom a véleményemet a szerzőnek?!

Arra gondoltam, hogy talán kettesben elboldogulnánk az alpinisták ügyén. De ilyen helyzetben, az ő mostani lelkiállapotával, tudnánk-e együtt dolgozni? Egyáltalán: mit óhajt a témával kezdeni? Könyvet írna, avagy megelégszik egy riporttal? Holnap felhívom telefonon.

1983. december 6. Reggel tárcsáztam Lajost. Szimatom nem csalt: nem lapban gondolkozva szeretné hasznosítani a történetet; azt se mondta, hogy könyvben, de erre engedett következtetni. Én sem hátráltam meg, s olyan természetességgel beszéltem az ügyről, mint aki már régóta tudomást szerzett róla és nagyon benne van már a részletekben. Végül kibökte, hogy szabad az utam, de a hangja mélyén éreztem egy kis árnyalatot, ami lelombozódásáról árulkodott.

1983. december 8. M. Lajos nagy veszélyben. Főnököm - mintegy "mellékesen" (tudja, amit tud!) - kikottyintotta: a bárd ott lebeg a feje fölött, de valószínű, hogy a kiadó vezetője is ráfázik az ügyre. Úgy értelmezték a könyvet (valahol - vajon hol?!), mint egy politikai manifesztumot a sajtóról; amiről pedig az derül ki egyebek mellett, hogy a velejéig korrupt, akarnok és pecsenyesütögető alakok gyülekezete... Újra csak azt mondhatom (nagy bölcsen), hogy kár ezen a banánhéjon elcsúszni, hiszen vannak ennél nagyobb, igazabb ügyek is. Ha valaki vállalta, hogy a sajtóban dolgozik, akkor fogadja el a játékszabályokat, ne tegyen úgy, mintha más bolygón élne.

1983. december 17. Fel vagyok ajzva az alpinista témára. Csak még azt nem tudom, mihez kezdek Lajossal, ha mégis konfrontálódunk az ügyben? Olyan messzire jutottam a nyomozásban, hogy gyakorlatilag nem tudok, s nem is akarok visszalépést fontolgatni. Mintha már magam is hegymászó lennék, s az útvonal nagy részét immár megmászva, sajnálnám feladni a küzdelmet. Azzal áltatom magam, hogy valamiképpen elsimul ez a konfliktus közöttünk. De mi lesz, ha a gesztusomat most arra magyarázza, hogy én is beálltam ellenségei táborába?

1983. december 18-19. Lajost felhívták a szerkesztőségbe, és egyúttal megkeresett, hogy dedikálja a könyvét. Öt percet ha beszélgettünk. Elmondtam néhány tudnivalót ügyének állásáról, de már rohant is vissza. Gyűlésük van az Ifjúmunkásnál. Az alpinistákat szóba se hoztuk. Továbbra is lelkiismeret-furdalásom van miatta, ugyanakkor mégsincs, mert láttam, hogy nagyon szeret a figyelem középpontjába kerülni.

1983. december 20. Sz. G. (A Héttől) megállított az árkádok alatt, hogy ugyan még nem olvasta M. Lajos könyvét, de hallotta, hogy nagy a cirkusz körülötte. Kovács Jánosnak kivették a cikkét A Hétből, pedig csak azt írta meg, hogy a könyv mint regény gyenge. Azon a véleményen van, kár, hogy a nemzetiségi könyvkiadás további sorsa egy ilyen könyvön bukjon nagyot.

1983. december 23. A húgom írt Kolozsvárról, hogy apám írógépét meg kellene menteni. Nekik nem kell, az unokatestvérem nagyon forgolódik körülötte, de akkor már inkább üljön nálam, akár illegálisan is. Hátha találok rá valami megoldást, addig vállalom a kockázatot.

1984. január 3. Felkerestem a Kriterionnál Domokos Gézát, hogy újévet köszöntsek, s nagy csodálkozásomra kézzel-lábbal magyaráz: a szobában minden csupa fül!!! Valahogy tudtomra adta, mert közben kiléptünk a folyosóra, amit most ideírok: megfigyelik őket. Huzamosan. Újév előtt megszállták szobáikat a bizalmi fiúk. Épp annyian voltak, mint a gonoszok (7-en), nagy táskákkal, a kapustól megkapták az ajtókulcsokat. A takarítónő látta meg őket, amint a vécéajtóból kinézett, mi az a zaj, amikor mindenki ünnepel és munkaszünet van, azt hitte, berúgott és látomásai vannak. Nem is úszta meg szárazon, mert a fiúk elkapták, s megígértették vele, hogy senkinek sem szól, az akció ugyanis titkos. Persze, hogy elmondta... Most mindenütt poloskák. A végén még igaza lesz a Lajos könyvének, sőt a valóság még azt is túlszárnyalja. Gézáék most egérfogóban élnek.

Ekkor megjelent egy ismerős szerkesztőnő és mi gyorsan félbehagytuk a diskurzust. Pedig megvárhattuk volna, amíg hozzánk ér és köszönthettük volna normálisan, ahogy illik. Hibáztunk, no... Be vagyunk tojva...

1984. január 5. B. Dénes jelentkezett kora délután, hogy kiugorna hozzánk. Igyekeztem haza, ahogy csak tudtam. Két órán át fecsegtünk mindenféléről, majd halkan elmondta, hogy a KISZ KB titkárságáról utóda, F. A., akit éveken át én magam is támogattam, amíg kinőtte magát, és úgy-ahogy elmondhatta magáról, hogy valamennyire a magyarságot is képviseli (nem egyszer védtem meg társaságban, amikor műveletlennek, képzetlennek, oda nem illőnek titulálták; azt mondtam, a jóindulat hidat verhet bármi fölött...), most engem vádol, továbbá Domokos Gézát, mivel úgymond mi lennénk az értelmi szerzői a Lajos könyvének, tulajdonképpen mi voltunk azok, akik felbiztattuk a szerzőt, hogy megírja és kiteregesse egy szerkesztőség belső ügyeit. Az országos nemzetiségi tanács értekezletének szünetében, mások füle hallatára, mint egy kofa vágta mindezt a Domokos Géza fejéhez, aki teljesen meg volt döbbenve, s hiába igyekezett nyugodt hangot megütni és elmagyarázni, hogy az írónak joga van a témaválasztáshoz, mondandója megformálásához, a hölgy makacsul ragaszkodott a saját rögeszméjéhez, hogy abból ő jottányit sem enged, mondhatnak neki akármit. Elképzeltem, mekkora terror nehezedhet rá, mint szinte egyetlen magyarul beszélőre az ifjúsági szervezet élvonalában, hogy ennyire hisztérikusan ragaszkodik agyrémeihez. Jó lenne tudni, ki ülteti el a bogarat a fejébe, ki táplálja a gyanakvását, honnan mozgatják az igazi szálakat? Még a Lajos korábbi hivatalos díjazásának jogosultságát is kétségbe vonta, mintha azt nem a KISZ testülete, hanem valamilyen magánemberi szeszély ítélte volna oda annak idején. "Majd azt is megnézzük, hogyan kapta azt a díjat!" - szólt a fenyegetés, és bármennyire is nevetségesen hangzott, illett komolyan venni... Ma már semmi sem elképzelhetetlen. Olyan alakok kerültek a fiatalság élére, a pártfőtitkár fia mellé, akik bármit megengednek maguknak. Dénest próbáltam lebeszélni arról, hogy egyáltalán lépéseket tegyen az ügy tisztázása érdekében. Bár őt is megértem, hiszen ezzel a díj-üggyel az ő tisztességét is kétségbe vonták. Elvégre többen voltunk - köztük Domokos Géza és Dénes is -, akik kiálltunk a Lajos riportkötete mellett, amikor pár évvel korábban KISZ-díjra javasolták, aztán az utolsó pillanatban valaki a kulisszák mögül megfúrta, mondván: a Lajos acélöntőinek történetéből kvázi nem is hősiesség sugárzik az olvasó felé, hanem a szocializmus építésének karikatúrája, merthogy nagy előszeretettel festegeti benne az élet árnyas oldalát. Az első titkárnak becsületére váljék, leállította az egész díjazást, lefordíttatta a könyv szövegét, e mellett véleményt kért mérvadó magyar kritikusoktól, pártbizalmiktól, s a végső következtetés az volt: a szerző igenis érdemes a díjra, és csak egy szűk, szektás szemlélet láthat a művében negatív kicsengést... Sajnos, Lajos, akit a fenti kulisszamozgásokról folyamatosan tájékoztattam, ezzel tartván benne a lelket, az egész históriát szinte egy az egyben átültette botránykeltő könyvébe, most meg ez is egyik tétel volt a hosszú számlán, amit benyújtani készülnek neki.