Szebeni Sándor - Az időre ragasztott ember


Kalászod szemei beérnek

Vándorol az űrön át a fény
épülnek s romlanak világok
munkálkodsz a létnek örülve
szilaj rügy bont szelíd virágot

kiásol vulkáni hamuból
kővé dermedt ókori embert
s a mindennapi igazságért
újra méred a mérhetetlent

fohászkodsz ma bajtalan napért
s készülsz a holnapi rohamra
aztán bebújsz egy lapu alá
s hagyod hogy napod eltakarja

barátom nem kell keseregned
kalászod szemei beérnek
hagynak majd sírni és nevetni
és poharadban nem lesz méreg


52. oldal