Szebeni Sándor
- Az időre ragasztott ember
|
Híveid egyre fogynak
Zöld csönd
rebbenéstelen
az éjt holdfény szövi be
mért szórsz izzó parazsat
pegazusod elibe
felér a mindenséggel
a benned épült világ
de a gyönyör sikolyát
összezárt szájtól ne várd
kővirágok az űrben
szavaid halott holdak
itt állsz vihartépetten
híveid egyre fogynak
lefut egy fényes csillag
kihuny homlokod mögött
s nyugszik a benti térben
letűnt csillagok között
|