Szebeni Sándor
- Az időre ragasztott ember
|
Kalászod szemei beérnek
Vándorol az űrön át a
fény
épülnek s romlanak világok
munkálkodsz a létnek örülve
szilaj rügy bont szelíd virágot
kiásol vulkáni hamuból
kővé dermedt ókori embert
s a mindennapi igazságért
újra méred a mérhetetlent
fohászkodsz ma bajtalan napért
s készülsz a holnapi rohamra
aztán bebújsz egy lapu alá
s hagyod hogy napod eltakarja
barátom nem kell keseregned
kalászod szemei beérnek
hagynak majd sírni és nevetni
és poharadban nem lesz méreg
|