KUDORA KÁROLY: KÖNYVTÁRTAN

SZILÁGYI SÁNDORNAK
AZ EGYETEMI KÖNYVTÁR IGAZGATÓJÁNAK
XV ÉVES EGYÜTT MŰKÖDÉSÜNK
EMLÉKEÜL

Toldy Ferencz, az egyetemi könyvtár néhai nagynevü igazgatója, már a negyvenes években érezte hiányát egy oly műnek, mely a hazai müvelt közönséget ép ugy, mint a szakférfiakat a könyvtár rejtelmeiben kalauzolja. E szükségérzettől inditatva irta meg „A Könyvtártan Kézikönyve” czímü müvét. Sajnos, e munkából csak mutatvány jelent meg az Athenaeum czímü szépirodalmi lap 1843. évf. I. kötetében. Azóta épen ötven év folyt le a nélkül, hogy a már akkor érzett hiány pótoltatott volna. Nem ugyan avatott kéz hiánya miatt, de mert talán épen azok, kik ennek megirására hivatva lettek volna, más irányu elfoglaltságuk miatt vele nem foglalkoztak.

Most, midőn e művemmel a nyilvánosság elé lépek, nem ringatom magam azon tudatban, mintha e hiányt betölteni magamat hivatva érezném. Csak közel husz éves könyvtári tapasztalatomat óhajtottam mindazokkal közölni, kik a könyvben hű barátot találnak. A közérdeklődést akartam felkölteni a könyvek iránt és megmutatni, hogy a könyvtári ismereteknek eddig parlagon hevert mezején mily szép virágok fakadnak. Bemutatni óhajtom ezért főbb vonásaiban az ember ezredéves küzdelmeit a gyors sajtó létesítéseért és lehetőleg ecsetelni akarom azon müélvezetet is, melyet a könyv már ünnepélyes és vonzó megjelenésével is képes nyujtani.

A könyv, igy önállólag tekintve, nem egyéb, mint az emberi szellem megnyilatkozásának maradandó foglalatja. Összegyüjtve pedig a tudomány tárháza lesz akkor, ha azok ugy állíttatnak össze és olykép rendeztetnek, hogy a bennök rejlő tartalmat a jelennel közvetíteni képesek. Ha látjuk, mint szaporodnak napról napra könyvtárainkban a könyvek és gomolyodnak mindjobban össze anélkül, hogy a nagy gonddal összegyüjtött tömeg uraivá lehetnénk; a szükségérzettől inditatva önkéntelenül is oly módokról fogunk gondoskodni, melyek segélyével a mult szellemi munkásságát javunkra fordíthatjuk. Ez utak és módok megjelölésére a „könyvtártan” van hivatva, mely egyuttal könyvem létjogát is igazolja.

Művem tanalakban van tárgyalva, kiindulva a hangból, melyre a szellem fokozatos fejlődése szerint vannak építve a könyvtári ismeretek, melynek csúcspontját a könyvtári szakrendszer képezi. A művek, melyekre hivatkozás történik, valamint az egyes fejezeteket bezáró könyvészeti irodalom, könyvtárunkban bármikor megtekinthető.

Végül igazolásomra megjegyzem, hogy sem uj felfedezéssel, sem eredetiséggel nem kérkedhetem, mert a könyvtártan jelenlegi rendszerei, alapelvei és elméletei mindaddig, mig a könyvirodalmat a folyóiratok, a nyomdát pedig valamely más találmány feleslegessé nem teszi, javulhatnak ugyan, de alapelveikben nem fognak változást szenvedni.

Egy czél lebegett szemem előtt. Megismertetni a könyvet és bemutatni azt az ipar, művészet és könyvtári szempontból; s ha csak némileg is sikerült az érdeklődést ily irányban felköltenem, akkor talán mégis hiányt pótoltam.

A nyomda megnyitotta zsilipjeit és a könyvek özöne elárasztotta a világot. A könyv, az emberi szellem közvetítője, annyi századon át kiváltságosok osztályosa, egyszerre, mint erek a folyamban, ugy ömlik bele az emberi áradatba, hogy az elődök szellemével megtermékenyítse a jelent, hogy meg-megujuló forrásává váljék a késő utódoknak. Mint a vihar, mely sudarakat tör le és gyökerestől szakasztja ki az erős tölgyet, ugy seper el a nyomda sokszorosított terméke ezeréves szokásokat, előitéleteket és szülőanyja lesz egy uj kornak, melynek mi még csak bölcsőjében ringunk, derengését látni véljük, de melynek fényes napjába tekinteni képesek nem vagyunk. Milliók szellemét hozta ez mozgásba s alig négyszáz éves életével oly sikert ért el, mely a legmerészebb feltevéseket is kigunyolja és az ember és természetre való hatásában még beláthatlan következményű.

A könyv, mint az emberi szellem közvetítője, minden kornak kiváló gondozás tárgyát képezte. Sokkal ismertebb a régiek kegyelete a könyvek iránt, semhogy szükségesnek tartanám e helyen visszatekinteni régen letünt korokra, az irott könyvek, a fa- és kőtáblák korszakára, melyek az emberi tudásnak bár fokozatos, de mégis csak gyarló terjesztői valának. Czélomnak és a mi viszonyainknak inkább vélek megfelelni akkor, ha nem hátra, hanem előre nézek, ha nem foglalkozom régi könyvtárak történetével, hanem azon könyvek és könyvtárak sorsa iránt törekszem felkölteni az érdeklődést, melyeknek őrei mi magunk vagyunk.

A XIX. század a magyarországi közkönyvtárak történetében is forduló pontot képez. Hivatalos statisztikai közlemények alapján Magyarország köz- és magánkönyvtárainak száma 1885-ben 2270, 7.328.198 kötettel, ezek között szerepel 129 nagy könyvtár 3.417.122 kötettel, melyek alapítása e századra esik. Könyvtáraink száma tehát fajunk életképességének és culturalis törekvésének biztos tanujele. Ha azonban könyvtáraink tartalmát tekintem, nem zárkózhatom el annak kijelentésétől, hogy műveltségünk fáklyájának fénye csak a magasabb pontokat világítja meg s nem bir még azon átható erővel, hogy a sötétebb alsóbb részekre is kiterjedjen. Hozzáférhető könyvtáraink legnagyobb része a szorosan vett tudományos müvelődés tárházai és csak azok által élvezhetők, kiket a tudományok szeretete lelkesít. Nem kisebb jelentőségü könyvtárainknak latin jellege. A latin nyelv uralma az európai irodalomban és különösen hosszas küzdelmünk nemzeti nyelvünk ügyében okozta azt, hogy könyvtáraink nagy részét a latin irodalom képezi, úgyannyira, hogy nemzeti irodalmunk összes irodalmi szükségleteinknek csak egyötödét képezi. Végre másfélezernyi közkönyvtárunk közül csak 14 oly nyilvános könyvtárunk van, mely könnyen hozzáférhető s ezek közül is többnek nincs olvasóterme. Nem csoda tehát, ha könyvtárainkat csak a tanulóifjuság, annak vezetői és egy oly kis lelkes csoport látogatja, mely nemzeti irodalmunknak annyi századon át fenntartója és müvelője volt. Könyvtáraink látogatottsága tehát épen nem mondható olyan kedvezőnek, mint azt a könyvtárak számából következtetnünk lehetne, sőt Bécs, Páris, Boston egy könyvtárának évi forgalma jóval nagyobb, mint az összes magyarországi könyvtárak látogatottsága. Pedig a magyar társadalom az irodalom müvelése és pártolásában nem áll mögötte a müvelt államok hasonló társadalmi osztályának. Arany János Toldy szerelme czímű művének első kiadása néhány nap alatt elfogyott. De épen azért, mert számra nézve kevesen vagyunk, azt hiszem, az egyensulyt azáltal érhetnők el, ha a müveltség áldásait szélesebb keretre terjesztenők ki. A fő- és székváros nyilvános, magán- és szakkönyvtáraival a tudománynak gazdag tárházát nyujtja, mégis könyvtárait látogató 10 ezren kivül hol marad fél millió lakossága? Igaz ugyan, hogy müvelt és vagyonos köreink szellemi szükségleteiket nem nyilvános könyvtárak utján szerzik be, de hol van a nagy és kis iparos, a kereskedő világ és népünk azon része, mely sulyos napi munkája után a szellemi üdülés élvezetét találhatná és nyerhetné? Nem időleges felolvasások által lehet a nép szellemi nivóját emelni s ezzel kapcsolatosan anyagi boldogulásának eszközeit gyarapítani, hanem szükséges, hogy ugy a fő- és székvárosban, mint nagyobb és gazdagabb vidéki városainkban a müvelődésnek oly állandó góczpontjai legyenek, melyekből a magyar müveltség s ezáltal a nemzeti vagyonosodás bő forrása fakadjon. Nagy nyilvános népkönyvtárakat kell felállítani, nem szorosan vett tudományos alapon, hanem az ipar- és kereskedelmi ismereteknek népszerü irodalma által kell és egyedül lehetséges a nemzeti müvelődés kereteit kiszélesíteni. A könyvtárak nem ellenségei az iróknak, hanem valamint a napilapok a müvelődés fecskéi, ugy ezek is ébresztői és megtermékenyítői a nemzet szellemi erejének.

Igaz ugyan, hogy vannak már ifjusági, casinói és iparos könyvtáraink is; de az ifjusági könyvtárakat kivéve, az 1885-iki Hivatalos Statisztikai Közlemények kimutatása szerint a többiek szervezete és tartalma az óhajtandó czélt nem eredményezi. A külföldi, sokszor selejtes szépirodalmi termékeknek a magyar nemzeti irodalom és a hasznosabb gyakorlati ismereteknek rovására való gyüjtése nagy hiányai e könyvtáraknak. Maga a hasznos és gyakorlati ismereteket képviselő irodalmi ág elhagyatottságát ugyan az olvasó-közönség hiányára szeretjük visszavezetni, ámde ezen ok azonnal megszünnék, mihelyt ez irodalmi körön kivül álló hatalmas elem az olvasó-közönség keretébe vonatnék. Igen szép példát nyujt e tekintetben az Orsz. Magy. Gazdasági-Egyesület, mely a magyar gazdasági irodalomnak eddig elhagyott mezejét, a gazda körök bevonása és a szakirodalom jutalmazása által rövid idő alatt megtermékenyítette. Európa művelt államaiban már mindenütt vannak városi és községi népkönyvtárak, mig nálunk nem városok-, hanem megyéken mehetünk keresztül anélkül, hogy a muzsák templomaira akadnánk. A különböző könyvtáraknak okkal-móddal való egyesítése, az elzártaknak hozzáférhetősége és a polgári elemnek intensivebb közremüködése mellett bámulatos eredményt érhetnénk el, nemcsak a nép szelidebb erkölcsi állapotának javítása körül, hanem az irodalom, a müvelődés és a nemzeti vagyonosodás terén is.

Lesznek bizonynyal sokan, kik e soraimban a könyvtárak jövő zenéjét látják. De hisz épen ezért választottam e tárgyat bevezetésemhez, hogy eltérjek a könyvtártan iróinak sablonos eljárásától, kik régi, vagy épen leégett könyvtárak történeti leirásával vezetik be az olvasót a könyvtárba. A jövőbe akarok tekinteni, hogy mint könyvtáraink rendezésénél, ugy ez irányban is felkeltsem azok figyelmet, kik a nemzeti müvelődést szivükön hordják.

Bármily csekély legyen is a kör, melyben rövid müködésünk fonala megszakad, minden tehetségünkkel járuljunk hazánk jövőjének biztosításához és nagyságának felépítéséhez. Anyagi és szellemi fegyvereink együttes kitartó müködésével biztosítjuk a jelent és - a jövendőt.

Hazai könyvtáraink állapotából kiindulva, másodsorban azokról akarok megemlékezni, kik könyvtárainknak őrzői és kezelői. A könyvtár, a nemzet szellemi vagyonának letéteményese. Itt gyüjtik össze, tartják fenn és őrzik meg a nemzet szellemi örökségét. Itt van joga, történelme, minden féltett kincse, melyből erőt és példát meríthet a késő nemzedék. Nem szükséges tehát a mult emlékeinek fentartását külön hangsulyoznom. Ha azonban bármely hivatás mértékét azon kör szerint határozzuk meg, melyben müködni feladatunk, akkor a könyvtárnok hivatása és feladata egyike a legmagasztosabbnak. Ebből kifolyólag következik az is, hogy a könyvtárnoki állás betöltése nem lehet közömbös se a könyvtár, se a közönségre nézve. Régebben szokásos volt a könyvtárt oly nyugintézetnek tekinteni, melyben a könyvtárnok kötelességei a könyvek őrizetén kivül másra nem terjedtek. Mióta azonban a könyvtár fogalma a nemzet szellemi vagyonának megőrzésén kivül még ennek a jelennel való közlésére is kiterjedt, azóta átalános felfogás szerint is a könyvtárnokot sok oly tulajdonsággal szeretjük felruházva látni, melyekkel képes legyen kettős feladatát sikerrel megoldani. A könyvtár e feladatát csak tudományosan képzett tisztviselők alkalmazása által érheti el.

E felfogás irányára nézve azonban köztem és az átalános felfogás között némi véleménykülönbség uralkodik. Időszerünek tartom tehát, hogy e helyen a sokszor hangoztatott állításokkal szemben, álláspontomat, szemben a közfelfogással, megjelöljem és e kérdéssel részletesebben és behatóban foglalkozzam.

A dolog természetében fekszik, hogy a képtárak tisztviselői a képzőmüvészet irodalmában, a képek helyes kezelésében és rendezésében teljesen otthonosak legyenek. A régészeti gyüjtemények kezelői a régészetben, a természettárak őrzői a természet országának ismeretében legyenek járatosak. Nem természetes-e tehát az is, ha a könyvtárak őrzői- és kezelőitől a könyvek és könyvtártan ismeretét kivánjuk? Igaz ugyan, hogy a könyvtár az összes tudományok foglalatja s ezért a tudomány bármely ágát müvelő is alkalmas a könyvtárak vezetésére. Ámde nézetem szerint e felfogás nem állja meg helyét teljesen és ellenkezik a könyvtárak feladatával. Nem bármely tudomány müvelése, hanem egyedül a könyvtártan tudományának alapos ismerete adja azon képességet, hogy a könyvtárnok állását kellően, és hivatásának megfelelően és méltóan betöltse. A könyvtártan irodalmának összes müvelői kivétel nélkül mind óva intenek azon viszásságtól, mely a könyvtárnokoknak mással, mint könyvtári tudománynyal való foglalkozásából ered. Eltekintve attól, hogy egyrészt a nem könyvtári tudománynyal, hanem az irodalom valamely más ágával foglalkozó könyvtári tisztviselő saját használatára lefoglalja az általa müvelt irodalmi szakot ugy, hogy könyvtári nyelven szólva, az általa használt könyvekre mintegy reá ül és e müveket mások használati köréből kivonja; de másrészről e szenvedélye miatt ép azon kötelességeit fogja elhanyagolni, melyek végzésére állásánál fogva kötelezve van.

Ezenkivül az irodalom más ágával foglalkozó oly érdemek után számít közelismerésre, melyeket hivatalos teendőinek rovására szerzett, azokkal szemben, kik csak kötelességeiket teljesítették. Pedig, ha a könyvtárnok hivatalának lélekismeretesen akar megfelelni, akkor kell, hogy teljes odaadással töltse be körét és ha nem hisznek szavaimnak, nézzünk csak körül a külföldi könyvtárakban, nézzük meg azon feldolgozott anyagot, melyet csendes munkásságban a közügy érdekében könyvtári hivatásuknak megfelelő könyvtárnokok végeztek s remélem, hogy a nagyhangu szavak a még hangosabb tettek előtt elfognak némulni. Különben is a könyvtár nem képezi a könyvtárnok tulajdonát, ez oly közkincs, melyhez mindenkinek joga van. A könyvtárnok egyik fő és legszebb feladata abban áll, ha e kincset minden oldalról hozzáférhetővé teszi. Ha ugy dolgozza fel a reá bizott anyagot, hogy a legporosabb sarokban levő szellemi kincs is, jól és helyesen készített czímtárak által szembetünjék és felhasználható legyen nem egy ember, hanem a nemzet alkotó ereje által. A könyvtárnok akkor felel meg hivatásának, ha közvetiti a multat a jelennel - a jövő számára.

Előre látom a vihart, melyet e nézetem kelteni fog; ha ugyan akad igénytelen soraimnak olvasója. De kimondom, még ha magamra maradnék is; mennyivel bátrabban akkor, midőn tudom, hogy nagynevü könyvtárnokoknak csak gyenge viszhangja vagyok.

A hang folyékony mint a tenger hulláma, elhangozva már a multé és a lélekben csak emléke marad fenn; ingadozva, bizonytalanságban és gondolatárban elmerülve. Hogy a hang továbbra is megmaradjon, akkor annak a hallás köréből a szem körébe kell esnie. Igy származik az irás. Ez a kéz nyelve mondja Ibn Abdallah.^[1]

Mikép jutott az ember az irás birtokába, eziránt a kutatók még biztos eredményre nem jutottak. A zsidók, görögök és rómaiak, történetirásunk e forrásai az irás eredetével épen nem, vagy csak keveset foglalkoztak. Egyedül a chinaiak voltak az őskori népek közül azok, kik irásuk történetére nagyobb figyelmet fordítottak; de adataik csak e században lőnek ismeretesek. Pedig ott, hol a történetirás forrásai kiapadnak, nagy jelentősége van az irás történetének, visszavezet ez az ős időkbe és feltárja az emberi mivelődés történetét.

A szerint a mint ismereteink az irásról bővültek, változtak a nézetek is az irás fejlődéséről.

Még a mult században, sőt e század elején is, egész rendszereket állítottak össze az irás fejlődéséről, mely szerint Ádám a teremtés alkalmával a beszéd és irás ismeretével lőn felruházva. Mások a rovást tekintették az irás kezdetének, mint a mely legalkalmasabbnak mutatkozott a vad népek képzetei és eszméinek kifejezésére. Az indus fába metszi szerencsés zsákmányának emlékét. Ennél magasabb foku volt a göb irás vagyis csomókkal való jelzés; de nem használtatott mai értelemben mint az emlékező tehetség segédeszköze, hanem uj és közlött eszmék ébresztésére. A csomók egymáshoz való helyzete, a mellékszálak összeköttetései a főszállal mindegyik más és más értelmet fejezett ki. Az irás e neme Chinában és Amerikában volt otthonos. A gondolatközlés e neme azonban sokkal korlátoltabb és kényelmetlenebb volt, semhogy az emberi szellem fejlődését előidézhette volna. Az irás csak akkor birt fejlődő képességgel, midőn ezzel a tárgyak külső alakját is jelezte. Ez volt a képirás, midőn az irásjel a személy, tárgy és események közt fogalmi viszonyt fejezett ki. A képirásból fejlődött a fogalomirás. Sokkal nehezebb volt a képirás segélyével elvont fogalmakat jelezni, p. o. a chinaiak a fehér szint kancsal szemmel jelezték, mert a kancsal szemből csak a szem fehére látható. A képirásból fejlődött az egyptusi irás, mely hieroglyph név alatt ismeretes, melyből a betüirás fejlődött olyformán, hogy valamely tárgy megjelölésére használt hieroglyph első betüje a tárgy megjelölésére használtatott; p. o. a kéz, ó-kopt nyelven tot, e szó első betüje a t, a kéz jelzésére használtatott, a hiányzó hangzók betoldása az olvasónak lévén feladata, természetes, hogy a hieroglyph irás csak nagy nehézséggel oldható meg. Igy származott az egyptusi irásból a phöniczi, mely a különböző nyelvekhez alkalmazva, a világ történelmi fontosságu betüirásnak vetette meg alapját. Jellemző a phönicziai irásra, hogy terjeszkedésében keletfelé, eredeti jellegét megtartotta, t. i. a szavak jellegét a mássalhangzók képezték, a magánhangzókat vesszők, pontok vagy más jelekkel fejezték ki. Ellenben, midőn nyugot felé terjeszkedik, akkor a magánhangzókat is határozott jellegü betük által fejezi ki.

A phönicziai irásnak ezen átalakítását a görögöknek köszönhetjük, kikhez a monda szerint Cadmos hozta, kik a kiejtéssel együtt a betük alakját is megváltoztatták. Igy lett a semi aleph-ből alpha, a bet-ből béta stb. Amennyiben pedig egyes betüik hiányoztak, ezeket átvették. Mint sémi népek általában, ugy a görögök is kezdetben jobbról balra irtak, de Herodot idejében már balról jobbra.

Görögország volt az európai müveltségnek bölcsője, Európa összes népei tőle vették betüiket. A szomszédos rómaiak voltak az elsők, de mert a latin nyelv sokkal keményebb hangzásu, azért egyes betűket átalakítottak. A nyelv olvasztó ereje a betük eredeti jellegét is sokszorosan átváltoztatta. Igy fejlődött a germánoknál a Run irás.^[2] A run és görög betükből származott a góth irás, melynek Ulfilás góth püspök volt megalapítója és hiressé vált bibliai fordításában érvényesítette. Cyrill a szlávok részére készített uj abc, melynek, hasonlóan az előbbihez, a görög betük szolgáltak alapul.

Az irás-fejlődés történetében különös értékkel bir reánk a hun-székely irás, melynek kétségtelen hitelü emlékei maradtak fenn a csik-szentmihályi egyházon, de melynek másolata nem maradt fenn számunkra; a csik-szent-miklósi, mely 1749-ben fedeztetett fel, elpusztult ugyan, de másolata fenmaradt és az enlakai unitárius egyházon, melyet „csak az egy Isten. Deut. VI.” Orbán Balázs báró fedezett fel 1864-ben. Ez irás eredete Európába költözésünket megelőző korra s fajunk ősi éjszak-nyugoti ázsiai honába helyezendő.^[3]

A nyelvészeti irodalom fejlődése és századunknak az ásatások által nyert nagy számu felfedezései az irás fejlődéséről nyert eddigi ismereteinket alig remélt módon és irányban gazdagítá. Mabillon és Montfaucon a sz. Benedek rendnek híres férfiai voltak azok, kik a 17. században megvetették a latin és görög palaeographia alapját. Őket követte e század elején Kopp Ulrik^[4] az összehasonlító irás történetével. Humboldt Sándor a mexikói hieroglyph iránt keltette fel az érdeklődést. Champollion az egyptusi hieroglyph magyarázója és végre Layard^[5] Ninive ásatásával az assyr-babiloni ékirást fedezte fel.

Ekkép vált lehetővé Auernek a bécsi udvari nyomda igazgatójának hatszáznál több nyelven és nyelvjárásban a miatyánkat,^[6] és Typenschau des gesammten Erdkreises 1845. czímü művében pedig 266 nyelven és irásban a népek különböző irásait egybeállitania.

A felfedezések egész sora és a tudományos kutatások az irás fejlődésének ismeretét nagyban előmozdították és az irás egységének eredetét valószínüvé teszik ugyan, de az idő, melyben ezt megállapíthatjuk még a messze távolban van. Az irás eredetének kutatásánál első sorban figyelemmel kell lennünk az egyes népek irási elemeire, és az elemek összehasonlításából kell az irás eredeti jellegére következtetnünk. Biztosan csak akkor állapíthatnók meg az irás eredetét, ha tisztában lennénk az emberi mivelődés történetével, ha ismernők az őskori népek vallási rendszereit. De ha ismerjük is az ind-, chinai és amerikai népek történetét, melyek önállólag fejlődtek és ismernők azon miveltséget, mely Ázsiából hatolt Görögországba, majd innen Rómába és innen a german népekre, mégis ez az emberiség annyi ezer éves történetének csak csekély részét képezi, a minthogy a phönicziai-görög-római betü irás is csak csekély részét képezi az irás történetének.

Az irás történeti fejlődésének megitélésénél nem hagyhatom említés nélkül Faulmann, Illustrirte Geschichte der Schrift. Leipzig, 1880. czímü munkáját, mely felfogásában egész uj irányt követ. Ő az irásnemek eredetét azok forrásáig törekszik visszavezetni, figyelembe véve a népek vallását, szokásait a rég elmult időben, és az öszszehasonlító nyelvészet, a geologia és anthropologia segélyével óhajt némi világot deríteni ez érdekes és fontos közmüvelődési tényre.

Szerinte a köznépnél kenyérszegés alkalmával ma is szokásos kereszt alkalmazása, nem a kereszt symboluma, hanem azon jel, melyet a mathematikában mint sokszorozó jelet használunk (×).

A kenyér mai alakjának felső közepe a reá alkalmazott ponttal együtt a hast ábrázolja, a kifli a holdat, a mindenszentek napjára sütni szokott fonott kalács a női hajfonatot, szóval összes süteményeink mai alakjukban is hieroglyph-formák, és jelképei azon áldozatnak, melyet emberelődeink egykor az emberi áldozatok helyettesítésére használtak. A kardbojt, mondja tovább, nem azonos-e az egyptomi katonának a halál elleni védelmül szolgáló jellel. A rómaiaktól átvett franczia sasok nem a napistent Horus-t jelentik-e, mely az egyptusiakat győzelemre vezette? Az irást nem ismerők által használt és a névaláírást helyettesítő keresztben + nem a Run T szavat látjuk-e, mely nevet jelent? Hát a betük nem jelentenének semmit? Kétségtelen, hogy az irásjeleknek is volt jelentőségük. A jelek megmaradtak, az eszme örök és él, nemzedékről nemzedékre, habár annak jelentőségét mindig nem ismerjük.

Az irástan a palaeographia körébe tartozik, e helyen tehát csak annyiban fogok kiterjeszkedni, a mennyiben ez a nyomdászat megértésére és ismeretére vezet.

A római birodalom hódításaival és a kereszténység terjedésével a római vagy latin irás foglalta el a tért, annyival is inkább, mert fejlődő képessége és a népek nyelvéhez való alkalmazhatósága sokkal megfelelőbb volt a többi irásnál. Németország lévén hazája a nyomdászatnak, mi természetesebb, mint hogy a nyomda első termékei góth betükkel lőnek nyomatva; de a nyomdászat elterjedésével különösen Olaszországban, a latin betük alkalmazása olyan visszahatást gyakorolt a góth betükre, hogy még Németországban is, hol a góth irás legtovább tartotta fenn magát, a latin betük lassankint kiszorították. A görög irás Görögország minden államában más hangzással birt, mig a homeri irodalom egy egységes irást nem létesített. Hasonlóan Olaszország kis államainak is külön irása volt, mignem a római irás ezt is elnyomta egészen.

Az európai könyvek legnagyobb része latin betükkel nyomatva jelenik meg; miért is e rövid keretben csak ezek ismertetésére szorítkozom.

A latin betüknél két jelleget különböztetünk meg, u. m. literae maiusculae és literae minusculae. Az elsők alatt értjük a nagy betűket, az utóbbiak alatt mint nevök is mutatja a kis betűket. A nagy betük ismét kétfélék: literae capitales és literae unciales. Az elsők alatt értjük általában az egyenes vonásu nagy betüket: A. H. M. stb., az utóbbiak alatt a kerekded vonásuakat: C. O. S. A kis betük „minusculae” hasonlóan kétfélék: vagy rideg egyenes vonásokból állók, minusculae in specie máskép minuta erecta, vagy kapcsolt betükből állók, minuta cursiva máskép cursiva in specie, p. o. „n”.^[7]

A régi irásban a rövidítések egész sorozata fordul elő, itt azonban csak azon rövidítéseket említem fel, melyek nyomtatott és különösen 15-ik századbeli könyvekben fordulnak elő.

Ha valamely szóban, a betü vagy szótag kihagyása jel által van kitüntetve, az irástanban az ily rövidítést szoros értelemben „abbreviaturá”-nak, ha a rövidítés jelezve nincs „sigla”-nak nevezzük.

A rövidítési jel vagy betü, vagy különös jegy. A rövidítési jel gyanánt használt betü, a jelelt szónak rendszerint kiegészítő részét képezi s e körülmény az olvasást tetemesen megkönnyíti, mint az oly általános jel, mely csak arra figyelmeztet, hogy a szóból valami kimaradt. Azon jelek közűl, melyek régi nyomtatványokban leggyakrabban előfordulnak a következők:

1. A betü felett látható vízszintes vonalka az m vagy n betü kihagyását jelenti, p.: tūc = tunc, ōis = omnis.

2. A kilenczes (9) alakú jegy a betü felett, vagy a szó végén az us vagy os kihagyását jelenti, a szó elején pedig a többi betüvel egysorba: cum, cun, com, con jelentéssel bír, p.: 9tinet = continet.

3. A négyes alakú jegy 4, a rum szótag kihagyását jelenti, p.: suo4 = suorum.

4. A p betű, ha fölötte vonás van, akkor annyit jelent mint prae, ha pedig a p betünek szára vonással van áthúzva, akkor annyit tesz mint per, és végre, ha a p-nek kerekvonása (háta) a szárán mintegy át van kanyarítva, akkor pro jelentéssel bír.^[8]

A betükihagyásokból származó rövidítéseket az ugynevezett siglak képezik. Ezek kétfélék, ugymint: siglae verbales és siglae numerales, a szerint a mint valamely szót vagy számot jelentenek. Siglakat a rómaiak kedvvel használták, például: S. P. Q. R. = Senatus Populusque Romanus. P. P. = Pater Patriae. Ha az illető szónak csak kezdő betüi irattak le, azt sigla simplex névvel jelöljük, ha a betün kivül más betü is előfordúl, ez a sigla composita, például: Kal. Jan. = Kalendis Januarii. A betük megkettőzése a többes számot jelenti, p. o. L. L. = Libri. Coss. = Consules, a felfordított betük a nőnemet jelentik, p. o. F = Filia.

A siglae numerales kétfélék, u. m. romanae és arabicae, vagyis római és arab számjegyek.

A római számok jelentése a következő: az I-IIII, a vonalak száma által határoztatik meg, az V, a kéz öt ujjának alakját tünteti fel, a X, annyit jelent mint két összefüggő V, az L, a capitalis alaku C-nek fele 50-et, a C százat, a D ötszázat, az M ezret jelent. (A rövidítések feloldására lásd: Walther J. L. Lexicon diplomaticum. Goettingae, 1747, fol. és Chassant. Dictionnaire des abreviationes latines et françaises. Paris, 1876.)^[9]

A pontozás azon neme, melyet jelenleg is használunk, a 15-ik századdal kezdődik, különösen áll ez a kérdő, felkiáltó és zárjelekről. Aldus Manutius velenczei nyomdász 1490-ben alkalmazta és tökélyetesítette kiadott műveiben és ez képezi alapját a mai pontozási rendszernek is.

Az emberi cselekvés iránya szellemi és anyagi téren nyilatkozik. Az elsőnek eszköze a papir. A papir fehér lapjain tünnek elő az emberi szellem alkotásai látható és maradandó alakban. Papir nélkül még a könyvnyomtatás fontossága is csak korlátolt hatásu volna. A papir a legkönnyebb távíró eszköz, melynek segélyével az emberiség közlekedik. Az eszmét, a fölfedezéseket ezen át közvetíti. Az irás anyaga alatt azonban nemcsak a papir különböző változatait értjük, hozzájárult ehhez a természet mind a három országa. A legrégibb korban az iráshoz oly anyagot választottak, mely szilárdsága által maradandóságot igért. Ma épen ellenkezőleg a leggyengébb anyagot választjuk, de maradandóságát a sokszorosítás, a példányok sokasága biztosítja. Az assyr birodalom romjai és az egyptusi hieroglyphok a kőre alkalmazott irást mutatják. Mózes a tiz parancsolatot két kőtáblára írva adja elé. A történelmi nevezetességü ostrakismus, az Athenben szokásos cserépirás emlékét hagyta fenn számunkra, de nem tőlük, hanem az egyptomiaktól maradtak reánk görög és kopt irásjegyekkel. A követ az ólom, ezt a fatábla használata váltotta fel, mely ha fehér festékkel lőn bevonva, a rómaiaknál „album”-nak neveztetett. Közönséges használatra viaszszal lőn bevonva, melyre vasvesszővel (stylus) vésték a betüket és a viasz megpuhítása után tüzön, ismét uj irásra lőn alkalmassá. Egy ilyen tökéletesen helyreállított lap, „tabula rasa” elnevezést nyert, mely átvitt értelemben mai nap is használtatik. Ugy a görög biblos mint a latin liber-nek eredetileg, hám külbőr volt az értelme és csak az irásra való alkalmazás által nyert könyv értelmet, mely bibliotheca, könyvtár név alatt az összes nyelvekbe átvitetett. Indiában és a forró égöv tartományaiban, a pálma növény leveleiben nyujtja az alkalmas író anyagot, melynek használatát a papir mind e mai napig teljesen elnyomni nem birta. Az ilyen pálma levél hasonlít a mi zsindelünkhöz, a bevésett irás rajta tisztán olvasható, a levelek zsinórral füzetnek össze s ekkép mint a könyv könnyen lapozható.

Indiában az angol kormány a benszülöttek részére ily pálma levelekre íratja rendeleteit, és postáin elfogadják a pálma levelet. Ámbár a pálmalevél papir alaku anyagot nyujt, és hihetetlen határig finomítható, mégis már az ó-korban érezte az ember egy tökéletesebb anyag szükségét. E szükség érzete szülte a pergamentet és az egyptusi papyrust. A papyrusból készült író-anyag készitési módja Plinius^[10] szerint igen egyszerü volt. A papyrus növény (Papyrus antiquus) a Nil folyam felső részén és Afrika belsejében tenyészik. Használat előtt meghámozták, nilusi vízbe áztatták, préselték, szárították és végre kiegyenesítették. A külső hámot ruházatra is használták. A papyrusnak, fenmaradt kéziratok tanusága szerint csupán egyik oldalát használták fel az irásra. A egyptusi papyrus azonban nem volt képes a szükségletet kielégíteni, megszerzését pedig igen megnehezítette azon körülmény, hogy elárusítása egyedáruságot nyert. Ezen körülmény az emberek figyelmét egy más iró-anyag keresésére fordította, melynek eredménye az állat bőrből készített pergament volt, mely nevét hasonnevü várostól nyerte, hol Kr. e. körülbelül 300 évvel lényegesen megjavították. Miután a pergament szilárdabb anyagból készült mint a papyrus, ennélfogva használata általánosabb lőn s egész a 17-ik századig fentartotta magát, sőt kivételes esetekben rendkivüli czélokra még ma is használtatik. A legfinomabb pergament báránybőrből készül. Természetes szine fehér, de bibor vörösre is festették, sőt előfordul fekete pergament is. Mindkettőre arany és ezüstös betükkel irtak. Igy Ulfilas bibliája vörös pergamentre van irva, hasonlóan a „genesis” töredéke is, mely utóbbi Galeazzo Sforza Mária és leánya Mária Bianca számára fekete pergamentből készített imádságos könyvvel együtt Bécsben őriztetik.

A papyrus uralma tulélte a római birodalom bukását s csak a 11-ik században lőn leszorítva a pamut- vagy gyapjuból készült papir által, melyet az arabok hoztak be a 11-ik században Spanyolországba. Ezen papir szülőanyja lett a kenderből készült papirnak, melyet hazánkban a 14-ik században már ismertek és használtak, bár nem annyira mint a kutyabőrre való irást, mely egész a 16-ik századig nagyobb keletnek örvendett.

Az irásra használt folyadék régente is fekete volt. A veres szinüt csak fejedelmek használták aláirásra, később a törvények fejezeteit, sőt a könyvek czimét és egyes fejezeteit is ezzel irták. Innen nyeri eredetét a „rubrica” elnevezés. Valamint különböző volt az anyag, melyekre a régiek irtak, épen ugy az anyag változtával módosulnia kellett az iró eszköznek is. A vasból készült íróvesszőtől (stylus) egész a nádig, innen a nyugoti népeknél szokásos szárnyas tollig (penna) és végre a réz- és arany-tollig, mind a fokozatos fejlődés és az emberi leleményesség jelei.

Ezred évekkel ezelőtt, a homályos őskorban mily erővel kellett az emberi szellemek megnyilatkoznia, hogy mostani ismereteink elemei az irás az utódok tulajdonává válhatott. Az irás fejlődésének e fonala azonban korántsem szakadt meg, fejlődik ez ma is, a gyorsirás és phonograph az ujabb idő e találmánya által.

A hang és beszéd gyorsaságának e követői és utánzói sebes léptekkel haladnak előre és már a közel jövő is oly fejlődést hord méhében, melyet az adott jelekből sejteni igen, de előre látni alig lehetséges.

Schönemann, C. Versuch eines vollständigen Systems der allgemeinen Diplomatik. I. II. Hamburg, 1801.

Hezel, W. Paleographische Fragmente über die Schrift der Hebräer und Griechen. Berlin, 1816.

Ballhorn, Fr. Alphabete orientalischer und occidentalischer Sprachen zum Gebrauch für Schriftsetzer Leipzig, 1856.

Az ember, a nyelv-, irás- és nyomdászattal a gondolatközlés e legtökéletesebb eszközeivel emelkedett azon magas fokra, hogy a természet erőit szolgálatába hajtva, a tudomány és müvészet mesterévé válhatott. Mindezt azonban csak társadalmi uton az erők együttes működése által érhette el; mert a tudománynak, hogy magas fokra emelkedhessék széles alapokra van szüksége, nehogy a természet törvénye szerint a nagyobb müveletlen rész, a kisebbet magához vonja le.

A társadalom erkölcsi erejét tehát a tudomány és müvészet képezi, ez tanit meg arra, hogy magasabb javai is vannak az embernek, melyért érdemes és nemes, vért és életet áldozni.

A könyvnyomtatás feltalálása, a gyorssajtó a tudományok népszerüsítését idézte elő és a tudomány kincseit kivéve egyesek kezéből, azt a népek összességének nyujtotta át. A tudomány mívelői ezentúl nincsenek kizárólagosan palotákban vagy a zárda szerény falai között, hanem a népek összességében vannak, erre támaszkodik a tudomány, halad előre lankadatlan erővel és fel az eszményi regiókba.

Az irásnak mechanikai alapon való sokszorosítása már régi keletü. A babyloniak kövekre nyomtak. Nevek nyomására pecséteket használtak. A chinaiak a betüket kezdetben kőbe, később fába vésték, festékkel bevonták, hogy müveiket eképen sokszorosíthassák. Megkisérlették állítólag a mozgatható betükkel való nyomást is, mégis visszatértek az eredeti fanyomáshoz.^[11] A rómaiaknál is voltak táblácskák tetszés szerint összeállítható betükkel, melyet a gyermekek olvasási gyakorlatul használtak. Amint látható, nagyon közel állott már az ember a mai nyomda eszméjéhez, de egyrészről a technikai tudományok fejletlensége és az ókori ember sajátos felfogása és világnézlete beérte a szó és fegyver hatalmával. Végre is azt látjuk, hogy az ó-kor politikai és irodalmi életszükségleteit az irás kielégítette. Midőn pedig a polgári erények hanyatlásával előbb a görög s utána a római birodalom elbukik és déleurópa virágzó államait a népvándorlók nyers tömegei elpusztítják, ekkor az általános műveletlenség a szellemi élet szükségleteit nem ismerve, azt nem is kutatta. Csak a 11-ik században kezd ismét uj élet derengeni, midőn a kereszteshadak a kelet felismerését és kereskedelmi összeköttetéseit szerezték meg a nyugot számára.

Valószinü, hogy az ebből származó átalános jóléttel ébredt fel a tudomány és müvészet szeretete is, létrehozva a fametszetet, mely a könyvnyomtatást megelőzte.

Sokan a nyomdászat első jeleit a kártyakészítőknél keresik, kik a mostani tarokk alaku kártyákat fába metszették, festékkel bekenték és nedves papirra nyomták. De mint az előadottakból látjuk, a metszet eszméje az ókorba vezethető vissza és csak szent képek és kártyákra való alkalmazása ujabb keletü. A képek alá nyomták a szentek neveit, később egész jelmondatokat és végre a képek elhagyásával egész lapokat nyomtak. A legrégibb fametszet, mely évszámmal van megjelölve, szent Kristófot ábrázolja 1423-ból.^[12] A fametsző mesterség, illetve müvészetének ily irányu fejlődése mellett nem csodálkozhatunk azon, ha ily formán kisebb könyveket is nyomtak, leginkább pedig olvasókönyveket és nyelvtanokat.

Ez időből származik az egész középkorban legelterjedtebb és legismertebb Aelius Donatus-féle gramatica, mely elnevezést ez időben használatban lévő más nyelvtanokra is átvitték és közkézen Donata néven forogtak.

Ezek a papir egyik oldalára nyomott lapok és könyvek, melyeket irodalmi néven „block” könyveknek nevezünk, voltak közvetlen előfutárai a nyomdának, melyhez most már nem hiányzott más, csak a betük szétszedése. Mielőtt azonban ezen eszme megszülemlésének ecseteléséhez fognék, szükségesnek és minden könyvtárnokra nézve fontosnak tartom, néhány ily könyvnek ismertetését.

A fametszet e korszakából kevés emlék maradt fenn számunkra és különösen ritkák az ily nyomással készült könyvek. A fenmaradt művek közül nevezetesek a „Biblia pauperum” szegények bibliája vagy szerzetes biblia, mert a szerzetesek, kik ezt a bibliát használták „pauperes christi”-nek nevezték magokat. Valószinüleg ez volt az első könyv, mely fatábla nyomással készült. A munka az uj szövetség történetéből vett képekkel van diszítve. Jézus életét és szenvedéseit tünteti elénk, vonatkozással az ószövetségre, latin vagy német szöveggel, néha a nélkül jelenik meg. Mint már említettem, a papirnak csak egyik oldala van felhasználva. Számos kiadásban jelent meg, kis ivrét alakban. Leveleinek száma, a kiadások szerint 17, 22, 26, 38, 40, 50. Eddig csak hat példány ismeretes.

A „speculum humanae salvationis” (Heilspiegel), az előbbi mű folytatásának tekintendő, kis ivrét alak 63 levéllel. Mindkettőnek ára 500 és 2000 forint között ingadozik. Eddigelé négyféle kiadása ismeretes, két latin, és két holland szöveggel, ugyanazon ábrákkal. A holland kiadás csak 62 levélből áll, a szöveg a papir egyik oldalára van nyomatva.

A „Historia, seu providentia B. Virginis Mariae ex Cantico canticorum”, három kiadásban jelent meg. Legrégibb a németalföldi szövegű 16 fametszettel és latin szöveggel.

„Der Entkrist”, fametszettel és közép német szöveggel. Első oldala tiszta hátlapja 32-soros és igy kezdődik: Hie hebt sich ann von dem entkrist genomen und getrogen aus / vil püchern weg ud von wem es gesporrn sollt werden. (A dresdai kir. könyvtárban.)

„Historia sancti Johannis evangelistae eiusque visiones apocalypticae”. Sz. János látásait tünteti elő, a visio szövegével.

„Ars memorandi notabilis per figuras Evangelistarum”. A szentirás betanulására szánt könyv, az alakok melletti számok a szentirás fejezeteit jelölik, az állatok, illetve azok jelvénye az evangélistát, p. o. a sas Szent János evangélistát jelképezi.

Az „ars moriendi” szerzője Krakói Mátyás. A szöveg a kép ellenkező oldalán található.

Liber Regum seu Vita Davidis, áll 20 ivrétü levélből, signaturája A-R. A szöveg igy kezdődik: „lib’ regum”. (A bécsi udv. könyvtárban van, egy eredeti példány hasonmása pedig, mely 1892-ben Lipcsében jelent meg, meg van az egyetemi könyvtárban is.)

„Die Kunst Ciromantia” Hartlieb Jánostól, kis 8-rét alaku, 24 mindkét oldalra nyomott levélből áll.

Symbolum Apostolicum, áll 7, 4-rétü levélből 12 fametszetü képpel diszítve, más szövege nincs, mint néhány sor a képek alatt.

„Doten Dantz mit figuren, clage und antwort schon von allen staten der welt”. A halál jelképezése. A fehér lepelbe burkolt emberi váz, tánczolva kiséri az embert a sirba. (A heidelbergi könyvtárban van egy szép teljes példány, a müncheni udvari könyvtárban pedig kézirati szöveggel.) Kis ivrétü alak 27 képpel.

„Die Fabel vom kranken Löwen.” 12 ivrétü levélből áll, 9 fametszettel.

„Das geist- und weltliche Rom” német zarándokok használatára, 92 levélből áll, mindkét oldalára nyomva.

„Zeitglöcklein” 16 levélből áll, kis 8-rét, a képek alatt magyarázó szöveggel.

Die „Auslegung des Vaterunsers”. Exercitium super Paternoster. 10 egyoldalra nyomott levélből áll.

Die „Zehn Bott für die ungelernte leut.” 10 csak egyoldalra nyomott levélből áll, a tiz parancsolat képletileg kifejezve. A restség szamárral jelképezve. (A heidelbergi egyetemi könyvtárban.)

„Die sieben Todsünden.” 8 levélből áll, kis 8-rét alakban. A hét halálos bünt tárgyalja.

Der „Kalender des Johannes de Gamundia.” Gamundia János által készített és több levélből álló naptár, melyet ő 1439-ben irt és későbben fametszetű táblára nyomatott. Mint ez a középkorban szokásos volt, szerző születési helyéről nevezte el magát. Ez a legrégibb ismert Ephemerides, azelőtt a Künsperg vagy Königsbergi (Regiomontanus) 1474-ből tartatott legrégibbnek.^[13]

Magister Johann von Kunsperk (Königsberg) vagy Johannes Regiomontanus: Deutscher Kalender. (A dresdai királyi könyvtárban és 2 példány Münchenben őriztetik.) Kis 4-rét alaku, 35-37 sorral.

Passio D. N. Jesu Christi, 17 fametszettel. Krisztus életét és szenvedését tárgyalja. (Egyetlen példány a heidelbergi egyetemi könyvtárban.)

Die „Zehn Gebote in Reimen” nagy ivrét alaku, egyetlen lapból áll a tiz parancsolat táblája a háttérben Mózessel. (A dresdai rézmetszet gyüjteménytárában.)^[14]

A fametszettől a szétválasztható és mozgatható betükig már csak egy lépés hiányzott. Ezt a lépést is meg kellett tenni. A nyomást mozgatható betükkel sajtó segélyével eszközölni, e müvészetet még fel kellett találni.

Mint hajdan 7 város vallotta Homert szülöttének, akkép küzdött a legujabb korig Olaszország, Hollandia és Németország a nyomda feltalálásának dicsőségeért.

A küzdelem szivós és kitartó volt, de végre is bebizonyosodott, hogy a nyomda feltalálásának bölcsője a Rajna melletti Mainz és feltalálója Gutenberg János (szül. 1397, † 1468).

Gensfleisch, régi nemesi családból származott és nevét anyjának családi házától kölcsönözte. Viszontagságos életéről csak hézagos adatokkal rendelkezünk; de annyit mégis tudunk, hogy teljes életében akadályokkal, nehézséggel, szükséggel, polgártársainak hálátlansága és hűtlenségével kellett megküzdenie. Hogy ennyi csapás és üldözés daczára mindvégig kitartó volt, ez a hálás utókor csodálatát szerezte meg számára. Azon körülmény, hogy művének tökéletesítése közben tartózkodási helyét gyakran változtatja, hogy 1420-ban Mainzból Eltville-be költözik, 1436-ban pedig Strassburgban találjuk, adja meg a kulcsot azon vitához, melyben Strassburg a nyomda feltalálásának dicsőségét magának tulajdonítja. De 1444-ben ismét Mainzban látjuk, hol is 1450-ben a gazdag mainzi polgárral Fust, vagy Faust-tal szövetkezik, ki Gutenberg nyomdájának beszerzéséhez a szükséges költséget előlegezi. E szövetkezetbe lép később a gernsheimi Schöffer Péter is, ki ügyes és jártas lévén az ötvös mesterségben, az uj találmány javítása körül nem csekély érdemet szerzett. Neki köszönhető a betüöntésnek ma is divó módja, és ugyancsak a nyomdafesték készítésén is sokat javított. Midőn Schöffer, ki időközben Fustnak veje lőn, a találmány sikerének előmozdításán fáradozik, és be lőn avatva a titokba is, akkor a nyomdászat első nagyobb termékéből a bibliából még csak 12 ív volt kiszedve. Fust belátva e nagy hasznot, mely ebből a szövetkezetre hárul, hogy az egész hasznot magának megszerezze, vejével Schöfferrel egyetértve, felmondta a Gutenbergnek előlegezett 1600 forintot, hogy a szövetkezetből kilépésre kényszerítse. A mainzi biróság Fust követelésének jogosultságát elismerte, és a rögtöni visszafizetés kötelezettségét, a köztük megállapított szerződés értelmében kimondotta. Miután pedig Gutenberg az üzletbe fektetett összeg visszafizetésére képtelen volt, ezek a nyomdát összes felszerelésével, a készülőben lévő bibliával együtt lefoglalták. Igy esett Gutenberg becsületessége Fust álnokságának és lelketlenségének áldozatul. A már hajlott koru férfi, ki életét és vagyonát e találmányának szentelte, az emberi hűtlenség és megcsalattatás által mindenéből megfosztva, most elhagyottan állott. Nélküle jelent meg az első biblia, latin nyelven^[15] hely, idő és nyomdász megnevezése nélkül két ivrétü kötetben 641 levéllel. Az I. kötet 324, a II. kötet 317 levél, kettős hasábon custos, signatura és initiálék nélkül. A müncheni és bécsi példány a rubrikákkal együtt 645 levélből áll. E biblia kétféle kiadásban jelent meg, az egyik pergament, a másik papirra nyomva. A pergament kiadásban az initiálék élénk szinekkel aranyozva, a papir kiadásnál vörös szin kékkel keverve. Az első kilencz levél 40 soros, a tizedik 41, a többi 42 soros, innen 42 soros bibliának is neveztetik. A betük kisebb missale typusok, és egyformaságuk után itélve, öntve voltak. Miután pedig lényegesen különböznek a Schöffer által javított betüktől, ez okból határozottan állíthatjuk, hogy Schöffernek a szövetkezetbe történt lépése előtt lettek öntve. E műből 6 pergament és 9 papirra nyomott példány ismeretes. Pergamentre nyomott példány látható a párisi, berlini és dresdai királyi könyvtárakban, ezenkivül Rómában, Londonban és magánosoknál. Papirra nyomott példányt birnak a párisi kir. és Mazzarin könyvtár, a bécsi cs. és kir., a müncheni kir., a Majna melletti Frankfurt városi, a lipcsei kir. és a trieri városi könyvtár.

Gutenberg e csapás alatt meg nem törve, uj forrást keresett találmányának folytatására. Megis találta ezt Humery, gazdag mainzi polgárban, ki őt egy uj nyomda felállításában anyagilag támogatta. Öt év kellett hozzá, mig uj nagyobb munkája megjelenhetett. Czíme: Joannis de Janua „summa quae vocatur Catholicon”. Nagy folio alak, félgothikus betükkel, signatura, custos és lapszám nélkül, kettős hasábon, 66 sorral, 347 levéllel. A nyomdászatot dicsőítő s a feltaláló emelkedett hangulatát visszatükröző zársorok a nyomdász nevét nem említik ugyan, de a hely és évszámról világosan tanuskodnak. (1460.)

A nyomtatás lángelméjű feltalálója azonban nem igen lehetett megelégedve nyomdája üzleti eredményeivel, mert 1465-ben nassaui Adolf választó fejedelem udvari szolgálatába állott, hol 1467-ben elhalálozott.

Fust és Schöffer elválva Gutenbergtől és bőven rendelkezve mindazon anyagi eszközökkel, melyek segélyével a nyomda jövedelmező forrássá válhatott, 1457-ben kiadták „Psalterium” czimű művöket, melynek technikai kivitele az utókor elismerését nyerte meg számukra. Szép, pergamentre nyomott ivrét alaku könyv. Czime, mint az ősnyomtatványoknak általában, nincs, a szöveg az első levélen így kezdődik: „Beatus vir, qui non abiit in consilio impiorum et in cathedra pestilentiae non stetit.” Kétféle missale betükkel van nyomva, az egész mű 306 veres és kék initiáléval van diszítve. Csak 6 példány ismeretes. Megjegyzem még, hogy az egyes példányok lapszámai különbözők, egyik 136, másik 143 és a többi 175 levélből áll. Valószínü a megrendelő kívánságához mérten több vagy kevesebb énekkel jelent meg. Minden példány végén látható a vörös betükkel nyomott 7 soros colophon, mely így kezdődik: Pns spalmorum (így) codex és végződik: Anno domini Millessimo CCCCLVII. In vigilia Assumcionis. 1817-ben egy csonka példány a párisi kir. könyvtár részére 12 ezer frankért vásároltatott meg. A másik példányt a darmstadti nagy herczegi könyvtár birja, egy csonka példánya van a dresdai kir. könyvtárnak, a negyedik példány lord Spenceré, az ötödik a windsori kir. könyvtár tulajdona. Egyik legszebb példány a bécsi udvari könyvtárban őriztetik.

A második kiadás hasonlít az elsőhöz, csak nagyobb alaku, 1459-ben jelent meg. Colophonjában a „spalmorum” nyomdahiba ki van javítva. Ugyanezen évben jelent meg tőlük „Guillelmi Durandi Rationale divinorum officiorum” czimű mű, mely az egyházi szertartásokat irja le. 160 levél, 83 sor, 2 hasáb, körülbelül 50 példány ismeretes, melyek közül a párisi, római és bécsi könyvtár bir egyet-egyet. 1460-ban megjelenik: „Constitutiones Clementis V. papae cum apparatu Ioannis Andreae”. 51 levél kettős hasábbal, a betük jellege római és góth keverék. Gutenberg Catholiconjára mintegy válaszul megjelenik 1462-ben „Biblia sacra latina vulgatae editionis et translatione et cum praefatione S. Hieronimi”. Nagy folio alakban, pergament és papiron, 242 levél, 2 kötetben, melynek egy szép papirra nyomott példánya a gyöngyösi sz. Ferencz-rendiek könyvtárában őriztetik.

E közben az uj találmány, mely hatásában egy egész világot volt hivatva átalakítani, csak lassan terjedt szét, sőt mondhatni valódi ellenszenvvel találkozott a könyvmásolóknál, kik a nyomdászat által állásukat és keresetöket vesztették. Innen van az, hogy egyes városokban, melyekben kézirat kereskedés virágzott, a nyomdászat nem birt meghonosulni. Nemcsak azért, mert a hártyára festett codexek a kor izlésének jobban megfeleltek, kiállításuk sokkal csinosabb volt az egyszerü és rideg nyomásnál, de másrészről a lassuság miatt is, melylyel a nyomda kezdetben technikai akadályok miatt küzdött ugy annyira, hogy a versenyt a leirók gyorsaságával szemben kiállani sem birta. Maga Mátyás király, uralkodása végső éveiben, midőn a nyomda már tul volt a kezdet nehézségein, még mindig kéziratokat vásárol és rendel meg és nem szenved kétséget, hogy a Corvinák a legszebb nyomtatványokkal kiállják a versenyt. A nyomdászat elterjedésének akadályait végre egy váratlan körülmény törte meg, nevezetesen azon villongás, mely Isenburg érseke és nassaui Adolf között ütött ki, és melynek Mainz városával együtt Fust és Schöffer nyomdája is áldozatúl esett, mert a segédek szétszórva magukkal vitték a nyomdászat titkát s ezzel együtt a nyomdászat gyors elterjedésének okozói lőnek. Ez utolsó periodussal majdnem egyidejűleg lép fel Zainer Augsburgban, Mentel János és Eggenstein Henrik Strassburgban, Kölnben Zell Ulrik, Romában Hahn Ulrik, Speyer János Velenczében, Nápolyban Russinger vagy Riesinger. Általában a 15-ik század második felében a uj művészet mindenütt tért hódít.

Habár a feltalálás dicsősége a németeké, mégis Olaszország az, hol az uj találmány nemcsak nagyobb és gyorsabb elterjedésnek örvend, de a tökély magasabb fokára is emelkedik, mint bölcsőjében Németországban.

Magyarország, mely a tudomány kedvelő Mátyás király alatt, szoros összeköttetésben állott az olasz tudósok és művészekkel, a nyomda meghonosításával is több európai nagy várost előzött meg, köztük Bécs és Krakkót. Geréb László budai prépost és alkanczellár 1472-ben Hess Andrást Velenczéből Budára hívta, és általa az első hazai nyomdát állíttatta fel. Az egyetlen nagyobb mű, mely e nyomdából kikerűlt a Chronicon Budense név alatt ismert Chronica Hungarorum czímű 1473-ból.

Mint ez időbeli nyomtatványok általában, ez is czímlap nélkül jelent meg. Első lapja így kezdődik: „Ad uenerandum dñm Ladizlaum: prepositū ecclesie budeñ: prothonotarium apostolicū: necnon vicecācellariū serenissimi regis Mathie ī cronicā hugaro4. Andree prefatio. Colophonja: Finita Bude Anno dñi M.CCCC.LXXIII. in uigilia penthecostes: per Andream Hess. E 67 levélből álló kis ivrét alaku, és latin betükkel nyomott mű, a magyarok történetét tárgyalja, kezdve a Hunok eredetével és végezve Mátyás király koronáztatásával.

Csak 10 példány ismeretes, melyekből egy-egy példányt bír a magyar nemzeti muzeum, a budapesti egyetemi, a bécsi cs. és kir., a müncheni kir. és a lipcsei egyetemi könyvtár. Magángyüjtemények közül ismeretes a József főherczeg, a pécsi püspök, Rossi Miklós (Rómában) és Czartoriczky Lászlóé (Halicsban). E nagyobb művön kivül a bibliographusok szerint még két más kisebb mű is jelent meg Hess András nyomdájában. Az egyik: „Leonardi aretini in opusculū Magni Basilii de legēdis poeticis” czímű, mit a 15-ik levél előlapján levő colophon is bizonyít: sic finis libelli Basilii ē per A. H. (= Andream Hess) Bude.” A másik, melyet Panzer is említ Annales typographici czímű művének I. köt., 266. lapján: „Mathiae Regis Hungariae leges et dieta”. De ez az ujabb felfogás szerint nem budai nyomtatvány és valódi czíme ez: „Constitutiones incliti regni ungariae.” Hely, év és nyomdász megnevezése nélkül jelent meg és Mátyás királynak 1486-iki törvényeit foglalja magában. A technikai kivitel és a betük jellege után itélve e művet azon vándor-nyomdásznak tulajdonítjuk, kitől Bécs is első öt nyomtatványát bírja s ki 1482 után Bécset a zavaros politikai helyzet miatt elhagyva, hazánkba jött és kiadja Mátyás király törvényeit. Ezen három nyomtatványnyal szünik meg a 15-ik században hazánkban a nyomda működése anélkül, hogy a 15-ik századból egyetlenegy magyar nyelvü nyomtatványt hagyott volna számunkra. Mert az „O deucheoseeges zenth ivb keez”-ről szóló ének, mely a 15-ik századból, 1484-ből maradt fenn számunkra, Nürnbergben jelent meg Koberger Antal nyomdájában. E munka is elveszett vagy még lappang; a mult század végén egy példánya a jegenyei plébános kezei között volt.^[16] Könyvészetünk csak négy kezdő sorát tartotta fenn. Nem lehet azonban feltennünk, hogy azon ötven évi időszak, mely ezen énekünk és kezeink között levő első magyarnyelvü nyomtatványunk között eltelt, egyes, legalább kézikönyvek nyomásának szükségessége fel nem merült volna, annyival is inkább, mert Komjáthi Szent Pál levelei czímű munkája előtt is jelent meg Krakóban Viktor nyomdájából egy mű s ez a Heyden Sebald. Puerilium colloquiorum formulae. Krakó 1531. czímü munkája latin-, német-, lengyel- és magyar szöveggel.

Ezenkívül Fraknói Vilmosnak a krakói könyvtárban tett kutatása alkalmával sikerült egy Komjáthi Szent Pál levele - czímű műnek töredékét felfedezni, mely az 1533-iki kiadással egybevetve, a betük formája és a nyomdai kiállítás egész jellege után itélve, sokkal régibbnek tartatik.^[17]

Kétségtelen tehát, hogy jelentek meg ez idő alatt is magyar nyelvü nyomtatványok s abból, hogy ezeknek ma már nyoma sincs, semmit sem lehet következtetni; annyival inkább, mert az eddig ismert régi magyar nyomtatványok nagy része kisebb alaku, sőt a XV. századbeli latin nyomtatványok jobbára vaskos nagy kötetek és mégis sok ezek közül is elveszett, úgy hogy csak egy példány ismeretes azokból is, melyek sok kiadást értek. Szabó Károly Régi Magyar Könyvtárában több oly 16., 17. századbeli nyomtatványt sorol fel, melyekből ma már egy példányt sem ismerünk.^[18]

A nyomda feloszlását a könyvárusok pótolják, kik a kéziratokat külföldi nyomdákba küldik. A budai könyvárusok csupa magyar tárgyu, de latin nyelven irott műveket adtak ki. Ezek közül említésre méltók Feger Tibold, Rueni György, Paep vagy Pap János, Kaim Orbán, Murarius Antal, Prischwitz Mihály.^[19]

Míg itthon nyomdahiányban szenvedünk, addig külföldön folyton találkozunk magyar nyomdászokkal, ilyen Garay Simon 1491. Velenczében; Basay 1494. Cremonában stb.

Irodalmunk első kincsei megjelenésök helye és ideje szerint pontosan vannak összeállítva Szabó Károly, Régi Magyar Könyvtár, I. II. Bpest, 1879. 1885. czímű műveiben; ezért feleslegesnek tartom e helyen magyarországi nyomdászatunk első termékeinek felsorolását, annyival is inkább, miután Ballagi Aladár: A magyar nyomdászat történelmi fejlődése 1472-1877. Bpest, 1878. czímü müvében nagy szakismerettel tárgyalja e kérdést és sokkal szélesebb alapon, sehogy e mű keretébe bár főbb vonásaiban is összeszorítanom lehetne.

Különben is nem szándékom a nyomdászatot történelmi fejlődésében követni, csak egy pillantást akarok vetni a bölcsőre, melyben gyermekkorát éli. Ez a XV-ik század végső határa, s ha a hazai nyomdászat fejlődésével e határt átlépem, teszem ezt azért, mert nyomdászatunk csak a XVI. században kezd éledni és megerősödni.

Első magyar nyelvü nyomtatványunk 1533-ban jelenik meg Krakkóban. Frangepan Katalin, fia nevelőjével Komjáti Benedek szerzetessel lefordíttatja Szent Pál leveleit és kinyomatja. Az egyetemi könyvtárban levő teljes példány szerint czíme: Epistolae Pauli lingua hungarica donatae. Az zenth Paal leveley magyar nyelven. Végűl Vietor Jeromos nyomdász latin nyelvű ajánlása Frangepan Katalinhoz ily kezdettel: Datum Cracoviae ex officina nostra Anno Domini Milesimo Quingentesimo trigesimo tertio Mense Februario.

Ugyanezen évben jelenik meg magyar értelmezéssel: Lexicon Joannis Murmulei, seu latina rerum vocabula. Cracoviae. M.DXXXIII.

Latin és görög nyelven nyomtatott müvek Brassóban jelentek meg 1535-ben Honter János brassói lelkész által alapított nyomdában. Végre az első magyar nyomdát Nádasdy Tamás horvát bán, később nádor, ujszigeti jószágán Vasmegyében Sárvár mellett rendezte be. Az ujszigeti nyomda első terméke és a magyarországi nyomda első magyar műve 1539-ben jelenik meg. Czíme: Grāmatica Hungaro Latina in usum puerorū recēs scripta Joanne Sylvestro Pannonio autore. Neanesi, Añ. 1539. die 14. Junij.^[20]

A hazai nyomdászat a 16-ik században nemcsak végleg megerősödik, hanem terjeszkedésében kelet felé úttörője, és zászlóvivője lesz a nyugoti müveltségnek.

Hogy az uj eszmék terjesztésének e harczában a reformatio korában a nyomdászat nagy szolgálatokat teljesített, ki tagadhatná? De ezen éles küzdelmekben és a véleménykülönbségek e harczában mi csak egy tisztultabb világnézletet látunk megnyilatkozni.

A nyomdászat terén a 17. században hanyatlás állott ugyan be; de a 18. században a vasnyomda és különösen a gőzsajtó által oly lendületet nyert, mely a legnagyobb igényeket is képes kielégíteni, mint ezt a napilapok terjedelme és ezrekre menő számai fényesen igazolják.

Ballagi, A. A magyar nyomdászat történelmi fejlődése. 1472-1877. Budapest, 1878.

Denkmale der Holz- und Metallschnitte aus d. XIV. und XV. Jahrhundert. I-V. Nürnberg, é. n.

Hatin, E. Manuel theoretique et pratique de la liberté de la presse. 2 voll. Paris, 1878.

Fromann, E. Aufsätze zur Geschichte des Buchhandels im 16. Jahrhundert. Jena, 1881.

Metz, Fr. Geschichte des Buchhandels und der Buchdruckerkunst. Darmstadt, 1835.

Histoire de l’origine et des premiers progrés de l’emprimerie. A la Haye, 1746.

Lorck, C. Handbuch der Geschichte der Buchdruckerkunst. I. II. Leipzig, 1882-83.

Németh, J. Memoria typographiarum regni Hungariae et Transsylvaniae. Pesthini, 1818.

Schaab, C. A. Geschichte der Erfindung der Buchdruckerkunst. I-III. Frankfurt a. M. é. n.

Wetter, J. Kritische Geschichte der Erfindung der Buchdruckerkunst. Mainz, 1836.

A könyv, mint nyomdatermék, két irányban vonja magára figyelmünket, ugymint külső alakja (formatum) és a nyomás jellege által. A könyv alakjának változatossága az olvasóra nézve közönbösnek látszik ugyan, és mindaddig mig egynehány könyvről van szó, csakugyan az is; de ha a könyvek nagyobb számát akarjuk egy tömegben használható állapotba helyezni, ez esetben a könyv alakja és annak meghatározása nem csekély fontosságu. Czélszerüségi és szépészeti szempontból a könyvek minden könyvtárban alak szerint állíttatnak fel. A czélszerüségi szempont követelményének a könyvtár akkor felel meg, ha a könyvek úgy állíttatnak fel, hogy a rendelkezésre álló térfogat a könyvek minél nagyobb mennyiségét képes befogadni. Ezt pedig elérhetjük azáltal, ha egyenlő nagyságu könyveket állítunk egymásmellé. Az egyenlő alakok lehető egymásutáni sorozatát kívánja tőlünk a szépészeti szempont is, mert mi sem ellenkezik inkább a jó izléssel, mint mikor ivrétü könyvek mellé látjuk sorozva a legkisebb alakuakat. Nem csekély fontossággal bir a könyv alakja irodalmi szempontból is, mert egyes müvek kiadásai sokszor csak alaki szempontból különböznek. Mindaddig, mig a könyvek száma a könyvtárakban nagyon meg nem szaporodott, a könyvtárak rendezésénél a könyv alakja nem is játszik nagy szerepet. Idővel azonban az alakok feltünő különbözősége arra indította a könyvtárakkal foglalkozókat, hogy az alakok különbözőségébe bizonyos egyöntetüséget hozzanak létre.

Ezen egyöntetűséget a papir összehajtásának hányszorosából vélték megállapítani. E szerint a könyveknek annyi alakját különböztették meg, ahány részre van az ív összehajtva; vagyis ahány levélből áll az ív, melyre a könyv nyomva van. Ha tehát az ív két levélre van összehajtva, akkor a könyv alakja ivrét (kettedrét, folio), ha négyre, akkor negyedrét (quart), ha nyolcz, akkor nyolczadrét (oktav) és igy tovább származnak a 12-rét, 16- 18-, 24-, 32-, 36-, 48-, 64- rétű könyvalakok.

A könyv felvételnél a czimlapokon, vagy átalában a katalogusokban ezt rövidség okáért igy fejezzük ki: Ivr. 2-r. (fol.); 4-r., 8-r. stb. A haránt összehajtott íveket harántrétüeknek nevezzük, p. o. „Magyar- és Erdélyország története rajzolatokban Geiger Péter képirótól, tervezte és magyar-német nyelven magyarázta Wenzel Gusztáv” czímű mű haránt ívrét. Tájékoztatásul a könyvalak felismerésére szolgáljon a következő ábra:

Már most csak az a kérdés, valjon az ív mikénti összehajtásának vannak-e különös ismertető jelei? Ha bármilyen ujabb könyvet veszünk kezünkbe, forgatás közben némely lap alsó szélén arab számokat veszünk észre. Ezek az ugynevezett ívjelzők, melyekkel a nyomdász az ív határait jelzi. Az arab szám egyuttal az ív sorrendjét és számát is kifejezi. Ha p. o. a lap alsó szélén a 2-es számot látjuk, ez nem csak azt fejezi ki, hogy ezen levéllel a második ív kezdődik, hanem egyuttal ebből meggyőződhetünk arról is, hogy az ív hány részre van összehajtva; mert ha a 2-es szám a 17-ik oldalon van, ez azt is jelenti, hogy az előző ív nyolcz részre összehajtva, 8 levélből, azaz 16 oldalból áll. Ezen esetben a könyv alakja nyolczadrét. Ha a 2-es szám az ötödik levélen van, akkor ez azt mutatja, hogy az előző ív négy részre van összehajtva, azaz 4 levélből áll. Ezen esetben a könyv negyedrét alakú. Hasonlóan győződhetünk meg ezen ívjelzők segélyével minden könyv alakjáról.

Máskép állunk azonban a régi könyveknél, a 15. és 16-ik században nyomtatott munkáknál, melyeknél az ivjelzők vagy teljesen hiányoznak, vagy az ivjelzőt betük, az ugynevezett signaturák pótolják. Itt a könyv alakja vagy a signatura, vagy a viznyomás segélyével határozható meg. A signatura annyiban különbözik a jelenleg használatban levő arab számú ivjelzőtől, hogy mig az utóbbi csak minden iv első, legfeljebb második levelén szerepel, addig a signatura előfordul az iv minden levelén azon megjegyzéssel, hogy az iv jelzésére mindig egy és ugyanazon betü használtatik, p. o. az első iv signaturája „a”, akkor a következő levelek: a, a,, a,,, stb. betüvel jeleltetnek. A második iv signaturája „b”, a következő levelek: b, b,, b,,, stb. signaturával jeleltetnek. Igy kapja minden ív az abc összes betüit sorrendben. Ha a könyv terjedelme az egyszerü abc-t kimerítené, ez esetben a következő ivek az abc kettőzött betüit kapják, p. o. aa, ab, ac vagy aa, bb, cc, ha ezt is kimerítené, akkor vagy hármas betüt kapnak, vagy a nagyobb betüsort használják fel A-Z-ig az előbbeni fejlesztéssel.

A signaturák áttekintése azonban a régi nyomtatványoknál aránylag sok időt vesz igénybe, ennek könnyítésére néha a nyomdászok a könyv végén az Index-ben a signaturákat is kitüntették és egyszersmind megjegyezték azt is, hány levelet jegyeztek ugyanazon betüvel, mert megjegyzendő, hogy nem jegyeztek mindig egyenlő számu leveleket ugyanazon betüvel, innen származnak a duerno, terno és quaterno stb. elnevezések, p. o. Hieronymi Epistolae in tres Partes distributae. Lugduni, 1513 Ivr. végén registrum, melyben a signaturák mind felsoroltatnak ezen megjegyzéssel: omnes sunt quaterni praeter R qui est ternus.

Ha, mint említettem, a könyvben az ivjelzők teljesen hiányoznak, ily esetekben a könyv alakját a vízjegy segélyével határozzuk meg.

Vízjegy alatt értjük a papiron látható világos vonalakat, melyek rajta 12-15 vonalnyi távolságban huzódnak végig, vagy keresztvonalakat, melyek egymáshoz nagyon közel állanak, kevésbbé átlátszók és az előbbieket keresztül metszik. Ha a világos vonalak függélegesek, ez esetben a könyv vagy ivrét, vagy 8-rét, vagy 18-, 24-, 32-rétalaku, a vízirányos vonalaknak a 4-rét, 12-rét, 16-, 36-, 48-, 64-rétüek felelnek meg. A mely papiron ily világos vonalak nincsenek, hanem csak sürü és kevésbbé átlátszók, ott ezek helyzete határozza meg az ívrétet. Ez esetben a fennti példa megfordítva értendő az az hol függéles áll vizirányos értendő és megforditva.

Ezek azon ismertető jelek, melyek nekünk a könyv alakjának meghatározásánál segítségül és irányadóul szolgálnak. Mióta a papirgyártás sokfélesége különböző országokban az iveknek rendkivüli változatosságát hozta létre olyannyira, hogy a nyolcz levélből álló ív, melyet a felállított szabály szerint 8-rétünek kell vennünk ívrétet mutat, de tekintettel nagyságára, nem vagyunk képesek a 8-rétüek közé helyezni, ily esetekben az alakok megjelölésére még a nagy és kis jelzőt is szoktuk alkalmazni.

Ha valamely meghatározott alakú könyv a szokottnál nagyobb vagy kisebb, ezt így szokták kifejezni: nagy ivrét, n. 4-rét, n. 8-rét vagy megfordítva kis ivrét, k. 4-rét, k. 8-rét. Az ily meghatározás azonban, a könyv alakjáról csak megközelítő fogalmat nyujt és nem jeleli meg azon határokat, melyeket a könyv alakja át nem léphet. Hogy tehát ezen, ha nem is viszás állapot, de mindenesetre a könyvek tökéletlen meghatározásának a jövőben eleje vétessék, az amerikai és angol könyvtárnokok mesterséges úton törekedtek biztos alaki egységet létrehozni, és erre nézve a méter rendszer alkalmazását fogadták el. Nagy ívrét szerintük minden oly könyv, mely a 46 cmt felülhaladja, ivrét 46 cm.-ig, kis ivrét 33 cm.-ig, n. 4-rét 38 cm.-ig, 4-rét 28 cm.-ig, kis 4-rét 20 cm.-ig, n. 8-rét 28 cm.-ig, 8-rét 23 cm.-ig, k. 8-rét 20 cm.-ig. A firenzi könyvtárban következő méretek vannak elfogadva: Ivr. 30 cm. felül, 4-rét 28-38 cm.-ig, 8-rét 20-28 cm.-ig. A philadelphiai könyvtári bizottság által megállapított méretek: Ivr. 30 cm. felül, 4-rét 30 cm. alul, 8-rét 25 cm. alul.

Sajnos, hogy az egységes állapot utáni törekvés a gyakorlati életben e téren is, mint láttuk, meghiusult, miután az itt felsorolt három könyvtár mindegyike más méretet fogadott el, egy és ugyanazon alakra. Remélhető azonban, hogy a méter-rendszer általános érvényre jutása a papirgyártás ingatag alapján nyugvó rendszertől eltérve, szilárdabb alapra fogja fektetni a könyv alakjának meghatározását.

A könyv alakjáról lévén szó, talán nem lesz érdektelen felemlítenem azon viszonyt, melyet a könyv alakja és kora között tapasztaltam. Az ívrét (folio) alaku könyvek rendszerint a legrégebbek. A XV. századbeli ősnyomtatványok legnagyobb része ívrét alakú, a 4-rét és 8-rétek száma elenyészőleg csekély. Nem alkalmazható azonban ezen nézet a régi magyarországi nyomtatványokra, mert nálunk a nyomdászat csak a XVI. században honosult meg, amidőn már a könyvek régi nagy formájukat elvesztették s helyüket a kisebb alakok foglalják el. Ugyanez áll a katalogusokról is. A régi irott katalogusok nagyobbrészt ívrétüek, mig legujabban a könyvalakok kisebbedésével a katalogusok is kis 8-rétüek vagy épen 16-rétüek.

A nyomás jellege alatt értem a könyv azon tulajdonságát, mely a nyomás anyaga, a papir, és a betük különböző formáiban nyilatkozik. Az anyag, melyre a könyvek nyomattak, részben pergament, előfordul selyem is; de rendszerint erős fehér papir. A könyvek élete leggyakrabban a papir minőségétől függ. Napjainkban, midőn a papir tartóssága a repülő szavak maradandóságával vetekszik, nem ajánlhatom eléggé, hogy könyveink nyomásánál a papir helyes megválasztására nagy gondot fordítsunk, nehogy irodalmunk a laza papirossal együtt a korai enyészetnek essék áldozatul. Utánzandó például szolgálhat nekünk a 15. és 16-ik század erős papirja, mely időből származó három-négyszáz éves könyveink tartóssága, szemben az ujabb termékekkel, előnyösen szembetünő.

Régi tulajdonsága az a papirgyárosoknak, hogy papirjaikat a gyár vagy tulajdonosa jelvényével látják el. E jelek nemcsak a papir eredetét tartják fenn, hanem ekkép közvetve a könyv korának megitélésére is segédkezet nyujtanak. Igy látjuk a 15. és 16-ik század könyveinél az ökör-fejet, melynek eredete és jelentősége felől eltérők a nézetek.

Kezdetben azt hitték, hogy az ökörfej csak oly nyomtatványoknál fordul elő, melyek Németországban jelentek meg, de Sotzmann a „Serapeum” 1846-iki évfolyamában kimutatja, hogy az ökörfej már a 14. század elején nemcsak német, hanem holland-, franczia- és olasz-papiron is látható oly időben, midőn a német-papir nem került mint kereskedelmi czikk a nevezett országokba. Tudjuk azt, hogy a pergamentet a papir váltotta fel, miután pedig azt pergamentum vituli-nek nevezték, némelyek nézete szerint innen került volna az ökörfej a papirra. Valószinü azonban, hogy ez nem egyébb mint a festők, irnokok és nyomdászok pártfogójának, Szt.-Lukácsnak jelvénye. Az ökörfejen kivül a papiron még kereszt, rózsa, kigyó, korona, csillag és sok más egyéb jelvény is látható. Hazánkban a szepesmegyei Tepliczen Spielenberg Sámuel lőcsei orvos által 1613-ban felállított papirmalomban gyártott papiros vizjegye hármas halomból kiemelkedő kettős kereszt, melyre mindkét félről oroszlánok ágaskodnak fölötte kilencz-águ koronával. A Rákóczyak sárosmegyei Makoviczán alapítottak papirmalmot, mely az ő czímerükkel ellátott papirost szolgáltatta.^[21]

Az ősnyomtatványok szemlélete meggyőzhet mindenkit arról, hogy a nyomdászat épen úgy, mint minden iparág, a kezdet nehézségeivel küzdött. A könyv alakja nem változott ugyan meg, de a nyomda technikája nagyot változott. Az ősnyomtatványoknál a betü alakja formátlan, az u és v, i és j, t és c betük alkalmazásában a nyomdászok nem következetesek, hanem felváltva használják, p. o. oracio. A könyvek nincsenek lapszámozva, hiányzik a későbben alkalmazott signatura és custos, az ékezés és pontozás, és a mi legfeltünőbb, a könyvek legnagyobb része czímlap nélkül jelenik meg.

A nyomdai kivitel e feltünő hiányosságáról bátran következtetünk a könyv régi voltára. A nyomdászat e közben mindinkább tökéletesedik, a könyvek, melyek eddig kivétel nélkül lapszám nélkül jelentek meg, 1470-től kezdve már lapszámoztatnak. A lapszámozást valószinüleg Arnold Th. Hoerren kölni nyomdász alkalmazta legelőször, mert az ő nyomdájából ismerünk ez időből egy müvet: „Sermo praedicabilis in festo praesentationis beatissimae Mariae” czímmel, mely lapszámozva van. Ezzel egyidejüleg jelennek meg a könyvön az ugynevezett signaturák, melyeket Gering Ulrik alkalmazott legelőször. A custos (őr, francziául reclam) alatt értjük azon szót, mely minden lap végén áll, a következő oldal első szavát jelezve. Ezt már a kéziratoknál is alkalmazták nem csak azért, hogy a könyvkötő munkáját vele megkönnyítsék, de egyuttal arra is szolgál, hogy a lapszámozás és signaturák körüli esetleges hibáknak elejét vegye. A custos alkalmazása Speyer Vendel velenczei nyomdász műhelyéből került ki 1469-ben, használata 1480 körül már általános volt. Francziaországban azonban csak 1520 körül alkalmaztatott. A nyomdahibák jelzése Errata, először Juvenalis művében fordul elő, melyet Petrus Gabriel nyomatott Velenczében 1478-ben.

Már Schöffer Péterről említettem, hogy a betüalak tökéletesítéséhez nagyban hozzájárult. A szerint tehát, a mint egyesek nyomdák felszerelése tökéletesebb vagy hiányosabb volt, a könyvek is tetszetősebb vagy kezdetlegesebb alakban jelentek meg. Épen ugy, mint napjainkban azok, kik a technika vívmányait előbb alkalmazzák, egy századdal képesek másokat műveik nyomdai kiállításában megelőzni. A ki Aldus és Elzevir-féle kiadásokat látott, az alig fogja megérteni az ezekkel egykoru selejtes nyomtatványok okát. A nyomás kezdetlegessége tehát még nem bizonyítja a könyv régi voltát.

Az első nyomtatványok latin és német nyelven jelentek meg és a kor kéziratainak megfelelőleg góth betükkel lőnek nyomatva. E betük kezdetben igen egyenlőtlenek voltak, a folytonos használatban pedig elkoptak és eredeti formájukat elvesztették, ennélfogva ezeket később a tetszetősebb alakú félgóth betük váltották fel. A nyomda tehát, mint látjuk, kezdetben a kézirat formáját követi, későbbi fejlődésében a nyelvhez alkalmazkodik és végre, mint műipar, a művészet hatása alatt áll.

A nyomdászat történetéből tudjuk, hogy az olaszok az elsők között voltak, kik a nyomdászatot hazájukban meghonosították; de egyuttal ők voltak azok is, kik abba izlést és formai tökélyt öntöttek. A góth nyomást itt a renaissance váltja fel. Speyer Vendel velenczei nyomdász volt az első, ki 1468-ban a góth nyomást latin betükkel váltja fel, és miután ily betükkel később Rómában is jelennek meg könyvek, innen a latin betükkel nyomott könyveket római jellegü nyomásnak nevezzük. Az első magyarországi nyomtatvány a Chronicon Budense 1473-ban hasonlóan római jellegü nyomással jelenik meg. Ezen irány később mindenütt leszorítja a gothikus formát, ugyannyira, hogy hazájában Németországban is ujabban már e formát használják. Amint a góth nyomást a semi góth, akkép váltja fel későbben a rómait, a cursiv nyomás, melyet Aldus Manutius velenczei nyomdász hozott először alkalmazásba különösen a római klassikusok meglepő szépségü kiadásainál. E betüket később mások is használták, de nem annyira a könyv szövege, mint inkább idézetek számára.

A góth és római betükkel majdnem egyidejűleg már Fust és Schöffer nyomdájából kikerült művekben láthatunk görög betüket, de csak hézagosan, nemkülönben Sveinheim és Pannarz nyomdászoknál Rómában. Mégis az első mű görög betükkel nem itt, hanem Milanóban jelenik meg. Ez Constantini Lascaris: Grammatica graeca. Mediolani, 1746. die XXX. Januarii czímü műve. Hogy a 15. században Aldus Manutius is nyomott szép görög betükkel, erről a könyvtárainkban előforduló Aldinákból mindenki meggyőződhetik. A 16. század elején már arab és cyrill betükkel is nyomnak. Az első könyv cyrill betükkel 1527-ben jelent meg.

A 16. század elején a nyomda már egész Európában otthonos. A betük a nemzeti nyelvhez alkalmazva, szolgálatában állanak az irodalom és müvészetnek. Az olasz Ottavino de Petrucci (1466-1539) feltalálja a hangjegynyomást és Amadeo Scotto és Nic. de Raphael könyvkereskedők által gyámolítva, zenészeti nyomdát állított fel, melynek eddig első ismeretes műve: Motetti XXXIII. Venetiis, die 9. Maii Salutis anno 1502.

Törökországban a kórán felfogása a nyomdával szemben ellenséges volt, ez oknál fogva még csak a 18. század elején lép életbe. A Törökországban levő idegenek azonban, a zsidók és arabok már a 15. században nyomnak könyveket, de természetesen nem török betükkel.^[22]

Már „Az irás és anyaga” czímű fejezetben ismertettem a betük jellegét. A nyomdászat azonban nemcsak alaki, de nagysági fokozatokat is különböztet meg. A nyomdászat első termékeinél látjuk e megkülönböztetést; más betükkel vannak nyomva a fejezetek és mással a szöveg. Egyes betük elnevezései még e korból maradtak reánk s azok neveit a legújabb korig megtartották a nyomdászok. Ilyenek p. o. a canon és cicero. Helyénvalónak találom tehát, hogy a most használatban levő betük neveit is közöljem azon megjegyzéssel, hogy a nyomás jellegét a neki megfelelő „m” betü mutatja.

A latin betüt, melyet mi rómainak neveztünk, most antiqua-nak, renaissance korabeli válfaját mediae-nak, a német betüket fraktur-nak és renaissance korabeli válfajait góth- és schwabach-nak nevezi a nyomdász.

A szedés beosztása is kétféle: sürü vagy ritkitott. Ha a sorok között ugynevezett térző nincs, akkor a szedés sürü, azaz compress, ellenkezőleg ritkitott.

Leirhatatlan az a hatás, melyet a nyomda feltalálása az irodalom felkentjeiben támasztott. Felébresztette az emberi szellemet, a vallás és történelmi hagyománynak, az emberi tudás egész anyagának pedig leghatályosabb terjesztője lőn. Megtermékenyítette az ember szellemét; és forrása lőn a jövendő alkotásoknak. Már a nyomda első korszakában a világirodalom legjobb termékei láttak napvilágot, melyek szétszórva a buvárkodó léleknek közkincsévé lettek. A könyv, mint a nyomdászat gyümölcse, hasonlóan a szellem többi kincseihez beczézett tárgya lőn az embernek, ki ezt az ipar és müvészet minden ékességével diszitette fel.

Az ókorban, a pergament és papyrusra irott könyvek korszakában, drága szövetekbe takarták és diszes tokba helyezték a könyvet; a tokot pedig pazar szinnel festették be. A Krisztus után harmadik és negyedik században már drága kövektől csillognak és mint Sz. Jeromos mondja: a meztelen Krisztus pedig meghal a templomok ajtaja előtt. A kötésre különböző szinü selymet és bársonyt használnak, melyet arany- és ezüsttel himeznek. Midőn pedig a kötésre a bőrt kezdik felhasználni, akkor leginkább a fehér és piros bőrt kedvelik, hogy pedig a könyvet a kopástól megvédjék, a sarkokat érczczel vonják be.^[23]

A nyomdászattal egyidejüleg uj iparág fejlődik s ez a könyvkötészet, mely az egyes államok müveltségi fokozata szerint különbözőleg fejlődött s mint általában minden ipar czikk, a divatnak hódolt.

Nem lehet feladatom e helyen a könyvkötő-ipar fejlődését ismertetni, vagy akárcsak magával az iparral foglalkozni. Előttem mindig csak azon gyakorlati czél lebeg, mely a könyvtárnokot a könyvek kötésénél kell hogy vezesse. Ez oknál fogva csak jelezni fogom azon főbb vonásokat, melyek a könyvkötészetet különböző időben és különböző népeknél jellemezték. A főfigyelmet tehát nem mint iparra akarom irányítni, hanem inkább azon körülményre, mely a könyv kötésében a könyv fenntartásának védelmét czélozza.

Nem mintha kicsinyleném a könyvkötő-iparnak müizlését, de teszem ezt azért, mert mint alább részletesebben is ki fogom fejteni, a könyvtárnok előtt a könyv müvészi kötése szemben a könyv tartósságának czéljával, csak másodrangu értékkel bir.

Eltekintve az ó-kori klassikusok kiadásától, a nyomda első termékei, a XV-ik század nyomtatott irodalma, nagyobb részt hittudományi művekből állott, melynek olvasói és fenntartói nagyrészt szerzetesek voltak. - Ők azok, kik a kéziratokat másolják és a kik a miniature festészet által a könyvdiszitést páratlan tökéletességre emelik. - Nincs mit csodálkoznunk tehát azon, ha az első könyvkötőket is közöttük találjuk. Később, midőn az olvasási kedv átalánosabb lesz, és könyveket nemcsak egyházi férfiak, hanem világiak is szereznek, támad a könyvkötő-ipar s mint átalában a művészi iparban, ugy ebben is a franczia és olasz izlés magasan kiemelkedik a többiek közül. Franczia diszkötésre rendszerint élénk szinü marokint használnak dús aranyozással és gyönyörü mozaikkal. A könyvtábla közepére az uralkodó vagy a könyv tulajdonosának arczképét vagy azok czímerét alkalmazzák. Ilyen művészi kivitelü könyvtáblákat készittetett a XVI. században Grollier, I. Ferencz franczia király kincstárnoka és szenvedélyes könyvgyüjtő, kinél az aranyozás és tábladisz alaprajza a legfejlettebb művészi izlést is kielégiti. Ő külön könyvkötő-műhelyt tartott, melyben a könyvtáblák az általa készített rajzok szerint diszittettek és köttettek. Könyvei felismerhetők a tábla felső részén levő feliratról: Jo. Grollier et amicorum. A könyvtábla hátsó részén pedig e feliratról: Portio mea, Domine, sit in terra viventium. E példányok igen ritkák és nálunk csak másolatban láthatók.

Sokkal egyszerübbek a Németországban kötött könyvek táblái még akkor is, ha diszitve vannak. A németek rendszerint fatáblát használtak kötésre, melyet borju- vagy disznó bőrrel vontak be. A franczia és német kötésü könyvek között a különbség annyira szembeötlő, hogy a kevésbbé avatott is első tekintetre felismerheti a kötés eredetét. Hogy a magyarországi kötések átalánosan nem sokban különböznek a németekétől, annak egyszerü magyarázata az, hogy a külföldről behozott könyvek nagyrésze kötött állapotban jutott hozzánk és könyvkötő iparosaink a préselő eszközöket Németországból szerezték be és csakis egyes részleteket alakítottak át a helyi izlésnek megfelelőleg. Hogy ujabb időben nálunk is nagy haladás történt e téren, erről a könyvpiaczon naponkint meggyőződhetünk. Izlésre és könnyedségre nézve azonban sem a franczia sem az angol könyvkötészetet még nem birtuk utólérni. A modern korszellem átment a könyvdiszítésre a tartósság rovására.

A diszkötésü könyvek mindenkor elenyésző csekély számát teszik a könyvtárnak; miért is fordítsuk figyelmünket a rendes kötésü könyvekre és keressük azon átalános jellemvonásokat, melyek hazai könyvtárainkat átalánosan jellemzik. Franczia eredetü kötések ritkábban fordulnak elő könyvtárainkban. Az, hogy olasz kötéseink vannak, Olaszországgal való folytonos érintkezésünknek tulajdoníthatjuk. XV. és XVI. századbeli nyomtatványaink kötését jellemzi a fatábla, kevés a pergament és bőrkötés. Régi magyar könyveink fél-, ritkán egész bőrbe vannak kötve. A magyarországi könyvtárakban levő kötések legnagyobb része német- és hazai eredetű. Megjegyzem, hogy ezen átalános jellemzésnél mindenkor az egykoru eredeti kötéseket, és olyan könyvtárakat értek, melyek a mult századból veszik eredetüket.

A könyvkötészet történeti fejlődése élénk szinekben tünteti fel azon érdeklődést, melyet a könyv iránt minden időben tanusítottak. Reánk nézve, mint már emlitettem, ez csak a könyv fenntartásának szempontjából bir különös értékkel, ennélfogva helyénlevőnek találom itt felsorolni mindazon tényezőket, melyek a könyv életének meghosszabbítását előmozdítják és lehetőleg biztosítják.

Tekintetbe véve azon körülményt, hogy könyveink legnagyobb része füzött állapotban jelenik meg, egyszeri használat után szétesnek, használhatlanná válnak, és igy rövid idő alatt megsemmisülnek; ennélfogva feltétlenül szükségesnek tartom, hogy minden könyv beköttessék. Ez mint aranyszabály álljon nemcsak a könyvtárnok, hanem mindazok előtt, kiknek könyveik vannak. Nincs nagyobb pazarlás, mint ha a könyveket takarékosságból nem köttetjük be. Legyen a könyv egyszerüen, de tartósan kötve, diszkötést csak drága és ritka munkák kapjanak.

A könyvkötészet története a könyvkötő-ipart művészeti szempontból tárgyalja. A diszes kötéseket azonban engedjük át a könyvkedvelőknek. Tudjuk nagyon jól, hogy a könyvkedvelők voltak azok, kik a könyvkötő-ipart a művészet fokára emelték. A könyvkötészet összes remekeit nekik köszönhetjük. Az amateurök legnemesebbjei a könyvkedvelők, ők a könyvek védőangyalai. Hány könyv pusztult volna el, ápoló kezök hijján és irodalmunk hány kincse veszett volna el, ha nincsenek ők, kik nem kiméltek időt, fáradságot és költséget e nemes szenvedélyök kielégítésére. Irodalmunknak alig van olyan ága, melynek kedvelője ne volna. Az egyik ősnyomtatványokat, a másik princeps-editiókat, a harmadik Aldus-okat, a negyedik Elzevireket, emblemákat, initiálékat, ornamentikákat stb. és végre vannak, kik ponyva irodalmat gyüjtenek.

Reánk nézve mindnyájuk szenvedélye csak azon szempontból bir értékkel, amennyiben mindnyájan néha akaratlanul is, irodalmi kincseink megőrzői és fenntartói.

Minden könyv értékének megfelelő kötést kapjon. Mindenesetre erősebb kötést adunk oly könyvnek, mely gyakori használatnak van kitéve, mint olyannak, melyet ritkább, kivételes esetekben forgatunk. A kötésnél nagy figyelmet fordítsunk arra, hogy a bőr vagy vászon, melybe a könyvet köttetni akarjuk, tisztán legyen elkészítve. Ez alatt értem azt, hogy a kötésre szánt anyag zsírmentes legyen. Legyen a kötés száraz, felülete pedig sima. A tábla erősen záródjék a könyvhöz, mert ekképen legkönnyebben óvható és védhető meg a portól és rovartól. A könyv épségét tisztán hagyott széle védi. Ne vágassuk meg tehát ezért nagyon könyveinket, nemcsak azért, mert a papir tulságos levágása által a könyv eredeti alakját veszti el, de azért se, mert a könyv rendszerint a szélén kopik el azáltal, hogy a könyvet nedvesitett ujjainkkal lapozzuk.

Régi és ritka könyveket épenséggel ne engedjünk megvágatni és szigoruan tiltsuk meg azt a könyvkötőnek. Csonka munkát épen nem, vagy csak ideiglenes kötéssel lássunk el.

Fordítsunk különös gondot a könyv táblájának czimezésére is, és ne engedjük át csupa kényelemből a könyvkötő önkényének, mert a könyvtábla helyes czimezése a könyvtárban a könyv kikeresését igen megkönnyíti, helytelen czimezése pedig a jó izléssel ellenkezik. Ha a könyvnek kettős czime van, mind a kettő kiteendő a könyv hátlapjára és pedig olyképen, hogy felül lesz az átalános, alul pedig a részletes czime. A könyv a kötés anyaga után nyeri elnevezését. Ha a könyv egy anyagból van bekötve, akkor a kötés anyaga szerint neveztetik el, ha kétféle anyagból van kötve, akkor elnevezését azon anyagtól kapja, melylyel a könyv összetartó része, hátlapja van kötve, eszerint lesz a könyv kötése félbőr, félvászon, ha papirba van kötve: papirtábla, ha kötetlen, akkor elnevezése igy teendő ki: füzve.

A könyv kötése nemcsak annak tartósságát biztosítja, de egyuttal emeli a könyvek értékét is; ennélfogva a könyvek kötése a könyvtári kezelésnek egyik fontos ágát is képezi. Valamint a könyvvásárlásról és beszerzésről nyilvántartási könyv vezetendő, aképen feltétlenül szükségesnek tartom, hogy a könyvkötésről is nyilvántartási könyv vezettessék. Tudjuk nagyon jól azonban, hogy a könyvkötő-árak, a könyv alakja, annak terjedelme, a kötés milyenségén kivül, még a helyi viszonyok szerint is változnak, ezért és az ellenőrzés lehetőségének szempontjából igen ajánlom és nagyon kivánatos, hogy minden könyvtárnál a könyvek kötése bizonyos megállapított egységes árak szerint történjék.

Az eljárás és megérthetés könnyítése czéljából, közlöm itt azon áregységet, mely nálunk, az egyetemi könyvtárnál van megállapítva:

Kis 8-rétü könyvek 21 centiméterig.
Nagy 8-rétü könyvek 26 centiméterig.
Kis 4-rétü könyvek 27 centiméterig.
Nagy 4-rétü könyvek 27 centiméteren felül.
Iv-rétü könyvek 37 centiméterig.
Közép Iv-rétü könyvek 48 centiméterig.
Nagy Iv-rétü könyvek 48 centiméteren felül.

Az ivek felosztása következőleg történik:
a) 1-30 ivig,
b) 31-60 ivig,
c) 61-80 ivig,
d) 81-105 ivig. 105 iven felül minden öt iv 1 krba számíttatik.

Az alak és terjedelme tehát azon határ, mely közé a könyv egységes ára esik, p. o. K. 8-rétü, 21 cm. magasságu és 1-30 ivnyi terjedelmü könyvnek egy és ugyanazon bekötési ára van.

Árkülönbözetet csak a kötés milyensége okoz, aszerint, a mint a könyv bőr-, félbőr-, vászon-, félvászon-kötésü. Ha a könyv szövegébe táblák is illesztendők és a könyv alakja szerint összehajtandók, ez esetben a könyv alakjához mérten minden egyes tábláért külön díj fizetendő, p. o. 8-rétü könyvnél nálunk 1 kr., 4-rétünél 1½, Ivr. 2 kr. Az árak közmegegyezés tárgyát képezvén, ezek természetesen a helyi viszonyok szerint változnak. Kötésre legalább is a könyvvásárlásra fordított összeg 15%-a fordítandó.

Miután a könyv az emberi szellem megnyilatkozását nemcsak a jelennel, hanem czéljának megfelelőleg a késő utódokkal is közvetiti, ebből kifolyólag mulhatlanul szükséges, hogy a könyvtárnok mindazon utakról és módokról gondoskodjék, melyek e czél elérésére szükségesek.

Hosszu tapasztalat beigazolta azt, hogy a könyvek életét a bekötés nem biztosítja eléggé; mert a könyv táblájának épen ugy, mint magának a könyvnek számos ellensége van, mely vesztére tör. Hogy az idő vas foga, mint mondani szokás, a legerősebb emberi alkotásokat is megőrli, ebből még nem következik az, hogy az őrlést tétlenül szemléljük; mert hiszen egész törekvésünk, ugy a szellemi, mint az anyagi téren, a mulandóság ellen van intézve, s ha ezen óriási harczban sokszor legyőzetünk is, nem látjuk-e azért ez ellen az embert fáradhatlanul küzdeni? Igy vagyunk e téren is s ez egyik legszebb és legnemesebb küzdelmünk. A könyv életének e küzdelmében kutatni kell a könyvtárnoknak mindazon okokat, melyek a könyv életének vesztét okozzák és keresni azon szereket, melyekkel életét meghosszabbithatjuk. Mindenki előtt ismeretes, hogy a nedves, zárt levegő a könyv életének nem kedvez, sőt nagy ellensége. Ki nem látott még elrothadt könyveket? Mily óriási kárt okozhat a nedvesség, meggyőződhettünk az egyetemi könyvtárban őrzött „Dante Divina comoedia” czímű codexről, mely Mátyás király könyvtárából jutott hozzánk, s a nagy király halála után bizonynyal nedves és zárt helyiségben tartatott. Ha el nem hárítható okok miatt nedves a könyvtár, a gyakori szellőzésen kivül gondoskodjék a könyvtárnok arról, hogy a könyvek ne legyenek nagyon összezsúfolva, mert a nedvesség egyik könyvről áthat a másikra. A nedvesség elkerülésére legczélszerűbb a könyvtári helyiségek fütése, de nemcsak erre jó, hanem a fütés előmozdítja a könyvtár használhatóságát is. Sajnos, hogy vidéki könyvtáraink, pedig elég olcsó fütő-anyaggal rendelkezhetnének, alig füttetnek, a buvárkodók legnagyobb fájdalmára. Fővárosi nagy könyvtáraink mindenütt fütve vannak, sőt nem egyszer volt alkalmunk fütési rendszerünk előnyeit a külföld előtt is kiemelnünk. A könyvtár tehát legyen száraz és világos.

A könyvek másik ellensége a por, mely ellen a gyakori, de legalább évenkinti porolás által segíthetünk. Az európai könyvtárak a nyári hónapokban kivétel nélkül mind zárva vannak azon czélból, hogy a könyvek kellőleg kiporoltassanak és letöröltessenek. Különösen fontos ez oly könyvtárnál, mint az egyetemi könyvtár, melyben a közeli kéményekből kihulló szénpor annyira ellepi a könyveket, hogy porolás nélkül könyvei nemcsak hasznavehetlenekké válnak, de biztosan elpusztulnak. Hogy porolás által a könyvekben lakó molyok és a táblában tartózkodó faférgektől, melyek a könyveknek igen nagy ellenségei, szinte megszabadulunk, ki tagadhatná? A könyvek porolását tehát feltétlenül szükségesnek tartom, és nem köthetem eléggé a könyvtárnokok szivére. V. Blades, The enemies of books. London, 1880. czímű művében a könyv ellenségeiről irva, bőven kifejti mindazon óvószereket, melyekkel a könyvek ellenségeit ártalmatlanná tehetjük. Azon nézet, mintha a fapolczok és szekrényekben tartózkodó férgek a könyveket is megtámadnák, eddig még be nem igazoltatott. De igenis megtámadja ez azon könyvek tábláit, melyek fából vannak. Innen sokszor láthatjuk azt, hogy a fatábla-kötések tele vannak apró lyukakkal, melyekkel e féreg a fatáblát, az eredeti kötést tönkreteszi. Figyelemmel kell tehát lennünk azon régibb és becses könyveinkre, melyek fatábla-kötésüek, ezeket gyakori tisztítás, bemázolás vagy a lyukak beragasztása által kell védenünk. A pergament kötések féregmentesek, ugyszintén a kötetlen könyvek is, de mert ezek használat közben szétesnek, inkább bekötendők, nehogy az egész veszszen el a rész helyett. Véletlen vagy gondatlanságból megtörténik, hogy ritka vagy pótolhatlan régi munkák használat alatt tintával leöntetnek, vagy annyira elpiszkíttatnak, hogy e körülmények a könyvek használhatóságát kétségessé teszik. Ily esetekben, hogy a nagyobb veszteséget elkerüljük és a könyvet az enyészettől megóvjuk, megtisztítjuk. A foltokat és pecséteket, mint tudjuk, bizonyos szerek segélyével eltávolíthatjuk. A könyvtisztítás azonban ipari dolog lévén, annak ismertetése e könyv keretén kívül esik, és csak annyit tartok szükségesnek megjegyezni, hogy rozsda, tinta, olaj, sárga foltok, szóval minden tisztítható és a papir vissza nyeri eredeti fehérségét, kivéve a penészt, melyet eddig még nem sikerült eltávolítani. Nagy könyvtárak vagy képtáraknál mindenütt szokásos ilyen tisztító alkalmazása. Budapesten jelenleg az országos képtárban van egy ilyen tisztító, hova ily ügyekben lehet fordulni.

A nyomda jelentősége a műveltség terjesztésén kivül a művészet fejlesztésében is nyilatkozik. Az előbbi fejezetben ismertettem a könyv külső diszítését, a könyvtáblának előállítását, a könyvkötő-ipar fejlődésének különböző korszakában. Most jellemezni fogom a nyomdának a könyv diszítésére irányuló törekvését egyrészről, másrészről pedig a festészetnek hatását a könyv belső diszítésénél.

Kétségtelen, hogy a betük szabályos alakja, a tiszta nyomás és választékos papir nagyban emelik a könyv diszes kiállítását és hogy eképen maga a nyomdász is képes a könyv diszítését előmozdítani. A nyomdai kiállítás e kellékei még manapság is kielégítik a tisztultabb izlést. A nyomdászat fejlődő korszakában azonban, midőn a művelt közönség a diszesen festett kéziratokhoz volt szoktatva, ez nem volt képes a kor izlését kielégíteni. Az egyhangu fekete nyomás sehogysem tetszett a vásárló közönségnek; ennélfogva a nyomdászok a szines betük alkalmazását kisérlették meg. Már a Fust és Schöffer nyomdájából kikerült 1457-iki Psalteriumban a kezdőbetük (initialék) és egyes fejezetek (rubrikák) vörös betükkel nyomatnak. Átalában a 15-ik században a vörös betükkel való nyomás igen kedvelt. De előfordul az aranynyomás is. Ilyen: Euclidis Megarensis, Elementorum libri XV. latine cum A. Campani commentationibus. Venetiis per Erhard Ratholdt, 1482. Ivr. czímű műve, melyben az előszó aranynyal van nyomva. K. Falkenstein. Geschichte der Buchdruckerkunst. Leipzig, 1846 czímű művének 367. lapján említi, hogy J. Brentzens, Auslegung der Evangelien. Frankfort, 1556. czímű művében az előszó és több kezdőbetű arany, más sorok ezüsttel vannak nyomva. Szóval a nyomdászok, a közönség izlését kielégítendők, a szinek egész változatosságát alkalmazták a nyomásra. A betü szineinek változatosságán kivül később még az ugynevezett nyomdászjegygyel is törekedtek a könyv diszes kiállítását előmozdítani. Ugyanis kezdettől fogva szokásban volt, hogy a nyomdász vagy kiadó a könyv első vagy utolsó lapján nevének kezdőbetüit monogram alakban, vagy más jegyet, bélyeget alkalmazott a czélból, hogy ezzel a könyv kiadási jogát szembetünő helyen jelezze. Később e jegy művészi czímerré fejlődött, melynek kiviteléhez a legjobb művészek működtek közre. Hogy e nyomdászjegyek (insigne typographi), mint grafikai művészet, a könyv diszét emelték, különösen pedig akkor, ha e jegy a könyv czímén fordul elő, amidőn a czímlap valóságos műlappá fejlődött és eltekintve a könyvtől, önálló becscsel is birt, az természetes. Felette sajnálatra méltó, hogy e művészek neveinek feljegyezve a nyomdajegyeken, és egyedül csak azon formából vonhatunk reájok következtetést, mely a művész egyediségét jellemezte. A műtörténet igen érdekes adatokkal gazdagodnék ezen eddig ismeretlen művészek felderítése által. E jegyek gyakran jelmondatos feliratokkal jelentek meg, melyek valószinüleg a kiadó vagy nyomdász jelmondatai, de ezek is néha oly zavartak, hogy értelmöket hiába keressük. Eltekintve e jegyek művészi oldalától, gyakorlati haszna a könyvtárnokra nézve abban van, hogy e jegy láttára a könyvtárnok első pillanatra felismeri a mű kiadóját s ezzel a könyv becsére is vonhat következtetést, másrészről pedig, ha a mű szerzője nem volna megállapítható, e jegy a könyv közelebbi meghatározására jelentékeny ismérvül szolgál.

Látjuk tehát, mint törekednek a nyomdászok a könyvnek tetszetős alakot, és művészi izléssel párosult diszt adni. Sajnos, hogy a nyomda egyedül minden törekvése mellett sem volt képes a kivánalmaknak teljesen megfelelni és azért kezdetben a diszitésre szánt helyeket üresen hagyják és a diszitést a tulajdonos tetszésére bizzák. A lapszéli diszitést, a czimlapnak művészi formában való kivitelét, az initialéknak stylszerü átvitelét, mint ezt a codexeknél láttuk, a nyomdászat technikai akadályok miatt nem birta eszközölni mindaddig, mig a müvészetnek egy uj ága nem sietett segélyére és ez a fametszés volt. A fametszők ugyanis a miniatur festők által rajzolt kezdőbetüket fába vésték és a régi block könyveknél szokásos eljárás szerint festékkel bekenték és igy a könyvbe nyomták. A fametszetnek könyvekre való alkalmazása a könyvdiszítésnek uj irányt adott. A müvészet körébe vonja a könyveket is és hatása alatt a könyvornamentika bámulatos lendületet nyer. A könyvdiszítés tárgyát kezdetben a növényvilág élénksége nyujtja folyondárai és guirlandjaival, az állatvilág és a kecses puttók csak későbben, a realistikus korban érvényesülnek. Említettem már, hogy a codexfestők és másolók kezdetben milyen ellenségei voltak a könyvnyomtatásnak, melytől keresetüket féltettek; de később, midőn látják, mint vonja körébe a művészetet is a könyv, ők lesznek első sorban a könyvdiszítés apostolai, a művészi compositiónak fába való metszését elsajátítva. Különösen nagyobb lendületnek örvend a könyvdiszítés Olaszországban, hol a styl változása félszázaddal előzi meg a nyomdát és a könyvdísz renaissance stylben nyer kifejezést. C. Schweynheim és A. Pannartz, kik a Róma melletti Subiacoban adják ki Lactantiust, a könyvdiszítésben az ó-classikai formának úttörői. Ilyen a velenczei Erhardus Ratholdt, ki Regiomontanus Calendarium-át 1476-ban diszes czimlappal és a szöveg között tollrajzzal (litteris florentibus) adja ki és Nicolaus de Lyra 1489-ben ugyancsak gyönyörü tollrajzokkal és diszes fametszetü initiálékkal jelenik meg. Szóval Olaszország a könyvdiszítés terén a lombard-velenczei iskolával a renaissance diszités legszebb virágait nyujtja. Olaszországban alig van nagyobb város, mely e téren érdemeket ne szerezne. Hoszszas volna elősorolni mindazon művészek és nyomdászok neveit, kik a könyvdiszítés terén magoknak elévülhetlen érdemeket szereztek, elégségesnek tartom, ha a művészek közül a legérdemesebbeket, mint G. Bellini, Vavassore, B. Montagna, Hugo de Carpit, a nyomdászok közül pedig P. Lichtenstein velenczei nyomdászon kivül Aldus Manutius-ról emlékezem meg, kinek termékeny müködése nemcsak kartársait ragadta bámulatra, de sőt Német- és Francziaországban is akadtak utánzói ugy a könyvdiszítés, mint a nyomdai kiállítás szépségében. Az általa kiadott művek ezenfelül még a szöveg kritikai korrektsége által is kitünnek.

A könyvdiszítés müvészetében Németország messze mögötte marad Olaszországnak. A 15. század első felében Németországban, még a scolasticismus uralkodik, melynek helyét a humanismus csak hosszu küzdelem után foglalja el. Hozzájárult még, hogy a Németalföldi iskola realismusával szemben a renaissance csak a 15. század végén tarthatja bevonulását. Németország művészi izlése a góth stylben nyer kifejezést, mignem a 16. században a renaissance itt is uralomra jut. Egész serege a művészeknek lép ekkor a könyvdiszítés szolgálatába, kikhez a művelt nyomdászok nagy száma csatlakozik.

A németországi művészek közül, kik a könyvdiszítés művészetéhez járulva, különös érdemeket szereznek: Hans Burgmair a Theuerdank metszője, Jos. Dienecker Schäuflein, Mich. Wohlgemuth, a Schedel-féle krónika diszítője, Dürer Albert, Hans Springinklee, Cranach Lukács; a nyomdászok közül Günther Zainer, Schönsperger, Hans Ottm. v. Reutlingen Augsburgban; A. Koberger, ki a Schedel-féle krónikát, és Temesvári Pelbart beszédeit adta ki Nürnbergben; Joh. Frobenius Baselben; Joh. Mentelin és Joh. Grüninger Strassburgban.

Francziaországban, hasonlóan Németországhoz, kezdetben szintén a góth styl uralkodik, míg nem az olasz befolyás a könyvornamentika terén itt is diadalmaskodik. A könyvdiszítés különösen a 16. században Dijon és Párisban virágzik, és az itt megjelent imakönyvek a 16. század végéig a diszítő művészet remek alkotásai.^[24]

A könyvdiszítés kezdetben, mint láttuk, a könyv czimlapjára és az egyes fejezetekre szorítkozik. Későbben a 17. században már az egész könyvre kiterjed, és az ugynevezett képes kiadásokat hozza létre. A képirás terjedésével lassankint megváltozott a kivitelre szolgáló anyag is. A fametszetet leszorítja a réz s ezt később az aczélmetszet, mint mely a művészi kivitelre alkalmasabb, szépség- és tartósságra nézve pedig az előbbieket mind felülmulja; de mert kiállitása jóval költségesebb, ez oknál fogva csakis drága müvek diszítésére alkalmazzák. Ujabban képes lapok diszítésére nálunk is, de különösen Angliában ismét a fametszetet alkalmazzák, mely az utóbbi időben magas tökélyre emelkedett. A kőnyomás (lithographia) olcsósága miatt örvend keletnek, de műbecse nincs. A diszműveknél a zinkografia is nagy szerepet játszik, de az aczélnyomása elegentiáját eddig még egyik sem birta megközelíteni.

Bookworm, the -, an illustrated treasury of old-time literature. London, 1880.

Bannaffé, E. Dictionnaire des amateurs français en XVII. siècle. Paris, 1884.

Murr, Chr. Bibliothèque de peinture de sculpture et de gravure. I. II. Frankfurt, 1770.

Muther, R. Die Deutsche Bücherillustration der Gothik und Frührenaissance. 1460-1530. Leipzig, 1883.

A ritka könyvek ismerete a könyvtárnok egyik elengedhetlen feltétele. Alapos jártasság az irodalom történetben, a jegyzetekkel kisért könyvészeti művek forgatása, a ritka könyveket ismertető művek tanulmányozása és antiquar-katalogusok folytonos szemmel tartása azon kellékek, melyek a ritka könyvek ismeréséhez vezetnek. E hosszas és fárasztó uton szedi a könyvtárnok hivatásának legszebb gyümölcseit. Hogy azonban a ritka könyvek elbirálásába ezenkivűl maga is képes legyen befolyni, kell, hogy tisztába legyen azon ismeretekkel, melyek a könyv ritkaságát előidézik.

Ritka könyvek alatt első sorban oly könyveket értünk, melyek kevés példányban maradtak fenn; másodsorban pedig olyanokat, melyek alak, tartalom vagy az idő folytán váltak ilyenekké. Első esetben általában ritkák, az utóbbi esetben ritkaságuk viszonylagos.

Általában ritkának tekinthető minden oly mű, mely a nyomdászat első századában 1500 előtt jelent meg, ezek közül az 1470 előttieket kell kiváltképen ritkáknak tartanunk.

Sok könyvet a körülmények tesznek ritkává. Ezekhez tartoznak azok, melyek elkoboztattak, vagy elégettettek. Ide tartoznak jobbára a tiltott könyvek, melyekről a tiltott könyvek jegyzéke ad bővebb felvilágosítást. A tiltott könyvek jegyzékének eredete a 14. századba vezethető vissza, midőn a kézirat csak az egyetem vagy a papság előzetes jóváhagyása mellett volt eladható. Ugy a papság, mint az egyetem szigoruan őrködött kiváltságos joga felett. Különösen pedig Róma volt az, hol egész hivatal, az úgynevezett Magister sacri palatii őrködött, hogy se kéziratok, se könyvek előzetes jóváhagyás nélkül forgalomba ne jöhessenek. Rendszerint oly művek estek tilalom alá, melyek vagy az akkori tudományos felfogással voltak ellentétben, vagy az egyház dogmáival ellenkeztek. A nyomdászat elterjedésével igen nehéz volt a könyvek megjelenését ellenőrizni s e végből X. Leo pápa 1515-ben szigoru rendeletet bocsátott ki, melyben meghagyatott a püspököknek és inquisitoroknak, hogy az egyház tanaival ellentétes könyvek semmisíttessenek meg. Ezen időből származnak a tiltott könyvekről szóló jegyzékek, melyek egész a legujabb időig folytattatnak. Ilyen jegyzékek manapság is a ritka könyvek közé soroltatnak. Ilyen jegyzéke az egyetemi könyvtárnak is van, de már régóta nincs használatban. Más műveket maga a szerző vásárolt vissza és ezáltal váltak ritkává. Vannak olyan művek, melyekből kevés példányt nyomtak. Ilyen p. o. Dibdin bibliographiája, melynek ára még folyvást emelkedőben van, és igen nehezen szerezhető meg, jóllehet a régi nyomtatványok meghatározásánál igen sokszor nélkülözhetlen; vagy olyanok, melyek szükebb vagy baráti kör számára lőnek csak nyomatva. Ismét mások a szerző elhalálozása vagy azáltal lőnek ritkák, mert nem keltek el és mint maculatur adattak el.

Alakra nézve ritkák az ugynevezett gyémánt kiadások és a nagy terjedelmü művek, a könyv alak e két szélsősége. A diszkiadások és gazdag diszítéssel kiállitott utazási művek. Ha a művek nem nyomattak közönséges papirra, hanem pergament-, selyem-, vagy szines papirra. Ha a könyv nem fekete, hanem más szinü betükkel, arany, ezüsttel lőn nyomva. Vannak könyvek, melyek szokatlan czimök által tünnek fel. Midőn a szokatlan czim a könyv belső tartalmával nincs összefüggésben, és a czim csak arra való, hogy a közönség kiváncsiságát vele felköltse.

Beltartalomra nézve érdekesek és ritkák oly könyvek, melyek az idő, a kor felfogása és a közizlésnek nincsenek alávetve, tehát az ugynevezett klasszikus művek, vagy olyanok, melyek szokatlan tárgygyal foglalkoznak. Ilyenek az erotikai és sodatikai művek.^[25]

Nem kevésbé ritkák olyanok is, melyeknek egyes részei a későbbi kiadásokból kihagyattak. Igy a reformatió idejéből kevés oly teljes mű jelent meg, mely az eredeti kiadáshoz hü maradt volna, mert egyes tantételek, melyek utóbb a vallási felfogással ellenkeztek, egyszerüen kihagyattak.

Az idő folytán is változott a könyvek érdekessége és ritkasága. Igy némely művek ritkák voltak, de az ujabb kiadás után ritkaságukat elvesztették.

Végre ritkák oly művek, melyek a sors különös játékának voltak kitéve. Ilyenek, a fejedelmek, nők vagy igen fiatal irók által kiadott művek, ha később az utóbbiakból hires férfiak lettek vagy ha a művek hirneves férfiak jegyzeteivel vannak ellátva.

A ritka könyvek nem mondhatók egyszersmind jó könyveknek. Mert a könyvek ritkaságát, mint már ezt az előbbi fejezetben ismertettem, rendszerint külső okok és körülmények idézik elő, mig a jó könyv mértékét belső tartalma határozza meg, s ez oknál fogva ritka könyvnek gyüjtése a könyvtárnokra nézve csak másodrangu jelentőséggel bir. Ez inkább a könyvkedvelők vadászterülete, kik minden oly könyvet, mely esetleges körülmények miatt válik ritkává, mesés árakon vásárolnak össze. A könyvtárnok a könyvbeszerzésnél és vásárlásnál első sorban a könyv belső tartalmát tekintse s ez szolgáljon neki zsinórmértékül. Mert a könyvtár becsét és gazdagságát nem a könyvészeti ritkaságok és érdekességek képezik, hanem a jó könyveknek minél nagyobb száma és az egyes irodalmi szakok és osztályok gazdagsága. Jó könyv fogalma alá sorozzuk mindazon müveket, melyekben az eszmék olykép tárgyaltatnak, hogy azok a tudományosság előnyére és az emberiség javára szolgáljanak.^[26] A papir igen türelmes, a kiadók vállalkozó szelleme sokkal élénkebb, semhogy az irodalmi termékek megjelenésével a jó könyv mértéke mindenkor figyelembe vétetnék. Mennyivel könnyebb dolga lenne a könyvtárnoknak és az olvasóközönségnek, ha csak jó könyvekkel volna dolgunk. A selejtes művek nagyszáma indítja a közoktatási tanácsot is arra, hogy a vezetése alatt levő intézetekkel közli az évenként megjelenő jó könyvek jegyzékét. A puszta czim után való indulás és teljes tájékozatlanság az irodalomban, okozta azon sajnos körülményt, hogy egyesületi könyvtáraknál a selejtes és erkölcsileg kifogásolható művek oly nagy számmal vannak összehalmozva. A ki meg akar győződni azon rombolásról, melyet a selejtes könyvek olvasása a jó izlés, a müveltség és közerkölcsiség kárára okozott, részletes kimutatást fog találni a György Aladár Magyarország köz- és magán könyvtárai 1885-ben. Bpest, 1886, czímű nagy buzgalommal és páratlan szakértelemmel összeállított művében. Szükségesnek tartom tehát, hogy kevés szóval bár, de megjelöljem azon irányt, melyet a könyvek megválasztásánál az irodalomban kevésbbé járatosnak szem előtt kell tartania.

Átalános szabályul szolgáljon, hogy csak oly iró műveit olvassuk és vásároljuk meg, kik eszméik formai tökéletessége, az anyag rendszeres feldolgozása, az irály szépsége és korrektsége által minden időben utánzandó példái az emberiségnek. Ide tartoznak a római és görög remekirók, a nemzetek kiváló költői, szónokai, bölcsészei és történetirói. A természettudósok alapvető művei. A forrásmunkák és végre elismert művészek által diszített művek.

A római és görög klassikusoknál mindenesetre az első kiadások (princeps editio) a legbecsesebbek. Ámde a princeps editio megválasztása nem mindig oly könnyű dolog, nemcsak azért, mert a régi kiadások igen gyakran évszám nélkül jelentek meg, s igy az első kiadás meghatározása sokszor nagy nehézséggel jár; de főleg azért is, mert princeps editio alatt nem értjük mindenkor az első kiadást, hanem azt, mely először lett az eredeti kéziratból nyomva, p. o. Tacitus művei közül azt a kiadást kell vennünk princeps editionak, mely először foglalja magában Tacitus összes műveit, ez pedig az 1515-iki kiadás, mely Rómában jelent meg. Ha pedig nem sikerül megszereznünk a princeps editiot, ez esetben legjobban cselekszünk, ha oly kiadásokat szerzünk meg, melyek elismert kiadóktól származnak, vagy oly férfiak által adattak ki, kiknek tudományos képzettsége és elismert hirneve kezességet nyujtanak arra, hogy a legjobb kiadást eszközölték. Szóval olyan kiadványokat, melyeknek szövege kritikailag meg van állapítva. Az ókori klassikai irodalommal foglalkozók nagyon jól ismerik és igen kedvelik az Alopavon flórenczi nyomdász által kiadott görög, valamint az Aldus Manutius által kiadott római klassikusokat.

Hirneves nyelvészek és tudósok által kiadott és gondozott kiadványok közül nevezetesek: Horatius kiadása Bentleytől, Tacitus Lipsiustól, Curtius Freisheimtól, Plinius Harduintól, Terentius Westerhowentől, Virgilius Heynetől és az in usum Delphini-féle kiadások a nyomdai kiállítás szépsége miatt nagyon keresettek.

Különös becscsel birnak a Colinaeus és Stephanus által kiadott művek, a 12-rétü Elzevirek, melyeket különösen a francziák kedvelik. A későbbiek közül: Plantin, Commelin, Oporin, Frobenius, továbbá Brolier, Olivet, Crevier, Ballart, Darisius stb. által kiadott művek. A franczia Constelier és Borbon által kiadottak az Elzevirekkel vetélykednek.

Valamint a könyvek érdekességét az emberi szeszély, a divat és érdek emeli vagy leszállítja, ugy a kiadványok helyes megválasztásánál sok oly körülményt kell figyelembe vennünk, mit csak hosszas gyakorlat, a könyvekkel való folytonos foglalkozás és az irodalomban való jártasság által sajátíthatunk el.

A könyvtár fogalma alatt oly nagyobb mennyiségü könyvet értünk, mely bizonyos meghatározott terv szerint rendeztetett be és kezeltetik. A tervszerü berendezés és kezelés kiterjed a könyvkészletet magában foglaló épületre és a könyvekre. A nélkül, hogy a könyvtári müépítészet terére vezetném a szives olvasót, szükségesnek tartom, hogy a könyvtárak építésénél a következő főbb elvek mindenkor figyelembe vétessenek: 1. A könyvtárnok véleménye irányadó legyen az építésnél épugy, mint a könyvtár berendezésénél. 2. A könyvtár oly helyen állíttassék fel, hogy minden oldalról szabad tér környezze, nehogy a szomszédos épületek tüzveszélyének legyen kitéve. 3. Környezete legyen csendes és nyugodt, utczai zaj ne hasson zavarólag az olvasóra. 4. Legyen a város központján, vagy átalában könnyen hozzá férhető helyen. 5. Az épület olyképen emeltessék, hogy bővítése, a könyvtár folytonos gyarapodása által könnyen legyen eszközölhető és végre 6. berendezésénél minden hely a könyvtár jól felfogott érdeke szerint használtassák ki. Az ujabb könyvtári építkezések a külföldön mind e körülmények figyelembe vétele mellett épülnek, mig a mi könyveink nagyrésze, a Nemzeti Muzeumot kivéve, bérház alakú épületben vannak elhelyezve.

A könyvtár nyilvános vagy magán jellege a rendezést nem befolyásolja, csak a kezelésben különböznek egymástól annyiban, amennyiben a magánkönyvtárak használata korlátolt és csak tulajdonosa által használtatik. Hasonlóan nem befolyásolja a könyvtárrendezést az a körülmény, ha a könyvtár jellege, annak beltartalmára vonatkozik. Legyen tehát a könyvtár akár nyilvános-, magán- vagy szakkönyvtár, rendezése tehát mindig azon átalános szabályok szerint történik, melyeket a könyvtártan előir. Az egyes könyvtárak rendezése között különbség csak annyiban fordul elő, amennyiben kisebb és magánkönyvtárak e tulajdonságuknál fogva, a könyvtártanban előirt egyes munkálatokat a felállítás, szakosztályozás és kezelés szempontjából nélkülözhetik.

Az előbbi fejezetekben ismertettem a könyvet és annak minden tulajdonságát. Most az egyes könyvről áttérhetünk a könyvtárra, és azon eljárásra, mely szerint a könyvek ezrei czéljoknak megfelelőleg használható állapotban teendők. Ezen eljárással foglalkozik a könyvtártan.

A könyvtártan, mint tudomány, minden könyvtárral szemben két főelvet állapít meg, u. m.: tudományos elven nyugvó könyvtári berendezést és ezen elveken alapuló könyvtári kezelést. A könyvtártan elvei átalános jellegöknél fogva minden könyvtárra alkalmazhatók, ennélfogva nem találtam szükségesnek, hogy részletes utasításokat irjak városi, polgári, egyesületi, falusi könyvtárak mikénti rendezéséről, mert ugy vagyok meggyőződve, hogy a figyelmes olvasó az átalános szabályokból levonja könyvtára részére is mindazon szabályokat, melyek alkalmazása az adott viszonyok és körülményeknek, valamint a szükségletnek meg fognak felelni. Czélszerüségi okokból és művem könnyebb használhatósága végett lehetőleg igyekeztem a gyakorlati irányt szem előtt tartani. Figyelemmel voltam ezenkívül könyvtáraink jelenlegi helyzetére, reá mutatva a helyenkint előforduló téves nézetek és felfogásokra. Most tehát áttérhetünk azon gyakorlati műveletek leirására, melyeket minden könyvtár rendezésénél lelkiismeretesen kell végrehajtani, ha azt akarjuk, hogy a már előzetesen megállapított tudományos rendszer az egész könyvtárban következetesen keresztül vihető és fenntartható legyen.

Minden rendezendő könyvtárnál az itt előirt müveleteket következő sorrendben kell végrehajtani: 1. A könyvek felállítása. 2. Czímtározása. 3. Számozása. 4. Czímtárak elkészítése.

A könyvek felállítása nem oly közönyös, mint azt sokan vélik, kikre nézve teljesen mindegy, bármily sorrendben állíttatnak fel a könyvek, csak legyenek jó és helyesen szerkesztett czímtárak, melyek segélyével a könyvek feltalálhatók. Ha ily állításokat olyanok részéről hallunk, kiknek a könyvtárak kezeléséről hiányos fogalmaik vannak, azon nem csodálkozom; de sajnos, nem ritkán halljuk ezt szakemberek részéről s ha körülnézünk fővárosi könyvtárainkban, e nézetet nagyrészben érvényesítve látjuk. Anélkül tehát, hogy kétségbe vonnám a jó czímtárak szükségességét, mégis különösnek tartom, hogy a könyvtárakhoz hasonló más gyüjtemények, milyenek például a természetrajzi és régészeti gyüjtemények, sőt a képtárak rendezésénél is mindenütt szakcsoportos felállítást látunk és tapasztalunk és ez csakis egyedül a könyvek felállításánál volna czélszerűtlen vagy fölösleges? Bizonynyal nem. Ha semmi más ok nem szólana a könyveknek szakcsoportok szerinti felállítása mellett, azt hiszem, azon körülmény, hogy a külföldi könyvtárak, európaiak ugy mint amerikaiak hosszu tapasztalat után, mind szakcsoportok szerint állíttattak fel, hogy a külföldi szakférfiak egyhangu véleménye szól e mellett, ez magában véve is elégséges ok arra, hogy napirendre térjünk azok véleménye fölött, kik a rendszeresség ellenében a puszta véletlent állítják a könyvtári rendszer ideális magaslatára. Szükséges tehát, hogy minden könyvtárban a könyvek felállítása bizonyos megállapított csoport szerint történjék. Csak az a kérdés marad még hátra, hogy e csoportosítás mikép történjék?

Minden rendszernek megvannak a maga hivei, és nincs olyan rossz, melyet meg ne kisérlettek volna, és sajnos, nincs olyan eszményi jó, melynek árnyoldalai ne lennének. Az időrendi (chronologicus) felállítástól kezdve, midőn a könyvek megjelenési idejük szerint állíttatnak fel, egész a helyrajzi felállításig, midőn a felállítás a nyomda helyének rendje szerint történik, a könyvfelállításnak sokféle változata fordul elő. Több izben tapasztaltam, hogy a könyvek a beszerzés rendje szerint állíttatnak fel, amidőn a beszerzési napló száma egyuttal a könyvnek is számát képezi. A felállítás e módja a legszerencsétlenebb s az ebből való kibontakozás a legnagyobb nehézséggel jár. Az ily könyvtár valóságos chaost képez és a könyvtár elnevezést sem érdemli meg, mert e rendszeres rendetlenségben sem a könyv alakja, sem tartalma, sem a rendszó nem vétetik figyelembe és benne a tudományszakok legkülönbözőbb csoportjai mulatságos rendetlenségben vannak egymásmellé helyezve. Az ilyen könyvtárnál még czímtár segélyével sem tudunk boldogulni. Még legegyszerűbbnek mondható a felállítás akkor, ha az egész könyvkészlet betürendben állíttatik fel.

A sokféle kisérletezés után végre szükséges, hogy megállapitsuk a könyvtár felállításának azon módját, mely legközelebb áll a könyvtár czéljához és legalkalmasabb formában tünteti fel a könyvtárban létező irodalmi anyagot. Ez pedig nem más, mint a könyveknek, vagyis az irodalomnak tudományos szakok szerint való csoportosítása. E rendszert közönségesen bibliographiai szakrendszernek nevezzük. E rendszer alkalmazása által elérjük azt, hogy ez irodalomnak szorosan összetartozó részei egymásmellé kerülnek. Megkönnyíti a kezelést, mert az emlékezőtehetségnek a szakcsoport jön segélyére és végre, mert az ekképen fölállított könyvtár a rend erős vára, melyben a tervszerüen egybeállított irodalmi osztályok harmonikus egészet képeznek és minden egyes szakcsoport önállóan is külön könyvtárt képez.

Ha a könyvek felállítását a bibliographiai szakrendszer szerint csoportosítottuk, az a kérdés vár megoldásra, vajjon czélszerű-e, szükséges-e, hogy a szakcsoporton belül is nyilatkozzék valamely rendszer, vagy megelégedjünk a szakcsoporttal, tekintet nélkül a könyvek egymásutánjára? E kérdésre a szakférfiak véleménye eltérő. Ismertetni fogom tehát röviden azon nézeteket, melyeket a szakférfiak, a tudományos szakok szerinti felosztás keretén belül, ajánlani és követni szoktak.

A szakcsoporton belüli felosztás eltérései három pontban foglalhatók össze. 1. Midőn a könyvek, tekintet nélkül minden más körülményre, az alak különbözőségét kivéve, szakosztályok szerint állíttatnak fel. 2. Midőn a felállítás a szakosztályon belül, a művek rendszavai, a szerzők neveinek betüsoros rendje vagy tárgy rendszava szerint történik. 3. Midőn a könyvek a szakcsoporton belül, időrendben állíttatnak fel.

Látjuk ezekből, hogy bármily eltérő legyen is a szakférfiak véleménye a felállítás szempontjából, abban mindnyájan megegyeznek, hogy a felállítás szakcsoportok szerint történjék. Ugy közvetlen tapasztalat, mint a kezeim között levő nyomtatott czímjegyzékekből meggyőződtem arról, hogy magyarországi könyvtáraink nagyrészénél a szakcsoportok szerinti felosztás van elfogadva és pedig azon módja, mely az 1-ső pontban van megjelölve. Kétségtelen, hogy ezen eljárás a legkönnyebb és legegyszerűbb, helygazdálkodás szempontjából meg nagyon előnyös is; ámde a használat és ellenőrzés szempontját tekintve, nemcsak igen nehézkes, de több esetben hasznavehetlen is. Kisebb gyüjteményeknél, mint egyesületi, kaszinói könyvtáraknál hátrányai még nem oly szembetünők, és vele kisebb igényeket ki is lehet elégíteni. De nagy könyvtáraknál, melyekben az egyes tudományszakok nem tekinthetők át oly könnyüséggel, sürün látogatott könyvtáraknál, ha a könyvek egymásutánja a véletlennek van kitéve, ha sem az iró munkásságát, sem magát az irodalmat kitüntetve és csoportosítva nem látjuk, és mindig csak a katalogusra vagyunk utalva. Ha ugyanazon munkánál, melyet előbb már százszor kerestünk, ismételt keresése alkalmával ujból előbb a katalogushoz kell fordulnunk, hogy a könyvnek a szakban kijelelt helyét megtalálhassuk, ha a könyv helye az ujonnan érkezett művek által folyton ingadozik, és a könyvtárnoknak a kataloguson kivül a könyv kikeresésénél semmi más támpontja nincs, az ilyen szakcsoportosítás csak látszólagos és nagyképűség alá rejtett rendetlenség. Az ilyen könyvtár katalogus nélkül ép oly hasznavehetlen, mintha szakosztályozva sem volna. Tizenhét év óta tapasztalom az ily felállítás hálátlanságát. Mennyi idő és fáradságba kerül ily rendszer mellett egy könyv kikeresése, s ha esetleg a kereső a könyv pontos czímét nem ismeri, akkor, bár száz példányban legyen is meg a munka, reá nézve az elveszett.

A 2-ik pontban említett felállítás előnye, a szakcsoport könnyed áttekintése, amennyiben egy és ugyanazon csoportba tartozó szerzők művei megjelenési idejök rendje szerint állanak egymás mellett. A szakcsoportban a rendszó betüsoros rendje szerint állíttatván fel a könyvek, ez a keresést rendkivül megkönnyíti, sőt a czimtár használatát is fölöslegessé teszi. Nagy előnyére szolgál a könyvek ilymódon való felállításának az, hogy a szakcsoportokról készített szakczímtár ez esetben a helyrajzi (topographikus) czímtárt is helyettesíti, mert a szakczímtár oly sorrendben lesz leirva és összeállítva, a mily sorrendben állanak a szakcsoportba beosztott könyvek. Miután azonban az ilyképen felállított könyveknél az ujonnan beszerzett művek nem oszthatók be, mint az 1-ső pontban említett felállításnál a szak végére, hanem az ujból beszerzett munka azt a helyet fogja a szakcsoportban elfoglalni, mely azt rendszavának betüsoros rendje szerint megilleti, ennélfogva az uj könyv már meglevő két könyv közé ékeltetik. Ezen beékelési rendszerrel járó bonyolultabb ugró számozás képezi e rendszer egyedüli hátrányát, mely azonban roppant előnyei mellett teljesen elenyészik.

A 3-ik pontban említett felállításnak is megvannak a maga előnyei, nevezetesen, hogy benne az irodalom fokozatos fejlődése tükröződik vissza és miután ekkép az irodalomtörténettel halad párhuzamosan, ennek mintegy élő kinyomata. De másrészről azért, mert az egyes irók és különösen az ókori irók chronologiai meghatározása sok nehézséggel jár, néha pedig teljesen lehetetlen, ennélfogva e rendszert nem lehet minden szakcsoportnál alkalmazni, inkább csak a történelmi és természettudományi szakosztályozásnál van helye.

Mielőtt a könyveket a szakcsoporton belül, még a három módszer bármelyike szerint csoportosítanók szükségesnek tartom még megjegyezni azt, hogy ugy esthetikai, mint technikai akadályok nem engedik meg azt, hogy a papiron ekképen felállított rendszert következetesen keresztül vihessük. Oka e körülménynek az, hogy a könyvek alakja nem egyforma. A könyvalak e különbözősége a felállításnak eddig kigondolt összes rendszereit kigunyolja és egyedüli akadálya annak, hogy a felállítás eszményi tökélyét soha el nem érhetjük. Ez az egyedüli fegyver, melyet a rendszeres felállítás ellenesei felhozni képesek. De ha meggondoljuk azt, hogy könyveink legnagyobb része egy elfogadott mérték alá vonható és elenyésző csekély azon művek száma, melyek kivételes felállítást igényelnek, ha figyelembe vesszük azon előnyt, melyet hely és térben nyerünk akkor, ha a könyveket az alak figyelembe vételével állítjuk fel és végre a rendszeres felállítás roppant előnyeit, szembesítjük a minden rendszert nélkülöző felállítás hátrányaival, akkor nyugodtan türhetjük rendszerünk elleneseinek ártatlan erőlködéseit.

A könyvek felállításánál bevett szokás szerint három alakot különböztetünk, u. m. nyolczadrétet (8 r.), melyhez az ennél kisebb alakokat is oszthatjuk, negyedrétet (4 r.) és ivrétet (Ivr. fol.). Az alak e megkülönböztetését a könyvek felállításánál nem tapasztaltam mindenütt, különösen a negyedrétü könyvek voltak a kisebb alakuakkal összekeverve.

Kis könyvtáraknál az alak e megkülönböztetése nem is olyan fontos, legalább egyidőre; de ott, hol a helylyel nagyon kell gazdálkodni és nagyobb könyvtáraknál mulhatlanul szükséges. Helykimélés szempontjából nagy figyelmet fordítanak ujabb időben a könyvszekrények elkészítésénél, hogy a könyvpolczok mindenütt mozgatható szerkezettel láttassanak el. Könnyebb kezelés végett a nagyobb alakok alul, a kisebb alakok felül foglalnak helyet.

Tapasztalt könyvtárnokok és elismert bibliographiai tekintélyek mind megegyeznek abban, hogy a könyvtár rendezését a könyveknek általam előadott felállítása szerint kell megkezdeni. De nem zárkozhatom el attól, hogy közvetlen tapasztalataimat ne közöljem azokkal, kik hasonló munkára vállalkoznak vidéki könyvtárainknak rendezésénél. Többször volt alkalmom nagyobb könyvtárak rendezését vezetni, de a felállítás ezen utját, t. i. a könyvtár rendezésénél általam is megállapított sorrendet sohasem követtem, s bár czélszerüségét kétségbe vonnom nem lehet, mégis a rendezést sohasem kezdettem meg a felállítással, hanem azonnal hozzáfogtam a czímtározáshoz, és ugy a czimlapot, mint a könyvet ideiglenes számmal láttam el. A könyvtár teljes felvétele után a czímlapokat az általam megállapított szakcsoportokra osztottam, ezen belül pedig szoros betürendbe szedtem és csak az eképen támadt szakkatalogus szerint állítottam fel utólagosan a könyvtárt és számoztam véglegesen a könyveket. A rendezés e módját ajánlom kartársaim figyelmébe.

Ha a könyvtárt eképen felállítottuk, hozzáfoghatunk a könyvek felvételéhez, a czímtározáshoz.

Czímtározás alatt értjük a könyv czímének és összes tulajdonságainak leirását a czímtárul használt papir lapra. E művelet megoldása és végrehajtása a könyvtári müködésnek első és legtöbb figyelmet igénylő feladata. Misem látszik könnyebbnek, mint egy egyszerü czímlapot lemásolni. Kinek alkalma volt láthatni ily czímlapokat, csodálkozni fog azon, mikép okozhat az oly sok nehézséget a könyvtárnoknak. Egy lap magában véve nem is okoz semmi nehézséget, de ha néhány százezer lemásolt lapot helyezünk egymás mellé és ezen lapoknak egyöntetüleg kell a könyvtári rendszerhez alkalmazkodni, akkor tapasztalni fogjuk azt, hogy a könyvtárnoknak igen sok elméleti és gyakorlati ismeretre van szüksége, hogy e czímlapok segélyével a kivánt czélt elérhesse.

A könyvtár rendezésénél teljesen mindegy, milyen sorrendben kezdjük meg a czímtározást, mégis czélszerü, ha bizonyos sorrendet tartunk és a könyvteremben balról jobbra haladva, a szakcsoportban a kisebb alaku könyvek czímlapozásával megyünk át a nagyobb alakuakra. Említettem már, hogy a czímtározás alkalmával nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ugy a könyvet, mint a czímlapot ideiglenes számmal lássuk el. Több izben tapasztaltam, hogy az ideiglenes számozás elhagyása mennyi haszontalan fáradságot és időpazarlást okozott a könyvtár rendezésénél, sőt a rendezési munkálatot teljesen megakasztotta.

A könyvtártan fogalmából kifolyólag a könyvtárnoknak elméleti ismereteit gyakorlatilag is kell érvényesíteni. E gyakorlati szabályok megértéséhez mindenekelőtt szükséges, hogy az olvasó tisztában legyen azon műszavakkal, melyekkel e müveletet elnevezni szoktuk. Szükséges ez annyival is inkább, mert munkám a magyar könyvtártan irodalmában uttörő lévén, a műszaki elnevezések részben még ismeretlenek az olvasó előtt, részben pedig a szakférfiak egymástól eltérő műszavakat használnak, ugyanegy müvelet jelzésére. Anélkül tehát, hogy az általam használt műszavak helyességéhez ragaszkodnám, jobb hiányában azon elnevezéseket használom, melyek a szakférfiak által forgalomban hozattak, és törekedni fogok azok fogalmát meghatározás által érthetővé tenni.

Czímlap. (Zettel). Ez alatt nem a könyv czímlapját, hanem azon papir lapot értem, melyre a könyv czímét másoljuk.

Czímlapozás alatt pedig azon müveletet, midőn a könyvnek teljes czímét azon sorrendben másoljuk le, mint az a könyv czímlapjára van nyomva, azon nyelven, ugyanazon irással (esetleg hibákkal). E műveletet köznyelven könyvfelvételnek, vagy egyszerűen felvételnek is nevezzük. A czímlapozásnál czélszerű ugyan mindenkor a teljes czímet lemásolni, mert ha a másoló rövidítéseket enged meg magának, akkor a könyv czímlapozását a másoló szeszélyének tesszük ki, a ki gyakran a leglényegesebbet is kihagyja. Mind e mellett nem válik hátrányára a czímlapozásnak, ha a czímlapon gyakran előforduló sallangokat: mint a szerző czímei és sok más oly egyebet kihagyunk, mi a művel semmiféle összefüggésben sincs. Nem fogunk tehát hibát elkövetni akkor, ha czímlapról azt másoljuk le, mi a mű tökéletes és minden kételyt kizáró felismeréséhez tartozik. Különösen áll ez a régibb munkákról, melyeknek czímei szerfelett hosszadalmasak. Hogy a ritka művek és ősnyomtatványoknál a teljes czímet kell lemásolnunk, erről az ősnyomtatványokról szóló fejezetben részletesebben fogok szóllani.

A czímlapozás következő sorrendben történik: Első helyen áll a könyv szerzője, és pedig elül a vezeték név és utána a keresztnév. A vezeték- és keresztnév nem magyar neveknél veszsző által választatik el. Ha a szerző nincs megnevezve a czímlapon, keressük az előszó, ajánlat vagy bevezetés után, ha ott sincs, ki kell kutatni. Ha a könyv szerzője ismeretlen, akkor első helyen áll a rendszó. A szerző vagy rendszó után leirjuk a könyvnek teljes vagy rövidített czímét, utána következő sorban kiteszszük a kötet vagy füzet számát és külön sorban a kiadást. Ezután leirjuk a nyomás helyét, idejét, mely után ritka műveknél a nyomdász vagy kiadó neve is kiteendő. Ezt követi a könyv lapjainak száma, esetleg a jelenlevő táblák. Ha a könyvet ekkép czímlapoztuk, még négy, a munkára vonatkozó jellemzést kell kitüntetnünk, u. m.: 1. A könyv alakját, mely kitehető a nyomás ideje után is, de legczélszerűbb, ha ezt a czímlap felső részén levő szakbetü és szám közé helyezzük, mert mint alább látni fogjuk, a könyv alakja és száma között szoros viszony létezik. 2. A darabszámot, mert a könyv köteteinek száma nem mindig azonos a darabszámmal, mert két kötet néha egybe van kötve, viszont egy kötet is több füzetből, azaz darabból állhat. 3. A naplószámot minden, a könyv elszámolására vonatkozó adattal. Kiteendő az, hogy mily uton érkezett a mű a könyvtárba, ajándék vagy vásárlás utján és ez esetben megnevezendő az ajándékozó vagy könyvkereskedő neve, az utóbbi esetben kiteendő a könyv ára is és azon év, melyben a könyv megszereztetett. Ugyanezt igen ajánlom, hogy a könyv táblájára is kiirjuk, azért, hogy minden kezünkben kerülő könyvről, annak eredetéről, bármely perczben meggyőződést szerezhessünk. Külföldön tapasztalt e czélszerű eljárást az egyetemi könyvtárnál is meghonosítottam. Végre 4. kiteendő a könyv kötése. Ezen kivül a czímlap felső részén kiteendő a szakcsoport betüje, melybe a könyv osztatott és száma, mely közé, mint már említettem, az alak is beékelhető.

A budapesti egyetemi könyvtárnál használt czímlap minta négyszer kisebbített alakja.

Némely könyvtárak a czímlapozás e sorrendjétől alak tekintetében eltérnek. Igy például a Magyar Nemz. Muzeum könyvtára, mely a könyvek jellemző tulajdonait □ ablak alaku rovatokba irja, hogy jobban szembe tünjenek.

A Magyar Nemz. Muzeum könyvtárának czímlap-mintája nyolczszorosan kisebbítve.

A czímlapirásnak átalánosan elfogadott szabályai vannak, melyekhez szorosan ragaszkodni a könyvtárnoknak mulhatlanul szükséges. Tudjuk nagyon jól, hogy a könyveknek épen ugy, mint az embernek, mint a természet országában mindennek, neveik vannak, melyek szerint a könyvek kerestetnek és feltalálhatók. A szerző könyvét, mint gyermekét, bocsátja a nagy világba és a könyv szerzőjének nevét fogja viselni. A szerzők azonban sokszor szerénységből, másszor politikai vagy egyéb társadalmi okok miatt, nevöket álnevek alá rejtik vagy épen el is hallgatják. Ily esetekben a könyv nevét főjellemző tulajdonságától fogja nyerni. Ámde a név, történelmi és nyelvészeti behatás alatt állván, irása változásnak, ingadozásnak van kitéve, hozzájárul a különböző nyelvü nemzetek eltérő szokása a nevek kiirásánál. Ha pedig a névtelenül megjelent műveket tekintjük és keressük bennök a főjellemző tulajdonságot, vajjon ki kezeskedik arról, hogy mindenki elfogja találni azt; miként fogunk eljárni akkor, ha a könyv több főjellemző tulajdonsággal bir? Nem lesz-e czímlapunk s ezáltal egész czímtárunk ingadozásnak és határozatlanságnak kitéve?

Valóban a kérdések egész sorozatát állíthatnám fel, melyekre a könyv elnevezésének kérdésével találkoznánk mindannyian, ha a szakférfiak már eleve nem gondoskodtak volna arról, ha a könyvek különböző elnevezéseibe egyöntetűséget nem hoztak volna létre, és ha nem gondoskodtak volna olyan rendszer megállapításáról, mely bennünket lehető biztos támponthoz vezessen. Ez a bibliographiai rendszer, mely a könyvek különböző elnevezéseit és jellemző főtulajdonságait a rendszó fogalma alá helyezvén, megválasztásának szabályait egybefoglalta.

Rendszó, vezérszó, péczeszó (Schlagwort) alatt a bibliographiába oly nevet vagy szavat értünk, mely alatt a könyv a czímtárba vezettetik.

Rendszó, a művek különféleségét tekintve, annyiféle, ahányféle a könyv. Valamint egy és ugyanazon műnek több rendszava lehet és van is, ugy ugyanezen műről több czímlapot is lehet és kell is irnunk. Ha egy műnek több rendszava van, ez esetben azon rendszó, mely alá a mű iratik és felállíttatik, elsőrendű rendszónak neveztetik, megkülönböztetésül a másod- és harmadrendű rendszavaktól, melyek utaló lapokon fordulnak elő, p. o. ha a műnek két szerzője van, ez esetben azon szerző neve, mely a könyv czímén elsőnek van megnevezve, képezi az elsőrendű rendszavat. Miután pedig ily esetben a második szerzőről is kell külön czímlapot irnunk, de ezen szerző neve alá már nem irjuk le a könyv czímét, hanem egyszerüen hivatkozunk az első szerzőre, ily esetben ez a második szerző képezi a másodrendű rendszavat, magát a czímlapot pedig utaló-lapnak nevezzük. Utaló-lapnak tehát nevezzük azon czímlapot, mely a keresőt a könyv eredeti felvételéhez vezeti vissza, vagyis azon rendszóhoz, mely alatt a könyv részletes felvétele történt.

A szerző neve mint rendszó. A könyvnek egy vagy több szerzője van. Ha a könyvnek csak egy szerzője van, akkor ennek vezetékneve képezi a rendszót, mely alá a könyv czíme iratik. Akár van kiirva a szerző neve a czimlapon, akár a könyv más helyén, mint például az előszó, ajánlás, vagy a könyv végén, mindezen esetekben a szerző neve képezi a rendszót, még akkor is, ha a könyv szerzője nem is volna a könyvön feltalálható, hanem csak irodalmi segédeszközökkel lehetne a szerző nevét megállapítani, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbi esetben utaló-lapot irunk a könyv szerzőjéről a könyv czímére.

Ha több a szerző, ez esetben az első helyen megnevezett képezi a rendszót, a többiekről utalólapot veszünk fel, hivatkozással az elsőrendü rendszóra. Ha azonban meggyőződünk arról, hogy a több szerző nevével ellátott munka gyüjteményes, ez esetben a művet a gyüjtő-czím alatt veszszük fel, de utaló-lapot irunk az egyes szerzőkről.

Ha a szerzőkön kivül a kiadó is meg van említve, ez esetben csak a kiadóra történik hivatkozás, p. o. Real-Encyclopaedie von Bähr, Baumgarten etc. Herausgegeben v. Aug. Pauly. Ez esetben csak Pauly-ra történik hivatkozás.

Ha a szerző nevét jelző alá rejti, akkor a mű névtelennek tekintetik. Ha azonban a jelzőt rendesen használta, akkor a jelző képezi a rendszót.

Ha a szerző neve betükkel van megjelölve, ily esetben sokan a betüt veszik rendszónak és pedig az utolsó betüt, mely legnagyobb valószinüséggel a szerző családi nevét rejti magában. Ettől eltérőleg mások az első betüt veszik rendszónak. Részemről ezen eljárást nem tartom helyesnek, mert igen gyakran megesik, hogy a kitett betük a névvel semmiféle összefüggésben sincsenek, ezért én ezeket helyesebben a névtelenek osztályába sorozom s e szerint czímtározom.

Idegen nevek mint rendszók. Miután ott, hol a szerző meg van nevezve, mindig ez képezi a rendszót, az a kérdés merül fel, vajjon az idegen tulajdonnevek irásánál milyen elvet alkalmazzunk? Ezt a kérdést már a rendszó helyes megválasztásánál kellett felvetnem, jóllehet, fontossága és jelentősége majd csak a betürendes katalogus összeállításánál tünik ki, hol is majd bővebben fogom tárgyalni. E helyen csak annyit jegyzek meg, hogy idegen nevek irásánál vagy az anyanyelvre térünk vissza, melyből a név vétetett, p. o. Don Inigo, Ignatius, vagy a katalogus nyelvére fordítjuk: Ignatius, Ignácz. Kivételt képeznek oly nevek, melyek az illető nemzet nyelvében nem fordulnak elő, p. o. Sancho, Sanchez stb. Óvakodnunk kell azonban ezen elvnek szigoru következetességgel való keresztülvitelétől, mert a nevek különböző nemzeteknél oly sokféle változásnak vannak alávetve, hogy az eredeti név sok esetben alig ismerhető fel, p. o. Santiago, San Yago, Sanctus Jacobus-ból eredt. Ezen kivül is a keresztnév minden nemzetnél másfélekép fordul elő, p. o. Vilmos, Wilhelm, Guillelmus, Guglielmo stb.

Vezetéknév névelővel. Ha a vezetéknév névelővel van összekötve, akkor a névvel egynek vétetik, p. o. La Croix, Du Pin, Zumbrunnen. Kivételt képez a holland De, mely nem vétetik a névhez, p. o. De Vries, azon egy esetet kivéve, hol ez a gyakorlatnak megfelel és a névvel összefügg, p. o. Delisle, itt azonban visszautalás történik Lisle-re. Ha nincs vele összekötve, akkor figyelmen kivül hagyatik a német, holland és spanyolban p. o. Van der Hagen, Van der Velde, De las Casas, hasonlóan a német: Vom, p. o. Vom Hagen. Kivételt a franczia nevek képeznek, melyeknél csak a névmutató hagyatik figyelmen kivül, de a névelő soha, p. o. De Lagarde.

Ha a névelő és névmutató a német- és hollandban, a névmutató pedig a francziában egy szónak vétetett, ily esetben ezen összekötött alak lesz ugyan a rendszó, de nem szabad megfeledkeznünk a főszabályról és azért mindig utalólapot irunk a törzs-szóra, p. o. Delacroix, hivatkozással La Croix-ra.

Ha a tulajdon névvel, ennek megkülönböztetésére, kötjellel egy másik tulajdon név van összekötve, ez tekintetbe nem jő, p. o. Dubois-Raymond.

A tulajdonnevek előtt álló Sanct, Saint Sainte, San, Santo, a reá következő névvel, egynek vétetik. Kivételt képez a szentek nevei előtt álló S. (Sanctus), mely a rendszónál tekintetbe nem jő.

Az angol Fitz, a skót Mac, az ireknél szokásos O’, a reá következő névvel, egynek vétetik.

A spanyol és portugalban az y vagy e-vel összekötött nevek figyelembe nem vétetnek, p. o. Nieto-y Serrano, Coceres-y’ Faria.

Az angol összetett neveknél a második, a németek és francziáknál rendesen az első név képezi a rendszót.

Ha a szerző neve nem teljesen fordul elő a könyvön, ez esetben a helyesen kiegészített név képezi a rendszót p. o. M. Tullius, a rendszó: Cicero; ha pedig a nevet nem tudjuk helyesen kiegészíteni, akkor a hiányos név a rendszó.

Ha a szerző neve több névből áll, p. o. Marcus Tullius Cicero, A. Horatius Flaccus, Publius Ovidius Naso, ez esetben a szokás határoz és ha mind szokásos, ez esetben az első az elsőrendü rendszó, a többiekre utaló-lapot irunk, p. o. Martianus Capella, utalunk Capella-ra. Többnevü szerző nemcsak az ó, hanem a középkori neveknél is sürün fordul elő, midőn a szerző nevéhez a nemesi vagy származási név is járul, ez esetben a keresztnév vagy családi név a rendszó, p. o. Joannes de Ungaria; Ritter von Ilanor, Hoffmann v. Fallersleben, Galeazzo Gualdo Priorato, Raoul-Rochette.

Néha a szerző csak második neve alatt fordul elő, p. o. Regiomontanus; ez esetben utalunk a keresztnévre. Lásd: Joannes.

Világi és egyházi méltóságok nevei. Uralkodók és uralkodó herczegek, pápák és szerzetes neveknél nem a családi, hanem azon név a rendszó, melyet felvettek akkor, midőn méltóságaikat elfoglalták, p. o. XVI. Gergely, nem pedig Capellari, Rudolf és nem Habsburg.

Kivételt képeznek azon esetek, midőn az illetők már korábban szereztek irói nevet, ez esetben a családnév képezi a rendszót, de utaló-lapot irunk ujabb nevökre, p. o. Aeneas Sylvius, utalással II. Piusra.

Ha ezen méltóságot viselők több névvel birnak, akkor azok együttesen képezik a rendszót, p. o. Róbert Károly.

Ha a szerző nevét megváltoztatta, akkor az ujabb névről utaló-lapot irunk a régire, p. o. Ipolyi, lásd: Stummer. Utaló-lap iratik akkor is, ha a szerző nevét többfélekép irta, p. o. Müntz, Muentz, Münz; Jordanis, Jornandes.

Ha a szerző álnevén van megnevezve, valódi neve pedig ismeretes, ez esetben a valódi név a rendszó, utalással az álnévre, p. o. Paul Friedr. Richter, hiv. Jean Paul-ra. Olyan álnevek azonban, melyeket a szerző a közéletben is használt, meghagyatnak, p. o. Melanchton (Schwarzerd), Agricola (Bauer) helyett.

Keleti irodalom. Sokkal nehezebb keleti nyelven irt müvek rendszavait megállapítani már csak azért is, mert ezen irodalom és nyelv távol esik tőlünk, könyvtárainkban levő művek száma pedig igen csekély. Ez oknál fogva elégséges is, ha a nyugoti irodalomra alkalmazott szabályokat tartjuk ezeknél is figyelemmel, annyival is inkább, mert, mint majd alább a betürendes katalogus összeállításánál ki fogom fejteni, részemről legczélszerübbnek tartom, ha a keleti irodalmat nem vesszük be a betürendes katalógusba, hanem külön kezeljük.

A rendszó itt is, mint mindenütt, a szerző. Ámde a keleti népeknél a szerzőknek egy csomó nevük van, melyekből a szerző neve nehezen betüzhető ki. Legjobban cselekszünk tehát, ha ilyenkor a szerző használatos nevét az irodalomtörténet segélyével keressük meg.

Az arab iróknál a rendszót azon név képezi, mely alatt a szerző ismeretes, de mindenkor utaló-lapot kell irnunk az első névre is, p. o. Abu Bišr Amurben Utmanben Kambar Sibawaihĭ, hivatkozni kell Bišr-re. Ha a szerző egy név alatt sem ismeretes különösen, ez esetben az első főnév a rendszó, utalással a másodikra, p. o. Abu Abdallah Muhammad ben Ahmad al Kurasi, hivatkozni kell Muhammad-ra.

A rokonságot feltüntető nevek: Abû, Ebû (atya), Umm (anya), Ibn, Ebn, Ben (fiu), Ahn, (fivér) a rendszó megválasztásánál figyelembe nem jönnek, kivéve azon esetet, ha a rendszónak vett névvel szoros összefüggésben vannak, vagy a szerző e név alatt ismeretes, p. o. Ibn Duraid, Abul-Fida.

Az al, el, ul, ar, as névelők nem jönnek figyelembe, kivéve, ha a rendszó közepén fordulnak elő, p. o. Abd’-al-Latif.

A nyugoti irodalomban a fordító neve nem vétetik figyelembe, még utaló-lapot sem kap azon egy esetet kivéve, midőn a szerző ismeretlen lévén, ennek helyét a fordító foglalja el, vagy a fordító neve egyjelentőségü a szerzővel, p. o. Ulfilas, hivatkozással Bibliára. A keleti irodalom termékeinél azonban, melyek hozzánk inkább csak fordítás alakjában jönnek, bátran vehetjük a fordítót szerzőnek, azaz rendszónak, mely alá a művet bevezetjük, miután a keleti műveket inkább czímök, mint a szerző neve után czímtározzuk.

A keleti műveknél tehát a kiadó, magyarázó és fordító, ha nem vétetik is rendszónak, utaló-lapot azonban ezek mindig kapnak.

Ha ledől majd az a választó fal, mely a keleti irodalom hozzáférhetősége közt ma még fenn áll, ha a keleti irodalom ép olyan közkincse lesz az emberiségnek, mint ma a nyugoti, akkor lesz majd csak helye annak, hogy az irodalmi termékek e nemével is bővebben foglalkozzunk.

Tárgynév mint rendszó. A könyvnek nincs szerzője. Mindazon esetekben, midőn a rendszót nem választhatjuk a fenntebb elősorolt esetekből, vagyis midőn személynév nem képezi a rendszót, ily esetekben a rendszót mindig a könyv czíméből kell vennünk, olyformán, hogy mindig az első főnév képezi a rendszót, mely nevező (nominativus) esetben áll. Ha pedig nem áll nevező esetben, akkor abba kell tennünk. A rendszónak nem szabad más mint nevező esetben állnia, p. o. Scriptorum rerum Hungaricarum tomus primus. Rendszó: Scriptores. Ha azonban az első főnév csak jelzője volna egy más főnévnek, akkor nem ez, hanem az utánna következő főnév képezi a rendszót, p. o. Continuatio bullarii Romani. Rendszó: Bullarium. Nem képezhetnek rendszót a könyv terjedelmére vonatkozó e szavak: volumen, pars, tomus, liber, Nachtrag, supplement stb. Azon elv, hogy névtelenül megjelent munkáknál ne az első főnév vétessék rendszónak, hanem inkább azon szó, mely a művet legkivált jellemzi, hosszas eszmecserét idézett elő a bibliographusok között és nálunk is többen vannak, kik ezt sok esetben megengedhetőnek tartják. Részemről ezen elvnek szigoru keresztülvitelét ajánlom és pedig azon okból, mert a következetes eljárást elébe helyezem az önkényesnek; mert a czímtározásnál mindig a betürendes katalogus eszméje lebeg előttem, mely az ilyen felvételeket meg nem engedi. A betürendes czímjegyzék t. i. első sorban arra szolgál, hogy valamely keresett mű meg van-e a könyvtárban. A keresett mű czíme tehát ez esetben kell, hogy ismeretes legyen. Mert, ha a munka czíme nem ismeretes, ily esetben a munkáról a szak-katalogus nyújt felvilágositást. Azon felfogás, hogy a munkát leginkább jellemző szó könnyebben megtartható az emlékezetben, mint a kevésbbé jellemző, erre nézve azt hiszem, hogy a szónak elfeledése nincs kötve az ismert, vagy kevésbbé ismert szavakhoz, sőt ellenkezőleg a tapasztalat azt mutatja, hogy a czifrább czímeket, mint különöseket, jobban megtartjuk emlékezetünkben, mint az ismerteket, p. o. Beiträge zur Literatur und Kunst. Miután itt a Literatur és Kunst képezik a jellemző szavakat, felvehetjük bármelyik szó alatt, de akkor hivatkoznunk kell egyikről a másikra, míg az általam felállított elv szerint elégséges, ha Beiträge alatt vesszük fel.

A könyvnek egy vagy több a czíme. Ha a könyvnek mint rendszerint egy czíme van, akkor a rendszó megállapítása fennt elősorolt szabályok segélyével könnyen megállapítható. Hasonlóan járunk el a több czímmel bíró könyveknél is, azzal a különbséggel, hogy itt előbb azon czímét kell megállapítanunk, mely alatt a könyvet czímtározni akarjuk, az az felvennünk kell. Olyanoknak, kiknek kezében még kevés könyv forgott, azt mondhatnám, hogy mindig a könyv baloldalán levő czím szerint kell czímtározni; a szabály pedig az, hogy a könyvet mindig az átalános czím alatt kell felvenni. Ezen főczímlapra iratik a részleges czím is, de a részlegesről mindig külön czímlapot irunk, utalással az átalános czímre, p. o. Nemzeti Könyvtár. Kiadja a Kisfaludy-Társaság. Pest, 1843. I. kötet. Kármán József irásai és Fanni hagyományai. Ujra kiadta és bevezette Schedel Ferencz. Pest, 1843. - Részletes czim: Kármán József irásai stb. Lásd: Könyvtár, Nemzeti. I. kötet.

A kettős czimlappal biró könyveken kivül előfordulnak olyanok is, melyek egy czimlappal birnak ugyan, de kettős czímük van. Ez esetben, ha a második czím az elsőnek csak fordítása, akkor a könyvet azon czím alatt vesszük fel, melynek nyelve közelebb áll hozzánk, p. o. latin-magyar czímeknél mindig a magyar czím alatt vegyük fel a könyvet, de ha az első czím csak a könyv jellegére vonatkozik, p. o. Discursus iuridico-politicus ez esetben az egész czímet figyelmen kivül hagyjuk. Ha pedig a második czím az elsőnek változata, akkor felvesszük az első czím alatt utalás nélkül a másodikra. Kettős czímlap rendszerint gyüjteményes müveknél fordul elő és néha megesik, hogy a későbbi czím külömbözik az elsőtől, ez esetben az utóbbi czímről utalunk az előbbire.

Gyüjtő czím alatt megjelenő művek, gyüjtő név alatt vétetnek fel, p. o. Olcsó könyvtár, Vasárnapi könyvtár, Könyvkiadó Vállalat.

Ha több főnév egymásnak alá van rendelve, akkor mindig az első a rendszó, p. o. Acta et decreta.

Ha a főnév, melyet rendszónak választottunk, főnévi jelzőkkel van összetéve, mindig a jellemző főnév vétetik rendszónak p. o. Kir. magy. tud. egyetemi könyvtár czímjegyzéke. Rendszó: Czímjegyzék. Csak ily esetben választjuk a jellemző főnevet rendszónak, ily esetből származott az a szokás, hogy a jellemző főnév választatott rendszónak.

A czímben nincs főnév. Ha nem fordul elő a könyv czímében főnév, akkor az első szó képezi a rendszót, ha pedig ez szám volna, akkor ez betűkkel irandó.

A könyvnek nincs czime. Ha a czím hiánya a könyv csonkaságából ered, akkor a könyv előbb meghatározandó és a rendszó a teljes példány után állapíttatik meg. Ha pedig a könyvnek általában nem volt czime, mint ez a régibb müveknél, melyek igy kezdődnek: In hoc volumine continentur, gyakran megesik, ily esetekben vagy ismeretes a könyv czime, akkor ez, vagy ismeretlen, akkor a könyv tartalmából vesszük a czímet.

A könyv czime változik, de tartalma változatlan. Ez eset leginkább fordításoknál fordul elő. Nézetem szerint legczélszerűbb a fordított művet az eredeti czímlapon kitüntetni, p. o. Törvények és rendeletek. Gesetze u. Verordnungen. Nehogy egy és ugyanazon tartalommal biró mű különböző helyeken forduljon elő a czímtárban, legjobb ha a fordítást az eredeti szöveghez tesszük és ezt a czímlapon kitüntetjük. Ha pedig ezt nem tehetjük, legjobban cselekszünk, ha a különböző czímeket egy általunk megállapított gyüjtő czím alá helyezzük p. o. Biblia, Testamentum, Testamentom, Szent-irás, Heilige Schrift stb. Ezek közül választunk egy rendszót s ez alá helyezzük az összes bibliákat.

A rendszó régi irásmodorban. Ha a rendszó régi irásmodorban fordul elő, akkor az uj szó alatt kell felvennünk, hivatkozással a régi irásmodorra, p. o. Zeitung, lásd: Zeyttung; Hilfsbuch, lásd: Huelfsbuch.

Ha a rendszó c és k betü között ingadozik, akkor rendszerint az elsőt használjuk, részemről ajánlom a magyar irmodor alkalmazását, p. o. Catalogus, helyesebben Katalogus.

Hatóságok által kiadott nyomtatványok, törvények, rendeletek, névteleneknek tekintetnek, hivatkozás nélkül a szerzőre, p. o. Code Napoleon.

Dissertatiok. Egyetemi dissertatioknál, midőn a szerző nincs határozottan megnevezve, vagy mint ilyen nem ismeretes, a 18-ik század közepéig mindig a praeses a rendszó, minden másra való hivatkozás nélkül. Későbben már a vitatkozó lesz a rendszó, hivatkozás nélkül a praesesre. Ha két vitatkozó van és nincs praeses, akkor az első képezi a rendszót, hivatkozás nélkül a másodikra.

Apró nyomtatványok. Apró nyomtatványoknál, midőn a szabályszerüen megválasztott rendszó következtében a nyomtatványok szétszóródnának, legczélszerübb őket önkéntesen választott gyüjtő rendszók alá helyezni.

Életrajzoknál, halotti beszédeknél legtöbbször fontosabb azon személy, kiről a mű iratott, mint maga a szerző, ily munkáknál igen ajánlom, ha a rendszavat arról vesszük, kiről a mű iratott, ha azonban nem is követjük ezen eljárást, mulhatatlanul szükségesnek tartom, hogy ezekről utaló-lapot irjunk.

Iskolai értesítők- és térképeknél nem a kiadó vagy szerző képezi a rendszót, hanem azon hely, melyet ismertetnek.

Ujságok és folyóiratoknál a rendszó megválasztása eltér a könyvekétől, mert a rendszót az ujság vagy folyóirat teljes czíme képezi. Ha pedig összeakarjuk hasonlítani a könyvekkel, akkor azt mondhatjuk, hogy ugy vétetnek fel, mint gyüjteményes munkák t. i. gyüjtő czim alatt: Pesti Napló, Könyv Szemle.

Hosszas volna felsorolni mindazon kivételeket és eseteket, melyeket a rendszavak helyes megválasztásánál követnünk kell. Ha azonban az itt felsoroltakat figyelembe vesszük és kétes esetekben igénybe vesszük a könyvészeti segédeszközöket és nagyobb könyvtárak katalogusait, akkor könnyüséggel fogunk eljárni a rendszavak helyes megválasztásánál.

A könyvészeti segédeszközökről átalában legtöbb tájékozást nyujt az általam ily czím alatt egybeállított czímjegyzék: Az egyetemi könyvtár segédkönyvtára, Budapest, 1884. Miután e füzet nem jött forgalomba, azt hiszem nem végzek felesleges munkát, ha a könyvészeti segédeszközök közül néhányat felsorolok.

A magyar irodalomra ajánlom: a Széchenyi katalogust: Catalogus bibliothecae hungaricae Francisci Com. Széchényi P. I-VI. Sopronii, 1799. Pestini, 1800. Posonii, 1803. Teleki S. Bibliothecae PP. I-IV. Viennae, 1796-1811. Az egyetemi könyvtár gyarapodási czímjegyzékét 1876-1892. Budapest, 1877-1892. Petrik Géza. Magyarország bibliographiája 1711-1860. I-IV. Budapest, 1892. A német irodalomra: Ebert, Fr. Allgemeines Bibliographisches Lexikon, Leipzig, 1821. Heinsius, W. Allgemeines Bücher-Lexikon, 1700-1892. Leipzig. Kayser, Chr. Gottl. Vollständiges Bücher-Lexikon, 1750-1892, Leipzig. Hinrichs, J. Verzeichniss der Bücher von 1852-1893. Leipzig. A franczia irodalomra: Brunet, J. Ch. Manuel du libraire et de l’amateur de livres. Tom. I-VI. és Supplement I-II. Paris. Graesse, J. G. T. Trésor de livres rares et precieux. 7 vol. Dresde, 1859-1869. Mind a kettő a világirodalomról is alapos tájékozást nyujt. Lorenz, Otto. Catalogue general de la librairie française, 1840-1892. Paris, 1867-92. Quérard, J. M. La litterature française contemporaine, 6 vol. Paris, 1842-57. Az angol irodalomra: The English Catalogue of Books, 1835-1860. Quaritsch, B. General Catalogue of Books. London, 1877. Reuss, J. Alphabetical Register of all the Authors actually in Great-Britain etc. 1770-1790. Berlin. Stettin, 1791. Az olasz irodalomra: Bollettino delle opere moderne straniere del regno D’Italia. 1886-92. Roma. Bollettino delle pubblicationi Italiane. 1886-92. Firenze. A spanyol irodalomra: Hidalgo, Dionisio. Diccionario general de bibliographia Espannola. I-VI. Madrid, 1862-79. Orosz irodalomra: Csertkov, A. D. Egyetemes orosz könyvtár, azaz jegyzéke minden Oroszországról szóló könyveknek, Moskva, 1845. Keleti irodalomra: Andreae, V. u. J. Geiger. Bibliotheca sinologica. Paris, 1864. Zenker, J. Th. Bibliotheca orientalis. Római és görög irodalomra: Bibliotheca philologica. Herausg. v. Ehrenfeuchler. Engelmann, W. Bibliotheca scriptorum classicorum, Leipzig.

A könyv és a róla készített czímlap közti kapcsot a szám adja meg. Régebben, midőn a könyvek száma még csekély volt és a könyvtárak néhány ezernyi kötetből állottak, a könyvtárnokok a könyvek számozását még nem ismerték. Sőt még ma is vannak tekintélyes könyvtárak, melyekben a könyvek nem számoztatnak. A kor igényeit kielégítette, ha a könyvállványt vagy szekrényt számmal ellátták, a könyvállvány polczait pedig betüvel jelölték meg. Ha már most a könyvállvány számát és a polcz betüjét a czímtárban a könyv czíméhez jegyezték, ezzel a könyv helyét megközelítőleg meghatározták. Ha a könyv helyét még pontosabban akarták megjelölni, ez esetben még a czímtárban feljegyezték azt is hogy a könyv a polczon hányadik helyet foglalja el. Hogy a könyv a számára kijelölt helyet az állványon el is foglalhassa, e czélból a könyvre, vagy annak táblájára ugyanezen jelzetet jegyezték fel. Nem ritkán fordul elő olyan eset is, hogy a könyv bekötése alkalmával maga a könyvkötő nyomta reá a könyv táblájára e jelzetet. A számozásnak ezen módját el is lehetett kerülni, oly esetekben, midőn a könyvek szakszerint állítattak fel, a szakon belül pedig betürendben, vagy időrendben. Szó sincs róla, hogy a számozás e módja az akkori viszonyokat ki ne elégítette volna. A könyvtár csekély használata mellett e rendszerrel is lehetett boldogulni. Azonban sürün látogatott könyvtáraknál, mint akár nálunk az egyetemi könyvtárnál, melyet évenkint 40 ezerszer, sőt ezenfelül is látogatnak, hol naponkint a könyvek nagy tömege van használatban, hol a könyvkikeresést és visszahelyezést nagyobb számu szolgaszemélyzet végzi, ily helyeken szám nélkül boldogulni nem lehet. Ismeretes tény az, hogy a könyvtárkezelésnél nem annyira a könyvek kikeresése, mint inkább helyes visszahelyezése játsza a főszerepet és mindnyájan tudjuk, mily sok utánjárást, fáradságot és kellemetlenséget okoz egy hibásan elrakott könyv megkeresése. E körülmények arra indították a könyvtárral foglalkozókat, hogy a könyveket megszámozták. Mai időben, nagy és kis könyvtáraknál egyaránt, a könyvek számozása elkerülhetlen. Csakhogy itt is, mint a könyvek felállításánál, különböző eljárást tapasztalunk.

Mielőtt a számozásnál követett eljárásokat ismertetném, szükségesnek tartom felhivni a könyvtárnokok figyelmét azon viszonyra, mely a könyv felállítása és számozása között fennforog. A könyvtár számozási módja mindig kell, hogy megfeleljen a könyvtár felállításának; mert a könyvnek helyét tulajdonképen a szám adja meg. Ez jelöli meg véglegesen a könyvek egymásutánját, azon sorrendet, melyben a könyveknek egymást követni kell. Ezen szoros viszonynál fogva czélszerű lett volna a számozást a könyvek felállításával kapcsolatosan tárgyalni; és csakis könnyebb áttekintés végett választottam külön e két eljárás ismertetését.

A számozásnál két főrendszert különböztetünk meg: ugymint a helyhez kötött és a mozgó rendszert.

A helyhez kötött rendszer alatt értjük az olyan számozást, mely a könyvet egy bizonyos meghatározott helyhez köti, ugy, hogy ezen helyét a könyv el nem hagyhatja. Ezen eset akkor áll elő, ha a czímtárban nem a szakot jelöljük meg, melyben a kérdéses mü áll, hanem azon szekrényt vagy polczot, melyre a könyv tétetett. A számozás e nevét helyhez kötött (Festnagelungs-System) rendszernek nevezzük. A régi könyvtárak, mint már fentebb is emlitettem, nagyobb részt igy voltak számozva, sőt ujabban rendezett könyvtáraknál is találtam a számozásnak ezen semmi esetben sem követendő példáját. Eltekintve attól, hogy gyarapodás vagy az egész könyvtárnak áthelyezése alkalmával a könyvtár használatát teljesen megakasztja, de nem ajánlható ezen eljárás azon egyszerü okból sem, mert a könyvtártannak a felállítás alkalmával felállított elvével teljesen ellenkezik.

A mozgatható czímlapokkal együtt született a mozgó rendszeren alapuló számozás is. Ez alatt oly számozást értünk, melyben a könyvek helye, tekintet nélkül a könyvtár helyiségére, jelöltetik meg, azaz, itt csak a szak jelöltetik meg, melyben a könyv helyet foglal.

Valamint a könyvek felállításánál a szakrendszeres felállítást ajánlottam, ugy most a számozásnál a mozgó rendszeren alapuló számozást ajánlom, mint olyat, mely minden könyvtár czéljának legjobban felel meg.

Folyó-számozás alatt értjük, ha könyvek akár az egész könyvtáron keresztül, akár csak egyes szakon belül számoztatnak olyképen, hogy az első könyv kapja az 1-es, a második a 2-es, a harmadik a 3-as számot és igy haladunk tovább. Nem hiszem azt, hogy bárki is olyan tüskön-bokron keresztül való számozást helyeselne, mely az első könyvet az utolsóig folytatólagosan számozná. A rajzban, festészetben, a müvészet minden ágában bizonyos nyugvó pontokra van szükségünk, melyeken a szem megnyugszik. Igy vagyunk a könyvekkel is.

Ha a könyveket ugy szólván egy lélekzettel akarnók folytatólagosan számozni az elsőtől az utolsóig, a könyvtárnok szeme nem találná meg azon nyugvó pontot, hanem a számok tengerében merülne el. De eltekintve ezen nehézségtől, a folytatólagos számozásnak az egész könyvtáron keresztül ellen kellene mondanunk azon okból is, mert ezáltal oly nagy számokkal lenne dolgunk, melyek leirásánál sokkal előbb csuszhatik be a hiba, mintha csak két vagy három számmal jeleljük meg a könyvet. Csakis egy esetben van helye a folytatólagos számozásnak, és pedig akkor, ha ezen szám nem a könyv helyének jelzésére szolgál, hanem vele a könyvtár gyarapodását óhajtjuk kitüntetni. Ezen egy esetben a könyvtár állományának számbeli kimutatására nemcsak czélszerü, de hasznos is. Nemcsak esthetikai, hanem a könyvtárkezelésnek szempontjából is szükségünk van tehát nyugvó pontokra. Ezen nyugvó pontokat, a folytatólagos számozásnak e határait a könyvek különböző alakjai szolgáltatják. Amint tehát már a könyvek felállításánál elfogadtuk az alakok szerint való felosztást, ugy a számozásnak is ennek megfelelőleg kell történnie. Külföldi könyvtárak egy részénél a nagyobb alakokról történik az átmenet a kisebb alakokra, azaz, először számoztatnak az ivrétek, ezt követik a negyedrétek, mely után a nyolczadrétek következnek, azaz alulról felfelé. Részemről a számozás ezen utját nem tartom olyan kötelezőnek, melyet feltétlenül kellene követnünk.

A számozást bátran kezdhetjük felül a legkisebb alakról és innen haladunk lefelé e nagyobb alakokhoz. A számozás mindenkor balról jobbra történik. A folytatólagos számozás tehát aképen történik, hogy elkezdjük az egyik szakosztály nyolczadretü könyveinél és számozzuk a könyveket a felállított könyvek és a számok sorrendje szerint mindaddig, mig a nyolczadrétüeket be nem fejeztük. A következő alaknak, a negyedrétnek számozását ismét 1-el kezdjük és sorrendben folytatjuk, mig ezen alakokat mind meg nem számoztuk. Hasonlóan járunk el az ivrétüeknél is. - A folytatólagos számozásnál tehát minden alak számozása ujból kezdődik. Ezen eljárás a számozásnál igen fontos. Mert ha, mint azt több fővárosi könyvtárnál is tapasztaltam, az alakok számozásánál különbséget nem teszünk, hanem folytatólagosan haladunk a szakban, tekintet nélkül az alakokra, akkor a legjobb esetben is, a könyv nem lesz azon helyen található, melyet száma mutat, hanem egy más helyen, s ebből igen sok tévedés és félreértés származik. Nem lesz pedig minden esetben azért a könyv helyén, mert ha a könyv alakja ivrét, akkor nem lévén helyezhető alakja miatt a nyolczadrét mellé, hanem legalul fog elhelyeztetni, és a folytatólagos szám helye üresen marad. Az alul elhelyezett ivrétü könyvek számai pedig, épen ez oknál fogva, nem fognak sorrendben haladni, hanem rendetlenül, a számozás czéljával ellentétesen. Ha az ily számozással még szembesítjük azon állításomat, melyet a könyvek felállításáról mondottam, remélem, hogy rövid idő mulva elfognak némulni azok, kik e rendszertelenséget még támogatják.

A folytatólagos számozásnak e módja legegyszerübb és legközönségesebb. A magyarországi könyvtárak legnagyobb részénél a folytatólagos számozás van elfogadva.

Ugró-számozás alatt értjük azon eljárást, midőn a könyvek a felállított szakon és alakon belül nem kapják sorrendben a számokat, hanem az első könyv kapja, p. o. az 5-ös számot, a második a 10-es, a harmadik a 15-ös számot és igy tovább. Az ugró számok mikénti alkalmazása ugyan tetszésünktől függ, mégis, miután tömeges vásárlás vagy ajándékozás utján a könyvtár néha váratlan arányban szaporodhatik, ennélfogva czélszerü olyan beékelési rendszert alkalmaznunk, mely nagyobb könyvtáraknál is jónak és czélszerünek találtatott. Mielőtt azonban ezen eljárást ismertetném, nem lesz fölösleges azon esetek felsorolása, melyekben ugró-számozásnak van helye.

Ugró-számozásnak, máskép beékelésnek, akkor van helye a könyvtári rendszerben, ha a könyvek a szakcsoporton belül betürendben, azaz a rendszó betüsoros rendjében, vagy a tudományos irodalom fejlődési rendjében vannak felállítva.^[27] Ha tehát ezen rendet továbbra is fenn akarjuk tartani, akkor a művet nem számozhatjuk meg a folytatólagos számozás rendszere szerint, mert ez esetben minden munkának a szakcsoportban azon helyet kell elfoglalnia, mely őt akár a rendszó, akár megjelenési ideje, vagy tárgyalt anyagánál fogva megilleti. Az ugró-számozásnál akár az ötös akár a tizes rendszert fogadhatjuk el. Kisebb könyvtáraknál elégséges az 5-ös, nagyobbaknál a 10-es rendszer ajánlható.

Az ugró-számozásnál az eljárás a következő: Az első mű a szakcsoportban nem az 1-ső számot kapja, hanem az elfogadott rendszer szerint vagy az 5-ös, vagy a 10-es számot. A második mű kapja a 10-es vagy 20-as, a harmadik a 15-ös vagy 30-as számot és igy haladunk a folytatólagos számozásnál felállított rendszer szerint végig a nyolczadrétü műveken. Hasonlóan járunk el a negyedrétü és ivrétü műveknél is. Ha pedig az eképen számozott művek közé egy uj művet akarunk beékelni, akkor először meg kell keresnünk azon helyet, mely a könyvet rendszavánál vagy a felállítás rendszerénél fogva megilleti. Tegyük fel, hogy a könyvtárt a művek rendszava szerint állítottuk fel és a szakcsoportban az első mű, mely e szerint az 5-ös számot kapta: Abafi, a következő mű Bethlen Gábor a 10-es számot kapja. Ha már most egy uj művet akarunk beékelni, melynek rendszava e két mű közé esik, p. o. Balassa, akkor ezen uj mű azon számok egyikét fogja kapni, mely az 5 és 10 között van, azaz kaphatja a 6, 7, 8, vagy 9 számot. Ha pedig ezen számok már mind be vannak töltve, és a könyvnek, az adott viszonyoknál fogva, mégis e két rendszó közé kell jönnie, ez esetben, a mű a már betöltött számok egyikét kapja ugyan, de a számhoz még egy betüt csatolunk, a mű számának jelzésére.

A beékelésre kétféle számozási rendszer ajánlható. Az egyik az Ebert-féle, melyben a betük a számhoz következő sorrendben ragasztatnak: 1a, 1aa, 1ab, 1ac, ... egész 1az-ig. Ha ezen sorozat betelt, következik: 1ba, 1bb, 1bc, … egész 1bz-ig. Ezen számozás segélyével az 1-ső és 2-ik szám közé 650 könyvet ékelhetünk be. Minden esetre oly tekintélyes szám, mely a czímtár használhatóságát évtizedeken keresztül biztosíthatja.

Molbech számozási eljárása ettől abban különbözik, hogy a betük számmal helyettesíttetnek, p. o, 1a, 1b, 1c-1z-ig; ezután 1a₂, 1b₂, 1c₂. A számoknak ezen csoportosítása minden egyéb okon kivül legalább is kényelmetlenebb.

Előfordulhat azonban oly eset is, hogy midőn az 1a már be van töltve, és egy oly munka vár beosztásra, mely helyre nézve az 1a-t is megelőzi. Ily esetben az 1a-val számozott müvet át kell számozni. Hogy azonban ily eset minél ritkábban fordulhasson elő, legczélszerübb azon eljárást követnünk, melyet a gyakorlat már beigazolt, vagyis a beékelést nem kezdjük 1a-val, hanem ez abc középső betüjével a 1k-val. Ez esetben bármennyi munka kapja is az egyes számot, mégis a k előtt és után még sok betü következik, melyeknek segélyével a könyvet rendes helyére számozhatjuk.

A beékelési rendszernek, valamint átalában a számozásnak annyiféle neme van, hogy bajos volna ezeket itt mind felsorolni. Különösen az amerikaiak tünnek ki a számozás leleményessége által. Azért is e helyen csak a legmegszokottabbak ismertetésére szorítkozva inkább, azon átalános elveket fogom elősorolni, melyeket mindennemü számozásnál szem előtt tartsunk.

A számozásnál mindenkor arab számokat használjunk. A kötetek száma nincs befolyással a számozásra, mert bár hány kötetből álljon is a könyv, minden egyes kötet ugyanazon számot kapja. A könyv szakosztálya és száma nemcsak a czímlapon teendő ki, hanem az a könyv belső táblájára, kötetlen müveknél pedig a könyv czímlapjára is irandó. Ezenfelül a könyv szakcsoportja és száma feltünő helyen, a könyv külső tábláján is, ki legyen tüntetve. Legczélszerübb e czélra nyomtatott paizskákat (vignette) használni, melyek a könyv hátlapjára ragasztatnak olyformán, hogy a paizska az ivrétalaku könyveknek felső-, a többieknek alsó részére ragasztandó. Ha kilátás van arra, hogy a könyvek esetleg kettős sorokban is lesznek felállítva, ez esetben legczélszerübb a paizskát a könyv felső részére ragasztani. Ha a paizska nem fér a könyv hátára, ez esetben a könyv külső baloldali táblájának felső részére ragasztandó.

A számozásról szóló fejezetet nem zárhatom be a nélkül, hogy néhány példával meg ne világítsam az amerikai könyvtáraknál divó számozási rendszert. Rendszerem keretében említett kétféle számozáson kivül még természetesen többféle számozási eljárás van, melyek egyike vagy másika egyes könyvtárak különleges viszonyainál fogva indokolva van. A számozási eljárás e módozatainak különlegessége azonban sehol sem oly feltünő, mint az amerikai könyvtáraknál. Ennélfogva itt különösen két rendszert mutatok be. Az egyik a Melvil Deveys-féle tizedes rendszeren alapuló és a Bostoni C. A. Cutter-féle rendszer. Mindkettő az emlékező tehetség előmozditását czélozza.

A Melvil Deveys-féle tizedes rendszer igen egyszerü és abban áll, hogy az ebben alkalmazott százas számok a főosztályt, a tizesek az alosztályt, az egyesek az alosztály egyes csoportjait jelölik. A csoportok száma 999. Ha már most ismerjük az osztályozási rendszert, ez esetben az egyes könyveket ennek segélyével könnyen feltalálhatjuk, p. o. Webster angol szótára, a philologia szakban van, melynek száma 400, de ezenkivül be van osztva az angol nyelv alosztályába, ez 420, ebben a szótárak csoportja 423, e csoportban a kérdéses mű száma 13, ennélfogva Webster angol szótárának száma 423:13. Ha ezenkivül még a számhoz R betü is van csatolva, ez azt jelenti, hogy a kérdéses mű a Reference Room-ban, vagyis az olvasó-teremben van felállítva.^[28]

Ennél sokkal bonyolultabb a Cutter-féle rendszer. Ő az egész könyvtárt 34 főosztályra osztotta fel és ezen osztályokat az abc nagy betüivel és részben számokkal jelölte meg. Az abc 24 betüje mellé, (melyből az O betü kihagyatik), 0-9 számot csatolt. A 34 főosztály közül 6 főosztálynak kétféle jelzete van, az egyik a keleti, a másik nyugati félgömbre vonatkozik és pedig: Életrajzok (5. 6.). Történelem (8. 9.). Földrajz (A. B.). Jogtudomány (F. G.). Irodalom (V. W.). Nyelvészet (Y. Z.). A többi 28 főosztálynak alosztályai vannak, melyekhez a főosztály betüi csatlakoznak. Két jelzet összekötése tehát mindig alosztályt jelent és mindig párosan fordul elő, p. o. X4 Catalogues of the manuscripts of the eastern hemisphere, és X5 Catalogue of the manuscripts of the western hemisphere. Ilyformán 964 alosztályt létesített, t. i. a fenmaradt 28 betünek 34 szoros összetétele és a 6 főosztálynak kétszeres összetétele által, melynek fele 482, az egyik félgömbre szól. Ezután az összes alosztályokat geographiailag rendezte. Hogy ezt megtehesse, még egy jelzetet vesz fel, melynek geographiai jelentősége van. E jelzetet ismét a 34 betü és számból alkotja meg olyformán, hogy minden jelzetet két földrajzi jelentőséggel ruház fel és pedig az egyik a keleti, a másik a nyugati félgömbre vonatkozik, p. o. D = Britt birodalom és Mexiko; E = Anglia és Spanyol-Amerika; 5 = India és Egyesült Államok.

Minden jelzetnek tehát kétféle jelentősége van aszerint, a mint a keleti vagy nyugati félgömböt akarja vele jelezni, p. o. Történelem 8. és 9. Ez esetben 8. E. Anglia történetét 9 E. Spanyol-Amerika történetét jelzi. Ezen geographiai jelzetek ismét alosztályokra oszthatók, p. o. ha U a keleti félgömbön Berber államot jelenti Afrikában, akkor U R jelenti Tripolist, U U Tunist, U W Algirt, U X Maroccot, U Y Madeirát, U Z a Kanári szigeteket. Eszerint a szakjelzet 2-4 jelzetből is állhat, melyek közül az első, vagy a két első, a szakot, a második vagy harmadik, esetleg a következők földrajzi meghatározást jelentenek.

A szakjelzethez járul az alak jelzete, mely a könyv szakja és száma közé jön. Az egész könyvtár 4 alakra van felosztva, melynek mindegyike más jellel bir, p. o. 12-rét *, 8-rét -, 4-rét +, ivrét /.

A jelzet harmadik részét a szerző jelzete képezi. Miután a szakrendszeren belül a könyvek szoros betürendben vannak felállítva, ennélfogva természetes, hogy Cutter a szerző jelzetét, magából a szerző nevéből vette és minden azonos betüvel kezdődő nevét azon alaposztály 9 csoportjába osztotta és ennek megfelelőleg a betühöz az 1-9 számot csatolta, p. o. G1-el jelezte azon neveket, melyek G-Gar közé esnek, G2-vel, melyek Gas-Geo-val kezdődnek és igy tovább. Ezen csoportok ismét 9 alcsoportra oszthatók, ha melléjük az 1-9 számokat csatoljuk, p. o. G1., G11., = G-Gae; G1.2. = Gaf- Gak; G 1.3.-Gal stb.

Ebből látható, hogy ily módon ezen rendszer a végtelenig fejleszthető. Azonban, bármily apró részletekre osszuk is fel az egyes betük határait, mégsem kerülhetjük ki, hogy ugyanegy alcsoportba ugyanazon szerzőtől több mű egymás-mellé ne kerüljön. Ily esetekben a munkák beosztását ugy kell eszközölnünk, mint az a betüsoros névczímtárnál már bővebben kifejtettem; vagyis előbb jönnek a gyüjteményes művek és utána a szerző egyes művei. Ily esetekben a szerző jelzete adja meg a könyv helyét, p. o. VEP. M64 Milton’s poems; mig az egyes részeknél a czim első betüje szolgál jelzetül, p. o. VEP. M 64 L Milton, Lycides. VEP. M 64 P - Paradise Lost. Ha a szerző jelzete mellé az alak jelzetét tesszük, mint választó jelet, ily esetekben számok kitevése által jeleztetjük a különböző kiadásokat, betük hozzátétele által pedig a fordításokat, p. o. VJP* D2 Dante Divina commedia; VJP* D4 Dante Divina commedia 4. kiadás; VJP* D2F, az első kiadásnak franczia fordítása, VJP.*D2F2, más franczia fordítása.^[29]

Cutter rendszere a Deweys és Schwartz-féle rendszer összetételéből származik. Nem hiszem, hogy szives olvasóim közül bárkinek is kedve volna a Cutter-féle rendszert könyvtárában alkalmazni. Nem is azért hoztam fel e példát, hanem inkább annak illusztrálására, hogy mennyi gondot és figyelmet fordítanak az amerikai könyvtárak rendszerességére, mily apró részletességgel dolgozzák fel a gyüjtött anyagot, hogy a könyvtárban elrejtett kincset, minél hozzáférhetőbbé tehessék a kutatóknak. De nemcsak rendszereikkel, hanem szorgalmukkal is felülmulják az európaiakat. Igy, hogy csak egy példát említsek, a bostoni könyvtár látogatottabb Európa bármely könyvtáránál. Könyvtári képzettségük sok tekintetben magasabb fokon áll, mint a mienk, s e téreni munkásságuk össze sem hasonlítható az európai könyvészeti irodalommal.

Az uj járulékok, melyek ajándék, csere vagy vásárlás utján gyarapítják a könyvtárt, mindenekelőtt az ugynevezett járuléki naplóba vezettetnek be. A járuléki napló rendszerint négy rovatból áll. Az első rovatba jön a folyó szám, a másodikba a beszerzés czíme, vagyis hogy a könyv mily uton jött a könyvtárba, a harmadik rovatba jön a könyv rövid czíme, a negyedikbe a könyv ára. A járuléki naplóval kapcsolatosan meg kell említenem a folytatásokat nyilvántartó könyvet. Ismeretes dolog, hogy több kötetre terjedő művek kötetei nem jelennek meg mindig egyszerre, hanem az egyes kötetek megjelenési ideje között sokszor évek telnek el. Máskor ismét füzetenkint jelenik meg a mű. Mindkét esetben a könyvből megvásároljuk a megjelent részeket, de későbben megjelent kötetek beszerzéséről gyakran megfeledkezünk. Hogy tehát ily tévedések elkerülhetők legyenek, szükségesnek tartom, hogy a járuléki naplóval kapcsolatosan vezettessék a folytatásokat nyilvántartó könyv (Continuations-Liste).^[30] Ebbe a kiegészítésre váró művek betüsoros rendbe vezettetnek, mindeniknél azonban kiteendő a járuléki napló száma, mert minden mű a járuléki naplóban csak egy számot kaphat. Nem szabad tehát megengednünk azt, hogy egy műnek minden egyes kötete más és más járuléki napló számot kapjon. A nyilvántartási könyv segélyével megakadályozhatjuk a csonka müvek felszaporodását a könyvtárban, melyek nagy részt hiányos kezelésből származnak. Ha a könyv eképen szabályszerüen a járuléki és esetleg nyilvántartási könyvbe is be lett vezetve, akkor a járuléki naplónak 1., 2., 4. pontjában felsorolt jelzetei mind beiratnak a könyvbe is és pedig ha a könyv be van kötve, akkor táblájának belső lapjára, kötetlen könyveknél pedig a czimlap alsó részére. Bevezetés után a könyv azonnal a könyvtár bélyegével látandó el s ezzel a könyv a könyvtár tulajdonába megy át. A bélyeg rendszerint a könyv czímlapjának hátsó részére ütendő. Lehet ugyan elül a czímlapra is ütni, de mert a bélyegző sokszor igen nagy és a nyomás nem eléggé tiszta mindig, igy a könyvet sokszor ok nélkül elpiszkitjuk. A könyvben levő táblák mind külön lebélyegzendők. Lebélyegzés után a könyvről a már előirt szabályok szerint czimlapot irunk, mely alkalommal megállapittatik a könyv hovatartozandóságának kérdése is. Amint a könyvet szakosztályoztuk, ezen szakosztály czíme, (vagy ha ez, mint látni fogjuk, rendesen betűvel jeleltetik), vagy betüje az esetleges alosztálylyal együtt a czímlap szembetünő helyén, vagy a hol ablakos czimlapok vannak, az erre kijelölt ablakba iratik be.

A czímlapirás és szakosztályozás után következik a könyvnek számozása. Ha a könyvtár, mint azt a számozásnál már bővebben kifejtettem, folyószámmal van ellátva, ez esetben az ujonnan beosztandó könyv a szakcsoportban alakjának megfelelőleg az utolsó helyet fogja kapni, vagyis az ennek megfelelő számot. Hogy pedig az utolsó számot ne kellessék mindig a helyszinén megkeresni, a mi néha teljesen lehetetlen is, mert azon könyv, mely az utolsó számot kapta, esetleg használtatik, czélszerünek tartom, ha egy ugynevezett számkönyvet tartunk, melyben minden szak és benne minden alak utolsó száma nyilvántartatik, s igy ennek segélyével az egész könyvtár számozását az iróasztal mellett elvégezhetjük.

Ha azonban a könyvtár számozása ugrószámokkal történik, az ugynevezett beékelési rendszer szerint, ez esetben a gyarapodás mikénti számozása attól függ, mikép van a könyvtár a szakon belül felállítva. Miután tudtommal nálunk csak két könyvtár van, melyben a beékelési rendszer van elfogadva, ugy mint a Magy. Nemzeti Muzeum könyvtára és az általam rendezett Magy. Orsz. Gazdasági Egyesület könyvtára, ennélfogva elégségesnek tartom, ha az ezeknél szokásos számozást ismertetem. Mindkettőnél a szakon belül a könyvek a rendszó betüsoros rendje szerint vannak felállítva. Ha tehát az uj gyarapodást akarjuk beosztani, akkor megkeressük előbb azon szakot és alakot a szakczímtárban, melybe a könyv osztandó, ha ezt megtaláltuk, akkor megkeressük azon helyet, melyet az uj munka rendszava a betürendben elfoglal és ezen hely szerint kapja meg a munka a számot oly módon, mint azt a számozásnál már meghatároztam.

Számozás után a czímlapok beosztatnak a czímtárba. Ha szakczímtár van, akkor minden műről két czímlap iratik, egy a betürendes név- a másik a szakczímtár számára. Ha mind a két czímtár mozgatható czimlapokból készül, tévedések elkerülése végett czélszerünek találom, hogy alakra nézve egymástól különbözzenek.

Ha a czímlapirásnál előirt elvek és szabályok szerint a könyv czímét lemásoltuk és az eképen támadt czímlapokat a rendszó betüsoros rendjében egymásután helyezzük, megkapjuk a betürendes névczímtárt.

A betürendes névczímtár minden könyvtárnak első és legszükségesebb kelléke és pedig azért, mert minden könyvtárral szemben első sorban az a kérdés merül fel, vajjon valamely kérdéses mű megvan-e a könyvtárban, vagy általában mely művek léteznek a könyvtárban? Igaz ugyan, hogy az elismert bibliographusok közül többen elébe helyezik a szakczímtárt a betürendes névczimtárnak, de felhozott érveik daczára részemről mégis első sorban a betürendes névczímtár elkészítését ajánlom nemcsak azért, mert az általam ajánlott rendszer keretébe ez inkább beillő, de azért is, mert elkészítése egyszerübb, keresztül vitele a legkevesebb bonyodalomnak van alávetve, használata a leggyakoribb olyannyira, hogy tapasztalat szerint száz kutató közül kilenczven már ismert czímmel jön a könyvtárba és végre azért, mert a betürendes névczímtár, bármilyen rendszert követtünk is a könyvtár rendezésénél, egynek alkalmazását sem hátráltatja, sőt természetszerüleg is mindnyáját megelőzi.

A betürendes czímtár elkészítése a rendszavak helyes elrendezésén alapszik. Miután pedig a rendszavak már mind adva vannak, ennélfogva első tekintetre ugylátszik, mintha csak a rendszavak uralkodó betürendjére kellenék ügyelnünk, hogy a teljes betürendes czímtárt elkészíthessük. Ámde ne feledjük azt, hogy a rendszavak személy- és tárgynevekből állanak, hogy ezen nevekben a világ összes nyelvészeti sajátságait kell összhangzatba hoznunk és hogy ugy nyelvészeti, mint a tárgyaknak a nyelvek különbözősége folytán beállott elnevezéseit is harmonikus egészbe kell összevonnunk. Kisebb könyvtárakban a rendszavaknak ily egyöntetü összeállítása alig okoz nehézséget; de ott, hol a rendszavak százezreiről van szó, oly könyvtárakban, melyekben a világirodalom termékei vannak képviselve, ilyen nagy hadseregnek vezényszó után való rendezése, nagy figyelmet és egyöntetü vezérelvet igényel, mely nélkül a rend megbomlik és a czímtár hasznavehetlenné válik.

Szükséges tehát, hogy minden könyvtár czímtárának vezetésénél előre megállapíttassanak azon elvek, melyek szerint a czímlapok rendeztessenek. Sajnos, hogy könyvtárainkban erre sulyt nem helyeznek, s ez a körülmény okozza azt, hogy sok munkát, mely a könyvtárban helyet foglal, a czímtárban épen nem, vagy csak hosszas keresés után találnak fel. Nézetem szerint ezen elveket minden könyvtár rendezésénél külön kell megállapítani. Vannak azonban ezenkivül oly átalános elvek is, melyeket minden könyvtárban figyelembe kell venni és ezek figyelembe vétele után lehet csak helyes névczímtárt elkészíteni.

A czímlapok elhelyezésének alapját a rendszavak képezik, melyek a magyar abc szerint rakatnak betürendbe. A rendszavak irmodora azonban a nyelvek különfélesége szerint változó. Hogy tehát ezen változásba egyöntetűséget hozhassunk, az irmodort két főcsoportra fogjuk osztani u. m.: A latin és nem latin irmodorra. Latin irmodor alatt értem, midőn a személy- vagy tárgynevek vagyis a rendszavak a könyvben római, vagyis latin betükkel vannak nyomva. Ide tartozik a nyugot európai népek irodalma. A szláv és keleti irodalom a második csoportot képezi.

A római vagy latin betükkel nyomott rendszó betürendes sorozatának megállapításánál legczélszerübb azon elvet követni, melyet azon nemzet követ, melynek nyelvén a mü irva van. Azon népek nyelvezete, melyek a latin betüket fogadták el, a mássalhangzók irásában épen semmi, vagy igen csekély változást mutatnak. Sokkal nagyobb az eltérés a magánhangzóknál, különösen a német, franczia és angolban az összetett magánhangzók sok keserüséget okoznak a kutatóknak. Az ingadozás, bizonytalanság és következetlenség elkerülése végett álljanak itt a következő szabályok:

A magyar nyelvben: az a, á, e, é, i, í, o, ó, ö, ő, u, ú, ü, ű magánhangzóknál a vesszővel jelzett ékezetek a betü jellegét hangtanilag nem változtatják, ennélfogva a vesszővel jelzett ékezetek a betüsoros rendben figyelembe nem vétetnek, hanem ily esetben a rendszó betüsoros rendje mindig az ezeket követő hangzótól fog függni, p. o. Abafi, Ábel. Egészen máskép állunk azon eseteknél, midőn az ékezet a betüt hangtanilag megváltoztatja és ugyszólván különböző betüt képez, ilyenek: az o, ö, u, ü. Ezen esetben az ö és ü, az o és u-tól hangtanilag különbözvén, önálló betüket képeznek és a betüsoros rendben rangját mindenik megtartja. Oly nevek, melyek eredeti régi irásmódjukat megtartották mint Eötvös, nem a kiejtés, hanem az irmodor betüsoros rendje szerint helyeztetnek el.

A németben sokkal gyakoribb a magánhangzók összetétele, mint a magyarban, miért is a rendszavak betüsoros rendje több gondot és figyelmet érdemel. Az összetett magánhangzók rendjének megállapításánál részemről a már fentebb emlitett elvhez ragaszkodom, vagyis a németek eljárása az irányadó. Ha a német könyvészeti műveket vizsgáljuk, akkor a következő gyakorlati megállapodáshoz jutunk Az ä, ae = a, oe = ő, ue = ü.

Vagyis náluk sem az irmodor, sem a kiejtés nem az irányadó, hanem az ékezetes összetételre való minden tekintet nélkül rakatnak a czímlapok betürendbe. Ha a könyv góth betükkel van nyomva, ez esetben az latin alakban irandó át.

A franczia és angol e tekintetben teljesen eltér a némettől, a mennyiben mind a két nemzet az összetett magánhangzók minden egyes betüjének jogait fentartja és e szerint soroztatnak be a betüsoros névczímtárba.

Azon nyelvekben, melyek a latin irást nem fogadták el, átírásnak van helye, s ha nem is egész czímet, de a rendszavat minden esetben átirjuk.

A betü átirás szabályai ugyan a nyelvészet körébe tartoznak, mégis a leggyakrabban előforduló nyelvekre, mint a görög és orosz nyelvre, álljanak itt a következő szabályok:

E, η = e, w = o, ou = u, v = y, ha a spiritus asper-re magánhangzó következik = h. - ϑ = th, φ = ph, χ = ch, ρ = rh, ρρ = rrh, torokhang előtt ν = n.

Orosz nyelvben az átirás a következő: a, b, v, g, d, e, ž, i, k, l, m, n, o, p, r, s, t, u, f, ch, c, č, š, šč, y, ě, e, ju, ja, f, y.

A többire nézve bővebb felvilágosítást talál az olvasó Zeitschrift d. deutsch. morg. Gesellschaft, Bd. XVII 443-543. lapjain.

Ha a szó nem betükkel, hanem más jellel fejeztetik ki, ez esetben a jelet a legszokottabb szóval fejezzük ki, p. o. § = paragraphus.

Ha eképen a különböző nyelvü rendszavakba, irmodor tekintetében is, bizonyos egységet sikerült létesítenünk, hátra van még, hogy megemlékezzem azon különböző formákról is, melyekben azok megjelennek.

A rendszavak, mint emlitettem, személy- és tárgynevekből állanak. Hogy a személynevek irmodora csak nyelvi tekintetben is hányféle változásnak vannak alá vetve, ezt a nyelvek különbözőségén kivül e nyelv fejlődés története eléggé igazolja. Szükséges tehát, hogy a rendszavak irmodorába is egyöntetüséget létesítsünk. E nélkül a czímtár használatában oly zavar támad, mely annak használatát nemcsak megnehezíti, hanem kétségessé is teszi.

A betürendes névczímtár főfeladatának akkor felel meg, ha egy és ugyanazon szerző nevei, vagy egy és ugyanazon tárgyra vonatkozó rendszavak egymás mellett foglalnak helyet. Ámde nagyon jól tudjuk, hogy a szerzők maguk is sok esetben különbözőkép irják neveiket. Igy, hogy csak egy közönséges példát említtek: Katona István és Stephanus Katona. Mind a két név ugyanazon szerzőnek neve, mégis a betürendes névczímtárban Katona István után következik először Katona József, ezután Katona László stb., s végre nagysokára jöhet csak Katona Stephanus. Ha bibliographiai munkákban nem találtam volna ezen szembetünő következetlenséget, e példát fel sem hoztam volna. De mert ez és ehhez hasonlók gyakran fordulnak elő, szükségesnek tartom, hogy a személynevek irásába és a sorrend megállapításába egyöntetü eljárást ajánljak.

A rendszavak e sorrendjének és irmodorának megfelelőleg első sorban szóllani fogok a személynevekről, mint rendszavakról.

A személynév, mint rendszó irásánál a nyelv fejlődés menetét követve, három kort különböztetünk meg, u. m.: ó-, közép- és ujkort.

1. Ókori személynevek irmodora. Miután tárgyalásom egész menetében mindenkor csak az europai irodalmat tartottam szem előtt és a kelet irodalmáról külön emlékeztem meg, ennélfogva itt is csak erről lesz a szó.

A görög és római klassikusok nevei mindenkor latin alakban iratnak, p. o. Horatius, Homerus. A modern európai nyelvekben az ókori klassikusok nevei a modern alakban fordulnak elő, p. o. Horaz, Horace. Ha már most ezek rendszóul alkalmaztatnak, akkor azok mindig az eredeti és pedig latin alakban irandók. Ha azonban az eredeti irmodorban is ingadozást tapasztalunk, akkor mindig a szokottabb formát kell használnunk, p. o. Vergilius, helyesebb Virgilius, azonban Vergiliusra utaló-lapot kell irnunk.

2. Középkori személynek irmodora. Ezeknél a személynév azon formáját használjuk, melyet magok a szerzők használtak, vagy amely nyelven irták, p. o. Jan de Klerk, hivatkoznunk kell Jean de Klerk-re. Máskor többféle alakban irták a nevet, ily esetben az elfogadott rendszóról hivatkoznunk kell a többi alakra, p. o. Bonifatius, hivatkozással Bonifacius-ra; Guillemus, hivatkozással Gulielmus-ra. Ha az ujkorban használt név a középkori név használatától eltér, ez esetben az uj név a rendszó, hivatkozással a régebben használtra, p. o. Johannes, hivatkozással Joannes-re.

3. Ujkori személynevek irmodora. Ha a szerző nevét megváltoztatta, az utóbbi lesz a rendszó, hivatkozással a régibbre, áll ez azon esetekre is, midőn a névnek irmodora változott meg, p. o. Thewrewk, Török. Szokásos volt régebben a személynevek fordítása, ily esetben mindig hivatkozni kell az eredeti névre, p. o. Mireus, hivatkozással Le Mire-re, Puteanus, hivatkozással Dupuy-re. Nagyon természetes, hogy azon esetben, ha a szerző fordított neve ismertebb és használtabb valódi nevénél, ily esetben a fordított név lesz a rendszó.

Ha a rendszó keresztnév, mi rendesen csak uralkodók és egyházi méltóságoknál fordul elő, ily esetben rendszóul azon alak használtatik, melyhez a szerző nemzetisége szerint tartozik. Ha a keresztnév irmodora ingadozik, akkor legczélszerübb a magyaros használat, p. o. Rudolph, Rudolf, Carl, Karl.

Tárgynév mint rendszó. A személynevek irmodora sokkal kötöttebb és nincs annyi változásnak alávetve, mint a tárgynév, mely a nyelv minden átalakulását természetszerüleg követi. Átalános szabályul ezeknél csak azt ajánlhatom, hogy a régies formáról az uj alakra mindenkor utaló-lapot irjunk, p. o. Huelfsbuch, Hilfsbuch-ra, Zeyttung, Zeitung-ra,

Ha a tárgyi rendszóban csak a név változott, értelme és tartalma változatlan, p. o. Biblia, Testamentum, Testament, Heilige Schrift, Szentirás, ily esetekben legjobban cselekszünk, ha az egészet egy kalap alá vesszük p. o. Szentirás alá, vagy a mi szinte igen czélszerü, ha nyelvek szerint osztályozzuk, de akkor is csak egy előre meghatározott névszó alatt.

Midőn eképen a rendszerek irmodorában lehetőleg az egységes eljárást megállapítottuk, hozzáfoghatunk a betürendes czímlapok beosztásához. Mielőtt azonban ezt tennők, szükségesnek tartom még, hogy néhány szóval érintsem a rendszavak természetét. A rendszavak, mint tudjuk, két főcsoportra oszlanak, u. m. személyi és tárgyi rendszók, ezenkívül mind a két csoportban vannak első-, másod- és harmadrangu rendszavak.

A czímlapoknál is vannak fő- és melléklapok, vagyis utaló-lapok. A beosztásnál tehát szükséges, hogy ezek rangját is megállapítsuk a sorrendben. Hogy azok, kik valamely könyvtár rendszerével tisztában vannak, a czímlapok tömkelegében tájékozva legyenek azon rangosztályozásról, melyben a czímlapoknak egymást mintegy törvényszerüen követniök kell. Tudjuk nagyon jól, hogy nagy könyvtárakban egy és ugyanazon rendszó alatt száz és száz munka és ugyanannyi czímlap foglalhat helyet, s ha e czímlapok nincsenek osztályozva, hanem az ugyanazon rendszó alatt levő munkák könyvtári nyelven szólna, csak össze vannak csapva, mennyi haszontalan időfecsérlésnek van a kutató kitéve? Hogy tehát a kutató e fölösleges munkától megkiméltessék, szükségesnek tartom a rangosztályozás főbb szabályait a következőkben felsorolni.

1. A személynévvel azonos tárgyi rendszó a sorrendben mindig megelőzi a személyi rendszót.

2. Az eredeti nyelven irottak mindig megelőzik a fordítást, a fordításnak sorrendjét pedig a magyar abc határozza meg ilyképen: angol, franczia, magyar, német, spanyol stb. fordítások.

3. Ha a műnek több, de egynyelvű kiadása van, akkor a nyomtatási hely sor-rendje szerint osztjuk be a czímlapot. Ha azonban a kiadások száma nem nagy és igy az áttekintés minden nehézség nélkül történhetik, ez esetben elégséges a műveket időrendben beosztani.

6. Ha a szerző nevénél annak keresztneve nincs kitéve, ez megállapítandó, oly esetben pedig, midőn ez nem sikerül, kiteendő a szerző születési helye vagy társadalmi állása, hogy az egynevü szerzők egymástól megkülönböztethetők legyenek.

7. Tárgyrendszóval fordított művek, p. o. Törvények és Rendeletek, Gesetze und Verordnungen, ha tartalmuk azonos, az eredeti rendszó alá soroztatnak. Megtörténhetik ez különben olyképen is, ha az eredeti czímlaphoz irjuk ilyformán: ugyanez német stb. fordításban.

Miután a rendszavakat eképen osztályoztuk, s azok helyes sorrendjéről gondoskodtunk, szükségesnek tartom még a czímlapok rangosztályát is megállapítani.

A betürendes névczímtárban, mint láttuk, kétféle czímlapok vannak, u. m.: fő- és melléklapok, vagyis utaló-lapok. Főlap alatt értjük azon czímlapot, melyen a könyv teljes czime van leirva és mely egyszersmind megmutatja ama helyet is, hova a könyv osztatott. A melléklap, vagyis utaló-lap arra való, hogy a kétes rendszó könnyebben legyen feltalálható. Főlapot minden könyvről kell irnunk, utaló-lapot csak a rendszavaknál megállapított esetekben. Az utaló-lapok a sorrendben mindig a főlapok után következnek.

A betürendes névczímtárnak ily alakban való beosztása világos áttekintést nyujt a könyvtárban jelenlevő irodalomról és a keresést szerfelett megkönnyíti.

A keleti irodalmat akarattal nem vettem be a betürendes névczímtárba, mert átirása sok nehézséggel jár és azért, mert ez a nyugoti nyelvek betürendjébe helyesen be sem illeszthető. Czélszerünek tartom, hogy ezekről, valamint más irodalmi csoportról, melyekről a szakczímtár elkészítésénél fogok majd részletesebben megemlékezni, külön czímtár készíttessék.

A szakczímtár feladata a könyvtárban létező és a tudomány valamely ágára vonatkozó irodalmi termékekről áttekintő képet nyujtani és lehetővé tenni, hogy azok gyorsan és biztosan feltalálhatók is legyenek. Nagyobb könyvtárak a szakczímtárt nem nélkülözhetik. Igazolja ezt az átalános felfogás és megköveteli a könyvtár tudományos jellege, melyet a tudományok rendszerével összhangba kell hozni. Hogy a szakczímtár elkészítése megelőzze-e a betürendes névczímtárt, vagy fordítva történjék az eljárás, ez mindig függ azon rendszertől, melyet valamely könyvtárban alkalmazni óhajtunk. Eltekintve a rendszavak különféleségétől és azon elvektől, melyeket a rendszavak alkotásánál kell követnünk, most szorosan csak tárgyunknál fogunk maradni és csak azon szakrendszereket fogom ismertetni, melyeket már a könyvek felállításánál is figyelembe vettünk és ajánlottam.

A szakczímtár nem egyéb, mint hű másolata a szakcsoportok szerint felállított könyvtárnak. A szakczímtár szerkesztésének alapját tehát a felállított könyvek rendszere képezi. Azon elvtelenség és rendszertelenség fölött, mely a szakczímtár elkészítését a könyvek felállításától függetlenül tervezi, már a könyvek felállításáról szóló fejezetnél napirendre tértünk. A szakczímtár szerkesztésénél tehát nem marad más hátra, minthogy figyelemmel legyünk a szakrendszeres felállításnál követett eljárásra, vagyis arra, hogy a szakrendszer keretén belül mikép vannak a könyvek felállítva.

Ha a szakcsoportos felállításon belül semmi rendet sem követünk, ezen esetben a betürendes névczímtárból készítjük el a szakczímtárt olyformán, hogy a czímtározás alkalmával meghatározzuk minden műnek fő-, és ha alszakok is vannak, ez esetben alszakát is. Ezen fő- és alszak a czímlap felső részére irandó, akár, mint látni fogjuk, betüalakban, akár pedig a szók rövidített elnevezésével. Ha már most az egész könyvtárról eképen elkészített és szakosztályozott czímlapokat először a főszakok, azután a főszakon belül alszakok szerint, az alakokat külön választva, szétosztjuk, megkapjuk a könyvtár szakczímtárát. Az eképen létesült szakczímtárt tetszés szerint választott könyvbe is irhatjuk könnyebb kezelés, világosabb áttekintés végett és azért is, hogy a czímlapokat a széthányás és elveszés veszélyétől megóvjuk.

Ha azonban nem akarjuk a szakczímtárt kötött könyvbe vezetni, hanem azt épen ugy, mint a betüsoros névczímtárt, önálló czímlapokból képezzük, ekkor legczélszerübb az egyetemi könyvtárnál szokásos eljárást követnünk, hol minden müről, a czímtározás alkalmával, azonnal két czímlap iratik, az egyik a betürendes névczímtár, a másik a szakczímtár számára. Az ujonnan érkező művek az őket megillető szak- és alakban az utolsó helyet foglalják el.

Egészen más az eljárás, ha a könyvek a szakcsoporton belül, rendszavaik betüsoros rendje szerint állíttatnak fel. Ez esetben előbb a szakczímtárt kell elkészíteni és csak másodsorban a betüsoros névczímtárt. Miután minden szak önálló egészet képez, a könyvek felvételét bármely szaknál megkezdhetjük azon sorrendben, amint a könyveket már előzőleg felállítottuk. A czímtározást megkezdjük a 8-rétü könyveknél és befejezzük az ivrétüeknél. Minden egyes szaknak czéduláit oly sorrendben rakjuk, amint a felvétel történt és önállóan kezeljük mindaddig, mig az összes szakoknál ekép a czímtárt el nem készítettük. Ennek megtörténte után hozzáfogunk a könyvek számozásához. Mint a számozásnál már említettem, ez minden egyes fő-, és minden egyes alszaknál ujból kezdődik. Feltétlenül szükségesnek tartom, hogy az alszakon belül a különböző alakoknál a számozás mindig elülről és ujból kezdődjék. Ha azt akarjuk, hogy az ujonnan érkezett és beosztandó művek az általunk megállapított rendet meg ne zavarják, akkor ezt egyedül csak az ugró-számozás által érhetjük el, melynek alkalmazását tehát ezen esetben mulhatlanul szükségesnek tartom.

Ha már most ekép az összes szakok számozását befejeztük, akkor szükségesnek tartom, hogy ezen mozgó czímlapok egy, e czélra készített könyv alaku czímtárba bevezettessenek. E czímtár kellékei a következők: legyen a czímtár ivrétalaku, és olyképen szerkesztve, hogy minden egyes könyvczímnek és számnak külön rovata legyen. Ha a könyv czímét bevezetjük, ezt mindig az iv anyadik rovatába irjuk, a hányadik száma van a könyvnek, a többi rovatok üresen hagyatnak a későbben beosztandó művek számára. Külön rovatot vezetünk a 8-rétü, 4 r. és ivrétü könyvekről. Ha a beirást az összes szakoknál befejeztük, megkapjuk a kötött szakczímtárt.

Fölösleges említenem azon roppant előnyöket, melyek ily kötött szakczímtárból háramlanak. Kezelése sokkal könnyebb, mint az önálló czímlapokra irt czímtáré, könnyebb az irodalmi szakcsoport áttekintése, inkább biztositja a czímlapokat, és végül, a mi fő, az eképen elkészített szakczímtár helyrajzi czímtár jelleggel bir, mert miután a könyvek oly sorrendben vannak leirva, mint azok a helyszinén állanak, ennélfogva ennek segélyével bármikor megvizsgálhatjuk a könyvtárt és meggyőződhetünk arról, vajjon egyes könyvek nem tévedtek-e más osztályba, vagy nem vesztek-e el. Mindezen okoknál fogva ily czímtár készítése minden könyvtárnak nemcsak előnyére válik, hanem mulhatlanul szükséges is.

A kötött szakczímtár elkészültével a betüsoros czímtárt, melynek alapján a szakczímtárt ekép elkészítettük s a mely eddig szinte szakcsoportba volt osztva, egyszerüen a betürendes névczímtár szabályai szerint szétosztjuk s eképen belőle megkapjuk a betüsoros névczímtárt. Ily uton a könyvtárnak egyszerre két czímtára lesz. E két czímtár nélkül a könyvtár használata nagyon hiányos és az irodalmi kutatás teljesen lehetetlenné válik.

Minden jól rendezett könyvtárnak tehát három czímtárral kell birnia, u. m.: 1. Betüsoros névczímtár. 2. Szakczímtár. 3. Helyrajzi (topographikus) czímtárral.

Ezzel nem azt akarom mondani, mintha e háromféle czímtárral a czímtárak sorozata ki lenne merítve. Ellenkezőleg egész sorozata létezik még, melyek a könyvtárak helyesebb és czélszerübb kihasználását előmozdítják. Ezek közül csak néhányat, mint olyant akarok felemlíteni, melyek jól rendezett könyvtárakban előfordulnak. Ilyen a tárgyczímtár (Real-Katalog), melyben a művek nem szerzők, hanem a feldolgozott tárgy szerint soroltatnak fel. A tárgyczímtárak készítésében különösen az angolok és amerikaiak tünnek ki, kik az Europában szokásos elméleti rendszerektől eltérőleg, a gyakorlati irányt tartják szem előtt. Ilyen p. o. a bostoni nagy könyvtár, melynek betüsoros névczímtára és tárgyczímtára van. A tárgyczímtárak a mi lexikonainkhoz hasonlítanak, melyekben egy és ugyanazon tárgyra vagy személyre vonatkozó irodalom egy gyüjtő név alá soroltatik.

Bármily becsesek legyenek is a tárgyczímtárak, különösen olyanoknak, kik valamely szakirodalomban kevés jártassággal birnak, nagy könyvtárakban néhány évtized alatt elévülnek és ujból való átdolgozásuk válik szükségessé; mert a tárgy szerint való felosztásnál egyes tárgyak irodalma annyira felszaporodik, hogy ismét alosztályokra kell osztanunk. Vannak könyvtárak, melyekben a gyüjtőnév alá nemcsak a könyvtárban meglevő irodalom soroztatik, hanem minden e tárgyra vonatkozó irodalom, sőt még olyan czikkek is, melyek folyóiratokban jelentek meg. Ily czímtár képezi a könyvtár legbecsesebb részét és kivitele sok fáradsággal jár.

Miután még a nagy könyvtárak sem képesek a kutatók minden igényét kielégíteni, részben azért, mert nem rendelkeznek annyi alappal, hogy az irodalom összes termékeit megszerezhessék, másrészről pedig azért, mert nem rendelkeznek annyi erővel, hogy a rendelkezésükre álló anyagot a kutatók minden igényének megfelelőleg feldolgozhatnák, e körülmény több országban bibliographiai társulat megalapítására indította a könyvkedvelőket. Ilyen bibliographiai társulat alakult az elmult tizedben Bécsben is, a melynek hivatása mindazon bibliographiai kérdésekre megfelelni, melyek a könyvtárak által az adott okoknál fogva meg nem oldhatók.

Sem a szak-, sem a tárgyczímtár nem képes mindenben a kutató igényét kielégíteni. Hogy a megoldhatlan feladatok minél kisebb térre szoruljanak, szükséges, hogy a szakczímtár a tudományok fejlődését kövesse, vagyis, hogy a szakrendszer a tudomány minden ágára kiterjeszkedjék. Minél több szakra van tehát valamely könyvtár felosztva, annál inkább megközelíti a tudományos felosztást. Oly rendszer, mely a tudományok fejlődését nem követi és figyelembe nem veszi, legyen bármennyi szakra is felosztva, mégsem nevezhető tudományos szakrendszernek.

A szakczímtárak egy és ugyanazon tudományra vonatkozó irodalmat foglalnak magukban. Vannak azonban oly irodalmi fajok, melyek a nagy könyvtár keretébe sajátos természetüknél fogva nem oszthatók. Ezek tehát sem a betüsoros névczímtárban, sem a szakczímtárban helyet nem foglalhatnak. Ezeknek czímtározásáról a könyvtárnoknak külön kell gondoskodni. Ilyenek: 1. A tudori értekezések (Dissertatiók). 2. Az apró nyomtatványok. 3. Iskolai értesítők. 4. Nagy képeskönyvek 5. A régi magyar és magyar vonatkozásu nyomtatványok. 6. Ősnyomtatványok. 7. Térképek. 8. Folyóiratok. Ezen irodalmi fajoknak czímtározása, szakosztályozása és elrendezése a könyvtár többi irodalmi termékeitől teljesen különböző, miért is ezekről külön kell megemlékeznem.

1. Tudori értekezések (Dissertatiók). Régebben szokásos volt a dissertatiókat tömegesen egy kötetbe kötni. Legczélszerübb tehát ezeket egyenkint czímlapozni és az összekötött könyvet ugy tekinteni, mintha csak egy müből állana. Ha, mint tapasztaltam, a példányok már szakszerint volnának csoportosítva, ez esetben a felvétel után legczélszerübb őket azon szakosztály végére helyeznünk, melyhez szakszerint tartoznak. Ha pedig nem volnának összekötve, akkor szakcsoport szerint kell őket egy tokba tenni és a szak végére helyezni. Az egyes értekezések külön számot nem kapnak, hanem csak a könyv vagy a tok számát. Ezen belül azonban sorszámmal láthatók el.

2. Apró nyomtatványok. Ezalatt oly műveket értünk, melyek terjedelme egy nyomtatott ivet meg nem halad. Nagyobb terjedelmü müveket is sorozhatunk az apró nyomtatványok közé, ha azok tartalma és alakja a tudományos rendszer keretébe nem osztható. Ilyenek p. o.: a halotti-, esketési- és keresztelési beszédek vagy költemények, vagy általában alkalmi beszédek, egyesületek alapszabályai, felhivások stb. Ezeket legczélszerübb tárgyaik szerint csoportosítani és azután czímtározva külön felállítani.

3. Iskolai értesítők mindig a városok nevei szerint, melyben az iskola van, osztályoztatnak. Ügyelnünk kell azonban arra, hogy a magyarországi városoknál mindenkor az egyedül helyes magyar elnevezést vegyük rendszónak, még akkor is, ha az értesítő más nyelven volna szerkesztve. Ha egyes városokban több iskola van, ezeknek értesítői a város neve alatt külön csoportosítandók. Az egy iskoláról szóló értesítők mind egy és ugyanazon számot kapják. Sokszor fordul elő, hogy az értesítőben megjelent értekezésnek nagyobb jelentősége van az értesítőnél, ilyenkor az értekezés külön czímlapozandó és ez a betüsoros név-, valamint a szakczímtárba is felveendő, utalással az értesítő kérdéses évfolyamára.

4. Képeskönyvek. Ez alatt oly illustrált könyveket értünk, melyek művészi becscsel birnak.

Ezek rendezésénél a fősuly nem a szerzőre, hanem a tárgyra helyezendő és azért tárgy szerint osztályoztatnak. Külön rovatot kell vezetnünk a festőről és metszőről, kiktől a képek származnak. Ha önálló lapok is volnának, ezek iskolák szerint rendeztetnek.

5. Régi magyar- és magyar vonatkozásu könyvtár. Régi magyar könyvtár alatt értjük az irodalom azon termékeit, melyek a könyvnyomtatás feltalálása, helyesebben az első magyarországi nyomtatványtól 1473-tól kezdve egész 1711-ig magyar nyelven, vagy más nyelven, de hazánkban jelentek meg. Magyar vonatkozásu nyomtatványok alatt pedig értjük azokat, melyek magyar szerzőktől ugyanazon időközben külföldön jelentek meg.

A régi magyar könyvtár felállítására szolgáljon útmutatóul Szabó Károly „Régi magyar könyvtár” czímű 2 kötetes műve, a magyar vonatkozásuakra pedig ugyancsak Szabó Károly által megkezdett és Hellebrant Árpád akadémiai könyvtárnok által összeállítandó magyar vonatkozásu könyvtár, mely a közel jövőben hagyja el a sajtót.

6. Ősnyomtatványok. (Incunabulum.) A részleges czímtárak között fontosságra nézve első helyen áll az ősnyomtatványok czímtára, nemcsak azért, mert értéküket tekintve, a kéziratok után az ősnyomtatványok képezik a könyvtár diszét és értékességét, de azért is, mert nem ritkán a kézirattal egyenértéküeknek is vehetők, különösen akkor, ha az ősnyomtatvány princeps editio. Ősnyomtatványok alatt értem azon műveket, melyek a nyomdászat bölcsőjéből kerültek ki. Az irodalmi és bibliographiai körök még nem jutottak megállapodásra aziránt, mely időpont képezze azon végső határt, melyen tul az ősnyomtatvány jellege és elnevezése megszünik. A régi magyar nyomtatványoknál a szathmári békekötés képezi azon határt, melyen tul az irodalom önállóbb és ujabb fordulatot nyert. Az ősnyomtatványoknál a bibliographusok véleménye igen eltérő. Rendszerint az 1500-ig bezárólag megjelent műveket soroljuk az ősnyomtatványok közé. Vannak azonban elismert könyvészeti művek, melyekben 1520, sőt 1536-ig megjelent művek is ide soroltatnak. Ezzel ellenkezőleg ujabban a könyvtárnokok csak az 1470-ig megjelent műveket sorozzák ide és pedig azon oknál fogva, mert 1470-en tul az irodalom már óriási mértékben gyarapodott. Talán nem lenne czélszerütlen, ha, mint a régi magyar nyomtatványoknál, ugy itt is egy oly időpont szolgáltatná a határt, mely az európai irodalomban forduló pontot képezett. Ez az 1525-iki év volna, midőn a reformatio kezdetével a tudományok ujjáébredése az irodalomnak is uj irányt adott.

Az ősnyomtatványok nyomdai kiállítása egészen elüt az ujabbkori munkákétól. Czímlapjuk rendszerint nincs s a mű a kiadónak az olvasóhoz intézett levelével, vagy a tartalom mutatóval, vagy a szöveg első fejezetével kezdődik. Ily esetekben a könyv czíméül az irodalomban már megállapított és elfogadott czímet kell felvennünk. Máskor megtalálható a mű czíme a könyv végén a záró sorokban. A zárósorok rendszerint „explicit” vagy „finit”-tel kezdődnek, ezt követi a könyv czíme, a nyomdász és kiadó neve, néha görög vagy latin fordításban, p. o. Klein, Parvus vagy Petit. Gyakran fordul elő, hogy elhagyják vezeték nevüket és helyette keresztnevüket irják a születési hely megnevezésével. Végül a nyomás helye és ideje következik. Az évszámok rendesen római, ritkábban arabszámokkal vannak kifejezve, sőt néha betükkel is iratnak. Ha az évszám római számokkal fejeztetik ki, ily esetekben a legkülönbözőbb összetételeket találhatjuk, úgy hogy a valódi évszám megfejtése nem kis nehézséget okoz, p. o. M.CCCCIIII.XXVIII=1488, MCDXCIX=1499, MCCCCID = 1499, MCIICII = 1502, MDXX = 1520 stb.

Ha a mű szerzője, czíme és egyéb jellemző tulajdonságai nincsenek a könyvön kitüntetve, ily esetekben a nyomdai kiállítás jellegéből kell azt közelebbről meghatároznunk. A könyvészeti segédeszközökön kivül a gyakorlat és az ősnyomtatványokkal való beható foglalkozás nagy segítségünkre fog szolgálni.^[31]

Az ősnyomtatványok czímtározása is sok tekintetben eltér az ujabb művek felvételétől. Ezért szükségesnek tartom felsorolni azon jellemző tulajdonságokat, melyeket czímtározásuknál figyelembe kell vennünk: 1. Leirandó a könyv szerzője és teljes czíme, ennek hiányában az irodalmilag megállapított czím és a zárósorok (colophon). A sorok terjedelme | függélyes vonalakkal jelöltetik meg és pedig azért, mert gyakran fordul elő, hogy ugyanazon mű azonos czímmel és ugyanazon évben többször adatott ki, akár ugyanazon vagy más nyomdász által. Ily esetekben az egyes kiadások közti különbséget csak a sorok terjedelme által lehet megkülönböztetni. 2. Feljegyzendő a nyomás jellege: góth, római, görög vagy átalában milyen betükkel van a könyv nyomatva. 3. El van-e látva a könyv signaturákkal s ha igen, hány levelesek? 4. Hány hasábos a nyomás, egy levél vagy hasáb hány soros? 5. Számozottak-e a levelek, s ha nem, külön számozandók. 6. Vannak-e a könyvben initialék (nagy kezdő betük) és milyenek? 7. Feljegyzendő a könyv eredete (provenientiája). 8. Milyen a kötése, egykoru-e? 9. A képes könyveknél meghatározandó a képiró neve. 10. Fel kell lehetőleg sorolnunk azon könyvészeti műveket, melyekben a kérdéses mű leirása foglaltatik, vagy ismertetve lőn.

A czímtározásnál mintául szolgálhat Hain. Repertorium Bibliographicum. 2 vol. Stuttgartiae, 1826-1831., vagy a Magyar Akadémiai könyvtár által kiadott és Hellebrant Árpád által gondosan összeállított Ősnyomtatványoknak Jegyzéke. Budapest, 1886.

Ha a mű már Hain repertoriumában ismertetve van, ez esetben elégséges, ha leirjuk a mű czímét a nyomdászati jelleg feltüntetésével és inkább azon tulajdonságok feljegyzésére terjeszkedünk ki, melyek példányunkat leginkább jellemzik.

Az ősnyomtatványok minden könyvtárban önálló könyvtárt képeznek és a törzskönyvtártól elkülönítve kezeltetnek. Miután az ősnyomtatványok inkább könyvészeti szempontból birnak értékkel, ennélfogva ezek felállítása nem is történik szakcsoport szerint, hanem vagy felállítjuk időrendben, tekintet nélkül az alakra, s eképen mintegy a nyomdászat fejlődését tüntetik szemünk elé, vagy nyomdák szerint, szinte időrendben, ily esetben a nyomdászat elterjedését mutatják, vagy végre szerzők betüsoros rendjében.

Térképek kezelésével könyvtárainkban keveset foglalkoznak, épen ugy, mint magával a földrajzzal; pedig nemcsak önálló fontosságuk, hanem, mint segédeszközei a történelmi tudománynak, igen jelentékeny becscsel birnak. Czímtározásuknál ép ugy, mint elhelyezésüknél a geographiai szempont a mérvadó. Ennélfogva nem czímlapozzuk őket, mint a könyveket, nem a szerző lesz a rendszó, hanem tárgyi elnevezése, vagyis azon hely neve, melyet a térkép ábrázol. A térkép készítője, mint szerző utaló-lapot kap. A térképeket rendszerint két főcsoportra oszthatjuk. Az első csoportba tartoznak azok, melyek könyvalakban, tehát bekötve jönnek forgalomba. A második csoporthoz pedig azok, melyek egyes lapokon jelennek meg és rendszerint egyes államok, megyék vagy kerületek térképét tüntetik fel. A könyvalakban kötött térképek rendszerint egyetemes térképek, az önnálló lapokon megjelentek rendszerint részlegesek. A könyv alakuak mint könyvek kezelhetők, az önálló lapokon megjelentek e czélra készített zárt tokokban helyezendők el oly formán, hogy az elhelyezésnél a geographiai szempontokat figyelembe vesszük. Elül fognak állani az egyetemes térképek és ebből kiindulva megyünk a kisebb részekre. Végül megjegyzem még azt, hogy a czímlapon kiteendő a térkép mérete is.

A czímtározás alapját képező papirlapok alakja a könyvtárak rendezésénél különös gondozás tárgyát képezik a könyvtárnoknak. Nem lehetünk közömbösek az alakra azért sem, mert a papirlapok a kutató és könyv között a közvetitő szerepet viszik; hátha még azt is figyelembe vesszük, hogy nagy könyvtáraknál a czímlapok tömege egész kis könyvtárt képez, melynek czélszerü elhelyezése a használat könnyítése szempontjából is felette fontos. Anélkül, hogy a könyvtárak tulajdonosainak szabad választását korlátozni óhajtanám, mégis nem találom fölöslegesnek a czímlapok szokásos alakjait megismertetni.

A könyvtári tapasztalat tanusága szerint a czímlapok alakja párhuzamosan halad a könyvek átlagos alakjával. A régi könyvek, mint azt már a könyv alakjáról szóló fejezetben is megjegyeztem, nagyobbrészt ivrét alakúak voltak, s ennek megfelelőleg a régi czímtárak is mint ivrétalakuak. A könyvek czímei ivrétalaku czímlapokra irattak. Ebből fejlődött későbben a kisebb negyedrét alaku czímlap, mely nálunk is több helyen alkalmaztatik és végre ebből a nyolczadrét, sőt ennél is kisebb alak, melyet ujabban mindenütt használnak és melynek alkalmazása nemcsak a papir, hanem helygazdálkodás szempontjából is ajánlatos. A papir minőségét tekintve, a lehető legjobbat válaszszuk, sőt hol a pénzviszonyok megengedik, igen ajánlom a carton alkalmazását is. Elvégre is bármily minőségü papirt válaszszunk is, ügyeljünk arra, hogy a papir minősége az irásnak kedvezzen.

Külföldön a czímtárak mindenütt zárt szekrényekben őriztetnek nemcsak azért, mert a czímtár a könyvtár leltárát képezi, mely a könyvtárnok felelőssége alatt áll; de czélszerü ezen eljárás azért is, mert a mozgó czímlapok a széthányás és elveszés esélyének inkább ki vannak téve, mint a bekötött czímtárak. A czímlapok kezelése ezenfelül még kivánatossá teszi, hogy azok külön e czélra készített és zárható tokban is helyeztessenek el. E czélnak legjobban megfelelnek a könyvalaku tokok. A könyvtárnokok leleményessége a tokoknak különböző alakját találta fel, melyeknek egyik példányát, mely jelenleg az egyetemi könyvtárban is használhatik, az A alatti ábra mutatja. Azonban a mozgó czímlapok e tokokban sincsenek kellőleg biztosítva, ezért ujabb időben mindenkép arra törekedtek, hogy a mozgó czímlapokat megkössék s ezáltal helyöket a tokban biztosítsák.

Sikerült is Staderini Aristid, római könyvkötőnek oly tokot feltalálni, melyben az önálló czímlapok megköttetnek. Ezt a tokot, mely a B ábrán látható, inkább válunak nevezhetjük, mert leginkább ehhez hasonlít. Képzeljünk tehát magunknak egy ilyen válut, melynek alja rovátkolt fémlemezből áll. Ezen rovátkákba illesztjük a czímlapokat. Maga a czímlap, mely e czélra külön készíttetik, három részből áll: alul erős cartonból (mely szélesebb, mint felső része) mely a rovátkákban mindig egyenesen áll, még akkor is, ha a czímlap felső irott része oldalt fekszik. Az alsó cartont a felső czímlappal vászonszalag köti össze. A czímlapok a váluba helyeztetnek, miután pedig a czímlap alsó részén levő carton szélesebb, mint maga a válu felső része, ennélfogva a czímlapokat csak oldalt fordítva tehetjük be. Az igy elhelyezett czímlapokat mindkét oldalról rugóval ellátott fatámaszték szorítja és tartja össze. Más változata a válu alaku toknak, midőn a rovátkák helyét sodrony helyettesíti, és az átlyukasztott czímlapok e sodronyokra huzatnak fel. Előnye a válu alakú czímlaptartónak azonkivül, hogy a czímlapokat megköti az, hogy nagymennyiségü czímlapot helyezhetünk el csekély térfogaton és miután ily czímlaptartókból készített szekrények mozgathatók, ennélfogva bárhova helyezhetők; mig a könyvalaku tokok állványainak állandó helyök van.

Brunet, Manuel de libraire czímű hires könyvészeti munkájában említi, hogy Aldus Manutius velenczei nyomdász 1498-ban egy jegyzéket adott ki az általa nyomott és eladásra szánt művekről. E jegyzékben a művek: Grammatica, Poetica, Logica stb. szakszerint osztályoztattak. A könyvészeti szakrendszernek tehát szerinte első megalapítója nyomdász volt. Zoller, Bibliothekswissenschaft. Stuttgart, 1846. megjelent művében említést tesz Richardus de Bury durhami püspöknek a 14. században kéziratban levő Philobiblion seu de amore librorum czímű művéről, mely 1473-ban Cölnben, 1500. Parisban, 1599. Oxfordban, 1610. Frankfurtban, 1674. Lipcsében jelent meg nyomtatásban. Az első könyvtári rendszert tehát könyvkedvelő alapította meg, s mint a számos kiadásból láthatjuk, műve szép sikernek örvendett, de mert tartalma inkább a könyvkedvelőt elégíti ki, ez oknál fogva, mint rendszeres könyvtártan, számba nem jöhet. Látjuk ebből, hogy a könyvtári rendszer felállítása a nyomdászat első évtizedéből származik. A könyvek szaporodása még inkább fokozta a rendszerek szükségességét s midőn végre a könyvtárakban tömegesen halmozódnak össze a könyvek, akkor komolyan kezdenek az irodalom kedvelői foglalkozni oly módszerek feltalálásával, melyek segélyével a rendszer nélkül összehalmozott könyvek használható állapotba és a tudomány igényeinek megfelelő rendszerbe lennének egyesíthetők. E kisérletezésnek nyomai visszavezetnek a 16, sőt a 15. századba. A keleten is foglalkoztak ily rendszerek megállapításával. Igy, hogy csak egyet említsek, Taschkoprisage’s (1495-1569) oly rendszert állított fel, melyben az összes tudományok az emberi tudás négy osztályára voltak alapítva, u. m. scriptura, verba, mens és rerum natura. A korlátolt igény és az irodalom csekélyebb terjedelme okozta, hogy e rendszerek egyszerüebbek és olyanok voltak, melyek ma már csak mosolyra gerjesztenek.

A könyvtári rendszer első megalapítója Gabr. Naudé. Avis pour dresser une bibliothèque. Paris 1627. czímű művével, utána következik Fr. Araoz. Opusculum de bene ordinanda bibliotheca. Madrid, 1631. Ebert ez utóbbiról azt mondja, hogy czímén kivül mi jó sincs benne. Hasonlóan nyilatkozik Claud. Clemens. Museum seu extructio, instructio, cura, usus bibliothecae tam publicae quam privatae. Lugduni, 1631. czímű műről is. J. Hottinger. Bibliothecarius quadripartitus. Tiguri, 1664, sok tekintetben Naudé-ra támaszkodik. Mindezeknél sokkal használhatóbb e korból Joh. Lomeier. De bibliothecis. 1669; és Garnier Jézus társasági atyának: Systema bibliothecae collegii Parisiensis. Paris, 1678 czímű műve, daczára annak, hogy egyes részei már elavultak. Rud. Capella, Lectionum bibliothecarum memorabilium syntagma. Hamburg, 1682, sok érdekes adatot tartalmaz a könyvkiadásról és a papirról, de a könyvtártudományra nézve hasznát nem vehetjük. Fr. Rustgaard. Projet d’une nouvelle methode pour dresser le catalogue d’une bibliothèque. Paris, 1698, a könyvtári rendszereket sok elmeéllel tárgyalja és érdekes eszmékkel gazdagítja. Joh. Mader. De bibliothecis atque archivis libelli et commentationes. Helmstadii, 1702, igen sok jó és használható adatokat nyujt a könyvtári rendszerekhez. J. C. Koch. Schediasma de ordinanda bibliotheca. Lipsiae, 1713, fősulyt az esthetikai felállításra fekteti. J. D. Koeler. Sylloge scriptorum de bene ordinanda bibliotheca. Frankfurt, 1728, az előtte megjelent munkáknak gyüjteményes foglalatja. F. Funccius. Wie ist eine Bibliothek einzurichten? Lemgo, 1746, ez a kis mű az első német nyelven megjelent könyvtártan. J. C. Becellius. De bibliotheca instituenda ac ordinanda. Veronae, 1747 és O. Legipontius. Dissertationes philologico-bibliographicae. Norimbergae, 1747, nagy gonddal irott művek és a könyvtártan összes kérdéseit felölelik.

Irodalmi jegyzeteivel jó szolgálatokat tesz: B. G. Struve. Introductio in notitiam rei librariae et usum bibliothecarum. Frankfurt, 1754. J. G. Schelhorn. Anleitung für Bibliothekare und Archivare. Ulm, 1788. czímű műve nem egyéb, mint hosszu lére eresztett üres fecsegés.

A könyvtártan irodalmának közel három százados története van e néhány sorban ismertetve. E művek nagy részét birja az egyetemi könyvtár. Kritikai méltatásuknál Zoller műve szolgált irányadóul. Olvasásuk kevés haszonnal és sok felesleges fáradsággal jár.

A 18-ik század végével kezdődik a könyvtártan irodalmának uj korszaka. A latin irodalom hanyatlásával a könyvtárak lassankint elvesztik egyetemes jellegöket s helyöket a nemzeti irodalom foglalja el, mely mint ilyen, átalakítja a könyvtárak sablonos jellegét. Az eddigi rendszer szerint helyhez kötött könyvek felszabadulnak békóikból és a rendszer megbomlásával lassankint megszünnek a kötött katalogusok, hogy helyet adjanak az önálló czímlapoknak. A könyvtári rendszerek a tudományos rendszerekhez simulnak. A. C. Kayser. Ueber die Manipulation bei der Einrichtung einer Bibliothek und der Verfertigung der Bücherverzeichnisse. Bayruth, 1790. és M. Denis. Einleitung in die Bücherkunde. Wien, 1796, czímű műveikben szakértelemmel és nagy lelkesedéssel irják meg könyvtári rendszereiket, s mintegy előfutárai a 19-ik század lelkes férfiainak, kik a könyvtártant bámulatos részletességgel, pontossággal és szakértelemmel fejtették ki és a könyvtárnoknak még ma is nélkülözhetlen forrásai. A 19-ik század egész sorozatát nyitja meg az iróknak, kik a könyvtárnok feladatát többnek tekintik gépies foglalkozásnál, a könyvek ki- és berakásánál, mint azt még ma is sokan hiszik. A könyvek kiadása és helyretétele nem képezi egyedüli feladatát a könyvtárnoknak; mert ez csak eredménye egy előre átgondolt és megállapított oly rendszernek, mely legalább is a tudományok encyklopaedikus ismeretét, és a nyelvekben való jártasságot előzetesen feltételezi. A könyvtártan irói bőven tárgyalják a jó könyvtárnok miveltségének feltételeit, melyek közül a világirodalmi ismeretek, a történelem és paleographiában való jártasság, mint nélkülözhetlen feltételek soroltatnak elő. Nem ok nélkül tárgyalják tehát az ujabb irók a könyvtártant, mint tudományt.

Az első, ki ily szellemben tárgyalja: M. Schrettinger. Versuch eines vollständigen Lehrbuches der Bibliotheks-Wissenschaft, I. II. München, 1808-29. Fejtegetéseit és egyes tételeit élesen megtámadták és nem egyet hazudtoltak meg későbbi tapasztalatai, mégis eszméit annyi szorgalom és szakismerettel tárgyalja, hogy egyes részei sohasem fognak elavulni. Utána, sőt Schrettinger II. kötetének megjelenése előtt, irja meg Fr. Ebert. Ueber öffentliche Bibliotheken. Freiburg, 1811. czimű munkáját, melyet később: Die Bildung des Bibliothekars czímű műve követ, melylyel összes elődjeit felülmulja.

A könyvtári tapasztalat gazdag tárházát nyitja meg a dán Molbech, Om offentlige Bibliotheker, Bibliothekarer og det man har kaldet Bibliotheksvidenskab. Kjöbenh. 1829. német fordításban H. Ratjentől, Lipcse, 1833. czímű művével, melyben az elméletet oly bő gyakorlati ismeretekkel gazdagítja, hogy ezt a művet mindig legszivesebben és legnagyobb haszonnal forgattam. P. A. Dudik. Vorbereitungsstudien für den angehenden Bibliothekar. Wien 1864. és B. Richter. Kurze Anleitung eine Bibliothek zu ordnen und in der Ordnung zu halten. Augsburg, 1836. Mindkét mű köztudomásu dolgok felett értekezik és különösen az utóbbi valódi visszaesés a könyvtártan terén. A könyvtártan irodalmába uj eszméket hoz J. C. Friedrich. Kritische Erörterungen zum übereinstimmenden Ordnen und Verzeichen öffentlicher Bibliotheken. Leipzig, 1838, czímű művével, melyben, mint czíme is mutatja, éles kritikát gyakorol a különböző rendszerek felett.

A németek mellett a franczia irodalom is több oly művet mutat fel, melyben a könyvtártan sok elmeéllel és széles szakismerettel tárgyaltatik. Ezek közül különösen említésre méltó P. Namur. Manuel du bibliothecaire. Bruxelles, 1834. és L. A. Constantin. Bibliothéconomie, Paris, 1839, mely utóbbi német fordításban is megjelent Lipcsében, 1842-ben. Mindkét mű felöleli a könyvtártan összes ágait, világos áttekintés, folyékony és vonzó nyelvezetök miatt nagy kedveltségnek örvendettek. G. Peignot. Dictionnaire raisonné de bibliologie I-II. Paris, 1802. Tárgyát szótáralakban elég kimerítően kezeli. Hozzájárul J. F. M. Albert. Recherches sur les principes fondamentaux de la classification bibliographique. Paris, 1847. A könyvosztályozás elveit annyi elmeéllel és találó példával fejtegeti, mint elődei közül senkisem, ennélfogva tanulmányozása sok haszonnal jár. Egyes elveit az osztályozásnál, mely alkalommal reá még vissza térek, magam is elfogadtam és alkalmaztam.

A könyvtári ismeretek terjesztését a rendszeres műveken kivül még nagyban fokozták a könyvészeti folyóiratok. Ezek közül a leghasználtabbak a Serapeum, mely 1840-ben alapíttatott és megszünt 1870-ben; valamint a Petzholdt által szerkesztett Neuer Anzeiger für Bibliographie und Bibliothekswissenschaft, mely azonban szinte megszünt 1886-ban. E folyóiratot ujabban a Centralblatt für Bibliothekswesen váltotta fel, mely 1884-től kezdve van folyamatban. A francziák közül felemlítendők a: Polybiblion. 1868-92. Paris, és Le Livre. Revue mensuelle de bibliographie 1880-1885. Paris.

Azon számos irodalmi vállalatok közül, melyek a könyvtártan irodalmát gazdagították, fel kell még említenem H. Ludewig. Zur Bibliothekonomie. Dresden, 1840, czímű művét, mely az ugynevezett Monokatalogusok rendszerével foglalkozik. Ez nem egyéb, mint egy oly átalános czímtár, melyben minden megjelenő munka felvétetik és benne megjegyeztetnek az egyes könyvtárakban levő művek. Minden államban egy központi bibliographiai hivatal gondoskodik ezek összeállításával, nyomtatott czímlapok elkészítésével, melyeket a vidéki könyvtáraknak megküldenek. Ez nem egyéb, mint munkaátvitel. Czélszerüségét ugyan senki kétségbe nem vonja, keresztülvitele azonban nagy nehézségbe ütközik, azon különböző eljárás folytán, mely az egyes könyvtárakban már meghonosodott. Nálunk, hol a könyvtár-rendezésnek még csak kezdetén vagyunk, ezen eljárás kevés érdekbe ütköznék, és keresztülvitele lehetséges volna. Szándékom is legközelebb egy kidolgozott tervet a magyarországi könyvtárnokoknak tárgyalás végett megküldeni.

Ujabb időben az amerikaiak is tettek vele kisérletet, de hogy mily eredménynyel, azt a jövő fogja megmutatni. Ezenkívül említésre méltó még J. A. Schmidt. Handbuch der Bibliothekswissenchaft. Weiner, 1840, melynek irodalmi jegyzetei igen hasznos utmutatást nyujtanak; továbbá K. Preusker. Ueber öffentliche Bibliotheken. Leipzig, 1839. Sorai inkább buzdításul szolgálnak, és végre Zoller. Die Bibliothekswissenschaft. Stuttgart, 1816, tömörsége által tünik ki.

Az angol és amerikai könyvtárakról felvilágositást nyujtanak: Green S. Library aids. New York, 1883. Horne, Th. An Introduction to the Study of Bibliography. Vol. I. II. London, 1814. Edwards, E. Memoirs of Libraries. Including a Handbook of Library Economy. Vol. I. II. London, 1859 és főleg a Library Journal czímű folyóirat az összes könyvtári mozgalmakról hű képet ad.

A legujabb korban különösen öt férfiuról kell megemlékeznem, kiknek irodalmi müködése irányadó könyvtáraink rendezésénél. Ezek: Schleiermacher, Petzholdt, Seitzinger, Brunet és Dziatzko.

Első helyen Schleiermachert, a Darmstadti könyvtárnokot kell megemlítenem nemcsak az időrend miatt; de mert műve: Bibliographisches System der gesammten Wissenschaftskunde. 1. 2. Th. Braunschweig, 1852, legbehatóbban foglalkozik a könyvtári rendszerekkel s midőn e mellett a tudomány rendszereit is tárgyalja, maga is egy uj könyvtári rendszernek lesz megalapítója. Miután eddigelé még senkinek sem sikerült oly rendszer megállapítása, mely egy könyvtár eszményi rendezésének megfelelt volna, ennélfogva az ő rendszerét sem fogadták el a darmstadti könyvtáron kívül mások, sőt magam is irtózattal gondolok azon 30 ezer osztályzatra, melyet bibliographiai rendszerébe foglalt. Azonban ugy könyvészeti, mint a tudományok rendszerének feldolgozásánál annyi szakértelemmel, oly gazdag tapasztalattal és oly részletességgel jár el, miszerint bevezetését a könyvészeti rendszerbe, a legmelegebben ajánlhatom mindazoknak, kik egy nagy könyvtár szervezésébe és annak sokoldalu rendezésébe betekinteni óhajtanak. Joh. G. Seitzinger. Theorie und Praxis der Bibliothekswissenschaft. Dresden, 1863, czímű művében hasonlóan egy uj könyvtári rendszert állított fel, s művében a könyvtári munkálatok és ismeretek összes ágaira kiterjed. Ez oknál fogva tanulmányozása még sok ideig nélkülözhetlen lesz. Kisebb terjedelemmel, de nem kevesebb szakértelemmel van megirva J. Petzholdt. Katechismus der Bibliothekslehre. 2.Auth. Leipzig, 1871, csakhogy ez inkább a könyvtártan technikai oldalával foglalkozik. Jacque Ch. Brunet. Manuel du libraire. Paris, 1865, czímű művének VI. kötetében a Table methodique-ban oly könyvészeti rendszert állított fel, mely tökéletességre nézve összes elődjeit felülmulja és végre Dziatzko. Sammlung bibliothekwissenschaftlicher Arbeiten. Berlin, 1887. és Instruction für die Ordnung der Titel im alphabetischen Zettel-Katalog. Berlin, 1886. czímű művei, egyes könyvtári munkálatokra oly részletes utasításokat tartalmaznak, melyek minden könyvtárban sikerrel alkalmazhatók és melyek a könyvtári ismeretek fejlesztését nagyban előmozdítják.

Hazánkban a könyvtári ismeretek mivelése a könyvtárak történetével függ össze. Igaz ugyan, hogy hazai könyvtáraink nagyságáról és gazdagságáról csak szórványosan találkozunk adatokkal; de e kevés adat is fényes tanuságot tesz arról, hogy a középkorban királyaink, főpapjaink és szerzeteseink a tudományt és müvészetet annyi szeretettel ápolták, mint Európa bármely más államában. A humanismus terjedésében kedvező talajra talált hazánkban, melyre a „Societas Danubiana” és „Societas septemcastrensis” tudós társaságok élénkségéből méltán következtethetünk. Magyar ifjaink közül számosan látogatják a külföldi egyetemeket, itthon pedig Vitéz János a váradi és esztergomi, Cesinge János pedig a pécsi főiskolát a classica litteratura kincseivel gazdagítja. Az irodalom és müvészet tetőpontját éri Mátyás király alatt, kinek udvara tudományszeretetben, könyvtára pedig kéziratainak gazdaságával Európa összes udvarait felülmulja. Mátyás király könyvtárát ismertető irodalom a nagy királynak tudomány-szeretetéről és fenkölt gondolkodásáról bámulatos adatokat tartott fenn számunkra. Könyvtárát Konstantinápoly, Görögország és Kis-Ázsiából szerzett keleti kéziratokkal gazdagítja. Medici Lőrincz könyvtárának legjelesebb codexeit másoltatja le, melynek vezetésével Ugoletti Tádét bizza meg. Ezenkivül Budán harmincz másolót és részben codexfestőt (miniator) foglalkoztat, kikre, Heltai szerint, évenkint harminczháromezer arany forintot fordított. Könyvtárának tartalma korának minden irodalmára kiterjed. E művek tartalmuk sokoldalusága és gazdagsága, valamint müvészi kivitelük utánozhatlan szépsége által tünnek ki. A Corvina név alatt fenmaradt könyvek közül legbecsesebbek és legszebbek az Attavantes de Attavantibus müvész által festettek, melyek közül több az 1882-ik könyvkiállításon lett bemutatva, de sajnos, csak egyet bir a Nemzeti Muzeum könyvtára. Maga a könyvtár, valamint a könyvek disze, méltó volt a fényüzést kedvelő királyhoz.

Romer Floris a magyar tudományos akadémia évkönyvei XV. kötetében, Mátyás király budai könyvtáráról szeretettel és lelkesen emlékezik meg. Pflugk Gyulának Seckendorfhoz irt levelében foglalt azon állítása, mintha a könyvek száma az 50,000-et is meghaladta volna és hogy Pázmány Péter 200,000 német ezüst pénzt ajánlott volna fel a könyvtárért a törököknek, nincs bebizonyítva, a könyvek számát tekintve pedig legalább is tulságosnak kell mondanunk. A kéziratoknak ily nagy számát azok drágasága miatt sem lehet feltételeznünk. Igy tudjuk, hogy Ulászló Mátyás király halála után Capponi könyvkereskedőknél 500 aranyat fizetett. A könyvek és kéziratok számát tehát csak néhány ezerre tehetjük, tekintve a kéziratoknak akkor még csekély számát és a nyomdászat fejlődésének kezdetlegességét. Az Európában szétszórt Corvina-maradványok eddig ismert példányai alig haladják meg a százat, melyek közül 35-öt az egyetemi könyvtár bir. Az elsőrangu miniatorok által festett czímlapok alsó részén levő koszoruban van a nagy király ismeretes czímere a hollóval, csőrében a gyürüt tartva, két oldalán M. A. (Mathias Augustus) monogrammal.

A nagy király halála után és a 16-ik században hazánknak szomoru korszaka kezdődik, melylyel természetszerüleg a könyvtárak is részben feldulatnak, elszóratnak, szóval hanyatlásnak indulnak. Ami még fenmaradt, az részben a templomok mellett és a szerzetesek házaiban talált menedéket.

Mindekkoráig semmit sem tudunk a hazai könyvtárak kezeléséről. Valószinü csak az, hogy a mi könyvtáraink is külföldi minták után kezeltetnek. De már a 17-ik századtól kezdve tisztán állnak előttünk a magyar könyvtári rendszerek. Ez időből van egy czímtárunk: Catalogus collegii Tyrnaviensis soc. Jesu czímmel, melyben a munkák betürendben vannak felsorolva, folytatólagos számaikkal együtt. Ugyancsak 1690-ből van egy két kötetes czímtárunk: Catalogus novus librorum collegii Tyrnaviensis. Ez a katalogus nagyon érdekesen világitja meg azon körülményt, mint lehetett a szakot és betürendet egy czímtárban egyesíteni. Érdekességénél fogva czélszerünek találtam a szakosztályozás ismertetését. Az egész könyvtár következő szakokra volt felosztva: Scriptura sacra et Patres. - Concilia et scripturistae. - Theologi scholastici. - Theologi morales. - Canonistae. - Juristae civiles. - Philosophi. - Medici. - Mathematici. - Concionatores. - Catechistae. - Controversistae. - Apologetici. - Historici. - Politici. - Humanistae. - Spirituales. - Vitae. - Graeci. - Hebraei. - Ungarici et Bohemici. - Germanici. - Italici, Gallici, Hispanici. - Az egész czímtár betürendben ugy van szerkesztve, hogy elül jönnek minden szakból az „A” betüvel kezdődő nevek, utánna a „B” betüvel kezdődők és igy halad végig az egész könyvtáron keresztül a „Z” betüig. Mind a két czímtárt birja az egyetemi könyvtár. Ezen és a II. József császár által feloszlatott szerzetes rendek könyvtárainak czímtáraiban, melyek nagyrészt a könyvekkel együtt az egyetemi könyvtárban őriztetnek, vannak lerakva, a 17-ik és 18-ik század könyvtári nézetei és ismeretek rendszerei, melyek bizonyságot tesznek arról, hogy e kor könyvtártani fogalmai és ismeretei a szükséglethez képest nemcsak teljesen kielégítők voltak, de a külföldön alkalmazott és elfogadott elveket is ismerték, és annak gyakorlati alkalmazásában sokszor, mint a fentebbi esetből is láthatjuk, önálló felfogást is tanusítanak. Nem ismerek ugyan sem a 17., sem a 18. századból olyan önálló munkát, mely a könyvtári ismeretekkel foglalkoznék, de az e korbeli nyomtatott könyvészeti művek, az elméleti ismeretek tudását fényesen igazolják. Igy, hogy csak a kiválóbbakat ismertessem, ilyen: Cornides Daniel, Bibliotheca Hungarica. Pestini, 1792, czímű műve, melyben a munkák szak- és alak szerint soroltatnak fel. Ez az első nyomtatott szakczímjegyzék, mely az egész irodalomra kiterjed. Czvittinger, D. Specimen Hungariae literatae. Accedit bibliotheca scriptorum qui exstant de rebus hungaricis. Francof. et Lipsiae, 1711. Benne a munkák szak és ezen belül betüsoros rendben soroltatnak elő.

A szabadsajtó az irodalom fellendülését és a nyomdászatnak oly roppant arányban való elterjedését idézte elő, melynek természetes következménye a müveltség átalánosítása s a könyvtáraknak felvirágzása volt. A könyvtárak régi szervezetüknél fogva a fokozottabb igényeknek nem voltak képesek többé megfelelni. Ennélfogva a könyvtártan elavult elvei helyébe oly rendszernek kellett lépni, mely az irodalom fejlődését és a közönség igényeit figyelembe véve, képesítve legyen e kettős feladatának megfelelni.

Nem ugyan eredményre, de jellemzésül és mintegy bevezetésül, a 19-ik századba fel kell említenem a felső magyarországi tudós társaság keletkezését, melynek feladatát könyvtárak alapítása és a művelődés terjesztése képezte. Kiadványai: Solennia memoriae anniversariae bibliothecae Kis-Honthianae, Budae, 1810-19. czím alatt ismeretesek. Azok közül, kik részben irodalmi munkásság, részben közvetlen befolyás által hatottak könyvtáraink ujjá szervezésére, meg kell említenem a sok közül Horváth Istvánon kivül azt, kihez a kegyelet emlékei füznek s ki az egyetemi könyvtár ujjá szervezésének kezdeményezője volt. Ez Toldy Ferencz, ki „Könyvtártan kézikönyve” czímű munkájánál fogva is a könyvtártan irodalmának megalkotásában uttörő volt. Sajnos, hogy művének csak egyes részlete látott napvilágot az Athenaeum czímü szépirodalmi folyóirat 1843-iki évfolyamában.

A század közepén ébredésnek indult könyvtári és könyvészeti mozgalom a beállott politikai fordulat miatt csak az alkotmányos élet által nyujtott kedvezések által fejlődött ujból és erősödött meg. Az utolsó két évtized irodalmi munkássága e terén is századok mulasztásait volt hivatva pótolni. Különösen az 1876-ik év az, mely a bibliographiai és könyvtári mozgalomnak uj korszakát nyitja meg. A nemzetközi statisztikai kongreszushoz Keleti Károly az orsz. statiszt. hivatal főnöke tervezetet nyújt a nemzetközi statisztikai bibliographia megalapítása ügyében. Kivüle ugyanezen téren ez eszmét Findura Imre, az orsz. statiszt. hivatal könyvtárnoka teszi magáévá, ki a könyvkötő czéhekről szóló értekezésével a hazai könyvkötészet történeti fejlődését élénken megvilágítja. Ezt megelőzőleg Szász Károly. Közkönyvtáraink s az egy országos könyvtár. Pest, 1871. czímű művével fővárosi könyvtárainknak egységes alapon nyugvó és egymást kiegészítő fejlődését óhajtja előmozdítani. A könyvtári ismeretek terjesztése körül legtöbb érdemet szerzett a Magyar Könyv-Szemle czímű folyóirat, mely 1876-ban indult meg s melyben Fraknói Vilmos, Szilágyi Sándor, Barna Ferdinánd, Csontosi János, Szinnyei József és Szabó Károly foglalkoztak könyvtártani kérdésekkel. Az évfolyamok a magyarországi bibliographia jegyzékével záródnak be, melyet könyvészeti pontossággal Horváth Ignácz, a Nemzeti Muzeum segédőre állított össze. A helyrajzi és catalogue raisonné mikénti elkészítésére igen hasznos és gyakorlati utmutatót nyujt id. Szinnyei József ilyczimű tervrajza, mely az egyetemi könyvtár tisztviselőinek használatára kőnyomással jelent meg. Könyvészeti szempontból felemlítendő még Horváth Árpád. Néhány szó a budapesti m. kir. egyetemi könyvtár rendezése és czímtározása ügyében. Budapest. 1876. és Márki József. Könyvtáram és a könyvtár rendezés czímű munkája. Az elsőnek megértése polemikus tartalmánál fogva már nagy jártasságot tételez fel a könyvtártan irodalma és a könyvtáraknak mikénti rendezése körül; az utóbbi épen ellenkezőleg oly szük térre szorítja tárgyát, hogy a könyvtár kiesik belőle. Végre a hazai könyvészeti irodalom és a könyvtárak hatalmas lendületet nyertek az Orsz. Magy. Iparmüvészeti Muzeum részéről rendezett könyvkiállítás által, melyben nemcsak régi irodalmunk és könyvészeti ritkaságaink lőnek összegyüjtve és közszemlére kitéve; hanem, felköltve irodalmunk és annak kincsei iránt az érdeklődést, uj szellemet öntött könyvtárainkba. Irodalmi kincseink ismertetését Kalauz czímű munkájába foglalta össze, mely mint könyvészeti mű, páratlanul áll hazai irodalmunkban.

Az ember örökké mozgó szelleme a tudományok fejlődését, ez pedig az irodalom roppant terjedelmét vonta maga után. Az eszmék sokasága, a tárgyak különbözősége szerint mind megannyi külömböző tartalmu könyvnek válik okozójává, melyek a czél különbözősége szerint összegyüjtve és rendezve adják meg a könyvtár fogalmát. Czélja a könyvtárnak egyrészről az emberi szellem e kincseit a jövő nemzedéknek sértetlenül és teljes eredetiségében fenntartani; másrészről pedig a jelenben működő és kutató szellemnek ezek felhasználását minél alkalmasabb formában lehetővé tenni. Valamint az ismeretek rendszeresítés által válnak tudománnyá, ugy a könyvek is bármily nagytömegben halmoztassanak is össze, csak akkor képeznek könyvtárt, ha bizonyos megállapított rendszer szerint osztályoztatnak és kezeltetnek. E rendszerekben, mint erről a könyvtártan irodalmából meggyőződhettünk, még nem történt végleges megállapodás, hanem az egyéni felfogás és a könyvtárak különböző czéljai szerint folytonos ingadozást és változást vehetünk észre. Ezen ingadozás közepette azonban már észrevehetünk bizonyos nyugvó pontokat, oly átalános elveket, melyekre nézve már megállapodás történt.

Igaz ugyan, hogy sokan hálátlan munkának tartják a rendszerekkel való tulságos gondoskodást és ehelyett hasznosabb foglalkozásnak tartják jó czímtárak elkészítését. De én nem osztom azok nézetét, kik a könyvtárak felállítását közönbösnek tartják, ez nézetem szerint hasonlít a hadsereg a papiron-féle elvvel. Főérvök az, hogy a nagy közönségnek semmi köze a könyvtár felállításához, csak a kivánt könyvet megkapja. Ámde nem is a közönségnek van szüksége könyvtári rendszerekre, hanem annak, ki hivatva van a közönség igényeit kielégíteni, kit e működésében támogatni a helyes rendszer van hivatva.

A helyet tehát, hogy a helyes vagy helytelen rendszerek fölötti eszmecserét tovább füzném, felállítom elvemet, mely szerint minden rendszer jó, mely rend által biztosítja a czélszerü használatot. A rend és czélszerüség tehát minden rendszer jóságának alapfeltétele. Rend nem állhat fenn rendszer nélkül, mert a rendszertelenség a rendnek egyenes ellentéte.

Az emberi szellem működése az eszmék egész világára terjed ki, melyek a könyvekben, mint a szellem termékeiben, testesülnek meg. A könyvtári rendszer ennek megfelelőleg szintén kell, hogy felkarolja az egész irodalmat, a tudományok és müvészetek összes ágait s ebből kifolyólag a rendszernek átalánosnak kell lennie, tekintet nélkül a könyvtár vallási és nemzetiségi jellegére. Ily eszményi rendszer volna a tudományos rendszer, melyet a bölcsészek az ismeretek összességének rendszeres tárgyalásából vontak le. A könyvek tartalmát tekintve, e rendszer csakugyan legjobban felelne meg a könyvtári rendszernek is, ha nem ismernők azon változást, melynek a bölcselmi disciplinák a legrégibb kortól a legujabb időig alá vannak vetve. A bölcselmi disciplinák változtával a könyvtári rendszer is folytonos változás és hullámzásnak lenne kitéve. De nem követhetjük tisztán az encyklopaedikus rendszert sem, mert a könyvtár nemcsak szellemmel foglalkozik, mint a tudomány, hanem anyaggal is, könyvekkel, ennélfogva rendszerét nem építheti kizárólagosan az eszmék világára, mert a könyveket a térben kell felállítania. Amint tehát nem követhetjük tisztán a bölcselmi-encyclopaedikus rendszert, ugy nem is nélkülözhetjük teljesen, mert különben a könyvtár tudományos fogalmával jönnénk összeütközésbe. Ha tehát eltekintünk mindazon változásoktól, melyek a tudományok fejlődéséből származnak és eltekintünk az encyclopaedikus rendszer különbözőségétől és kivesszük belőle azt, mi benne állandó és maradandó: szóval, ha a bölcselmi-encyclopaedikus rendszert, a könyvtár sajátos viszonyainak figyelembe vétele mellett alkalmazzuk, nyerünk belőle egy uj rendszert s ezt bibliographiai vagyis könyvtári rendszernek nevezzük.

A könyvtári rendszer a tudományos rendszerből átveszi a tudományok osztályzatát, de nem a bölcselmi uton fejlődött rendben, hanem a tudomány főágait önálló egésznek tekintve, azokat, bár nem minden logikai rend nélkül, egymás mellé csoportosítja és csak arra ügyel, hogy a czélszerüségi elv, mely a szakok könnyü áttekintésében nyilvánul, megtartassék. A tudomány ágait fő- és alszakokra osztjuk. Minden szakban az átalánosból megyünk a részletekre és különös gondot fordítunk az alszakok alapos kidolgozására, hogy minden tárgy nemcsak eleve a rendszerbe legyen illeszthető, hanem hogy rendes helye a legszélsőbb határig legyen kijelölve.

Az alszakok képzésénél legyünk továbbá figyelemmel a könyvtár terjedelme- és jellegére. Kisebb könyvtáraknak kevesebb, nagyobbakat több szakra fogjuk felosztani. Oly szakok, melyek valamely könyvtár természeténél fogva előreláthatólag nagyon fognak szaporodni, azok részletesebben dolgoztassanak ki, mint olyanok, melyek a könyvtár czéljától messze esnek. Az alszak mindenkor a főszakból, az átalánosból váljék ki és a főszaknak mindig alá legyen rendelve.

A szakokat legegyszerübben betükkel jelezzük, oly formán, hogy a főszakokat nagy, az alszakokat kis betükkel p. o. Aa, Ab, Ac, Ba, Bb, Bc stb. Rövidített czímeket, számokat, görög betüket s más ehez hasonló jelzetek alkalmazását nem ajánlom. Különösen pedig óvakodjunk a római számok alkalmazásától. Azon jelet, mellyel a fő- és alszakot kitüntetni szoktuk, könyvtári nyelven „Jelzet”-nek nevezzük. A jelzetek alkalmazását a könyvtár végéhez csatolt táblázatok mutatják.

Nagyobb és egyetemes könyvtáraknál a szakrendszer megállapítása rendszerint előzetesen történik, mert az ily könyvtárak tartalma az irodalom minden ágára kiterjedvén, feladatát az irodalom egyetemes fejlesztése által tölti be s mint ilyen, egy átalános rendszer keretét teljesen betölti. Ellentétben a kisebb és szakkönyvtárakkal, melyek bár nem zárkózhatnak el a rokon irodalom felvételétől, mégis inkább csak az irodalom egyes ágait mivelik. Ily könyvtáraknál a szakrendszer utólag is megállapítható; sőt miután sok esetben még a könyvtárnok sem ismeri egész részletességgel könyvtárának anyagát, még czélszerübb is, ha a könyvtár szakrendszerét a betüsoros czímtárból állítja össze.

A könyvtári szakrendszernek az előadott elvek alapján történt megállapítása után szükséges még, hogy az egyes tudományos szakok határait is szorosan megjelöljük. Mert a mily szükséges, hogy a főszakok és azok alszakai között logikai összefüggés legyen, ép olyan szükséges, hogy minden egyes szaknak határa oly pontossággal legyen megállapítva, mely szerint minden egyes alszak is önálló egészet képezzen, melybe csak oly művek legyenek beoszthatók, melyet a szak, mint ilyen felvenni képes.

A szakcsoportok ne legyenek pusztán névleges elnevezések, hanem követve a tudományok disciplináit, minden egyes szak, valamint annak alosztálya is tudományosan határoztassék meg, és soroltassanak fel egyuttal azon okok is, melyek a szakcsoportok megállapításánál és határainak megjelölésénél irányadók voltak. Csakis igy kerülhetők el azon anomáliák, melyek a könyvek osztályozásánál oly gyakran fordulnak elő, midőn egy és ugyanazon műnek különböző kötetei nem csak más alszakban, hanem egymást kizáró főszakba is kerülnek. Akárhány példát tudnék felhozni a mi könyvtárunkból is, pedig az illetők, kik e következetlenségbe estek, nem vádolhatók se lelkiismeretlenséggel, se tájékozatlansággal. Egyedüli oka e következetlenségnek a fennebb említett körülmény, hogy sem a fő-, sem az alosztályok körülirva és szorosan meghatározva nem voltak, és nincsenek még ma sem. A könyvek szakosztályozása ilyenkor az egyéni felfogás és önkénynek van kiszolgáltatva. Ugyanegy munkát három ember nyugodt lelkiismerettel három különböző osztályba fog sorozni, és az osztályozás mindig az egyén sajátos szakképzettségétől fog függni. Máshova osztályoz minden munkát egy jogász, máshova egy nyelvész, mert az osztályozásnál, ha az szorosan meghatározva nincs, mindenik a saját tárgyainak látóköréből fog kiindulni és minden tudományt az általa mivelt tudománynak alája fog rendelni. Ebből mulatságos osztályozás származik. De a könyvtárnok az ő encyclopaedikus ismereteivel nincs egy kedvencz-tárgynak se lekötve, ő önzetlenül, egyenlő szeretettel karol át minden könyvet és nem engedi, hogy egyik a másik rovására elnyomassék.

A könyvtári rendszer nem nélkülözheti a tudományos rendszert, mely a könyveknek tudományszakok szerinti csoportosítása által érhető csak el. Ezen állítás mellett szól az ujabb könyvtártan egész irodalma és a tapasztalat.

A tudományos kategóriák felosztása után még csak azon egy kérdést kell megvizsgálnunk, vajjon az egyes szakcsoporton és az egyes alszakon belül a könyvek osztályozása minő elv alapján történjék. Ezen elv szorosan összefügg a könyvfelállítás elvével, ennélfogva már ez a kérdés ott is tárgyaltatott. Épen ezért most itt csak azon oldalról fogom a kérdést megvilágítani, a melyről ez a könyvtári rendszert érinti.

Ha a könyvtári rendszer az irodalom fejlődését követve, annak mintegy hű képmása akar lenni, akkor ezen elv a legteljesebben ugy vihető keresztül, ha a müvek az egyes alszakokon belül időrendben állíttatnak fel és a szakczímtárban is a chronologiai rendet követik. Ezen valóban eszményi rendszer megérdemli a reá halmozott dicséretet, keresztül vitele azonban nagy szakképzettséget és annyi jártasságot tételez fel az irodalom különböző ágaiban, hogy ennek alkalmazását, a mi viszonyaink között, hivatott erők hiányában nem ajánlom. De másrészről tekintetbe véve azon körülményt, hogy szigoru keresztül vitele a görög és római íróknál néha teljesen lehetetlen, a történelmi tudománynál pedig az államalakulások változata annyira befolyásolja, hogy az időrendi felállítás szintén lehetetlen. Az időrendi felállítás tehát nem alkalmazható az egész könyvtárra s mint ilyen, ellentétben van a rendszerekről mondott átalános érvényü tételünkkel. Nem lehet legalább és nem czélszerü a könyvtár egyes részeit más és más rendszer szerint felállítani anélkül, hogy a rendszer átalános érvényéből az egyöntetüség rovására ne veszítene.

Második módja a könyvbeosztásnak az, midőn azok helye az alosztályokon belül, az esetlegességtől tétetik függővé. Ha t. i. ugy osztatnak be az alszakba, a mily sorrendben azok a könyvtárba kerülnek. Ez a rendszer a mily kényelmes, olyan felületes. Benne a szerző müvei össze-vissza vannak hányva. A könyvek felállítása és a czímtár közti viszonyt egyedül a szám tartja fenn. Az ily rendszer, ha egyátalában annak mondható, teljesen nélkülözi a tudományos rendszer kellékét és csakis névleg mondható szakrendszernek. Az ilyen szakrendszernek még akkor volna értelme, ha a könyvtár szakszerinti felosztása a legkisebb részletekre is kiterjedne. Átalában nem helyeslem azon nézetet, mely a könyvek felállítását a szakrendszerben közömbösnek mondja, csak a czímtárak legyenek rendben. De a ki tudja azt, hogy egyik a másikat feltételezi és ezen elvnek hirdetői nem tudnak jó czímtárokat az egész országban felmutatni, akkor meggyőződhetünk arról, hogy az ily elvek és ily állítások csak a könyvtári kényelemre vannak alapitva.

A könyvbeosztás harmadik módja, midőn azok az alszakon belül rendszavaik sorrendjében osztatnak be. Akár történjék ez a szerzők, akár a tárgyak rendszavai szerint, olyképen, hogy a szerzőnek egy szakba tartozó müvei mind egymásmellett legyenek, ellentétben a fentebb említett rendszerrel, melyben p. o. Jókai regényei száz helyen vannak szétszórva, mig ebben megjelenési idejök sorrendje szerint vannak felállítva. Vagy midőn az egy tárgyra vonatkozó müvek vannak egymásmellé állítva a tárgy rendszava szerint. Az ilyen czímtár tárgyczímtár jellegével bir. A tárgyczímtár (Real-Katalog) fontossága minden könyvtárban elvitázhatlan, már csak azon oknál fogva is, mert mig irodalmunk és egész müvelődésünk személyekhez van kötve, és arra vannak építve czímtáraink is, akár név-, akár szakczímtáraink, olyannyira, hogy ha valamely tárgyról akarunk a könyvtárban felvilágosítást nyerni, mindig azon kérdéssel vagy felelettel fogunk találkozni, hogy ki írt erről a tárgyról? Ezen, ugyszólván személyi cultuson alapuló irodalmunkban a tárgy csak másodrendü szerepet játszván, természetesen háttérbe szorul. Ezzel ellentétben az amerikai könyvtárak a tárgyi czímtárakat a névczímtárak elé helyezik és igen okosan. A mi szakczímtárainkban csak a szerző nevén keresztül juthatunk a keresett tárgyhoz, mig az amerikai könyvtárak egyenest a tárgyat tüntetik fel. A személyneveken alapuló szakczímtárakat is lehet azonban ugy szerkeszteni, hogy általuk a keresett czélt elérhessük. Szükséges azonban, hogy ez esetben ezek ugy legyenek szerkesztve, mint azt fentebb ajánlottam; a könyvtár pedig minél több alszakra legyen felosztva.

Berghoeffer, C. Die Einrichtung und Verwaltung der C. Rothschildischen öffentlichen Bibliothek. Frankfurt, é. n.

Comnos, S. Über Nummerirungs-System für wissenschaftl. geordnete Bibliotheken. Athen, 1874.

Forstemann, E. W. Mittheilungen aus der Verwaltung der kön. Bibliothek zu Dresden. Dresden, 1871.

Gallois. Traité historique des plus belles bibliothèques de l’Europe. Paris, 1680.

Namur, P. Bibliographie paleographico - dipl. - bibliologique generale. I. II. Liège, 1838.

Peignot, G. Dictionnaire raisonné de bibliologie I. II. és supplement. Paris. 1802-4.

Sammlung Bibliothekwissenschaftlicher Arbeiten. Herausg. v. K. Dziatzko. Berlin. 1887-89.

Schaller, C. Encyclopaedie u. Methodologie der Wissenschaften. Magdeburg, 1812.

Schmidt, C. Allgemeine encyclopädie u. Methodologie der Wissenschaften. Jena, 1810.

Schelborn, J. G. Anleitung für Bibliothekare und Archivare. Band I. II. Ulm. 1788-91.

Schleiermacher, A. Bibliographisches System der gesammten Wissenschaftskunde. I. II. Th. Darmstadt, 1852.

Ott, hol a szakrendszer megvan állapítva és adva vannak az egyes alosztályok határvonalai, ily könyvtáraknál az egységes eljárást a könyvek szakosztályozásánál misem hátráltatja. Tudtommal egyedül a Nemzeti Muzeumi könyvtár számára vannak ily utasítási szabályok kidolgozva. Magyarország többi könyvtárainak szakosztályozása az illetők műveltségi foka- és egyéni felfogásától függ. Hogy az ilyen önkénytes szakosztályozás a szakirodalom szétforgácsolását idézi elő, ezt talán felesleges is magyarázgatnom. Nemcsak a helytelen szakosztályozásból eredhetnek hibák, de támadnak még a helyes osztályozásból is mindannyiszor, valahányszor minden könyvtár részére a szakrendszer és annak mikénti alkalmazása, minden kételyt kizáró pontossággal, meghatározva nincs. A könyvet a rendszerbe kell osztanunk, már pedig eddigelé annyiféle szakrendszerünk van, a hány könyvtárunk, a rendszer változatosságával tehát a könyv helyének is változnia kell a rendszerben.

Valamint szakrendszerét, ugy szakosztályozását is minden könyvtár maga állapítja meg. Vannak ugyan könyvtártani művek, melyekben ily átalános érvényü szakrendszerek bemutattatnak, de a könyvosztályozás ismeretei nem foglalhatók sem rendszerbe, még kevésbbé valamely keretben. Mert a szakosztályozás ismerete a tudományok fejlődési ismeretén alapszik. A szakosztályozás tehát az össztudományok encyklopaedikus ismeretét tételezi fel. Ezen ismeretek természetesen már minden könyvtárnoktól feltételeztetnek. A másik, amire a szakosztályozásnál szükségünk van, a könyvtári rendszer ismerete. A szakosztályozás tehát nem egyéb, mint gyakorlati összhangba hozatala a tudománynak a könyvtári rendszerrel.

A szakosztályozásnak, mint már említém, nincsenek részletes szabályai. Hogy azonban némi tájékozást és utbaigazítást nyujtsak, megkisérlem főbb vonásaiban leirni az osztályozás azon jellemző tulajdonságait, melyek a könyv elbirálásánál figyelembe veendők.

Schleiermacher azt mondja, hogy ha csak okos könyvek iratnának, akkor igen könnyü dolga lenne a könyvtárnoknak. Ezzel szemben kiegészítésül azt mondhatom, hogy nincs olyan ostoba könyv, melyből némelyek ne tanulhatnának. A könyvtár tehát egy vegyes, de distingvált társasághoz hasonlít, melynek minden tagja valamely osztályhoz tartozik. Némely könyvnek már czíme is elárulja, hogy milyen osztályhoz tartozik és csakugyan a tapasztalat szerint a könyvek czímeik után osztályoztatnak. Sajátsága volt az mindenkor az embereknek, hogy szerették a czímeket s ezt a könyvekre is alkalmazták. A régi könyveknek olyan hosszu czímeik vannak, hogy alatta a könyv valódi czime és tartalma teljesen elvész.

Máskor a könyv czime nem felel meg a tartalomnak, és különösen a régibb irodalomban annyi különböző anyagot tárgyalnak egy könyvben, hogy a könyv czíméből nem lehet a könyv helyét a rendszerben megjelölni. Ily esetekben a könyv tartalmát kell átnéznünk. Ha sem a czímből, sem a tartalomból a könyv helyét a szakosztályban kijelölni nem tudjuk, át kell néznünk az egész könyvet. Ily uton a czim és tartalom közti különbséget helyreállíthatjuk. Ámde igen gyakran tapasztalhatjuk, hogy nem egy, hanem a legellentétesebb anyagok tárgyaltatnak egy és ugyanazon könyvben. Ily esetekben legczélszerübben akkor járunk el, ha a könyvet a főszak átalános részébe osztjuk, utalással mindenkor a műben tárgyalt többi szakra. Ha pedig a mű gyüjteményes, ily esetben a könyvet azon szakosztályba fogjuk sorolni, melyet első sorban tárgyal, a többi részeket pedig bevezetjük az őket megillető szakba, de utaljuk a kutatót mindenkor azon helyre, mely alá a mű beosztatott.

Ezek volnának röviden azon átalános szabályok, melyeket az osztályozásnál kell követnünk. Hátra van még, hogy néhány szóval megemlítsem azon különös eljárást is, melyet minden egyes könyv szakosztályozásánál kell, hogy figyelembe vegyünk.

A könyv, mint az ember, két részből áll: testből és lélekből. A könyv testét külső anyaga, lelkét szellemi tartalma képezi. Ez tehát a proximum genus és ultima differentia, mely között a könyv szakosztályozásának mozognia szabad és kell.

A könyv anyaga, a papir, a nyomás és kötés oly tulajdonok, melyek a könyvek osztályozásánál figyelembe vétetnek, nem csak akkor, midőn a külső alak jelentősebb a szellemi tartalomnál, de olyankor is, midőn az osztályozás iránya a könyv formai megjelenését is figyelembe veszi. Hogy e nézetemet példával is igazoljam, elégségesnek tartom csak ugy átalánosságban felhozni a hártyára nyomott könyveket, az illusztrált müveket, az egykoru diszkötéssel biró régi munkákat, melyek könyvtárainkban sohasem belső tartalmuk, hanem a megkülönböztetett anyag vagy alaknak megfelelőleg osztályoztatnak.

Természetesen sokkal fontosabb a szellemi tartalom. A könyv szellemi tartalmának elbirálásánál is, mint azt J. Albert^[32] helyesen megjegyzi, két szempontot kell figyelembe vennünk, u. m. a tartalmat és az irodalmi alakot (fond intellectuel et la forme litteraire). A könyv e két tulajdonságának szoros vizsgálata adja a könyvtárnok kezébe azon kulcsot, mely őt a helyes osztályozáshoz vezeti. Már az irásnemek elméletéből tudjuk, mily befolyása van az alaknak a tartalomra. Az alak és tartalomnak egymáshozi viszonya a szerint, amint ezek egymásnak alá vannak rendelve, vagy egymással megegyeznek, fogja a könyv helyét is megjelölni a rendszerben, p. o. Jules Verne. Utazás a föld körül czímű munkáját a czím és tartalma szerint az utleirás osztályába kellene soroznunk, s mégis ezzel ellentétben a szépirodalmi osztályban van helye, nem tartalma, hanem irodalmi alakjánál fogva. Zádori János. Földünk helyzete a mindenségben. Budapest, 1871. Tartalmánál fogva a csillagászatba kellene sorolnunk, a tárgyalás alakjánál fogva pedig dogmatikai mű. Viszont a kötött alakban irott művek sem mindig költemények, és nem is oszthatók mind a szépirodalomba, hanem a kezelt tárgy szerint osztályoztatnak.

A felhozott példákból láthatjuk, hogy a könyvek szakosztályozása az alak és tartalom egymáshozi viszonyától tételeztetik fel.

A szakosztályozás rövid fejezetét nem zárhatom be anélkül, hogy néhány észrevételt ne tegyek oly kivételes eljárásokról, melyeket a könyvtári gyakorlat mint czélirányosat és helyeset szentesített, s melyeknek alkalmazását ép ezen oknál fogva ajánlom kartársaim figyelmébe.

1. Minden tárgynak történeti leirása azon osztályba soroztatik, melybe a tárgy tartozik, p. o. Az órás mesterség története nem osztatik be a történelmi szakba, hanem azon osztályba, melyre az iparág vonatkozik.

2. A mű nyelve az osztályozásnál sohasem jő figyelembe. Kivételt képeznek a bibliák és a nyelvészeti munkák azon esetben, ha azok osztályozása már a rendszer keretében a nyelvek osztályzatára vannak alapítva; vagy midőn a könyvtár egyetemes jellegével szemben, a nemzeti önérzet és irodalmunk iránti kegyeletből, a hazai irodalmat elválasztjuk az egyetemes irodalomtól; vagy végre tehetjük ezt az Európán kivül eső irodalmi termékeknél, melyek nyelve az európai népekétől teljesen elüt.

BUDAPEST FŐ- ÉS SZÉKVÁROS NAGYOBB KÖNYVTÁRAINAK
SZAKOSZTÁLYOZÁSI TÁBLÁZATA.

A könyvtári rendszerekről szóló fejezetben rövid leirását adtam az európai könyvtárakban elfogadott és alkalmazott rendszereknek. Eredetileg ugy terveztem, hogy az általam készített szakrendszert fogom könyvem végéhez csatolni. Csak miután arról győződtem meg, hogy ez könyvem terjedelmét megkétszerezné, mondottam le eredeti tervemről. Későbben Brunet, Table methodique-jában foglalt rendszert óhajtottam mint követendő példát mellékelni, de ez is legalább két ivvel nagyobbította volna könyvemet, tehát többel, mint a mennyi a nyomdai költségek fedezésére előirányoztatott. Végre is minden áron óhajtván példákat nyujtani vidéki könyvtáraink rendezéséhez, a gyakorlati utat véltem megtalálni azzal, hogy a fő- és székváros nagyobb könyvtárainak gazdag és változatos szakrendszeres táblázatát mellékeltem, melynek segélyével minden könyvtár különleges igényeit is bőven kielégítheti. A kik pedig ennél is többet kivánnak, azok a könyvemben idézett művek nyomán a forrásból is meríthetnek.

Aa. Ó- és új-szövetségi bibliai történet s szöveg-itészeti, régészeti, értelmezéstani s philologiai tudományszakok és bibliai vita iratok, talmud-irodalom.

Ab. Egyház-irodalom-történeti müvek, szentatyák, egyház-irók, zsinatok, bullák, decreták.

Ac. Egyetemes egyháztörténelem, vallástörténelem és ebbe vágó monographiák, szentek élete, szerzetes rendek.

Ad. Alap- és ágazatos hittan, erkölcstan, ascetikus munkák, hitvédelmi iratok, catechetica, moralphilosophia.

Ae. Lelkipásztorságtan, egyházszónoklati művek, liturgia, halotti beszédek.

Ba. Jogtörténelem, encyclopaedia és az egyetemes jogtudomány körébe tartozók.

Db. Kórboncztan, kórtani vegytan, általános kór- és gyógytan, kórjelzéstan és orvosi történet.

De. Törvényszéki orvostan, törvényszéki vegytan, elmekórtan, közegészségtan, orvosi rendészet és orvosi statisztika, fürdők, kórházak.

Ed. Technologia, géptan, építészet, mezei gazdaságtan, hydraulica, bányászat, borászat, vadászat, szakácsság.

Ga. Egyetemes és nem hazai történelem és segédtudományai (chronologia, diplomatica stb.), művelődéstörténet, heraldica, szabadkőművesek.

Ha. Görög és latin nyelv, régiségek, mythologia, irodalomi történet, commentárok, szótárak.

C. Encyclopädiák, szótárak, bibliographia, (könyvészet), programmok, megnyitó beszédek.

S. Mérnök-épitészet. (Viz-, út-, hid- és vasutépitészet, gazd. mérnök-épitészet)

D) A királyi magyar Természettudományi Társulat könyvtárának szakrendszere.^[35]

Aa. Általános gazdasági tudomány (mezőgazdaság, háztartás, gazdasági káték, mezőgazdasági kulturtörténet).

Ac. Államok és egyes birtokok leirása (gazdasági összehasonlitó földrajz).

Ae. Talajjavitás (csatornázás, alagcsövezés, befásitás, trágyázás, öntözés).

Ah. Rétmivelés és takarmánytermelés (természetes és mesterséges takarmánytermelés, takarmánymagvak).

Ak. Gyümölcstermelés (gyümölcsfeldolgozás és értékesités, gyümölcsfanemesités, fajták ismertetése).

Al. Szőlőszet, borászat (a szőlő ellensége, betegségei, borkészítés, kezelés, javitás).

Ba. Általános állattenyésztés (állattáplálás, tenyészetek ismertetése).

L. Az orsz. magyar gazd. egyesületre vonatkozó nyomtatványok (alapszabályok, évkönyvek, enquéte-tárgyalások, jegyzőkönyvek).

1 Buch der Erfindungen. I. 304. 1.

2 Titkos irás.

3 Szabó K. A régi hun-székely irásról Bpesti Szemle. 1866.

4 Bilder und Schriften der Vorzeit. Mannheim, 1819-21.

5 The Monument of Niniveh. Londres, 1853.

6 A. Auer. Sprachhalle des Vater-Unser. Wien.

7 Horváth Árpád. Oklevéltani jegyzetek. Bpest, 1883.

8 Horváth Árpád. Oklevéltani jegyzetek. (57. l.)

9 Horváth Árpád. Oklevéltani jegyzetek. (58-63. l.)

10 Plinius. Hist. Nat. XIII. 11-13.

11 Breitkopf, J. G. Exemplum typographiae Sinicae. Lipsiae, 1789.

12 Raumer. Historisches Taschenbuch. VIII. Jahrg.

13 Zachs monatlicher Correspondenz. Gotha, 1808. 18. Bd. (583-593. l.) és Grotefend, 1809. 19. Bd. (284-292. l.)

14 Falkenstein. Geschichte der Buchdruckerkunst. Leipzig, 1840.

15 Biblia latina vulgata.

16 Toldy Ferencz. Uj magyar muzeum 1857.

17 Magyar könyvszemle. 1879.

18 Ballagi A. A magyar nyomdászat történelmi fejlődése. Bpest, 1878.

19 Kemény József. Történelmi és irodalmi kalászok. Pest, 1861.

20 Egyetlen csonka példány a m. nemz. muzeumban.

21 Ballagi A. A nyomdászat tört. fejlődése.

22 Toderini. Litteratur des Türken. I. II. Königsberg, 1790.

23 Kalauz az orsz. magy. könyvkiállitáshoz.

24 Dankó József. A franczia könyvdisz a renaissance korban. Bpst. 1886.

25 A sodatikai müvek nevöket Sodates görög költőtől nyerték, ki erkölcstelen satyrái által lőn hirhedté, ki miután versei Ptolomäus Philadelphusra vonatkoztak, ládába zárva a tengerbe dobatott.

26 Seitzinger. Bibliothekswissenschaft. Dresden, 1863.

27 A könyvek felállításáról szóló fejezet 2., 3. pontja.

28 Gräsel. Grundzüge der Bibliothekslehre. Leipzig, 1890.

29 Neuer Anzeiger für Bibliographie, 1883.

30 A Természettudományi Társulat könyvtárában láttam ily mintaszerü nyilvántartási könyvet.

31 Jugendre S. Disquisitio in notas characterices librorum ad annum 1500 impressorum 1740. 4°.

32 Recherches sur les principes fondamenteaux de la classification bibliographique. Paris. 1847.

33 A hungarikák 4 osztály szerint állittatnak fel és pedig:
Hungaria historica.
       "      ecclesiatica.
       "      litteraria.
       "      juridica.

34 Az adatokat Dr. Wartha Vincze műegyetemi tanár és főkönyvtárnok ur szivességének köszönöm.

35 A Természettudományi Társulat könyvtárára vonatkozó összes adataimat Heller Ágost urnak a társulat buzgó könyvtárnokának köszönöm.

Rendszó	Szakosztály és szám	Összekötött művek sorszáma Az utaló lap szakosztálya	üres
	A könyv czíme		A nyomatás helye és éve A kiadó vagy nyomdász neve
	Gyüjteményes vagy több kötetes munkák egyes kötetei itt soroltatnak fel.		Lapszám
A könyv nyelve	A beszerzés módja		Kötés