Előszó

Valahányszor intézetünk multjára gondolok, önkénytelenűl is az evangeliumi mustármag jut az eszembe. Sehol sem láttam még ezt a szép hasonlatot ennyire megvalósulva. Hat szerény apácza, egy bérbefogadott házikó s a koldusbot, elég igénytelen mustármag; ez a kezdet. S ma? Terebélyes fa. Hatalmas, nagyszabású intézet.

És hogyan lett ilyenné?

Igazán nem tudnék találóbb feleletet adni, mintha azt mondom: Isten nevelte, mint a fát. Az a negyven év, a mit átélt, lassú, majdnem észrevétlen, de folytonos, szakadatlan növekedés volt. Egyszer erőteljesebben, rohamosabban, máskor kevésbbé, de mindig nagyobbodott, a mint az időjárás jobban vagy kevésbbé kedvezett. Emberek ápolták, de szinte lehetetlen, hogy ne lássuk fölötte Isten áldó kezét.

Immár egy emberöltő óta áll fönn. Élete küzdés, szenvedés, fáradhatatlan, önfeláldozó munka, a mélyen vallásos, tántoríthatatlanul hazafias leánynevelésnek szerény munkája. Egyszerű, becsületes élet. Ez az ő története. Ezt tartalmazzák egyszerű, keresetlen szavakkal e sorok.

Ha valaki különöset, nagyszerűt keres bennök, csalódni fog.

A ki azonban nem a feltűnő, kiváló tettekben, hanem a kitartó kötelességteljesítésben lát nagyot, az, szerény véleményem szerint, élvezettel fogja olvasni.

Első sorban volt növendékeinknek szól. Talizmán akar lenni az élet nehéz napjaiban. Példa, hogy a feltűnést kerülő, becsületes és kitartó munkán Isten áldása van.

Minden reményünk felett megsegít az Úr, ha minden bizalmunkat Belé vetve, megteszszük, a mit tehetünk. Élő bizonysága ennek intézetünk.

Ép ezért, előre! Egy új negyvenév hajnala dereng! Miénk a munka, Istené a dicsőség!

Nagyszeben, 1903. Gyertyaszentelő Boldogasszony napján.
A szerző.