Pusztai Péter: Vallatás

TARTALOM

Déli harang (1967)

Rikkantó

Harmat rikkant a fákon, kerten,
életemen,
beleszédül a nap is.
Május robog át síneimen,
majd június,
jön a nyár,
a meleg rokkant derékkal
kaszál,
mocorog, fészkelődik a lét,
aláfekszik a méhdongotta
rét,
s a gondolat most karcsú
szalmaszál,
belém csöppenti színes derűjét.
Eső jön, hó jön és fagyok,
nevetségesen kicsik és
roppant nagyok.
Mit számít mindez? Semmit és sokat,
akárcsak arcodon a pörsenés,
belehalhatsz, de az egész
nem érinti a harcodat.

Augusztusi gondolatok

Rájuk gondoltam,
kik akkor harmatos fűbe hulltak,
mai-magunkról mindent,
                                      mindent tudtak –
így hullnak most a szilvák,
érés előtt.
Mentem, a kertek felé,
ahol a fák között
új város épül, lám,
most nekik is lenne lakásuk,
munkájuk, pihenőjük, ünnepük,
hiszen ez volt az álmuk.
(Elestünk? Ez is életünk volt,
történik így, ha győzni akarunk –
hallom messziről, honnan a folyók erednek;
vagy csak úgy tűnik, s gondolataim
illó hangokkal keverednek?)
Hiába, a folytatást magamban érzem,
szívesen mesélném nekik, amit megértem,
hiszen ránk gondoltak akkor, kócos fiúkra, ők is,
s tudom, kedvelnék rengő mosolyunk,
örülnének, hogy épül a házunk,
hogy legelőször géphez állunk,
és megkapjuk az első fizetést is...

Gyalogút

Móricz Zsigmond emlékére

(Sajnálat)

"Gyalog megyek!" mondtam,
s valóban, gondoltam,
nekivágok.
Mosolyogtak és összenéztek
fejem fölött.
Mind.
Fiúk, lányok.
Beszéltek ezt-azt,
sajnáltak
egyre,
mintha az ember,
aki hegyre
mászik,
ostobaságot cselekedne!

(Képek)

Nyílt, téli út. A hóra
szél bukik, mintha
gyerek volna.

Szemben a nap. Az ágon
varjú méláz az
elmúláson.

Kanyar. Néha emberek jönnek,
napos gondjuk iszákban,
köszönnek.

Távoli zaj. Szekér,
szekerek. (Tán illatos széna!)
Az élet
elér.

(Gondok)

Gyalog
vagyok,
s így
megtudom, hogy este
az asszony beteg lett,
félrebeszél,
hej, haj, öreg már,
csak ül a kályha mellett,
talán a doktor ideér!

Megtudom (embernyi gyerek
ül a sáncon), hogy
a boltban öt lej
elveszett.
Jaj, ha megverik!
Velem jön, csitítom.
Könnyezik.

Tudom, gyűlés lesz
a hegyen túl, oda
megy a sok legény,
leány.
Szállj, tréfa, nóta,
bál jön
ezután!

Öreg biccent, füstöl az égre,
a kéket festve
fehérre.
Kérdi: mi hír, amit ne tudna?
Igaz-e, hogy a
villany útja
elfut idáig?
Biztatom, nevet.
Így paroláznak bennünk a gondok,
ha gyalog megyek.

(Interjú)

– Célja?
Élni,
messze érni.
– Élete?
Mindenkié,
amit leéltem.
– Kora?
Épp a gyermekkoromba értem.
– Neve?
Egyszerű név –
emberiség.

Patak, falu közepén

Vizét nem iszom,
Partját lesem,
itt húzódik az ablak alatt.
Tövis, paréj, törpe-akác,
gacsos fűzbokrok –
patak
s patakpart.

Cipelt már tyúkot, malacot,
szalmát és trágyát –
mi mindent!
– egyszer meg fapadot.
Omlik a mart,
éjszaka félős a járás...
... hallod?
              ... zizeg!
... A víz nyeli a homokot.

Akasztott ember is lógott felette,
levágták –
freccsent a víz.
Kapatosan belevizeltek,
s – nosza, patak! –
okádtak is.
Itt rohadt krumplival etették,
amott döglött kutyával,
fölös macskakölyökkel
s néha
dagadt-kék
asszonyi bokával.

Falu közepén...
a bolond is hazaballag egyszer,
mindenki bolondja.
Arca kopott, bár
siheder, s vinnyog,
gyerekek rúgnak ülepén,
ó, csupa mulatság ócska rongya,
rángatják, tépik,
borzolják, nézik,
kucsmáját szaggatják –
falu bolondja!...

Nyüszítve megy át
– sereg varjú utána – a pallón,
taknya-könnye csorog,
s nagyot köp, a vízbe,
pazarlón.

A küszöbön

                     D.S.-nek

Ó, tél dörmög a sarkon,
nem látni még,
s aki lop, éjszaka lop –
a szomszéd vizslatja foghíjas sövényét.
Én a szabadban élek,
kerített magány nem szül dundi gondot,
házam falai épek,
hát a tüzelő nekem alma, onnan
bármikor kilépek.

Október – nyári lombok híján
hajam hull,
hóharmat bevonja,
szitáló ég,
a ködöket csak ontja,
gomolyítja,
                  fonja,
így ül hátamra dunnás lepedék.

Vendég, mindenkor üdvöz,
csak gyere,
lesz a gazdának krumplis kenyere,
kínjából gőzlő trágyadomb,
lesz bora,
mesélni is hitvány gyermekkora,
lesz nagy szerelme, fájni,
fűteni,
lesz kölyke, szépen átbillenteni
a lét sikoltó kapuján...
(Vendég,
udvarom, akár a holdé,
megtalálsz, belátni házam
falán.)

Egy levél

            Egy levél,
            két levél,
            három levél,
            négy levél...
            – furcsa szél,
            földet ér.

Négy levél – az már valami,
ki lesodorta, borzong maga is.
Itt hevernek, kiterítve,
ahogy a véletlen helyet
könyökölt nekik –
            az erdő csöndes,
            nyújtózkodása roppantja csak
            a gallyait.

Kakukk habog,
sületlen hangját magyarázom,
idegen élet –
szokásait, mint szennyes ruhát,
eldobálom.

Hetedik határban
(ha a fülem se csal még!)
csattogó világ van,
döntik a fát rakásra,
gyertyán és bükk és tölgy
hökken a földön,
cinkos fejsze csattan a fába...

Ládd, a leveleket
megőrzöm,
kiterítve is büszke eredmény, míg –

hetedik határban
szekérnyi
fát dönt valaki.
            Egy fa,
            két fa,
            tíz fa,
            húsz fa...
– markába köp, s a füttyét hallani.

Szigorú tavirózsa

1

Négy égtáj nyújtja tenyerét,
– szigorú tavirózsa,
erre is, arra is rángat a gond
rugója,
befogadnak távoli, idegen vidékek,
s kinek mindegy, hol rág
                                       – ha rág!

– te nem érted,
mi az – haza!
a táj neked üres tér...

Amerika – egy név,
Svájc – a másik,
és darálhatnám három- vagy négyszázig
mert földem szívemben épp hogy
elfér.

2

Kárpátok ölelő taraja kékes árnyékkal int,
erdőlünk, szántunk, dolgozunk, s ha havat küld reánk,
fázunk –
mint eleink.
Tanúskodni a múltról, tacskó vagyok, noha
otthonosak a tájak, népek, ismerősek a
nyelvek –

s hivalkodni sem leszek ostoba,
ki nógatta barmát
legelőre,
először,
ki tapodta az utakat
s faragott emléket puha kőből,
ki túrta meg a földet – kenyeret vagy kincset remélve...

A rend – mindenki távozik,
ki életét leélte.

Éjszaka strázsálom e tájat,
a falak mentén körben járok,
s ha felriadtok – csak én járok,
álmodjatok, a kopogás
kocogó lábam lépte.

3

Tacskó vagyok – a kor
lerágta szívemről a rosszat,
előttem román, szász, magyar
együtt borozgat,
s hogy más-más nyelven dúlt a nóta,
a bor hibája, nem az emberé –
            mert aki bírta, marta,
            kutya a macskát ugatta,
            s nem korbácsos urát harapta
            torkon
– halomnyi szenvedés dagadt itt tengerré,
de az éhségben közösek voltak,
holnap a jólétben lesznek
közösek, s én együtt dúdolok velük,
míg átkozva-morogva összehajtják
csapzott,
kemény fejük

4

A történelem arccsapásait
nem érted, csak ha
veresen hökken bőrödön,
s körülnézel, hogy ki adta...
Ügyvédhez loholsz – ügyed elvész,
remeg, lehull a sima kéz,
ütnél –
s fejed fölött a fölső padsor
cinkosan összenéz.

5

Nyárfa-sor, fenyők, kedélyes
autóbuszjáratok,
gyártelepek, bányák, vájatok,
alagutak, telkek, tanyák,
kalapácsok, kulcsok, kaszák,
nyelvek és népek kavargása
bennünk kerekedik erővé...
Ki látott szálkátlan lécet,
betűtlen írást,
színtelen nyarat?
A természet nem ismer ön-húsán élő
madarat,
vak fegyőrt és néma
szónokot –

E föld az élőké, hát
van rá jogod!
Szorítsd a likba mind a szeleket,
a gyűlölet bolháit irtsad,
mert harc az igazi szeretet! –

Szeresd,
ahogy tudod.

6

Szeretnék minden-nyelven tudni,
s azt, hogy SZERETLEK, megtanulni.
Ismerek néhány formulát
– kevés,
filléreinktől nem múlik el a szenvedés.
Aki hallgat, az ostoba,
s így lesz a sorsa –
mostoha.

7

Mikor e sorokat írom,
biztos a tollam, tiszta a papírom,
nyugtalan szívemben sűrű vér pancsol,
veres – ennyit mondhatok róla,
a többi ámítás.

Négy égtáj nyújtja tenyerét
– szigorú tavirózsa,
kit erre, kit arra rángat a gond
rugója;
apám,
nagyapám,
dédapáim
keresték itt a kenyeret,
s bár gondolatom ki-kibillen,
lábam tudja, hogy nem lehet.

8

MI HÁT A DOLGUNK, ITT, E FÁK KÖZT,
HUZALOKKAL, FEDÉL ALATT,
VÁROSOK KŐ-SZÍVÉBEN ÉLVE,
VAGY ALSZEGEN, HA MÁR PARASZT
VAGY, HEGYEKEN,
DOMB LANKÁIN ÜLVE,
FOLYÓ MELLETT, ÉGHEZ KÖZEL?
              LASSANKÉNT KITELIK
              A SORSUNK,
              ÉS DOLGOZNI
              S MARADNI – KELL.

Múltűző

Hajdan a gőg lövellte
villámait a völgybe innét,
szűk ablakok,
mord
rácsot szőtt rájuk
a pók,
s reggelenként pitypang neveti
lógó ajtók súlyos
kilincsét.

Ez a hegy félt a völgytől,
ártottak néki a
lenti szelek,
s tagadta, hogy mélység nélkül
magasság nem lehet.

Kopott, íves kapu,
út fut ki rajta,
gyom balzsamozza,
eső veri,
pergő idő feledteti,
hogy itt járt
Csáky vajda.

Ki venné észre
hajnali szoknyalobogást,
harmatos kacagást
lesve
a hegyre simuló jelent?
(Ami volt, elkorhadt,
idelent.)

Ki érzi meg,
míg rengő meleget darabol
feje fölött a szél,
hogyan vacog a múlt –
nadrágnyüvők elől futó
ördögszekér?

Emberi föld

Gondolatok a tordai Élmunkások-parkjában

(Ne feledjétek...)

Ne feledjétek, hogy a gyár nem áll meg,
– port, port, port köp a völgybe,
tüszköl a nap, ha feljön,
s az ember kínlódik,
orrát törölve.

Ne feledjétek: ha ágyon szerettek, nyáron,
csukjátok be az ablakot,
a gyár nem áll meg,
– köp, köp szünetlen, fojtogatja a napot.

Ne feledjétek: szürke darócba öltöznek a kertek,
tikkadt éneket próbál a madár,
a fű közt poros tücskök feleselnek
– a gyár hengere
körbejár.

Ne feledjétek: kár örülni a tegnap felrakott
piros cserépnek,
– huszonnégy órás por szitál,
öt kémény ontja, meg nem áll,
s fakó mosolya van az égnek.

NEM ITT SZÜLETTEM, ÍGY HÁT
SZIVEMEN NEM ÜL VAKSI BÁNAT,
MESSZIRŐL ÉRKEZŐ SZEMEMMEL
FAGGATOM MEG A SZÜRKE FÁKAT.

HA SZÓLOK IS, ÉN NEM NYAVALYGOK,
MÁSÉRT FOGOK MOST TŰZBE MENNI.
– MEGMÉRTEM MINDENT, AMI SZÉP, ÉS
E VÁROST NEM TUDOM FELEDNI.

EHETSZ, IHATSZ, AKÁRCSAK MÁSUTT
ÉS LAKHATÓVÁ SZELÍDÜL
E RÉSZE A VILÁGNAK, MÉGIS
– KEDVEDRE HAMVAS RÉTEG ÜL.

(Reggeltől reggelig)

– Ne heveredj a fűbe, kedves,
bújjunk meg itt, a fal mögött.
Ha csókollak, majd köpj ki bátran –
por csikorog fogad között.

– Nézd azt a felhőt, mintha örökké csak
vihart jelezne...
Vajon az égnek
máshol is ilyen másnapos
a kedve?

– Gyerünk a bárba, asztal vár reánk,
cincognak már a készülő zenészek.
Hagyd azt a rút kis margarétát,
a vázában majd művirág lesz
– más a bárban az élet.

            – Majd gyerekünk jön, s ne lepődj meg:
            pilóta lesz,
            felhőtlen tájain az égnek,
            vagy minden más, csak innen messze jusson.

– Azért még hull a por,
reggeltől reggelig vastag réteg lesz ablakunkon.

(A gyermek, kit játszani küldtek)

Por, por, por,
szürke takaró –
nem is olyan jó.

            (Anyám játszani küldött –
            pogácsát csinálni,
            homoklapátolni,
            szép várat csinálni
            – anyám játszani küldött.)

Hó, hó, hó,
szürke takaró –
nem is olyan jó.

            (Apám játszani küldött –
            hóembert csinálni,
            hóvárat csinálni,
            hócsatát kiállni
            – apám játszani küldött.)

A gyár nem áll meg, pipáló kéményt bámul a gyermek
– megunja majd, s akkor cammogva
elmegy.

(Cement kell)

Három váltásnyi por szitál –

aki a gépet kezeli,
aki lapátol,
aki fűt,
aki az irodában számol,
aki raktáros,
aki csillés,
aki a gép szájánál zsákol,
aki a belépőmet kéri,
aki a földet fejti ki,
az öt kéménynek is parancsol
– lusta felhőit lengeti.

CEMENT KELL!
– sima, bársonyos porára
házak várnak, erőművek,
s e fulladó völgy
            más vidékek
emelkedését
            termi meg:
                                  üdülő Mamaián vagy éppen
                                  eget döfő hegyek között,
                                  évente több ezer lakás kell
                                  és villanyfény a könyv fölött.

Huszonnégy órát él a gyár,
háromszor nyolcat él az ember,
ki műszak után hazajár,
port szippant kétes türelemmel,
alszik, s a dermedt pihenés
munkává lesz
– az ablak nyitva áll,
szerelme – munka,
étke – munka,
a napnak minden perce munka...
– három váltásnyi por szitál...

            TÖMÖTT ÜZLETEK.
            – A POLCOKON CSAK NŐ A JÓLÉT,
            JÓ KENYÉR MOSOLYOG,
            MODERN A POSTAÉPÜLET,
            TELEFON VAN MINDEN HARMADIK HÁZBAN,
            TÜLKÖLŐ AUTÓK FUTKÁROZNAK CEMENTES UTAKON
            – HÚSZ ÉV ÓTA A CIVILIZÁCIÓ FELÉ ROHANUNK...

(Ha megkérdeznek...)

Ha megkérdeznek,
ide irányítanék minden gépet,
mely rakétát vagy golyót röpít,
gránátot gyárt és lövedéket,
minden tankot ide irányítanék,
minden csellengő mérnököt köteleznék,
hogy ide jöjjön,
oldják meg a XX. század gordiuszi csomóját,
köpjenek port, míg terveik fölött vitáznak
cigarettázva, ingujjra vetkőzve,
hogy –
            lágy legyen, mint másutt – a levegő,
            tiszta, mint másutt – a víz,
            ragyogó, mint másutt – a nap,
            felhőtlen, mint másutt – az ég,
            zöld, mint másutt – az erdő,
            vidám vörös, mint másutt – a cserép...
Ha megkérdeznek,
minden emberséget ide irányítanék.

            NE ÁLTASD MAGAD: EZ ITT EMBERI FÖLD,
            MELYNEK A FÉNYHEZ JUSSA VAN,
            ÉS JOGA VAN A LEVEGŐHÖZ,
            MINT NEKED IS EGY JÓ TÜDŐHÖZ
            – CSAK HULL A POR,
            ÉS TESPED,
            UNDOKAN.

HÁNY ESZTENDŐ KELL MÉG?
Úgy képzelem, az ember
műszak után hazamegy, s gondtalan,
ép lesz tüdeje, mája, lépe, s szíve, mellyel szeretni tud...

NEM TUDOM, ÁM
– MESSZIRE JUT,
ÉN EZZEL BIZTATOM MAGAM.

Ceruza-fogó

Ceruzát fognak az öregek,
lakkos irónt,
              fekete ceruzát,
kapa-kasza helyett,
görcsös nyelek helyett,
s mintha a földdel játszanának,
erősen szorítják.

Mi emlő helyett
ceruzát rágunk,
könyv-füzet régi jó, vagy rossz
barátunk,
tanulás a párnánk,
              asztal az ágyunk.

Betűt rajzolnak az öregek,
keményet, mint a sorsuk –
számunkra kacagósat,
nevetve kezünkbe fogjuk,
              nehéz, mint a munka,
              súlyos, mint az írás –
fehér lapon, füzetlapon
izzasztó gyomirtás.

Kérlelnek, hibázzunk itt is,
                 ott is,
ne legyen olyan csupa-jó,
ránk bízzák egészen, s míg ring az éj,
e gyér lámpás hajó,
ülnek, piros köhögést tenyerükbe fognak,
a basedowval hadakoznak,
szoroznak,
osztnak –

              Ezt mind le kéne írni,
              de írnak helyettünk gyermekeink.

Hibáztunk eleget,
ami tőlünk tellett,
              pirulunk,
              írunk –
"apa iskolába jár"
lassan álomba csúsznak,
              szárnyával verdes,
fogd meg,
              egy betévedt madár.

Külvárosi út

Sohasem láttam őket,
úgy hajlott erre menetük
– mondják –,
akár az ostor csattanni készülőben.
Tán fintorokat vágtam
a napnak,
s féltem, hogy a kutyák megugatnak
abban a felkavart, menekülő
időben.
Te, ugye láttad, aki most erre
sétálsz, mindegy, férfi
vagy nő
légy,
a fojtogatóan ferde nyakkendőket,
ziláltan lógó sálakat,
kioldódott, sáros cipőket,
arcokat,
földnek mutatva, láttad?
Varjakat meg a sorzáró halált,
vériggyalázott, kiráncigált
anyákat?
S most fütyörészve lépkedsz.
Harcoltál-e virágokért,
a gyárért, a dombért?
(Minket nem vigasztal a bánat.)
Van-e fehér galambod,
s a szeme gyöngy?
Ahányszor erre járok,
fekete kendős
öregasszonyok
pillantanak át a
léceken,
s ráncaikon, mint a vízen,
gyűrűket vet az emlék.
Ilyenkor mintha én is
a sorral baktatva mennék,
s lábam erőmet jócskán meghazudja.
(Komor alkony,
hatalmas kémény ontja füstjét
fölém.
Kanyarog, lángol a fényben,
macskakövesen a
Deportáltak útja.)

A kiserdő

Görcs vásár, zárva a boltok,
falu – mondom,
és felköhög a por.
Tehén bőg, s valószínűtlen messzeségben
vadászgép, valahol.

Fehér ég,
sárga föld
kerít gyereket, macskát, asszonyt,
szellős úton kocog a gyász –
ló meg kocsi és fekete gondok,
vérükben kétség nyargalász,
nehogy e ravatali láz
újabb szipogást fakasszon.

(Lépek a menet elől,
számlálgatom a sövény-karókat,
s szájtáti suhancok málé arcán
szerencsés utód
reményét lesem.)

A házak csöndesen elúsznak,
billeg a libalegelő,
temetőben gilisztát gyűjt
hülye Jenő.

Redves harangláb – varjútornác,
kötelén a vak János tornáz,
hallja a szigorú tavaszt.

Szaporázom, messze, az úton
– én már a másnapba léptem –
fekete emberek,
fekete hangyák
köpnek a tátogó kapukba.

Anyó görnyed, pisál a réten...

(Tovább)

Csorba a betonút,
ráfekszik a fűre,
egyenes-egyenes,
s mintha nem is tűrne.

Szusszanok, párolog
mellemről a fojtás;
kiserdő, kakukk, stb.
szörnyűszép gyaloglás!

(És...)

"Temetik Marit, szült vagy nyolcszor,
becsülettel tette.
Temeti az élet,
ki a földbe tette."

            (Dana,
            harang,
            ima,
            könny,
            izzadtság,
            zsebkendő,
            sír –
a nyolc gyerek csak áll.

Örülnek, hogy nem ők.
Pedig a kiserdő,
gyönyörű erdő –
tisztásain
– ott voltam, láttam én! –
alszik, még alszik a halál!)

Színes térkép

Nézd, kedvesem,
plakátokon libeg
a kedv,
az ünnep,
s ez áttetsző, tiszta hideg
kristályaival behinti
összekulcsolt
kezünket.

Feltünedeznek útjaim
(keresztül-kasul
országomat
bejártam),
ahogy erek szövődnek a vérnek.
Téged idézlek
ilyenkor,
s amerre visz a lábam,
én hazatérek.

Földeken háltam
– barázdás hátukon
a lépés meg-megbicsaklik,
s mint zsebemben
eltévedt, kósza
bogár,
testem a boglyákban elalszik.

Éltem tejen és kenyéren,
füstöt is szívtam
gyárból,
mozdonyból,
s az égen
rebbenő foszlányokat használtam
párnaképpen.

Ittam bajuszos bácsival,
kollektív-szekéren
zötyögtem,
apránként múlik az idő,
nő a távolság mögöttem.
E hazát magamban hordom
– mint fényképed,
elő-előveszem,
s az ünnep színes
térképet rajzol
a szívemen.

A kiskatona

1

A kiskatona,
de egészen apró növésre is,
sóhajtva lép
a kinti világba.
            (Társa csodálja:
            "Hisz vonatjegye
            van egész
            hazáig,
            s rendben a menetlevele!")

Vacog.
Semmije sincs,
csak két
lilára fagyott
keze,
szívében meg a hír:
ANYÁM ELTÖRTE KARJÁT
(síkos tél volt,
érthető),
APÁM HEGYEKBEN,
MESSZE –
SZÉNÉGETŐ.

Zsebében végül ott lapul
egy tízlejes,
pedig az élet elé tett
kibontott, nagy batyujából számtalan
holmit (ezt nézte
előbb, aztán azt csodálta),
s kis csokoládészelet,
ennyit elérhet,
merthogy szerény
az ára.

2

Mára
elég is ennyi.
Csak másnap tudott hazamenni,
mert a vonatokat köti a
menetrend.
Nyelte a füstöt, amíg
robogott,
vagy amíg várt.
Szénfüst... minden foszló
felhő közelebb
hozta az apját,
ásításba fojtott
álma az ágyat,
s a gondolatba, hogy
pihenni fog,
belefáradt.

3

Porzó hó födi a
sapkát, vállpántot, a zubbonyzsebeket,
a szemébe vágó szelet
nem érzi,
ezeket
már ismeri, mint füle
mögött a tincset vagy
gyermek-állán
szálazva simuló
pelyheket.
Tekintete szelíden kóvályog
a fenyők tetején,
s minden szag, íz, ismerős bucka, kerítés
neki – fény.

4

Valóban, növésre igen apró,
kisebb csak az anyja
lehet,
hatalmas kendőjét összehúzza
a kristályos téli
lég,
szívében kályhányi meleg,
s ahogy egymás mellett állnak,
ünnepi illata lesz
a háznak
(kiskatona, régóta látja ezt a képet,
úton festette,
minden színt lassan, ráérősen
rakott fel),
s anyja, akár a friss kenyér,
remeg.
Mindegy. Bármelyik.
Egyremegy...

5

Vakkantanak a reggelek,
nyekken az ismerős ágy,
az egyenruha szelíden
simul a székre.
            "A tél egét csak
            az öröm festhette
            kékre,
            s az udvar fölött
            forr a nap."

Fát vágott,
babrált a nyikorgó kilincsen,
havat söpört,
s ha semmi munka sincsen,
melegedett a szív
alatt,
apjáról beszélt,
s szájából lomha
gőz bodorodott elő,
a szavak sütöttek...
            (Kiskatona,
            tudod-e, hányan jöttek
            haza,
            mennyi vágy és féltés
            dohogott a kazánban
– a mozdonykazánban?
Tudod-e, mekkora az ország
persze hogy tudod! –
itthon is, láthatod,
a téli völgyben,
mosolygó résein a háznak,
mint pattog a fákon a csend.
Őrködtök – ne hulljon szerteszét
a rend.)

6

(A vonatok jönnek, mennek,
ki vagy, mikor utaztál –
senki se kérdi.)

Sarokban ül, visz egy darabka
békét,
kiskatona,
de egészen apró növésre is,
töpreng, miként ássa majd
fedezékét...

Béke száll...

Lövészárkunkra
esti felhők
visszfénye pereg,
s lassan, sötétbe fúlva,
rejtve inog előttem
a föld.
Nem ismerhetünk önmagunkra.
Szerte a fű szaga szunnyad,
s csöndes nyári játék
a léptünk,
a futásunk,
pengése szuronyunknak.
(Az ott barátom
imbolygó árnyéka,
kit szabály szerint most
eltalálnék.)
Nevetés.
Borzongva rezzen rá a fű,
sovány dereka reccsen,
s porló föld hull rám.
Szívünkbe béke száll –
parti kövekre hűvös hullám.

Útban a naphoz

Bagoly billeg, fácán riad,
fosztott tőke ül a sorban,
hordó kottyan,
bora loccsan,
disznó röfög a majorban.
            Ti gazdag képek,
            fürtös-leves napok,
            duzzadt-hasú ebédek,
            köztetek koslatok.
            Felróják borúm, morcom,
            pedig a táj
            is szigorú, szürke,
            ha ege fáj.

Mi fáj, siránkozó,
öreg fán károgó
madár,
selejtes kóró,
fancsali nyár?!

            Tudom, nevetni kéne,
            asztalhoz ülni szépen,
            csontot háromszor is leszopni,
            minden szavunk kimosni
            szappanos lében.

Apró mosolyok – cinkéim –
szállnak.
Ó, harsány nevetés,
ágaim sasokra
várnak!

            Nap játszik az égen,
            pancsol a fényben.
            "Közel van – gondolom
            elérem."
            S megyek utána,
            bivalyszekéren.

Lógombóc, sár...

Lógombóc, sár, minden,
az úton van –
dagasztom,
átkozom.

Nedves fácska gőzöl,
ködöt gyúrva
satnya ágakon.

Ferdén dől nekem az idő,
bolond, korhadt oszlopa az égnek,
faram iránt meg
vásott szelek fújnak,
esőt-támasztani-szalajtott
színházi
segédek.

Hajam – facsaró víz,
szemem – facsaró könny,
kezem – lilára vált lapát,
szívem – dühöt kotyvasztó rézüst.

Így leszek rab –
nyavalyák s nyavalygások foglya,
caplató csodabogár,
otthonodért-késre menő,
véredért remegő,
földed bolondja!

Mezőn, pipacsok közt

1

Minden pipacsban
földitta vér kering.
Van itt elég pipacs, van.
Lágy levegő ha ring,
nappali fényben feszülő ég alatt,
mint a szívek – s hullámzanak.

2

Úgy tűnik, ez a végtelenség
közös bőségünk, örök szentség.
Műveltük, féltük, követeltük,
hőseinket ide temettük.
Most a miénk – életre biztat:
évről évre visszaadja
pipaccsá-vált elvtársainkat.

3

Élünk.
Sok szirma van e szónak,
életünk komoly virág,
s ahol a pipacsok összehajolnak,
tág a világ.

4

Állok,
mező és föld ölel körül.
Nap tükröz – benne a jövőt nézem,
s azt hiszem – távolra látni –,
kézzel elérem.

Ami vagyok

Kabátomat libbentsd meg,
kívül-belül
egy az anyag,
rendezve-rendezetlenül.

Szememet nézd meg,
üvegén
szigorú képek vonala
s bújócska fény.

Kezem ragadd meg,
vézna ág,
kérgén domboruló rügyek,
tettek feszülnek át.

Hajózz fel vérereimen
– szívemig,
igazam vörös sejtek
hozzák-viszik.

Ne nézd az arcom, hogyha kín
felhőzi egemet
(magamnak szól az, nem neked)
– igazoljanak legszebb szavaim.

Van egy nyár

1

Van egy nyár, mindig, egy nyár,
mikor az ember sorsa eldől,
sötét a füvek zöldje már,
s vizsgázni kell életből, szerelemből.

Ismerkedem. A szálak végei
kezemben már, ki kell bogoznom őket,
s velem lesz több a mű. Lám, meg kell érteni
e bőven ömlő-csorduló időket.

Távol az ég, s tán távolibb,
hogy tőled elbúcsúztam,
s azóta érzem – nem vagy itt,
hogy más vizekre húztam,

hol vadlúd nem találtatott.
(Találkoztam velük az úton
s azt mondták nékem, tél van ott.)

2

Megereszkedve várom bent a kínt.
Zengő hideg van odakint,
ölelve roppantja a házat.
(Tudom, nem ez a magyarázat!)

Van egy nyár, mely mindig tél is,
ősz is, meg tavasz (és ezt tudja ő is!),
a határban ilyenkor aratnak és vetnek,
szeretnek, aztán sírnak és nevetnek,

rombolnak, ásnak, mélyre, majd magasra,
gyúrják a földet izzó-sugarasra
s ahogy a tűznek minden cseppje éget,
formába lobban részekből az élet.

3

Szélesen ölel föld eget,
lágyan a folyó partot,
kristály-csillag az éjszakát,
akár a szó a hangot.

Mindenhez hozzátartozik
valami más, ami ha nincsen,
fájdalmas ős-elárvulás
tiltja, hogy megtekintsem.

Halál rejti az életet,
s nem érhetsz soha véget,
mert ahogy én ölellek át,
magához fűz az élet.

4

Azt hittem, porcelán a csönd,
és rettegtem – jaj, eltöröm! –,
s csörrenő cserép lesz a zaj.
(Hogy minden csendben van zsivaj,
s a hangok orma csöndben áll:
átvillan rajtam az öröm.)

5

Van egy nyár, mindig, egy nyár,
s halkan bezárja csöpp áramköröm.

Szerelmem, világom

Hegyen erdőtűz, mezőn árvíz,
néha gyötrelem, lehet láz is.

Olyan erősen gondolok rád,
ahogy a harmat tapad hozzád.

Olyan távol vagy – megkereslek,
felhő fut így a gyökerekhez.

Végzem ezer emberi dolgom,
más sóhaját vérembe oldom,

más örömét dajkálva védem,
s rabul ejt valami szemérem,

amint felhőket messzehordó
szélben ágáll a napraforgó,

botolva lép feléd a járás,
testemnek minden hanga szállás

gondjaim közös földbe hullnak,
gyűrűt vetnek, majd elsimulnak,

renddé zökken a fejveszettség,
feszülő egem – kötelesség!

Szeress, életem, kínom illan,
makacs a szerelem gondjaimban.

Ne fuss!

A szél kerge: illanó, járó-kelő.
Te ne fuss,
hiszen a sugarak érted nyúlnak
a földig,
s kék kupolában zümmögsz, mint a légy.
Gyökered jó talajban,
s jobb csípni, mint a paprika –
a kócos füveket megfésüli más.
A hozzád futó alagutak
gondolatok füstjét lehelik.
Lásd, kormos az arcod,
ne sikáld,
csorgó idő esője lemossa, ha bőrödön
szennyet talál.
Fut a víz,
fut a felhő, s a relativitás
nevében ne fuss,
rágd át te is a szálakat,
majd újak nőnek, termékeny a világ.

Hű vagy, és én is hű vagyok;
amit e föld, e nép adott,
kezedben súlyos bizonyosság.
Nézd a szelet,
nyomában minden elpereg –
szépség, magasság.

Kapálom, mondja valaki...

Kapálom, mondja valaki,
a krumplit,
reggel óta csinálom.
Gyom és gyom,
motyogom –
a krumplit kapálom.
Néha?
Eszembe jut,
mondjuk,
egy álom...

Sárgaréz glória

Tehenemnek adom éppen
parancsba,
hogy illő igyekezni, Szürke!
Egész nap kószál a havason,
füvet morzsol,
ráharap a vad-kankalinra,
pásztortáskát,
kígyófüvet kerülgetni lusta –
ami van, mind elfér
egy tehéngyomorba.

Jó lenne tejelni is,
kedvesem,
mert jó vicc, ugye, az evés!
– Fejem rágják már,
mondják:
hát elmarad a fizetés?

Szürke állatka,
havasi tehén,
hazatámolyog este,
szegény.

Nézem a tőgyét,
langyosan ingó harangnyelvek
csontos combjai között
– üresen kongnak,
feleselnek.

– Adta jószágja!
képzelt bajszomat törlöm
füstindákat küldve az égbe,
kínomban döfködöm,
rábőg a kutyára,
kutya a macskára,
macska az egérre...

Sárgaréz glóriám
sápadt aranyként libben
az atyaúristen fejére.

Szép szóba...

Szép szóba,
átokba
göngyölve, mi megszülettünk,
pár négyzetmétert nekünk is szánt a föld
(anyánk),
ki egymaga világnyi magzatot cepel,
megutált, szánt-bánt, unott
testünket kisimítja,
lemossa,
szagos fűbe rejti,
hatalmas, cirógató kezét fejünkre ejti
este; vaccanva verődnek fogaink.
Hajunkba bogarak tévednek mocorogva,
páncélos életük a miénk is,
szitáló harmattal oldva isszák az álmunk.
Anyánk,
nyüszíts, hogy létezünk,
virágaid remegjék mezőn, púpozó dombon, mindenütt,
hogy már felneveltél,
s aztán, anyánk, vesd meg az ágyunk.

Nincs

Hangom bogra kötötték,
feszít a göcs,
kiköpném,
szavak – torkomra pállnak,
és jönnek újak,
örvény
haraglik át, ki-kicsap a hullám
fogaim zilált sövényén.
Szálazom, tépem,
mondom csak azért is,
valami roppant gát kellene, hé,
hogy visszalökje,
semmivé
gyötörje
harsogó vizeim –
vagy legalábbis törvény,
s nincs, nincs – kacagom –,
semmitek sincs,
még fületek sem, pedig olvadó vasat muzsikálok,
hisz most vagyok a legfélelmesebb,
hogy álmos barlangjaitok előtt
némán
megállok!

Mindenki jó fiú...

Mindenki jó fiú,
a világon mindenki cirógatná saját pofáját,
gyomrát,
fejét,
szívesen eszi fehér kenyerét...
A más inge, ugye, furcsa jószág,
gallérra, kézelőre koszként ül a jóság,
vakard, mosd, ha tudod,
járj meztelen;
ha elszakad, még asszony-öltés is
reménytelen,
mert mindenki jó fiú,
dunyhás éjszaka alatt nyújtózik boldogan,
lábujjai közt egy-egy fonnyadt
margaréta,
csodálja az eget, hol a csillagok
rengő maradéka
mézet csöpögtet szemén át a szívbe.

De ha kezedet nyújtod, gyönyörű láncot
álmodsz, nyakékül, a föld köré:
bal oldaladon nyomorék, pillogva szánod,
jobb oldaladon izzadó-kezű,
nadrágba törli gyávaságát.

Akkor... minek a kéz? Kivel? ...
Csak egy marad,
dolgozni kell.

Tekei erdő

Sűrű fenyves,
            tekei erdő,
testem bújtasd,
            jó havat seprő
széllel takargass!
Töröld el nyomom –
            vadak nyomát,
ácsolj nekem asztalt,
            szobát,
őrizd meg porcióm frissen,
hagyd, hogy a hó is beterítsen –
            ajkamra,
            orromra
pelyhek szöknek, és
függönyt fércel az omló hóesés...
Hozz trappos hírt,
            rikoltó postát,
zörgő papírjaim pedig,
mikor a hideg reggelig
            csontot,
            velőt rág,
szuszogó sünök mellé tegyed –
minek nekem a meleg?
            Bohóság!

Déli harang

Déli harang.
A nyár szolgája kongat,
s a nap
remegve hajt fejet
a kókadt
virágoknak.

Szobádban épp
zümmögő légy cikázik,
s az árnyékok lapulnak,
szelíden futnak
a házig.

Vizet hozol.
Ringó cseppek borzasztják
karcsú térded,
s a talpad alatt
rezgő füveket
megérted.

Rám gondolsz.
Fényképem bárgyú, régi,
s vállad remeg –
pedig a fény simogatón
eléri.

Szuszogó csönd.
Nem zörren egy szekér se.
Karón villog a zöld
üveg, s felette
gyanakvón ing
a vércse.

Beszélgetés a széllel

Fuss, ne kérdezz semmit!
Megfésülnek a fák, az árnyak,
ahogy a fény haját
bontják a rácsok.
Fuss, vidd rongyaid, szennyes
lepedőd lobogását,
messze – messze,
nincs, aki utadba álljon.
így tán megérzel – sípolok,
tombolok, kiabálok,
s ha arcod kicsípem frissre-pirosra
– hisz simogatlak! –,
nagyon kérlek, ne
fájjon.

Üzenet

Fekszel. Az erdő
távolról sudárzik,
rossz lombja hull,
s a nedvek folytonos útban –
gyökértől az
ágig.

Kis hangya piszmog
lábadon. A bőrbe
ezernyi csöpp
csókom van
beletörve.

Aludnám – élek.
Minden gond hevít,
s nyomogatja
a tett
billentyűit.

Lélegzem, mélyen.
Fenntartom vele
magam.
Rád fú a szél, és
megborzongsz
bele.

Gyere!

1

Gyere!
Hívnak a hegyek.
Gyere!
Hajlik az őszben a domb.
Sóhajtok,
nem megyek.

Gyere!
Anyám révedve mossa a tányért,
leejti.
Gyere!
Apám belegondol a kerti
fasorba –
szilvát hullat a dér.

Gondolataim libasorba
járják a völgyet,
csapzottak, sárosak,
az útról
nótázva jönnek vissza,
elmondják, hogy
felhőben a hegyek,
zsírosan fekszik a rög,
füvön törés,
az emlékem remeg.

(Csak elkísérem őket,
én nem megyek.)

Gyere!
Kattogják utak, terek,
házak és autók,
ilyen meg olyan emberek,
bokrok,
füttyök,
tapasztott ablakok –
horgasztott fejjel
maradok.

2

Érkezel!
Sietve vasalsz szoknyát, kabátot,
vásárolsz konzervet, húst,
kenyeret.
Vonatra várok.
A távol füstöt ereget.

És annyi mindent kitalálok,
amíg a
vonatra várok,
álmodom ágyat, ételt,
meleget.

3

"Csillagokat hint az este,
szemembe csap a szél,
s még számtalanszor zökkenünk.
míg a szerelvény
odaér!"

A szerelem útjai

1

Kórón himbál a szél,
lóbázom képzelt lábaim,
s pehelyként röppen szerteszét
tenyeremről a gondolat,
a kín.

Vidám se, jó se – közömbös vagyok,
mint égbe markoló kis, téli fák,
s lappangva rezzen föl nevedre
– mint vonatfüttyre – bennem
a világ.

2

Vonat visz. A füttyök
elvegyülnek a remegéssel,
s szédülő füvek láttán
sikolt a hegy,
a szikla.

Lapul a csönd, és
gyomorfalaimra
dől, vackolódik
a ringás,
akár a szederindás
sűrűbe az asszony.

Vonatom visz, a
szerelem hosszú menete,
dohog és átfut a
fekete,
hatalmas-kupolás éjszaka
alagútján,
élesen visít egy gyerek –
egészségesen,
sértőn,
s talán egy kicsit furcsán.

3

Súlyos lovakkal vonulnak
a párák,
elgördülnek a gyönge,
haldokló mezőről,
s ahogy a fű most
álmodik a
zöldről,
szoknyás-harmatos
reggeleket várván,
s ahogy az éggel játszik
a szivárvány,
fonom karodba
vágyaim indáit, lágyan,
s megyek az őszi léggel,
felhőkkel
rakodtan.

Vödör csörren,
siklik a lánc,
hasábokat pattant az éjjel.

S míg csókokkal altatsz,
agyam leülepszik a mindennapokban

4

Harmat hull, legények jönnek a táncból,
patkójuk szikrát nyit, nótájuk lángol.
(Nóta:)
Bolond lábak,
kalimpálnak.
Messzi vagy, s a
gyűlő felhő –
gyűlő bánat.

Kedvem kőként
hull a tóba,
s gyűrűt rajzol,
haloványat.
Ring a nóta.

Összhang

Alszol. Zizeg a párnahaj –
fehér, kemény.
Kimarta ujjaid
a sok mosás,
s ajkadnak szegletén
puhán szunnyad a
nappali kacaj.

Kakukkfű szaga száll,
katona-nyaram
sok kusza álma,
párolog a pohár
víz.
Szívem verése –
idő lassulása.

Munkám az asztalon,
benne a lelked
remeg.
Csókollak érte...

Künn zúg az ér,
pár loccsanása még elér,
s fönn fellegek.

Távoli reggel

A hajnalt
kakasok pletykázzák
                                mindenfele,
nálunk
ilyenkor reszketnek a vázák,
                                            fülledt virágok,
pohár víz,
s reccsen az ágyunk.
Úton vagyok,
                     s az ég is felhasad
                                                  előttem,
a por – alattam szunnyad,
a csillagok – fölöttem.
Vizet innék.
                    A fákon ágakra gyűl
                                                     a harmat,
Várom, míg az eső szálazó háziszőttesével
betakargat.
Még öt perc... akkor oldaladra fordulsz,
füvek közt sittyenő álmodat
                                            elérem.
Éjjeli vonat dohog helyére,
kormos napja ballagóban,
a tied ébredőben.
                                    Szervusztok,
széledő méhek!
                          – zümmög virágot érezve
                                                                    a vérem.

Utazás földeken-hegyeken által

"Furcsa, mákszemnyi földek
voltak itt,
talán
kökénysor húzott fel az égig,
a hegyeken, hol
végigment a lány,
a felhők most egymást váltják,
cserélik!"

Gyalog szeretek.
A láb szépen átvágja a reggelt,
az életjelző keréknyomokat,
a port.
Cipód azóta megkelt,
s hogy elnyeli a hő kemence,
az ég alá bújsz,
s végigkémlelsz az íves határon.

"A kökényeket nem találom.
E hatalmas földön keresem
a kenyerem,
a boldogságom,
a gerincet, hol végigment
a lány,
a tölgyet, mely alá leült
pihenni, várni –
egy szóra, távoli csók ízére,
s fűbe temette arcát."

Mellettem lépked valaki,
könnyű a nyoma –
talpa,
gyalog szeretünk,
apró
porfelhőket
kavarva.
Dűlőn, kaszálón, át meg át;
az erőnk nem kevés?
A táj szalad, fordul
az ég,
biztat egy csöpp
szemrebbenés,
s a karcsú ágak hajlanak,
testem
átengedik –
ketten vagyunk. A visszalengő
ágcsapást lehalkítja
szelíd
karom.
Folyóhoz érünk. Kezem egyszerűen
odaadom.

Állasz még, de a fények
Nagyon lassan
belehaltak
az éjbe.
Körültáncol a tücskök virgonc,
végtelen
zenéje,
észre se vetted, hogy
együtt jöttünk, vízen keresztül,
hegyen keresztül,
pedig az ugatások, mint őrtüzek,
csaptak az égig.

"Remegsz, hiszen nedves
a lábad,
térdig."

Találkozás

Találkoztunk,
Kegyetlen melegben,
az ágyon hemperegtünk,
s a kútban megposhadt a víz.
Tíz
másodperc, vagy valamivel több,
kettőnkből eltávozott valami
– legyek dongtak a hamvas ablakon,
összeszorultunk, szerettünk
nagyon.
Két apró pötty,
Valami furcsa megszokásból
összefutott, találkoztak
tebenned,
két ismeretlen idegent
hozott össze a távol
párnás méhedbe, egységük védni
minden karcolástól –
            dohányvirág meg sok más lusta illat
            rendre bilincsbe verte feszes izmainkat.

Dal

Gyalut álmodtunk
éle nélkül
– markába röhög a fa.

Láttad a tömpe göcsöket?
Kisimultak egy éjszaka.

Tiltó öledre

Tiltó öledre szálljon
annyi napfény,
amennyi páros létünk elkerülte:
ez fordított arány.
S mert kapálódzó benned az élet,
még fitogtatja gyűlő erejét,
hát páncélként simuljon
hasadra e
motyogó,
távoli beszéd.

Hova igyekszel

Hova igyekszel, kicsi senki?
Maradj nyugton, nem tudunk tisztába tenni,
hajunkon gondok nyargalásznak,
riadtan nézünk minden házat
– vaskapu, léckapu,
nem lehet bemenni.

Füstös égen csillag kormoz,
az idő lehúzza a láng
belét,
tunyán ébrednek meg a bokrok,
s míg elrúgom,
egyre ölel a rét.

Benned már
– haj, szúrnak itt a hangyák! –
örökmozgóvá lett a sorsunk,
apad, hullámzik
(apály, dagály)
ügyetlenül is jó szeretők voltunk.

Álmomban mérem,
hosszú szalaggal, épp az ég aljáig érünk,
lomb fölé,
lomb alá –
                   talán elférünk.

Mint tengericső

Mint tengericső,
síkos, csapzott bajuszú,
hántolatlan gyümölcse a földnek –
bújt a világra Attila.
Nem várta trilla,
harsona,
szenteltvíz se csurrant,
csak hurboltam azt a széles ágyat,
két deci önbizalmam marta a gyomrom,
állatnak is ostoba vagyok,
ha mondom
                   – gerincem csiklandta a hír,
                   mint egy tizenkettes találat.

Eszkabálunk valamit...

Eszkabálunk valamit,
s az újkori paradicsom ránk irigyen pislog.

Kezem,
mely eddig alvó rögre támadt,
s nyirkossá nyalta füstölő utálat,
szépen idomul
új szerszámaimhoz –
            aranyat ér a kalapáccsal,
            fűrésszel,
            vakolókanállal,
            fogóval, csővel, agyaggal,
            téglával, léccel,
            dróttal, szigetelővel...
Kényszerű békét építek körétek,
izzadok –
s vigyorogva intek utánad.

Mikrokozmosz

– Fújjad,
Attilám,
fújjad a nótát,
fújjad, fújjad,
az áldóját!

            Sután néz,
            gyönge hat hete ing a nyakán,
            rezgőfű a keze,
            szíve árvacsalán.

– Vedd le,
Attilám,
vedd a gömböt,
sárga labdát,
meleg-tömlőt!

            Sután néz,
            míg rozsdás sorsom kalapálom.
            Lába pitypangot rugdal,
            s onnan lép
            rá – látod? –
            az álom.

Eggyel több

Hétvégi pihenő
            – lelötyögnek az izmok
            feszülő dombjai,
gyűl az erő... Gyönyörben olvad a gyomor
            – ölelkezünk,
            majd kóvályogva, eltett munkánkra szállunk.

Szervusz,
hétvégi pihenő!

Az ember hamar kifárad,
úgy lép, ahogyan tegnap lépett
szép is,
meg tetszetős,
de megoldhatatlan képlet.

Eggyel több
mocorgó, hangos élet
rugója ringat
           engem,
           téged.

Eggyel több
gondolatból százezer szikra szökken,
sivalkodik, érvelni ösztökél,
ha megütöttem.
Eggyel több
a derű, vihogás,
a biztos béke,
halhatatlan s halandó ős –
           eggyel több
           a világ,
           azért ilyen erős.

Béka, béka...

Kicsi béka,
ficánkolj csak, egy-kettő!
– Fogom a lábad.

Díszes téka,
vigasztald a vérig
rágott anyákat!

Bújj hozzám,
míg a márciusi nap
légypetéket fülleszt a lámpán.

Kicsi béka,
mikor állsz meg a
magad lábán?

Attilát tologatva

Attilát tologatva nézem
az esőt.
Hegyi úton le-fel,
– kopik a lábam.

Orromra húzva sapka, szemüveg
zsebemben nyugtató tea,
s gödröt érve káromkodom,
ő meg motyog,
magában.

Szalmavirág

Hogy, hogy nem,
tele a váza,
hónapja már, kidobnám, de –
             ne dobd ki, anya
             virága!

Anya virága...
fakó, mindennapi derű,
mint egy háromkerekű
szekér...
befagyott teremtés,
csákós díszvezér.

Anya virága...
Miért nem hull a szirma?
Hallottam: szalmavirág,
vízbe se kell tenni,
s nem fonnyad, mint a dáliák,
rózsák, szegfűk, százszorszépek,
meg egyéb kerti virágok –
             mint a plakát-nap,
             mint a celofán-lángok.
Kukkot se
anyádnak!

Holnap már szemetünket
cicomázza,
s az asztalon:
             olcsó cigaretta,
             gyűrt zacskó
             meg a váza.

Idegen város...

Idegen városban járván,
szüntelen hajladoztak bennem
az otthoni fák –
            pucér, öltözködő ágak,
            gyantás törzsek,
            ingó koronák.
Üzletek halszemében
törpe világunk kerestem,
ámultam a tülekedésen.
Itthon vagy – mondom epésen,
s kihunyt a nap felettem.
Nők jöttek,
gyenge csípőt riszálva,
fel a fejjel,
emelt mellel,
kinek cserepes,
kinek rúzsos a szája.

Járművek – a gyomromon kopognak,
egyéb sem kell egy ilyen gyomornak,
görcsbe szorul, ökölbe,
mint a kéz,
s nehéz a láb, meg –
lélegzeni nehéz.

Név nélkül
surrantam, csak úgy,
erre-arra;
vagy – nyugalmat agitáló
rózsák közé ültem,
           fűre,
           kőre,
           padra.
Hosszú lábam az úton elbotolt,
izmaimban bújt meg a reggel,
– reuma – tudtam,
mégis bíztam, akár egy állat...
Aztán csak hazaértem,
vásárfiát is hoztam –
           háromnapos szakállat.

Kortársaim

I.

Én
értelek titeket
– jó napotnál
egyebet
nem tudok mondani...

Ti
harsogó,
derék gyerekek!

Köztünk nincsen határfal,
eperfáról is
közösen eszünk,
egyik a másikat húzza magával,
s falkában éljük
külön életünk.

Ta-ta-ra
dal indul,
ta-ta-ra...
rá csönd hull.

II.

Ma:
            két tücsök verekedett.
            Egy zöld tücsök
            s egy más, ki lábát fente.
            Ablakom alatt
            dúlt ez a csata,
            huzakodás...
            Trikóját még a kert is levetette.

Aztán:
            a kenderes fölött
            felhőkbe bújt az ég,
            s néhány meredten álló
            tő alá feküdtem,
            hogy óvna némiképp.

S mert ez is ide kívánkozik:
            szomszéd szomszéddal
            sakkozik,
            – kövér, hasas öregurak
            tologatják a bábukat,
            fehér, fekete,
            izzadnak,
            no meg – kutya ugat.

Ez volt a nap.
Csöppet se bánt –

            a két verekedő tücsök nem
            elefánt,

s ahogy hevertem,
            néhány kender az égre tört,
            hát kigondoltam
            pár derék
            fenyőt.
            A sakkozók – nyugdíjas nagyapám
            meg a barátja.
            Egyikük tán
            politizált,
            vagy csak úgy, járt a szája...

III.

Szeretünk együtt inni.
Divatból él az ember így?
            – Most azt hiszed,
            mutogatva nyílt sebeidet.

Iszunk –
            mert akkor nem kell nagykabát,
            mert lukba bújnak mind a nyavalyák,
            mert néha tücskök verekednek bennünk,
            mert kendert látunk, s fenyőt kell szeretnünk.

Iszunk –
            mert istenítjük magunkat,
            mert egyedüli isten Dionüszosz,
            mert jól vagyunk (felröhögünk),
            s kitapogatjuk lazuló hasunkat.

IV.

Hol vagytok, szép vidékek,
hol széthullattuk minden szavaink?
Egy asztal,
melynek éle önmagába fut,
lapján kilöttyent kávé –
tócsák, szivarhamu-dombok,
gyűrött papíros,
újságok zsúfolódnak –
elfér közöttünk.

Ki szemben ül,
dadog,
szomszédja avas tökmagot rág,
s így sorra, hogy az óramutató forog:
raccsol,
nyögdécsel,
böffent,
nyála foly...

Papírra vetve – ez hát a mosoly?

V.

Jambusra ver a szíve,
zakatol –
kórházba kéne vinni már.

Rossz éjszakákon rímekben
beszél,
párnája foszlik, hull a toll,
– keze
erőtlen, rút madár.

Asszonya nincs, de
van pipája,
dohányporos minden zsebe,
egy-egy világos délutánon
beszélget a világ vele.

Hogy van?
                Meg –
hogy nincs?
                Majd –
hogy lesz?
– kérdi, immár csak ezt,
ezerszer, dőlt kapu előtt.

Igaz, hogy elmegy,
egy délelőtt?
Elmegyek, elmegyek,
hosszú útra megyek...
                 (mert követ nem lehet,
                oda,
                a mellbe tenni).
Elmegyek, elmegyek...
Ír.
S ma már nem fog enni.

VI.

Szerelmes verset
de könnyű írni,
mint megenni egy vacsorát
            – ha éhes az ember,
            vagy teli gerjedelemmel,
            s nem talál sehol egy szobát,
            hogy versét rozsdás aprópénzre váltsa.

S ha mégis! –
            sercen, foszlik a varázs,
            rím, strófa – mind elillan.
            Semmi sem marad, csak a
            tunyaság
            síkos izmaimban.

VII.

Tulipánok és liliomok veszik körül
az álmát,
színeket, formákat hoznak ezüsttálcán neki.
Kutyaugatás szegesdrótja védi
házát,
pirospozsgás – a levegő teszi.
Arca borotvált, sátorként feszül a bőre,
szívesen belecsípnék, de halasztom,
egyelőre.
Kertjébe nem hord a szél tüskés
szükség-magot,
az esti ég is csak szűrve láttat véle
sok ringatózó csillagot.
Akácokon a méhek sóhajba oldják zümmögéseik,
hej-haj,
valahogy eltelik.
A föld erősen áll ollózó lábai alatt,
döccenve fordul,
szél fú és szembevág,
kezében hűvös biliárdgolyó
a világ.

VIII.

Sápadtak,
horpadt-mellűek vagytok,
pergamen-arcotokra hosszú
litániákat írt a sötét,
            a koppanó víz,
            az elemlámpa,
            riasztócsengő.
Megjösztök,
mert egyszer mindenki eljön,
ha nem került meszesgödörbe.
Ti, ferde szavak rabszolgái,
ügybuzgó hírmagyarázók kisded játékai,
évszázadokban számláló ismerősök és
ismeretlenek,
kiket ma nem vár otthon,
koraérő Rákóczi-szilva,
csak rend, levetett ruha
az ószeren
– olcsó kis holmi,
majd a 2-es trolibuszra ültök,
feszengve a fojtó melegben,
s elnéztek a fejem fölött
– ring az idő felettem.

IX.

Komédiások vonultak be így,
színpompásan,
roppant krumpliorral,
kis, bolhászó kutyákkal,
öreggé hervadt
asszonyokkal,
bódéval,
sátorral
nyikorgó kerékkel,
alacsonyak az árak,
tiéd,
akár a lókolbásznak
            – olcsó, rágós,
            s ha nyomja is a gyomrot,
            azért tőle világ még
            le nem omlott!
Izmod feszíted,
szájad tátod,
tojáson lejtesz lomha táncot,
de a tudás
valami más!
Nem üzlet, és nem
áldomás!
Mert hogyha intesz,
köd még el nem oszlik,
talán egy szúnyog libben majd odébb,
vagy fű görbül, s azonnal
visszahajlik –
és azt hiszed, hogy megbolydult a rét.

X.

Kit szeretek,
én igazságnak hívnám,
vagy ütött-kopott álom-anyának.

Kit szeretek,
én emberségnek hívnám,
mely nem vezérel ostobákat.

Kit szeretek,
szemembe könyökölve
tanítson a világra látni.

Kit szeretek,
a szívemet szeresse,
és akkor nem fogok hibázni.

Anyák

Két anyám van – a föld s a nap.
Egyik csöndes,
virágokat
nevel, a másik
koronás fákig
kísér.

Föld-anyám kendőt köt,
lábán csomós az ér,
mosolya ringó reggel,
együtt ballag a tehenekkel,
és gondolatban mindig
odavár.
Ráncos, elkínzott, kedves,
szöszhaja
nedves,
tövig harmatos fűbe jár.

Nap-anyám apró, meleg
asszonyka,
az égen talpal
(nem tudom, hogy is bírja talppal),
ahol csak járok, ő vezet,
kenyeret
ad, sátorrá ő feszít a fákon
százezer levelet.

Alkonyatkor
az ég szélére ülnek diskurálni,
az egyik köt, hamvas sötétet,
a másik földi csöndet
horgol,
és most már nem tudnak felállni,
békéről beszélnek, gyermekekről,
szavuk fülemnek élő strófa, rím,
s míg alszom, lopva
olvassák
verseim.

Elveszett birtokok (1969)

Erő-játék

Hazafelé
a patakparton
– ösvény tekereg alám
kitartón.

Néha megcsobban,
erőt játszik
– nádasom lusta vízben
ázik.

Bomló bugái
szelet nyalnak
– bólogatnak délnek,
nyugatnak,

s ha észak vagy kelet
parancsol
– amerre szél fú,
arra pancsol.

Ha kell, a vízbe dől
egészen
– feküdj csak mellé,
próbaképpen!

Gyökeret vet
otromba lábad,
s majd karcsú lesz
– figyeld a nádat!

Végtelen víz
csiklandja talpad,
elégedett a nádas
– hallgat.

Néha megsuhan,
erőt játszik
– öklendezve futok
a fákig

hazafelé,
a patakparton...
ösvény tekereg alám
kitartón.

Szitok, ima

Silányat gajdol ez a föld,
mi se jobbat.

Kutya is azt ugatja, ami van,
éjjel a holdat,

nappal sovány nyulat űz,
talán eléri.

Friss levél nyílogat a fán,
lehull a régi.

Nyomukban a szorongás
belevacog a versbe,

gyomlálgatja lengő hajunk,
s festi deresre.

Köd száll fel a kukoricásból
– szitok? ima? –

töményen gondol így a szeszre,
akinek nincs mit innia.

Ma is...

Ma is kántálnak katonáink –
verik az utat,
s dalolnak.

Verik az utat,
úton a port,
füvön a deret,
s gyakorolnak.

Verik a havat,
s ha van,
a szőke sarat,
dideregve a sorba szorulnak.

Ablakunk alatt vonulnak éppen,
így hallom őket, félig ébren,
verik,
verik álmom mezejét,
s a katáng szirmai hullnak.

Tíz év

Tíz évvel
az ember mit ért?

Még azt sem
tudja, mennyiért

szórja el,
fecsegjen a mohó világnak?

Miért?
– szívére hull a bánat,

agyára –
ködként – öröm száll,

kavargó
iszap s ökörnyál,

mindenki hatalmas, derék,
megijeszti egy lendkerék,

s jó robot
ez a tudatlan

bámulat,
ám – visszahozhatatlan.

Tíz évvel
az ember az erdőt csodálja.

Tíz év múlik,
s a fákat kivágja.

Hőség

Olvadt égen
madár úszik –
egyedül, ostobán.

Bágyadt puli magába búvik
ott künn,
az esztenán.

A dinnyecsősz elalszik,
bevonta puffatag
fejét a napról,

macskánk korán indul vadászni,
– reggeli hatkor.

Bolond idő nyilaz
nyakunkra,
pállott katlan a város...
Tengek előre, hátra.

Lendülő szelet álmodik
ki-ki a saját
homlokára.

Tikkadt világ
– akár a szomjú földön,
nő, csak nő a repedés bennünk,
s vagyunk –
pattanók, kemények.

Ilyenek lehettek a bozontos,
vakarózó, hajdani
szegénylegények.

Hangya-seregem

Valami nyomaszt, már
hetek óta –
bennem
köd gomolyog,
völgyeimet kitölti,
a készülődő füstöt visszanyomja,
riadt vagyok.

Vágyam:
a föld, mely bizton elaltat,
elhordoz,
amíg élek,
végtelen mezőkről álmodom,
dombon kószálok,
hogyha
félek.

Elég szorongás moccan,
s szétrajzik,
szívemből indulnak hajnalonként,
járják a hangyák útjait,
szabályosan,
kimérten,
s ha ágyba fekszem,
dolguk végezetten
ülnek el ők is,
szépen.

Különben: tudom,
mi lesz holnap.
Szeplőtlen ég, varázzsal.
De addig?
– meg kell küzdenem
minden nagyszájú
nyavalyással.

Aludjunk.
Hisz az élet
lépett ma is egy mozdulásnyit,
szívem barlangja
egyre szűkül,
hangya-seregem csöndben ásít.

Valami álljon

Ízekre szedve,
színesen,
bénán
a nagy daru
hetek óta fekszik a sárban –

már-már úgy tetszik,
elfelejtem
ebben a pompás olvadásban.

Csak egy gép,
hallom máris,
s kész a fintor:
végezd a dolgod, hadd heverjen!

Megfogadom,
ám ordít a hiány
– valami álljon azon a helyen,

mely mocorog,
csönget, zsibong,
fordul, feszül, kínlódik, lüktet.
Valami, ami tesz is valamit,
meginti langy szívünket.

Csillageső

1

Verőjét lengeti,
kovács az úr –
szikrákat nyög a ráf,
csillagesőt.

A napot azonnal leszakítják,
mint érett almát
– roskatag, hajló ágáról a fénynek.

"Forduljunk délnek!"

Verik a dobot.
Dombról a hang lesiklik,
párnás ülepét tépi a kökény.

"Fi-gye-lem!
Mindenkinek..."

Topog a szó fülek küszöbén,
tehén tőgyében langyos tej alszik,
vasvilla billen,
rőt kapa totyog,
tollas libáim levegőben úsznak,
szél jár a porral,
s benne – lábnyomok.

"Aki rokkant,
aki nem ép,
s már semmiképp sem foghatja
a kapa nyelét,
a világtalan,
a süket és a néma,
meg aki arra jogosult,
pecsétes kérvényt adjon be még ma..."

Tataram, tataram,
              az éjszaka hideg,
              szalmába süppednek a testek,
              a pille-remény ellibeg.
Tataram, tataram,
              számolnak az ujjak,
              süldőt tapogatnak,
              díszpárnára hullnak.

Reumás térdei
roggyannak –
Tóth Feri
ereszkedik a dombról, lassan lépeget,
ujjai gyűrik,
bogosan
motozzák a maszatos, gépelt
szöveget.

2

Három napja nem evett –
a körorvos bendője
korog.
Megvizsgált ötszáz beteget
– szidja ötszáz torok,
kertjében a dáliákat
rokkant-kedvükben letaposták az emberek...

Kendőzetlen a nyomorúság,
riszálja magát:
NÉZZETEK!
ez vagyok én,
csupa-sajnos és csupa-fájás,
kezemben nem fér meg a munka,

szemem hályogos,
rossz a szállás,
reggeltől estig reszket az öreg,
bolond szegény,
ez szélütött,
benne az ördög lakozik,
tegnapelőtt is vért köpött...

Dokink füstöl,
álla borostás,
jajongjatok, kérvényezők...
Ha lehetne,
megindulnának
dombokról is a temetők.

Üzlet az üzletet köti,
kórság a kórságot dagasztja,
susog a falu
– jár a szél,
gacsos bükkfát hasít a gazda.

3

Megszámláltattak a zengő sokaságok.
És könnyűnek találtattak mindahányan.
Öten nem kérvényeztek
– s kaptak,
akik otthon maradtak,
mert jártányi erejük alig volt,
s onnan, a dombról
Tóth Feri
a dobot nekik már
hiába veri.

S tüdejét bár köpje ki!
– hűlő ujjak matatnak,
lángok a fákba kapnak,

torkos kutyák harapnak
– akik nem kértek,
kapnak.

Ballagó kerekén gördül
az élet,
megnyomja a lágy heverőt.

Verőjét lengeti,
kovács az úr –
szikrákat nyög a ráf,
csillagesőt.

Porszemek játszadozása

Millió
s isten tudja hány
apró világ kering
              pamacsnyi por libeg,
              mokány szekér habarta,
              dülöngél a kerék,
              s a gazda rajta

és mindenik világ
izzadt
kezemre ül,
a nap lesüt reánk
              míg botorkál a ló,
              a tengely is nyikordul,
              elvánszorog az út,
              s a táj kifordul

mosolygó fényesség,
tenyerem terhe
táncolva érik,
s az élet oly falánk!...
              terül a széna, illatozik már
              mokány szekér felett az este,
              jó sátor ez, és elterül
              alatta ember, állat teste

millió s
isten tudja hány
világ néz csillagot magának
              majszol a ló, gazdája égre bámul,
              az ott lehullt, a másik biztosabb,
              a porszemek elültek, álmuk csupa játék,
              s csak én hiszem, hogy boldogak

az ott lehullt,
és jobbat nem találnak.

Szálljatok

Az érett tököt megcsípte a reggel,
s nyálkásra nyalta a kukoricást
– már teli vagyunk félelemmel.

A nap szekere cammog, ravasz kátyúba zökken,
hullnak az álmos méhek, lomha bogarak
– még itt lézengünk, szélütötten.

Szánalom-ősz köde lapul a földön,
hiába kacsingat pár kacér virág
– ne hagyd, hogy a bánat kitöltsön!

Szelíd vagyok, s a jóság sose szépít.
Míg harap a reggel, romló fogam vacog.
Agyam tüzel, s a láz is megerősít.

Hát szálljatok!

Cseveg a bányavíz

Elomlás előtt:
– megfeszülök,
s a végső szót leintem,
hallgat reám a vér,
segít
gerincem,
akár – támfa lehetnék,
ha akarnátok,
ha kellenék,
cseveg a bányavíz,
leszalad
oldalamon,
nehéz a boltozat,
erős a fogadalom,

hisz
úgyis beállok,
hiába óvnak sújtó
tanácsok!

Döng a kusza folyosó,
nem vagyok első,
nem is utolsó,
s libeg a fény.

Több napja

Több napja lesem,
honnan jön a hó majd
– a szurkos sövények állnak.

S merről támad a szél?
– hogy fűthessen, az élet
kivágja mind a fákat.

A dombok púpja tompán gőzölög, ropog az utak csontja is,
miért üvölt a fájdalom, mikor mondhatná halkan is?

Elrendeződik minden,
söpörj csak, hídra szálló,
vonító, kék huzat –

szurkos sövények állnak,
s fagyott markába fú
a ténfergő tudat.

Őszi idény

Újsághasábról vigyorog rám a messzi város –
ma éppen sáros a falu, a posta előtt falábbal járunk,
fontolgatja az eső: hulljon még, avagy úszna tovább
Erdély agyagos szíve felé, hulló gyümölcsöt rejtő őszi füvekre,
kutak köldökére, juhok gubancos gyapjára,
e sikamlós földre, elrontani borát,
reményét, mákonyát... A messzi város betűi
zsírosan fémlenek, beragad egy-egy idehülyített autó,
víz csurog hajamról, itt élek már hetek óta,
vár jóforma szobám, rideg ágyam, iránytűm bolond tánca riaszt,
őszi idény, megindul a vadászat, lábam sárba merül,
gondolatom ágak közt hintál, nadrágja hasad,
tekergő szellem, ki férceli össze a rést?

Köd nyeli...

Köd nyeli hangom,
torkom harapja,
nedves szőttese kiterítve a dombon,
véznára komorult fák között

juh kószál még
nyálkás füvén a kertnek,
sáros a bátoni út,
de még sárosabb a Kertmeg,
hol reggelenként nagy garral
dohogni kezd
a falu szíve
– a malom,
siváran leng a harang,
hevít két deci unalom-
űző, fanyar pálinka,
a nyár mocorog
gyomromban,
beleimben

repíts el, ó, tudós utálat,
végy szárnyaidra,
innen részeg dana fakad föl,
s zenés disznótor, a ház
ajtaja lóg,
tódul a füst kifelé,
tömött libákat úsztat a kényszerű patak

szólnék,
s a köd belenyelvel,
torkomba nyal, hogy köpködöm a földet,
mely ringat,
szalonnát-enni ád,
de kérj csak többet!

Járom az őszi határt,
vadkan inal,
előttem csörtet.

Káprázat

Dani barátom józanul
veri az ösvényt,
szótlanul
leng két keze
– páros kalapács,
farán a nadrág
megfeszül,
bírja a mászást, emberül.

Fegyverünk – kiváló,
töltényünk elég,
bodroz a völgy is,
vacsoraszagot,
leng lusta este,
a domború
ég
s Dani barátom mögött baktatok.
Nincs rendjén valami?
ma a világgal
történt egy s más
– mi már nem élünk?
összefonódni látom a fákat,
hallom locsogni a vérünk,
érzem, a föld
belereng,
pedig – rugókon járva lépünk,
Dani barátom elmereng,
s fogát
piszkálja,
amint felérünk.

Fegyverünk – kiváló,
vadlesen
nem is kell jobb –
már csattan a závár,
fűbe huppanó alma
a földünk,
hamvasan ül meg az esti világnál.

Dani barátom józanul
veri az ösvényt,
szótlanul
fújtat, tüdeje ép.
Milyen valóság ez
– ahova lépek,
hová irdatlan medve-talpa lép?

Tanya

Akár egy jó paraszt,
csucsujgat a tanító, moslékra éhes
disznóinak.

Álla sörtébe búvó,
haja a legvadabb vidéki paróka,
melyet ezer év kigondolt.

Az osztály ajtaját
szél nyekergeti, hazabukdácsoltak a gyerekek
guggoló,
tölgydíszes kunyhók felé
iramló ösvényeken.

Akár egy jó paraszt,
a tanító vakaródzik,
néha,
vasárnap –
macskamódra mosdik,
s hétszám falja a zsíros kenyeret.

Szétnéz a vidéken,
kutyája bolhát fogott az ülepén,
odakap,
belevinnyog az alkonyi csöndbe,
hajtásra vár szegény.

Akár egy jó paraszt,
téblábol a tanító, szobája s a hegyre kiszórt tanya közt.

A, B, C – kezdi
minden évben újra,
becsíp ilyenkor és
kiöltözött.

Akár egy jó paraszt,
duhajkodik, ha kell,
bambán hunyorog fel, fel az égre,
lába botor...
S míg fülledt földszagot
lehel,
csökött álmát ölelve hull a mélybe.

Csend van

Csend van.
Alattunk
a község cipésze ráspolyozza a talpat.
Sánta lábán
néha szökken,
bolha zökken
derekába.

Cinveder vizében ülepszik a salétrom,
bádogtető horpan
udvarló macska nyomán,
házitücsök nyekereg,
a fal
aprókat omlik,
szomszédban az ember
bora mellett
kesereg.

A falu üstjében
port habar
a szél
– felkelt, vidámlik, majd
elalszik újra,
vérmes szemű csóka-tanárnő
ágyszélen gunnyaszt
– csizmáját húzza.

Kevés kút egyikében
kutyadögöt találnak,
kihalásznák,
míg hátul a kertben
almát lopnak szőke suhancok.

S a hegyeken túl
észrevétlen lép újra meg újra
a történelem,
járnivaló, vadkannal teli az erdő,
le-leúsznak a malomig
a hangok.

A cukrászdából
kifogyott a kávé,
konyakot iszunk, s diót belezgetünk,
vadászpuskák öbét
vitatjuk,
szülőszobában hersen egy
köldökzsinór.

Néma az ól.
Fiam alszik,
asszonyom házifüzeteket javítgat,
piros ceruzája szemembe villan.

Csend van,
írom le, Európában, valahol.

Még pásztor...

Még pásztor a gyermek,
bár vége a nyárnak,
juhai közé búvik, dér elől
– miről álmodik így,
ritka eső ha
szemelget?

Iskola várja – padja üres,
könyvei nedvesen ülnek
a lócán, lábuk lóg,
felettük ásít a táska,
anyja üzen:
– Ne siess!

Lurkó, ne siess, kell a pénz,
majd jön a tél,
aztán tanulhatsz
– pásztor a gyermek, bambán fütyörész,
így köpi szembe
a holnap.

Szavait csűri, hümget
– mint az apja,
berúg majd, s hazafelé – danol,
a lányok combját tapogatja,
és állást keres,
valahol.

Még pásztor a gyermek,
bár hangos a törvény,
AZ ISKOLA KÖTELEZŐ,
nyűg ma a könyv még... akár a juhoknak
– ízetlen az őszi mező.

Füst tekereg, szalonnasütéshez.
Pad vár rá, s az iskola zsong,
miről álmodik így, ritka eső ha szemelget?...

Mert a világ feje
– kong.

Félig ittasan

Zúzmara száll a világra,
fehér,
meg nem remegő
bizonyság e tájon,
s a jég is ablakunkra surran,
pattog a bükk s a gyertyán,
két testvér-jó
hasábfa.

E nyugodt látványba a szenny
belebékül –
csúcsos pala és korhadt zsúpfedél,
jön,
topog egyre,
nyulak sarkában jár a tél,
s borom isszák,
csak fogy, kevélyül.

Rádióm reccsen,
ágy mellett langyos lábvíz
löttyen, locsog,
asszonyom főzi már a vacsorát is,
kutyám morog.

Gyermeki lárma gördül-bukik a padlón,
viháncol a vérem,
a vérünk,
mert beléptünk a télbe,
s ha közepére érünk,
szalonna, kolbász füstös íze jár át –
majd éjjelente hó hull,
élni segít a kamra,
kifutom négy falam
s pipázok –

tavasz is jön, de oly bizonytalan,
mint amit félig ittasan
itt magyarázok...

Levelek a brigádból

          Nagyapám emlékére, ki életében
          a traktor szónak esküdt ellensége volt

Első levél

Mostanában a földről álmodom,
városi vagány létemre,
paraszti földről.

A traktorista ágyat áhít,
melyben elnyúlhat
naponta többször.

Hol én gazt látok
              – az az útja,
hol füzek állnak
              – csak szimpla árnyék.
Fejét a vadzsályákba rejti
              – a költőnek mind puszta játék.

Nekem – érdekes látvány,
neki – bámész népség a magamfajta.
Ilyenkor felébredek,
szívem zakatol
– ő ül rajta.

Második levél

Kiégett masinák árnyékában ülök,
körül olajos fű,
szennyes, fekete,
mintha odvas fogából nagyot
sercintett volna
a mák éjszaka illó szelleme.

Kútvizet ittam
– hűsölök,
a traktorosok odébb, szalonnáznak.
Gőzölgő hegy fölött a pára
– gomolyognak a hőségben
a vágyak.

Vigyázva ringató álomra várnak,
míg átbiccennek két barázdát,
kátyút, útszéli gödröt,
puha zsombékot, árokalját,
s hátul az eke
harsogva fal,
mosdatlan fülükben bolyong egy ének
– nem túl vidám,
nem is búsongó,
unott,
akár a traktor hangja,
s búg,
mint szobába rekedt dongó.

Harmadik levél

A legénykék, ahogy kinőnek az iskolapadból,
s a lányok csecsét fogdosni kezdik,
rágyújtanak az apjuk előtt,
s egy jó szakmáról álmodoznak.

Az úton port kavar a szomszédék fia,
tülköl, harsogva járja a falut,
villogó fogai közé akácfürtöt csippentett,
hivatalos minden lakodalomba.

Legénykék – újra iskolapadba ülnek,
motorszerelést tanulnak, agrotechnikát,
könnyen pálló ülepük szoktatják a vasnyereghez,
s már nem cicáznak minden lánnyal.

Negyedik levél

"Hallottátok a Józsi esetét?
hetedik határban furikázott,
esett, s eső után a gidres út felázott.
Tudj'isten, az éjszaka merre tekerte kormányrúdját, ivott-e,
apám mondja
– szakadékba zuhant, vaslova agyonnyomta."

Nyolc arcra ont fényt
nyistergő tüzünk
– jajongó kórók égnek –,
egész brigád.

Kezünk, e furcsa jószág,
tétován mozog,
nyújtóznak egyet lustán mind az ujjak,
hej, mennyi jóra képesek,
s néha ostobán
megvadulnak!

Ötödik levél

Igaz, az ember még hibázik
eleget,
néha – túl sokat.
Vigyázva kell pofozni mégis
szavainkkal
a sorsokat.

Most itt ülök
– a földet szántják,
gyengülő gyomruk összerázzák,
ám – nemsokára elmegyek.
Nyers beszédünk
szívükbe szúrva
mérges fullánkú fegyverek.

E perceket,
míg látjuk egymást,
felőrli a mohó idő.

Boruló ég feszül föléjük,
s körben
– barázdás tengerek.

Utóirat

Nekem a látvány – érdekes,
neki – bámész népség a magamfajta.
Ilyenkor felébredek,
szívem zakatol
– ő ül rajta.

Didergő

Szurkál pici tűkkel,
s nem melegít hiányod,
könnyen felhűlő combjaid
összezárod.
Péter bátyó, mi is
didergünk,
te, én, meg a lányod.

A dolgok persze összetettek,
s deríteni lehetne mindent,
isten helyett –
hiába szidja,
előszedni egy kicsi-istent,
s marhatnák gyomrunkat a lángok,
              hiszen a pálinkát, ugye,
              kifőzték,
              s a rengő disznót is leölték,
              pompásan nyílnak
              lelkünk rétjén a
              jégvirágok.

Mondhatnék mást is –
hogy ez így jó,
akár a kényszerű behívó,
mert szép a szelídség,
de hát az éles-
fogú magány megtanít egyre-másra...
– ezért kell hát,
az okulásra?

Hiányzol –
s ha valami hibádzik,
legyen fű avagy
fa
az a másik,
megkeresik egymást, ha jónak
találják s összetartozónak
kapcsos lényük –

a mezőre dér hull,
lázongó némaság a táj,

az erdő fázik, kiabálj,
állathoz kerget állatot a fagy,
messze vagy tőlem most,
ide szaladj,
koronás hajad lobog,
csapongva fésüli
a kristályos valóság...

Sovány cseppenként
gyűldögél
egy parasztkályhányi jóság.

A dombon át

Paptöke kókad,
vadalma hull,
a lapi fonnyad,
ördögszekér szikárul.

Péter bá megy a dombon át,
szeme szűk,
szíve tágul.

Lábát nem fogja nyavalya,
amíg remél,
a lépést is kibírja,
szorítja gond,
szorítja föld,
nincs vízjeles papírja.

Péter bá megy a dombon át,
megnyílik erdő,
s nem parancsra
– fogy, fogy az útja,
döng a láb,
nézzük e képet legalább!

Paptöke kókad,
vadalma hull,
ki dombon jár, az itt az úr –
zsebe üres,
füttye hegyes

(vinnyog a föld, törleszkedik)
s a lomha por is rásimul.

Zöld bánat

Kovács!
Nem szól a kalapács. –

              Mi ez?
              kihűlt kemence,
              egércsemege –
              fújtató,
              a vasak lelkét rozsda nyomja.

Kovács
– a kalapács!

              Sarokban szalma
              – kotkodács!
              A látvány leverő,
              szanaszét
              heverő
              – semmittevés!

Lovamra kell,
ki veri fel?

              Diófa szárad,
              sír, sután
              – körözve leng, és
              meglegyint
              a tépett szárnyú délután
              – erőtlenül, puhán.

Biztos – beteg,
vén volt s keszeg...

              Nem csíp fogója
              – elpihent,
              a munka szép mívű rugója
              kuporog most
              egy verkliben
              – a semmiben.

Mióta már?
Ki vette volna észre...

              Nem vette észre
              senki sem.
              A kalapács
              a földön nyugszik,
              kovács
              – a szerszám nyeliben!

Ők emlékeznek,
milyen volt
– kemény, lesújtó, iszákos, és
hiánya fáj,
mint sarlóélnek
a ravasz repedés.

              (Táj
              s ember –
              sok mindent elfelejt,
              ahol hiány,
              pár fűmagot
              elejt.)

Gyerünk, lovam!
              – kínlódik az állat.
Elég kovács van!
              már zöldül a bánat.

Elveszett birtokok

Három falu
              – kezemben voltak –
                                          elveszett,
ülnek a ködben,
              ölük kitárul,
                            belehullnék,
de ez az élet,
              melyet oly silányul éltünk,
                                          kergetett,
lobogó ruhám is
              kifakult rég,
hallom az ég
              nevetését,
                         – egyre csúfol,
vigyorgó, mint
              egy jó szekér
                            váraljai alma,
tekei tűz ropog
              alattam,
melyen a tél
              is
              megtörik,
s az erdőre vágyok; –
              ha sáros a cipőm,
                            előttem állnak
a vályogvető
              szentmártoni
                            cigányok...
Három falu
              – kezemben voltak –
                                          elveszett,
emlékek pora lebben,
              s mint kifosztott gazda –
                                          járhatok
e fájó világgal
              idegemben.

Kórházi kartotékok

(Valami baj van)

Feküdj be!
              – Katt... valami baj van,
hörög itt-ott a gépezet.
              – Orvoshoz!
                            – Mi ez?
              – Betegség?
                            – Hajlam?
              – Miért vizeltem véreset?

Az utcazaj hulláma összecsap,
és fennakad
egy üvegfalon...
– Akarod? – kérdezed magadtól,
és mész, pedig –
nem akarom!
Még élsz, és mégis – haldokolsz,
nem a tiéd ez a világ,
hol annyi baj s kín
kavarog –
              rohamok,
                              sebek,
                                          kólikák,
felvágott, aztán összevarrt hasak
hegednek szépen a pokróc alatt,
s az ápolónők
homlokán
fehéren kúszik föl a nap.

(Pihenj hát, ostoba...)

Pihenj hát, ostoba!
pár éjszakád – "egészség forrása lehet..."

Reccsen az ágy, ha forgolódom,
hát fészkelődni sem merek.

Bársony sötét kopogtat ablakunkon,
keze neszez a sikló
üvegen,
két villogó szem, melyen át
ha nézek,
a város fölé emelkedhetem,
s ringat a morfiumban alvó
hideglelős lélegzete,
kavargó hortyogás a derékaljam,
párnám homály –
megnyomhatom a csengőt,
ha annyira fáj –

              zavaros álmából lódítaná az ápolónőt
              a billenő-szék meg a berregés,
              csurranó nyálát törölné,
              felkattogna papucsa a kongó kövön

– hát jöjj, átkozott pihenés,
duzzadt arcát érintse lágyan az öröm.

(Élni kell)

Tízen vagyunk,
közülünk valaki életét
most ajándékba kapja.

Megül a csönd, és vér pötyög
– TRANSZFÚZIÓ –, a lelket adja,
tompa dübörgést éleszt mellkasában,
eszméletlen hever az ágyon,
egyetlen dolga – élni kell,
hogy a vér utat találjon,
s benne a cukor, fehérje
– gurgulázva futnak le a csövön,
ez a szabadulás reménye,
fogva tartja tíz köröm.

Ki jól él,
erre sosem gondol,
s ha odakerül, majd elválik,
vannak-e kötelékei,
hogy tartsák –
az emberi világig?

Élni –
ennyi még nem elég,
legyen haszna benned
a vérnek –
ne csak tested lüktessen tőle,
hanem a szenvedélyed.

(Az emberiség tenyerén)

Csak panaszkodni kell – itt
ez a törvény,
végighallgat egész sereg,
s már mocorognak fönn a polcon
számodra is
a gyógyszerek,
ágyadra ül, aki ma még
medicinát tanul,
faggatjuk egymást, összeláncolt
minket a helyzet
óhatatlanul.
Jó volna helyet cserélni,
ha szabadulni nem lehet,
szívesebben végzem a dolgom,
s írok
tökinda-verseket,
kúszik bennem a nyugtalanság –
az emberiség tenyerén
de jó volna pihenni másnak!
– nem erre születtem én,
így csak foglalom az ágyat,
míg mások az állomáson hálnak,
ha elnéző
a teremőr,
sorsukról nem beszél a látszat,
jegy helyett gyűrött
beutalócédulákat
próbálnak fölmutatni...
így forrong bennem az alázat.
Mégis,
az ágyban kell maradni.

(Húsból s vérből)

Akadozó testünk ma pénzt emészt,
sokba kerülünk a világnak,
túlértékeltek minket,
azt hiszem,
tisztelt embertársak!

Nem vagyunk angyalok,
nincs különleges küldetésünk,
húsból s vérből
lettünk mi is,
mint G., a részeges cipészünk,
vagy Z. – fél tüdejét valahol elhagyta,
S. – a műfogsorát reám hagyta...

Vesémre öt külföldi drága
filmet pazaroltak,
pedig nem iszom, a vak is látja,
s fityingembe sem kerül,
kúrálnak egyre-másra...

És én?
– szeretném szavaim felét a fél világra pazarolni,
s a fönnmaradó más felet
a többinek őrizni meg
– ha nem bírnak,
tudjak helyettük szólni.

Dadogjam el

Kis tollászó,
vézna madaram
– szállj,
csak
szállj,
buta körben,
s ujjaim bokrai közt
ülj meg egy percig,
egyetlen perc,
míg
csőröd kitátod,
madaram,
fészkéből korán kirámolt
árvaságom!

Ékes
tollaid az idő megtépte,
s pótolni őket
– nem volt erőm.
Szállj,
csak
szállj,
gyere végre,
dadogjam el,
mi három éve bánt
s emel.

Bajunk – emberi baj –
akár a hullám,
hajót dobálna,
s parti kövek közt
porlik el.

Meztelen kard

Ahogy mondják – együtt vagyunk,
s élünk, mint
Marci Hevesen,
urát az asszony
hazavárja
– meleg a déli levesem!

Mily kevesen
tudják,
hogy szívünk-eszünk majd rámegy egyszer,
rossz alku volt,
belátom.
Attila bőg,
zokogsz te is,
idegeinken citerázom.

Sárkányfogunk viszi az ár,
kihullott,
mikor úszni tanultunk
– nyirkos, esős ez a nyár,
s nem melegít
a múltunk.

Asszony vagy,
gyere, bújjunk egymás ölére,
– fogadj be, kedves!
S aztán?
Pereg minden elölről,
s új este jön,
picit szerelmes,

fanyar,
civódó,
lebegő,
sújtó
– fejünk fölött meztelen kardként
suhog a laskanyújtó.

Ember vagy,
társam e földön,
s épp mellettem nincs helyed elég!
– élünk, mint Marci Hevesen,
s bolondul táncol
fönn
az ég.

Vonz és taszít

Bocsáss utamra
visszatérek
gyere velem
maradj most
ne haragudj
a fene bánja
mit akarsz
csókolj sokáig
tuszkol a gyermek
hisztériás
színházjegyünk van
spóroljunk
mennyi pénz maradt
költsünk
sáros a cipőm
hagyj aludni...

– vonz és taszít minden szavunk,
ugye, nem fogunk beleunni?

Béklyós ló

Attila alszik – mit csináljunk?
Szobánkhoz, ím, kötve vagyunk,
agyunkig futnak a szálak
– csöndben ülünk, és
hallgatunk.

Leng a magas fű ablak alatt,
borzolják-tépik kerge macskák,
táncol a fény is, a padlón
szilánkjai úsznak,
néma halacskák.

Jó a meleg, s elült a kövér légy
– pihenő repülőgép, míg pilótája hever,
öcsém gitárja cincog, s a levegőből
csapnivalóan rossz
koktélt kever.

Kedves idill, de szörnyen untató,
türelmünk – béklyós ló, kapál,
fejét a csillagokra ejti,
kezes állat,
jó szóra vár.

A rádió híreket mondana – de nem,
varázsszemét régen lehunyta,
az élet – ohó, de messze ért,
nem hentereg ilyen szirupba!

Szívünk óráját hallom – zakatol,
zakatol, zakatol, ez a dolga,
lomha világunk görgeti,
mintha semmi sem
történt volna.

Néha csodállak...

Néha csodállak, mért nem veszed azonnal a táskát,
s csomagolsz, remegő térdekkel a földön,
mint bárki más.

Vitáinkban konok vagyok és durva fráter,
mit másnak szánnék, fejedhez vágom,
én ostoba!

Szíjas szavaink csípnek, marjuk egymást,
Attila – parányi békekövet – nyüszítve sürög lábunk alatt,
de hiába,

van egy börtönünk, iszonyú, 52-es szoba,
ilyenkor, mint a köröm, rácsok nőnek az ablakon,
s kacsint az őr.

E szűk hodályban minden összegyűl,
részegség, bánat, szerelem, gyereknevelés,
s a nagymosás,

mely vizesborogatás életünk homlokára,
nyugalom! – harsog a friss lepedő,
s ágyra terül.

Beteges, epeízű az alkony, jön az este,
testünk hanyatt dől, valahol egér rág,
el is alszunk.

Ha ki látna – ezek itt ketten álmukban sem eresztik egymást!
Én nem tudom, de helyed van a hónom alatt.
Odahúzlak.

Ezerévnyi magasban

Úgy szövetkeztünk mi ketten,
ahogy a múltban idegenek voltunk.
Városi csemete – húztad a szád
legelőször,
s motyogtam erre – falusi liba.
Kimérted az árkot is közöttünk
– ezerévnyi széles,
ugyanannyi mély,
s a mart szegélyén ülve, néha,
bámultuk egymást,
én – mint leng a lábad
ollózva, lágyan,
te – keskeny, eres kezem, amint
szikkadt füvet tép,
s hosszú sorban ciperészték ösztöneink morzsáit
fürge hangyák
ködön át,
míg a mélység dohányszagú torka meredt ránk
– szerény mosolyú,
felemás ismeretség
volt a miénk,
s most itt vagyunk, ezerévnyi magasban,
malmunk őröl, szakadatlan,
fogát hullatja az idő,
ma zápor volt,
és minden árokalján a balzsamos fű,
nézd, kinő.

Légköri zavarok

Majd ősszel elmész.
Lám, gólya lettél,
repülni tanulsz, újra
– nevettél,
mikor megjött a hír,
hogy a dési hegyek alatt,
végre,
tanárnő lettél.

Majd sírtál
– én, a veréb
kitelelek a városi kövön,
s ha csikorognak a havas esték,
küszöböd előtt fagy meg
az öröm.

A munka – kell,
dolgozzunk csendben-rendben,
mi sem különben,
mondja más.
Az életünkkel ki törődik?
– fagyos a dési állomás
köve,
szívedig fut az út, s kiráz,
utolsónkat is odaadjuk, hát
idd ki szerelmünk mélyét-hosszát!

... Telefon sír, zümmög a drót közöttünk, magyarázgat.
Most megverted Attilát.
Reccsen a hang, légköri zavarok.
Indulok hozzád.

Ha

Ha csókoltál,
megült a szalma,
ha könnyeztél,
romlott az alma.

ha vizet hoztál,
szántalak,
ha aludtál,
csodáltalak,

ha búcsúztál,
a kutyák még aludtak,
ha megáztál,
taraja nőtt az útnak,

ha szerettél,
Attila bőgött,
ha elmentél,
senki se főzött,

ha nem bírtad,
hagytam magam gyalázni,
ha nem bírtam,
nem hagytál fázni.

Törvény szerint

Batyuinkat
              földre rakva
ácsorgunk,
               hárman,
                            nap alatt.
Türelmem
              becézgeti még
a salétromos falakat
– Attilának
              vizelni kéne,
anyjával bokorba szalad.

Tehergépkocsi rokkan
                            a súlytól
– tülekedő testünk
                            lehúzza,
s visszafizeti, kamatostól;
gidres-gödrös,
                   végig,
                            az útja.

Három vándor.
              Helyünk keresnénk
e szűk földön, de –
              lehetetlen,
egyre hallom:
"Törvény szerint..."
nem élhetünk együtt,
                            mi ketten,
s a lurkót
              ki hogy bírja, tartja,
üvöltve bőg egy szűk szobában,
nyikori ágyban –
              velünk,
vagy magára
hagyva,
              s reggel facsaró víz a párna.

Törvény szerint
                vonszoljuk
                            erre-arra még
magunkat:
                  te itt,
                             én ott köhögök éppen,
lázzal,
             anélkül,
                            hideg ételt harapva...