ZIGÁNY ÁRPÁD: A BŰBÁJOS SZIGET

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2013
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5406-22-5 (online)
MEK-11962

Régen, nagyon régen, amikor még tündérek laktak az erdőkben és óriások uralkodtak a hegyek tetején, volt egyszer egy szegény ember, aki annyira koldus volt, hogy csak egy falat kenyeret sem tudott adni két apró gyermekének: Szőkének és Barnának.

Holdvilágos, csendes éjszaka volt s a két kis fiúcska éhesen, de panaszkodás nélkül lefeküdt. Lefeküdt a szegény ember is, de nem tudott elaludni. Nem jött álom a szemére, ha arra gondolt, hogy holnap még csak el sem mehet munkát keresni, mert ezt a két kis fiúcskát kell gondoznia. Nyugtalanúl hánykolódott ágyában és elkeseredésében végre is arra határozta magát, hogy korán reggel beviszi fiait az erdőbe és ott sorsukra bízza őket.

- Talán, ha valami tündér meglátja, hogy el vannak hagyatva, megszánja őket, - gondolta magában - ha itt maradnak velem, úgyis éhen halnak; hátha így jobb lesz.

A két kis fiú örvendezve ugrott föl és miután felöltöztek, apjuk kézen fogta őket és bevitte messze, messze a rengeteg vadonba, ahol a fák koronája már oly sűrű fátyollá fonódott össze, hogy a napsugár sem bírt rajta keresztül törni.

- Akkor hát aludjunk egyet a fűben; ha kipihentük magunkat, megint tovább megyünk.

És úgy cselekedtek. De alig, hogy a szegény fiúcskák elszunnyadtak, apjuk szép lassan fölkelt és óvatosan elszökött mellőlük. Otthagyta az ártatlan kis gyermekeket s elment munkát keresni; még csak hátra sem nézett, még csak egy könnycsepp sem csordult ki a szemeiből: mintha Szőke és Barna nem is az ő fiai lettek volna.

- Hiszen, ha velem maradtak volna, úgyis éhen pusztultak volna el - mormogta magában; aztán rájuk sem gondolt többé.

Midőn aztán a két fiúcska fölébredt s egyedül találta magát abban a sűrű rengetegben, mely egyre sötétebb lett, mind a kettő halálra rémült. Keserves zokogásra fakadtak, mert az éhség is gyötörte őket és kétségbeesve hívták atyjukat, tördelték apró kezecskéiket. De hasztalan; bár rekedtté sírták és kiabálták magukat, zokogásukra csak a vadon erdő viszhangja felelt.

Mikor végre látták, hogy senki sem jön segítségükre, elkezdtek remegni féltükben, hogy egy eltévedt farkas fölfalja őket; ekkor a rettegés csaknem szárnyakat adott nekik s lélekszakadva futni, rohanni kezdtek, kifelé a sűrű erdőből.

Kézen fogták egymást, hogy el ne maradjanak s aztán hol futva, hol lépésben csak mentek, mendegéltek, remélve, hogy egyszer majd csak kijutnak a szabadba; de minél tovább mentek, az erdő csak annál vadonabb lett.

Egyszerre csak a rengeteg ijesztő csendjét síró, könyörgő szózat verte föl, melyet a zizegő esti szél távolról hozott feléjük:

- Ki vagy? - kérdezte újra a két fiúcska, nem tudva még azt sem, hogy honnan, melyik oldalról jön a szózat, oly közel hallatszott hozzájuk.

Aztán kimeresztették a szemeiket, fürkészve néztek maguk körül mindenfelé, de nem láttak senkit és semmit, csak egy aranyos szárnyú kis legyecskét, amely egy pókhálóba keveredve, kétségbeesetten vergődött.

És azonnal szétszaggatták a pókhálót és kiszabadították a szegény foglyot.

- Köszönöm, - hálálkodott az aranyszárnyú légy, mihelyt szabadon érezte magát - meg akarom fizetni a szivességteket és azért intelek benneteket: ne kóboroljatok ily későn a vadonban, mert a farkasok fölfalhatnak mindkettőtöket. Most menjetek csak egyenesen erre - és kelet felé mutatott - egészen addig, míg egy kis kunyhóban világosságot nem láttok; ott zörgessetek be és mondjátok, hogy a legyecske küldött titeket: akkor megnyílik az ajtó.

Ezt mondva, vídám dongás közt elrepült. Szőke és Barna pedig mélyen elcsudálkozva néztek utána; azt hitték, hogy álmodnak és sokáig alig tudtak magukhoz térni bámulásukból.

És megindulván, újra mentek, mendegéltek; az erdő pedig egyre sűrűbb és sötétebb lett, de sem a kunyhó, sem a világosság nem mutatkozott.

Barna már annyira kifáradt, hogy alig bírt a lábán állni, Szőke pedig majd meghalt féltében a farkasoktól; de azért az éhség és a remény csak tovább űzte a halálra csigázott gyermekeket.

Végre a fák sűrű lombjai között átcsillant valami fényesség, amely egy pillanatig ragyogott, aztán megint eltűnt, mintha táncoló, bolygó lidérctűz lett volna.

És gyorsabban igyekeztek arrafelé, ahol először látták fölragyogni a világosságot.

És mikor már sokáig, nagyon sokáig gyalogoltak, végre csakugyan odaértek a ház elé, melyben a mécses égett.

Az ajtó, mintegy varázsütésre, azonnal kinyílt s a két testvér egy tágas, világos szobába lépett, melyben az asztal már föl volt terítve két személy számára; a jó vacsora ott gőzölgött a tálban s betöltötte a szobát kellemes illatával; de rajtuk kívül egy teremtett lélek sem volt a szobában.

- Vacsoráljunk meg - felelte Szőke. - Nem látod, hogy ezt nekünk készítették?

Erre aztán nekibátorodva, az asztalhoz ültek és derekasan hozzáláttak a vacsorához, mert nagyon éhesek voltak; sőt még gyümölcsöt és süteményt is találtak a pohárszéken és annak is megfeleltek. Mikor pedig jóllaktak, akkor leültek a kandalló mellé, amelyben vidáman pattogó tűz égett, de nem mertek elaludni, noha majd eldűltek a fáradtságtól, mert féltek, hogy eljönnek a farkasok és álmukban felfalják őket.

Hosszas tanakodás után végre abban egyeztek meg, hogy felváltva fognak aludni s addig, míg az egyik alszik, a másik ébren marad és vigyáz; de alig, hogy ebben megállapodtak, mindkettőjük szeme lecsukódott s édesen elaludtak, mint a tej. Nem is ébredtek föl egész hajnalig, mikor a kakas kukorékolása verte fel őket édes álmukból.

Midőn kinyitották szemeiket, a ház, a mécses, a terített asztal, a kandalló: szóval minden eltűnt s ők kint hevertek a szabad ég alatt, az illatos fűben, egy magas hegy tetején; a hegy lábánál pedig végtelen messzeségben hullámzott az óperenciás tenger, úgy hogy se vége, se hossza nem volt, csak a közepén volt egy óriási nagy izzó gömb.

Szőke és Barna meglepetve néztek egymásra és aztán félénken tekintgettek körül.

- Tündérországban vagytok - felelt hirtelen egy mosolygó, csodaszép leányka, aki váratlanul bukkant elő a bokrok közül.

A két fiú megszeppenve bámult a ragyogó arcú teremtésre, aki úgy libegett, mikor ment, mintha nem is a földön járna; félénken kérdezték újra:

- Az a Bűbájos sziget, - felelt a leányka - abban az országban mindenki boldog és szerencsés, de csak azok juthatnak oda, akik erre igazán méltók.

- Oh, kedves tündér, - könyörgött a két gyermek összetett kézzel - légy olyan jó, mint amilyen szép vagy és vezess el bennünket a bűbájos szigetre.

- Ez nem áll hatalmamban, - szólt a tündérleányka - sőt még királynőm sem tudná ezt megtenni, noha azért küldött engem hozzátok, hogy rajtatok segítsek. Ajándékot hozok tőle: ezt a két apróságot, amelynek segítségével talán eljuthattok a bűbájos szigetre; de sohase feledjétek, hogy ez az ajándék csak a jókat segíti, a rosszakat ellenben romlásba dönti.

Ezt mondva, Szőkének egy aranygolyócskát, Barnának pedig egy lyukas mogyorót adott.

S mialatt a két gyermek egymásra bámult, mert nem értették e különös tanácsokat, a tündérleányka hirtelen úgy eltűnt szemeik elől, mintha a föld nyelte volna el.

Sokáig szemlélgették a tündér ajándékait s aztán Barna, aki elégedetlen volt, hogy nem az aranygolyót kapta, hanem a lyukas mogyorót, így szólt:

- Mindig meg kell becsülnünk azt, amit ajándékba kapunk, - feddette meg bátyját Szőke - én az egész világért sem adnám oda az én golyócskámat.

- Mert te szerencsésebb voltál, - bosszankodott Barna - én pedig... hiszen látod...

Ettől a pillanattól kezdve minden kicsinységen összepereltek és civakodtak; nemsokára már verekedtek is és mivel Szőke volt a fiatalabbik, ő húzta a rövidebbet, mert Barna annyira helybenhagyta, hogy már alig bírt menni.

Midőn jóllaktak gyümölccsel, melyet a körüli fákról szedtek, leheveredtek a fűbe, hogy pihenjenek. Szőke azonnal el is aludt, de Barna, kinek fejében egy gonosz terv forrott, nem húnyta le a szemét, hanem megvárta, míg öccse elalszik. Ekkor óvatosan hozzá csúszott, átkutatta a zsebeit, kilopta az aranygolyócskát, melynek helyébe a lyukas mogyorót tette. Aztán fölszaladt a hegy tetejére s ott elrejtőzött a bokrok között, mert be akarta várni, hogy mi történik, ha öccse fölébred.

Mihelyt a kakas ismét kukorékolt, Szőke fölébredt s amint körülnézve, nem látta a bátyját, hangos sírásra fakadt és keservesen szólongatta, hívta Barnát.

Életében még sohasem volt egyedül és nagyon félt a farkasoktól; de mihelyest az aranygolyó helyett zsebében a lyukas mogyorót találta, mely folyton ugrált és táncolt, azonnal megértette, hogy Barna miért tűnt el és nem is kereste tovább. Ellenben minden reményét a lyukas mogyoróba helyezte, amely folyton ugrándozott, táncolt a zsebében.

Szőke nagyon megörült, mikor látta, hogy a lyukas mogyoró szót fogad neki s így szólt:

Ekkor a lyukas mogyoró megindult és lassan görögve haladt lefelé a hegyről, úgy hogy Szőke mindenfelé kényelmesen a nyomába hághatott. Mikor pedig leértek a tengerhez, a lyukas mogyoró egyszerre átváltozott gyönyörű vitorlás hajóvá, melynek három sudár árbocán hófehér vitorlák voltak kifeszítve; bent pedig egész sereg hajóslegénység volt apró törpékből, akik sorfalba állva, hívógatólag kérték Szőkét:

Szőke pedig nem kérette magát, hanem örömtől dobogó szívvel beugrott a fényes hajóba, amely azonnal megindult és gyorsan, mint a szél, vitte a bűbájos sziget felé. Barna mindezt látta a hegy tetejéről s mikor a hajó nyílsebesen távozott a parttól, elkezdett lefelé rohanni a hegyről és közben dühösen kiabált:

De a kiabálásra senki sem hajtott; a hajó dagadó vitorlákkal siklott tovább a tükörsíma tengeren, míg végre teljesen eltűnt. Ekkor Barna kétségbeesetten a földre vetette magát és keservesen sírva, haját tépte fájdalmában.

- Az öcsém ellopta a lyukas mogyorómat és most azzal utazik a bűbájos sziget felé - szólt Barna sírva.

Mialatt e szavakat mondta, az aranygolyócska, mely a zsebében volt, olyan nehéz lett, hogy már nem bírta el és súlya alatt leroskadt a földre.

- Egy golyócska volt a zsebemben és most egyszerre olyan nagy és nehéz lett, hogy nem bírom el.

Ezzel elővette a zsebéből az aranygolyócskát és bámulva látta, hogy az már nem arany többé, hanem fekete, ócska vasdarab.

- Látod, - szólt a boszorkány - hazudtál és a golyócska vasdarabbá változott. Mondd el az igazat, akkor segítek rajtad.

Erre Barna, mélyen megszégyenülve, mindent elmesélt a boszorkánynak, úgy, amint történt.

- Tudd meg, hogy én ellensége vagyok a Tündérkirálynőnek, mert ő szép és fiatal, én pedig rút és öreg vagyok! De ha sikerül a bűbájos szigetet elpusztítanom, akkor ő lesz öreg, én pedig megfiatalodom. Neked kell segítségemre lenned, hogy a szigetet elfoglalhassam, mert a tiéd az aranygolyócska, amelynek varázsos hatalmával a sziget elpusztítható.

- Légy bátor és erős, hogy minden akadályt legyőzhess; de legjobban arra vigyázz, hogy az aranygolyócskát ki ne add a kezedből, mert ha a bűbájos sziget királya birtokába kerítheti, akkor még erősebb és hatalmasabb lesz, mint most, mi pedig örökre elveszünk.

- Taníts hát meg rá, hogy mit tegyek; bátorságom van, az aranygolyócskára pedig úgy fogok vigyázni, mint a szemem fényére.

- Mindenekelőtt - felelt a boszorkány - el kell menned a mi királyunkhoz és ravasz módon föl kell bujtanod, hogy háborút indítson a bűbájos sziget ellen. Ha ez sikerül, te leszel a fővezér és vezetni fogod az egész sereget; de emlékezzél meg, hogy a föld, a tenger és az emberek mindnyájan ellenségeid lesznek, azonban valamennyit legyőzheted, ha az aranygolyócskát mindig magaddal hordod.

Barnának eszébe sem jutott, hogy a veszélyekkel törődjék; egészen boldog volt, hogy a királyhoz mehet és hadvezér lesz.

Mihelyt a nap lenyugodott, a boszorkány leterítette a földre a nagykendőjét s Barnával együtt reá ült; aztán végtelen sok denevér röpült oda s megfogta karmaival a nagykendő szélét. Majd visítva fölemelkedtek, magukkal ragadva a nagykendőt is, melyben Barna s a boszorkány ült s hosszas röpülés után végre mindkettőjüket letették a királyi palota lépcsőzetére.

- Most már a te dolgod, hogyan intézed el, amit reád híztam - szólt a boszorkány Barnához.

Ezt mondva, eltűnt, mert a denevérek ismét fölragadták őt a nagykendőjén a levegőbe.

Barnának most, hogy egyedül maradt, nem volt bátorsága, hogy bemenjen a királyi palotába; leült tehát a lépcsők aljára s ott játszadozott a kavicsokkal, melyekből egész halmokat rakott.

A kis királyfi pedig az ablakból meglátta ezt az idegen fiúcskát, amint színes kavicsokkal játszadozott és azt akarta, hogy hívják föl hozzá a palotába, mert játszani akar vele. A király és a királyné nem engedték meg, de ekkor a királyfi keservesen sírni kezdett, a jó szülők pedig nem bírták nézni makrancos gyermekük könnyeit és végre is fölhozatták Barnát a királyfi szobáiba, hogy együtt játszadozhassanak.

Barna olyan jól tudta mulattatni a királyfit bohókás tréfáival, hogy ez mindig vele volt s éppen úgy öltöztette föl, mint ő maga is öltözött: selyembe, bársonyba, gazdag aranyhímzéssel és skófiummal kivarrott királyi ruhákba.

Rövid időn belül nagyon jó barátok lettek s a királyfi lassankint annyira hozzászokott Barnához, hogy el sem lehetett nélküle.

Reggelire a királyfi minden nap két híg tojást kapott. Egyszer így szólt Barnához:

Harmadnap reggel aztán a királyfi kijelentette, hogy: ha nem hoznak neki fekete tojásokat, akkor semmit sem eszik.

A király azonnal követeket küldött országa minden részébe, hogy fekete tojásokat szerezzenek. De mindnyájan üres kézzel tértek vissza; azt mondták, hogy sehol sem találtak.

Eközben a királyfi nem akart enni és egyre fogyott, soványodott a makacs koplalásban.

A kétségbeesett király, attól félve, hogy ha ez tovább is így tart, a királyfi éhen pusztul el, összehívta az ország bölcseit. A tudós, nagyszakállú, kopasz és tanulásban megrokkant öreg bölcseknek megparancsolta, hogy kutassák ki, merre vannak a fekete tojások.

És az öreg tudósok, miután hét nap és hét éjjel szundikáltak egymás beszédein, végre egyhangúlag kimondták, hogy a fekete tojásokat egyedül csak a bűbájos szigeten lehet találni.

Ekkor a király megigérte fiának, hogy egy éven és egy napon belül megszerzi neki a fekete tojásokat, de csak oly föltétel alatt, ha egyelőre megelégszik a fehér tojásokkal. A királyfi örömmel beleegyezett.

Volt azonban a királyfinak egy gyönyörű rigó madara is, amely úgy énekelt, mintha könyvből tanulta volna. A királyfi nagyon szerette ezt a rigót s egy napon örvendezve mondta Barnának:

A királyfi azonnal atyjához szaladt és sírva könyörgött, hogy szerezzen neki egy fehér rigót.

A király erre ismét összehívta országa bölcseit s a pápaszemes öreg tudósok, miután hét nap és hét éjjel bujták a könyveket, végre kisütötték, hogy a fehér rigókat is csak a bűbájos szigeten lehet föltalálni.

Ekkor a király, mivel a bűbájos sziget uralkodója a fekete tojásokat már úgyis megtagadta tőle, elhatározta, hogy haddal megtámadja és elfoglalja a szigetet. Az ország bölcsei helyeselték e tervet, de egyúttal azt is kijelentették, hogy a háborúnak csak akkor lehet szerencsés kimenetele, ha a király megtalálja az aranygolyócska birtokosát és reá bízza a hajóhad és hadsereg fővezérségét.

A király, aki mindig megfogadta az ország bölcseinek tanácsát, azonnal hirdetéseket függesztetett ki az ország minden városában és fölhívta az aranygolyócska tulajdonosát, hogy azonnal jelentkezzék nála a királyi palotában.

Barna, mihelyest tudomást szerzett erről a fölhívásról, azonnal megjelent a király előtt.

A király habozott, hogy reá bízza-e erre a gyermekre a háború vezetését, de mivel az ország bölcsei határozottan kijelentették, hogy a győzelem csakis az aranygolyócska tulajdonosának hatalmában van, megnyugodott a sors végzésében. Rögtön hozzáfogott tehát a hadsereg toborzásához és a hajóhad szervezéséhez; fővezérnek pedig kinevezte Barnát, korlátlan hatalommal az egész sereg fölött.

Mialatt Barna a hadi készülődésekkel van elfoglalva, keressük fel Szőkét, akitől akkor váltunk el, midőn gyönyörű hajójával útban volt a bűbájos sziget felé.

Úgy élt a hajón, mint egy kis király; húsz szolgálatkész törpe leste parancsait, amelyeket nyomban teljesítettek s bár az utazás sokáig tartott, Szőke egy pillanatig sem unta magát.

Mert Tündérország királynőjének rendelkezéséből Szőkének hét hónapig, hét napig és hét óráig kellett utaznia, mielőtt a bűbájos sziget áldott földjére léphetett volna. De a tenger mindig nyugodt volt, az ég tiszta és derült és Szőke nagyon boldog volt: csak egyetlen vágy epesztette, az, hogy minél előbb megérkezzék a gyönyörű szigetre, melyről a szolgálatában álló törpék oly sok csodás dolgot meséltek. Végre egy szép reggelen, amint fölébredt, tündéri látvány tárult a szemei elé.

Nem messze a hajótól feküdt a bűbájos sziget és oly káprázatos gyönyörű vidéket Szőke még álmaiban sem látott soha. Két ragyogó nap szórta száz ágra sugarait a tájon s a tenger és az egész sziget vörösen izzó, aranyos verőfényben úszott. A fák ágai és gallyai szinte meghajoltak a pompás színekben virító virágok terhe alatt, melyeknek édes illata szétáradt a levegőben; a házak és paloták fala átlátszó és csillogó hegyi kristályból épült, a tetők pedig aranyból és ezüstből voltak és ragyogva verték vissza a napsugarakat.

A sziget közepén emelkedett a király várkastélya; a soktornyú roppant épületre alig lehetett ránézni; a szem azonnal elkáprázott a fénytől és ragyogástól, melyet az arany és a vakító drágakövek szórtak szerteszét.

Szőke, aki csaknem magánkívül volt, midőn ezt a tündérkertet meglátta, azonnal ki akart szállni, de a törpék figyelmeztették, hogy még egy napig várnia kell és Szőke ebbe türelmesen bele is nyugodott.

Este még a hajón aludt el rendes ágyacskájában, de reggel már a bűbájos szigeten ébredt föl egy virágokkal hímes, pázsitos réten.

A hajó és a törpék eltűntek, de helyettük zsebében volt a lyukas mogyoró. Midőn körültekintett, nagyon elcsodálkozott, hogy oly sokféle különös állatot lát, aminőt azelőtt sohasem látott. A fákon hófehér tollú fülemülék daloltak, a tavon pedig koromfekete hattyúk úszkáltak.

A bűbájos sziget lakói gyönyörű férfiak voltak; mindnyájan aranyba és bíborba, meg bársonyba öltöztek és sokan közülök fent röpdöstek a levegőben, kényelmes hintókban, melyeket nagy madarak vittek. Szőke nem mert kérdezősködni e csodálatos emberektől, noha nagyon kiváncsi volt; végre észrevett egy kis fiúcskát, aki közel hozzá játszadozott és megkérdezte tőle, hogy ki az a szép asszonyság, aki éppen akkor röpült át fölöttük a csodálatos madaraktól vont hintóban.

- A király nem engedi meg, hogy bárkivel is beszéljen és azt is elhatározta, hogy csak ahhoz adja férjül, aki a szigetet valami nagy veszedelemtől menti meg.

- Az én leszek - gondolta magában Szőke s ettől a pillanatból fogva elhatározta, hogy nőül veszi a királykisasszonyt. Lassan megindult a királyi palota felé, de midőn közel ért hozzá, a körülálló fák elkezdtek nőni, nőni és nőttek fel, egészen a magas égig és áttörhetetlen védőfallal övezték a palotát. Fönt pedig az ágakon a dalos madarak ezrei vidáman csicseregték:

Szőke megkerülte a palotát, hogy más oldalról férkőzhessék hozzá, de akármerre ment, a fák mindenütt elkezdtek nőni, úgy, hogy nem juthatott be; a madarak pedig egyre csicseregték:

Szőke most már egészen oda volt, hogy semmiképen sem tud bejutni a fényes palotába és búsan nézegetett fölfelé, hogy vajjon jár-e be mégis valaki a kastélyba. És csakugyan észrevette, hogy bizony járnak ki és be, csakhogy mindnyájan úgy repülnek be az ablakon, amely kinyílik, de rögtön be is zárul utánuk. Így ment haza a királykisasszony is, akit szárnyas griffmadarak röpítettek a levegőben és szegény Szőke majd meghalt bánatában, hogy nem mehetett utána.

Amint így járkált föl s alá, már-már a tengerbe akarta magát ölni fájdalmában, míg végre hirtelen eszébe jutott egy mentőgondolat és fölkiáltott:

És a lyukas mogyoró azonnal átváltozott szép léghajóvá, amelynek csónakjában Szőke egy gyönyörű, ezüst csillagokkal gazdagon kirakott öltözéket talált, mit azonnal magára is vett. A léghajó pedig lassan fölemelkedett, túlszállt a fákon és letette Szőkét arra a nagy erkélyre, ahol a királykisasszony épen akkor tündérmeséket olvasott.

Alig vette észre Szőkét a királykisasszony, felsikoltott ijedtében és meglepetésében, de mikor látta, hogy milyen szerény és kedves, barátságosan magához hívta, leültette egy székbe és beszélgetésbe eredt vele.

A királykisasszony szép szavának ezüstös csengése olyan volt, mint az andalító zene. Szőke alig bírt betelni hallgatásával és szívében mély, igaz részvét sarjadt a királykisasszony iránt, aki elmondta, hogy milyen boldogtalan, mert atyja nem engedi senkivel sem beszélni és elzárva tartja a fényes palotában.

- Nagyon szivesen, - felelt a királykisasszony - de hátha atyám, a király észrevesz?

- Valóban: csakis egy tündér segítségével juthattál be hozzám, - szólt a királykisasszony - mert az én griffmadaramon kívül más élő lény föl nem hozott volna.

- Mert atyám, a király, azt akarja, hogy ne beszéljek senkivel, mindaddig, míg egy hős nem érkezik, aki országát nagy veszedelemből menti ki, ez lesz a vőlegényem.

- Az én leszek, - kiáltott föl Szőke, aki egyszerre a legbátrabb és legvitézebb hősnek érezte magát.

- De most menj el, - szólt hozzá a királykisasszony - mert közeledik az óra, melyben udvarhölgyeim jönnek, s ha téged itt találnak, el vagyunk veszve. De holnap, ugyanebben az órában, megint eljöhetsz.

A lyukas mogyoró eközben újra átváltozott léghajóvá és elvitte Szőkét, úgy, amint jött; de mikor lefelé szállt, egy fán megakadt és kényelmes ágy lett belőle, melyben Szőke gyönyörű álmok közt aludta át az éjszakát. Reggel aztán újra látta a királykisasszonyt, amint a griffmadaraktól vont gyöngyházkagylóban sétakocsizást tett s alig várta, hogy megint visszaröpülni lássa a palotába. Ekkor, éppen úgy, mint a megelőző napon, így szólt:

A lyukas mogyoró megint átváltozott léghajóvá, de a kis csónakban Szőke most már egy arannyal gazdagon kihimzett skófiumos ruhát talált, melyet azonnal magára is vett. Mikor fölöltötte, a fényes öltözék úgy ragyogott, mint a nap és Szőke ily pompás ruhában ment a királykisasszonyhoz, aki már alig várta őt.

Itt megtudta, hogy egy szárazföldi király hadat izent a bűbájos sziget fejedelmének; a szegény királykisasszony nagyon szomorú volt, mert a sziget varázslói és bűvészei neki azt jósolták, hogy ha nem lehet megkeríteni az aranygolyócskát, a szigetet semmi sem mentheti meg a végső pusztulástól.

- Az aranygolyócska az enyém, - mondta Szőke - a tündérkirálynő nekem ajándékozta s vissza is szerzem.

- Ha megtehetnéd, akkor mentve volnánk, - szólt a királykisasszony - de most még ellenségeink kezében van.

Szőke szépséges szavakkal vígasztalta az elszomorodott királykisasszonyt s midőn elbúcsúzott, megigérte neki, hogy másnap jó hírekkel tér vissza.

Egész éjjel a szemét sem húnyta le és folyton arról a veszedelemről gondolkozott, amely a bűbájos szigetet fenyegette; minden áron meg akarta menteni az ellenségtől és erősen bizakodott, hogy a varázsos lyukas mogyoró ezúttal is segítségére lesz.

Reggel a király parancsot adott, hogy az összes lakosság másszék föl a fákra s onnan, a madarak hátán, szálljon föl a levegőbe, hogy meglássák, hogy vajjon közeledik-e már az ellenséges hajóraj, mert itt az ideje, hogy mindnyájan készüljenek a sziget védelmére.

Mindenki a parancs szerint cselekedett; a gazdagok fölszálltak a madarak hátán a viharos felhők közé, a szegények pedig a fákra másztak, amelyek nőttek, nőttek, mert bűbájos fák voltak és valóságos sáncot képeztek az egész sziget körül, mely csaknem az égig ért. Hanem az ellenséget nem látta senki, mert birtokukban volt az aranygolyócska, amely láthatatlanokká tette őket.

Szőke is fölszállt a léghajójával és oly magasan járt a felhők felett, hogy a földről már csak egy fekete pontnak látszott; ő azonban, mivel rá nem volt hatása az aranygolyócskának, azonnal meglátta az ellenséges hajórajt, mely oly számos és tömérdek volt, hogy az egész tenger színét ellepte. Sietett a rettenetes hírt megvinni a királynak, aki így szól hozzá:

- Téged bizonyára valami hatalmas tündér segít, mert rajtad nem fog az aranygolyócska varázslata és te azt is látod, amit mi nem láthatunk. Te ments meg tehát bennünket a nagy veszedelemtől, mely országomat fenyegeti, és ha megalázod ellenségeimet, királyi szavamra igérem, hogy nőül adom hozzád egyetlen leányomat.

Szőke, ezt hallva, örömében majd hogy táncra nem kerekedett és azonnal a királykisasszonyhoz sietett, hogy hírül adja neki az örvendetes ujságot. Ezúttal fényes lovagi páncélba öltözött, aranyveretű ezüstvértezetbe; fején lobogó tollú sisak, kezében élesre fent kard volt. Így állt a királykisasszony színe elé, aki nagy örömmel fogadta, de mihelyt meghallotta, hogy Szőke is a harcba megy, azonnal remegni kezdett a hős életéért.

- Te nem tudod, - szólt - milyen veszélyekkel akarsz szembeszállani, az aranygolyócska ellen nincs hatalma semmiféle varázslatnak s a sziget bűvészei kijelentették, hogy nélküle veszve vagyunk.

- Oh, te nem tudod, milyen veszélyekkel szállsz szembe - siránkozott tovább a királykisasszony.

- Jól van, - szólt a királykisasszony és kivett a hajából egy igazgyöngyöt - vedd el ezt a gyöngyöt; ha nagy veszélyben forogsz, valami módon küldjed vissza nekem s én segítségedre leszek. Most menj és jőjj vissza diadalmasan.

Ekkor mind a ketten nagyon érzékenyen búcsúztak el, mert féltek, hogy nem látják többé egymást és Szőke gyorsan távozott, hogy a sziget megmentéséről gondoskodjék.

Különös volt, hogy bár ő tisztán látta, hogy az egész tenger tele van az ellenség hadihajóival, melyek napról-napra jobban közelednek a partokhoz, a szigetnek egyetlen lakosa sem látott semmit. Sőt maga a király is kérdezte:

S amily mértékben a hajóraj közeledett, azon mértékben nőttek a sziget fái is, amelyek már csaknem az ég boltját érintették és valóságos védőbástyával vették körül a partokat.

- Szőkének igaza van, mert a fák érzik a veszélyt és azért nőnek, de én nem látok semmit.

S rábízta a fővezérséget Szőkére, aki megparancsolta, hogy rázzák meg a fákat, melyeknek ágyúgolyó nagyságú gyümölcsei robogva hullottak alá a magasból és sok ellenséget megöltek, sőt néhány hadihajót is elsülyesztettek; a többi hajók pedig meglassították futásukat és lassabban közeledtek.

De azért az ellenség óvatosan egyre közelebb jött, s ha sikerül neki az egész szigetet körülfogni, akkor már nincs menekvés. Ezt mindenki tudta és mindenki rettegett ettől a pillanattól.

A király kétségbeesve sírt, Szőke a haját tépte tehetetlen fájdalmában s midőn már belátta, hogy itt többé semmi sem segít, a végső lépésre szánta el magát. Elhatározta, hogy az ellenség közé lopózik és mindenáron megszerzi magának az aranygolyócskát. Elővette a lyukas mogyorót és ráparancsolt:

És a lyukas mogyoró újra díszes hajóvá lett, melyben ugyanazok a törpék szolgáltak, akik Szőkét a bűbájos szigetre hozták.

Mikor Szőke odaért bátyja hajójához, fölment hozzá és térdenállva könyörgött neki, hogy adja vissza az aranygolyócskát. De Barna minden kérésére csak vállat vont és azt felelte:

Midőn aztán Szőke kétségbeesésében és fájdalmában fenyegetni kezdte bátyját, ez haragra lobbant, megkötöztette az öccsét és ledobatta a hajóüregbe, ahol elzárták, de előbb kikutatta zsebeit és elvette tőle a lyukas mogyorót is. Szegény Szőke, mikor ezen egyetlen talizmánjától is meg volt fosztva, beletörődött sorsába és nyugodtan várta a halált.

A hajóüregnek volt egy ablaka, mely a tengerre nyílt. Arra úszott egy kis halacska és beszélt hozzá:

- Szőke, Szőke, én ugyan csak kis hal vagyok, de szeretnék rajtad segíteni.

Szőkének eszébe jutott a gyöngy, melyet a királykisasszonytól kapott s most kidobta az ablakon.

Szőke most várakozott. A halacska rövid idő mulva visszatért és elmondta, hogy bejutott a királykisasszony fürdőszobájába, ahol átadta a gyöngyöt, de a királykisasszony újra bedobta a tengerbe, mert az vihart támasztó igazgyöngy volt s most már a szabadulás egyetlen reménye csak a viharban fekszik.

Pár óra múlva az ég elsötétült, a tenger oly fekete lett, mint a tinta s a hullámok hegy-magasságra emelkedtek; vakító villámok cikázva hasogatták foszlányokra a sűrű, nehéz fellegeket, mialatt a mennydörgés iszonyú zaja a világ végét látszott hirdetni.

Barna hajóhada, mely már-már meghódította a bűbájos szigetet, egyszerre szétzüllött; a nehéz hadihajók szerteszóródtak a viharos tengeren, egyik-másik összeütközött és rémes recsegés-ropogás közt sülyedt a fenékre.

A többi hajók is nagy veszedelemben forogtak és a hajósok minden fölösleges terhet a tengerbe szórtak, hogy legalább a puszta életüket megmenthessék. Egymásután nyelte el a morajló tenger a fegyvereket, a podgyászt, az élelmiszereket, sőt már az árbocokat is.

De a veszély még egyre tartott s a tengerészek végre az aranygolyócskát is be akarták dobni a tengerbe, mert a kis golyócska olyan súlyos lett, hogy terhe alatt a hajó csaknem elmerült. Mikor pedig Barna ebbe nem akart beleegyezni, a hajós-legénység föllázadt ellene s már meg akarták kötözni, hogy őt is a tengerbe vessék.

Ekkor Barnának eszébe jutott az öccse és azt tanácsolta a tengerészeknek, hogy hajítsák a vízbe Szőkét, s ha a vihar akkor sem csendesül le, ám hajítsák bele aztán az aranygolyócskát is.

A matrózok tehát lerohantak a hajóüregbe, fölhurcolták Szőkét a födélzetre és behajították a vadul viharzó tengerbe. Szerencsére a kis halacska ott úszkált a közelben és azonnal megmentette:

Így aztán Szőke a kis halacska farkába kapaszkodott, mialatt a vad vihar tovább tombolt. Barna, hogy életét megmentse, kénytelen volt az aranygolyócskát is a tengerbe vetni; alig, hogy ez a vízbe ért, azonnal oly könnyű lett, hogy a habok tetején libegett és Szőke könnyen megkeríthette.

Ekkor a vihar azonnal lecsillapult; de, mivel az aranygolyócska nélkül az ellenséges hajóhad egyszerre látható lett, a bűbájos sziget hadserege is hajóra szállt és azonnal megtámadta. A csata rövid volt és Barna hajórajának teljes megsemmisítésével végződött. Őt magát a tengerbe vetették, de mielőtt még a habokba fult volna, látta, hogy Szőke sértetlenül kiért a partra és a nép örömrivalgással fogadja. Ez volt a büntetése.

A király, a hercegek és az ország mágnásai pompás díszmenetben járultak Szőke elé, akit diadallal hordoztak meg az utcákon, egész a királyi palotáig, ahol a királykisasszony örömkönnyek között fogadta jegyesét.

Nagy ünnepséggel ülték meg az eljegyzést és később a menyegzőt, amelyben a földkerekség minden uralkodói résztvettek, Szőke pedig, mielőtt végleg letelepedett volna a bűbájos szigeten, még egyszer visszautazott hazájába, hogy megtudja, mi történt atyjával. És megtudta, hogy a szegény ember, bár talált munkát és elég jól ment a dolga, mégis nemsokára meghalt szívfájdalmában, mert azt hitte, hogy elhagyott gyermekeit a farkasok ették meg.

Mikor hazafelé utazott a bűbájos szigetre, betért ahhoz a királyhoz is, akit Barna a háborúra fölbujtatott és kibékült vele, mert hozatott fekete tojásokat és fehér rigókat a kis királyfinak, aki egyik legjobb szomszédja és barátja lett. Aztán visszatért a bűbájos szigetre, hol sok, sok évig uralkodott és boldogsága volt alattvalóinak, akik még most sem feledték el dicső emlékezetét.

Hol volt, hol nem volt, messze Ázsiában, még a Vörös-tengeren is túl - volt egyszer egy csúf vasorrú bába, aki gyűlölte az embereket. Annyira gyűlölt minden embert, hogy látni se akarta őket. Fogta hát magát, ráült egy seprő-nyélre és - hipp-hopp! - egy szempillantás alatt felröpült a földkerekség legmagasabb hegységének az ormára. Ott vájt magának mélységes barlangot, a Himalaya-hegylánc örökös hómezőin és barlangja előtt fölállított egy harangot. Valami temetőből lopta ezt a harangot és megbabonázta, hogy aki a hangját hallja, menten elaludt tőle és nem is ébredt föl dermedt álmából, amíg csak a Napkirályfi rá nem lehelt és föl nem ébresztette. Azért csinálta ezt a vén boszorkány, hogy akárki emberfia arra téved, elpusztuljon ott és ne legyen neki útjában. Annyira gyűlölte az embereket.

Néha azért mégis fölült a seprőjére és le-lelátogatott az emberek közé, - de nem volt köszönet ezekben a kirándulásokban. Mert valamerre járt, mindenütt nyomon követte a pusztulás. Minden zsebe tele volt nyavalyákkal, betegségekkel, nyomorúsággal, és hogyha kinyitotta a hátán hordott batyuját, csak úgy dőlt belőle a kolera meg a fogfájás, meg minden más szerencsétlenség, hogy jaj volt annak a városnak, amelyikbe betért.

Történt aztán, hogy egy ilyen veszedelmes kiránduláson elvetődött a csúf boszorkány Bergengócia országába is, amelynek fővárosába éjszakának idején lovagolt be a söprűjén. Mivel nagyon fáradt volt, lefeküdt valami kertben - nézte is, hogy kié az a kert! - és nyomban elaludt. Föl se ébredt másnap délig és akkor is csak azért ébredt föl, mert nagy sivalkodás, ijedt kiabálás verte föl álmából.

- Rossz boszorkány!... Csúf vasorrú bába!... Kergessétek ki a kertből ezt a banyát!...

Erre a kiabálásra ébredt föl a vén boszorkány és most látta csak, hogy hová került! Nem látta éjjel, a sötétben, hogy a királyi palota parkjában szállt le és most ott állt körülötte az egész udvar: az özvegy királyné, kicsi leánykájával, meg a sok-sok udvarhölgy. És valamennyien rémülten sikoltoztak, kiabáltak a főkertésznek meg a testőrök kapitányának, hogy kergessék ki a parkból ezt a förtelmes banyát!...

Jöttek aztán a poroszlók és lándzsanyéllel, dárdavéggel hamarosan kitessékelték a vén banyát, a seprűjét pedig összetörték a hátán. Dult-fult a csúf boszorkány, átkozódott, rikácsolt, vicsorgatta azt az egy-két sárga fogát, ami még a szájában volt, - de mind nem használt semmit. Ki kellett takarodnia a kertből s mivel a seprűjét is összetörték, ráadásul új seprűt is kellett vennie, hogy haza lovagolhasson.

Hát venni ugyan nem vett, hanem lopott új seprűt, amelyen haza is nyargalt a hegyei közé. Előbb azonban megfenyegette öklével a királyi palotát:

És valóban meg is bánta. Mert rá tizenhárom napra úgy eltünt az özvegy királyné szépséges kis leánykája, hogy soha többé meg nem került. Akárcsak a föld nyelte volna el: - máról holnapra nyoma veszett a szépséges Hajnalcsillagnak.

Na, lett erre sírás, jajgatás a királyi palotában, de meg az egész városban is, mert mindenki szívből szerette a kedves és gyönyörű királykisasszonyt.

Rendőrök, csendőrök, detektivek és zsandárok rohantak gyalog, nyargaltak lovon a szélrózsa minden irányában, hogy megkeressék, fölkutassák az elveszett Hajnalcsillagot, - de hiába! A királyné odaigérte félországát, minden kincsét, drága ékszereit, - de hiába!

A szépséges Hajnalcsillag nem volt sehol. A csúf boszorkány olyan ügyesen, titokban rabolta el, hogy nem lehetett a nyomára akadni. Először megbabonázta és elaltatta, aztán fölültette maga mögé a söprűre és - hipp-hopp! - egy szempillantás alatt fölrepült vele a Himalaya tetejére. Ott bevitte a barlangjába, meghúzta fölötte a lélekharangot - és a szépséges királykisasszony mély álomba merült, amelyből: - ki tudja? - fölébred-e valaha, vagy soha?...

A királyi palotában pedig tovább sírt, kesergett mindenki, - de legjobban a szegény királyné, akinek minden öröme és boldogsága a Hajnalcsillag volt.

Történt aztán, hogy egy szomorú őszi délutánon, amikor a királyné a palota tróntermének ablakában üldögélt, odalent, a téren, hajba kaptak a kofák. Csúnyán összevesztek, szidták egymást, mint a bokrot és csak úgy röpködtek a levegőben az ilyen gorombaságok:

És a szegény királynénak, mintha hályog esett volna le a szemeiről, - egyszeriben eszébe jutott a kerti jelenet. Most már emlékezett, hogy ez a vércse-szemű, keselyü-orrú gonosz boszorkány fogcsikorgatva fenyegetőzött:

Egészen bizonyos, hogy ez a vén banya rabolta el bosszuból a szépséges Hajnalcsillagot. Őt kell hát megtalálni, - elő kell keríteni akár a föld alól is: - hogy adja vissza az elrabolt királyleányt. De senkise látta a vén banyát, senkise hallott róla attól fogva, hogy kikergették a királyi palota kertjéből.

- Hát akkor magam megyek! - mondta a királyné, és elindult a tengerparton, elveszett leánya után. De száz lépésre se ért, amikor a tengerpart kanyarulatánál egy magas sziklafal tövében, egész csomó öreg anyókát pillantott meg. Hát, amint közelebb megy hozzájuk, látja ám, hogy nagy buzgón dolgoznak valami óriási szőnyegen. A királyné úgy álmélkodott, hogy meg se merte szólítani őket; de a legidősebb anyóka - ez már olyan öreg volt, hogy hétrét görnyedve járt - odatotyogott hozzá és megkérdezte:

- Hol jársz erre, szegény özvegyasszony... hol jársz erre, ahol még a madár se járt?

- Keresem az egyetlen leányomat, - zokogott a királyné keservesen... - Mondd meg, áldott jó nénikém, ha tudod, hogy merre van szegény. Utána megyek, akár a világ végére is!

- Hát jó tanácsot talán mégis adhatunk, ha te is vállalkozol, hogy segítesz rajtunk... Nézd, itt vannak egy eltörött tükörnek a szilánkjai. Ha ezeket összeszeded és összeragasztod, akkor megszünik a varázs, amelyet egy gonosz mágus bocsájtott ránk. És, ha megint azok leszünk, akik voltunk, akkor talán rajtad is segíthetünk.

A királyné szétnézett és csakugyan látta a tömérdek tükör-darabot a földön. Mindjárt hozzá is fogott nagy serényen, hogy összehordja és aztán összeragasztja a sok-sok ezer tükör-szilánkot.

Hej, de sok könnyet hullatott a királyné, amíg elkészült vele!... És, amikor kész volt és bele nézett, - hát csak hátratántorodott, szegény és kicsordultak a könnyei. Mert úgy megőszült és megöregedett, hogy alig ismert önmagára.

De aztán mindjárt megvígasztalódott, hogy nem baj az, - csak megkerüljön az ő drága, édes kis leánya!

Nagyon megsajnálták az öreg anyókák a bánatos anyát és így vígasztalták:

Hamarosan tüzet raktak, vasfazekat tettek rá, és varázs-dalokat énekelve, kotyvasztottak valamit a tűzön. Tizenhárom perc alatt elkészült a varázs-szer, melyet kicsiny üvegbe öntöttek és jól bedugaszolták.

- Vigyázz erre a balzsamra, fölséges királyné, - mondta neki a legöregebb anyóka. - Ha majd útjártadban oda érsz, ahol három kereszt-út találkozik és a nagy sötétségben látod, hogy apró olajmécsesek égnek ötven koporsó tetején, húzd ki a dugót az üvegből és kend meg szemeidet a balzsammal. Akkor talán olyan csodát látsz, hogy annak nyomán megtalálhatod a gonosz boszorkány nyomát. Csak arra vigyázz nagyon - de nagyon vigyázz ám! - hogy el ne törd valahogy az üveget, mert akkor megint elülről kezdheted a dolgot.

A királyné hálásan megköszönte az ajándékot meg a jó tanácsot, gondosan keblébe rejtette az üveget és reménykedve indult tovább. Sokáig ment, ment, mendegélt, mindig a tenger partján, - egészen addig, míg óriási hegyek, sziklás szakadékok el nem állták az útját. Olyan fekete volt az éjszaka, hogy amikor föltartotta a mutató ujját, - még azt se látta! Csak úgy találomra botorkált előre, amikor egyszerre csak megbotlott valamiben.

És most egyszerre csak látta, hogy elérkezett a három sötét kereszt-úthoz és egyik koporsó tetején a másik után gyullad ki pislogva a kis olajmécses... Megolvasta: egy, - kettő, - három, - négy, - öt, - tíz, - húsz, - ötven...

Na, hát most itt van!... Körülötte ötven halott, - koromsötét éjszaka, - sehol egy teremtett lélek, - és olyan mélységes csönd, mint a temetőben!

Elővette hát a királyné az üveget és megdörzsölte szemeit a drága balzsammal. Abban a pillanatban kivilágosodott a sötét erdő, az ötven koporsó födele hirtelen fölpattant és ötven szépséges leányka szállt ki belőlük, - szőkék és barnák vegyesen: - egyik szebb, mint a másik, színes virágkoszorú a fejükön.

Hangosan énekelve táncolták körül a királynét, aztán a karjaikra vették és gyöngéden bevitték a ragyogó tündér-palotába, amelyhez foghatót sohase látott még halandó, földi szem.

És az ötven csodaszép leány mind hálálkodva térdelt le a szegény, bánatos királyné elé. Csókolgatták a kezét-lábát, a ruhája szegélyét és úgy köszönték neki, hogy fölébresztette őket.

Szórták elébe az aranyat-ezüstöt, a drágaköveket, a gyémántokat meg a tömérdek igaz-gyöngyöt és kérték, unszolták, hogy vegyen belőlük, amennyi tetszik, amennyit elbir, - de a szegény királyné mind egyre csak szomorúan rázta a fejét.

- Nem kell nekem semmiféle földi kincs... Csak a lányomat, az édes, szép Hajnalcsillagot adjátok vissza nekem!

Sírdogálva mesélte el a kedves leányoknak, hogy micsoda csapás érte: és mind az ötven leány együtt sírt vele. Aztán félrevonultak tanácskozni, hogy miképpen segíthetnék meg a szegény királynét?

Mikor visszajöttek, a legidősebbik - aki legszebb is volt köztük - gyönyörű szép, metszett kristály-üvegecskét adott át neki:

- Ez a kristály legyen a te talizmánod, - mondta. - Úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére, mert hogyha eltöröd, elveszíted vagy bárkinek oda adod, soha többé meg nem látod a leányodat. És arra is vigyázz, hogy el ne veszítsd azt a balzsamot se, amit a tizenhárom öreg anyókától kaptál... Most pedig vedd át az üveget, csókold meg és menj, Isten hírével, a leányod után!

Megindult tehát, hegynek föl, a meredek sziklákon és - ime: ahol az előtt nyoma se látszott a járható útnak, most lassan és fáradsággal ugyan, de mégis csak föl tudott kapaszkodni. Ment, mendegélt hát, lihegve, küzködve, reménykedő szívvel és nem is érezte, hogy az éles, hegyes szirtek összevissza sebzik a lábát, amelyről már régen levásott a cipő. És ahogy lihegve kapaszkodott egyre följebb, egyszerre csak messziről - nagyon messziről - hallja ám, hogy elhaló, gyönge hangon hívogatja a leánya:

- Hajnalcsillag! - sikoltott föl ujjongó örömmel a szegény anya; - egyetlen, édes gyermekem!

És rohant, repült a hang irányában, hogy mennél előbb szívére ölelhesse drága kis leányát, akiért évtizedek óta rótta a nyomorúság és szenvedés tövises útját... Szárnyakat adott neki az anyai szeretet.

...És, ahogy törtetett fölfelé a hegyes sziklákon, egyszerre csak megbotlott, szegény és egész hosszában végig vágódott az éles köveken. Fölsikoltott - de nem fájdalmában, hanem azért, mert oly szerencsétlenül esett el, hogy a keblében rejtegetett üveg összetört!...

A szerencsétlen királyné elájult. Sohase tudta meg, mennyi ideig hevert ájultan a zordon sziklaparton, de mikor fölébredt - otthon találta magát, a királyi palotában!

Az első pillanatban, ahogy körülnézett, szinte rá se ismert. A palota üres volt; a márvány-falak megrepedeztek, a bútorok megkoptak, a sarkokban pókok fészkeltek és sűrű hálókat szőttek, az ablakokon nem volt üveg és penész lepte el a padlót.

De kívül, a nagy téren ember ember hátán szorongott, mintha nagy ünnepre készülődne a tömeg... Trombiták harsogtak, zászlók lobogtak a tavaszi szellőben, a harangok zúgtak és minduntalan fölharsant az ujjongó éljenzés...

... Mi ez? - Kit éljeneznek!... A királyné az ablakhoz sietett, és hallgatózott. - Ah, jól hallja-e vagy csak álmodik?...

A királyné fölsikoltott örömében. - Hiszen a Napkirályfi az, aki megmentheti az ő leányát!... Félőrülten rohant le a lépcsőkön, ki a nagy térre, befurakodva a tömegbe, kézzel-lábbal dolgozva, törtetve, míg végre odaért a Napkirályfi szine elé.

A királyfi valóban megérdemelte a nevét. Mert ragyogott, mint a Nap, hogy szinte káprázott a szem, ha reá nézett. Tetőtől talpig arany volt a páncélja, sisakja, vértezete, úgy hogy vakított, mikor a Nap reá sütött. És, ahogy fölütött sisak-rostélya alól az előtte ujjongó népre mosolygott, olyan fönséges, szép és hódító volt, hogy a mesebeli hercegek se lehetnek nála szebbek.

A gyászruhás királyné zokogva roskadt a Napkirályfi lábai elé és két kezét könyörögve kulcsolta össze:

Lepergő könnyei, mint tiszta vizű igazgyöngyök ragyogtak a tavaszi verőfényben, - mert az anyai szeretet könnyei valóban drága gyöngyök is!

A királyné elsírta végtelen bánatát és fuldokló hangon könyörgött a királyfinak, hogy szabadítsa meg leányát a varázslattól.

- Kelj föl, szegény anya, - szólt a királyfi és gyöngéden fölemelte a földről a térdelő királynét. - És most halljad meg a föltételeket.

A királyné boldogan mosolygott könnyei fátyolán át: - lehetnek-e olyan föltételek, amelyeket nem teljesítene, csakhogy Hajnalcsillag megszabaduljon a varázslattól?!...

- Mivel eltörted a balzsamos üveget, - kezdte a Napkirályfi, - sziklához láncolva, mint örökös rab szenvedsz halálodig, azon a helyen, ahol most a leányod alszik... Vállalod?

- Vállalom! - felelte gyorsan a királyné: - csak szabadítsd meg Hajnalcsillagot!

- A második föltétel, - folytatta a királyfi: - hogy le kell mondanod leányod szeretetéről és hálájáról, noha föláldoztad érte magadat... Vállalod ezt is?

A szegény anya szíve elfacsarodott. Hogy Hajnalcsillag ne szeresse őt, - hogy ne is köszönje meg, amiért örök rabságot vállal és láncra vereti magát, csakhogy megszabadítsa?... Kegyetlen sors, szörnyű végzet... Elcsukló hangon mondta mégis:

- Ebből folyik a harmadik föltétel, - folytatta a Napkirályfi: - hogy soha többé az életben nem láthatod a leányodat... Vállalod ezt is?

A szerencsétlen királyné már nem bírt szólni, csak némán bólogatott, hogy elfogadja ezt a föltételt is.

- Van azonban két lehetőség arra, - folytatta a Napkirályfi, - hogy te is megszabadulj és megtarthassad Hajnalcsillag háláját és szeretetét. Ha kitalálod, hogy mit gondolok abban a pillanatban, amikor megpillantjuk a vasorrú bábát: akkor te is visszajöhetsz velünk a barlangból. Ha pedig Hajnalcsillag kettőnk közül nem engem választ, hanem téged, akkor leányod örökre a tiéd marad... Most pedig gyerünk!

Csak ketten egyedül indultak el és félnapi fárasztó gyaloglás után félig rombadőlt várkastélyhoz értek, fönt a határhegység szikla-tetején. A Napkirályfi egyenesen a kastély udvarára ment és félkézzel leemelte a régi kút márvány-födelét, mely akkora volt, mint két malomkerék. Aztán hátraszólt a királynénak:

Ezzel, mint aki fejest ugrik a vízbe - zsupsz! - levetette magát a feneketlen mélységbe. A királyné habozás nélkül utána: - hiszen a leánya megmentéséről volt szó!

Szédületes sebességgel zuhantak lefelé, úgy hogy a királynénak a lélegzete is elállt és félájultan kapkodott jobbra-balra, hogy megkapaszkodhasson valamiben, - de sehol se érte el a kút oldalfalát. Zuhant hát tovább, egyre mélyebbre, megállás nélkül, míg végre, - amikor már inkább halott volt, mint eleven - feneket értek.

Csodálatos módon talpra estek mind a ketten s a Napkirályfi azonnal megindult fölfelé a keskeny hegyi úton, mely magas sziklafalak közt kanyargott. Nemsokára nagy vaskapuhoz értek, melyen a királyfi háromszor kopogott a kardja markolatával.

- Most vigyázz! - szólt hátra a királynénak: - ha szabad akarsz lenni, akkor most kell kitalálnod, hogy mit gondolok!

A királyné azonban csak a leányára gondolt. Mit törődött ő magával, amikor Hajnalcsillag megmentéséről volt szó?!...

A vasajtó hirtelen fölpattant s a küszöbön megjelent a vasorrú bába. A Napkirályfi rárivallt a vén vasorrú bábára, aki alázatosan hajlongott előtte:

A boszorkány ment elül, utána a királyfi és leghátul a szegény anya. Igy értek a barlangba, melynek közepén, mintha nagyon szépet álmodna, álmában is mosolyogva aludt Hajnalcsillag. Oly szép volt, hogy amikor a királyné meglátta, hangos örömkiáltással tört előre, hogy hozzászalad és megcsókolja.

- Vállaltad a föltételeket és lemondtál a leányodról. Vállaltad, hogy itt maradsz helyette rabságban...

A szegény anya szinte sóbálvánnyá változott fájdalmában. Könnyei patakban omlottak: - most érezte és értette meg igazán, hogy mekkora áldozatot hozott Hajnalcsillagért!

Még jóformán el se gondolta szörnyű sorsát, amikor már megjelent két óriás és vastag láncokkal pár pillanat alatt odabilincselték a szegény anyát a barlang sziklafalához. Mozdulni se bírt a szerencsétlen királyné, mert nemcsak a két kezét és lábát, hanem még a nyakát is vasperecek szorították a falhoz!

A Napkirályfi most odament Hajnalcsillaghoz, letérdelt melléje a földre és megcsókolta. Abban a pillanatban nagyot kondult a Himalaya lélekharangja és a szépséges királyleány, hangosan kacagva, talpraugrott, - oly frissen és vídáman, mintha csak tegnap este feküdt volna le.

- Leányom!... Hajnalcsillag! - sikoltott föl a megláncolt királyné, kimondhatatlan boldogsággal, elfeledve minden kínját és szenvedését, csakhogy életben láthatta a leányát.

De Hajnalcsillag nem szaladt oda hozzá, hogy a nyakába boruljon. Mintha nem is hallotta volna édesanyja hívó szavát, egyre csak a Napkirályfit nézte, aki úgy állt előtte diadalmas szépségében, mintha a tündérmesék valamelyik hercege elevenedett volna meg.

- Nézd, - szólalt meg zengő hangján a daliás királyfi: - nézd, Hajnalcsillag... ott van az édesanyád...

Odamutatott a bilincsekben vergődő szegény királynéra és Hajnalcsillag, ahogy ráismert édesanyjára, fájdalmas sikoltással akart odarohanni, hogy kiszabadítsa bilincseiből.

- Megállj! - szólt rá a királyfi és tiltó mozdulattal emelte föl vaskeztyüs kezét. - Jól fontold meg, hogy mit cselekszel... Itt vagyok én és ott van édesanyád... Választanod kell kettőnk közül... Vagy engem, vagy édesanyádat...

Hajnalcsillag ránézett a királyfira s aztán az édesanyjára. Megszerette a herceget, akinek hálával is tartozott: - hiszen fölébresztette halálos álmából, második életét tehát neki köszönhette... De az édesanyját... oh, az édes, áldott, jó anyát, aki hosszú éveken át kereste, kutatta őt, tűrve a testi és lelki kínok egész sorát... az édes anyját, aki a szíve alatt hordozta, fölnevelte őt... hogyan tagadja meg, - hogyan taszítsa el és hagyja rabságban az édes anyját?!...

- Miért is ébresztettetek föl?... Hagytatok volna inkább aludni, mint hogy ily bánattal és fájdalommal kezdődjék az életem!... Miért is nem vághatom ketté a szívemet, hogy meghalnék bele, ti pedig megosztoznátok rajta!...

Sűrűn omlottak a könnyei és hangos zokogása szinte félelmetes volt a barlangban. A királyné együtt sírt vele s bár majd meghasadt a szíve fájdalmában, mégis vígasztalni igyekezett Hajnalcsillagot:

- Ne sírj, édes kis leányom, - mondta. - Hagyjatok itt engem és legyetek boldogok. Látod, én már úgyis öreg vagyok; lejárt az időm és nem élek sokáig. Miért áldoznád föl értem a boldogságodat? A Napkirályfi helyettem is szeretni fog téged...

- Az idő sürget, - szólt most a Napkirályfi komolyan. - Választanod kell, Hajnalcsillag. Vagy engemet, aki szeretlek és megmentettelek, vagy édesanyádat, aki mindent föláldozott érted. Csak ez a két választásod van: siess tehát!

- Nem igaz! - kiáltott föl Hajnalcsillag hirtelen fölugorva. - Van még egy harmadik is...

Ebben a pillanatban káprázatos fényesség töltötte be a barlangot, a sziklafalak varázsütésre eltűntek, helyettük tündérszép várkastély termett ott, csodálatos nagy park közepén s a virágos zöld gyepen ötven szépséges tündér közeledett feléjük táncolva, dalolva, a kezükben narancsvirág-koszorú és menyasszonyi fátyol. Himnuszt énekeltek a gyermeki és anyai szeretet diadaláról és odaérve Hajnalcsillaghoz, fölékesítették a menyasszonyi fátyollal és a narancsvirág-koszorúval.

A Himalaya lélekharangja pedig örökre elnémult. Gonosz varázsát megtörte az anyai és gyermeki szeretet hatalma, amelynél nincs nagyobb, szentebb és erősebb a föld kerekségén. Csak a Halál szakítja végét, - de emléke tovább él, még a síron túl is, a föltámadásig!

Hol volt, hol nem volt, hetedfél országon is túl, volt egyszer egy király meg egy királyné. Áldott jó lelkek voltak, nagyon szerették egymást és szeliden uralkodtak, úgy hogy messze földön híre volt a jóságuknak.

Boldogan élt fényes palotájában a királyi pár, de volt egy nagy bánatuk. Akárhogyan szerették volna, nem volt gyermekük és azt se tudták, kire marad az ország meg a korona, ha ők egyszer majd örök álomra húnyják le a szemüket.

Különösen a királyné búsult és évről-évre járt a leghíresebb fürdőhelyekre, hogy hátha segítenek rajta a gyógyító, meleg források. Az egyik ilyen csodatévő fürdőhelyen történt vele, hogy amint valamelyik délután magányosan sétált a forrás körül, hirtelen erősen bugyogni kezdett a víz és fölbukkant belőle egy nagy-nagy Rák, amelyiknek akkora ollói voltak, hogy a szűrszabók se dolgoznak nagyobbal.

No, megijedt ettől a királyné és sikoltozni, szaladni akart, - de a nagy Rák megállította:

- A legnagyobbat, amit csak várhatsz, - felelte a Rák. - Mert tudd meg, hogy én vagyok a forrás tündére és megsajnáltalak, hogy oly nagyon búsulsz, mivelhogy nincsen gyermeked...

- Mától fogva hát ne legyen ez a bánatod, - vígasztalta a Rák. - Lám, én azért jöttem, hogy meghozzam neked ezt az örömhírt.

- Tündér-testvéreim küldtek érted, - folytatta a Rák, - hogy meghívjalak a palotájukba, amely itt van a ligetben, egész közel.

- Hogy lehetne itt közel, - kételkedett a királyné: - hiszen én minden délután erre járok és még sohase láttam!

- Varázslatos kastély ez, fölséges királyné, - felelte a Rák: - halandó szem csak akkor láthatja, ha Tündér-testvéreim is akarják. Ködfelhő fogja körül, amelyen senkise juthat át vezető nélkül. Jer velem: én átvezetlek rajta...

- Hogy tudnék én veled menni, - aggódott a királyné: - mikor te hátrafelé mégy, én meg előre?

- A kedvedért az egyszer én se hátrafelé megyek, hanem előre, - mondta a Rák.

... És - hipp-hopp! - még mielőtt a királyné felelhetett volna, hirtelen megrázkódott a Rák és nyomban átváltozott mosolygós, kedves öreg anyókává. Talpig érő fehér selyem-köntöst viselt, fényes hermelinszegéllyel és galambősz kontyába piros szekfük voltak tüzve, zöld borostyán-levelekkel.

Megörült a királyné az öreg anyókának és most már szivesen ment vele a Tündérpalotába. Nem is kellett messzire mennie. Alig száz lépésnyire kezdődött a sűrű köd, ami olyan volt, mint a szürke víztömeg, hogy csak bukdácsolva lehetett előre menni benne.

A királyné bizony el is tévedt, el is bukott volna benne, de az öreg anyóka kézen fogva vezette, bíztatta, míg egyszerre csak - mintha nagy szél fujta volna el - hirtelen eltakarodott a sűrű köd és előttük állt a Tündér-palota!

Rózsaligetek és jázmin-bokrok fogták körül, tele gyönyörűen éneklő madarakkal és márvány falai, aranyozott oszlopai úgy ragyogtak, tündököltek a meleg verőfényben, hogy káprázott tőlük a szem.

És a termek a palotában: - csupa arany és márvány, tükör és selyem-kárpit, a padló pedig oly sima-fényesre kefélve, hogy jaj volt a légynek, amelyik reá szállt! Menten elcsúszott rajta és kitörte a lábát.

Itt várták a királynét pompás uzsonnára a tündérek. És micsoda tündérek voltak! Aranyba, bársonyba öltözött, csodaszép virágok, tele igazgyönggyel, gyémánttal, rubinnal: - piros rózsa meg sárga viola, kék tulipán és fehér szekfű, fehér liliom és kék nefelejcs.

Össze-vissza ölelték, csókolták a királynét és oly szívesen látták, hogy selyem-köténykéjükkel törülték le még a széket is, amelyre ráültették. És kis tündér-kukták hordták egymás után a finom tejszínhabos csokoládét mazsolás kuglóffal, cukros marcipánnal, aztán meg hosszú szakállas törpe inasok jöttek, nagy üvegtálakban hozva a szóló szőlőt, mosolygó almát meg a csengő barackot és akkora nagy császár-körtéket, hogy két törpe is alig bírt el egyet.

Szóval pompás, nagyszerű uzsonna volt, csak az a kár, hogy ennek is vége szakadt, mint minden jónak. De estére kelve, mikor a királynénak már haza kellett mennie, megigértették vele, hogy másnap is eljön hozzájuk uzsonnára.

Két hétig tartott ez a szíves vendéglátás és a királyné két héten át minden délután a Virág-tündérek vendége volt. Ekkor azonban már nem maradhatott tovább, mert haza kellett mennie fővárosába, szeretett király-urához, aki már nagyon vágyódott utána.

Volt is nagy csókolózás, szomorkodás és könnyek hullatása a búcsúzkodásnál. De a tündérek megigérték, hogy meglátogatják a királynét - és mindnyájan ott lesznek a királyi gyermek paszitáján. Ott lesznek, egész bizonyosan és meg is fogják ajándékozni a királyi gyermeket. Elmennek mind, mihelyt megkapják a meghívót. És, hogy hiba ne essék: mindnyájan fölírták pontos címüket, amit a királyné gondosan eltett a ridiküljébe.

Térült-fordult az idő és egyszerre csak százegy ágyúlövés dörgése hirdette az örömhírt, hogy a jóságos, áldott királyi párnak gyermeke született. Kicsi kis hercegnő, aranyos királykisasszony, aki oly gyönyörűséges angyal volt, hogy mindjárt elnevezték Százszorszép királykisasszonynak.

Nyomban szétmentek a meghívók a jóságos Virág-tündéreknek. Külön staféta vitte mindegyiket. Cirádás betűkkel, aranyos festékkel volt megírva mindegyik meghívó, tele sürgető szeretettel, hogy jöjjenek mennél hamarább, mert a hálás királyné alig várja már áldott jótevőit!

És jöttek a drága tündérek egymásután, szebbnél-szebb, ragyogó hintókban. Az egyiké fekete ébenfából volt, piros és arany cifrázatokkal és féltucat hófehér hattyú röpült vele hegyen-völgyön át. A másiké ragyogó elefántcsontból készült és tizenkét koromfekete holló vitte szárnyán. A harmadiké egyetlen egy óriási bíbor kagyló volt és négy darab tarka-barka papagály vitte rikácsolva, - de volt aztán rózsafából, szagos szandálból, meg mit tudom én: miféle finom anyagokból készült hintó is, aminőt csak a tündér-bognárok tudnak készíteni!

Mindegyik tündér rengeteg ajándékot hozott, amit törpe apródok cipeltek utánuk lihegve. Arany-gyűrűk és karperecek, gyémántos násfák és fülbevalók, nagyszemű igazgyöngy sorok és királyi diadémok, - meg aztán mindenféle játék, amit csak szem megkívánhat: ugráló majmok és beszélő babák, nyerítő lovak és táncoló elefántok, dörmögő medvék és zenélő pojácák, - volt ott minden: még olyan lovaskatona is, amelyiknek hátul volt a sípja.

Aztán leültek a nagy lakomához. - Külön asztalnál a király meg a királyné a vendég-tündérekkel - és külön asztaloknál a hopmesterek és miniszterek, az udvari dámák és a testőrök, - odakint pedig, a nagy palota-téren, egész ökrök forogtak nyárson és csapra ütött hordókból folyt a bor, hogy legyen enni és inni valója az ujjongó néptömegeknek is.

Mikor elhangzott az első pohárköszöntő, egymás után álltak föl a tündérek és mindegyik áldást mondott Százszorszép hercegnőre, ráolvasván a maga külön adományát, amivel boldoggá akarta tenni. Az egyik adott neki szépséget, a másik észt, a harmadik egészséget, a negyedik erényt, az ötödik jó szerencsét és...

És ekkor... Krakk! - Bumm!... Nagy robajjal kicsapódott a terem ajtaja s a küszöbön megjelent egy óriási Rák, - olyan irtózatos nagy, hogy alig fért be a dupla szárnyas ajtón.

- Itt vagyok, bár nem hívtatok! - recsegte haragosan, amint hátrafelé menve, bekecmergett a terembe. - Lenyisszanthatnám a fejedet, hálátlan királyné - mondta és fenyegetően emelgette óriási ollóit - de nem teszem. Sőt inkább azt akarom, hogy élj és mennél tovább szenvedj a büntetés miatt, amit azért szabok rád, amiért meg se hívtál engem, noha én voltam az, aki elvezettelek a Virág-tündérek fényes palotájába...

Szegény királynénak ereiben meghült a vér erre a fenyegetésre. Rémülten sikoltott föl, mert valóban elfeledte külön meghívni az öreg anyókát, a forrás tündérét. Azt hitte, szegény, hogy a többi tündérek úgyis magukkal hozzák, - de bizony ezek is megfeledkeztek róla. És most eljött hívatlanúl, mint haragos Rák.

A királyné kezeit tördelve könyörgött bocsánatért a nagy Ráknak, de ez hajthatatlan maradt. Csak akkor engedett kissé a haragjából, mikor a tündérek is kérlelni kezdték, hogy hiszen nem is annyira a királyné a hibás, mint inkább ők.

- Hát jól van, - szólt ekkor a nagy Rák, kissé megengesztelődve, - nem büntetem olyan súlyosan, ahogyan akartam, de egészen mégse bocsátok meg. Halljátok tehát az akaratomat... Százszorszép királykisasszonynak tizenhat éves koráig nem szabad férfit látnia. Úgy őrizzétek tehát, hogy: ha megszegitek ezt a parancsomat, súlyos büntetéssel sujtom... Megmondtam!

Ezzel nagyot koppantott két ollójával a padlón és - köd előttem, köd utánam - úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nem is maradt utána semmi, csak a nagy bánat és szomorúság, hogy mi lesz most már a szegény Százszorszép királykisasszonnyal!...

A jóságos tündérek mindjárt akkor, mikor a nagy Rák kimondta a súlyos ítéletét, sűrű fátyolt borítottak a kis leány arcára, hogy meg ne lásson valahogy férfit a vendégek közül; mihelyt pedig a gonosz tündér eltűnt, a király azonnal kiparancsolt a teremből minden férfit.

Igy végződött hát nagy szomorúsággal a vígan kezdett lakoma, és ahogy a vendégek, meg a tündérek is, mind eltávoztak, a király azonnal kőmüveseket hivatott és elfalaztatott tíz szobát a palotában. Ez volt Százszorszép lakosztálya és ide nem volt szabad férfinak belépni. Még maga a király se láthatta színről-színre a leányát és csak úgy gyönyörködhetett benne, hogy a jóságos Tulipán-tündér minden évben újra lefestette a kis leányt és ezt a képet kapta leánya születésnapján ajándékba a király.

Hát ezek az arcképek oly csodaszépek voltak, hogy a király udvari fotografusai minden évben sok százezer képes levelezőlapot csináltak róluk és az országban mindenki ilyen képes lapon levelezett. Persze, ezek a képes lapok szétmentek mindenfelé a föld kerekségén és így jutott el egy Bergengóciába, Tankréd királyfi kezébe.

Alighogy meglátta a gyönyörű képet a királyfi, rögtön halálosan beleszeretett és attól fogva nem volt se éjjele, se nappala. Még enni se tudott, csak egyre sóhajtozott; kesergett, hogy belehal, ha nem veheti nőül Százszorszép királykisasszonyt.

Megtudta ezt a király is és rögtön hivatta a fiát. Szigorúan elővette, mert ő már régóta Iras hercegnőnek, a szerecsen király leányának szánta a fiát, aki most - íme! halomra dönti az ő terveit!

Tankréd királyfi azonban hallani se akart a szerecsen hercegnőről. Kijelentette, hogy inkább elbujdosik, itt hagyja a trónt, az országot és mindent, - de élni se akar Százszorszép nélkül.

- Mutasd hát az arcképét! - förmedt rá haragosan az öreg király. - Hadd lássam azt a leányt, aki így megbabonázott!

De mikor meglátta a gyönyörű Százszorszép arcképét, bezzeg mindjárt elpárolgott a haragja! Addig nézte-nézte, míg egészen ellágyult bele, és amikor visszaadta fiának a képet, így szólt:

- Hát jól van, látom, hogy jól választottál. Nem bánom, beleegyezem, hogy nőül vedd.

- Válassz ki egyet barátaid közül, - hagyta helyben a király: - az menjen helyetted megkérni a kezét és vigye el neki a te arcképedet, szép ékszerekkel és más ajándékokkal.

Igy indult el Aramis lovag, mint kérő, Tankréd herceg nevében, Százszorszép királykisasszonyhoz. Fényes kisérettel ment és rengeteg sok ajándékot vitt, - egyebek közt Tankréd hercegnek pompás arcképét is.

Aramis lovagot kitüntető szívességgel fogadták a királyi udvarban. Mikor előadta követsége célját, a király és a királyné is örömmel jelentették ki, hogy szívesen beleegyeznek a tervezett frigybe, föltéve, hogy Százszorszépnek is megtetszik Tankréd herceg.

A királyi párnak mindjárt megtetszett a szép, férfias arcú herceg és a királyné nyomban át is szaladt az arcképpel Százszorszép lakosztályába.

- Leánynézőben van itt Bergengócia királyának követe, - mondta lelkendezve Százszorszépnek. - Nézd meg az arcképét és nyilatkozzál: tetszik-e és szívesen lennél-e a felesége.

A királyné elmosolyodott, mert megértette ebből a feleletből, hogy Százszorszépnek is tetszik Tankréd herceg. Sietett hát vissza Aramis lovaghoz, hogy megvigye neki a jó hírt.

- Csak egy baj van, - mondta sóhajtva, mihelyt beszámolt Százszorszép hercegnő válaszáról. - A leányom még csak négy hét múlva lesz tizenhat éves. Addig pedig nem szabad neki férfit látnia.

És elmondta a forrás tündérének szigorú fenyegetését, amit Százszorszép királykisasszony paszitáján tett. - Hogy jaj neki, ha tizenhat éves koráig bármilyen férfi megpillantja az arcát!...

- Tudom, hogy a tündérekkel nem lehet tréfálni és szót kell fogadnunk nekik, mert különben bosszút állnak rajtunk. De ebben az esetben mégis segíthetünk magunkon.

- Azt mondta fölséged, hogy Százszorszép hercegnő már négy hét múlva eléri a tizenhatodik évét?

- Akkor hát, ha holnapután indulunk, nem történhetik semmi baj, - mondta Aramis lovag.

- Nem értelek! - hökkent meg a királyné. - Hisz mondtam, hogy nem szabad férfit látnia!

- És nem is fog férfit látni, - felelte a lovag határozottan. - Majd mindjárt megmagyarázom: hogyan.

- Az utazás innen Bergengóciába, az én hazámba, hat hétig tart. Százszorszép királykisasszony tehát már két héttel idősebb lesz, mint amennyit a tündér követel. Akkor tehát már vígan elébe jöhet a királyfi is egész kiséretével.

- Addig pedig nagyon egyszerű, - magyarázta Aramis lovag. - Akkora hintót csináltatunk, mint egy szoba és ebben fog lakni Százszorszép hercegnő. A szobának lesz előszobája, ott fog lakni két udvarhölgye, aki elkiséri. A külvilággal csak ők ketten fognak érintkezni, úgy hogy a hercegnő nem láthat senkit rajtuk kívül. Hogy pedig őt se láthassa senki, a nagy hintónak csak a tetején lesznek ablakok, még pedig tejüvegből, amely nem átlátszó. Igy teljesen veszély nélkül utazhatik.

A királynak és királynénak - de meg Százszorszép hercegnőnek is - nagyon tetszett ez a terv. Mégis, hogy teljesen nyugodtak lehessenek, összehívták az udvari bölcseket és minisztereket, hogy ők is mondjanak véleményt. És ezek is mind helyeselték a megoldást, amelyben semmiféle veszedelmet nem láttak.

Másnap mindjárt összehívták az udvari bognárokat, kovácsokat és kerékgyártókat, akik 24 óra alatt olyan pompás szalon-hintót faragtak és kalapácsoltak össze, amelyhez fogható alkalmatosságon sohase utaztak vándorkomédiások, cirkuszosok és menazsériák az országos vásárokra. Nyolc keréken járó igazi kis ház volt ez, két szép szobával és hat hófehér púpos teve húzta.

Százszorszép hercegnő kiválasztotta a két legkedvesebb udvarhölgyét, Violát és Gólyahírt, hogy ezek kisérjék és szolgálják ki az úton. Az egyikkel jól járt, mert Viola igazán nagyon szerette és tűzbe-vízbe ment volna érte, de a másik nagyon gonosz, alattomos teremtés volt. Szemtől-szembe alázatos és hízelkedő, de háta mögött kaján és irigy, akit nagyon bántott, hogy Százszorszép hercegnő mellett senkise vette észre őt, mert a királykisasszony szépsége lekötött minden szemet.

Közben Bergengócia királya követet küldött a szerecsen császár udvarába is, hogy fölbontsa azt a tervezett eljegyzést, amellyel a szerecsen királykisasszonyt akarta hitvestársul megszerezni Tankréd hercegnek.

Hát ebből aztán nagy bajok lettek, mert a szerecsen király éktelen haragra lobbant a sértés miatt és azzal fenyegetőzött, hogy úgy elpusztítja egész Bergengóciát, hogy kő kövön nem marad benne. Guludda hercegnő pedig, a szerecsen király leánya, ideg-görcsöket kapott keserűségében és megesküdött, hogy csúfosan megtorolja ezt a sértést.

Mindjárt föl is ült elefánt-csontból faragott kocsijára, melyet három pár gyorslábú strucc-madár húzott s a vihar sebességével nyargalt, röpült... tudjátok-e hová?... Hát a forrás tündéréhez, aki a kereszt-anyja volt neki.

Ahogy ott elsírta szégyenét és bánatát, hogy Tankréd herceg mily csúfosan hagyta faképnél, a forrás tündére rögtön előszedte nagy sibilla-könyveit, föltette halcsontos okuláréját az orrára, és addig szimatolt a sok csizióban meg egiptomi álmoskönyvben, míg kiókumlálta, hogy Tankréd herceg Százszorszép kisasszonyért tette így csúffá szegény Guludda hercegnőt... Az ő kereszt-leányát!

- Hát megint ezzel a Százszorszéppel van baj?! - fakadt ki mérgesen a forrás tündére. - No de most aztán igazán elbánok vele!...

Rögtön hivatta a vezérkari főnökét és megfuvatta a harci kürtöket. Harsogtak a kürtök, hogy csak úgy zúgott tőlük erdő-mező és tódultak is a harcosok, egymás hegyén-hátán. Tömérdek rák, béka meg vízi-patkány gyült össze hamarjában és a forrás tündére kiválasztott közülük százat, akiket aztán tanácsba gyűjtött.

Ő maga elnökölt és kifejtette a haditervet, amelynek végrehajtására kiválogatta őket.

- Lesbe álltok majd azon az országúton, amerre Százszorszép hercegnő hintója megy. Mikor déli pihenőre megáll a hintó és a kiséret elszéled jobbra-balra, hogy szundítson egyet ebéd után, hirtelen megrohanjátok a hintót, tömegestől belemásztok és addig zaklatjátok, ijesztgetitek a hercegnőt meg udvarhölgyeit, amíg végre rémülten kimenekülnek a kocsiból.

- Ez és semmi több, - felelte a forrás tündére, - de jól vigyázzatok, hogy hirtelen lepjétek meg a kocsit, még mielőtt a kiséret észrevenné és széttaposna benneteket.

- Majd vigyázunk a bőrünkre, - felelte a vezérkari főnök. És, hadrendbe állítva furcsa seregét, megindult vele az országút felé.

A forrás tündére most fölült egy cirokseprűre, amelyet már előbb fölkantározott és csak ennyit mondott neki:

Mire a cirokseprű nyomban fölszállt vele a levegőbe és egy szempillantás alatt odaröpítette a Gólyahír édesanyjához. Ez volt valamikor Százszorszép hercegnő dadája, - kapzsi, haszonleső asszony, akinek a nyelvén nagyon is tudott beszélni a forrás tündére.

Azzal kezdte, hogy elébe öntött egy szakajtó aranypénzt meg két marék drágakövet és igaz-gyöngyöt. Akkora gyémántok, smaragdok, zafirok és rubinok voltak köztük, mint a dió, s amikor a kapzsi dadának már majd kiugrottak szemei a vágytól, - így szólt hozzá:

- Parancsolj, kegyelmes tündér, én engedelmes rabszolgálód vagyok. És az lesz a leányom is!...

- Százszorszép hercegnő nem sokára eltünik a világból, - felelte a forrás tündére. - Akkor neked és a leányodnak meg kell esküdnötök, hogy az az igazi Százszorszép hercegnő, akit én ültetek a helyére.

Ismét fölült a söprűjére, háta mögé ültette a dadát, megint elmondta a varázsigét: "Ángyirimaranné" - és a seprű repült velük Százszorszép hintója után. Estére kelve be is érték a hintót s mikor a többiek már mind aludni tértek, Gólyahírt halk kopogtatással kihívta az anyja a kocsiból.

Röviden elmondta neki, hogy miről van szó - beszélt a sok kincsről: aranyról, drágakőről, igaz-gyöngyről - és Gólyahír egy percig se habozott. Ő se volt különb az anyjánál, hamarosan beleegyezett hát, hogy vakon követi a forrás tündérének minden parancsát.

Ismét fölült a söprűre - de Gólyahírnek az anyját nem vitte magával, hanem ott hagyta a leányánál. És másnapra elhozta Guludda hercegnőt is - a szerecsen királykisasszonyt - akit Százszorszép hercegnő helyére akart beültetni a hintóba.

Délben aztán, mikor a hercegnő hintója megállt pihenni, egy árnyas liget szomszédságában, egyszerre csak ellepték a kocsi belsejét a békák, rákok meg a vízi-patkányok. Voltak ott varangyok, kecske-békák, folyami és tengeri rákok meg hosszú farkú, pufók vízi-patkányok és ez a sok csúf féreg mind vartyogott, kuruttyolt, sivalkodott, csörgette az ollóját, - hogy Százszorszép hercegnő majd elájult féltében és undorában, két udvarhölgye pedig sikoltozva, a haját tépve rohant ki a kocsiból, segítségért kiabálva.

A fejetlen zűrzavar első pillanatában szegény Aramis lovag nem tudta, hogy mi történhetett. Azt hitte, hogy rablók támadták meg a hintót, vagy legalább is tűz ütött ki a belsejében... Lélekszakadva rohant hát a hintóhoz, hogy megmentse a hercegnőt, aki ugyanebben a pillanatban rántotta föl az ajtót belülről, hogy meneküljön a békák és patkányok undok seregétől.

Szemtől szembe álltak egymással, - de csak egy pillanatig... Aztán a hercegnő fájdalmasan fölsóhajtott... elérte a forrás tündérének bosszuja, mert ime: férfiszem látja őt...

Csak egy szempillantásig tartott, - aztán a hercegnő villámgyorsan szarvassá változott, roppant szökéssel kiugrott a kocsiból és belenyargalt a ligetbe. Hűséges udvarhölgye, Viola, pedig a kezeit tördelve, sikoltozva futott utána.

És a liget tündére, aki mindezt a gonoszságot kiforralta és végrehajtotta, most azzal koronázta meg a bosszuját, hogy irtózatos vihart támasztott. Villámok cikáztak, zuhogott a zápor, rettenetes forgószél kerekedett, dörgött az ég, mintha ezer ágyúból lövöldöznének, hogy a kiséret riadtan szaladt szét, - ahányan voltak, annyifelé - és talán még most is futnak, ha meg nem álltak.

Csak Gólyahír maradt ott, meg az anyja és Guludda hercegnő, a szerecsen király leánya. Bebújtak szépen a hintóba és ott várták meg a szörnyű ítélet-idő végét. Mikor aztán megint kiderült az ég, Gólyahír meg az édesanyja szépen felöltöztették a szerecsen király leányát Százszorszép hercegnő menyasszonyi ruhájába, fejére csatolták a gyémántos diadémot, a forrás tündérének vezérkari főnöke fölült a bakra és a hat teve vígan ügetve indult el Bergengócia felé, hogy rászedje Tankréd herceget...

Hetednapra megérkezett a hintó Bergengócia fővárosának határába. A nép tömegesen tódult ki a városból, hogy megcsodálja a pompás hintót, meg a hat tevét és a fényes uniformisba bújtatott kocsist, aki nem ostorral hajtotta a fogatot, hanem vidám nótákat fújt neki a tilinkóján, mivelhogy a teve nagyon furcsa állat. Fölvidul a sípszóra és gyorsabban üget, ha muzsikálnak a fülébe.

- Százszorszép hercegnőt hozom, - felelte a kocsis: - a királyi palotába megyek... Oda nem kell útlevél.

Ekkorra már híre futott a hintónak a királyi palotában is. Nosza, fölkészültek gyorsan Százszorszép hercegnő fogadására. Földiszítették a palotát virágokkal, szőnyegekkel, színes lampionokkal, a királyi pár pedig gyaloghintóba ült és úgy vitette magát a várva várt menyasszony elé. Mellettük lovagolt Tankréd herceg, délcegen táncoltatva selyemszőrű paripáját.

Hát, ahogy odaérnek a hintóhoz és Gólyahír meg az anyja - mint két udvarhölgy - nagy pukedlizva kivezetik a hamis Százszorszép hercegnőt, csak elsápad ám Tankréd herceg és néz - néz, de egy szava sincsen. Hiába mosolyog rá csábítóan a szerecsen hercegnő, Tankréd herceg csak ül a nyeregben, mint a kőszobor és nem akar hinni a szemének.

Hirtelen a belső zsebébe nyul, előkapja a képes-levelezőlapot, amelyen ott van az igazi Százszorszép hercegnő arcképe és haragtól elfulladva kiáltja:

Gólyahír anyja azonban arcátlan vakmerőséggel lépett most elő és így szólt, a királyhoz fordulva:

- Uram király, itt hozom fölséges királyom üdvözlő levelét az ország aranypecsétjével, ebben a szekrényben pedig fölséges királyném drága ajándékait, tele igazgyönggyel és drágakövekkel.

- Az arckép mást mutat, mint az, akiről azt mondod, hogy ő az igazi Százszorszép hercegnő. Ha ugyanoly hamisak a drágaköveid és igaz-gyöngyeid is, mint a hercegnőd, akkor zsuppon vitetlek oda, ahonnan jöttél, akárhol van is a hazád. De addig, amíg kivizsgáljuk az esetet, lakat alá vétetlek mindnyájatokat... Hé, testőrök! Vigyétek őket!

Itt aztán nem használt semmi. A forrás tündérének ugyanis nem volt hatalma Bergengóciában, mert ez az ország a havasok tündérének oltalma alatt állt, ez pedig sokkal hatalmasabb volt nála.

Bevitték hát a három csaló nőszemélyt a városba és bezárták őket a gömbölyű toronyba, amely arról volt nevezetes, hogy onnan még soha fogoly élve ki nem került. Itt aztán kesereghettek a kudarcon és fölsülésen, ami érte őket.

De azért bajt csináltak eleget. Mert Tankréd herceget ágyba döntötte a kegyetlen csalódás fájdalma. Három hétig lebegett élet-halál között és a palotában egymás kezébe adták a kilincset az orvosok, a mágusok, a javas-asszonyok, míg végre nagy nehezen meg bírták menteni az életét.

Hanem az életkedvét már nem bírták visszaadni. Búskomor lett a herceg, úgy, hogy napokon át a szavát se lehetett hallani. Mikor már fölkelt és kezdett kijárogatni a kertbe, mindig elbújt az emberek elől és kereste a magányosságot. Mikor pedig egyedül volt, mindjárt könnybe lábadtak szemei és úgy kesergett, sóhajtozott:

Ez alatt Százszorszép riadtan nyargalászott az erdőben, figyelve minden neszre, ágak zörgésére, haraszt-zizegésre, lombok susogására. Erdei vad volt, szegényke, - délceg szarvas - aki azonban mindentől félt: farkastól, vadásztól egyaránt s még akkor is megijedt, ha nyúl ugrott föl előtte a sűrűből.

Mikor elmult a szörnyű égiháború, amit a forrás tündére támasztott, a hűséges Viola nyomban a hercegnő keresésére indult. Térdig gázolt a vízben, megbotlott mély vízmosásokban, nagy kövekben, földből kiázott gyökerekben, - de csak ment, bolyongva, kiabálva, keresve-kutatva szeretett úrnőjét mindenütt.

Hát ahogy megy, botorkál, hallja ám egyszer, hogy vékony cérnahangon segítségért kiáltoz valaki. Arrafelé siet és látja, hogy az egyik hegyi patak megáradt medrében kétségbeesetten vergődik, küzködik az árral egy öklömnyi emberke. Két kézzel kapaszkodott, szegény a parti bokor lelógó ágaiba, de a víz sodra el-elkapta és minduntalan az a veszedelem fenyegette, hogy a bokor tövestől kiszakad a földből s akkor őt mindenestől elsodorja az ár.

- Jaj, te szegény törpe! - csapta össze a kezeit Viola és szaladt mindjárt, hogy kiszabadítsa.

Letérdelt a patak partjára, óvatosan megfogta a kis törpe derekát és éppen, hogy ki bírta húzni a vízből, - mert pont abban a pillanatban ugrott utána egy hatalmas csuka - már el is tátotta rá a száját - hogy... hamm!... bekapja.

A kis törpe látta a veszedelmet és rémeset sikoltott halálfélelmében, - de Viola egy szempillantással gyorsabb volt, mint a csuka, amelynek most az egyszer fölkopott az álla az emberhústól. Hálálkodott is a törpe, ahogy csak a száján kifért és kezét-lábát csókolgatta a jószívű Violának, aki azonban rá se igen hallgatott, csak egyre csöndesen sírdogált magában.

És addig unszolta, kérte, míg Viola elsírta neki minden búját. A törpe figyelmesen meghallgatta és így szólt:

- Jó tettedért jót várj! Talán segíthetek rajtad, talán nem. De annyit megtehetek, hogy nyomára vezetlek...

Kis fütyülőt vett elő a mellény-zsebéből és belefújt. Alig adott élesebb hangot, mint a tücsök-cirpelés, - mégis egy szempillantás alatt zizegni kezdett a haraszt köröskörül és - el se hinnétek! - egész regiment törpe sorakozott előtte glédába, várva a parancsot.

- Ma délután egy idegen szarvas tévedt az erdőnkbe, - kezdte a kis törpe: - rajta, keressétek meg és tereljétek ide.

Csak annyi nesz hallatszott, mint a repülő veréb szárnyának halk surranása - és a regiment törpe már nem volt sehol.

- Most ezek fölhajtják a te szarvasodat, - mondta a törpe - és köröskörül úgy zizegtetik a harasztot, hogy az ijedős állat mindig arra tart, amerre ők keresik... Mindjárt itt lesz, meglátod...

Valóban, nem telt bele félóra se és már megzörrentek a bokrok előttük... Lassan, óvatosan tartott feléjük a szarvas, majd hirtelen felbukkant a bokrok mögül, teljes fejedelmi pompájában...

- Százszorszép hercegnő... én drága úrnőm! - jajdult föl Viola és kitárt karokkal sietett feléje.

A gyönyörű szarvas meghorkant és fölágaskodott, mintha menekülni akarna, - de aztán térdre rogyott és tűrte, hogy Viola ölelje-csókolja. Panaszosan nyögdécselt, mintha szólni akarna és két nagy barna szeméből patakzottak a könnyei...

Viola észre se vette, hogy a törpe abban a pillanatban eltünt, amikor a szarvas elébük toppant. Csak akkor jutott eszébe a törpe, amikor már jól kisírta magát és esteledni kezdett... Mert hová lesznek? - Hol töltsék az éjszakát?... ki-ki védi meg őket, ha a fenevadak rajtuk ütnek éjjel?...

Amíg így aggódott, egyszerre csak hüvös szél csapott az arcába és sűrű zuzmara pergett le a fákról. - Nyár derekán!... Még föl se igen ocsudott ebből a meglepetésből, mikor hirtelen, mintha a felhőkből pottyant volna le, előtte termett egy hófehér szakállú, prémes kucsmás, bundába öltözött öreg ember. Nyájasan nézett rá az öreg és szeretettel szólította meg:

- Ne félj tőlem, leányom, mert azért jöttem, hogy megsegítselek. Én vagyok a havasok tündére és az a kis törpe, akit kihúztál a vízből, az én első miniszterem. Tőle tudtam meg a sorsotokat és meg is beszéltem a forrás tündérével, hogy vegye le Százszorszép hercegnőről a gonosz varázslatot...

- Még korán hálálkodol, - rázta fejét az öreg. - Egyelőre csak annyit értem el, hogy Százszorszép hercegnő éjszakára visszanyeri rendes alakját és csak nappal marad szarvas. Ezzel most be kell érnetek, a többit pedig bízzátok rám. Most menjetek szépen ezen az úton, mely egyenesen egy kis kunyhóhoz vezet. Az öreg anyóka, aki ott lakik, már mindent tud és hajlékot ád nektek...

- Oh, jóságos tündér... - zokogott Viola térdre bukva: - Kivánd az életemet...

- Csak azt kivánom, - szólt az öreg, gyöngéden fölemelve Violát: - csak azt kivánom, hogy tűrjétek a sorsotokat csöndesen, reménykedve, míg fölvirrad rátok a megváltás napja...

És, mielőtt Viola többet mondhatott volna, épp oly hirtelen eltünt, mint amily hirtelen jött.

Történt aztán, hogy Tankréd herceg, amikor már teljesen meggyógyult, egy szép hajnalon fogta a nyilát és puzdráját, hogy vadászni megy az erdőbe. Gyönyörű májusi reggel volt, - a levegő tele verőfénnyel, balzsamos virágillattal és édes madárdallal. Ahogy a herceg fölhúzott nyíllal ballagott, az egyik bokorban valami mozgolódást hall. Megáll és vár... A bokorban ismét megmozdul valami és látszik is, hogy nagyobb vad forgolódik a lombok közt... A herceg gondosan céloz - a húr fölugrik - a nyíl elröppen - és a bokorban fájdalmasan fölsikolt az áldozat:

A herceg odaugrik. Elvadult külsejű, sápadt, kiéhezett fiatalember vergődik a lábainál. És arca mintha ismerős lenne...

- Ki vagy?... Bocsáss meg! - kiáltja a herceg bűnbánóan és letérdel a sebesült mellé, hogy kihúzza karjából a nyilat.

És mindent megtud: - hogy az igazi Százszorszép hercegnő, abban a pillanatban szarvassá változott, amikor őt megpillantotta. És ő nem mert visszamenni a királyi palotába, mivel ezt a szerencsétlenséget ő okozta, hanem elbujdosott, - míg most elérte a végzet és urának kezétől várja a halált...

- Nem, nem érdemelsz büntetést - vígasztalja őt a herceg: - amikor Százszorszép segítségért kiáltott, neked szent kötelességed volt, hogy a segítségére siess. Nem vagy hát felelős azért, ami később történt... És én éppen úgy jó barátomnak tartlak most is, mint azelőtt.

Talpra segítette a lovagot és karonfogva vezette a szűk erdei ösvényen, emberi lakást keresve - szénégető kunyhót vagy erdészházat, ahol beköthetné barátja sebét.

Ahogy mennek, mendegélnek, egyszerre csak átnyargal előttük a tisztáson egy délceg szarvas. Karcsú, hibátlan, nemes állat, a fejét hátraszegve, öles ugrásokkal menekül, majd hirtelen megáll, mintha földbe gyökerezne a lába, merően néz rájuk és lassan, tétova lépésekkel közeledik feléjük...

Tankréd herceg lekapja válláról az íjjat, fölhúzza, ráteszi a nyílvesszőt és céloz...

- Ne lőjj! - sikoltja most Aramis lovag és éppen az utolsó pillanatban félre rántja a herceg kezét, hogy a nyílvessző célt tévesztve röppen a magasba, a lombok közé.

Sikoltozva rohant ki most a sűrűből Viola, aki elmaradt szeretett úrnőjétől és kezeit tördelve kiabált messziről:

És a szarvas egyre közelebb jött. Szép barna szemeiben reménység, aggodalom és szeretet tükröződött fölváltva.

- Százszorszép, én drága menyasszonyom! - jajdult föl mélységes bánattal Tankréd herceg és térdre roskadt a szarvas előtt, átölelve karcsú lábait...

A szarvas szelíden ráhajtotta fejét Tankréd herceg vállára és bánatosan búgott, nyögött, mint a szerelmes gerle-madár.

Mind arra néztek. Prémes kucsmájában, vastag bundában, magas-szárú rámás csizmában a havasok tündére állt előttük és jóságosan mosolygott rájuk.

- Ne sírjatok! - ismételte. - Kibékítettem a forrás tündérét, aki hajlandó föloldani a varázst, ha Tankréd herceg teljesíti az ő föltételeit.

- Nem azt nem kívánja! - legyintett mosolyogva az öreg. - Csak azt kívánja, hogy haladéktalanul bocsássátok szabadon Guludda szerecsen királyleányt és Gólyahírt meg az édesanyját. Rávettem a darfuri fejedelmet, hogy vegye feleségül Guludda hercegnőt: - ők egymásnak valók, mert mind a ketten négerek. Ha tehát beleegyezel, abban a pillanatban, amelyben megnyílnak előttük a Kerek-torony kapui: Százszorszép hercegnő visszanyeri eredeti alakját, - felelte az öreg.

- Nem lesz rá módja, - rázta fejét az öreg. - És pedig azért nem, mert akiről egyszer levették a varázst, azt többé elvarázsolni nem lehet.

- Akkor sietek haza, hogy kibocsássuk a foglyokat! - kiáltott föl Tankréd herceg. - Addig vigyázz a menyasszonyomra, Aramis: de jobban vigyázz rá, kérlek, mint...

Tankréd herceg gyöngéden megölelte a gyönyörű szarvast és, ahogy a lábai bírták: szaladt haza. Déltájban már otthon is volt és azonnal kibocsátották a három foglyot. Ugyanabban a pillanatban megszünt a varázslat Százszorszép hercegnő fölött is és ettől fogva "Százszorszép" valóban megérdemelte a nevét, mert százszor szebb volt, mint a földkerekség leggyönyörűbb leánya.

Egy hét mulva kettős lakodalmat ült a nép Bergengócia fővárosában. Tankréd herceg vezette oltárhoz Százszorszép hercegnőt és ugyanakkor Aramis lovag is örök hűséget esküdött Viola kisasszonynak.

- Hogy meddig tartott a lakodalom?... azt bizony nem tudom, mert úgy örült és oly boldog volt mindenki, hogy még talán most is tart a vigasság, ha meg nem unták.