MARK TWAIN: TAMÁS ÚRFI KALANDJAI

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2013
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5406-25-6 (online)
MEK-11964

Póli néni haragosan föltolta homlokára a pápaszemét, hogy jobban lásson, és szétnézett. De hiába tekintgetett jobbra-balra, Tamás úrfinak sehol nyoma sem volt.

Majd lehajolt, s a seprő nyelével irtózatosan dörömbölni, hadonászni kezdett az ágy alatt. Ennek azonban nem lett más eredménye, mint hogy a macska rémséges nyávogással kiugrott az ágy alól, s menekült az ablakon át.

Póli néni letette a seprőt a sarokba, s a szoba küszöbéről nagyokat kiáltott a kertbe:

De mikor harmadszor is kiabálni kezdett, halk neszt hallott a háta mögött. Hirtelen megfordult, s épen idejében csíphette meg Tamás úrfi gallérját. A tíz-tizenkét éves, eleven fiú épen a kamarából surrant ki és szökni akart.

- Ah, hát ott voltál? - kiáltott föl Póli néni diadalmasan. - Mit kerestél odabent, Tom?

- Semmit?... Nézd csak a kezeidet... Miféle befőttel maszatoltad be ismét?...

- Nem tudod?... No, majd mindjárt megmondom!... Mit igértem, ha még egyszer hozzá nyúlsz a befőttekhez?...

Póli néni fölemelte a kezét és megsuhogtatta a levegőben. A veszedelem fenyegető volt. Ekkor Tom hirtelen fölkiáltott:

- Nini, patkányok!... Nézz csak hátra, édes néni!... Nem harapnak ezek az állatok?

Póli néni ijedten nézett hátra, s eleresztette Tom gallérját, hogy összefoghassa a szoknyáját... Persze, a patkányoknak nyomuk sem volt: de Tom fölhasználta a kedvező pillanatot és megugrott. A következő percben már a kert deszkakerítésén is átmászott, és végkép eltűnt a haragos Póli néni szemei elől.

- Már megint rászedett! - dörmögte magában. - Előre tudhattam volna!... De kinek jutnának eszébe a gaz kölyök furfangos fogásai!... Jól meg kellett volna vernem; de nem tudok szigorúan bánni vele... Ha nem bír megugrani, akkor megnevettet, és mindig elkerüli a büntetést... Tudom, ma délután is elcsavarogja az iskolát; de holnap példásan megbüntetem. Szombat lesz; és nem eresztem el játszani, hanem itthon kell neki dolgoznia... Mennyivel más az öccse!... Ez a Szid igazán jó fiú: soha sincs vele bajom.

Tom valóban elcsavarogta az iskolát, de annál fölségesebben mulatott. De még elég korán jött haza, hogy segíthessen Jimnek, a kis szerecsen fiúnak, aki fát vágott a vacsora-főzéshez. De dolog helyett inkább a kalandjai elbeszélésével mulattatta Jimet, s majdnem az egész munkát vele végeztette el. Szid akkorra már elvégezte az iskolai föladatát, és jó csomó tüzelőfát cipelt a konyhába.

Ez a Szid mostohaöccse volt Tamás úrfinak; mert anyjuk, aki Póli néni huga volt, Tom születése után egy évre másodszor is férjhez ment. Ezért nem hasonlított a két testvér egymáshoz; Szid alamuszi fiúcska volt: igazi „mintagyerek”: Tamás úrfi ellenben maga volt a pajkosság megtestesülése.

Mialatt Tom derekasan hozzálátott a vacsorához, Póli néni egyre ravasz kérdésekkel firtatta, hogy hol járt, mit művelt. Azt remélte, hogy hazugságon éri a fiút, s akkor aztán megbüntetheti. Csakhogy nehéz volt ám túljárni a fortélyos Tom eszén.

Tom kissé megijedt; ránézett Póli néni arcára, de nem tudott leolvasni róla semmiféle veszedelmet, s ezért biztosan felelt:

- Avval mulattunk, hogy vizet húztunk egymás fejére a szivárványos kútból... Nézd csak: még most is vizes a hajam.

Póli néni oda volt, hogy ez nem jutott eszébe! De hirtelen új eszméje támadt, és ravaszkodva kérdezte:

- Ha csak a fejedre húzták a vizet, akkor le sem kellett fejtened a gallérodat, úgy-e?

Tom mosolyogva gombolta ki zubbonyát: a gallér erősen oda volt varrva. Póli néni kissé kedvetlenül mondta:

És megnyugodott, hogy Tom ma délután semmi rosszat nem követett el. Ekkor azonban Szid mindent elrontott. Azt mondta:

- Nini... ma reggel úgy láttam, hogy fehér cérnával varrtad föl Tom gallérját, most pedig fekete cérnával van fölvarrva...

- Persze, hogy úgy van! - kiáltott föl Póli néni haragosan. - Hogy történt ez, Tom?...

De Tom már kirúgta maga alól a széket és menekült. A küszöbről azonban még visszakiáltott:

Nyár volt és még nem alkonyodott. Tom vígan ment az úton, egyszerre azonban hirtelen elhallgatott. Vele szemben egy idegen fiú jött az úton; valamivel magasabb volt Tomnál, szép újdonatúj kék zubbonyt, ugyanolyan nadrágot és finom, sárga cipőt viselt, - pedig nem volt vasárnap! Ez hallatlan eset volt Új-Szent-Péterváron és Tom irígyen nézte a csinosan öltözött fiút. Mikor közel értek egymáshoz, mind a ketten megálltak és elkezdték egymást kerülgetni, mint a macska a forró kását. Végre Tom megszólalt:

A két ellenfél már oly közel volt egymáshoz, hogy a vállaik érintkeztek; aztán kölcsönösen tolni, majd lökdösni kezdték egymást.

Most már mindkettőjük arca lángba borult. Ekkor Tom hátra lépett, vonalat húzott lábával a porba, és azt mondta:

Tom kiütötte kezéből a pénzt, s a következő percben egymásra rohantak. Nagy porfelleg támadt az úton, s a két suhanc ugyancsak tépte, karmolta, rúgta, öklözte egymást. De a csata nem tartott sokáig: a porfelhő elszállt, és ekkor már Tom ott lovagolt földhöz vert ellenfelén.

És egyre pofozta, öklözte ellenfelét, aki sírt dühében, és minden erejét megfeszítette, hogy talpra állhasson. De nem ment. Végre, megúnván a sok ökölcsapást, elfojtott hangon mondta, hogy már „elég”. Tom rögtön föleresztette, sőt segített neki talpra állni.

- Nem haragszom rád - mondta nagylelkűen. - De máskor ismerd meg előbb az embert, aztán gúnyolódj!

A másik leporolta a ruháját, tapogatta a bordáit és szótlanul tovább ment. De, mikor jó messzire volt Tomtól, fölkapott egy követ, s oly ügyesen dobta, hogy eltalálta Tomnak a vállát. Tom rögtön űzőbe vette az árulót, de nem érhette utól, mert az előbb hazaért, s az ablakból öltögette ki rá a nyelvét. Tom mindenféle gorombaságokat kiabált neki és fenyegette, mire megjelent az ellenfél anyja, s Tomot elparancsolta házuk tájékáról.

Tom máskorra halasztotta a bosszúállást és hazament. Mivel már késő volt, az ablakon mászott be, de Póli néni rajta érte. És mindjárt ki is szabta rá a büntetést: Holnap egész nap dolgoznia kell.

Póli néni kora reggel kezébe nyomta Tomnak a meszelőt és a meszes csöbröt, s aztán megmutatta neki a kerítést, amelyet be kell meszelnie. - A deszkakerítés harminc méter hosszú és harmadfél méter magas volt. - Mikor lesz evvel készen?... Talán soha!

Nagy búsan belemártotta a meszelőt a csöbörbe, kétszer végighúzta a legfelső deszkán, s aztán összehasonlította a keskeny sávot avval a végtelen területtel, amit még be kell meszelnie. Elszörnyedt s kétségbeesve ült le a földre: - soha sem bírja elvégezni a munkát!

E pillanatban jött ki Jim a házból, és vízért ment a kútra. Tom nem szeretett vizet húzni: de most eszébe jutott, hogy a kút körül, különösen reggel, rendesen nagy társaság van, mert pajtásai, mikor vízért mennek, mindig ott szoktak játszogatni egy jó óráig. Megszólította hát Jimet.

- Ejnye, hát téged küldtek vízért, szegény Jim? Pedig tudom, hogy fáradt vagy!... Add ide a vödröt: majd én elmegyek helyetted; te meg meszelhetsz addig egy kicsit.

- Nem lehet Tom úrfi - felelte Jim. - Az úrnő ki talál nézni az ablakon, és ha meglát...

- Ej, add csak ide a vödröt! Tudod, hogy csak pörölni szeret, s ha megver, az se fáj. Ugyan ki félne tőle! Inkább neked adom ezt a golyót is...

- Igazán nagyon szép - mondta Jim s letette a vödröt. - De félek ám a veréstől...

Többet nem mondhatott. Póli néni hozzávágta a papucsát, mire Jim fölkapta a vödröt s őrülten vágtatott vele a kút felé, Tom pedig buzgón meszelt.

De buzgósága nem soká tartott. Elkeseredve gondolt arra, hogyan fogják majd csúfolni társai, ha dolgozni látják. Előszedte kincseit a zsebéből, s azon tünődött, hogy nem vehetne-e értük helyettest, aki elvégezné a munkáját. De hajh! egész vagyona árán még egy órai szabadságot sem vehetett volna. Ekkor hirtelen felséges eszméje támadt: Ben Rogers, akinek a gúnyolódásaitól legjobban félt, megjelent a szemhatáron.

Tom megragadta a meszelőt, bemártotta a csöbörbe és serényen dolgozott. Úgy tett, mintha észre sem venné Ben Rogerst, aki almát evett és „gőzhajósdit” játszott. Ő volt a gőzhajó is, a kapitány is, a kormányos is, és fütyült, zakatolt, sistergett, meg furcsa parancsokat osztogatott magának. Tom azonban ügyet sem vetett rá, és féloldalt állva, műértő szemekkel vizsgálta utolsó meszelővonásait. Ben szájtátva bámult rá, majd csúfolódva megszólalt:

- Ojjé, szegény öregem! Hallottam Szidtől, hogy a nénéd rabmunkára ítélt. - Nem jönnél inkább fürödni velünk?

- Fürödni fürödhetem, amikor tetszik. De ilyen rabmunka nem minden nap akad. Például, sem te, sem a barátaid nem egykönnyen juthattok bemeszelhető kerítéshez.

A kérdés új világítást nyert. Ben nem rágicsálta többé az almáját, hanem figyelemmel, érdeklődéssel bámészkodott Tomra, aki minden meszelőhúzás után megállt és elégedetten nézegette munkáját.

- Nem; te nem értesz ehhez, Ben. Még elrontanád, s akkor Póli néni megszidna engem. A kerítésnek ez a része az utcára szolgál, s a néni azt akarja, hogy szép legyen. Ezért bízta rám, mert ezer közt is alig akad egy, aki a kedvére tud dolgozni.

- Ej, attól ne félj! - mondta Ben hevesen. - Csak add ide a meszelőt; majd meglátod, hogy én is oly jól elvégzem, mint te.

- Indus becsületemre mondom, Ben, hogy nem tehetem. Szid és Jim szintén akartak segíteni, de Póli néni elkergette őket.

- De én nem vagyok oly ügyetlen, mint ők... Nos, hadd próbáljam meg! Oda adom az almám felét.

Tom még vonakodott egy kicsit, bár titokban ujjongott, hogy a csele ily fényesen sikerült, és mialatt Ben Rogers izzadt a forró napon, a furfangos Tom kényelmesen ült egy üres hordón a fa árnyékában, s jóizűen megette Ben almáját. Eközben egyre érkeztek az áldoztatok: Tom pajtásai, akik gúnyolódni jöttek oda, s aztán mind drága ajándékkal váltották meg a meszelés jogát. Még mielőtt Ben belefáradt, Billy Fischer már megvette egy papír-sárkányért a meszelés jogát; utána John Miles következett, aki egy szép döglött patkányt adott, a nyakán vadonatúj zsineg, amelyen himbálni lehetett a kiszenvedett állatot. És Tom, aki reggel még oly szegény volt, mint a templom egere, délután már azt sem tudta, hova tegye a kincseit. Mert a már említett drágaságokon kívül, összeharácsolt még tizenkét agyaggolyót, egy sípot, egy rozsdás kulcsot, amellyel különben semmit sem lehetett kinyitni, egy faágyút, egy üvegdugót, két ólomkatonát, egy rézkilincset, két döglött halat, egy kutyanyakravalót, de kutya nélkül, egy nyeletlen bicskát, egy félszemű macskát, s egy bezúzott ablaktáblát, meg számos narancshéjat, amellyel a szemébe föcskendezhetett. S ráadásul egy csöppet sem dolgozott, hanem udvaroltatott magának meszelésre vágyó áldozataival, akik serény buzgalmukban háromszor is átmeszelték a falat. Szerencse, hogy Tomnak elfogyott a mesze, különben az egész falu suhancai tönkre jutottak volna.

Midőn Tom elbocsátotta társait, nagy büszkén bement Póli nénihez, aki abban a hitben, hogy Tom, mint rendesen, most is régóta megszökött a munkától, nagyon elbámult a fiú vakmerőségén, hogy elébe mert állni.

- Egy tapodtat sem! - felelte Póli néni - amíg el nem végezted a munkádat...

Póli néni fölkelt és kiment, hogy meggyőződjék. Persze nem hitt Tomnak: de mikor meglátta, hogy az egész kerítés be van meszelve, összecsapta a kezeit.

- Lehetetlen! - kiáltott föl. - Látod, hogy tudsz dolgozni, ha akarsz, te rossz fiú. Nos, nem bánom: eredj most játszani, de vacsorára itthon légy ám!

És, hogy megjutalmazza Tomot páratlan szorgalmáért, gyönyörű szép almát keresett ki neki a szekrényből s közben leckéztette Tamást, hogy mily élvezet munka után jól pihenni, mily édes a jól végzett, megérdemelt munka gyümölcse. De mialatt Póli néni prédikált, Tom két piskótát lopott.

Kimenvén a házból, megpillantotta Szidet, aki gyanútlanul ballagott a második emeleti lépcső felé. Hamar fölkapott néhány göröngyöt, s még mielőtt Póli néni oda érhetett volna, két-három göröngy fején találta Szidet. Kapu helyett Tom most is a kerítésen mászott át, mert azt tartotta, hogy ez a legbiztosabb útja a menekvésnek.

Innen aztán fütyörészve ballagott ama hely felé, ahol két ellenséges hadsereg minden szombaton össze szokott csapni. Az egyiknek Tom volt a fővezére, a másiké Harper Józsi, Tom legkedvesebb barátja. Személyesen egyik vezér sem verekedett: az ily durva munkát alárendeltjeikkel végeztették el; ők csak valamelyik árnyas fa tövében, vagy a dombon ülve igazgatták csapataikat, amelyek vad haraggal dulakodtak és botozták egymást. Ezúttal a Tom serege győzött; megszámlálták a halottakat, kicserélték a hadi foglyokat, megkötötték a fegyverszünetet a legközelebbi csatáig s aztán ki-ki hazafelé ballagott.

Mikor Tom a békebíró Thatcher Jeff háza előtt elment, a kertben gyönyörű szép, kékszemű lánykát pillantott meg. A tábornok, akit csak az imént éljenzett meg diadalmas hadserege, legott a szép kis szőke leány rabja lett. Lawrence Amy képe, aki eddig a barátnője volt, úgy elmosódott a szívében, mint ahogy a szivacs letörli a palatáblára írt számokat.

Tom addig ácsorgott a rácsos kerítés mellett, míg a kis leány is észrevette őt. Ekkor a legszörnyűbb halálugrásokkal, bukfencekkel, pajkos, bohókás bűvész-fogásokkal igyekezett mulattatni a szép leányt... ez azonban kacagva hátat fordított neki. Tom már szégyenkezve és kétségbeesetten akart elsompolyogni, mikor a szép leány visszafordult és - egy piros szegfűt hajított oda neki. Tom rárohant, mint a tigris a zsákmányára; zsebébe gyűrte a szegfűt és vígan fütyörészve indult haza.

Vacsora alatt oly vidám és jókedvű volt, hogy Póli néni sajnálta megszidni azért, hogy Szidet megdobálta. De midőn Tom cukrot akart lopni, Póli néni jókorát húzott a kezére.

Póli néni nemsokára kiment a konyhába, s ekkor Szid, titokban akarván megdézsmálni a cukrot, megfogta a cukortartót... de ügyetlenül elejtette, úgy, hogy a drága edény darabokra tört.

Tom ujjongott. Már előre is látta, hogy Póli néni dühbe jön, s megkérdi, ki törte el a cukortartót. Akkor ő hallgatni fog, és nem is szól mindaddig, amíg csak Póli néni dühe a tetőpontra nem ér. A néni a csörömpölésre gyorsan beszaladt, s mihelyt meglátta a darabokra tört cukortartót, ég felé emelte kezeit.

Tomnak ideje sem volt felelni. Póli néni, meg lévén győződve, hogy csakis ő tehette, úgy vágta nyakon, hogy szegény Tom hanyatt esett. No, csak ez kellett Tomnak! Elhatározta, hogy tragikus fordulatot ád a nem sikerült jelenetnek. Nyögve tápászkodott föl, mintha eltört volna valamije, és síránkozva mondta:

Póli néni elbámult. Hát nem Tom lett volna a bűnös?... Furdalta a lelkiismeret, hogy ártatlanul büntette meg szegény Tomot, és csak azért nem kért tőle bocsánatot, mert attól félt, hogy evvel magára szabadítja az úgyis rakoncátlan fiút. Ehelyett összeszidta Szidet, és lopva, szorongó tekintettel vizsgálta Tomot, hogy nem tört-e csontja.

Tom duzzogva ült a sarokban, és időnként szörnyen nyöszörgött, nagyítva képzelt fájdalmát. Majd aludni kéredzkedett, s alig hogy szobájába ért, kiszökött a nyitott ablakon. Elment a folyó partjára, leült egy tutaj szélére, és keseregve gondolt Póli néni igazságtalanságára. Aztán eszébe jutott a szegfű. Ez a virág egyszerre elűzte minden kedvetlenségét, bánatát. Fölkerekedett és egyenesen ahhoz a házhoz igyekezett, ahol a gyönyörű kis ismeretlen lakott.

Esti kilenc óra, vagy féltíz lehetett. Az utca csöndes, néptelen volt s a házban is csak a második emelet egyik ablakában égett világosság. Vajjon ott lakik-e ő?... Tom átmászott a kerítésen és megállt a kivilágított ablak alatt. Fölnézett, de nem látott semmit; aztán leheveredett a fűben, és sokáig gondolt a szép ismeretlenre...

Egyszerre azonban az ablak kinyílt, egy néger szolgáló kiabált valamit, s a következő percben egész özönvíz zúdult le Tomra.

A fiú fölugrott, a legelső kővel, ami kezébe került, bedobta az ablakot, mely csörömpölve törött darabokra.

Félóra mulva Tom otthon volt, s a faggyúgyertya fogyatékos világosságánál nézegette csuromvíz ruháját. A zajra Szid is fölébredt, de nem mert szólni: csak azt véste emlékezetébe, hogy Tom, aki nagyon rosszkedvűnek látszott, imádkozás nélkül feküdt le.

Vasárnap reggel volt. Tom a reggeli után mindjárt hozzáfogott a zsoltárok magolásához, melyeket föl kellett mondania, mielőtt a templomba mentek. Mikor már körülbelül tudta a leckét, Póli néni előszedte az ünneplő ruhát és mosdatni, öltöztetni kezdte Tomot. De ez nem könnyű dolog volt; mert Tom, ámbár imádta a fürdést, a mosdótáltól, meg a szappantól irtózott. Ezen a napon azonban szokatlanul engedelmes volt, amin Póli néni nem győzött eleget csodálkozni. Persze, ő nem tudta, hogy Tom azért mosdik ily szívesen, mert reméli, hogy a templomban találkozni fog a tegnapi szép ismeretlennel!

Aztán Mari, Póli néni leánya, aki pár évvel idősebb volt unokaöccseinél, elvitte a gyerekeket a vasárnapi iskolába, mely kilenctől féltizenegyig tartott; ez után következett az istentisztelet, amelyen Szid és Mari szívesen vették részt, míg Tom csak kényszerűségből maradt ott.

A csere megtörtént. Ez után Tom sorra szedte többi pajtásait is, és tegnap szerzett vagyonának felén jó sok piros, sárga és kék cédulát cserélt be.

Eközben megkezdődött az istentisztelet és az ünneplőbe öltözött iskolásfiúk raja betódult a templomba. Tomnak első dolga volt, hogy oldalba döfte jobboldali szomszédját, s mikor a tanító emiatt pirongatta, ráfogta a gazságot a mögötte ülő ártatlan fiúra. Aztán baloldali társa combjába gombostűt szúrt, a háta mögött ülőt a pad alatt hasba vágta, az előtte ülőnek pedig a haját cibálta. Egyúttal azonban oly áhitatosan sütötte le szemeit a zsoltáros könyvbe, mintha tízig se tudott volna olvasni.

Különben Tom pajtásainak nagy része csak époly garázda és pajkos volt, mint ő. A legtöbbje csak azért nem bukott meg, mert a zsoltárok egy-két versének fölmondásáért egy-egy kék cédulát kaptak a mestertől. Tíz kék cédula egy pirosat ért, és tíz pirosat ki lehetett cserélni egy sárgáért. A tíz sárga szerencsés gazdája pedig kapott értük egy bibliát.

Csakhogy tíz sárga cédula értéke kétezer bibliai vers volt, amelyet könyv nélkül kellett tudni! Ezért nagyon ritka eset volt, hogy akármelyik tanuló összegyűjthette volna a tíz sárga cédulát, melyért egy szerény kötésű biblia járt. Mindazáltal emlegettek egy német diákot, - a németek ugyanis jobban rátermettek a buta magolásra - aki öt-hat díjat nyert ily módon; de ez valószínűleg az ó-korban történhetett. Új-Szent-Péterváron legalább a legvénebb emberek sem emlékeztek az esetre.

A vasárnapi iskola igazgatója leült a szószék elé. Körülbelül 30 éves fiatalember volt és tanítványai nagyon szerették, mert kényük-kedvükre fecseghettek, verekedhettek, mialatt az igazgató úr beszélt. Ezúttal azonban a zsinatot és kiabálást váratlan esemény szakította félbe.

Thatcher ügyvéd egy őszhajú öreg úr, s egy feltünő ruházatú hölgy kíséretében a szószék alatti emelvényre lépett. A hölgy egy kis lánykát vezetett kezénél fogva, akit senki sem ismert. De Tom csaknem táncolt örömében, mikor meglátta: hiszen ez a tegnapi szép ismeretlen volt!

Walters úr, az igazgató, sietett bemutatni a vendégeket. Az a vastag úr testvérbátyja volt Thatcher ügyvédnek és a városban lakott. Messziről jött, Konstantinápolyból, amely szintén az Egyesült-Államok városa, de Szent-Pétervárhoz legalább húsz mértföldnyire van. És Thatcher úr ebben a városban kerületi bíró volt: oly nagy méltóság, aminőről e kis fiúk közt egyik sem álmodott. Azt beszélték, hogy a bíró, az idősebb Thatcher, palakővel födött palotában lakik és húsznál több zsandárnak is parancsol.

Az igazgató mindenáron ki akarta tüntetni iskoláját az előkelő vendégek előtt, roppantul szerette volna, ha bemutathatna egy olyan csodagyereket, akinek a tíz sárga céduláért kioszthatná a jutalmat. Suttyomban kérdezősködött az osztály legjobbjainál: de fájdalom! egyiknek sem volt meg a kellő számú sárga cédulája.

Ekkor azonban, mikor az igazgató már minden reményéről lemondott, hirtelen előállott Tom, és merészen lobogtatva céduláit, kérte a bibliát.

A derült égből lecsapó villám nem lepte volna meg úgy a derék Walters urat, mint ez a fordulat. Mindjárt gyanította a csalást, de nem mert vizsgálatot indítani, mert félt a botránytól a kitünő vendégek jelenlétében; s különben is, a szabályszerűen lebélyegzett cédulák mind együtt voltak, Tomnak tehát joga volt a bibliát követelni.

Az igazgató elnyomta bosszankodását és nyájas arccal felszólította Tamás úrfit, hogy üljön ő is az emelvényre, a többi nagyfejű közé. Aztán ünnepélyesen kihirdette, hogy Sawyer Tamás, a vasárnapi iskola dísze, ritka szorgalmával rászolgált a megjutalmaztatásra, és fölmutatott cédulái alapján megkapja a kötött bibliát!

Walters úr kitett magáért. Csinos beszéd kíséretében adta át a bibliát Tomnak, s egyúttal buzdította a többieket is, hogy kövessék e szorgalmas fiú példáját, aki lankadatlan buzgalommal gyarapítja tudása és bölcsessége kincseit. A sok-sok gyerek közt talán csak a kis Lawrence Amy volt büszke Tom diadalára; ő már rég szerette a pajkos fickót, s most valóban örült barátja kitüntetésének.

De a háládatlan Tom rá se nézett. Egyre csak a szép szőke kis leányra bámult: s mikor Amy ezt észrevette, úgy elkeseredett, hogy sírni szeretett volna.

Tom egyébként nagyon bambán és hülyén viselte magát. Mikor bemutatták a tekintélyes vendégnek, a száját sem merte kinyitni. Tomnak ez a megilletődése láthatólag hízelgett a bírónak; leereszkedően Tom fejére tette a kezét, s megkérdezte a „derék kis embertől”, hogy mi a neve.

- Ez már más! Mindjárt gondoltam, hogy így lesz. De talán van önnek más neve is, kedves barátom?...

De Tom csak bambán bámult rá, úgy, hogy az igazgatónak kellett a segítségére jönnie.

- Tamás, - kérdezte bátorítóan - hát elfelejtette a családi nevét? Feleljen udvariasan a bíró úrnak, s ha szól, tegye hozzá azt is, hogy „uram”. No tehát?...

- Igy már jól van, fiatal barátom - bólintgatott a bíró elégedetten. - Ön nagyon eszes, derék fiúnak látszik, és sokra viheti, ha oly szorgalommal folytatja, mint ahogy megkezdte. De most legyen szíves egyet-mást ismételni abból, amit tanult, mert igazán szeretnők hallani értelmes, okos feleleteit. Lássuk csak... például, ön bizonyára tudja, ki volt a tizenkét apostol. Szíveskedjék hát megmondani a két legjelesebbnek a nevét.

Tom vérvörös lett, és nyúzta-tépte a kabátja gombját. De nem felelt, csak bambán eltátotta a száját.

A derék Walters úr izzó parázson állt és izgatottan törülgette verejtékező homlokát.

- Nos, nekem feleljen, Tamás, - mondta végre - talán velem szemben bátrabb lesz, mivelhogy régi ismerősök vagyunk. Mi volt a két első apostol neve?...

Szavait elnyelte a kacagás és Tom a következő pillanatban úgy eltünt az emelvényről, mintha a föld nyelte volna el. A bíró meghökkenve bámult Walters úrra, ez pedig kínjában csak a vállát vonogatta és mindjárt meghúzatta a templom kis harangját, mely prédikációra hívogatta a híveket.

A kis templom csakhamar megtelt ájtatos hívőkkel, s a vasárnapi iskolások elszéledtek, hogy a szüleik mellé üljenek, akik szerették őket szem előtt tartani a prédikáció alatt. Póli néni szintén ott volt a templomban; Mari, Szid és Tom mellette ültek, még pedig Tom úgy, hogy legtávolabb volt az ablaktól és semmi sem szórakoztathatta.

A tiszteletes felment a szószékre és felolvasta a zsoltárnak azt a versét, amelyről ez napon prédikálni akart. Aztán megszólalt az orgona és a hívők rázendítették a zsoltárt, irtózatosan nyújtván-húzván a szavakat, akárcsak a szentiváni éneket.

Majd az ének és az orgona elhallgatott. Most ruhasuhogás következett és a hívők mind fölálltak, úgy hallgatták a tiszteletes úr bevezető, áhitatos imáját. Ez a könyörgés mindig irtózatos dühbe hozta Tomot, mert állnia kellett alatta, s néha nagyon is sokáig tartott.

Ez napon, az ima közepe táján, egy légy szállt a Tom előtt levő pad támlájára. A cudar szárnyas arcátlanul tisztogatta magát Tom szemeláttára: első lábával átnyalábolta a fejét, és annyira nyúzta, marcangolta, mintha le akarta volna tépni; aztán a hátulsó lábaival lekefélte a szárnyait, melyek csak úgy csillogtak a nap ráeső verőfényében. A szemtelen állat oly nyugodtan öltözködött, mintha semmi veszély nem fenyegette volna: pedig Tom csak azt várta, hogy a tiszteletes kimondja az ima utolsó szavát... amint az Amen szó elhangzott, és a hívők le kezdtek ülni, Tom egyet kanyarintott a pad támláján meggörbített tenyerével... és a légy fogoly volt! Szerencsétlenségére Póli néni odanézett, és kényszerítette Tomot, hogy bocsássa el a legyet.

A tiszteletes nem minden ékesen szólás nélkül fogott a prédikációba, de a nagy meleg miatt sok hallgatója csakhamar bóbiskolni kezdett és el is szunnyadt. Máskor Tom is szundikálni szokott, de ezen a napon ébren tartotta az a kincs, melyet ma reggel fogott s egy gyújtós skatulyába zárt.

A kincs hatalmas ollójú szarvasbogár volt, mely azzal jutalmazta börtöne ajtójának kinyitóját, hogy jól megcsípte az egyik ujját. Tom ijedtében nagyot pattintott az ujjával, melybe a bogár kapaszkodott; erre a fogoly a templom közepére repült és a hátára esett, Tom pedig megcsípett ujját szopogatta.

A szarvasbogár keservesen kínlódott, vergődött a hátán, s mindenáron hasra akart fordulni, de hiába! Tom nagyon szerette volna ismét nyakon csípni a szökevényt, de erre nem is gondolhatott. Igaz, hogy a bogár nem bírt elmenekülni, mert a hátán feküdt; de Tom sem férhetett hozzá, mert nagyon távol volt tőle. Különben az ájtatos gyülekezet egyéb tagjai is érdeklődve nézték a szarvasbogár kétségbeesett erőlködését, amely jobban mulattatta őket, mint a tiszteletes úr kenetes prédikációja.

Csakhamar egy unatkozó kutya tévedt a templomba. Bizonyosan nem talált semmi mulatságot a néptelen utcákon, s a tikkasztó hőség őt is nagyon bántotta, mert fülét-farkát leeresztve lomhán cammogott be a hűvös templomba.

Egyszerre csak megpillantotta a szarvasbogarat; kifityegő nyelvével végignyalta a szája szélét, s a farkát csóválni kezdte. Közelebb somfordált prédájához és jobban szemügyre vette; kétszer-háromszor megkerülte, tiszteletteljes távolságból megszimatolta, körülszaglálta, majd közelebb ódalgott hozzá és nekibátorodva rávicsorgatta fogait; aztán egypárszor morogva nekiugrott, mintha menten be akarná kapni, de azért a világ minden kincseért sem mert volna hozzányúlni.

Tom roppantul mulatott a ritka eseten. Le nem vette volna szemét a kutyáról. A derék kuvasz ezalatt megúnta az őrült ugrándozást, szépen lehasalt, két első lába közé vette a szarvasbogarat, s hol jobbra, hol balra forgatta. De úgy látszott, hogy lassanként ez sem szórakoztatja; mintha elálmosodott volna. A feje egyre hanyatlott, s végre az orra érintette az ellenséget, ez pedig legott bele csimpeszkedett. A kutya talpra ugrott és fájdalmasan vonított; aztán megrázta fejét, s a szarvasbogár egy méternyire nagy koppanással esett a földre.

A kutya még egyre tüszkölt és zavartan nézett körül; a vereség megalázta, de a bosszúvágy annál jobban forrott benne. Újra kerülgetni kezdte a bogarat, most már egész közel hasalt hozzá és morogva vicsorította rá a fogát. De azután ebbe is beleúnt; egy nagy zöldszárnyú dongó-légy röpködött a feje körül, ennek a röptét kísérte figyelemmel, s az alkalmas pillanatban utána is kapott, de elszalajtotta. A légy ijedten tovább röpült, a kutya pedig nagyot ásított, és megfeledkezve a szarvasbogárról, ráheveredett!

Rémült vonítás töltötte be a kis templomot, s elnyelte a tiszteletes úr szavait. A gyülekezet alvó fele ijedten horkant föl álmából, és révedezve nézett körül. A kutya fájdalmasan üvöltve nyargalt a szószékig, s onnét vissza. Egyszerre megállt a templom közepén, s egyre vonítva, kaffogva, hallatlan gyorsasággal kezdett forogni maga körül, hogy a tomporába kapaszkodó szarvasbogarat megfoghassa. S mikor ez nem sikerült, néhány padot átugorva, a gazdája ölébe menekült. Ez pedig nyakoncsípte és kidobta az ablakon, mire a gyötrött kutya fájdalmas üvöltése csakhamar elveszett a távolban.

De ideje is volt. Az ájtatos hívők jó része keményen marta az ajkait, hogy föl ne kacagjon. Senki sem mert a szomszédjára nézni, félvén, hogy elneveti magát. A tiszteletes úr pár percig hallgatott és csak aztán folytatta prédikációját, de kénytelen volt megrövidíteni a beszédjét, mert a kutya-história kárhozatos derültséget ébresztett hallgatóiban.

Tom az ökleit harapdálta, hogy visszafojtsa ujjongó jókedvét. Szeretett volna táncolni, cigánykereket hányni és jókedvét csak egy dolog zavarta némileg: azt nem bánta, hogy a kuvasz eljátszogatott a bogarával; de az már bántotta, hogy a haszontalan elvitte a szarvasbogarat, amely neki, Tomnak, jogosan szerzett tulajdona volt.

Másnap hétfő reggel volt és Tom borús kedvvel ébredt fel. Megint egész heti iskolai rabság állt előtte s ez a gondolat boldogtalanná tette. Csakhamar az a gondolat kezdte kísérteni, hogy otthon maradhatna, ha valamely szerencsés véletlen folytán hirtelen megbetegedhetnék.

Gondosan megtapogatta egész testét, hogy nem fedezhetne-e fel valami betegséget. De hiába. Elhitette magával, hogy émelyeg a gyomra, de ez nem volt igaz, s ő is csakhamar átlátta, hogy ezzel semmire sem megy. Ekkor hirtelen felfedezett valamit: az egyik foga mozgott! Már épen jajgatni akart, de aztán eszébe jutott, hogy Póli néni kurtán szokott elbánni az ilyesmivel; egyszerűen kihúzta a fájós fogat, ez pedig fájt. Jobb lesz tehát, ha a fogfájást csak tartaléknak tartogatja s egyelőre mást keres.

Nemrég hallotta az orvostól, hogyha az elhanyagolt seb üszkösödik, abba bele is lehet halni. Eszébe jutott, hogy bal lábának a hüvelykujján van egy karcolás, amelyről mindeddig nem panaszkodott. Most kihúzta a sebesült lábát a paplan alól. A bőr csakugyan pirosabb volt a hüvelykujján, mint másutt; ez jó jel volt: jele, hogy a seb gyulladni kezd!

Tom elkezdett nyöszörögni; de Szidnek mély álma volt. Ekkor Tom dühbe jött, s mivel úgy rémlett neki, hogy heves szaggatást érez a bal lábában, hangosan ordítani és jajgatni kezdett.

De Szid csak aludt, mint a gözü. Ekkor Tom jól oldalba lökte, s még hangosabban jajgatott. Szid nagyot ásított, aztán morogva nyújtózkodott, s végre felült, bambán rámeresztette szemét Tomra, aki rémesen sikoltozott.

- Semmi, semmi! - nyöszörgött Tom. - Csak aludjál tovább. Nekem már úgyis végem van.

- De hát mi bajod van? - kérdezte Szid megijedve. - Talán behívjam a nénit?

- Nézd csak, milyen üszkös a lábam. Robinson orvos mondta tegnap, hogy ebbe bele lehet halni. Óh, jajjajjaj!

Tom annyira dörzsölte a lábát, hogy most már csakugyan fájni kezdett neki, tehát igazán szívből jajgatott.

Szid rémülten ugrott ki az ágyból, lerohant a lépcsőn és torkaszakadtából ordított:

Póli néni ugyan nem hitte el a rémhírt, de azért gyorsan felszaladt a szobába, s félig aggódva, félig bizonytalanul kérdezte a haldoklótól:

Póli néni megnézte az „üszkös lábat”, s aztán leroskadt az ágy szélére. Olyan fuldokló kacagásra fakadt, hogy a könnyei is kicsordultak. Aztán így szólt:

- No, te rossz csont: ugyancsak rám ijesztettél! De most azt mondom, hogy hagyd abba a jajgatást, mert engem úgy sem tehetsz bolonddá!

- Hidd el, Póli néni, - mondta csüggedten - úgy fájt a lábam, hogy azt hittem, belehalok. S a lábam miatt egészen megfelejtkeztem a fogamról is.

- A fogadról? Hát mi a baja a fogadnak?... Nyisd ki a szádat... Úgy van: ez az egyik mozog egy kicsit... No, de ezen könnyű segíteni. Eredj csak, Mari, hozz egy szál varróselymet, meg parazsat a konyhából.

- Ne-ne-nem! - ne húzd ki, néni - szepegett Tom. - Nem is fáj már... ettől bizony elmehetek az iskolába is.

- Ahán! kibújt a szög a zsákból! Hát azért jajgattál, hogy ne kelljen iskolába menned?...

Mari behozta a foghúzó szerszámokat. Póli néni megkötözte Tom fogát a selyemszállal, s a fonál másik végét az ágy lábához kötötte. Aztán égő parázzsal nekiment egyenesen Tom szemének... Tom ordítva rántotta vissza a fejét: s a szegény fog ott lógott a selyemzsinegen.

Tom tehát elmehetett az iskolába. De minden rossznak megvan a jó oldala, s így a foghúzásnak is. Tom például a csorba fogai közt oly furcsa módon tudott köpni, hogy valamennyi pajtása megirígyelte.

Útközben találkozott a „falu rosszával” is. Ez Huckleberry Finn volt, egy szegény fiú, akivel senki nem törődött, s aki, épen ezért, kényére-kedvére élt, mint az ég madarai. Mivel az iskolásfiúknak megtiltották, hogy vele barátkozzanak, természetes, hogy Tom a legjobb barátja lett neki.

Ez a Huck - így hívták rövidség okáért, - különben igen derék, tizenhárom-tizennégy éves fickó volt. Igaz, hogy rongyos és ágról szakadt volt, de kénye-kedve szerint jött-ment, ahová neki tetszett. Rendes kosztja ugyan nem volt, de mivel szívesen elvégzett akármily munkát, amit rábíztak, sohasem forgott abban a veszedelemben, hogy éhenhalni engedik. Nyáron az erdőben aludt, télen valamelyik istállóban, vagy padláson. Akkor fürödhetett vagy horgászhatott, amikor kedve tartotta: s ezért a függetlenségért valamennyi szentpétervári diák irigyelte őt.

- Ki kell vinni a temetőbe, egy elkárhozott ember sírjához, akit aznap temettek. Éjfélkor eljön érte az ördög, többedmagával, de nem kell tőlük félni, mivel csak a halottra van gondjuk. Aztán hallani, amint suttognak, mozognak a fák közt: ekkor viszik a halottat. Most utánuk kell hajítani a döglött macskát és azt kiáltani: „Ördög vidd el a macskát, macska, vidd el a szemölcsöket!” Ez csalhatatlan szer, Hopkins anyutól hallottam; ő pedig tudja, mert boszorkány.

- Ma éjjel. Azt hiszem, hogy az ördögök ma éjfélkor viszik el az öreg Williamst.

- De tegnap vasárnap volt. És vasárnap az ördögök sem dolgoznak, tehát az öreg Williamst sem vihették el.

- Már hogy félnék! - felelte Tom felháborodva. - Csak gyere el értem, és nyávogj az ablak alatt.

- De nehogy úgy tégy, mint a multkor! Addig nyávogtattál, míg Harper apó kinyitotta az ablakot, azt mondta, hogy cudar kandur vagyok, s a fejemhez vágott egy üres pintes üveget. Én meg, kölcsönbe, egy féltéglát vágtam hozzá, s ha őt magát nem találtam is el, de legalább betörtem két ablakát.

- A multkor azért nem felelhettem a nyávogásodra, mert Póli néni még ébren volt; de ma este elmegyek... Nini! mutasd csak ezt a bogarat!... Micsoda bogár?

- Ha a tied lenne, mindjárt nem volna büdös! Különben csak hadd legyen büdös; ez ritka bogár, és nekem jó. Te még nem is láttál ilyet; lám, a nevét sem tudtad!

- Ezt a fogat, ni! - mondta Tom és elővette zsebéből a papírba takargatott fogat, melyet Póli néni húzott ki reggel.

Tom a szarvasbogár börtönébe, a gyújtós skatulyába zárta a becses rovart, s a két jóbarát elégedetten vált el, mindegyik gazdagabbnak hitte magát, mint a találkozás előtt volt.

Tom oly biztosan és nyugodtan lépett be az iskolába, mintha el sem késett volna, kalapját felakasztotta a fogasra és rendes helyére ült. De az egyhangú zümmögés, mely jövetele előtt betöltötte az iskolát, Tom beléptekor félbeszakadt, s a mester, aki szundikált a katedrán, hirtelen felriadt.

Tom valami semmitmondó mentségre gondolt, de hirtelen megpillantotta a gyönyörű ismeretlent, aki szintén ott volt az iskolában! És mi több, szélről ült a leányok oldalán, úgy hogy mellette volt az egyetlen üres hely. Tüstént így felelt hát:

A mester elbámult. Ez hallatlan vakmerőség volt! Az iskolában halálos csönd lett, s a fiúk suttogva kérdezték egymástól, hogy megbolondult-e Tom?

- Kivel csevegtél, fiam? - kérdezte a mester. - Félek, hogy rosszul hallottam.

És a derék ember, nem röstelve a verejtéket, fáradságot a tikkasztó melegben, addig lazsnakolta Tomot, míg a botja ketté nem törött. Tom azonban nyikkanás nélkül állta a szörnyű verést.

- Most pedig - mondta a mester lihegve, izzadt homlokát törülgetve - vedd a sátorfádat és ülj a leányok oldalára.

Az egész osztály gúnyosan felkacagott, de Tom fel sem vette. Elérte célját: odakerült a szép ismeretlen mellé.

A fiatal leány azonban rá sem nézett Tomra és megvetően odább húzódott tőle. Lassanként ismét megújult az egyhangú zümmögés az iskolában és a mester megint szundikált.

Tom titkosan rápislogott bájos szomszédnőjére, de ez még mindig duzzogva fordított neki hátat. Mikor visszafordult, egy szép őszibarackot talált az irkáján, melyet Tom tett oda. A leány eltolta a csábító ajándékot, Tom azonban ismét visszatette. Azután rajzolni kezdett a palatábláján és tetette magát, mintha rejtegetné a rajzát és nem akarná, hogy a kis leány meglássa.

A bájos ismeretlen eleinte színlelte, hogy rá sem hederít Tomra, meg a rajzára, de Tom már észrevette, hogy kíváncsi. Mindamellett tovább rajzolt, s egyre takargatta a palatábláját. Végre a kis kíváncsi nem bírta tovább türtőztetni magát, némi habozás után suttogva kérte Tomot:

Ekkor Tom udvariasan leleplezte rémítő remekét: nagy borzalmas ház volt, melynek három kéményéből dugóhúzó alakjában szállt felfelé a füst.

És mialatt Tom még ablakot és ajtót is firkált a házra a kis leány azt mondta:

Tom rajzolt is egy hórihorgas, otromba alakot, mely nem hogy a házba befért volna, hanem inkább átléphette. De szomszédnője nem volt szigorú, sőt szemmel láthatóan tetszett is neki a szörnyeteg, mert azt kérdezte:

És a derék Tom habozás nélkül odapingált egy búzás zsákot, a tetejébe egy teli holdat, karoknak és lábaknak négy vékony vonalat, s az egyik kar végébe öt légylábat, melyek roppant nagy legyezőt fogtak.

- Ha akarja, mindjárt ma, iskola után - ajánlkozott Tom készséggel. - Mi az ön neve?

- A barátaim nem így hívnak - felelte Tom és orrát fintorgatva vakargatta a hátát, amely még egyre sajgott. - Ön, úgy-e, Tomnak fog hívni?

Tom ismét firkálni kezdett a tábláján, és elrejtette az írást. De Thatcher Becky most már nem teketóriázott:

Tom lassanként levette kezét az írásról, s egyik betűt a másik után mutatta meg. Becky pedig ezt olvasta a táblán:

E pillanatban a mester fülön csípte Tomot, s az egész osztály kacagásától kísérve rendes helyére hurcolta. A mester ugyanis nem aludt, hanem Tomot leste, s mikor megúnta a fiú bizalmaskodását, röviden végzett vele, s aztán visszament a katedrára. Tomnak azonban, bár a füle ugyancsak sajgott és tüzelt, eszébe sem jutott panaszkodni.

Régi helyére visszatérve, Tom igyekezett versenyt magolni társaival, de gondolatait nem bírta a könyvhöz kötni. Nagyot ásított hát, és lemondott a további küzdelemről. Beletörődött a rettenetes sorsba, és kétségbeesésében azt gondolta, hogy a szabadulás órája sohasem fog ütni.

A hőség valóban tikkasztó volt, s a nyitott ablakon át a legkisebb szellő sem üdítette fel a fülledt levegőt. A többi fiúk egyhangú, morajló magolása pedig úgy zúgott a fülébe, mint az altatódal. Tom hol álmos lett, hol pedig irtózatos dühbe jött és szeretett volna kiugrani az ablakon.

Egyszerre csak véletlenül a zsebébe nyúlt. Az arca legott kiderült: keze a gyújtós skatulyára tévedt. Elővette a skatulyát, és kieresztette az aranyos nünükét, melyet Hucktől cserélt a fogáért. A szegény állat bámulatos gyorsasággal kezdett vágtatni a padon, örülve az aranyszabadságnak. De hajh! az öröme korai volt. Alig szaladt egy méternyire a pad hosszában, Tom máris feltartóztatta: elébe tett egy gombostűt, és kényszerítette, hogy visszaforduljon.

A bogár tulajdonosának jobboldali szomszédja Harper Joe volt, Tom legjobb pajtása, aki csakhamar élénk érdeklődéssel nézte ezt a ritka szórakozást. Bár a két fiú minden szombaton két ellenséges hadsereg fővezére volt, azért egész héten együtt járt mindenfelé, és jobb barátokat képzelni sem lehetett. Joe tehát mindjárt kezébe fogta a tollát, hogy segítsen barátjának a szegény foglyot kordában tartani. Most tehát ketten hajszolták, kókányozták a rabot. Tom azonban rövid idő múlva kijelentette, hogy sohasem tudják, ki a „soros”. Ezért hát krétával egyenes vonalat húzott a padon keresztbe, és így szólt:

- Ez a határ. Ha a bogár túlmegy rajta, a te oldaladra, akkor te idomíthatod és én békében hagyom: de ameddig nem lépi át a határt, te sem nyúlhatsz hozzá. Jó lesz?

Néhány perc múlva a bogár átlépte a határt: de mivel ott meg Joe vette munkába, csakhamar ismét visszaosont a Tom oldalára. Ez az ide-oda nyargalás nagyon mulattatta a két játékost, és mialatt az egyik tollával hajszolta, jobbra-balra kényszerítette a szegény állatot, a másik, a pad fölé hajolva, türelmetlenül leste, hogy mikor lépi már át a határt.

Most Joénak kedvezett a szerencse. Az aranyos nünüke ép oly izgatottnak látszott, mint a gazdája: folytonosan változtatta futását; hol jobbra, hol balra fordult, s mikor Tom azt hitte, hogy mindjárt átcsap hozzája, az állat hirtelen ismét megfordult, mert Joe útját állta a tollával.

Ezt nem bírta el Tom; izgatottságában átnyúlt tollával a határon és megszegte a maga szerződését. Joe vörös lett mérgében és így szólt:

- Mondom, hogy ne bántsd. Az én határomban van. S ameddig itt van, nem engedem, hogy hozzányúlj.

- Még csak az kellene! A bogár az enyém, s azt teszem vele, ami nekem tetszik... Jajjajjaj!...

Ennek a felkiáltásnak az volt a magyarázata, hogy a mester ott állt a hátuk mögött és kegyetlenül verte őket. A két bűnös ugyanis annyira elmerült játékába, hogy észre sem vette, mikor a mester lejött a katedráról és óvatosan a hátuk mögé sompolygott. A derék ember az ünnepélyes csöndben még nézte is egy darabig a szegény bogár versenyfutását, s csak akkor lépett közbe, mikor a két futtató már-már összezördült a versenyszabályok megsértése miatt.

Nemsokára csöngettek és a tanításnak vége lett. Tom gyorsan odaszaladt Beckyhez és halkan a fülébe súgta:

- Tegye fel a kalapját, és induljon el a többivel hazafelé. Aztán jöjjön vissza a kis fasor felől. Én is megszököm és ugyanarról jövök vissza ide.

A két cinkos csakugyan elvált a többiektől és találkozott is a fasor végén. Aztán, egymás kezét fogva, visszamentek az iskolába, amely már üres volt.

Most megkezdődött a rajzlecke. Leültek a küszöbre, és Tom, a tanár, palavesszőt adott tanítványa kezébe, melyet gyöngéden vezetett. Igy aztán a palatábla csakhamar tele lett: először egy remek palota támadt rajta, melyet csakhamar csodás fák, mesebeli ember-szörnyetegek és múzeumba való fantasztikus állatok vettek körül.

Lassanként azonban a két műkedvelő érdeklődése hanyatlani kezdett a művészetek iránt. Csevegni kezdtek tehát.

Tom mindjárt stílszerű mederbe akarta terelni a társalgást és azt kérdezte:

- Én is, amíg élnek. De én döglött patkányt értettem, melyet madzagra kötve, a fejünk felett himbálhatunk. Adok önnek egyet.

- Én azt sem tudom, hogy hányszor voltam! Ha nagy leszek, én is bohóc leszek.

- Ej, mit! minden bíró olyan közönséges ruhában jár, mint a többi emberek.

- Aztán a bohócok sok pénzt is keresnek, - folytatta Tom - naponként legalább egy dollárt. Csak az a kár, hogy ha sétálni mennek a városba, nem öltözhetnek úgy, mint a cirkuszban.

- A leány jegyet vált egy legénnyel, megigéri, hogy csak az ő felesége lesz, megcsókolják egymást, s attól fogva jegyesek.

- Hogy érvényesebb legyen a jegyváltás. Emlékszik még, mit írtam a táblára? Azt, hogy szeretem önt; ön pedig azt felelte, hogy bolondos vagyok; én tehát megcsókolom önt, s ettől fogva jegyesek vagyunk. Most már ön soha senki másnak nem lehet a felesége, mert az én menyasszonyom.

- Természetes! Ön pedig ezentúl az iskolában csak velem fog beszélgetni, és ha majálisra megyünk, csak velem táncol.

A kis Becky hirtelen elkomorodott és nagy szemeket meresztett Tomra. A vőlegény észrevette, hogy bakot lőtt és zavartan hallgatott.

- Oh, Tom! - mondta zokogva. - Ön bizonyára ő vele is jegyet váltott, és nőül veszi, ha majd bohóc lesz.

- Ugyan, Becky! - vigasztalta Tom. - Ne sírjon hát! Hisz nem vehetem nőül, miután ön a jegyesem.

Ez az értelmes, okos beszéd azonban csak annyit ért, mint a falra hányt borsó. Tom átölelte menyasszonya nyakát, és tőle telhetőleg vigasztalta a kis leányt; de Becky jól oldalba lökte Tomot a könyökével és a fal felé fordult. Tom másodszor, sőt harmadszor is megpróbálta a kibékülést, de hiába. Ekkor ő is megharagudott, és nagy léptekkel, mérgesen kiment az iskolából.

Egy darabig az udvaron sétálgatott, s egyre az ajtóra nézett, abban a reményben, hogy Becky majd utána jön. Ámbár önérzete azt súgta, hogy ne alázza meg magát, mégis elhatározta, hogy visszamegy Beckyhez.

Tom lassan közeledett hozzá, s pár pillanatig habozva, megállt, mert nem tudta, mit mondjon. Végre lágy, szelíd hangon, alázatos hízelgéssel, így szólt:

- Becky! te vagy a legszebb leány a világon... Mindenkinél jobban szeretlek... És, ha bohóc leszek, téged veszlek feleségül... Bánom is én Lawrence Amyt!

- Nem vagyunk többé jóbarátok? - folytatta esengve. - Akarod, hogy rajzoljak egy szép lovat?

Ez a kecsegtető ajánlat is úgy hangzott el, mint a pusztában kiáltó szó; úgy látszik, hogy Becky megcsömörlött a műélvezettől.

Ekkor Tom a zsebeiben kezdett kotorászni, és kihúzta legdrágább kincsét, egy rézgolyót, mely tegnap még Robinson orvos utcai csengetyűhúzójának a gombja volt. Egészen odatartotta Becky orra elé a drága holmit, és unszoló hangon mondta:

De a leány oda sem nézett, csak megvetően kiütötte Tom kezéből a golyót.

Ez már sok volt! Utóvégre az emberi türelemnek is van határa, a Tom türelme pedig sohasem volt valami nagy. Haragosan kirohant hát a szobából...

Midőn Becky, akit a néma csönd nyugtalanítani kezdett, fél óra múlva az ajtóhoz szaladt és hangosan hívta vőlegényét, Tomnak már se híre, se hamva nem volt.

A mélyen megsértett Tom kerülő utakon távozott az iskolából, és elhatározta, hogy a délutáni iskolát elcsavarogja. Félóra mulva, miután nagy vargabetűket csinált, hogy az iskolába menő fiúkkal ne találkozzék, felért a cardiffi halom csúcsára, és eltűnt Douglasné háza mögött.

Innen bement a sűrű kis erdőbe, amelynek minden fáját, bokrát jól ismerte. Elfáradva a hosszas gyaloglástól, leheveredett a puha mohára, egy nagy tölgyfa árnyékába, melynek gallyai megvédték a nap heve ellen. Mindamellett tikkasztó volt a hőség, mert a legkisebb szellő sem ingatta a leveleket. Még a madarak is elfelejtettek énekelni, csak időnként lehetett hallani a harkály egyhangú kopogását.

Tom elkeseredve gondolt kudarcára. Szeretett volna elvonulni a világtól, például ennek az erdőnek mélyébe, ahol Robinson Crusoe módjára élhetne, távol a gonosz, szívtelen emberektől. De ezt a gondolatot hamar kiverte fejéből; tudta, hogy ebben az erdőben csak földi szeder meg mogyoró terem, már pedig ő ezzel nem érte volna be. Különben is a társai nem hagyták volna kedvére élni ebben az erdőben, ez lévén az iskolakerülő diákok rendes találkozóhelye.

Ah, ha meghalhatna! - persze, legföllebb csak egy-két napra! - akkor talán Becky megbánná szívtelenségét. De akkor már későn lenne!

Az ideiglenes kimúlás hiányában, ami pedig tetszett volna neki, más, könnyebb módját kereste a bosszúállásnak.

Hátha egyszerűen megszöknék és rejtélyesen eltünnék?... Ha elmenne ismeretlen országokba, a tengeren túl, és sohase térne vissza?...

Az a gondolat is nagyon csábította, hogy hozzászegődik valami vásári csepűrágó társulathoz... De erről is lemondott... A bohócnak mindig nevetnie, tréfálnia kell: s a vidámság nem illik az oly boldogtalannak, mint ő, aki mindent feketén lát.

Nem!... Katonának áll, és csak hosszú idő múlva tér vissza szülővárosába, dicsőséggel és sebekkel gazdagon... talán csonkán, bénán: egyik karja vagy lába nélkül!

Sőt talán az lenne a legjobb, ha hozzácsatlakozna valami harcias indus-törzshöz és ezzel vadászhatna vad bivalyokra és emberekre. Bizonyosan főnök lenne belőle, s valamikor vad csatakiáltással toppanhatna be Szent-Pétervárra, halálra ijesztve mindenkit. Csakhogy most eszébe jutott, hogy Szent-Péterváron már láttak indusokat és attól félt, hogy ezért majd nem ijednek meg tőle.

Mindent meghányva-vetve tengeri rablónak akart felcsapni. Úgy van!... Kalózkirály lesz: vakmerőségének híre széltében-hosszában bejárja az egész világot, és az emberek már nevének puszta hallatára is remegni fognak. Sorra elsülyeszti a gályákat, amelyek útjába kerülnek: s ha valamelyiken spanyol hercegné is lesz véletlenül, azt feleségül veszi. Ez ugyan bántani fogja Beckyt; de úgy kell neki!... Hát még mi lesz, ha majd hazajön Szent-Pétervárra, fekete bársonyzekében, térdig érő lovagcsizmákban, piros öve tele pisztolyokkal, tőrökkel, széles karimájú kalapján lengő structollak... s amerre megy, mindenfelé félénken suttogják:

Igen, ez lesz a legjobb! És mindjárt holnap indul: minek halogatná a fényes tervet, mikor minden napért kár?

Hozzá kellett hát látnia a készülődéshez és össze kellett szednie minden vagyonát. Odalépett egy fához, melynek tövében ásni kezdett hosszú fakésével: a hosszú penge nemsokára kemény tárgyhoz ért s ekkor Tom, belenyúlva a likba, ünnepélyesen ezeket a varázsigéket mondta:

Aztán széthányta a földet, kivett a likból egy Noé bárkáját; de mikor belepillantott, az arca bosszús lett. Csalódva látta, hogy csak egy golyó van benne; mérgében ezt is kivette és messzire elhajította.

De volt is oka rá, hogy bosszankodjék. Amerikában mindenki tudja, hogyha az ember bizonyos varázsigét mondva, elás egy golyót, azt két hétig nem bántja, s aztán megint ama varázsigék kíséretében felássa, - ott találja mindama golyókat, amelyek e két hét alatt a városban elvesztek, akármerre gurultak is el.

Ezt próbálta meg Tom is, de a kísérlet nem sikerült. Bizonyosan valami csúf boszorkány törte meg a varázst.

Tom elhatározta, hogy megkeresi ezt a boszorkányt. Lassan, cserkészve járt körül, s nemsokára homokos helyre ért, ahol tölcséralakú likat látott meg a talajban. Letérdelt a földre, száját a likra tette és hangosan beleordított:

A homok megmozdult... csakhamar egy hangyász dugta ki az orrát, de rögtön aztán ismét eltűnt a likban.

- Mindjárt tudtam, hogy boszorkányság van a dologban! - mondta Tom bosszúsan.

És nem is kísérletezett tovább, mert a boszorkány ellen küzdenie ép oly ostobaság lett volna, mint a kőből vizet facsarni.

E pillanatban zajos trombitaszó harsant fel az erdő mélyében. Rongyos bádogkürt lehetett: de Tom jól tudta, hogy mit jelent! Rögtön levetette a kabátját meg a nadrágját, az egyik nadrágtartójából övet kötött derekára, aztán a fa tövéből, a száraz gallyak alól, egy íjat, egy nyilat, egy fakardot, meg egy tülköt szedett elő. Gyorsan felfegyverkezett s egy szál ingben merészen előre rohant. Aztán megállt egy óriási szilfa tövében, belefújt a tülökbe; majd halkan odaszólt láthatatlan katonáinak:

Ezzel óvatosan előrelopódzott, s néhány perc múlva megpillantotta a másik iskolakerülőt, Harper Joét, aki époly szellős öltözetben volt, mint legjobb barátja.

- Állj! ki vagy? - rivallt rá Tom dörgő hangon. - Ki mer az én engedelmem nélkül a sherwoodi erdőben járni?

- Én, Guy de Gisborne! - felelte Harper Joe bátran. - És tudd meg, hogy nekem senki engedelmére nincs szükségem, mert arra megyek, amerre kedvem tartja. De ki vagy te, hogy... hogy... hogy...

És Harper Joe belesült a mondókájába. De Tom kisegítette, súgott neki abból a könyvből, amelynek személyeivel azonosították magukat.

- Hogy ki vagyok, gazember? - csattant fel Tom hevesen. - Robin Hood vagyok, s a többit kardom mondja el, ha még egyet lépsz előre a fák között.

- Te vagy a híres száműzött? - szavalta Harper Joe. - Tudom, hogy hős vagy, de Guy de Gisborne sohasem hátrált senki elől. Vigyázz!...

Ezzel mind a ketten kardot rántottak és megkezdődött a tragikus párbaj. Ahogy a cirkuszban és színpadon látták, a két ellenfél is fölváltva hátrált vagy előretört, s mindegyik megvárta, míg a másik felel a kard csapására és csak aztán sujtott ismét.

A csata egyre hevesebb lelt, s a fakardok ugyancsak kopogtak. Végre Tom lelkendezve kiáltott:

- Én nem roskadok össze - viszonzá Harper Joe dacosan. - Te sokkal többet kaptál, mint én.

- Az mindegy! Te is tudod, hogy a könyv ezt írja: „Ekkor Robin Hood egy merész alsóvágással megölte a szerencsétlen Guy de Gisbornet!” Össze kell hát roskadnod.

Ez ellen már Joe sem szólhatott. Megkapta tehát a merész alsóvágást, és holtan lerogyott.

- Na, jól van, Joe, - viszonzá Tom - miután már meghaltál, nem bánom. Tuck barát lehetsz és agyonüthetsz egy doronggal.

Ez tetszett Joénak, és Tom nemsokára halálra sebezve leroskadt. Aztán, a segítségére későn érkező haramiáknak, akiket szintén Joe személyesített, így szólt:

- Temessetek el, hű társaim, ebben az erdőben, melyet oly vitézül megvédelmeztem hazám zsarnokai ellen.

Végső vonaglásában még egyet fordult, s bizonyára meg is halt volna, de ekkor hirtelen felordított... Véletlenül egy csalánbokorra hemperedett, ami hólyagosra csípte a testét.

Felugrott hát, és gyorsan felöltözködött. Aztán mind a ketten elrejtették fegyvereiket és hazatakarodtak a sherwoodi erdőből, keseregve, hogy a hazátlan száműzöttek és haramiák kora lejárt.

Póli néni aznap kilenc óra tájban aludni küldte a gyermekeket. Szid csakhamar el is aludt, de Tom ébren maradt és lázasan, türelmetlenül számlálta a perceket: várta Huckleberry jeladását, a macskanyávogást.

De még korán volt, s az éjszaka csöndjében csak a nyitott ablakon át behallatszó lombzizegés törte meg a némaságot.

Tom kezdte rémesnek találni a csöndet, melynek borzalmait még a sötétség is növelte. Egyszerre a szú, amit Szentpéterváron a halál órájának neveznek, megszólalt a padlóban, az ágy lábánál...

Tom összeborzadt. Ez az egyhangú tik-tak, tik-tak... mindenki jól tudja... azt jelenti, hogy valakinek a napjai meg vannak számlálva, és Tom nem szívesen hallgatta ezt a baljóslatú kopogást.

Aztán a hőség, fáradtság lassanként elnyomta Tomot. Mélyen elaludt. A kakukos óra künn a folyosón halkan ketyegett s végre tizenegyet ütött. De az alvó Tom nem hallott mást, mint a macskanyávogást, de ez is úgy rémlett neki, mintha álmában hallaná.

Egyszerre azonban nagy zajjal kicsapódott az egyik ablak, és valaki dühösen rikácsolta:

Aztán a kerítésen darabokra törő üveg csörömpölése hallatszott, s ez hirtelen fölébresztette Tomot.

Pár perc alatt felöltözött, kimászott az ablakon, ügyesen lekúszott az esőcsatornán, s közben néhányszor óvatosan nyávogott. Aztán a félszer tetejére bocsátkozott, s onnan a földre ugrott. Most már, a ház mögötti szűk sikátoron át, kijuthatott az országútra.

A két jóbarát örömmel köszöntötte egymást, s aztán sietve távozott. Félóra múlva már ott jártak a temetőben, melynek magas fűje a térdükig ért.

Az elhanyagolt temető félmérföldnyire volt a városkától, egy domb tetején. Kerítése kidűlt-bedűlt, a sírdombok behorpadoztak, a szúette keresztek javarésze kitört a földből, s legtöbbjükön még fényes nappal sem lehetett volna elolvasni, hogy ki nyugszik alattuk.

Gyönge szellő ingatta a fák ágait, s amint a lombok susogtak, Tom azt képzelte, hogy a halottak panaszkodnak. A két jóbarát nem igen mert beszélgetni, noha a vakmerőségig bátrak voltak; a hely, a rémes óra, a mély sötétség és a halálos csönd mégis megdöbbentette őket.

Nem sokáig kellett botorkálniok a magas gazban, mert hamar megtalálták az új sírt, amelynek közelében három szílfa mögé rejtőztek.

Némán várakoztak öt-hat percig, de minden perc egy-egy esztendőnek tetszett nekik. Hirtelen egy bagoly repült el a fejük felett és borzalmas huhogása rémesen zavarta meg a temető csendjét.

Tom ekkor annyira megrezzent, hogy nem bírta tovább a hallgatást. Halkan, suttogva kérdezte:

- Ezt magam is szeretném tudni - felelte Huck fojtott hangon. - Már majdnem bánom is, hogy ide jöttem.

- Mondd csak Huck, mit gondolsz, hallja-e a félszemű Williams a mi beszélgetésünket?

- Bizonyosan hallja! A szelleme legalább hallja. De miért nem hívod Williams úrnak! Még utóbb megharagszik.

- Én nem akartam megharagítani. Hiszen amíg élt, mindenki csak félszeműnek hívta, és még sem haragudott.

- Az más. Most már nem él; és vannak halottak, akiket a hosszas fekvés elkedvetlenít.

Ez a nem épen biztató felelet hideg borzongást okozott mind a kettőjüknek és a beszélgetés ismét félbeszakadt.

- A manóba! - mondta Huck megrázkódva. - Hogy megijesztettél! Mi baj? Mért fogod ily görcsösen a karomat?

- Csitt, az istenért! - suttogta Tom rémülten. - Ne olyan hangosan! Nem hallottál semmit!... Nos, hallgass csak!... Jön valaki!...

- Úgy van... Most már én is hallom - suttogta Huck. - Bizonyosan Williams úrért jönnek az ördögök!... Mit tegyünk?

- Indus becsületemre, nem!... Már elment tőle a kedvem. Mit törődöm a szemölcseimmel!... Csak másvalahol lehetnék!

- De hát legyen eszed, Huck! Hiszen mi nem vagyunk halottak! És, ha nem mozdulunk, nem látnak meg és nem is törődnek velünk.

A temető túlsó végéről közeledő tompa szóváltás moraja hangzott feléjük. A két jó pajtás még jobban egymáshoz lapult, és egészen a földre hasalt, a szilfák és a sűrű, magas bokrok mögé.

Három sötét alak, akiket csak homályosan lehetett látni a csillagok halvány fényénél, nagy lassan közeledett, egyenesen feléjük. Az egyik lámpát is hozott a kezében, s amint járásközben lóbálta, a táncoló fény, hol ezt, hol amazt a részletét világította meg a temetőnek.

- Ezek bizonyára az ördög legényei! - mondta Huck, fogvacogva. - Hárman vannak... Most már végünk!... Legjobb lenne térdre borulnunk és imádkoznunk Isten irgalmáért.

Tom szólni sem tudott; a rémület megbénította nyelvét, és az ő fogai is épen úgy vacogtak, mint a pajtásáé.

Egyszerre csak Huck, imádkozás helyett víg néger nótát kezdett fütyürészni, és kényelmesen fölült.

Tomnak a szívverése is elállt: azt hitte, hogy Huck megőrült rémületében.

- Ej, törődöm is velük! - hetvenkedett Huck. - Hiszen ezek nem ördögök! Az egyik Potter Jakab... Megismertem a hangját... Szökjünk meg a fák között... Ez úgy sem akad ránk, sem utánunk nem szalad... Bizonyosan most is részeg, mint rendesen...

Tom elhallgatott és ismét görcsösen barátja karjába kapaszkodott. Majd elfúló, rekedt hangon suttogta:

- Átkozott indus! - suttogta most Huck is, megrettenve. - Majdnem jobb szeretném, ha az ördög maga jönne...

- Csitt!... - suttogta Tom. - Erre tartanak... Mintha keresnének valamit... Meg ne moccanj, Huck, az Isten szerelmére!

A suttogás megszünt, mert a jövevények odaértek a félszemű Williams sírjához és megálltak. Csak pár lépésnyire voltak a két gyerektől, akik reszketve, félholtan simultak egymáshoz.

S amint fölemelte a lámpát, melynek világa az arcába sütött, a két jóbarát őt is megismerte: a fiatal Robinson orvos volt.

Potter, meg az indus Joe valami saroglyafélét cipelt, melyen kötél és két ásó volt. Letették a saroglyát a földre és rögtön hozzáfogtak a sír fölásásához. Az orvos is letette lámpását és leült a földre háttal az egyik fejfának támaszkodva. Oly közel volt Tomhoz, hogy a fiú megfoghatta volna, ha kinyújtja a karját.

- Csak szaporán, Jakab - mondta az orvos. - A hold minden percben kibújhat a felhők mögül.

A két munkás valamit dörmögött és tovább ásott. Majd az egyik ásó nagyot koppanva érte a koporsó födelét. Gyorsan letisztogatták róla a földet, ráhurkolták a kötelet, és felhúzták a koporsót.

Ekkor az ásókkal lefeszítették a födelét, s a hullát kiborították a földre... A két gyerek csaknem fölordított rémületében.

E pillanatban a hold előbukott a felhők meghasadt öléből és rémes világgal sütött a halott Williams viaszsárga arcára. Az indus Joe, meg Potter Jakab fölemelték és odavitték a saroglyára; majd Potter rákötözte a kötéllel és kihúzta hosszú kését, mellyel levágta a fölösleges kötelet. Aztán az orvos elé állt és így szólt:

- Kedves uracskám, elvégeztük, amit kívánt. Most pedig adjon még öt dollárt, különben a félszemű itt marad.

- Beszéd, de hitvány beszéd! - felelte az orvos ingerülten. - Kialkudtátok az öt dollárt, s előre ki is fizettem nektek. Egy fillérrel sem kaptok többet. Én megtettem a magamét...

- Sőt többet is tett - vágott közbe az indus Joe, az orvos elé lépve. - Három évvel ezelőtt kikergetett az apja házából, tolvajnak, gazembernek mondott, s mivel én azt feleltem, hogy ezért még számolunk, ön börtönbe is záratott, életveszélyes fenyegetés miatt. De most a kezemben van: és itt az ideje, hogy rendbe hozzuk a számadásunkat...

Fölemelte kezét, hogy pofonvágja az orvost, de ez hirtelen fölugrott és öklével úgy fejbevágta az indust, hogy az menten összerogyott és pár lépésre gurult.

A következő percben az orvos és Potter Jakab összekapaszkodtak és vadul dulakodtak. A két erős ember élet-halálra birkózott: letiporták a füvet, a felásott földet, s nem lehetett tudni, hogy melyik kerül fölül kettőjük közül.

Ezalatt az indus Joe fölocsudott ájulásából, és lassan föltápászkodott. Szemei vérben forogtak, amint a birkózó párra nézett.

Aztán, mint a prédára leső tigris, óvatosan ólálkodott a két dulakodó háta mögött, lesve az alkalmas pillanatot, amelyben dühét és bosszúját kitölthesse megbántóján.

E pillanatban az orvos ellökte Potter Jakabot, hirtelen megragadta a koporsó födelét, rásujtott vele ellenségére, és Potter Jakab összerogyott... Az indus Joe azonban megpillantotta Potter Jakab kését a földön: hirtelen fölkapta, vérszomjas dühhel rárohant az orvosra és markolatig a mellébe döfte.

Az orvos megtántorodott, megbotlott Potter testében, féltérdre roskadt és elkezdett köhögni... köhögött, egyre köhögött, és sebéből, ajkairól egyre ömlött a vér az alatta fekvő Potter Jakabra. Aztán nagyot sóhajtott, még egyet köhintett és vége volt.

E percben sötét felhők elborították a holdat, és mély sötétség lett. A két gyermek csak az indus Joe hörgő lihegését hallotta, s ettől annyira megrémültek, hogy nesztelenül, hason csúszva lopództak vagy húsz lépésnyire a rémes jelenettől, s onnan a domb lejtőjén lefelé, lélekszakadva rohantak a falu felé.

A hold nemsokára ismét kibukkant a felhők mögül. Az indus Joe áldozata fölé hajolt és hallgatózott. Az orvos már nem is pihegett.

- Most az egyszer leszámoltunk, orvos úr - mondta a kegyetlen gyilkos. - Megbosszultam magamat!

Ezzel kimotozta az áldozat zsebeit; elszedte mindenét, a pénzét, az óráját, aztán a véres kést Potter Jakab kezébe nyomta és leült az üres koporsóra.

Jó öt perc telt el, míg Potter felocsudott. Halkan nyöszörögni kezdett, ujjaival görcsösen szorongatta kése markolatát, majd felemelte kezét, ránézett a véres késre, melyet legott borzadva dobott el. Végre fölült, lelökte magáról a véres holttestet és reszketve, izgatottan tekintgetett körül.

- Csúnya dolog! - felelte az indus vállát vonva. - De mi az ördögnek is bicskáztad meg?

- Hát mit dobtál el az imént?... Előttem úgyis hiába tagadod, mert én mindent láttam.

- Azt hittem, hogy kijózanodtam - dadogta. - De most még ittasabb vagyok, mint mikor elindultunk... Szédül a fejem és semmire sem emlékszem... Hát csakugyan én tettem volna?...

- Hát ugyan ki más? Mikor engem leütött, rárohantál. Az orvos a koporsó födelével a földre terített téged. Ekkor azt hittem, hogy már véged van; de te hirtelen fölugrottál és mellbe szúrtad.

- Mindennek a pálinka az oka! - jajgatott Potter, a kezeit tördelve. - Eszem ágában sem jutott, hogy megöljem. Hiszen egyszer már meg is gyógyított! Az egész világ tudja, hogy sohasem voltam bicskás; mindig csak az öklömmel verekedtem. Oh, Joe, mindig jó cimborád voltam, ne árulj el!

A szerencsétlen ember térdre hullott a gyilkos előtt, és kezeit összekulcsolva könyörgött neki.

- Azért ölted meg, mert engem megtámadott. Az ilyen barátot nem szoktam elárulni. Ne is beszéljünk róla többet, te meg ne pityeregj. Inkább ugorjunk meg, ki merre lát. Nem lenne jó, ha együtt érnének bennünket. Rajta, induljunk hát.

Potter Jakab újra keseregni kezdett, de Joe csakhamar eltuszkolta onnan; s mikor a boldogtalan ember eltávozott, utána nézve mondta:

- Ez most kábultabb, mint előbb volt a pálinkától. A kését is itt felejtette. Majd csak akkor jut eszébe, ha már jó távol lesz innen. Akkor pedig nem mer visszajönni érte.

Aztán ő maga is elment, és most már csak a sápadozó hold bámult le a két holttestre, az üres koporsóra és a fölásott sírra.

Ezalatt a rémületükben félholt gyermekek őrülten nyargaltak a falu felé. Eleinte szólni sem mertek, csak időnként néztek hátra, hogy nem üldözi-e őket senki. Minden fatörzsben, bokorban, amely útjukba esett, embert és ellenséget véltek látni, úgy hogy minduntalan elállt a szívverésük rémületükben.

Lassanként odaértek az első majorokhoz. Itt a kutyák mind fölriadtak és hevesen ugatták a két menekülőt.

- Csak legalább a régi bőrgyárig eljuthatnánk! - lihegte Tom. - Már alig bírnak a lábaim.

De azért egyre őrülten vágtattak, s nemsokára oda is értek a bőrgyárhoz. Berohantak az elhagyott épület kapuján és szinte ájultan roskadtak le a fal tövében.

Sokáig tartott, míg heves szívdobogásuk kissé lecsillapult; aztán Tom suttogva így szólt:

- Mi nem, az bizonyos! Mert ha mi bevádoljuk az indus Joét, okvetlenül megöl bennünket. Erre mérget vehetsz.

- De Potter Jakab nem látott semmit: ő tehát nem is mondhat semmit! - okoskodott Tom.

- Azért, mert ájultan feküdt, mikor az indus Joe leszúrta az orvost. Hogyan tudhatná tehát, hogy mi történt? Sőt az is lehet, hogy az orvos agyoncsapta őt a koporsó födelével.

- No, ezt már nem hiszem, - felelte Huck, a fejét csóválva. - Potter Jakab most is részeg volt, mint rendesen; az apám pedig azt szokta mondani, hogy a részeg embert még a partszakadás sem üti agyon.

- De biztos ám! Mert tudom, hogyha kinyitnám a számat, az indus Joe úgy a vízbe fojtana, mint az egynapos kutyakölyket. Ne félj Tom, én lakatot vetek a számra.

- Mindegy, - viszonzá Tom határozottan - meg kell rá esküdnünk, hogy egyikünk sem szól egy szót sem.

- Csak lassan, Huck, - szólt Tom hirtelen, - most nem ily közönséges, mindennapi esküről van szó. Komoly ügyben írásra és vérre van szükség.

Oly alkalom, hogy vérükkel írják alá szerződésüket, nem minden nap akad: ilyesmi még Tom kedvenc könyveiben is csak egyszer fordult elő.

Tom tehát gyorsan keresett egy széles, fehér gyaluforgácsot, és a zsebeiben duzzadó kincsek közül előszedte a ceruzát, aztán sokkal nagyobb gonddal és figyelemmel, mint midőn iskolai föladatát készítette, ezt a pár sort rótta föl ormótlan betűkkel a forgácsra:

„Sawyer Tamás megesküszik, hogy szája sohasem fog eljárni, és inkább halva rogyjon össze, ha csak egy szót is szól és Huck Finn is esküszik és vérünkkel is aláírjuk az esküt.”

Huckleberry oda volt a csodálkozástól, mikor meglátta Tom szép betűit és lelkesedve dícsérte a fogalmazvány világos és érthető voltát.

Gombostűt vett elő, megszúrta a hüvelykujját, s addig nyomta, míg kibuggyant belőle a vér; aztán mikor már több csöpp vére volt, belemártott egy szöget és aláfirkantotta a nevét.

Most Huckleberryn volt a sor; de mivel ő nem tudott írni, Tom vezette a kezét, míg jól-rosszul oda pingált egy H. F. betűt a nevezetes vérszerződés alá.

- Persze, hogy meg! - felelte Tom. - Hiszen a vérünkkel írtuk alá. És vigyázz, hogy bármi történik is, hallgass!... különben a halál fia vagy.

Ezek után a két jó barát elbúcsúzott, teljesen megfeledkezve a döglött macskáról és a szemölcsökről, melyek a végzetes kirándulást előidézték. Huck Finn aludni ment a korcsma félszerébe, Tom pedig a ház mögötti szűk sikátoron át lopózott be az udvarra.

Mire Tom visszamászott a hálószobájába, már majdnem virradt. Nagyon halkan, óvatosan lopódzott ágyába, s azt hitte, hogy senki sem sejti szökését. Nem tudta, hogy a ravasz Szid, aki színleg úgy hortyogott, mintha mélyen aludnék, már egy óra óta ébren van és lesi őt.

Tom csakhamar mélyen elaludt, s mire fölébredt, Szid már nem volt a szobában. Meghökkent: ha Szid elment, miért nem keltették föl őt is, mint rendesen? Talán Póli néni tudja, hogy nem volt itthon az éjszaka?

Gyorsan felöltözött és lement. A család már az asztalnál ült és reggelizett, de senki sem tett szemrehányást Tomnak. Ő pedig leült és igyekezett vígnak látszani. Hiába. Tréfáin nem nevettek. Most már bizonyos, hogy Szid megleste őt és mindent elárult.

Reggeli után Póli néni félre hívta Tomot. De nem szidta meg, csak sírt; azt kérdezte tőle, hogyan gyötörheti ennyire, s azt akarja-e, hogy idő előtt sírba szálljon?

- Miért nem javulsz meg? - kesergett Póli néni sírva. - Rossz magaviseleted előbb-utóbb a sírba viszi szegény öreg nénédet!...

Tom jobb szerette volna, ha Póli néni jól megkorbácsolja. Ez a sírás, ezek a szemrehányó szavak jobban fájtak neki, mintha bottal verték volna.

Sírva fakadt, megigérte, hogy megjavul, s erre Póli néni is megbocsátott neki, bár nem igen hitt Tom igéreteinek tartósságában.

Tom aztán nehéz szívvel, fáradtan ment az iskolába. Ott a mester legelőször is jól elverte, mivel tegnap délután elcsavarogta az iskolát. De Tom föl sem vette ezt a csekélységet: akinek annyi keserűség, súlyos titok nyomja a szívét, mint az övét, az már nem törődik a sors kegyetlen csapásaival.

A két kezére könyökölt és boldogtalanságában azon tünődött, hogy nem jobb lenne-e végét vetni ennek a világnak, amely úgyis csupa szenvedés és keserűség?...

Ekkor könyökével valami kemény tárgyat érzett. Szórakozottan kezébe vette az ujságpapírba csavart holmit és kibontotta, hogy mi van benne.

Mélyen, szinte hörögve sóhajtott föl, mikor meglátta. A szíve összefacsarodott: - még csak ez hiányzott!...

Az a rézgomb volt, melyet tegnap Beckynek adott: a csapodár leány visszaküldte!...

A keserűség kelyhe megtelt, s ez az utolsó csepp már kicsordult belőle... Tom bánatos arcát nehéz könnycseppek szántották végig.

Kevéssel déli tizenkét óra előtt hirtelen iszonyú ujság döbbentette meg Szent-Pétervár lakóit.

Rémes hír járt házról-házra, s az egész városka fenekestől fölfordult, úgy, hogy a mester is kihirdette, hogy délután nem lesz tanítás.

A temetőben ráakadtak a fiatal Robinson holttestére, s pár lépésnyire az áldozattól egy véres kést találtak.

A szerencsétlen orvost mindenki sajnálta; a kést pedig mindenki ismerte: - az iszákos Potter Jakab kése volt. Egy polgár pedig reggeli 5-6 óra között látta Pottert, amint a patak vízében mosakodott, de az ő közeledtekor ijedten kereket oldott...

A kíváncsiak kitódultak a temetőbe. Tom, elfelejtvén roppant bánatát és keserűségét, szintén hozzájuk csatlakozott.

Tulajdonképen nem volt szándéka a temetőbe menni, de valami rémes, legyőzhetetlen varázs egyre arra vonta a szörnyű gyilkosság színhelyére. És amint előre furakodott a sűrű embertömegben, egyszerre csak valaki megcsípte a karját...

Tom megrezzenve fordult meg és megpillantotta Huckleberry Finnt, aki sokat mondó pillantást váltott vele.

Színlelték, hogy nem ismerik egymást és fürkészve kémlelték a körülállókat, hogy nem vették-e észre egyetértő pillantásukat.

De a szomszédok figyelme mind ott volt a rémes látványon, és észre sem vették a két gyereket. Izgatottan beszélgettek.

Egyszerre csak Tom összerezzent, és majdnem leroskadt a földre. A körülállók közt megpillantotta az indus Joe nyugodt arcát!... Ugyanabban a pillanatban a tömeg mozogni kezdett, és többen hangosan fölkiáltottak:

De néhányan már a fákra másztak, s onnan lesték Potter Jakabot. Ezek lekiáltottak, hogy nem kell félni, mert a „gyilkos” nem szándékozik megugrani, hanem egyenesen ide tart.

E pillanatban Potter Jakab mögött megjelent a vizsgálóbíró, aki sietve jött hivatalából, hogy fölvegye a jegyzőkönyvet és megindítsa a nyomozást. Vele jött két pandur is: intett nekik, s ezek rögtön Potter Jakab után eredtek és letartóztatták.

Aztán a vizsgálóbíró karon fogta Potter Jakabot és odavitte az áldozathoz. A szegény Potter arca sárga volt, mint a viasz, s mikor az orvos holtteste elé ért, görcsös remegés rázta meg egész testét. Kezeibe rejtette arcát és heves zokogásra fakadt.

- Nem én tettem, barátaim! - nyöszörgött kínosan. - Becsületszavamra mondom, hogy nem én tettem. Sohasem akartam megölni!

A részleges Potter fölemelte buta fejét és végignézett a körülállókon. Egyszerre csak meglátta Joét, és ekkor kétségbeesve fölkiáltott:

A vizsgálóbíró fölvette a véres kést a földről, és odatartotta Potter Jakab elé.

Potter Jakab térdei megrogytak; ha föl nem tartják, és le nem ültetik a földre, bizonyosan összeroskad.

- Beszéld el nekik, hogyan történt. Úgy is hiába küzdenék a végzet ellen.

Ekkor Tom és Huck, meglepetve, révedező szemekkel hallgatták, hogy az igazi gyilkos részletesen elmondja a tegnap éjszakai gyilkosság történetét.

A két gyermek azt várta, hogy minden pillanatban lesujt a villám a derült égből, és agyoncsapja ezt a gaz gyilkost, aki a bűnt az ártatlan Potter Jakabra keni. Úgy fölháborodtak, hogy szinte hajlandók lettek volna megtörni tegnap éjszakai vérrel pecsételt esküjüket...

De, midőn a villám csak nem akart lesujtani, s az indus Joe elvégezte mondókáját, már eszükbe sem jutott, hogy bevádolják. Azt gondolták, hogy ez a gazember már úgyis eladta testét-lelkét az ördögnek: az ördög cimborájával pedig veszedelmes lett volna kikötni.

Eközben megjöttek az esküdtek is, és az indus Joe époly nyugodtan és hidegvérrel ismételte a vallomást előttük is, sőt meg is esküdött rá.

És a vakmerő gyilkos még segített is a szerencsétlen áldozat hulláját föltenni arra a saroglyára, amelyen a városba vitték.

Ekkor azonban különös dolog történt. A körülállók borzadva vették észre, hogy az orvos sebe újra vérezni kezd!

Huck és Tom azt hitték, hogy ez a csalhatatlan bizonyíték nyomra vezeti a bíróságot; mert világos volt, hogy a seb azért vérzik, mert Joe, az igazi gyilkos, rátette kezét áldozatára...

- Nem csoda, hogy vérzik a sebe! Hisz a gyilkosa, Potter Jakab, itt áll mellette!

Evvel meg volt fejtve a kérdés. Az orvost bevitték a városba, a szerencsétlen Potter Jakabot pedig behurcolták a börtönbe és lakat alá tették.

Tom nyugalma oda volt. Éjszakánként rémes álmok gyötörték, izgett-mozgott, kiabált és hánykolódott álmában. Szid egyszer szemrehányást is tett neki.

- Tom, te folyton rugdalódzol és kiabálsz az ágyban, úgy hogy már aludni sem bírok tőled.

- Ez rossz jel - mondta Póli néni. - Bizonyosan valami nyomja a lelkiismeretedet.

De a keze annyira reszketett, hogy kávéjának felét kilöttyentette az abroszra.

- Aztán annyi ostobaságot motyogsz - folytatta Szid. - Tegnap is minduntalan azt kiabáltad: „Ez vér! ez vér!” Aztán meg ezt mondtad: „Ne zaklassatok! mindent elmondok!” Hát mi az, amit el akarsz mondani?

- Ej, tudom már, - mondta. - Ez a rémítő gyilkosság nem hagyja nyugodni. Ne is gondolj rá, Tom.

Tom nem is akart rágondolni, de a pajtásai folyton vizsgálatokat indítottak, nyomoztak a döglött macskák és kutyák ügyében. Mert a gyilkosság óta ez a játék jött divatba. És Szid azt is észrevette, hogy Tom soha nem vett részt ezekben a játékokban. Bár fölajánlották neki a halottkém szerepét, ezt is visszautasította, sőt még tanuként és egyszerű nézőként sem akart szerepelni a tárgyalásokon.

Ehelyett minden nap, vagy legalább minden másodnap oda szökött a börtön rácsos ablakához, és mindig vitt valami jó falatot, vagy dohányt a gyilkosnak. Evvel könnyített a lelkiismeretén.

Az indus Joe ezalatt szabadon járt-kelt a kis városban, bár mindenkinek az volt a legforróbb vágya, hogy bárcsak fölakasztanák. Eleinte őt is vád alá akarták helyezni bűnrészesség miatt, de annyira féltek tőle, hogy senki sem merte szóba hozni a vádemelést.

Eközben a gyilkosságot egy sokkal fontosabb esemény szorította háttérbe Tom lelkében. Thatcher Becky nem járt többé iskolába; azt mondták, hogy beteg.

Ez a gondolat kétségbeejtette, végkép leverte Tomot. Elvesztette az étvágyát, a jó kedvét, nem pajkoskodott többé, hanem komoran meghúzódott valami sarokban, és a szavát is alig lehetett hallani.

Elhatározta, hogy meggyógyítja Tomot. Először is a hidegvízhez fordult, mert akkoriban ez a kúra volt divatos. Reggelenként a fáskamra elé hurcolták Tomot, végigöntötték szegényt néhány csöbör jéghideg vízzel, aztán addig dörzsölgették a testét durva törülközőkkel, míg vérpiros lett; ekkor bevitték a szobába, ágyba fektették, jól betakarták és szabályszerűen megizzasztották.

De a hideg víz nem használt Tomnak; sőt a fiú napról napra szomorúbb, csüggedtebb és bágyadtabb lett.

Ekkor Póli néni valami „Erősítő csodaszert” hozatott, melynek bámulatos hatásával tele voltak az ujságok. Azt, persze, nem tudta, hogy az ujságok pénzért hazudnak és jó fizetésért a patkányméregre is ráfogják, hogy a halottat föltámasztja.

Meghozatta hát a csodaszert, és először is megkóstolta: valóságos olvasztott tűz volt! Póli néni áldotta az ujságokat, az emberiség jótevőit és mindjárt beadott Tomnak egy kávéskanállal.

Az eredmény bámulatos volt. A közömbös, lomha, életúnt Tom egyszerre megelevenedett: táncolt, ugrált, fütyült, sírt, kacagott egyszerre, hogy a könnyei is kicsordultak, s végre a földhöz verte magát és úgy hempergett a padlón.

- Látod! - szólt Póli néni örvendve - végre mégis megtaláltam a neked való orvosságot.

Tomot annyira égette az „Erősítő csodaszer”, hogy minél kevesebbet óhajtott bevenni. Elhatározta tehát, hogy színből nagyon fogja szeretni s annyiszor kért belőle, hogy Póli néni végre már megúnta a beadogatást, s Tomra bízta az egész üveget, hogy vegyen be belőle, amikor s ahányszor neki tetszik.

Tom csakis ezt akarta. Ettől fogva minden nap a látogató-szoba egyik hasadékába öntögette a drága orvosságot, s mivel Póli néni látta, hogy a folyadék rendesen és állandóan fogy, eszébe sem jutott, hogy Tomra gyanakodjék.

Egy napon, amint Tom épen ismét beadta a padlóhasadéknak a kellő adagot, Póli néni sárga macskája közeledett hozzá. Hízelgő duruzsolással dörgölődzött Tomhoz, és sóvárgó vággyal pislogott az orvosságra. Tom így szólt hozzá:

De Rómeó csak tovább duruzsolt, mintha mondaná, hogy de igen is, nagyon szereti.

- Na jól van, - mondta - neked adom a részemet, mert nem vagyok nagybélű, de csak magadat okold, ha nem ízlik az orvosság.

Mivel Rómeó beleegyezett, Tom simogatva megfogta a macskát, két térde közé szorította a fejét, kinyitotta a száját és beleöntött egy kanálnyit az Erősítő csodaszerből.

Rómeó roppant nagy ugrással bújt ki Tom térdei közül, akkorát nyávogott, hogy bevált volna akármelyik indus-törzs csatakiáltásának, s a bútorokon keresztül-kasul ugrálva, őrülten futkározott a szobában; majd fölállt a hátulsó lábaira, és olyan magántáncot járt, hogy a legelső táncmester is megdícsérte volna érte; végezetül pedig még egyet nyávogott, s ezt a nyávogást Tom örömujjongásnak vélte.

Miután a macska ily módon kifejezte háláját és köszönetét jótevőjének, megint elkezdte a kalamajkát járni a szobában: és Póli néni épen akkor lépett be, mikor kedvence még egyszer megpördült maga körül s aztán nagy szökéssel kiugrott az ablakon, magával rántva két virágcserepet is.

Póli néni álmélkodva nézte ezt a furcsa jelenetet és hol a nyitott ablakra bámult, hol Tomra, aki a földön fetrengett és nevettében az oldalát fogta.

- Talán egeret látott - felelte Tom, ismét fölkacagva. - Azt mondják, hogy a macskák mindig táncolnak, ha egeret látnak. Legalább én így hallottam.

De Póli néni már megpillantotta az üveget és a kanalat. Gyanakvóan nézett Tomra, majd fölvette a kanalat a földről, néhányszor jót koppintott vele a Tom fejére, és alaposan megráncigálta a fiú füleit is.

- Hogy bánhattál ily kegyetlenül avval a szegény állattal, amely panaszkodni sem tud?

- Ez nem tréfa. Megszántam szegény Rómeót, mert nincsen senkije sem, aki beadhatná neki az efféle kotyvalékot. És azt hittem, hogy ha nekem jó, hát jó lesz néki is.

Póli néni meghökkenve nézett Tomra. A dolog új világításban látszott előtte, és nem tudott mit felelni.

- Engem megversz, - folytatta Tom - mert beadtam a macskának a csodaszerből; de téged senki sem vert meg, hogy összeégetted vele a gyomromat.

Póli néni elérzékenyült és a szemei megteltek könnyekkel. Ha kegyetlenség volt megkínozni a macskát, talán az is kegyetlenség volt, hogy mindenféle kotyvalékkal teletömte az öccsét. Kezét Tom fejére tette és szelíden, bánatosan mondta:

Tom lopva a padlóhasadékra pillantott, amely annyi csodaszert elnyelt, s aztán ő is komolyan felelte:

- Ezt tudom, édes néni. De látod, én is a legjobb szándékkal tettem, és Rómeónak is használt. Életében most táncolt először.

- Eredj, rossz fiú, már látom, hogy nem szorulsz többé orvosságra. Szaladj az iskolába és jól viseld magad.

Tom el is ment az iskolába, de szokása szerint még mindig nem keveredett játszópajtásai közé. Egy idő óta sohasem játszott velük, hanem folyton ott settenkedett a kapu körül, lesve-várva, hogy nem jön-e Thatcher Becky is.

De a leány nem jött, és Tom elkeseredve, csüggedten ment be az iskolába, amely még üres volt, mert mind odakint játszottak az udvaron.

Tomnak sem kellett több! Kirohant az udvarra, ugrált, táncolt, nevetgélt, verte a pajtásait, kiabált... de Becky rá sem nézett: mintha csak észre sem vette volna!

Végre Tom utolsó kísérletre szánta el magát. Fellökte vagy öt társát, akik Becky közelében beszélgettek, s aztán merész halálugrással ott termett a leány előtt. De Becky megvetően mérte végig a hüledező erőművészt, és gúnyosan vonogatta a vállait.

Ez már sok volt! Tomnak minden vére a fejébe tódult. Odaállt az imádott leány mögé, kezébe vette az olvasókönyvét és mindenféle bolondságot olvasott föl hadarva, - ami, persze, nem is volt a könyvben. De ez se használt. Becky ugyan hátrafordult, de megvetően mérte végig Tomot, mellette ülő pajtása pedig gúnyosan mosolygott.

Ezt már nem bírta el Tom. Szégyenkezve tovább állt és elhatározta, hogy elcsavarogja az iskolát.

Tom elkeseredve ballagott az erdő felé. Az egész világ megveti és eltaszítja. Hát jól van. Ő sem fog törődni a világgal és faképnél hagy mindenkit. Ha kényszerítik rá, nem ő lesz a hibás, ha...

Egyszerre csak szemben állt Harper Joéval, aki szintén nagyon el volt keseredve. Az anyja jól elverte, - s még hozzá ok nélkül. Azt fogta rá, hogy megivott egy köcsög tejet, pedig a színét sem látta.

Most Tom is kitárta szenvedéseit kebelbarátja előtt. Mindjárt kijelentette azt is, hogy meggyűlölte a világot és nem fogja tovább tűrni a rossz bánásmódot. Egyelőre még nem tudja, hová megy: de az bizonyos, hogy elbujdosik, és soha többé vissza nem tér.

A két vértanu először jól kisírta magát, s aztán megesküdött, hogy csak akkor válik el egymástól, ha a halál végét szakítja szenvedéseiknek.

Joe remete akart lenni: elvonulni egy szikla-üregbe és gyökereken rágódni mindaddig, míg a halál megváltja szenvedéseitől.

De Tom eszébe juttatta Joénak, hogy a remetének örökké egyedül, társak nélkül kell élnie, míg viszont a bűnös életnek több kedvező oldala van. Legyenek hát tengeri rablók.

Ez a terv tetszett is Joenak, de azt vetette ellene, hogy hajó nélkül nem lehetnek kalózok.

- Az majd később jön, - nyugtatta meg őt Tom. - Egyelőre találtam rejtekhelyet, és ez a fő.

- Ez nagyszerű! - kiáltott föl Joe ujjongva. - Ott annyi halat és teknősbékatojást találunk, hogy sohasem kell koplalnunk.

Ez a Jackson-sziget erdős kis sziget volt, egy mérföldnyire Szent-Pétervár alatt, és csaknem a túlsó parton feküdt, ahol vele szemben egy rengeteg őserdő állt, amelyben nem járt még senki sem. A Mississippi-folyó azon a helyen nem volt szélesebb egy angol mérföldnél, s mivel a kis szigeten senki sem lakott, kalózaink keresve sem találtak volna jobb bűntanyát.

- Valami jutott az eszembe, - szólt most Joe - csak ketten vagyunk és ez nem elég.

- De akkor siessünk vele beszélni, - felelte Joe - mert ha ma este el nem megyünk, lehet, hogy holnap már semmi kedvem sem lesz hozzá.

Elindultak Huckleberryt keresni és csakhamar meg is találták. A derék fiú habozás nélkül ráállt a kalózkodásra, mert neki minden foglalkozás tetszett, mely a csavargáshoz hasonlított.

Tom elmondta haditervét, melyet két bajtársa is helyeselt. Elhatározták, hogy éjfélkor a városon kívül találkoznak. Volt ott egy kis tutaj, amelyet majd ellopnak; azon fognak megszökni. Mindegyik hozza el a horgát, és hozzon annyi eleséget, amennyit csak elbír.

Éjféltájban Tom egy egész sonkával és más egyéb elemózsiával elérkezett a kitűzött helyre. Mindjárt elrejtőzött egy sűrű bokorba és hallgatódzott...

Most Tom halkan füttyentett. A halom aljáról egy másik fütty felelt... majd távolabbról egy harmadik.

Ezeket a rémes neveket Tom válogatta ki kedvenc könyvéből, a maga és cinkostársai számára.

Tamás úrfi lehajította a főtt sonkát a domb lejtőjén, és maga is utána rohant.

Ott lenn megtalálta két cimboráját. A fekete rabló egy oldal szalonnát és egy zsák kétszersültet hozott. A véreskezű egy palacsintasütőt, jó csomó dohányt és kukoricacsutakot hozott, ezekből igen jó pipákat lehetett faragni.

A kalózkirály pislogó tüzet pillantott meg a parton. A homlokára ütött és felkiáltott:

- Ezer árbóc és vitorla! A tűzkövet meg a taplót elfelejtettük! Már most onnan kell tüzet lopnunk.

Óvatosan közeledtek a hamvadó tűzhöz, bár egész bátran mehettek volna, mert a tutajosok a városkában voltak, s ezt a kalózok is tudták. De akkor nem lett volna érdekes a kaland.

- Csöndesen! - suttogta Tom. - És ha valamelyik megmoccan, markolatig döfjétek bele a tőrt.

Igy lopództak a tűzhöz, elcsentek néhány parazsat, melyet a palacsintasütőbe tettek, aztán ráugráltak a tutajra és elindultak.

Joe elül evezett, Huck hátul, a kalózkirály pedig a tutaj közepén állva osztogatta parancsait.

A fiúk jól tudtak bánni a tutajjal, mely nemsokára a folyam sodrába ért, és vígan úszott le a sziget felé.

- Oh, ha Becky most láthatna! - gondolta Tom, és szíve tele volt örömmel, büszkeséggel, hogy végre ott hagyta azt a gonosz világot, amely csak üldözte és sohasem becsülte meg őt.

Két társa már nem ily örömmel távozott; vissza-visszanéztek a városkára, s annyit tekintgettek rá, hogy a szigetet is majdnem elszalasztották. Kis híja volt, hogy az ár el nem sodorta őket, de még idején megfordították a tutajt, mely hajnali félkettőkor egy homokzátonyon feneklett meg egy pár méternyire a parttól.

A kalózok derékig jártak a vízben, s így hordták ki holmijukat a partra. Kivitték a tutaj ócska vitorláját is, melyet két fa között kifeszítettek; ez volt a sátor: itt rakták le kincseiket. Ők maguk a szabad ég alatt akartak hálni.

Aztán tüzet gyújtottak az egyik tisztáson, a palacsintasütőben szalonnát, sonkát pörköltek és kényök-kedvökre falatoztak a lobogó pásztortűz mellett.

- Mit szólnának a többiek, ha látnának! - kiáltott fel Harper Joe hetvenkedve.

- Mit szólnának! - felelte Tom. - Meghalnának irígységükben! Igaz-e, Huck?

- Fogadhatsz rá! - viszonzá Huck. - Hanem annyi szent, hogy ez a kalózélet tetszik nekem. Van mit ennünk, és senki sem üti az orrát a dolgainkba.

- Ezért jó a puszta sziget! - mondta Tom. - Akkor kelünk fel és fekszünk le, amikor kedvünk tartja. Itt nincs iskola, ellenben fürödhetünk és madarászhatunk, amikor csak nekünk tetszik. Ez csak az élet, úgy-e, Joe.

- Már nekem is jobban tetszik, hogy kalóz lettem, mint remete - viszonzá Harper Joe elégedetten.

- Meghiszem azt! Lásd, a remete kemény sziklákon alszik, amitől feltörik a teste, korbáccsal veri magát és gyökereken kívül egyebet nem eszik.

Huck most előszedett egy kukoricacsutkát, ügyesen kivájta, nádszálat dugott bele, megtömte dohánnyal és rágyújtott, aztán így szólt:

- Csak mulatnak - magyarázta Tom. - Kifosztják a hajókat, barlangjukba hordják a sok pénzt, kincset, aranyat és ezüstöt; az ellentállókat pedig megölik és a vízbe fojtják.

- Soha! - mondta Tom. - A kalózok nagylelkűek a hölgyekkel szemben, s egyetlen hajuk szálát se görbítik meg.

- És a nők szeretik is a kalózokat, - tódította Joe - mert gyönyörű szép, sujtásos ruhában járnak: csupa arany és ezüst a ruhájuk!

De barátai megnyugtatták, hogy eleinte nem szükséges a szép ruha, később pedig szereznek majd díszes ruhákat is.

Aztán a társalgás szakadozottabb lett: a kalózok elálmosodtak. Huck kezéből kiesett a pipa és a „véreskezü” leghamarabb elaludt. A „kalózkirály” és a „fekete rabló” már nehezebben bírt elaludni. Valahányszor az álom közeledett feléjük, egy alkalmatlan tolakodó mindig elriasztotta. Ez a tolakodó pedig a lelkiismeret volt, mely máris szemrehányásokat tett nekik.

Mikor Tom másnap reggel fölébredt, nagyon elcsodálkozott, hogy nincs a szobájában. Fölugrott és a szemeit dörzsölte. Majd körülnézett, és ekkor egyszerre minden eszébe jutott.

A tegnap esti tábortűz már hamvadóban volt, és csak a fölszálló vékony füstoszlop mutatta, hogy még van parazsa. Joe és Huck még aludtak, de a madarak már elkezdték reggeli hangversenyüket és csattogó dalaikkal köszöntötték a hasadó hajnalt.

Tom megrázta társait és a három kalóz csakhamar vígan lubickolt a Mississippi tiszta, átlátszó vizében. Keresték a tutajt, hogy majd arról fürödnek, de nem volt sehol; a szél, vagy a folyam sodra elhajtotta az éjjel. A kalózok azonban nem igen bánták a veszteséget, sőt örültek neki, mert legalább semmi sem kötötte őket a túlsó parthoz.

Fürdés után jó éhesen mentek vissza a táborba. A tűz csakhamar ismét föllobogott, Joe hozzáfogott a reggeli készítéséhez, és szalonnát aprított a palacsintasütőbe, Huck és Tom pedig egy közeli öbölbe mentek, és kivetették horgaikat. Negyedóra múlva, mikor a szalonna már sercegve sűlt a serpenyőben, féltucat jókora hallal tértek vissza, melyet azon frissiben megsütöttek. Aztán vígan hozzáláttak az evéshez, és boldogan mondogatták egymásnak, hogy sohasem ettek ilyen jóízű halat.

Reggeli után leheveredtek egy árnyékos tölgyfa tövébe és Huck rágyujtott; azután pedig fölfedező útra indultak a puszta szigeten.

Árkon-bokron törtek keresztül, és bebarangolták az egész szigetet, melyet csaknem mindenütt sűrű fák és bokrok födtek. A kis sziget körülbelül három angol mérföld hosszú és egy angol mérföld széles lehetett, s a túlsó parttól - nem attól, ahonnan jöttek - körülbelül csak kétszáz lábnyi folyamág választotta el; Szent-Pétervár felé a folyam jóval szélesebb volt.

A kalózok útközben minduntalan megfürödtek, nem csoda hát, hogy dél régen elmult, mire hazaértek a táborhelyükre. Annyira elfáradtak, hogy egy csöpp kedvük sem volt halászni, ezért hát nekiestek a sonkának és a kétszersültnek.

Ebéd után végignyújtóztak a fűvön beszélgetni kezdtek; de a társalgás csakhamar megakadt. A mély csend és elhagyatottság érzése nyugtalanítani kezdte a kalózokat. Kissé kedvetlenek, szótlanok lettek: a honvágy kezdte gyötörni őket. Még a véreskezű Huck Finn is Szent-Pétervár vendégszerető pajtáiról és félszereiről kezdett ábrándozni.

Egy idő óta valami tompa moraj rázta meg a levegőt, mely távolról közeledett. Eleinte rá sem hederítettek, mert azt hitték, hogy valami távoli égzengés, de midőn a dörrenés rendes időközökben, szabályosan ismétlődött, kissé meghökkentek és aggódva füleltek.

Pár perc múlva ujra hallották a tompa dörrenést, mely a folyó mentén morajlott végig.

Odaszaladtak a sziget partjára, mely a városka felé esett, és a bokrok közt meglapulva óvatosan kitekintettek.

A kis gőzkomp, mely a folyam két partja közt szokott közlekedni, vagy egy mérföldnyire járt a folyam közepén és lassan ereszkedett alá. Tömérdek nép volt a födélzetén és számtalan csónak kísérte, de a fiúk ily messziről nem ismerhettek meg senkit.

Csakhamar vörös láng villant föl a hajón, s mikor föllobbant a fehéres füst is, a gyerekek tompa dörrenést hallottak.

- Én is! - mondta Huck. - Valami vízbefúltat keresnek, és azért ágyúznak, hogy fölvetődjék a víz színére. Mikor Turner Bill tavaly a vízbe fúlt, szintén így találták meg.

A kalózok egyszerre földvidultak és hősöknek érezték magukat. Milyen diadal! Ime, keresték, sajnálták őket: s mindenkinek eszébe jutott az a sok kegyetlenség és irgalmatlanság, amellyel halálba kergették a szegény fiúkat.

A gőzös egész délután cirkált és lövöldözött a folyam tükrén és csak estefelé tért vissza Szent-Pétervárra. A kalózok még egyszer megfürödtek, aztán kivetették horgaikat, egész csomó halat fogtak és nagy étvággyal megvacsoráltak.

Lefekvés előtt ismét beszélgettek. Eleinte vígan járt köztük a szó, mert a délutáni esemény felizgatta őket, de lassanként elhallgattak; és, bár egyre a hamvadó tüzet nézték, gondolataik mégis messze jártak onnan és mindnyájan haza gondoltak.

Végre Joe tapogatózni kezdett; megkockáztatott egy olyanforma kérdést, hogy nem fognak-e hazamenni valamikor... persze, nem most mindjárt, hanem idővel...

De Tom, a kalózkirály, ördögi kacagással felelt erre a gyalázatos ajánlatra. Huck pedig, aki mindenben osztozni látszott főnöke érzelmeiben, szintén gúnyosan fölkacagott; Joe honvágyát tehát, legalább egyelőre, alaposan elfojtották...

Aztán Huck csakhamar elaludt és mélyen hortyogott. Nemsokára Joe is követte példáját és most csak Tom volt ébren.

A kalózkirály sokáig gondolataiba merülve mozdulatlanul ült egy fatörzsön. Aztán hirtelen elhatározással fölkelt és a tűz fényénél keresgélt a fűben...

Végre megtalálta, amit keresett: két fehér, vadfügefa-kérget szedett föl, aztán elővette ceruzáját, s nagy üggyel-bajjal néhány sort írt mindegyikre. Az egyiket a kabátja zsebébe dugta, a másikat pedig beletette Joe kalapjába, ahova aztán beledobta minden kincsét és drágaságát is: egyebek közt egy darab krétát, három horgot, egy gumilabdát, meg egy tucat golyót, köztük két üveg-golyót is.

Aztán lopva elosont, eltűnt a fák mögött, s mikor már oly messze volt, hogy a léptei nem ébreszthették föl az alvókat, futva szaladt a sziget felső fokához.

Öt perccel később Tom már az öböl sekély vízében gázolt és a legközelebbi part felé, tehát Szent-Pétervárral szemben igyekezett.

Mivel a folyam medre ezen a részen zátonyos volt, Tom már a fele útig elért, mielőtt úsznia kellett volna. Ekkor azonban egyszerre eltűnt lábai alól a föld és Tom derekasan lubickolni kezdett.

Vagy száz méternyivel odább ismét földet érzett a lábai alatt; gyorsan kigázolt tehát a partra, ahol elkezdett szaladni.

Kevéssel tíz óra előtt épen szemben volt Szent-Pétervárral és megpillantotta a gőzkompot, amely még ki volt kötve. Óvatosan lemászott a vízbe a sziklás parton, s pár perc múlva már leúszott a gőzös farához kötött csónakig, amelybe nesztelenül belemászott.

Pontban tíz órakor megkondult a gőzös repedt hangja, s a kapitány ismerős hangja lekiáltott a gépésznek: - „Előre!”

Tom örült, hogy megcsíphette a gőzkompot, mert tudta, hogy ez az utolsó esti útja. Kényelmesen hanyatt feküdt a csónakban, mely vígan táncolt a nagy hullámokon, miket a gőzkomp kerekei szántottak a folyón.

Negyed óra mulva a kerekek lassabban kezdtek forogni, majd egészen meg is álltak, s a gőzkomp legénysége készülődött a kikötéshez. Tom ekkor óvatosan kimászott a csónakból és nesztelenül leúszott a vízen pár száz méternyire, ahol senkivel sem találkozhatott a parton.

Az utcák néptelenek voltak és Tom csakhamar odaért a ház háta mögé. Átmászott a deszkakerítésen és a látogató-szoba ablakához lopódzott, ahonnan gyertyafény világított ki az éjszakába.

A szobában Póli néni, Szid, Mari és Harper Joe anyja ültek és szomorú arcukon meglátszott, hogy a vízbefúltakról beszélgetnek.

Ez a látogató-szoba egyszersmind a Póli néni hálószobája is volt. Az ágy mindjárt az ajtó mellett volt, s a társaság a szoba közepén ült az asztal körül, meg a diványon, háttal az ajtónak.

Az ajtó nem volt becsukva; Tom óvatosan meglökte és hason csúszva nesztelenül besurrant az ágy alá.

- Mi baja ennek a gyertyának, hogy úgy lobog? - kérdezte Póli néni. - Persze, nyitva van az ajtó! Menj csak, Szid, és csukd be.

Tom épen csak hogy az ágy alá surranhatott, mert kevés híja, hogy Szid ott nem érte fele útján.

- Amint már mondtam, - folytatta Póli néni a félbenszakadt beszélgetést - ez a Tom nem volt gonosz fiú. Meggondolatlan, szeles, pajkos fiú volt, de nem rossz szívű és nagyon szeretett engem...

- Épen úgy, mint az én Joém - mondta Harperné, szintén zokogva. - Csintalan és vásott gyerek volt, de jószívű és igazlelkű. Úgy fáj, hogy utoljára is megvertem szegényt, amiért megitta azt a tejfölt; pedig már ki akartam önteni, mert megsavanyodott! Oh, rossz voltam hozzá, s megérdemeltem, hogy Isten elvegye tőlem.

- Remélem, hogy Tom a mennyországba ment, - mondta most Szid - de ha jobban viselte volna magát...

- Szid! - kiáltott rá Póli néni haragosan. - Egy szót se többé!... Ne merj egy rossz szót se mondani Tom ellen, különben velem gyűlik meg a bajod!... Oh, Harperné! sohasem vigasztalódom meg: sohasem felejtem azt a szegény fiút, akármilyen csintalan volt is!

- Oh, én sem! én sem! - kesergett Harperné. - A multkor Joe egy rakétát durrantott el, épen az orrom alatt. Akkor jól fölképeltem érte, de ha most tenné, a nyakába borulnék örömömben.

- Elhiszem, édes Harperné, elhiszem! Ne is mondja!... A mult héten Tom Erősítő csodaszert öntött Rómeóba; azt hittem, hogy megvész az a szegény macska, és... a jó Isten bocsásson meg nekem...

Ez a visszaemlékezés annyira meghatotta, hogy nem bírta befejezni a szavát: a fuldokló zokogás elfojtotta beszédjét.

Tom is ontott néhány könnyet az ágy alatt, de a maga sorsán keseredett el. Póli néni magasztalásaiból azt kezdte hinni, hogy ő a legjobb, legtökéletesebb fiú a világon, s eddig mindenki félreismerte, bántotta őt, holott a legnagyobb dícséretre volt érdemes!

Szeretett volna hirtelen előbújni az ágy alól, hogy váratlanul meglepje a síránkozókat. De legyőzte a kísértést és meglapulva tovább hallgatódzott.

A beszélgetésből megtudta, hogy azt gyanítják, hogy ő és társai fürdés közben a vízbe fúltak. Ez nap szerda volt, s azt határozták, hogy ha vasárnapig semmi hír sem érkezik az elveszettekről, megtartják halotti búcsúztatójukat a templomban.

Mikor Tom ezt meghallotta, hideg borzongás futott végig egész testén. De aztán csakhamar kiderült az arca: fölséges eszméje támadt és visszadugta zsebébe a fakérget is, melyet Póli néni ágyába akart tenni.

Póli néni, mikor egyedül maradt szobájában, letérdelt és forró imát mondott, melyben a vízbefúlt neve többszörösen előfordult.

Midőn lefeküdt, Tom még jó sokáig nem mert mozdulni, mert most már minden áron akarta, hogy ne tudják meg ittjártát.

Végre, mikor hallotta Póli néni halk hortyogását, kimászott az ágy alól, sokáig habozva nézte alvó nénjét, majd gyöngéden homlokon csókolta és kiszökött az ablakon.

Futva igyekezett a kis gőzkomphoz, s miután meggyőződött, hogy köröskörül egy lélek sincs ébren, bátran fölment a fedélzetre, s a kötélen lemászott a csónakba. Gyorsan eloldotta a kötelet és óvatosan lefelé evezett a folyamon.

Egy mérföldnyire a város alatt nekivágott a folyónak keresztben, s fél óra mulva már ott volt ugyanabban az öbölben, ahonnan az este elindult. Eleinte azt gondolta, hogy megtartja a lopott csónakot, de aztán eszébe jutott, hogy a csónakot kereshetik, s ha itt találják a szigeten, még utóbb árulójuk lehet.

Berúgta tehát a csónakot a folyam sodrába, s ő maga ismét a vízbe ugrott és úgy gázolt ki a partra.

Már hajnalodott, mikor csuromvíz megérkezett a táborhelyre. Két pajtása már ébren volt és beszélgetett. Tom már épen közibök akart toppanni, mikor Harper Joe így szólt:

- Nem, Huck: Tom nem szökött meg és nem hagyott cserben bennünket. Jól tudja, hogy ez nem válna becsületére egy kalóznak. És Tom nem gyáva. Bizonyosan tudom, hogy valami furfangon töri a fejét és nemsokára itt lesz.

- De csakugyan aggaszt és megvárakoztat bennünket - felelte Huck. - Aztán meg az, amit neked írt és a kalapodba tett, szintén ellene szól...

- Nem egészen, Huck - felelte Joe. - Hallgass ide: újra fölolvasom, hogy mit írt... „Ha a kalózkirály reggelig nem tér vissza”...

- A kalózkirály visszatért! - kiáltott föl Tom, gyönyörködve a drámai hatásban, mit szavai okoztak.

A reggelit csakhamar elkészítették: bőven volt hal és szalonna, úgy hogy háromannyian is jól lakhattak belőle.

Evés közben Tom mesés túlzással beszélte el pajtásainak, hogy micsoda kalandokon és veszedelmeken ment keresztül. A két kalóz feszült figyelemmel hallgatta, s époly büszke volt a kalandra, mintha csak mindegyiknek része lett volna benne.

Aztán a kalózkirály árnyékos helyet keresett, mert olyan fáradt és álmos volt, hogy alig állt a lábán; lefeküdt hát és délig aludt. A két közkalóz pedig ezalatt az öbölhöz sietett, megfürdött és horgászott, hogy legyen ebédre valójuk.

Ebéd után elmentek teknősbéka-tojást keresni. Ahol érezték, hogy a homok laza, bedugtak egy botot és kezeikkel ásták föl a porhanyó földet. Néhol ötven-hatvan, majdnem diónagyságú tojásra bukkantak s aznap pompás rántottájuk volt.

Másnap majdnem egész nap az öböl sekély vízében lubickoltak; kergetőztek, locsolták egymást, homokkal dobálództak, birkóztak és a vége majdnem mindig az lett, hogy mind a hárman alábuktak a vízben, ahonnan prüszkölve, cikákolva buktak föl ismét.

Végre még cirkuszt is játszottak, de mivel mindegyikük csak bohóc akart lenni, a műsor nem nagyon volt változatos és hamar beleúntak. Megint visszamentek hát a vízbe, de ez a mulatság sem sokáig szórakoztatta őket.

Különösen Joe és Huck voltak lehangoltak; kedvetlenül hevertek a fűben és egyre Szent-Pétervár felé tekintgettek. Tom nyugtalankodni kezdett, mert lázadást szimatolt; de aztán megnyugtatta magát: volt egy varázsos titka, amellyel minden lázadásnak elejét vehette.

Egyelőre azonban még nem akarta elárulni azt a titkot, s azért más csalétekkel akarta fölvillanyozni társai jó kedvét.

- Föl, föl, legények! - kiáltotta. - Kutassunk a szigeten. Bizonyos, hogy már előttünk is jártak itt kalózok, akik valahová eláshatták a kincsüket. Mi szólnátok, ha megtalálnók?

Ez a biztatás nem sok eredménnyel járt. Joe vállat vont és Huck sem igen lelkesedett a tervért.

- Én már torkig vagyok a kalózkodással - mondta Joe komoran. - Az ember agyon únja magát ezen a szigeten.

- Elment az eszed? - tiltakozott Tom. - Hiszen itt tíz perc alatt több halat fogunk, mint odaát egy óra alatt! Aztán hol találsz ennél jobb fürdőhelyet?

- A hely jó, - durcáskodott Joe, - de most már nem esik jól a fürdés, mert senki sem tiltja.

- Hát aztán? - feleselt Joe dacosan. - Azért még épen úgy nem vagyok kis baba, mint te magad.

- No jó, hát csak eredj! - hagyta rá Tom. - El leszünk nélküled is: igaz-e, Huck? Mi ugyan nem mozdulunk, mi?

- Hát csak menj haza! - folytatta Tom. - Nem a mi hibánk lesz, ha ujjal mutogatnak rád és kinevetnek.

- Majd azt mondják: - „Nini, hát ez a híres fekete rabló?... Hahaha!... Talán inkább fekete Péter... anyámasszony katonája”.

De azért Tom mégis aggódva nézte a lázadó fekete rablót, aki gyorsan öltözködött, és valóban szökni készült. Még jobban aggasztotta Huck némasága, aki szomorú pillantásokkal kísérte pajtása készülődését és nyilvánvalóan szeretett volna vele menni...

- Micsoda?... Te is? - kiáltott föl Tom haragosan. - No jó, hát csak menj te is!... Ki tartóztat?

- Látod, - mondta Huck rábeszélő hangon - én nem szívesen megyek el, de kérlek, jöjj velünk te is. Ez a sziget nagyon unalmas és te sem bírod ki rajta sokáig az életet... Gondold meg a dolgot és jőjj velünk te is... A túlsó parton megvárunk.

Joe már felöltözködött és dacosan, búcsúzás nélkül indult a sziget felső foka felé. Huck lassan, kedvetlenül ment utána és minduntalan visszafordult, de azért nem állt meg.

A kalózkirály szíve elszorult. A lázadók még el sem távoztak a szigetről, ő már is kezdte érezni a szörnyű elhagyatottságot. Itt volt az ideje, hogy hasznát vegye a varázsos titoknak, különben csakugyan itt hagyják...

Midőn társai eltűntek a bokrok mögött, hirtelen utánuk szaladt és rájuk kiáltott:

Azok megálltak és duzzogva várták meg Tomot. A kalózkirály gyorsan, izgatottan, drámai hévvel beszélt, s midőn elvégezte mondókáját, a két köz-kalóz tapsolni kezdett.

- Miért nem mondtad hamarább! - kiáltott föl Joe. - Akkor eszembe sem jutott volna a hazamenetel.

- Ez ám csak a valami! - ujjongott Huck is, és cigánykerekeket hányt a gyöpön örömében.

A kalózok visszatértek a táborhelyre és vidám beszélgetés közben meghányták-vetették Tom fölséges tervét. Aztán, mikor jól laktak a pompás ebéddel, Tom kijelentette, hogy meg akar tanulni pipázni. Erre Joe is kedvet kapott egy pipa dohányra.

Huck tehát pipákat faragott a kukoricacsutakból és megtömte igazi kapadohánnyal.

A két újonc leheveredett a fűbe, férfiasan neki könyökölt és óvatosan szippantgatni kezdte a füstöt. A dohány füstje ugyan csípte, marta a nyelvüket, de ezt a világ minden kincseért sem vallották volna be. Sőt Tom így hetvenkedett:

- Nincs ebben semmi boszorkányság! - tódította Joe a hencegést. - Nekem még csak a fejem sem szédül tőle.

- Nekem sem! - dicsekedett Tom. - Azt hiszem, holnapig is szívhatnám ezt a pipát. Thatcher Jeff aligha bírná utánam csinálni!

- Thatcher Jeff! - kiáltott föl Joe megvetően. - Szeretném látni, hogy a szájába meri-e venni a pipát! Mindjárt az első szippantásra fölfordulna a gyomra.

- Jobb, hogy nem látnak - viszonzá Tom. - Ne is szóljunk nekik semmit. Egyszer aztán, séta közben, majd így szólok hozzád: - „Joe, hol a pipád? szörnyen szeretnék rágyujtani”, - Te pedig majd így felelsz: - „Nesze az én régi, kedves pipám; van még egy másik is a barátaim számára: de te ezt is megtömheted. De azt mondhatom, hogy a dohányom nem igen jó.” - Ekkor én így szólok: - „Ej, mindegy! csak jó erős legyen!” - Aztán rágyujtunk, mintha egész életünkben egyebet sem tettünk volna.

A tanonc-pipások csakhamar elhallgattak, de annál többet és gyorsabban köpködtek. Szinte csurgott szájukból a nyál, pedig ki kellett köpniük, mert keserű és émelyítő volt, s ha lecsúszik a torkukon, akkor jaj!...

De bárhogy erőlködtek, a nyálfölösleg egy része mégis lecsúszott a torkukon és lent, a gyomorban megkezdődött a forrongás.

A két pipázó egyre halványabb lett. Végre Joe kiejtette kezéből a pipát és remegő hangon mondta:

Evvel Joe jobbra, Tom pedig balra tűnt el a sűrűben, ahonnan nemsokára furcsa nesz hallatszott...

Huck visszaemlékezett, hogy ő rá is milyen hatása volt az első pipa dohánynak és nyugodtan fekve maradt. De, mikor egy óra is elmult és társai még mindig nem jöttek vissza, unatkozni kezdett és elment megkeresni őket...

Nemsokára rájuk talált az erdőben; jó messze voltak egymástól és mélyen aludtak. Még nagyon sápadtak voltak, de már látszott rajtuk, hogy - megkönnyebbültek.

Aznap este szokatlanul bágyadtak voltak, s mikor vacsora után Huck meg akarta tömni a pipájukat, megkérték, hogy ne fáradjon, mert - így mondták - nagyon sokat ettek és fáj a fejük.

Joe éjféltájban fölébredt és fölriasztotta társait is. Vihar volt keletkezőben. A mély sötétségben át-átcikázott egy-egy vakító villám, melyre távoli, tompa dörgés felelt. A fákat és bokrokat hideg szél csapta meg, s az egész erdőn halk moraj futott végig, mintha a lombok sóhajtoznának.

Meg-megbotolva a törzsekben, gyökerekben, belegabalyodva a szederindákba, bukdácsolva menekültek a sátornak nevezett ponyva alá, de mire odaértek, a zápor már bőrig áztatta őket.

Most kitört a vihar. A három gyermek ázva-fázva, rémülten didergett a ponyva alatt s egy csöpp kedve sem volt beszélgetni. Egyszerre csak nappali világosság támadt a felhők közt, amelyre irtózatos csattanás következett. Joe rémülten fölsikoltott: a villám alig pár ölnyire csapott le tőlük a folyóba.

Ugyanekkor egy hatalmas szélroham eltépte a ponyva kötelét és magával ragadta a sátrat. A három gyerek ijedten menekült egy óriási tölgy alá, mely a folyam partján terjesztette szét hatalmas ágait.

A villámlás és égzengés most egymást érte és az orkán zúgása úgy hangzott a három kalóz fülébe, mint a végitélet trombitája. A szigeten recsegve-ropogva dőltek ki a fák; kit derékban tört ketté, kit gyökerestül tépett ki a vihar, s belehajította a folyóba, mely fenékig felkorbácsolva zajlott, tajtékzott.

Két óráig tarthatott már ez a világ vége, s akkor az orkán szűnni kezdett. A kalózok óvatosan visszamentek táborhelyükre és csaknem megkövülten álltak meg: - azt a fát, amely alatt rendesen aludni szoktak, tövig ketté hasította a villám.

Az egész szigeten bokáig ért a víz, s a kalózok fogvacogva dideregtek nedves ruhájukban. Szerencsére Huck észrevette, hogy az a fa, melyet a villám lesujtott, még mindig füstölög.

Gyorsan fölszították ezt a tüzet s nemsokára hatalmas máglyát raktak, mely ugyancsak fölmelegítette őket. Aztán előszedték a főtt sonkát, megszárították, jó étvággyal ettek és mindent elfeledve, vidáman beszélgettek az elmult veszedelemről.

Szerettek volna aludni is, de a föld csupa víz volt köröskörül; megvárták tehát, míg a nap fölkel, akkor elmentek a homokos partra, mely addigra fölszikkadt, s ott heveredtek le, mert már alig álltak a lábukon, oly álmosak voltak.

Aztán Joe reggelit készített, de étvágyuk nem igen volt. Különösen Huck és Joe voltak kedvetlenek, úgy, hogy Tom újabb lázadástól tartott és mindent elkövetett fölvidításukra.

Először is eszükbe juttatta a titkot, aminek valóban meg is lett a kedvező eredménye, mert a két mogorva kalóz arca földerült. Aztán elhatározták, hogy ideiglenesen rézbőrű indiánokká változnak, s úgy töltik el a napot.

Hamarosan meztelenre vetkőztek, sárral bemázolták egész testüket, mint az indián főnökök: mert természetes, hogy mind a hárman főnökök lettek. Ekkor alkalmas tanyákat kerestek az erdőkben, s három ellenséges néptörzsre szakadva, irtózatos csatakiáltásokkal csaptak össze és ezrével mészárolták le egymást.

De vacsora előtt volt még egy nagyon fontos és kényes dolog. Hogy egy tűz körül ülhessenek, egy tálból ehessenek, ki kellett szívniuk a békepipát. Két kalóz nagyon megbánta, hogy rézbőrű indián lett: de azért csak alávetették magukat a szabályoknak, és komoly képpel szippantottak a békepipából, valahányszor rájuk került a sor. És, amint kézről-kézre adták a pipát, arra a nevezetes fölfedezésre jutottak, hogy a dohány már nem árt nekik, s nem kell pipázás után az „elvesztett kést” keresniük.

Ennek annyira megörültek, hogy vacsora után ismét folytatták a kísérletet, s végleg meggyőződtek, hogy ezentúl bátran pipázhatnak, amennyi csak jól esik nekik.

Szent-Péterváron ezalatt nagy volt a bánat és szomorúság; Harperné és Póli néni siránkozások között készítette a gyászruháját, és keserűségükben csaknem az egész falu osztozott.

Thatcher Becky szombaton déltájban úgy bolyongott az iskola udvarán, mint a hazajáró lélek, és siratta Tomot.

- Csak legalább ne adtam volna neki vissza azt a rézgolyót! - kesergett magában. - Most semmim sincs, amit emlékbe adott!

A fiúk játék helyett arról csevegtek, hogy mit tett Tom, mikor utoljára látták, s mik voltak Harper Joe utolsó szavai. Mindegyik azt mondta, hogy ő beszélt legutoljára a megboldogulttal, s egyik kérkedő dicsekvéssel kiáltott föl:

Csakhogy ebben a kitüntetésben „az napon” többen is részesültek, s ennek a dicsekvésnek semmi hatása sem volt.

A templom repedt harangja szomorúan kongott, mintha csak a vízbefúltakat siratná. A hívek összegyülekeztek a templom ajtajában s ott beszélgettek a szomorú eseményről; de bent a templomban még csak suttogva sem mertek szólni.

Majd megjött Póli néni és Harperné. Erre az egész gyülekezet mély részvéttel fölállt és le sem ült addig, míg csak a két gyászoló anya el nem helyezkedett az első padban, a szószékkel szemben.

A tiszteletes mély csöndben ment föl a szószékre és elbúcsúztatta a megboldogultakat. Annyi szépet és jót tudott a három vízbefúltról, hogy a jelenlevők nagy része szemrehányást tett önmagának, hogy eddig rosszul bántak az elhúnytakkal és félreismerték őket.

A szónoklat már a végéhez közeledett, midőn halk nesz hallatszott a templom előrészében. Senki sem ügyelt rá, csak a lelkész nézett arra, de a szó hirtelen a torkán akadt, s a szája tátva maradt álmélkodásában.

Erre sokan odatekintettek, s mindjárt aztán az egész gyülekezet fölállt és nagy zavarral, megdöbbenéssel nézett a három vizbefúltra, akik egymásután lépkedtek a szószék felé.

Legelül ment Tom, bátran és büszkén, mint a diadalmas hadvezér; utána Joe, aki tőle telhetőleg iparkodott utánozni a kalózkirályt, s legvégül Huck, aki szinte szégyenkezve baktatott társai mögött, bár a ruhája egy csöppel sem volt rongyosabb, mint két társáé.

Az általános hüledezésnek Póli néni és Harperné örömsikoltása vetett véget. A két gyászoló asszony örömujjongással ölelte, csókolta az elveszettnek hitt gyermekeket: csak szegény Huck állt félre, látván, hogy az általános örömben senki sem törődik vele.

Sőt már kereket is akart oldani, de Tom elvágta az útját, és nénjéhez fordulva, így szólt:

- De hisz mindenki örül, hogy viszontlátja a szegény árvát, - felelte Póli néni - s legjobban én örülök!

Evvel nyakába borult Hucknak, aki nem tudta, hogy viselje magát ebben a furcsa helyzetben, aminőhöz hasonlóban nem igen volt része.

Ekkor a lelkész dörgő hangon, hogy az ablakok is megrezzentek bele, fölkiáltott:

Mindenki torka szakadtából, szíve-lelke mélyéből énekelt, s a dal zúgva-búgva szállt az ég felé, megrázván a templom tetőzetének ócska gerendáit...

Sawyer Tamás pedig, a kalózkirály, büszkén ült a bolonddá tartott gyülekezet között, s magában azt képzelte, hogy most sokkal nagyobb még Thatcher bírónál is.

Tom nagy titka tehát az volt, hogy részt vesz a maga halotti búcsúztatóján. S egyedül ez a dicső terv tartotta vissza a kalózokat a szökéstől.

Szombat este egy fatörzsön keltek át a folyón, három-négy mérföldnyire Szent-Pétervártól a Mississippi partjain. Aztán reggelig aludtak egy kis erdőben, kora hajnalban belopództak a templomba, s tovább aludtak az egyik sarokban, a garmadába rakott ócska padok mögött. Végre, a kellő pillanatban, miután már végighallgatták dícséretüket, előbújtak és megjátszották a drámai jelenést.

Póli néni úgy kényeztette Tomot, hogy a derék fiú elhatározta, hogy ezentúl minél többször a vizbe fog fúlni, - persze csak úgy színleg, mint most is történt.

De Szid, akinek nem tetszett, hogy Tom ennyire befurakodott Póli néni szeretetébe, így szólt!

- Lehet, hogy a Tom tréfája nagyon jó tréfa, mert hiszen fölforgatta az egész várost; de már az mégis szívtelenség, hogy a nénit keseregni hagyta majdnem egy hétig. Miután haza tudtál jönni a búcsúztatódra, értesíthettél volna bennünket arról is, hogy nem haltál meg.

- Úgy van, Tom, - folytatta Póli néni, - megnyugtathattál volna; talán meg is teszed, ha eszedbe jut.

- Persze, - mondta Póli néni, - a te hóbortos terved fontosabb volt, mint az én sírásom. Tudom, hogy Szid nem feledkezett volna meg erről.

- De ugyan, édes néni, - mentegetődzött Tom, - hiszen jól tudod, hogy szeretlek.

- Bocsáss meg, édes néném, - felelte Tom, - hogy nem értesítettelek; de ahelyett álmodtam rólad.

- No, ez nem sok. A kutyák és macskák is szoktak álmodni. De mondd hát, mit álmodtál?

- Várj csak... mikor is volt?... szerdán este. Tehát azt álmodtam, hogy ott ültél a nagy karosszékben, az asztal előtt, Szid a fásládán ült és ásítozott Mari mellett, aki sírt.

- No, ebben semmi különös sincs. Hisz minden este így szoktunk üldögélni.

- A gyertya nagyon lobogott, és te azt mondtad Szidnek, hogy csukja be az ajtót...

- Irgalmas ég! - kiáltott föl Póli néni, összecsapva a kezeit - szóról-szóra úgy történt. Folytasd hát, Tom, folytasd!

- Jóságos ég! Olyan szent, mint hogy itt ülök! Csak mondja még valaki, hogy nem kell az álmokban hinni! Tüstént szaladok Harpernéhoz, s elbeszélem neki az egészet. De előbb csak folytasd, Tom.

- Most már úgy emlékszem rája, mintha csak előttem látnám! Aztán azt mondtad, hogy alapjában nem vagyok rossz, csak egy kicsit pajkos és könnyelmű... ha jól emlékszem.

- Aztán Harperné is sírva fakadt, és azt mondta, hogy Joe sem volt rosszabb, mint én, és szemrehányásokat tett magának, hogy megverte a tejfölért, amelyet már úgy is ki akart önteni, mert megsavanyodott...

- Szid, hallgass! - kiáltott rá Póli néni - és hadd beszélni Tomot. Folytasd csak, Tom, hát mit mondott Szid?

- Te pedig jól összeszidtad. Aztán Harperné elmondta, hogy Joe egy rakétát puffantott el az orra alatt, te meg elbeszélted Rómeó és az erősítő ital történetét. Végre megemlítettétek a vasárnapi búcsúztatót s erre elhatároztam, hogy hazajövök.

- No, ez igazán csodálatos, Tom. Ha itt lettél volna, még akkor sem tudhatnád jobban, hogy mi történt ebben a szobában. Hát egyebet nem álmodtál?

- De igen. Jól láttam és hallottam, hogy értem imádkozol. Mikor lefeküdtél, annyira megsajnáltalak, hogy egy fakéregre ezt írtam: „Nem haltunk meg és csak azért szöktünk meg, mert kalózok akarunk lenni”. Ezt a kérget vánkosod alá akartam dugni. Aztán megcsókoltalak, mikor aludtál. Te ugyan nem érezted, de én mégis megcsókoltalak, mert nagyon sajnáltalak.

- Igazán, Tom? igazán? - kérdezte Póli néni örvendve. - Na, azért mindent megbocsájtok neked!

- Nem kérdeztem a véleményedet - mondta Póli néni szigorúan. - Az ember álmában is csak úgy cselekszik, mint mikor ébren van. Most pedig menjetek szépen iskolába.

És Póli néni, alig hogy a gyerekek elmentek, sietett Harpernéhoz, hogy elmondja neki a titokteljes álom történetét.

Tom valóságos hős lett a szent-pétervári ifjúság szemében. Mindig egész sereg gyerek volt a nyomában, s a kalózkirály valóságos örömben úszott. Kifeszítette a mellét, s úgy ment a gyerekek élén, mint az elefánt, mely állatseregletet vezet.

Az iskola udvarán Tom és Joe hozzáfogtak kalandjaik elbeszéléséhez. A tömeg szájtátva, hüledezve hallgatta őket, mert Tom jobban tudott hazudni, mint az újságírók, akiket, tudvalevőleg azért fizetnek, hogy minél arcátlanabbul hazudjanak.

De a bámulat akkor hágott tetőfokra, mikor a két kalóz a legnagyobb nyugalommal előszedte pipáját, megtömte, rágyujtott és bodor füstfelhőket eregetett a szájtátók orra alá.

Tom a nagyság verőfényében sütkérezett. Most már, hogy híressé lett, törődni sem akart Thatcher Beckyvel, s alig várta, hogy a gőgös leányt valahogy megalázhassa.

És, midőn Thatcher Becky pár perc mulva odajött, Tom színlelte, hogy nem is látja. Tovább állt, s egy másik csoporthoz csatlakozott. Becky ekkor elkezdte kergetni barátnőit, nagyokat kacagott, és mindig a Tom közvetlen közelében csípte meg őket.

Ez kellett csak a kalózkirálynak! Most már egyenesen hátat fordított a szegény leánynak, aki elszomorodva, egyedül bolyongott az iskolaudvar másik felén és lopva egyre Tomot nézte.

Most a hűtlen Tom Lawrence Amyhoz szegődött, beszélgetett, nevetgélt vele, s úgy látszott, hogy rajta kívül senkivel se törődik.

Ez aztán végkép megtörte Thatcher Becky szívét. Odament a kérdéses csoporthoz, és színlelt jó kedvvel szólt egy kis leányhoz, aki Tom tőszomszédságában ácsorgott.

- Furcsa, hogy nem láttalak. A batyubálról akartam veled beszélni. Még kerestelek is az óra végén.

Ez a felelet közvetve Tomnak szólt, de a kalózkirály rá sem hederített. Épen Lawrence Amynak beszélt arról a nagy viharról, mely majdnem elsülyesztette a kalózok szigetét.

Egyik a másik után kérte a meghívást és közben vidáman tapsoltak. Csak Tom és Amy nem érdeklődtek a batyubál iránt. Sőt Tom karon fogta és szótlanul másfelé vezette Amyt.

Becky majdhogy heves zokogásra nem fakadt. De elfojtotta kis szíve bánatát és színlelt jó kedvvel beszélgetett a batyubálról. De aztán észrevétlenül ellopódzott, s az egyik sarokban jól kisírta magát.

Mikor az iskolában csengettek az előadás megkezdésére, Becky már nem sírt; keserűségét harag váltotta föl, dacosan megrázta fürtös fejecskéjét, és így dörmögött magában:

Iskola után Tom ismét Amyval beszélgetett, remélve, hogy még jobban bosszanthatja Thatcher Beckyt: de ekkor már megváltoztak a szerepek.

Becky megtalálta a bosszúállás módját. Temple Alfréddal egy képeskönyvet nézegettek a padon, s annyira egymáshoz símulva ültek, hogy Tom elkékült féltékenységében.

Ez a Temple Alfréd ugyanaz volt, akit Tom mindjárt történetünk elején olyan kegyetlenül megrakott és kegyelemkérésre kényszerített. Kétszeresen bántotta tehát, hogy az imént oly szívtelenül bánt Beckyvel, és elmulasztotta a leány közeledését a kibékülésre. Majdnem sírt mérgében.

Amy ezalatt folyton fecsegett neki, de Tom rá sem hederített. Folyton ott sétálgatott, ahol Becky a képeket nézegette, és vérig sértette, hogy a leány észre sem veszi a kalózkirály jelenlétét. Pedig Becky nagyon jól látta őt és magában örült, hogy Tom bosszankodik.

Végre Tom nem bírta tovább tűrni a megaláztatást. Azt füllentette Amynak, hogy dolgai vannak és fogcsikorgatva távozott. Elhatározta, hogy legközelebb ismét eldöngeti Temple Alfrédet, s bosszút áll rajta ezért a mai megaláztatásáért. Egyelőre elcsavarogta az iskolát.

Eközben Becky is észrevette, hogy Tom eltávozott. Rögtön megúnta a képeskönyvet, és rossz kedve kitört.

A boldogtalan Alfréd nem tudta mire vélni ezt a váratlan haragot. Addig-addig tünődött rajta, míg kisütötte, hogy Becky csak Tomnak a bosszantására használta fel őt.

Ez a gondolat végtelenül lealázta. Tomot különben is gyűlölte, amióta oly nagyon kikapott tőle, és mindenféle bosszúterveken törte a fejét. Megvárta, míg az iskolának vége lett, s mikor mindnyájan elmentek az iskolából, visszasompolygott és Tom nyelvtanának ép azt a lapját, ahol tanultak, végigöntötte tintával.

De gazságának véletlenül szemtanuja akadt. Becky épen akkor sompolygott arra, s az ablakon át megpillantotta a gonosztevőt. Nem szólt semmit, de elhatározta, hogy mindent megmond Tomnak. Evvel kibékítheti őt, gondolta magában. Mielőtt azonban hazaért, már megváltoztatta a szándékát. Eszébe jutott, hogy Tom milyen méltatlanul bánt vele és haragja újra föllobbant.

Ezalatt Tom jól kicsavarogta magát és csak déltájban vetődött haza ebédelni. Póli néni azonban nem nagy örömmel fogadta.

- Még kérdezni is mered?... Ott voltam Harpernénál; azt gondoltam, hogy oda lesz bámulatában, ha elmondom neki a te álmodat: és ahelyett kinevetett! Joe már elmondta neki, hogy te szerdán este hazaszöktél a szigetről és kihallgattad beszélgetésünket. Ah, hát így álmodtál?... Szégyen, gyalázat!... S ráadásul még ki is nevetted öreg nénédet!

Tom szégyelte magát. Fájt, hogy tréfájával így rászedte és nevetségessé tette a nénjét.

- Édes nénikém, - mondta a fejét lelógatva, - igazán bánom, amit tettem. Bocsáss meg! De hidd el, nem azért jöttem haza, hogy kinevesselek...

- Ez nem hazugság, édes nénikém! Hidd el, hogy igaz. Csak akkor változtattam meg szándékomat, mikor a vasárnapi búcsúztatóról kezdtetek beszélni. Ekkor visszatettem zsebembe a kérget és elhatároztam, hogy mit se szólok.

- Hát azt, amelyen megírtam, hogy kalózok leszünk. Most már csakugyan sajnálom, hogy nem ébredtél föl, mikor megcsókoltalak. Akkor bizonyára elhinnéd, hogy igazat mondok.

- Hát csakugyan megcsókoltál, Tom? - kérdezte. - Nem füllentés ez is, mint a többi?

Póli néni merően ránézett Tomra, és látta, hogy igazat beszél. Gyöngéden megcsókolta és így szólt:

- Jól van, Tom, én hát hiszek neked. Csókolj meg még egyszer és menj az iskolába.

- Hátha mégis csak füllentett? - töprengett magában. - Nem ez lenne az első eset...

És addig-addig tünődött, évődött, míg végre elszánta magát. Kivette a szekrényből a kalózkirály rongyos kabátját és kikutatta a zsebeit.

Tom könnyű szívvel ment az iskolába, s útközben Beckyvel találkozott. Rögtön odaszaladt hozzá és így szólt:

- Kedves Becky, ma reggel rosszul viseltem magamat, de már megbántam. Legyünk ismét jóbarátok: akarja?

- Kérem, Sawyer Tamás úr, - mondta büszkén, gúnyosan - hagyjon engem békében. Soha az életben nem fogok önhöz szólni.

Tom annyira meg volt lepetve, hogy hüledezésében még szokott gúnyos feleletét is elfelejtette kidadogni:

Ez a rettenetes mondás nem jutott eszébe Tomnak. De mikor az iskola udvarán ismét találkozott Beckyvel, gúnyos gorombaságot mondott neki, amire Becky még epésebben válaszolt. Szóra szó következett, s néhány perc mulva Tamás és Becky oly hevesen összevesztek, hogy ettől fogva a kibékülés teljesen lehetetlennek látszott.

Most már Beckynek eszébe sem jutott, hogy elárulja Temple Alfréd gaztettét; sőt alig várta az iskola kezdetét, hogy a mester észrevegye Tom könyvében a tintafoltot, és jól elnadrágolja érte a kalózkirályt.

Dobbins, a mester, különös ember volt. Minden áron orvos szeretett volna lenni, s e célból az iskolában folyton tanult egy nagyon vastag könyvből, melyet azonban mindig gondosan bezárt a fiókjába. A gyermekeket majd megölte a kiváncsiság, hogy láthassák, miféle rejtélyes könyv az, melyből még az ő mesterük is tanul, - de erre sohasem volt alkalom.

Ezen a napon azonban a mester szórakozottságból bent feledte asztalában a kulcsot. Becky, miután kipörölte magát Tommal, az iskolába sietett lehülni, s meglátta a kulcsot a fiókban.

A terem üres volt... A kísértés igen nagy... s a leányka nem bírt neki ellentállni... Fölszaladt a katedrára, gyorsan kihúzta a fiókot, elővette a könyvet és álmélkodva bámult rá...

Címlapján egy számozott emberi csontváz ékeskedett, s a címe ez volt: - „Egyetemes orvostudomány, - írta: Dr. Senky”...

Mialatt Becky hüledezve lapozgatott a furcsa könyvben, egyszerre csak sötét árnyék vetődött a könyv lapjaira...

Becky ijedten és oly hirtelen csapta be a könyvet, hogy a címlapja egész a közepéig behasadt. A leány rémülten dobta be a szerencsétlen könyvet a fiókba, s a lábával dobbantva, haragosan kiáltott föl:

- Eszem ágába sem jut! - viszonzá Tom mérgesen - Ha tudtam volna, hogy ön itt van, száz mérföldnyire elkerültem volna az iskolát.

- De igenis, azért leskelődött rám, hogy elárulhasson! Szégyelje magát!... De csak áruljon el! Ugyis gyűlölöm önt.

A kalózkirály egy darabig utána nézett, s aztán vállat vonva, megvetően dörmögte:

- Mily ostobák ezek a leányok! és milyen kényesek! Hogy félnek attól a pár rongy ütlegtől! Pedig az ember jóformán még meg sem kapta, máris elfeledi... Annyi bizonyos, hogy Thatcher Becky kisasszonynak meggyűlik a baja a mesterrel, de hát nem az én hibám.

Tom ismét kiment az udvarra játszani, de csakhamar csöngettek és elkezdődött a tanítás.

Amint Tom kinyitotta a nyelvtanát, a mesternek mindjárt szemébe tűnt a nagy tintafolt, s mivel Tom különben is elcsavarogta a délelőtti előadást, semmiféle mentegetődzése nem használt.

Megkapta tehát a magáét, és nyugodtan visszaült a helyére. Csak szokásból tagadta a ráfogott hibát s maga is kezdte hinni, hogy véletlenül, tudtán kívül döntötte rá a tintát könyvére, míg valamelyik szomszédjával dulakodott.

Eközben az idő mult, és a gyermekek szokás szerint zümmögve magoltak. A mester bóbiskolni kezdett... majd hirtelen kihúzta a fiókját, hogy hozzáfogjon a tanuláshoz.

Egyszerre csak Dobbins úr hirtelen fölkapta a fejét s oly nagyot ütött öklével a katedrára, hogy az egész osztály ijedten rezzent össze.

Halálos csönd lett. Majd a mester, fölmutatva az eltépett könyvet, dühösen ordította:

Senki sem felelt. A mély csöndben a legyek zsongását is hallani lehetett; a megrémült gyermekek lélekzeni sem mertek.

Dobbins úr haragja lobbot vetett. Fürkészve nézte tanítványai arcát, hogy nem olvashatná-e le valamelyikről a bűnt. Aztán sorban vallatni kezdte őket.

A mester, megúnván a fiúk konokságát, a leányok felé fordult abban a reményben, hogy ezek könnyebben megijednek s hamarább elárulják a tettes nevét.

E leány szomszédja Thatcher Becky volt. Tom remegni kezdett: a helyzet most már válságos lett:

- Thatcher Rebeka, - szólt a mester szigorúan: - ön tépte el a könyvet?... Nézzen a szemem közé és feleljen őszintén!

Becky még jobban elsápadt. Már-már ajkára tolult a vallomás, de Tom megelőzte.

A fiúk elképedve néztek össze. - Mi lelte Tomot? - A hagyományok ugyanis azt követelték, hogy a bűnös sohase vallja be tettét egész addig, míg csak végképp sarokba nem szorítják.

A mester azonban nem sokat törődött a hagyományokkal. Kiráncigálta Tomot a padból, s addig verte, míg csak a bot ketté nem tört a hátán.

Tom azonban büszkén, jajszó nélkül állta a verést és nemes közönnyel vette tudomásul azt is, hogy az iskola után még két órára becsukják, sejtette ugyanis, hogy a büntetés után valaki várni fogja és megköszöni hősies önfeláldozását.

Becky csakugyan meg is várta és zokogva köszönte meg Tom nagylelkűségét. Aztán elmondta Temple Alfréd gaztettét is, mire Tomban fölfortyant a méreg és bosszúról kezdett álmodozni.

De este nagyon vidáman feküdt le; és elalvás közben hallani vélte Becky édes hangját, amint a fülébe súgta:

Elérkezett a nagy szünidő, de a batyubált elhalasztották, mert Szent-Péterváron kiütött a himlő, és Beckyt elvitték Konstantinápolyba, egyik nagybátyjához.

Tom élete tehát nagyon egyhangú, sőt komor volt, mert a kis városkában semmi nevezetes dolog nem történt és Becky sem volt ott.

Végre azonban úgy látszott, hogy Szent-Pétervár is megelevenedik. Potter Jakab bűnügye fölvillanyozta a kis várost, és széltében-hosszában csak erről beszéltek.

Pedig Tom jobb szerette volna, ha mindenről inkább beszélnek, csak erről nem. Egy napon kicsalta Huckot az erdőbe. Meg akarta könnyíteni a lelkét, s azt is szerette volna tudni, hogy Huck nem fecsegett-e.

- Hátha még egyszer megesküdnénk? - kérdezte Tom. - Ez még biztosabb lenne.

- Most pedig légy óvatos, Huck, - mondta Tom. - Az embernek nagyon vigyáznia kell a nyelvére, mikor ezeket a fecsegőket hallja.

- Már az igaz! Potter Jakab erre, Potter Jakab arra: mindig és örökké csak Potter Jakab! Folyton róla beszélnek; és, ámbár mit sem tudnak, mégis egyre azt mondják, hogy megérdemli az akasztófát.

- Bizony csak épen úgy sajnálom, mint te magad, - felelte Huck. - Dologkerülő volt, de nem bántott soha senkit. Amije volt, mind elitta, és épen csak annyit dolgozott, hogy legyen mit innia. De hány ember van, aki még többet iszik és kevesebbet dolgozik, s azért mégsem kötik föl! Ez a Potter jószívű ember volt. Egyszer nekem adott egy fél halat, pedig magának sem igen volt mit ennie.

- Én velem is tett már jót, - sóhajtott Tom. - Egyszer papiros-sárkányt csinált, és sokszor adott gilisztát horgászni. Szeretném kirántani a csávából.

- De nem lehet, Tom. Azt beszélik, hogy igazi gyilkos pofája van, és csodálkoznak, hogy már rég akasztófára nem került.

- Mások meg azt mondják, hogy ha véletlenül fölmentenék, hát ők még akkor is fölakasztanák.

A két fiú aggodalmasan indult vissza a városkába. Alkonyat táján ott bolyongtak a börtön körül, s mint már többször is megtették, most is dohányt, gyújtót meg néhány jó gyümölcsöt dugtak be a szegény fogolynak a rácsos ablakon.

- Derék, jószívű fiúk vagytok, - mondta. - Sokszor elgondolkozom, hogy hány gyereknek faragtam ásót, kapát, kardot, nyilat; hánynak mutattam meg a madárfészkeket, hánynak segítettem horgászni, és más egyebet csinálni: de most egyik sem törődik velem. Csak Huck és Tom nem felejtkezik meg a szegény Potter Jakabról, bár szörnyű bűnt követett el... Ah, az ital, a pálinka!... De ne is beszéljünk róla! Csak azt tanácsolom nektek fiaim, hogy sohase igyátok le magatokat, akkor sohasem is kerültök ide... Álljatok egy kissé odább, hogy jobban láthassalak benneteket... Álljatok egymás hátára, hogy megfoghassam a kezeteket... kedves kis barátaim!... Úgy... Dugjátok be a rácson... az enyém vastag, nem fér ki rajta... Áldott kis kezek! jót tettek a szegény Jakabbal, s bizonyosan még jobban is megsegítenék, ha tehetnék...

Tom nagyon szomorúan ballagott haza, és bikával álmodott. Másnap és harmadnap ott settenkedett a törvényszék körül, ahol már megkezdték a végtárgyalásokat; de nem mert bemenni. Találkozott Huckkal is, aki szintén ott őgyelgett, de csak kívülről.

Az akasztófa hurokja egyre szorosabban fűződött Potter Jakab nyaka körül. Mindenki meg volt győződve, hogy Potter Jakabot már mi sem mentheti meg. Az indus Joe letette az esküt vallomására, s a szegény Potter ügyvédje hiába erőlködött, hogy védencét megmenthesse. Mindenki dícsérte a fiatal ügyvédet, és sajnálták, hogy kezdő ember létére mindjárt ilyen vesztett üggyel kell kudarcot vallania.

Ez szeget ütött Tom fejébe. Egész délután csavargott, tervezgetett, és még vacsorára sem ment haza. Senki sem tudta, hogy hol járt, mit művelt, mert késő este jött meg, és szokása szerint ismét az ablakon mászott be.

Másnap kora reggel talpon volt az egész város, mert ez volt a nagy nap. A nép tömegesen tódult a tárgyalóterembe, mely csakhamar zsúfolásig megtelt.

Nemsokára bejöttek az esküdtek és letelepedtek. Aztán bevezették Potter Jakabot. Halvány és csüggedt volt. A kezére bilincseket raktak, pedig szegénynek, szörnyű kétségbeesésében, eszébe sem jutott a szökés. Mindenki csak őt nézte, ő pedig föl sem merte emelni a szemeit.

Pár perc múlva beléptek a szavazó-bírák is, és a sheriff jelentette, hogy a tárgyalás megkezdődött. Még néhány tanut kellett kihallgatni, mielőtt a vádló és védőbeszédekre kerülhetett volna a sor. A közönség türelmetlensége és izgatottsága tetőpontra hágott.

Az első terhelő tanu az az ember volt, aki látta Potter Jakabot a folyóban mosakodni. Előadta, hogy a vádlott, mihelyt megpillantotta őt, azonnal futásnak eredt, mintha attól félt volna, hogy észreveszik.

A közönségen baljóslatú moraj futott végig: ez nagyon terhelő vallomás volt!

Az esküdtszék elnöke udvariasan odafordult Potter Jakab védőjéhez és azt kérdezte:

Potter Jakab kérdőleg, szinte könyörögve nézett ügyvédjére, de ez hanyagul intett a kezével, mintha mondaná:

Most két másik tanu lépett elő, és hit alatt vallotta, hogy a temetőben, a holttest mellett talált kés Potter Jakab kése volt.

A védőügyvéd azonban ezekhez sem intézett kérdést, és ismét szórakozottan mondta:

A közönség elégedetlenkedni kezdett. Ez a fiatal ügyvéd nagyon is könnyen veszi a dolgát és nem iparkodik megmenteni a védencét. Más ügyvédek fortélyos keresztkérdéseikkel zavarba szokták ejteni a tanukat, s ez mindig érdekes és izgató: ez az ügyvéd ellenben kényelmesebbnek találja feláldozni védence életét...

Most más tanuk jöttek, s a legapróbb részletekig elbeszélték, hogyan találták meg az orvos holttestét a temetőben, hogyan jelentkezett Potter Jakab a gyilkosság színhelyén, és hogyan árulta el magát önkénytelenül...

De a védőügyvéd ezektől sem kérdezett semmit; úgy tetszett, hogy belefáradt a küzdelembe, vagy pedig nem is tartja érdemesnek küzdeni a veszett ügyért.

Az ügyész azt hitte, hogy az ügyet már úgy is megnyerte, és nem akarta az esküdteket hosszú vádló beszéddel fárasztani. Csak ennyit mondott tehát:

- Esküdt uraim! Több mint húsz, szavahihető, érdemes polgár hit alatti tanuvallomásából kétségtelenül kiderült, hogy a szerencsétlen Robinson orvost, kis városunk kedvelt polgárát és jótevőjét, Potter Jakab gyilkolta meg. A bűncselekményt vitatni nem lehet: az ítélet kimondását az önök igazságérzetére bízom.

A teremben halálos csönd lett, mindenki izgatottan nézett a védőügyvédre, mert most rajta volt a sor. De nem sokat vártak tőle.

- Esküdt uraim! A bűnpör kezdetén az volt a szándékom, hogy védencemet közvetett logikával fogom megmenteni. Ezt mondtam ugyanis magamban: - „Ha védencemre rábizonyul, hogy elkövette az iszonyú bűnt, amellyel vádolják, be fogom bizonyítani, hogy amit tett, ittas állapotban tette, s eszerint nem lehet érte felelős”. De a védelemnek ez a módja nem sok eredménnyel kecsegtetett, s azért megváltoztattam szándékomat...

A közönség még jobban elálmélkodott, és kezdett izgatott lenni. Mindenki Tomra nézett, csak a szegény Potter nem; ő már semmit sem remélt, és csüggedten ült a helyén, mintha már nyaka köré szorították volna a kötelet.

Tom nagyon sápadt volt, de azért szilárdan mondta el az esküt az elnök szavai után, - hogy legjobb meggyőződése és lelkiismerete szerint csakis a tiszta igazságot fogja vallani.

A teremben halálos csönd volt. A védőügyvéd emelt, csengő hangon intézte az első kérdést a tanuhoz.

A közönség visszafojtott lélegzettel hallgatott: de Tom csak nem felelt. Az ügyvédnek ismételnie kellett a kérdést:

- Sawyer Tamás: hol volt ön június 17-én, az éjféli órákban? Feleljen bátran, és ne féljen semmitől. Ön a törvény oltalma alatt áll.

Az indus Joe alig észrevehetően megrezzent és lopva a nyitott ablak felé tekintgetett.

- Volt-e még valaki önnel, - kérdezte az ügyvéd, - aki szükség esetén esküvel is megerősíthetné az ön vallomását?

- Egyelőre fölösleges a társát is megneveznie, - vágott közbe az ügyvéd hirtelen. - Ha szükségünk lesz rá, majd őt is behívjuk. Most pedig Sawyer Tamás, beszéljen bátran. Mondja el, hogy mi történt és hogyan történt. Ismétlem, nincs oka félni: ön a törvény oltalma alatt van.

Tom halkan, akadozva kezdett beszélni a döglött macskáról és a szemölcsökről, de csakhamar nekibátorodott és folyékonyan mondta el a rémes éjszaka történetét. A mély, halálos csöndben csak az ő szavát lehetett hallani: a közönség a szó szoros értelmében Tom ajkán függött...

- Ekkor az orvos nagyot ütött Potter Jakabra a nehéz koporsófödéllel... Potter összerogyott... Az indus Joe fölkapta a kést és...

Tom szavait rémült sikoltások szakították félbe. Az indus Joe félrelökte szomszédjait s kiugrott a nyitott ablakon.

A kalózkirályból most lett csak igazi hős. Az öregek magasztalták, a fiatalok irigyelték. Sokan még azt is megjósolták, hogy előbb-utóbb a köztársaság elnöke lesz, ha ugyan az indus Joe bosszúból meg nem gyilkolja, még mielőtt nagykorú lesz.

Tominak tehát aranyos napjai voltak: de annál rémítőbbek voltak az éjszakái. Az indus Joe késsel kezében üldözte őt álmában, úgy hogy Tom a világ minden kincséért sem mert naplemente után kimenni a házból.

A szegény Huck ugyanezeket a gyötrelmeket szenvedte végig. Igaz, hogy az indus Joe nem tudta az ő nevét, s mély hallgatást igért Potter védője is, akinek Tom titokban födte föl az egész dolgot. De mit ért ez a biztosíték Huckleberrynek! Ha már Tom is elárulta, amit oly szent esküvel fogadott: ugyan kinek a titoktartásában lehetne bízni?...

A bíróság magas díjat tűzött ki az indus Joe elfogatására. Saint-Louisból csakhamar meg is érkezett egy titkos rendőr, és szorgalmasan szimatolt, és fürkészett mindenfelé. Végre megtalálta a - nyomot. Csakhogy a nyomot nem lehetett fölakasztani, s a titkos rendőr csakhamar megúnta a dolgot. Hazament tehát Saint-Louisba, s ott hagyta Tomot, meg Huckot az aggodalmak közepette. Mivel azonban az indus Joe úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, és sehol sem akadtak nyomára, a két fiú is csakhamar nyugodtabb lett és kezdte elfelejteni a félelmeit.

Minden serdülő amerikai életében van egy pillanat, amelyben okvetlenül kincset kell ásnia. Ez a pillanat egy napon Tomnál is bekövetkezett. Elhatározta, hogy kincset fog ásni, és segítőtársnak Huckleberryt szemelte ki.

Huck nem kérette magát. Szivesen részt vett minden oly vállalkozásban, amelyhez nem kell tőke, s mivel az időt nem tekintette pénznek, nagyon is hajlandó volt a szórakozásra.

- Ej, dehogy! Leggyakrabban valami fa alatt, azon a helyen, ahova a fa csúcsa éjfélkor veti az árnyékát... vagy valami kísérteties házban, ahová senki sem mer bemenni...

- Tudok egy-kettőt. Először is az a kis kísérteties ház, a régi bőrgyár mellett... aztán meg akárhány olyan fát tudok, amelynek olyan feketék és szárazak az ágai, mint a karó.

- Hát aztán? Ha egy arannyal és gyöngyökkel telt ládára találsz, tudom nem bánod meg a fáradságot!

- Oh, én beérném az aranyakkal is, - mondta Huck szerényen. - A gyöngyökkel úgyse tudnék mit csinálni. De hol kezdjük?

- Kezdjük az erdőszélen, annál a nagy fánál a dombon; annak csak egy száraz ága van, tehát nem tévedhetünk.

Ennekutána a két kincskereső egy ásót meg egy csákányt lopott Póli nénitől, s aztán neki indult a magányos fa alá. Ez azonban jó három angol mérföldnyire volt, úgy, hogy mire odaértek, fáradtan leültek a fa alá.

- Minden nap ürücombot eszem és szódás limonádét iszom rá, - felelte Huck - aztán cirkuszba járok: szóval mulatni fogok.

- Van eszembe! Apám úgy is előbb-utóbb megtudná, hogy pénzem van, s ha nem sietnék vele, még haza jönne és elvenné tőlem. Hát te mit csinálsz a pénzeddel?

- Veszek egy dobot, egy igazi kardot, meg egy nagy kutyát, azután megnősülök.

- Micsoda? Megnősülsz! Hát elment az eszed?... Látod, az apám meg az anyám reggeltől estig verekedtek!

- Tom, minden asszony verekszik. Látod, a te Póli nénéd jó asszony: és mégis hányszor megver téged!

- Szó sincs róla! - felelte Tom nagylelküen: - akkor nálunk fogsz lakni... De most lássunk a munkához.

Elkezdtek ásni. Másfél órai nehéz munka után Huck megállt és ezt kérdezte:

- Nem mindig. De azt hiszem, rossz helyet választottunk. Próbáljunk másutt szerencsét.

Új helyet választottak és ismét nekifogtak az ásásnak. Megint eltelt félóra, eredménytelenül. Huck megtörülte verejtékező homlokát, s a fejét csóválva mondta:

- Nem lehet az, Tom, - felelte Huck. - A boszorkányoknak fényes nappal nincs hatalmuk az emberen.

- Igazad van, Huck! Hogy erre nem is gondoltam! Most már tudom, hogy hol a hiba. Éjfélkor kellett volna megjelölnünk a helyet, ahová a fa az árnyékát veti.

- Persze, hogy éjfélkor! Ma este ide kell jönnünk, hogy megjelöljük a helyet, és tovább ássunk.

Este csakugyan ismét ott voltak a kijelölt helyen és várták a hold feljöttét. A mély csöndet csak a lombok kísérteties suttogása törte meg, s a két fiúnak egy csöpp kedve sem volt a beszélgetésre. Eszükbe jutott a veszedelmes éjféli látogatásuk a temetőben, s mikor egy bagoly rémesen huhogott felettük, mind a ketten összeborzadtak.

Végre, mikor azt hitték, hogy éjfél van, megjelölték a fa ágának árnyékát, és buzgón ásni kezdtek. De hiába!

- Ez igaz; de ki tudja pontosan, hogy éjfél volt-e abban a pillanatban, mikor megjelöltük a helyet?

- Ez világos, - mondta. - Erről a kincsről tehát lemondhatunk. Menjünk hát haza. Úgyis olyan félelmetes itt az éjszaka.

- Azért még nem kell csüggedni, Huck. Azért még mindig megmarad a kísérteties ház.

- De én nem szeretem a kísérteties házakat, Tom. Különösen ezt nem, mert az emberek még nappal sem igen mernek elmenni mellette.

- Nem csoda! Azt mondják, hogy meggyilkoltak benne valakit. De kísértetet nem láttak benne soha... Holnap hát megkísérthetjük a dolgot.

Gyorsan leszaladtak a dombról, a kísérteties ház felé, mely a völgy közepén volt, kerítését már régen kidöntötte a vihar, a falai roskadoztak, a teteje félig bedőlt, ablakaiban nem volt üveg...

A kincskeresők megálltak és távolról nézték a csöndes, elhagyatott épületet. Aztán suttogva balra fordultak, s holnapra halasztva a ház meglátogatását, az erdőn keresztül mentek haza.

Másnap déltájban ismét ott voltak a száraz fánál a dombon, ahová az ásót meg a csákányt rejtették. Tom már alig várta, hogy a házban legyen, de Huck egyszerre csak ezt kérdezte:

- Péntek!... s erre nem is gondoltam! Ma nem foghatunk hozzá a kincs fölásásához, mert nem lenne szerencsénk.

De másnap délben ismét pontosan ott voltak mind a ketten. Miután kissé pihentek a fa alatt, vállukra vették az ásót meg a csákányt, s megindultak a kísérteties ház felé.

Közel érve hozzá, habozva megálltak. A néma csönd kissé megfélemlítette őket. De aztán elszánták magukat, elmentek a küszöbig és bekukkantottak.

Óvatosan beléptek hát és körülnéztek. A szobában egy düledező kandalló volt, meg a sarokban korhadt falépcső, mely a padlásra vitt. A fiúk odatámasztották szerszámaikat az egyik sarokba, és fölmentek a lépcsőn; de odafönt pornál és pókhálónál egyebet nem találtak. Már éppen le akartak menni, hogy majd odafönt megkezdik a kincskeresést, midőn Tom hirtelen megkapta Huck karját.

- Ne moccanj! Már késő... itt bent vannak. Most már fogd be a szádat Huck! Nézzük meg, hogy kicsodák.

- Ez az öreg süketnéma spanyol négy-öt nap óta ólálkodik a városban; a másikat még sohasem láttam.

Ez a másik olyan csirkefogó-féle ember volt, akivel éjszaka, magányos helyen nem kellemes a találkozás. A spanyolnak bő köpönyege, széles karimájú kalapja, hófehér haja és szakálla volt: szóval nagyon is tisztességes külseje volt.

- Nem, nem! - szólt a másik halkan, amint beléptek. - Megfontoltam a dolgot: nagyon is veszedelmes!

- Veszedelmes! - ismételte a süketnéma, Tom és Huck nagy álmélkodására. - Gyáva gazember vagy!

Pár percnyi hallgatás után az indus Joe, - mert ő volt az állítólagos süketnéma spanyol, - így szólt:

- Mi volna benne veszedelmes? Téged senki sem ismer a városban; és ki az ördög keresne itt bennünket?

- Tegnap bezzeg nem így beszéltél, mikor azok az ördöngős fickók a dombon játszottak!... Akkor aggódtál úgy-e, hogy minket lesnek?...

A kincskeresők megrezzentek. Mily jó, hogy Hucknak eszébe jutott a pénteki nap, s elhalasztották a kísérletet! Csak az a kár, hogy nem egy egész esztendőre halasztották el! - gondolta magában Huck.

- Akármit fecsegsz, én ezt a dolgot elhatároztam, s neked segítened kell, különben vélem gyűlik meg a bajod. Aztán ha végeztünk, kereket oldunk Texasba.

- Jól van, no! De ez legyen az utolsó! - dörmögte a másik kedvetlenül. - Mivel megigértem, nem hagylak cserben.

- Akkor most alszom egyet, - mondta az indus Joe. - Te rajtad van a virrasztás sora.

Ezzel végignyujtózott a földön, pár pillanat mulva hangosan hortyogott. Pajtása szintén ásítozni kezdett, s negyedóra sem telt bele, mikor már ő is épúgy hortyogott, mint az indus Joe.

Tom hiába igyekezett rábeszélni Huckot. Végre azt gondolván, hogy ha ő elmegy, Huck is bizonyára követi, óvatosan fölállt. De a rozzant padló oly irtózatosan reccsent alatta, hogy Tom majdnem holtan roskadt össze ijedtében. Persze, hogy rögtön lehasalt ismét.

Végre az indus Joe fölébredt és kacagva nézte cimboráját, aki még egyre dudált. Durván megrúgta és rárivallt:

- Mint a bunda! Már ideje, hogy elváljunk. Hanem mit csináljunk evvel a kis pénzmaggal?

- Hagyjuk itt. Hatszáz dollárt nehéz magunkkal cipelni. Majd eljövünk érte, mielőtt Texasba megyünk.

- Akkor legjobb lesz, ha itt ássuk el, - mondta Joe. - Ettől a háztól úgyis félnek, mint a tűztől. Az ostobák! Azt hiszik, hogy hazajáró lelkek kísértenek benne!

Evvel előszedett egy tüszőt, kiolvasott belőle húsz dollárt magának, ugyanannyit adott Joénak is.

Aztán az indus elvette tőle a tüszőt s letérdelve, a késével ásni kezdett az egyik sarokban.

Hatszáz dollár! És a rablók most elássák! Ők pedig, ha a gazemberek elmentek, fölássák a pénzt!

Az indus Joe úgy is tett, és bedugta kezét a likon. Aztán ujjongva fölugrott:

Huck és Tom alig bírtak hova lenni odafönt örömükben és izgatottságukban.

- Mindjárt megtudjuk, - felelte a társa. - Amott a sarokban láttam egy rozsdás csákányt, avval kifeszíthetjük.

Odaszaladt, ahová a két gyerek az eszközeit támasztotta és elhozta a csákányt.

Az indus Joe kezébe vette a szerszámot és fejcsóválva vizsgálgatta. Dörmögött valamit, aztán hozzálátott a munkához.

- Ebben tízezer dollár is van! - kiáltott föl Joe. - Azt hallottam, hogy a híres Muriel bandája járt erre; bizonyosan az övék lehetett.

- Bánom is én, akárkié volt, - felelte a másik. - Az a fő, hogy most már megszökhetünk, mindjárt ma este is.

- Te még nem ismersz engem, - mondta. - Én bosszút akarok állni, s ameddig bosszút nem álltam, egy tapodtat sem megyek. Neked pedig segítened kell.

- Jól van, ha épen kívánod, - felelte a másik vállat vonva. - Amit igértem, meg is teszem: de ez lesz az utolsó. Addig is tegyük vissza ezt a kincset a helyére.

- Ki az ördög tehette ide ezeket a szerszámokat? - töprengett Joe. - Tegnap még nem voltak itt, az bizonyos... Ez gyanús!... Aki idehozta, bizonyára vissza is jön érte, s akkor megtalálhatná a kincs nyomát. De nem vagyunk bolondok, hogy itt hagyjuk nekik!... Elvisszük magunkkal.

- Nem; a második szám alá... a kereszt alá. Ott nem kell félnünk a kíváncsiaktól.

- Ki hozhatta ide ezeket az eszközöket?... Hátha odafönt rejtőzik a gazdájuk?...

Odafönt a két kincskereső majd szörnyet halt ijedtében. Föl akartak ugrani, hogy hátrább meneküljenek a padláson, de mozdulni sem bírtak...

Az indus Joe már jött fölfelé a lépcsőkön, melyek recsegtek-ropogtak nehéz léptei alatt. Már éppen fölért, midőn egyszerre leszakadt alatta a lépcső, s vele együtt nagy robajjal zuhant le a földre. A vad haramia káromkodva kelt föl, cimborája pedig vállat vonva mondta:

Joe megnyugodva hóna alá csapta a ládát, és kiosont a cimborájával a házból.

A két gyerek megkönnyebbülve ugrott föl. Egy kis hasadékon lesték a rablókat, s látták, hogy eltávoztak.

- A láda nehéz, - mondta Huck, - nem mehetnek hát gyorsan. Szaladjunk utánuk és lessük meg, hogy hová viszik.

- Nem vagyok bolond! - felelte Tom, az indus Joét utánozva. - Csak innen szökhessünk meg ép bőrrel!

Leugráltak és kirohantak a kísérteties házból. Hazafelé menet keserű szemrehányásokat tettek maguknak, hogy miért is hagyták ott az ásót, meg a csákányt! Az indus Joe, ha nem látja meg ezeket a szerszámokat, bizonyára ott ásta volna el a kincset: - s aztán téphette volna a haját, ha ők elvitték volna az egészet!

Elhatározták, hogy szemmel tartják az ál-spanyolt, és meglesik, hová rejti a kincset... Csak azt tudnák, mi az a „második szám!”...

De Tom nem tudott megnyugodni. - Kire is fájhatott volna az indus Joe foga, ha csak nem őreá, aki a végtárgyaláson bevádolta és ellene vallott?...

Tomnak keserves álmai voltak. Ötször álmodta, hogy már kezében tartja a kincset, és ötször ébredt föl arra, hogy csak a puszta levegőt markolja. Végre már annyira bosszankodott e sok izgató hiábavaló álomra, hogy igazán álomnak hitte azt is, ami tegnap történt vele.

Hogy végét vesse bizonytalanságának, elhatározta, hogy fölkeresi Huckleberryt, de elő sem hozza neki a kincset és a kísérteties házat. Ha aztán Huck se szól róla, akkor biztos, hogy ő is csak álmodta az egészet.

Huck épen a csónak széléről lógatta a lábát a vízbe és nagyon rossz kedve volt.

- No, mi az? - kérdezte Huck mogorván. És látva, hogy Tom nem felel, komoran folytatta:

- Ha nem felejtettük volna ott azt az átkozott csákányt, most már a miénk lenne az a tömérdek kincs.

- Álom! - kiáltott föl Huck bosszúsan. - Ha a lépcső le nem szakad az átkozott Joe alatt, majd megláttad volna, hogy nem álom!

- No, ha nem álom, - mondta Tom, - akkor azon kell lennünk, hogy megtaláljuk azt a kincses ládát.

- Sohasem találjuk meg, Tom. Ilyen szerencséje csak egyszer akad az embernek életében.

- Mindegy! Leskelődni kell az indus Joe után; hátha megtaláljuk az ördöngős második számot.

- Megvan! - kiáltott föl Huck hirtelen. - A fogadókban számokat írnak a szobák ajtajára.

- Kitaláltad, Huck! - örvendezett Tom. - És, miután a mi városkánkban csak két kocsma van, hamar végére járhatunk a dolognak. Várj meg itt; mindjárt visszajövök.

Kifürkészte, hogy a „Washington-fogadó” második számú szobájában több hét óta egy ügyvéd lakik: ezt tehát Joe nem gondolhatta, A másik kocsmában, melynek „Mértékletességi csapszék” volt a neve, már rejtélyesebb volt a második szám. A kocsmáros kis fia, akit Tom kivallatott, azt mondta, hogy a második számú szobában nem lakik senki, de azért a szoba mindig be van zárva; egyszer ő belopódzott, de nem volt benne egyéb, mint néhány üres hordó. Azt is beszélték, hogy kísértetek járnak benne, de ő nem hiszi ezt, ámbár tegnap este világosságot is látott a kérdéses szobában.

- Úgy látszik, hogy ez az a hely! - mondta Huck érdeklődve. - De most mit teszünk?

- Elmegyünk bujósdit játszani a korcsmáros fiához, s evvel az ürüggyel kifürkésszük a szobát.

A két fiú csak este találkozott ismét. Ekkor fölkeresték a csapláros fiát és elkezdtek bujósdit játszani. A vakmerő Tom lassanként egyre jobban közeledett a rejtélyes második számú szobához... aztán egyszerre eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Társai tíz perc óta hiába keresték, midőn végre fölbukkant a fasorban, és lélekszakadva futott feléjük.

A két fiú nyakába szedte a lábait és meg sem állt a vágóhídig, mely a város túlsó végében volt. Mihelyt odaértek, kitört a zivatar és csak úgy szakadt a zápor. Bemenekültek a nyitott üres félszerbe.

- Mindjárt meghallod! - felelte Tom, még mindig sápadtan. - Mikor a második számú szoba elé értem, úgy rémlett, hogy köhögést hallok belülről... Megnyomtam a kilincset... az ajtó nyitva volt... Beléptem, de oly sötét volt, hogy eleinte mit sem láttam... Tapogatózva mentem pár lépésnyire, aztán megálltam... De ideje is volt: még csak egy lépés, - és rátaposok az indus Joe kezére.

- Ha az indus részeg, talán most ellophatnók tőle azt a kincses ládát? - tanácsolta Huck, nekibátorodva.

- Ha négy-öt palack volna előtte, - folytatta Tom, - akkor magam is azt mondanám, hogy próbáljuk meg. De így nem merem. Meg kell lesnünk, mikor éjjel nem lesz ott az indus, és akkor lopjuk el. Éjjel-nappal vigyáznunk kell rá.

- Helyes, - hagyta helyben Tom. - Ha valami történik, jer csak az ablakom alá és nyávogj...

A két szövetséges tehát elvált; de mindjárt másnap olyan dolog történt, amely miatt Tom egyszeriben elfeledte a kísérteties házat, a kincset, sőt, magát az indus Joét is.

Thatcher Becky hazajött Konstantinápolyból, és még aznap szétküldte a meghívókat barátaihoz és barátnőihez, hogy vasárnap majálist tart a Mississippi folyó déli partján, az erdőben.

A gyerekek közt határtalan volt az öröm, s másnap reggel tíz és tizenegy óra közt víg, zajos társaság gyűlt össze indulásra készen Thatcher bírónál.

A kis gőzös már készen várta a kirándulókat, akik néhány cseléd és idősebb családtag vezetése mellett indultak majálisra.

Szid beteg volt, tehát nem mehetett el a majálisra, és Mari is odahaza maradt, hogy szórakoztassa a beteget.

- Mivel későn jöttök meg és el lesztek fáradva, megkértem Harpernét, aki a kiszálló mellett lakik, hogy adjon nektek éjjeli szállást. De jól viseld magadat és ne légy rossz.

Három angol mérföldnyire a városon túl kikötött a kis gőzös, és az erdő csakhamar megnépesedett a zajgó, vidám gyerek-csapattól. Mindenfélét játszottak össze-vissza, s uzsonna táján ugyancsak kifáradva és farkasétvággyal tértek vissza a közös tanyára.

Mikor jóllaktak, lepihentek kissé a fák árnyékában; majd valaki fölkiáltott:

Thatcher bíró számított erre, és jó csomó gyertyát is küldött a kirándulókkal. A gyertyákat szétosztották a gyerekek közt, s aztán az egész társaság berajzolt a sötét barlangba, melynek nehéz tölgyfakapuja tárva-nyitva volt.

Roppant nagy csepegőkő-barlang volt, amelynek belső termeit még sohasem kutatták át.

A kis társaság meggyújtotta gyertyáit, s vagy háromnegyed angol mérföldnyire bement a barlangba. Ott aztán megkezdődött a bujósdi-játék. Oly fölségesen mulattak, hogy észre sem vették, hogy az idő már lejárt. Végre nagysokára összeverődött az egész társaság, és a kapitány bosszúsan indult hazafelé, mert sajnálta az elvesztegetett időt.

Huck már régen ott ólálkodott a csapszék körül, mikor a hajó elhaladt a part mellett. A födélzeten minden csöndes volt, mert a kis kirándulókat elnyomta az álom és fáradtság. De Huck nem törődött velük: ő most az indus Joéra leselkedett.

Lassanként beborult az ég, és koromsötét lett. Az óra tizenegyet ütött, és az egész falu aludt. Huck azonban nem mozdult őrhelyéről, ámbár csüggedni kezdett... Érdemes-e hiába átvirrasztani az éjszakát?

Egyszerre halk neszt hallott meg, de nem tudta, merről... Gyorsan a sarok mögé bújt és nemsokára két férfi haladt el mellette...

Megismerte az indus Joét! És látta azt is, hogy csomagot szorongat a hóna alatt.

Első gondolata az volt, hogy szalad Tomért. De aztán megállt: mire Tomot fölverheti, addig ez a két ember már árkon-bokron túl lesz, s bottal üthetik a nyomukat... Nem! jobb lesz, ha utánuk lopódzik és meglesi, hová rejtik a kincset.

A két férfi eleinte a folyam mentén haladt, aztán keresztben átvágott a városon, vargabetűt csinált egy major körül, amelynek a gazdáját a walesi néven ismerték, s egyenesen a Cardiff-halom felé tartott.

Huck mindenütt a nyomukban volt; de midőn a két bandita egy sűrű fasorba befordult, hirtelen elvesztette őket szem elől; kissé gyorsabban sietett utánuk, aztán körülnézett: de nem látott semmit. Már épen tovább akart szaladni, midőn pár lábnyira halk köhögést hallott. Majdnem földre roskadt ijedtében: a rablók alig voltak tőle egy lépésnyire!

- Vigye el az ördög! - mondta az indus Joe. - Az özvegynek vendége lehet. Világosságot látok az ablakában.

- Látom, látom! - felelte a másik is. - Nos, ha vendége van, legjobb, ha abba hagyjuk az egész dolgot és megszökünk.

- De nem ölöm ám meg! Csak kiszúrom a szemeit, levágom a füleit, az orrát... Ez az igazi bosszú! Úgy éljen ország-világ csúfjára, mint nyomorék.

Hucknak minden csöpp vére jéggé fagyott. Most már nem habozott: mindenáron meg akarta menteni az özvegyet. Nesztelenül kezdett hátrafelé húzódni... Egy száraz ág nagyot reccsent a lába alatt... Azt hitte, hogy vége van... De szerencsére nem hallották meg. Óvatosan ért a fasor végére; ott aztán lélekszakadva futni kezdett és meg sem állt a walesi házáig.

Az öreg majoros szörnyű dörömbölésre ébredt föl, s bosszúsan nyitotta ki az ablakot.

- Ki az ördög jár itt ily későn? - kiáltott ki mérgesen. - Ki az és mit akar?

- Az istenért - könyörgött Huck, mihelyt a szobában voltak: - senkinek se mondják, hogy én árultam el őket. Mert bizonyos, hogy a vízbe fojtanának! Ha megigérik, hogy hallgatnak rólam, mindent elmondok...

- Szent Györgyre! - kiáltott föl a walesi. - Ez a fiú oly fehér, mint a fal... Beszélj, Huck, bátran: mi titoktartók leszünk...

Öt perc mulva a walesi, meg két fia és a kocsisuk, kezükben a pisztoly, óvatosan haladtak a halom lejtőjén fölfelé, abban a fasorban, mely az özvegy házához vezetett.

Hosszú szünet következett; aztán lövés dördült el, mit hangos kiáltás követett... De Huck nem akart többet tudni: nekiiramodott a lejtőn és őrült vágtatással menekült a falu felé.

Másnap még alig virradt, mikor Huck már ismét kopogtatott a walesi ajtaján. Egy ablak kinyilt.

- Te vagy az, Huck? Gyere be hát. Téged mindig szívesen látlak, - mondta a walesi. - Miért szöktél meg tegnap este? Azt hittem, hogy itt fogsz hálni nálunk.

- Féltem, - fellelte Huck - s az első lövésre megugrottam. Most pedig azért jöttem ily korán, hogy senki se lásson. De szeretnék tudni egyet-mást, hogy mi történt...

- Hogy mi történt?... Hát rájuk akadtunk a gazemberekre; csakhogy, mikor tizenöt lépésnyire lehettünk tőlük, nagyot tüsszentettem... Erre megugrottak: mi utánuk: mindjárt rájuk is lőttünk, de aligha találtuk el őket a sötétben. Ők visszalőttek, s így üldöztük őket egy darabig. Aztán Owen, a fiam elment a rendőrségre és följelentette az esetet.

- No, majd megcsípjük őket, ne aggódj! Csak legalább meg tudnád mondani, hogy milyenek voltak!

- Az egyik, az a süketnéma spanyol, aki nemrégóta kóborol a városunkban; a másik pedig egy hórihorgas csavargó: majdnem olyan rongyos, mint én...

- Ez elég lesz, Huck: látásból máris ismerjük őket, s így már remélem, hogy kézre is kerülnek. De azt mondd meg, Huck: mit csináltál te oly későn a városban? És hogy jutott eszedbe, hogy meglesd azt a két gazembert?

- Lássa, sokszor eszembe jut a balsorsom és nem bírok aludni. Igy volt tegnap este is. Álmatlanul kóboroltam a városban, mikor egyszerre megláttam ezt a két embert... Szerettem volna tudni, hogy hová mennek és mit akarnak. Az özvegy kertjénél ültek a földre és beszélgettek. Ott hallottam a spanyoltól, mily gonosz járatban vannak.

- A spanyoltól? - kérdezte a walesi álmélkodva. - De hiszen a spanyol süketnéma!

Huck átlátta, hogy bakot lőtt és megzavarodott. Az öreg majoros pedig a fejét rázva így szólt:

- Kedves öcsém, ne hazudozzál: úgy sem értesz hozzá. Látom, hogy többet tudsz erről a spanyolról, mint amennyit elmondtál. Például már tegnap is tudtad, hogy nem süketnéma! Légy hát bizalommal hozzám: én nem árullak el, sőt meg foglak védeni.

Huck szemébe nézett a becsületes, öreg majorosnak; azután odahajolt hozzá és halkan súgta:

- Na, ezt csakugyan nem hittem volna! De attól az ördöngős gazembertől minden kitelik!

Aztán elbeszélte, hogy tegnap éjjel, még lefekvés előtt, lámpával is megvizsgálták az özvegy házatájékát, de nem találtak egyebet egy zsáknál...

Az öreg majorost nagyon meglepte ez az izgatott fölkiáltás; fürkészve nézett a fiúra, s aztán így felelt:

- Úgy látszik, - mondta aztán - hogy az ijedtség nagyon megzavarta a fejedet. Aztán meg nem is aludtál. Menj és feküdj le az ágyba, itt a másik szobában.

Huck sietett megfogadni a jó tanácsot. Egészben véve örült a dolgok ily fordulatának. Miután a láda nem volt a zsákban, bizonyos, hogy ott maradt a második számú szobában; tehát Tom, meg ő holnap baj nélkül ellophatják a kincset.

Eközben a templom harangja megkondult a faluban, istentiszteletre hívta az ájtatos hívőket. Ott is híre futott már a gyilkossági kísérletnek és a gyülekezet egyébről sem beszélt.

A bíró neje is ott volt a templomban, s kijövetkor azt kérdezte Harpernétől:

- Az a pajkos Becky még most sem aludta ki magát? Miért nem hozta el őt is a templomba?

- Hisz nem volt nálam! Fél óráig vártam rá a gőzös hazajötte után, s akkor azt hittem, hogy ön érte ment és hazavitte.

Thatcherné elsápadt és leroskadt a padra; a szava elállt. E pillanatban jött oda Póli néni, s így köszöntötte őket:

- Jó napot, jó napot! Az a garázda Tom bizonyosan önöknél aludt az éjjel, s most nem mer hazajönni! Jól tudja, hogy megbüntetném, amiért másoknál alkalmatlankodott.

Thatcherné nem szólt semmit, csak ijedten bámult Póli nénire meg Harpernéra.

A szörnyű hír futótűzként terjedt a városban. Öt perc mulva félreverték a harangokat, s az egész város talpon volt. Lovakat nyergeltek, befogtak a kocsikba, tüzet raktak a kis gőzös katlana alatt, mások pedig gyalog vagy csónakon indultak a barlang felé, az elveszettek keresésére.

A walesi is csak reggel felé vergődött haza a barlangból; Huckot még ott találta az ágyban, de a szegény fiút heves láz gyötörte. Mivel minden orvos a barlangban volt, a beteget Douglasné ápolta.

Három nap és három éjjel keresték az elveszett gyermekeket, de hiába! Egy helyen, nagyon mélyen a barlangban, Tom és Becky nevét látták korommal fölírva a sziklafalakon, s nem messze oda egy kis szalagot találtak. Thatcherné megismerte, hogy a szalag Beckyé volt és ájultan rogyott össze.

A város kétségbe volt esve. Hiába terjedt el az a hír, hogy a „Mértékletességi Csapszék” tulajdonosa csaló, aki titokban szeszes italokat mért ki a második számú szobában, a közönség mit sem törődött a különben érdekes hírrel.

De Huck, mikor a láza egy kicsit alább hagyott, egyéb közönyös dolgok közt azt is megkérdezte az özvegytől, hogy nem találtak-e valamit a „Mértékletességi Csapszékben?”

- De találtak - felelte Douglasné csodálkozva. - Hanem ki beszélt neked erről?

- Rumos hordókat; és be is zárták a házat. De feküdj le, gyermekem, még gyönge vagy és nem szabad sokat beszélned.

- Elaludt! - sóhajtott halkan Douglasné. - Hogy félrebeszél! Milyen gondolat, hogy Sawyer Tamás találta meg a rumot! Ah, bárcsak őt találnák meg!... Szegény fiú! Bizonyára éhen veszett a barlangban Thatcher Beckyvel!

Tom és Becky, nem sokkal azután, hogy a kirándulók bementek a barlangba, elváltak társaiktól és elindultak a barlang kikutatására. Egy helyen a gyertya füstjével fölkormolták nevüket a falra és tovább mentek fölfedező útjukon. Hol jobbra, hol balra fordultak a tekervényes folyosón, s nemsokára egy tündérszép terembe értek, amelynek közepén egy nagy tó volt; de innen sietve menekülniök kellett, mert a boltozaton ezer meg ezer denevér gubbaszkodott és megzavarva a gyertyák világosságától, víjjongva röpdösött a két gyermek feje körül. Tom és Becky egymás kezét fogva futottak tovább és nemsokára még nagyobb terembe értek, ahol Tom valóságos kis tengert födözött föl, melynek partjai elvesztek a homályban.

Itt megpihentek egy kissé és Becky csak akkor döbbent meg, hogy milyen mély halálos csönd van körülöttük.

- Tom, - mondta aggódva - már rég nem hallottuk a többieket. Jó lenne, ha visszamennénk hozzájok.

- Magam is azt hiszem, hogy visszamehetnénk, - felelte Tom. Azután balra fordult és egész bátran ment előre, abban a reményben, hogy helyes úton jár. De csakhamar habozni kezdett, meg-megállt, s bár színlelt nyugodtsággal mondta, hogy: - „Nincs semmi baj!” - Becky mégis félni kezdett.

- Hollá! hollá! - de a kiáltás üresen hangzott el a magas boltozatok alatt, s csak a visszhang felelt rá, mintha gúnyosan kacagott volna.

- Oh, Tom! - jajgatott Becky. - Miért nem csináltunk jeleket? Most már eltévedtünk...

Tom leült melléje és vigasztalni kezdte. Átölelte és a szegény leány hozzá is símult, de azért egyre zokogott, úgy, hogy Tom már azt sem tudta, mit csináljon. Keserűségében fölugrott és önmagát kezdte szidni, vádolni, hogy ő volt mindennek az oka... De Becky ekkor hirtelen könyörögni kezdett, hogy ne vádolja magát, mert semmi szemrehányás nem érheti őt...

- Én hívtalak magammal, - mondta a kis leány sírva - ne vádold tehát magadat; inkább keressük az utat, majd megtaláljuk.

És újra elindultak, de előbb Tom kioltatta a Becky gyertyáját: takarékoskodniuk kellett!

De csakhamar elfáradtak és Becky nem bírt tovább menni. Leült és sírni kezdett. Tom is leült melléje és vigasztalta. A kis leány odahajtotta fejét Tom ölébe, s lassanként elaludt... Tom sokáig nézte a szegény leány arcát, s már-már ő is elszunnyadt, mikor Becky hirtelen fölébredt.

- Hogy is bírtam aludni! - kiáltott föl zokogva, mikor megpillantotta a zordon sziklákat. - Oh, Istenem! Ha már elaludtam, minek ébresztettél föl!... Jobb lett volna föl nem ébrednem!

- Ej, micsoda beszéd ez! - szól Tom szemrehányóan. - Most, hogy megpihentél, könnyebben megtaláljuk az utat.

Elindultak tehát és ismét céltalanul, reménytelenül, vaktában keresték az utat. Két-három óra mulva - már amennyire megítélhették - Tom megállt hallgatódzni.

Találtak is egyet, s ott leültek pihenni. Becky nem volt túlságosan fáradt, s azt mondta, hogy két-három óra hosszáig is el tudna gyalogolni, de Tom azt felelte, hogy jobb lesz, ha itt maradnak.

Leültek a gyertyával szemben, melyet Tom a sziklára állított, s több percig egyikük sem szólt. Végre Becky sóhajtva mondta:

Abból a nagy kalácsból törte le Tom, amelyet hazulról hoztak; most kétfelé törte, s felét odaadta Beckynek, a másik felét pedig maga ette meg.

Miután ittak is rá a forrás vizéből, Becky azt tanácsolta, hogy menjenek tovább. Tom habozott egy pillanatig, s aztán így szólt:

- Nos, itt kell maradnunk, ahol ivóvíz van, - mondta Tom, - ez az utolsó gyertyavég...

Becky igérete ellenére is keserves sírásra fakadt; majd mikor a zokogási rohama elmult, így szólt:

Becky fölsikoltott: anyja azt mondta, hogy aludjék Harpernénál, tehát az egész másnap délelőtt eltelhetik anélkül, hogy észrevennék eltünését.

Ez a gondolat annyira megdöbbentette, leverte őket, hogy sokáig szólni sem bírtak, csak rábámultak az utolsó gyertyavégre, amely kérlelhetetlenül olvadt és fogyott... Aztán, mikor egészen a tönkig leégett, még egyet lobbant és sisteregve elaludt...

A két gyerek koromsötétben ült egymás mellett és még egymást sem láthatta.

A fáradtság és a bánat, meg az álom elnyomta őket és elaludtak. Fogalmuk sem volt róla, hogy meddig alhattak, de Tom azt hitte, hogy már bizonyosan hétfő van... és a keresők talán már nyomukban vannak, egész közel hozzájuk. Tomnak most eszébe jutott, hogy a szikla mögött, amely alatt ültek, szintén volt néhány folyosó; megpróbálta, hátha talán arra megtalálná a kijárást...

Elővette zsebéből a sárkánya zsinegjét, rákötötte a szikla egyik sarkára, s aztán, lassan legombolyítva a zsineget, óvatosan ment előre, a fal mellett. Vagy húsz lépésnyire a folyosó kanyarodott és Tom épen jobbra fordult, midőn szemben vele, alig tizenöt lépésnyire, gyertyavilágot pillantott meg... A gyertya följebb emelkedett, s megvilágította gazdájának az arcát... Tom megdermedt iszonyatában: a gyertya gazdája az indus Joe volt!

Szerencsére Joe nem látta meg Tomot; sarkon fordult és gyorsan távozott, ott hagyván a sötétben Tomot, aki ismét visszavánszorgott a forráshoz, ahol Becky már fölijedt álmából s aztán megint együtt sírtak egész addig, míg csak ismét el nem aludtak.

Mikor fölébredtek, Becky már lázban volt, és határozottan kijelentette, hogy ott akar meghalni, ahol van, sőt kérte Tomot, hogy ne is bántsa őt. Megigérte, hogy tartani fogja a zsineg végét, Tom pedig mehet kutatni, amerre akar: csak néha-néha jöjjön vissza, pár szót váltani vele.

Tom megölelte Beckyt, rákötötte kézcsuklójára a zsineget és elszorult szívvel indult útnak...

Beckynek azt mondta, hogy most bizonyára meg fogja találni az utat, de magában attól félt, hogy már talán visszajönni sem lesz ereje...

Már negyedik napja volt, hogy Szent-Pétervár lakossága jajveszékelt: - a két elveszett gyermeket még mindig nem találták meg.

Thatcherné nagy beteg lett és félre is beszélt. Póli néni pedig e négy nap alatt galambősz, öreg anyóka lett.

Tíz óra tájban éjjel hirtelen vígan megkondultak a harangok. Az utcák csakhamar megteltek félig öltözött emberekkel, akik örömmel újságolták, kiabálták egymásnak:

Most már senki sem akart lefeküdni. A város egymásnak adta Thatcher bíró kilincsét, mert oda vitték a két gyereket. Póli néni és Thatcherné, meg a látogatók nem győzték ölelni-csókolni Tomot, meg Beckyt. Mindjárt üzentek a bírónak is a barlangba, hogy jöjjön haza és ne keresse tovább a gyermekeket, mert megkerültek.

Tom a pamlagon nyújtózkodva drámai lendülettel számolt be a csodálatos megmenekülésről. Ime, elbeszélésének vége, röviden:

Mikor Becky csuklóján megkötötte a zsineget, két folyosón ment végig, s mikor a harmadikba be akart fordulni, a gombolyagja véget ért. Ekkor vissza akart menni, de egyszerre csak halvány fényt pillantott meg a folyosó végében. Nagy nehezen odavánszorgott, kidugta fejét egy nyíláson és - lábai előtt hömpölygött a Mississippi!

Visszament Beckyhez, elmondta neki, hogy mit látott, de a szerencsétlen lány sírva könyörgött neki, hogy ne zaklassa... már nem bír járni sem és ott akar meghalni, ahol van.

Végre Tom nagynehezen oda vonszolta Beckyt a likhoz... ekkor a leány csakugyan majdnem meghalt - de örömében!

Aztán Tom kibújt a szabadba és kisegítette Beckyt is. Ott pedig leültek és keservesen sírtak örömükben. Nemsokára egy csónak jött arra; Tom rákiáltott az evezősökre, s elmondta, hogy mi történt velük; a hajósok pedig elvitték őket haza, ott enni-inni adtak nekik, mire úgy elaludtak, hogy nem lehetett őket napszállat előtt kocsira tenni és a városba hozni.

Vagy tíz nap telhetett el azóta, hogy Tom és Becky megszabadultak a barlangból, s Tom most már azt hitte, hogy Huckhoz is beeresztik, mert a fiú jobban volt; neki pedig igen érdekes közlendője volt, amit még senkinek sem mondott el.

Elindult tehát az özvegy háza felé, de mivel Thatcher bíró háza az útjába esett, oda is betért, hogy megnézze Beckyt.

A bírónak vendégei voltak, s az egyik bosszantani akarván Tomot, gúnyosan kérdezte tőle, hogy nem volna-e kedve megint meglátogatni a barlangot?

- Már pedig abból nem lesz semmi, - felelte Thatcher bíró. - Fogadom, hogy ezentúl senki sem téved el abban az átkozott barlangban!

- Megvasaltattam a kapuját, erős lakatot verettem rá, és a kulcsa itt van a zsebemben.

Az új hír futótűzként terjedt a városban. Pár perc mulva már néhány csónak közeledett a barlang szája felé, negyedórával később pedig a kis gőzös, rogyásig megrakva utasokkal, szintén ugyanoda igyekezett.

Midőn kinyitották a barlang kapuját, mindnyájan rémülten döbbentek vissza.

Az indus Joe holtan hevert a földön, arcát egészen odaszorította az ajtó-nyíláshoz, mintha utolsó percéig a napvilágot akarná látni...

Kése kettétörve hevert mellette. Az ajtó alja forgácsokra volt hasogatva: ebben tört össze a kés... de ha nem tört volna is el, a szerencsétlen akkor sem szabadulhatott volna ki, mert a kapu mögött óriási szikla állta el az utat.

Máskor sok gyertyavéget lehetett találni a barlangban, amit a látogatók hajigáltak el. Most nem volt egy sem. A fogoly mind összekeresgélte és megette. Sőt néhány denevért is fogott, és föl is falta az undok állatokat... csak a körmös lábukat hagyta meg!

Tom, bár sajnálta a nyomorultat, mégis nagyon megkönnyebbült: most már nem volt kitől félnie, egyetlen ellensége meghalt!

Az indus Joét ott temették el a barlang közelében, csaknem az egész város jelenlétében, aztán mindenki a dolgára ment.

Tom pedig mindjárt másnap, avval az ürüggyel, hogy sétálni viszi Huckot, jó messzire elvezette barátját a kíváncsi fülektől.

Huck elbeszélte neki, hogy csakugyan ő vezette nyomra a walesit, s aztán szomorúan mondta:

- El én! csak aztán el ne tévedjünk. De honnan tudod, hogy a kincs a barlangban van?

- Majd ott megmondom. Ha nem találjuk meg a kincset, neked adom a dobomat és minden játékomat.

- Várj csak! előbb ennivalót, gyertyát, gyújtót és zsineget szerzünk; ezek nélkül nem indulhatunk.

Délig Tom mindent megszerzett Póli néni éléskamrájából, s akkor elment Huckhoz; aztán „kikölcsönözte” egyik távolevő halász csónakját, s ebbe ültek bele mind a ketten.

Jó egy óra mulva a csónak kikötött a folyam partján, vagy öt angol mérföldnyire a várostól.

- Látod, - mondta - most már van rejtekünk, és akármikor alakíthatunk rablóbandát. Azt hiszem, a haramiaság többet ér a kalózkodásnál, mert itt lehetünk a város közelében, és járhatunk színházba is... Most pedig bebújok, te beadod a holmit, s aztán majd segítek neked is bemászni.

Odabent meggyújtották a gyertyákat, a zsineg végét megkötötték egy sziklához, és elindultak a folyosón. Nemsokára odaértek a forráshoz és Tom összeborzadt. Megmutatta Hucknak a sziklához égett gyertyabél maradványait s elmondta, hogy Becky mily keservesen zokogott, mikor a gyertya elaludt.

Aztán végigmentek azon a folyosón, amelynek végében Tom megpillantotta az indus Joét.

- Úgy van: és ez a második szám! A kereszt alatt! így mondta az indus Joe: és én épen e szikla mögött pillantottam meg őt.

Tom megszeppent egy kissé; de azután nekibátorodva vállat vont és azt mondta:

- Ne beszélj ilyen ostobaságot, Huck. Az indus Joe sohasem merne oly helyen kísérteni, ahol kereszt van!

- Az ám, ni! - szólt Huck megnyugodva - erre nem is gondoltam! - Hát most csak keressük a kincset.

- Az indus Joe azt mondta, hogy a kereszt alatt, - mondta Tom. - Legjobb lesz tehát, ha ásni kezdünk itt a szikla tövében...

És Tom szorgalmasan ásni kezdett. Még fél lábnyira sem ásott le, mikor kése már fába ütközött.

De nem a láda volt, hanem csak néhány deszka, melyek a földalatti üreget takarták. Fölfeszegették a deszkákat, és először Tom, aztán Huck bujt be a szűk nyíláson. Elég tágas folyosó volt, mely szeszélyesen kanyarodott jobbra-balra.

S valóban ott volt a keresett láda, a sarokban, két puska, néhány pisztoly s egyéb lim-lom mellett.

- Maga a láda a legnehezebb - mondta: - csupa vaspánt. Szerencsére hoztam zsákot...

Gyorsan belerakták az aranyakat s félóra mulva már a csónakban voltak. De nem indultak el mindjárt, mert Tom csak alkonyatkor akart a városba érni, hogy senki se lássa meg őket.

Jóllaktak tehát, aztán leheveredve, pipára gyújtottak, és elhatározták, hogy ma éjszakára az özvegy fáskamrájába rejtik el a kincset, onnan holnap kora reggel kiviszik az erdőbe, testvériesen megosztoznak rajta, s aztán ki-ki elássa a magáét.

Már jóval alkonyat után értek haza, s nem messzire kötöttek ki az özvegy majorjától. Mivel Huck beteg volt, Tomnak magának kellett fölcipelnie a meglehetősen nehéz zsákot a lejtős úton, ami ugyancsak kifárasztotta.

Óvatosan a rőzse alá dugták a zsákot és éppen kilopództak a fáskamrából, mikor valaki rájuk szólt:

- No, ez már szerencse! - kiáltott föl a bérlő. - Két órája már, hogy kereslek benneteket.

És, még mielőtt Huck felelhetett volna, már behurcolta a fényesen világított szalonba.

Ott volt a város színe-java: Thatcher bíróék, Harperné, Póli néni, Rogersék, a tiszteletes, és még sokan.

Megölelte, megcsókolta őket, s aztán mind a kettőt bevezette a hálószobájába.

- Öltözzetek ünneplőbe fiaim és mosdjatok meg... Tom, ez a te ruhád: Póli néni küldte ide... Ez meg a tied Huck... Nem ne köszönd... van még egy másik öltözet is: Azt Jones úr vette... Aztán, ha felöltöztetek, jöjjetek le a vacsorához...

- Tom - szólt Huck aggódva, mikor az özvegy kiment, - könnyen megugorhatunk. Az ablak nem magas.

- Ej, majd oda ülsz mellém! Föl se vedd őket... Majd meglátod, milyen jól mulatunk.

- Egész délután kerestelek, Tom, - mondta - ugyan hol jártál? A ruhád csupa por és faggyú...

- Mi gondod rá? - felelte Tom. - Inkább azt mondd meg, hogy miért van itt ez a dáridó.

- A walesit akarja megvendégelni az özvegy, amiért a rablóktól megvédelmezte. Azt is megmondhatnám, hogy Huck miért hivatalos a vacsorára.

- A walesi el fogja árulni, hogy Huck figyelmeztette őt a rablókra. De a meglepetés csütörtököt fog mondani, mert most már mindenki tudja a titkot.

- Az egész városban csak egyetlen egy oly bitang kamaszt ismerek, aki ezt a meglepetést elronthatta, - és az te vagy!... Nesze hát!... ez is!... meg ez is... Most aztán lódulj és panaszold el Póli néninek.

Evvel kétszer-háromszor jól nyakon vágta Szidet, és pár rugással segített neki kijutni az ajtón.

Vígan voltak valamennyien, s mikor már a gyümölcsöt is fölhozták, a walesi előállott a meglepetéssel, és elmondta, hogy Huck hogyan keltette föl őt késő éjszaka, s hogyan mentette meg az özvegy életét...

A hatás nem volt oly zajos, mint a walesi remélte. Az özvegy ugyan meglepetést színlelt, és össze-vissza csókolta Huckot, de a többieken meglátszott, hogy már előre tudtak mindent.

Tom kárpótolni akarta a társaságot az elrontott meglepetésért, s mikor az özvegy kijelentette, hogy Huckot a házához veszi és mindennel ellátja, - Tom hanyagul ezt mondta:

A társaság majdnem hangosan fölkacagott, de Tomot ez nem zavarta meg; nyugodtan így folytatta:

- Mondom, hogy Huck gazdag: rengeteg pénze van!... Hiába mosolyognak: én nem tréfálok!... Majd bebizonyítom.

Kiszaladt s mindjárt aztán görnyedezve hozta be a pénzes zsákot, és kiöntötte az asztalra a tömérdek aranyat.

- Nos, elhiszik-e már? - kiáltott föl diadalmasan. - Fele a Hucké, fele pedig az enyém.

Mindnyájan tátott szájjal bámultak a kincsre, aztán majd szétszedték a gyermekeket, hogy honnan szerezték a pénzt.

Tom nem kérette magát: mindent elmondott, persze jól kicifrázva, ahogy szokása volt, de a hallgatók türelmesen figyeltek minden szavára s akár másnap reggelig is szívesen elhallgatták volna.

Végre megolvasták a pénzt: valamivel több volt tizenkétezer dollárnál. E naptól fogva Tom és Huck nevezetes személyiségek lettek. Pénzüket Thatcher bíró kamatos kamatra betette a takarékba, s a két fiúnak hallatlan jövedelme volt: minden napra egy dollár!

Hucknak azonban a gazdagság csakhamar terhére kezdett lenni. Az özvegy cselédjei nagyon is ügyeltek rá, hogy mindig tisztességesen meg legyen mosdva, fésülve, s a ruhája is tiszta legyen. Aztán minden este lefektették, ebédnél asztalhoz kellett ülnie, kényszerítették, hogy tányérból egyék, késsel, villával és kanállal; vasárnap pedig templomba kellett mennie.

Ezt Huck nem bírta el. Három hétig türelmesen rágta a zablát, aztán hirtelen eltünt, megszökött.

Az özvegyasszony negyvennyolc óráig kerestette, de hiába. Az egész város izgatott volt, és egyébről sem beszélt, mint Huck rejtélyes eltűnéséről.

Végre harmadnap Tomnak az az ötlete támadt, hogy megnézi a vágóhíd mögött sorjában álló üres hordókat... és csakugyan ott találta Huckot: éppen oly borzasan és rongyosan, mint hajdanában, mikor még szabad volt, mint az erdők madara.

Huck épen vígan pipázott és nagyon megörült Tomnak. De Tom derekasan megleckéztette, hogy mennyi fájdalmat okozott megszökésével az özvegynek, aztán fölszólította Huckot, hogy rögtön térjen haza.

- Szó sincs róla Tom! - mondta szomorúan. - Az özvegy nagyon jó hozzám, de mégsem tudom megszokni a házát. Előbb hozzászoknám, hogy az izzó vaskályhán üldögéljek. Nem akarok gazdag lenni s a házban megpenészedni. Szeretem az erdőt, mezőt, folyót, a levegőt. Vigye az ördög a kincset! Ép akkor jutottunk hozzá, mikor rablóbandát akartunk csinálni!

- Óh, ne hidd, hogy lemondtam a banda tervéről, ha gazdag lettem is! - kiáltott föl Tom.

- Igazán bizony! De látod, Huck, tégedet nem vehetnélek föl, ha nem lennél tisztán öltözve.

- Az más, - magyarázta Tom. - A rabló mindig több a kalóznál. És ha téged oly rongyosan bevennélek, az emberek gúnyosan mondanák - „Hm! a Sawyer bandája? Csupa rongyos fickó!” - Ezt pedig te sem akarnád, úgy-e?

- Nem bánom, - mondta végre. - Egy hónapra visszamegyek az özvegyhez, ha megigéred, hogy befogadsz a bandába.

De Huck nem sokáig bírta ki az özvegynél. Hogy mit csinált azután, majd külön kötetben mondom el. Most azonban legokosabb, ha leteszem a tollat és megpihenek.