Előszó

Minél szürkébb lesz körülöttem ez a mi prózai polgári világunk, annál gyakrabban hunyom le szememet, hogy lássak egy szinesebb, eredetiebb, kalandosabb világot.

Minél több sárczipős, esernyős nyárspolgár hemzseg körülöttem, futkosván üzletei után, küzdvén a létért rendezett állami és társadalmi szabályok és megszokott bünök szerint, annál többször jelenik meg képzeletemben Robinson Crusoe.

Robinson Crusoe!

Üdvözlégy feledhetlenül kedves, felülmulhatatlanul érdekes alakja az első regénynek, melyet életemben olvastam! Üdvözlégy Robinson, szerencsés boldogtalan hajós, ki a hajótörésből épen menekülsz ki a délszaki, ember nem lakta szigetre. A sziget szűz őserdejének ezer éltető ereje és ezer halálos veszedelme közepett, ott bolyongasz im, elhagyatva, egyes-egyedül. És te, az emberi értelem és energia tiszta fegyvereivel bátran veszed fel az őseredeti harczot a létért. Nyomrul-nyomra mindent a magad javára hóditasz a természettől, amire csak szüksége van az embernek. Igen, még a résztvevő emberi szózatot is, mert hiszen nehéz küzdelmeinkben és keserveinkben nem tudtunk ellenni e nélkül sem. Az őserdő papagályát megtanitod beszélni s az a magányosság mély csöndjében megszólal feletted: "szegény Robinson!"

Te "szegény" Robinson, milyen gazdaggá teszed te a mi képzelő tehetségünket! Mert nincs ennek több olyan drága s olyan el nem pusztitható kincse, mint amelylyel a te kalandjaid elolvasása révén tellett meg.

Az ember az éltető és halálos veszedelmekkel fenyegető őstermészettel való küzdelmében mindörökre érdekes. És annál érdekesebb lesz, minél jobban letarolja közöttünk az őstermészetet a haladó polgárosodás. Mert ez a mi jelenvaló nemzedékünk, mely pontosan fizetendő bérért emeletes kaszárnyákban lakik, mialatt álma felett a számozott sarki rendőr virraszt, szinte visszavágyódva álmodik őséről, arról az emberiségről, mely őserdőkben vert fészket s mely az elemek erőivel s a föld minden teremtett lényével közvetlen élet-halál harczban állt.

Minél polgárosultabb valamely nemzet, annál nagyobb s annál szebb részét képezi az irodalmának az a fajta, mely az embert a hatalmas őstermészethez való viszonylatában tünteti fel. Az exotikus, kalandos leirások és históriák irodalmi fajtáját legjobban müvelik s legjobban szeretik az angolok, a németek és a francziák.

A magyar irodalomnak van ugyan ebben a fajtában is nehány becses eredeti terméke, de azért mégis bizonyos, hogy az e fajta műveket a magyar olvasók sokkal élénkebben keresik, semmint a magyar irók kinálják. Ilyformán a kiadók legnagyobbrészt idegen művekkel, vagy azok magyar forditásaival, avagy éppen csak kivonataival elégitik ki közönségük olvasó vágyát.

Donászy Ferencz, aki képzeletében mindig a világ legmesszebb délszigetein bolyong, aki a tropikus őserdők csodás faunáját és flóráját életének tanulmányává tette, s a ki legalább exotikus madarakkal telt kaliczkákkal aggatja körül szobája falát, ha már oroszlánok, krokodilusok és csörgőkigyók közt nem élhet - belső, igaz hajlamból szenteli egész irói tehetségét és tudását ennek a nálunk még jóformán parlagon heverő irodalmi fajtának. Donászy Ferencz olyanféle ember, mint Guy de Maupassant egyik elbeszélésében az a kikötővárosba vetődött kis franczia katona, akinek szive szerint az a fehércseléd a legbájosabb és a legkedvesebb, aki fekete. Donászy Ferencz imádott múzsája sem görög istennő, hanem vagy a szerecsen, vagy valamely egyéb szines racehoz tartozik.

Ez az exotikus múzsa valóban igen kegyes Donászy Ferenczhez. Sűrün ajándékozza meg őt csodásnál csodálatosabb történetekkel, melyeken kedvére elborzong az olvasó - és szinekben gazdag leirásokkal, melyeken a gyönyörködő képzelet majd felgyúl, majd meg elandalodik.

Nem tudom megitélni, vajjon Donászy Ferencz érdekfeszitő munkáiban a szigoru tudományosságon nem üt-e néha nagy rést az exotikumban valósággal tobzódó képzelőtehetség. Lehet, hogy a szaktudósok - akik Robinson szigetén is megróják az egymással meg nem férő állatokat és növényeket - ebben a könyvben is találnak majd a tudomány szempontjából kivetni valót. Lehet, hogy exotikus irónk képzeletében léteznek olyan tengeri csodák és őserdei szörnyetegek is, a melyeket a helyszinén a nyájas olvasó sohasem találna meg. De én azt vélem, hogy a nyájas olvasó, ki úgy sem megy el az egyenlitő környékére irónkat ellenőrizni, annak fejében, hogy ezek a csodák és szörnyetegek érdeklődését szinte felkorbácsolják, édes örömest megbocsát egy-egy exotikus lóditást.

Különben Donászy Ferencz - ki csak hajlamaira nézve exotikus, de elveire nézve a magyar anyaföldhöz ragaszkodó hazafi - maga sem ajánlja olvasóinak, hogy oda menjenek, ahol az embert könnyen megehetik a vadak, a madarak, a halak és a hüllők. Óva inti honfitársait a kivándorlástól, bárha ő maga eleven képzeletének szárnyán valóságos szenvedélylyel száll át az óczeánokon, szigeteken, messzeséges szárazföldeken s mindezek csodás szépségein és veszedelmein.

Mivel pedig az exotikus őstermészetet mindig a küzdő emberre való vonatkozásában festi, históriái kalandosak - s igy bizonyos, hogy ajánlásom nélkül is igen nagy olvasóközönséget fognak hóditani.

És én éppen ezért merem ezt a könyvet a közönségnek figyelmébe ajánlani, mert ennek az én ajánlatomra szüksége nincs.

Budapesten, 1894. október hó.
Kozma Andor.